welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Vas. Nov. 11, 2018 11:30 pm
Vas. Nov. 11, 2018 6:16 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Anaise Delacroix

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris
TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szomb. Szept. 15, 2018 1:08 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."


- Igazán erős lány vagy. Nagyon sokan belebolondultak volna a magányba. - pillantok felé elismerően. Én magam sem tudom, hogy viselkednék, ha hirtelen egyedül maradnék. Tény, hogy én más környezetben nőttem fel, s hozzá vagyok szokva az emberekhez, de a csend akkor is olyan nyomasztó tud lenni néha.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy meghalt az Öreg. Viszont az én világomban könnyebben tudsz majd érvényesülni, ha nincs körülötted számodra igazán fontos személy. Bizonyos döntéseket én magam is könnyebben hozok meg úgy, hogy tudom, hogy nem vár haza senki. - mosolygok felé biztatóan, hiába hatnak kissé fájóan a szavaim. Eddig mondjuk leginkább az egésznek a negatív oldaláról beszéltem, de csak azért, hogy először erre készüljön fel, hiszen inkább csalódjon pozitívan, mint negatívan.
- Félre ne értsd, természetesen szép oldala is van az egésznek. Biztosan tetszeni fog majd az a sok újdonság, ami rád vár. - érintem meg halványan kezét, miközben haladunk a szikla felé. Ahogy a jövőre gondolok, talán némi izgalommal tölt el az egész. Mert hogy egy nagy kaland lesz mindkettőnknek, az is biztos. Ilyen megbízást még sosem vállaltam el, de nem is baj, valószínűleg most, huszonhat évesen ennyi minden után értem meg a feladatra.
- Szerintem a növényekkel majd nem sokat kell foglalkoznod. Nálunk vannak olyanok, hogy "boltok", ahova bemész, és ahol minden ételt megkapsz, amire csak vágysz. Neked nem kell azzal törődnöd, hogy öntözd és gondozd őket. Nem kell majd az állatokra vadászni. - lehet már említettem ezt, de nem árt újra hangsúlyozni, mennyire könnyebb lesz minden, különösen az én oldalamon. Persze mindennek van hátulütője, hiszen az emberek sokkal veszélyesebbek tudnak lenni, mint ezen a helyen az állatok, melyek megszokták Aysa jelenlétét. Most is több tucat ember lehet a nyomában, akik erre tartanak.
- Hűha, nos... Amikor két ember nagyon szereti egymást, nem úgy, mint Te és az Öreg, hanem szerelemből, mint egy férfi és egy nő, akkor általában ezek az emberek összekötik az életüket, amit egy gyűrűvel pecsételnek meg. Nagy ceremónia szokott lenni ilyenkor, melyen a család és a barátok is megjelennek, illetve innentől a többi ember szemében is egy párt alkotnak hivatalosan. Így belegondolva nem egyszerű elmagyarázni... - különösen úgy, hogy Aysa lévén, hogy az Öregen kívül nem állt kapcsolatban senkivel, maximum ábrándokon keresztül vágyhatta a szerelmet. S ezt úgy még inkább nehéz megértetni, ha közben ez mind egy álca kell, hogy legyen. Inkább legyintek is egyet erőtlenül, nem biztos, hogy egyelőre ebbe a témákba most kell belefolyni. Elég lesz akkor, ha majd a gyűrűt az ujjára húzom. Ami nem is olyan sokára fog bekövetkezni...
- Remek gondolatok. A holnapi napon, ha kicsit erőre kaptam, szeretnélek tesztelni. - vigyorgom felé, majd én is felkapaszkodok, s lefekszek a hűvös kőre Aysa mellé. Még mindig szokatlan számomra ez a nagy csend és nyugalom. Amilyen sok dolgot átéltem, még nekem is hiányozni fog ez a hely.
- Számomra pedig csodálatos élmény egy ilyen gyönyörű, ártatlan lánnyal találkozni. - mosolygom felé, azzal tekintetem visszaemelem a csillagokra. Érzem, hogy már tompulnak a gondolataim, s a fejem is kezd enyhén sajogni már, így hát végül felülök, összekulcsolom a térdeim előtt a kezem, s úgy merengek el a távolba.
- Hamarosan le kellene pihenünk, holnap hosszú napunk lesz. Előtte még azonban ha nem bánod, felnyithatnánk azt a ládát... - pillantok felé kételkedve, hiszen nem szeretnék erőszakoskodni, de minél előbb tudnom kell, hogy mit lehet onnan kimenekíteni. Minden egyes perccel közelebb vannak hozzánk azok, akik meg akarják ölni Aysát. Kár lenne, ha felkészületlenül érne minket valami.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szomb. Szept. 08, 2018 10:26 pm
Alaris & Aysa

- Tudok róla beszélni, rég volt. – És ekkor fogalmazódik meg bennem az idő fogalma, már van mihez viszonyítanom. Alaris után, előtt, Alaris és az Öreg között, az Öreg előtt. Eddig csupán haladtam előre, mintha egy láthatatlan vadat űznék, amire valahol mélyen várok, de most mintha még több értelmet nyert volna, hogy éjjel nyugovóra térek, s napkeltekor felnyitom pilláim.
- Ő csak egyszerűen… meghalt. Én találtam rá, mert gyanús volt, hogy nem munkálkodott még. – A szerény igazságot tárom a férfi elé, s bár nagyon nem fejtem ki, az aznapi események örökké benne égnek az emlékeimben.
Sokáig sírhattam, a szemem és ajkaim kiszáradtak, libabőrős karommal öleltem az Öreget, mint soha azelőtt, mintha reménykedtem volna, hogy életet tudok belé lehelni. Majd egyre hangosabban, és intenzívebben érzékeltem a körülöttem lévő világot, hirtelen uralma alá vett a keletkezett csönd. Szipogva vonultam ki a természetbe, s ekkor jöhettem rá, hogy a sarkamra kell állnom, hogy már nem lesz kitől többet tanulni, s nem fog senki óva inteni, vagy elvégezni a munka másik felét.
A nap további részét, a búcsút, és azt a nyomasztó szomorúságot képtelen vagyok újból elképzelni, még enélkül is ott ül a vállamon.
- Mindig tanultam, és mindig tudta, hogy mit tanítson. Tudok olvasni, nagyon sok könyvünk… könyvem van. Persze, van, amit meg kellett tapasztalnom, például, hogy a növény miként reagál a napfényre. - Az Öreg folyton tudatosnak tűnt, mintha mindig tudta volna, hogy mit hoz a következő pillanat, ez az oktatásommal sem volt másképp. – A testemben… nos, említett néhány dolgot. – És ennyiben hagyom, nem szentelek neki túl nagy jelentőséget, mindig úgy éltem, hogy természetesek legyenek a bennem folyó folyamatok, erre nevelt az Öreg és sosem volt különlegesebb szerepe. Miután ez az első alkalom, hogy más emberrel érintkeztem az idős tanáromon kívül, nem gondolok bele, hogy talán a későbbiekben ez fontosabb lesz számomra, Alaris világában, és a bizonytalanságot sem hallom ki hangjából, túlságosan el vagyok foglalva a láda gondolatával.
Hevesen bólogatok, azt hiszem, ebben az esetben csupán ezt tehetem, bíznom kell a férfiben, és igazat adni neki, hiszen én nem tudhatom, hogy miképp működnek odaát a dolgok, nincs túl sok beleszólásom. A feleség szónál azért elbizonytalanodva szólalok meg.
- Nem vagyok biztos benne… - Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit jelent e két szó, de sokkal szebb így kifejezni és felhúzni azt az álcát, hogy jól informálódott vagyok. És amúgyis… ki tudja, mit rejt a jelentésük, lehet jobb, ha úgy tűnik, van sejtésem arról, hogy miről van szó.
Néhány ismeretlen szó ellenére is elmosolyodok, mivel azt megértem, hogy kinézetemről beszél, pontosabban annak feltűnöségéről, ami jó érzéssel tölt el, olyannal, amit eddig nem igazán tapasztaltam.
- Mindenfélét ettem, hiszen muszáj!  Van, amire szüksége van a testnek, enélkül beteg lennék. – Magyarázom, egy pillanatra belefeledkezve, hogy a férfi nagyon is jól tájékozott lehet, és valószínűleg nem kell felvilágosítani róla.
- Egy emberrel? – Vonom fel a szemölököm, s a vállam felett hátrapillantok, nem tudom takargatni vigyoromat, ami leleplezi, hogy egészen tetszik a gondolata, mármint a játékos része, az ellenségeimről egy jóideig elfeledkezem, miképp biztonságban érzem magam Alarissal. – Én azt mondom, igen. Lehet, hogy több felszerelésetek van, de míg ti azzal vacakoltok, én előre gondolkozok és tervezek. – Mert nem a küzdelem egy pillanatával kell megelégedni, érzékelni kell a következő lépést, és nem feledni a legutóbbit, valahogy így tanította az Öreg.
A magányban van egy csodaszép részlet, amikor mindenféle zavaró tényező nélkül kibámulhatok fejemből, itt, a szikla tetején az eget kémlelve. Szerettem itt ücsörögni, megnyugtatott és egyben elkápráztatott a felettem elterülő égbolt, amely titokzatosan hatalmasnak és ijesztőnek tűnt. Mindig egészen aprónak éreztem maga ilyenkor.
- Nem is tudom… Olyan szép újból magamhoz hasonlót látni és… Nem is tudom. – Ismétlem önmagam, sokkal nehezebb kifejezni az érzéseimet, mint valaha is gondoltam, mialatt Alaris látványa tényleg teljesen elvarázsol.

leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szer. Aug. 29, 2018 7:10 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

- Nem nehéz beszélni neked az Öregről már? Hogyan halt meg? Persze, csak akkor válaszolj, ha készen állsz rá. - mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt. Van, aki a világra önti ki szomorúságát, s könnyebben átvészeli, ha szerető karok ölelik körbe, kiknél békére lelhet a lelke. Ám vannak olyanok, akik elfojtják ezt, mint én magam is tettem. A szüleim halála után gyermekként már képtelen voltam sírni a tragédia után. Gyűlöltem a sajnálkozó tekinteteket, a kedves szavakat, s igazából mindent utáltam, ami rájuk emlékeztetett. Ezért sem voltam hajlandó beszélni eleinte igazából semmiről. El akartam fojtani magamban mélyen a gyászt, elrejteni az elmém egy rejtett zugába, ahol senki sem találhat rá. Azonban rá kellett jönnöm, hogy minél mélyebbre ülepedik a fájdalmam, annál több mindent rombol szét bennem. Aysának azonban választása sem volt. Nem elég, hogy egyedül kellett átvészelnie, még egymagának is kellett eltemetnie. Egy ilyen törékeny teremtés hogy volt képes egyáltalán elviselni ezt a tragédiát?
- Sokat tanított téged? Megtanított számolni, vagy olvasni? Vagy arra, hogy bizonyos dolgok hogy működnek a... testedben? - mikor kimondom az utolsó mondatot, hamar meg is bánom, hiszen nem célom zavarba hozni őt. Csupán kíváncsi vagyok az életére, no meg arra, hogy mi az, amiről bizony nekem kell felvilágosítanom a kisasszonyt...
- Valószínűleg felkészült arra az esetre, ha valaki mégis rájönne arra, hogy élsz. Szerencsére azért eddig nyugodt éveid voltak... Viszont meg kell néznünk majd azt a ládát. - igazán intelligensnek és talpraesettnek tűnt az Öreg a mesék alapján. Minden bizonnyal ő is belefáradt már az új világba, ezért vállalhatta el készségesen, hogy Aysát felneveli itt az isten háta mögött.
- Eleinte csak hagyd rám a beszédet. Bárki is fogja kérdezni, hogy ki is vagy pontosan, mindketten azt mondjuk, hogy a feleségem vagy. Mire elmegyünk innen, addigra a hivatalos papírok is készen lesznek, amik bizonyítják. Tudod, hogy mit jelent az, hogy... férj és feleség? - kérdem bizonytalanul, hiszen nem tudom, hogy ezekről a dolgokról mennyit mesélt neki az Öreg. A nő és a férfi közti viszonyról, és hasonló dolgokról. Egy a biztos, a házastársi kapcsolat a legbiztonságosabb, legmegalapozottabb, és a legjobb álca.
- Hidd el, ha majd új ruháid és cipőid lesznek, akkor maximum a szépséged miatt fogsz kitűnni a többi ember közül, és senki sem fogja sejteni, hogy honnan is származol. - mosolyodok el szélesen. Aysával meglepő módon nem nehéz kedvesnek lenni. Kicsit sem kell megerőltetnem magam, hogy szép szavakat mondjak neki. Az ilyen pedig igazán ritka. Pont, mint Ő maga.
- Céltalanul biztosan nehezebb lett volna. Innentől viszont nagyon sok feladatod és célod lesz majd odakint is. - közlöm határozottan és biztatóan. Örülök neki, hogy ilyen jól kezeli ezt az egész helyzetet. Talán titkon mindig is vágyhatott arra, hogy kikerüljön a mókuskerékből, s valami egészen más töltse ki az életét?
- Ugye nem csak gyümölcsökön és növényeken éltél ezidáig, hanem állatokat is ettél? - minden bizonnyal a hatalmas ízkavalkád is furcsa lesz számára. Az a temérdek fűszer és ételkülönlegesség néha még számomra is igazán szokatlan. Közben megindulok utána a szikla felé, ahol megállok, s csak ámulva figyelem, ahogy egyik helyről szökell a másikra.
- Mit gondolsz, egy emberrel is el tudnál bánni? Kíváncsi vagyok a képességeidre. - szólok utána széles vigyorral, persze nem akarom őt bántani, vagy ilyesmi, de azért szívesen letesztelném, hogy mire képes. Sosem lehet tudni, hogy mikor ér utol minket a baj, s tudnom kell, hogy mennyire hagyhatom őt majd magára. Nem tűnik olyan elveszettnek, mint azt elsőre sugallta az a tiszta ártatlanság.
Én már nem annyira könnyedén, de azért a magam módján felmászok a szikla tetejére, s leheveredek a leányzó mellé. Tekintetem pedig azonnal megakad a végtelen sötétségen. Csodálatos, hogy itt nem szennyez be semmit a mesterséges fény. Teljesen másmilyennek tűnik a természet így, hogy nem mocskolja be temérdek emberi kéz. Sokáig azonban nem kémlelem az égboltot, hiszen megérzem magamon Aysa lélektükreit. Én magam is oldalra biccentem a fejem, majd lágyan elmosolyodok.
- Mi jár a fejedben? Ne tartsd magadban, mondd ki bátran. Most már kimondhatod. - ösztönzöm a beszédre, ezért is kérdezek tőle olyan sok mindent. Tudni akarom a gondolatait, az érzéseit, hiszen így ismerhetem meg igazán.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Aug. 28, 2018 8:16 pm
Alaris & Aysa

Élvezve a forró szellő csiklandozását hallgatom Alarist, kissé néha elbambulva, hiszen olyan hirtelen borult fel körülöttem az életem, a szépen kiépített világom. Ritka, hogy ennyi ideig és ilyen intenzíven oda kell valakire figyelnem, mert hiába is önkéntelenül minden izmom megfeszül és készenlétben áll. Hogy mire, azt magam sem tudom, paranoia, mondaná egy szótár.
- Nem igazán voltak titkaink. Amikor önállóvá kezdtem cseperedni, és felfogtam, amiről magyarázott, megegyeztünk, hogy nem lesznek titkaink, és rejtegetni se fogunk egymás elől… igazából bármit is. Tudod, ha nem számíthatsz másra szívesen osztassz meg mindent. – Volt egy-két komoly beszélgetésünk, azt hiszem a koromhoz igazította őket, egy ilyen alkalommal szögeztük le, hogy bár lehetnek apróságok, amiket nem osztunk meg egymással, mint például nem vártuk, hogy minden pillanatról beszámoljon a másik fél, de többnyire nyitottnak kell lennünk. Egyébként pedig az Öreg úgy kielemzett, mint egy nyitott könyvet, például ha valamit elcsentem tőle. – Azonban voltak fegyvereink, bár azt hiszem nem olyasmik, amik neked lehetnek, de… - Egy pillanatra megrökönyödve nézek magam elé, az agyam kattogni kezd, majd izgatottsággal a szememben folytatom. – Én ezt teljesen elfelejtettem! – Csapok gyengéden a homlokomra, szinte megfeledkezve, hogy az előttem álló férfinek fogalma sincsen, mi zajlik a fejemben. – Egyszer mutatott egy nagy ládát a szobájában, azt mondta, hogy akkor nyissam ki, ha eljött az idő. Akárhogy fagattam nem mondta meg, hogy mégis mikor van az az idő… Egyre csak azt hajtogatta, hogy úgyis tudni fogom, mikor. Úgy gondolod, hogy erre gondolt? Akkor tehát nagyon jól tudta, hogy mi fog történni…

Próbálom kicsit feltéképezni magamban a férfit, megjegyezni, hogy miket mesél magáról és filozofálni arról, hogy mennyire sötétnek mutatta be magát az előzőekben. Nem vagyok benne biztos, hogy ez csupán kíváncsiság, de egészen megkedveltem, és nagyon örülök még a körülményekhez képest is, hogy újból ember közelében lehetek.
- Szép a gondolata, de én nem vagyok benne olyan biztos. Az én világom túlságosan különbözik a tietektől és… Mégis mit mondok majd, ha megismerek valakit? – Egész életemben pozitív gondolkodás jellemzett, de be kell vallanom, hogy elég rizikós lesz az új fejezet, amibe belekezdek és talán ott is kerülnöm kell, hogy kitűnjek. – Úgy értem… Majd azt mondom, ha találkozok valakivel, hogy: Ó, eddig egy esőerdőben éldegéltem, és te honnan érkeztél? Bizonyára kerülnüm kell majd a figyelmet. – Nem mondanám, hogy szomorú lennék, hiszen fogalmam sincs, mire számítsak a külvilágtól, és ha úgy vesszük, folytathatom ott is azt, amit elkezdtem itt, pontosabban a bujkálást.
- Azt hiszem, voltak… Mindig kitaláltam valamit magamnak, amiért küzdhettem, lehetett ez apróság is, minthogy a víz alatt minél tovább bírjam ki egy levegővel. A lényeg, hogy folyton volt, ami vezetett és vonzott napfelkeltétől napnyugtáig. „Minden este hunyd le a szemed úgy, hogy tudd, mi jót hoz a holnap és minden reggel kezdj egy ígérettel magadnak a napra vonatkozóan!” Így hangzottak az Öreg szavai, s mint egy imát úgy ismételgette nekem, mígnem beleégett a fejembe, és sose tudom kitörölni, valójában nem is áll szándékomban.
Sikeresen eltávolítva az ellenséget Alarisróll, elhúzódom, hogy valahová elhajíthassam, ahonnan biztosan nem tér vissza.
- Túlságosan macerás megsütni, hidd el nekem… Mármint egyes részeit ki kéne… - Ahogy haladok a férfi felé megüt annak a gondolata, hogy talán nem gondolta komolyan, ezért inkább csak halkan nevetve folytatom. – Vagyis… Ő most másoknak lesz a vacsorája.
Előzőleg végülis kiderült, hogy a férfi kíváncsi arra a bizonyos sziklára, ezért határozottan megindulok az irányába, remélve, hogy velem tart és átbújva egy-egy indán még néhány méter áll előttünk.
- Nos… Biztosíthatlak, hogyha szembekerülünk egy oroszlánnal nem lesz gond. –Komolyan gondolom a mosolyom ellenére, úgy érzem, hogy nem véletlenül erősítettem magamat napról napra, és vagyok elég bátor ahhoz, hogy megvédjem a saját életemet, vagy akár Alarisét.
- Itt vagyunk! – Pattanok fel könnyedén a szikla oldalára, majd felnyújtva karomat felkapaszkodom a tetejére, aztán már fentről a szélét megragadva várakozóan pillantok le a férfire. Valahogy úgy sejtem, hogy nagyon tetszeni fog neki a látvány, a nyugalom, ami mindenegyes alkalommal eláraszt, amikor hátradőlök ezen a csodás helyen. Így is teszek és megnyújtózkodva lesem az első halványan megjelenő csillagocskát, nincsen körülöttünk semmiféle fény, ezért szinte nem is látszik olyan távolinak az égbolt. Szinte beleolvadok a látványba, kész vagyok teljesen megfeledkezni mindenről, ami körülvesz vagy erről a hihetetlen napról, azonban inkább oldalra fordítva fejemet Alarist kezdem vizsgálni, még mindig nehéz felfognom, hogy újból egy húsvér ember fekszik mellettem. A viharban, illetve később a nagy izgalmakban nem volt alkalmam teljesen kielemeznem, most pedig ahogy remélhetőleg a csillagokkal van elfoglalva, én néha rápillantok és elmélyedek gondolataimban.

leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Hétf. Aug. 27, 2018 1:24 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

- Ebben teljesen biztos vagyok. Őt azzal bízták meg, hogy vigyázzon rád, és hivatalosan senkinek sem szabadott volna idejönnie, hiszen te halottnak lettél nyilvánítva. Így esély lett volna rá, hogy megtámad engem. Tényleg, nem volt neki valami fegyvere, amit nem az itteni eszközökből csináltatok? Nem volt neki egy doboza, egy fiókja, vagy bármi, amihez Te nem nyúlhattál? - kérdem kíváncsian, hiszen ha bármit is rejtegetett az Öreg a régi világból, azt nekem kell megszereznem, mielőtt bárki más teszi meg. Papírok, iratok, lőfegyver, bármi.
- Az én életem tíz éves korom óta egy percre sem volt unalmas. - a sejtelmes pillantás visszatükröződik rólam egy különös mosoly kíséretében. Egészen addig a gyermekek unalmas hétköznapjait éltem, játék, iskola, tanulás és család formájában, de ott, azon a vértől csöpögő éjjelen hamar fel kellett nőnöm. Tizenhat kőkemény év munkája az, ami most vagyok. Amit pedig Aysa lát belőlem, az egy régi, elfeledett oldalam. Nem is emlékszek, hogy egyáltalán viselkedtem-e valaha ilyen őszinte kedvességgel bárkivel is. Egyszerűen ez nem fér össze azzal a rideg valósággal, hogy más emberek élete felett rendelkezem. Nem vagyok képes arra, hogy egyszerre legyek kedves, és gyilkos egyaránt.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nekem nincs vesztenivalóm. - mondom keményen, ám mégis ábrándos könnyedséggel. Összességében eléggé bonyolult élet áll mögöttem, de valami értelme csak van az útnak, amire rá kellett lépnem, nem igaz?
- Nem félek a haláltól. Tizenhat éve nem félek igazából semmitől. Ez is, mint oly' sok minden, eltűnt belőlem. S mivel senki sem vár odahaza, így nincs is igazából húzóerő, ami megakadályozná a cselekedeteimet. Engem nem lehet azzal fenyegetni, hogy megölik a szeretteim, hiszen nincsenek. Ezért vagyok képes tökéletesen a feladatomra koncentrálni, s pontosan ezért vagyok itt most én, nem pedig más. Csak én vállaltam el, hogy kimentelek innen, elbújtatlak, s megvédelek bárkivel szemben. - ezzel pedig lényegében egy másik személyt állítok a saját életem elé. Aysát. Nem azért, mert kényszerítenek rá, hanem mert én akarom így. Ha ez idő alatt fog elérni a vég, akkor hiszem, hogy ennek így kellett történnie...
- Te még nagyon naiv és ártatlan vagy. S ez pozitív dologként mondom. Egyúttal remélem, hogy ezután az élet után nem lesz neked olyan sötét az én világom. Inkább felkészítelek mindenre, hogy kellemesen csalódj. Sokat kell még tanulnod, de majd én segítek neked. - mosolygok felé lágyan, s egy tincset hosszú, aranyló hajából ujjaim közé fogok, majd az ég felé emelem, s hagyom, hogy a szellő kellemesen ringassa vissza a föld felé. Egyre különösebb érzés kerít hatalmába ilyen távol mindentől. Az érzés, hogy mennyire apró is vagyok ebben a hatalmas világban, s mennyire keveset tudok valójában...
- Biztos vagyok benne, hogy az leszel. - tengerkék szemeim határozottan csillannak fel, ahogy Aysa felé tekintek. A kíváncsi lélektükrei újabb mosolyt csalnak az arcomra. Sok mindenre kell megtanítanom őt, ám sok mindent saját magának kell begyűjtenie. Ő valójában egy érzelmes lánynak tűnik, s ezeket az érzéseket bizony saját magának kell megszereznie. Én csak abban tudok segíteni, hogy megteremtem számára az alapokat, ahonnan meríthet.
- Szívesen megnézném azt a sziklát. - emelem fel egy kicsit a fejem az ösvény irányába, s azzal a mozdulattal a mutatott irányba csinálok egy fényképet a telefonnal.
- Mielőtt megérkeztem, voltak céljaid az életben? Voltak álmaid, voltak vágyaid? - majdnem suttogom a szavakat, ahogy tekintetem elmerül az alkonyi égbolton. Meg akarom ismerni Aysa lelki világát, gondolkodását, felfogását, s mikor kezdjem el a kérdezősködést, ha nem most azonnal? Úgyis olyan kellemes nyugalom ülepedett le rám, melyet talán még sosem volt szerencsém megtapasztalni.
- Tessék? Tejóég... - lassan tudatosulnak bennem a szavai, s én már kapkodok is az oldalam felé, hogy előrántsam a pisztolyom, és keresztüllőjem azt a valamit, ami éppen megkörnyékezett. Persze, az Öreg ruhája van rajtam, így kissé befeszülve, valamiért összeszorított szemekkel várom hát, hogy Aysa leszedje rólam azt a... pókot?!
- Utálom őket, minden ilyesmit utálok... - márpedig azért, mert elismerem a képességüket. Én itt a rengetegben egy idegen vagyok, egy betolakodó, s tisztában vagyok vele, hogy milyen halálos lehet akár egy kicsiny élőlény is. Jó, meg persze undorítóak, az sem utolsó szempont...
- Meg van a vacsoránk? - nyitom ki a szemeimet, mikor is meglátom, ahogy a dagadt pók végre felmászott a fára. Úgyhogy én azonnal fel is pattanok két lábra, köhintve egyet leporolom magam, majd az ösvény felé mutatok.
- Miért van olyan érzésem, hogy egy oroszlánnal Te előbb elbánnál, mint én? - vigyorodok el szélesen. Az én világomban szerencsére "csak" emberekkel kell elbánni... Az már megy, de az állatok már egy egészen más kategóriát képeznek.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szomb. Aug. 25, 2018 8:11 pm
Alaris & Aysa

- Lehet, hogyha itt lenne az Öreg, akkor nem így végezted volna. – Az Öreg mindig fel volt készülve és folyton az rejtőzött a szemében, hogy vár valamire. Általában sosem aludt mélyen és a lakóhelyünk minden területén volt valami, amivel megvédhettük volna magunkat. Akkor még nem tudtam, hogy mégis mire számít, vagy mi aggasztja, ezért is hagytam rá. Gyermekkoromban játéknak neveztem, és mikor felcseperedtem a férfi korára fogtam. Azt hiszem, hogy lassan kitisztul, hogy mitől tarthatott.
- Abban biztos vagyok. – Érdeklődve pillantok az emberekre, és szinte hihetetlen számomra, mennyire különböznek vagy éppen egy-egy részletben hasonlítanak. Ahogy Alaris pörgeti tovább az emlékeket, egyre több embert láthatok és a látottak mögé különféle történeteket sző a fejem. Érdekes még számomra, hogy ismeretlen állatfajokat is észreveszek olykor, ez még kíváncsibbá tesz.
- Na, majd meglátod! – Nevetek fel alighanem elfeledve, hogy mégiscsak a távozásunkról csevegünk, de valahogy megnyugtat a tudat, hogy Mango mindvégig mellettem lesz, és nem tudom tagadni, hogy izgat, mi vár rám az erdőn túl.
- Biztosíthatom, hogy továbbra sem lesz unalmas az életed. – Bár gyanítom, hogy eddig sem volt annyira, de azért sejtelmesen nézek bele a férfi csillogó szemébe.
- Gondolom, nem véletlen, hogy te jöttél el. Egy ártatlan ember, szép múlttal… Biztosan nem tudna az ellenem szegült emberektől megmenekülni. És olvastam könyveket, melyekben voltak szörnyűségek, fel vagyok készülve. – Határozott arcvonásai, erős fizikuma és még a mozgása is elárulta, hogy neki akár ez a kaland, ami ránk vár, nem is olyan ismeretlen. Tisztában voltam vele, már az elejétől kezdve, hogy lelke lehet teljesen mocskos is, és ha nem is a való életben, de történetekből tájékozódtam, hogy mire lennék képes, illetve, hogy a hazugságon kívül számtalan más bűn létezik.
- Talán nem is olyan sötét a világod, csak más szemmel kell nézni. – Persze, semmit se tudhatok biztosan, de hiába ez a sok ismeretlen, valahogy úgy érzem, hogy nem csupán kegyetlenségből áll a másik oldal és bár sokkal több veszély rejtőzködhet ott, legalábbis más fajták, nem hiszem, hogy képtelen lennék felülkerekedni rajtuk.  
- Ez nagyon jól hangzik, remélem, valaha fontos lehetek valakinek. – A szó új értelmet nyert számomra, lehunyt szemmel ízlelgetem, és álmodozok arról, hogy vajon milyen lehet a férfi elmondása alapján. Azt hiszem, először vágyódom igazán arra, hogy valaki hasonlóan érezze mellettem magát. Nem mintha az Öreg és az én kapcsolatom rossz lett volna, de ez egész egyszerűen más. Egyébként sem szeretett az érzelmekről beszélni, így tehát sosem gondoltam, hogy az Alaris által leírt fontosságot tölteném ki életében.
- Van egy hely pontosan erre. Látod azt az ösvényt? – Ujjammal egy tőlünk pár méterre húzódó ösvényre bökök, amely egy erdős területre halad, és amíg az ember nem megy közelebb addig nem látja, hogy pár lépést haladva egy hatalmas kő terül el egy kicsivel arrébb. – Ott van egy szikla, aminek a tetejére felmászva nagyon szépen lehet látni az égboltot. – Többször kötöttem ki ott, és az Öregről is sokszor megemlékeztem. Hiába tanultam mindenfélét kislányként a halálról, amikor abba a fázisba kerültem, melyben megkérdőjeleztem az életünk hosszát, a személyes véleményem, hogy mindenkinek van fent egy csillaga, és ettől még a férfi sem tántorított el, a bolygókról való papolásával.
- Szeretné… - Nem igazán tudom, hogy hol helyezkednek el a férfi határai, ezért egy pillanatig tétlenül bámulonm a kis élőlényt, ami így fekvőhelyzetből nagyobb méreteket ölt. Feltámaszkodva, nyugodt arccal próbálok mielőbb kieszelni valamit. – Alaris… Azt hiszem, hogy lett egy kis barátod. – Nem, még véletlenül sem terveztem viccet faragni a helyzetből, de nem tudom mosolyomat leplezni. Eszembe juttatják gyermekkori élményeimet az élővilággal, mert sosem voltam kibékülve igazán a bogarakkal, de ahogy rá voltam kényszerítve egészen egyszerűen vettem ezt a bökkenőt is.
- Ha nem mozogsz, akkor leszedem rólad. Nem akar rosszat… - Szemügyreveszem a pókot, és kissé bizonytalanul lesek körbe valamiféle nagyobb levélért, amivel leemelhetem a barátunkat. Örömmel segítenék neki puszta kézzel, de valahogy bizonytalan vagyok a fajtájával kapcsolatban, így feltápászkodva szerzek magamnak egy szélesebb fadarabot.
- Azt hiszem, ez megteszi, csak… csak ne mozdulj... – Annyira koncentrálok, hogy szokásomhoz híven a számat rágcsálom, míg a férfi fejéhez közeledek, és reménykedem, hogy a pók felmászik az általam biztosított deszkára.
- Szereted a pókokat? – Vigyorgok rá, miközben a mentést végzem, mert ha rossz viszonyban van velük, akkor ezzel lazíthatom a hangulatot, bár kissé érdekes lenne, ha az izomtól dagadó testőrőm legnagyobb féleleme egy ilyen teremtmény lenne.



leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szer. Aug. 22, 2018 5:29 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

- Megértelek. Egy ilyen mesébe illő helyen még én is úgy érzem, hogy a feszültség kiszáll belőlem. Itt minden annyira élő, annyira tökéletes, és olyan eredeti... Felüdülés az otthonodban lenni, de komolyan. S tudom, nem jó hírrel érkeztem, de köszönöm, hogy elhoztál ide annak ellenére is, hogy csak egy idegen vagyok a számodra. - simítom meg halványan a vállát köszönetnyilvánításként. Reagálhatott volna másként is rám. Akár ott is hagyhatott volna, hogy megfulladjak a vihar könnyeiben, s valahol egy sártenger mélyén elveszve végezzem be. Mégsem így történt. Megosztja velem hajlékát, holott én is lehetnék az a bizonyos ellenség, akiről beszéltem. A bizalom apró szikrája azonban ott él szemeinek mélyén. Nem is tudom, hogy egyáltalán megérdemlem-e.
- Az emberek talán még érdekesebbek lesznek számodra, mint a tájak. Számtalan férfi s nő, szőke és fekete hajú, alacsony és magas, gyermek és idős, barna bőrű és fehér bőrű, mint te is. - mutatok rá pár alakra a telefonon, de végül a tekintetem Aysán állapodik meg. Semmi hasonlóságot nem fedezek fel közte s a szülei közt, egyedül csupán a rikító szemét. Azt le sem tagadhatná, hogy tőlük örökölte, ugyanakkor míg az övékben ott ül a világ minden mocska, addig Aysáéban az ártatlanság uralkodik, mint egy magányos gyöngyszem a tenger mélyén.
- Egy ilyen házőrzőre nem mondhatok nemet! - mosolyodok el szélesen, végleg beadva a derekam. Persze, már látom lelki szemeim előtt, ahogy a hosszú úton párszor nekem kell cipelnem a kecske valagát, aki majd megmakacsolja magát, s csak hogy visszavágjon, még a kocsi hátsó ülését is összepiszkítja...
- Ez igazán kedves tőled. Határozottan állíthatom, hogy ha nem vállaltam volna el a küldetést, és nem ismerlek meg, akkor sok szép emlékkel lennék szegényebb. - a kedves szavak ilyenkor elengedhetetlenek, s úgy érzem, ő pontosan az az ember, aki megérdemli őket. Egy áldozat, aki mások bűnei miatt jutott oda, ahova, s akinek pontosan emiatt kell elhagynia az idilli Paradicsomot. Egy pillanatra eszembe jutnak a saját szüleim, akik természetesen a Mharaxia klán tagjai voltak, mégis meg akarták nekem hagyni az édes tudatlanságot, s a lehetőséget, hogy átlagos gyermek lehessek. Nekik a klán volt az életük, s most nekem is az. Ők vérbefagyva végezték, s nagy valószínűséggel én is így fogom. Hiába, valakinek ezt az utat is végig kell járnia.
- Bármit elmondok magamról, amit csak szeretnél. Viszont figyelmeztetlek, nem mindegyik válasz lesz szép. Sőt, valószínűleg több negatívat fogsz hallani tőlem, mint pozitív dolgot, de legalább így vagyok önmagam. Így vagyok valóságos. - titkolózni nincs értelme. Nincs értelme elhallgatnom előle, hogy bérgyilkos vagyok, hiszen nem buta lány, magától is rájönne előbb vagy utóbb, különösen ha összetalálkozunk majd azokkal, akik őt keresik. Én egy teljesen más világban élek, mint Ő. Míg ő a természet édes és ártatlan múzsája, kinek jelenlétében minden kivirágzik s feléled, addig én a koszos sikátorok félhomályában bújó, sötét árnyék vagyok. Mi történhet, ha a két világ egyesül? Ezt hamarosan úgyis meg tudjuk.
- Talán valahol mélyen legbelül... - mutatok a szívemre. - Olyan vagyok, mint Te. Talán mindenki olyan lehetne, mint Te. Nem is élnénk ennyire kegyetlen, sötét, kiábrándult helyen. - kezemet az erdőn túlra emelem, mely Aysa számára még a senkiföldjét jelenti. Egy kopár, ismeretlen területet, tele veszéllyel.
- A lelkiismeret különleges dolog. Keveseknek van olyan. - mosolyodok el kellemes bágyadtsággal, mikor a szemem a leköszönő Nap felé emelem. Furcsa létezni úgy, hogy nem zúgnak a vezetékek, nem száguldoznak az autók, nem beszélgetnek az emberek, csupán a fák halk zúgása, a patak halk moraja, s az állatok nesze az, mely beférkőzik a fejembe. Így, hogy tudom, mi vár minket odakint, megkockáztatnám, hogy szívesen itt maradnék akár örökre is. Kár, hogy az nem én lennék...
- Fontos. - ismétlem meg a szócskát. - Akkor vagy fontos valakinek, ha önzetlenül akar veled törődni, ha a jelenlétedben sokkal boldogabb, mint nélküled, s ha bármit megtenne érted, csak hogy boldog legyél. Akinek Te jelented az életet, s akinek a saját élete már értelmetlen lenne nélküled. - sajnos teljesen megértem, miért nem értette elsőre. Lehet, hogy az Öregnek nagyon sokat számított, de ő egyetlen ember volt. Sehonnan máshonnan nem érkeztek impulzusok felé, nem tapasztalhatta még meg a szerelmet, sem a csalódást, bánatot, félelmet, boldogságot, s minden olyan dolgot, mely egy másik emberhez köthető. A telefon közben kattan, majd megfordítom azt, s a képen ott virítunk mi ketten, széles mosollyal, mintha minden tökéletes lenne. Mintha ő egy átlagos lány, én pedig egy átlagos férfi lennék. Kár, hogy az élet nem ennyire egyszerű.
- Nincs erre egy olyan hely, ahonnan a csillagokat szoktad nézni a magasból? - biccentem oldalra a fejem, miközben a telefont visszacsúsztatom egyelőre a zsebembe. Az arcomat lágyan csiklandozza a fű, ahogy Aysát figyelem, s olyannyira elgondolkozok, hogy közben észre sem veszem, hogy egy igen csak vaskos és szőrös pók szemelte ki az éppen kócos hajamat egy remek kis búvóhelynek...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szomb. Aug. 18, 2018 11:53 pm
Alaris & Aysa

- Én még sosem gondoltam így a halálra. – Vallom be, de valójában ez csak egy felismerés, nem a beszélgetés folytatása, tényként közlöm, de többet nem foglalkoznék vele, ezért a számat harapdálva fordulok el, majd a közelemben ülő Mangóhoz intézek pár, teljesen lényegtelen szót.
- Hidd el, nincs vele gond, ha érzi, hogy a helyzet komoly. Bármit megeszik, és még jó házőrző is, talán még jobb is, ha velünk tart. – Mindent őszintén így gondolok. A világ legszerencsésebb embere vagyok -, még úgy is, hogy semmit sem tudok róluk -, hiszen ez a mohó és bugyuta, de annál hűségesebb állat velem van.
Egy kicsivel később már némán meredek a távolba Alaris szerkezete felé, és próbálom követni utasításait. Miután azt kérte, hogy természtes és mozdulatlan legyek, csupán egyszerűen az ajtóba kapaszkodva várok, míg újból meg nem szólal.  Fogalmam sincs, hogy pontosan mi történik és izgatottan figyelem hátha jel is mutat arra, hogy az emlék elkészül. Ahogy visszalépdel mellém, úgy veszem, hogy ezzel be is fejeződött, leengedve karomat én is leguggolok, azonban arra nem számítok, hogy a készüléket átnyújta, így kissé megilletődve forgatom az újdonságot, hogy jobban szemügyrevegyem. Nemrég egészen megrémültem a férfi furcsaságaitól, de most valahogy, mivel tudom, mellettem van, bátran érintem meg ezt az izét. Segítségével merészebben bámulom az emlékeit, néhányon elmosolyodva.
- Gyönyörű tájak… - Szinte elhűlve figyelem, ahogy egyre több embert ábrázol, megvizsgálom a testüket és az arcukat, mind-mind olyan más, hogy szinte csodálattal bámulom őket. – Tehát tényleg vannak. – Szalad ki a számon, azonban nem folytatom, ezért Alaris sokféle befejezést képzelhet a mondat végére. Emberek. Valamiképp ott bujkált a gondolatuk szüntelen, de sosem képzelődtem arról, hogy vajon mennyivel másabbak, mint én és mennyien, vagy a legfontosabb, hogy hol élnek.
Az ablak szélén álldogálva, válaszában egyetlen egy szó ragad magával.
- Magány? Az az, amikor egyedül vagy, ugye? De én sosem éreztem így… - Magyarázkodom, hiszen úgy érzem, ezt rám is illeszthetné. – De az az igazság, ha most megszűnnél létezni, akkor már magányos lennék. – Ezt már egy másik irányba tartva mondom, egészen halkan, de még a férfi értheti, mit beszélek. Nem tudom, már mitől félek jobban, hogy el kell hagynom az eddigi életemet, vagy hogy felfedezve az új világot örökké magányos leszek. Ahogy elnézem Alarist, nem egy állandó életet élnék az ő világában és ki tudja, hogy azok a gonosz emberek mit meg nem tennének értem, meddig vagy akár hányszor kell elrejtőzni előlük.
- Úgy érzem, bízok benned, már az elejétől kezdve… Milyen butaság nemde? Hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy pontosan. – Ezt bazsalyogva mondom, szavaim nem negatívöntetűek, voltaképpen egyáltalán nem tartok a férfitól, holott fizikai erőnléte nem titok, és valőszínűleg erősebb fegyverei vannak, mint az én természetből szerzett botjaim, még akkor is, ha elég élesek, akár egy tigris ellen is. – Senkit sem ismerek, ezért ez nem lényeges. De benned látom a jót, - Nem vagyok biztos a mondandóm második felében, pontosabban abban, hogy miképpen éreztem ezt meg. – még akkor is, ha ezt takargatod.
- Nálam nem létezett olyan lehetőség, hogy elhagyni. Sok mindent ismertem, az Öreg ellátott könyvekkel, de ügyesen szelektált. Szinte azt hittem, hogy annyi van a világból, amennyit látok a szememmel a legmagasabb fáról. És egy határig merészkedtem mindig el. – Visszaemlékszem a régi időkre, még kisebb fejjel jártam az erdőt az Öreggel. – Volt, mikor titokban távolabb akartam menni, annyira pezsgett a vérem az újdonságtól, de… valami felbolydult bennem, azt hiszem, úgy hívják, lelkiismeret.
- Fontos? – Pislogok felé zavartan, s ezúttal nem a szó jelentésével van a gond, hanem nem értem, mire utalhat Alaris. – Miért kéne fontosnak lenni valakinek? Persze, mondjuk, Mangónak, ha valami tüskés bokorba sétál, akkor fontos vagyok, hogy meggyógyítsam, de… Nem egészen értelek.
Alaris úgy tűnik újabb emléket gyártana, ez ellenben különbözik az előzőektől, meglepetten vizsgálom tükörképemet, amit így sokkal tisztábban látok, mint a vizek felszínén. Kérését betartom, széles mosollyal ajándékozom meg, és már-már boldogan várakozom, hogy mi lesz az eredménye a közös emléknek.


leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Aug. 14, 2018 11:48 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."


- Nem mindegy, hogyan halunk meg. Mindenki arra vágyik, hogy békésen lehelje ki a lelkét, de ha Téged elkapnak, akkor hosszú, szenvedéssel teli lesz az utolsó órád. - sajnos nem lehet szépíteni. Nem mondhatom azt, hogy édes kis pillangók emelik a magasba apró madárkák segítségével, csodás nótát zengve, miközben az állatok könnyezve búcsúznak el tőle odalent. Én is bérgyilkos vagyok, és nagyon jól tudom azokat a módszereket, amivel az őrület határáig lehet kínozni valakit. Aysa pedig... Egy ártatlan, törékeny lélek, s kezdem úgy érezni, hogy ez már nem csupán munka. Ő egy kincs ebben a romlott világban. Egy olyan csodálatos kincs, mely ha beszennyeznék s eltűnne, már nem lenne ugyanolyan a világ...
- A kecske... - kicsit belém akad a szó, hiszen nem nagyon tudom, mit is mondhatnék. Valószínűleg nem boldogítaná a tudat, hogy odahaza lehet kutyája, vagy macskája, sőt, lehet nem is tudja már hogyan nézhetnek ki. De egy kecske... Még mindig értetlenül tekintek hol Aysára, hol Mangora, sőt, még a fejem is megvakarom, hátha kibukkan valami ötlet, de nem. Azok a csillogó szemek, ahogy védelmezi a kecskét... Nagyot sóhajtok, végül elmosolyodok.
- Valahogy csak meg tudjuk oldani, hogy ő is jöjjön. - tárom szét megadóan kezeim, bár nem igazán vagyok elragadtatva az ötlettől, mégis engedek. Csak is azért, mert tudom, milyen szörnyű lesz neki itt hagyni ezt a helyet, ez az állat pedig társ volt számára a magányos években. Nem szívesen fosztanám meg tőle, ahogy az emlékektől sem. Mikor kisétálunk újra a kunyhóból, én felkapom a telefonom, megütögetem kicsit, kiszedem, majd visszarakom az aksiját, s láss csodát, ez is túlélte, hiszen felvillan a kijelzője, mikor bekapcsolom. Elvileg amúgy is vízálló, de sok olyan cuccom volt már, ami az volt, mégis emiatt ment tönkre.
- Ha ezen megnyomok egy gombot, akkor elkapja az emléket. Állj oda az ajtóba, és megmutatom. Csak természetesen nézz felém, ne csinálj semmit. - én magam kicsit hátrébb sétálok, hogy Aysa teljes egészében rajta legyen a képen, majd kattintok egyet. A látvány pedig csodálatos. Az én világomban hány ostoba fiatal őrülne meg egy ilyen természetes képért...
- Van benne pár, megmutatom. - visszasétálok oda, majd letelepedek az ajtó elé. A telefonon párszor elhúzom az ujjam, mire megjelenik a kijelzőn az a kép, amit róla készítettem. Felé mutatom, majd a kezébe nyomom az eszközt.
- Így ragadja meg a pillanatot. Mint egy szem, amely mindig ugyanazt a képet látja. Hiába is halványul az emlék a fejedben, ha erre ránézel, könnyebben idézed fel őket. Csak húzd oldalra az ujjad rajta. - egyik kezemmel a telefont tartó kezére fogok rá alulról, másikkal pedig megragadom ujját, s óvatosan elhúzom a kijelzőn, mire felvillan a következő kép, melyen én vagyok Párizsban, miközben egy kávézóban ülök, mögöttem az Eiffel toronnyal, s rengeteg emberrel. A következő képen egy sziklán állok, mögöttem a tengerrel, az az utánin pedig a fejem teljesen be van burkolva egy fekete kendőbe, mögöttem pedig tájként a sivatag, s pár barna bőrű férfi, akik épp a tevéikre szállnak fel.
- Látod? Sok-sok emlék. S most már a tieid is itt lesznek. - mosolygom felé, majd felkelek, s megindulok utána arra, amerre vezet. Nem csak ott csinálok képet, ahol mutatja, hanem igazából mindenhol és mindenről. A tájról, a fákról, több szögből a házról, s többször lopva róla is készítek fotót, miközben előttem sétál, vagy éppen valamilyen tárgyról beszél. Tényleg ez a béke szigete, egyre jobban érzem...
- Szabadság az, mikor a saját szabályaid szerint élhetsz. Sajnos néha a szabadság nagyon magányos tud lenni. - pillantok én is felé hosszasan elmerengve tekintetében, mikor odalépek mellé a párkányra. Én mindig is szabadnak vallottam magam. Ez viszont azzal jár, hogy nem létezhet mellettem olyan, akit szeretek. Hiszen akkor nem lennék szabad. Akkor minden pillanatban csak érte aggódnék...
- Igen, rengeteg mindent kell mesélnem és tanítanom neked. Egyet kell mindenek előtt megtanulnod és megértened, mégpedig azt, hogy bennem bíznod kell. Másra nem számíthatsz majd odakint. Sok rossz dolgot fogok tenni, de ezt csakis érted fogom tenni. - huppanok le mellé a fűre, majd én is az eget kezdem pásztázni, miközben egyik kezem a fejem alá, másikat pedig a fű közé simítom.
- Sosem vágytál arra, hogy elhagyd ezt a helyet? Hogy valakihez beszélhess, aki válaszol? Hogy valakinek fontos legyél? - biccentem oldalra fejem, majd megemelem a telefont, s magunk fölé helyezem.
- Mosolyogj! - fordítom fejem végül a kütyü felé, s ha Aysa arra néz, akkor kattintok. Az első emlék, mely összeköti a múltat s a jövőt...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Aug. 14, 2018 6:01 pm
Alaris & Aysa


Azt hittem, az egyetlen vihar, ami ma ért már rég lezajlott. Tévedtem. Alaris személyében érkezett meg valójában, felkavarva mindent, amiben eddig hittem. Már csak az a kérdés, hogy vajon mennyire fog tetszeni az újfajta vihar, ami ezentúl egész életemet végigkíséri.
Szeretnék rá figyelni, de minduntalan elkalandozok, ha nem éppen a régi időket próbálom megfejteni, akkor a rám váró elkövetkezendő időre gondolok. Kíváncsisággal tölt el, úgy érzem, mintha elő akarna törni a kislány belőlem, azonban minden ilyen gondolat mellett ott bujkál a bizonytalanság és az ismeretlentől való félelem.
- Meghalok..? – A halál és én köztem lévő viszony rideg. Nehezen dolgoztam fel az Öreg távozását is, legalábbis nagyon hosszan és csendben. Körülbelül egy holdtöltéig alig egy-egy szó hagyta el a számat azután, a szobáját lezártam, és még a házba is ritkán tévedtem be. Kint bóklásztam, ha az időjárás megengedte még kint is éjszakáztam.
A kifogásaimat még ő sem találja ésszerűnek, de ezt könnyen elfogadom, csöndesen hümmögök.
- Csak néhány dolog… - Kezdenék mondandómba, amikor Mango felé pillant, valahogy éreztem, hogy elérkezik ez a pillanat. – Nekem az is elég, ha csak ő, de neki muszáj. – Határozottan lépek a kecske mellé, szinte átmenet nélkül váltok át esetlenből összeszedetté. Megérintem Mango nyakát és megsimítom gerincét. – Bármit eltűrök, de ezt nem teheted meg velem Alaris. Ha kellene, elindulnék ma is, de kikötöm, hogy vele. – Élesen a férfi szemébe nézek, hogy lássa céltudatosságomat. Nem önzőségből nem tudnék megválni az állattól, egyszerűen képtelen lennék cserbenhagyni. Az igaz, hogy a vadonélő fajok kibírnák nélkülem, hogy én csupán egy segítő vagyok nekik, de ő más. Ehhez hozzájárul, hogy kissé el lett kényeztetve, de tulajdonképpen Mango folyton mellettem él.
- Rendben… - Bátran elfogadom a kezét és automatikusan elindulok kifelé. – És ez hogyan működik? – Muszáj alkalmazkodnom és minél többet megtudnom az ő világról, mostmár szinte biztos, hogy nincs visszaút, és ha még jó is származhat belőle, akkor pedig végképp nincs ellenemre. – Hogyan működik ez az emlék? Vannak… Vannak ilyen emlékeid benne? – Pillantok fel Alarisra és a kunyhó előtt megállva széttárom a karomat. – Itt mindenképp szeretnék egyet. – Mosolyom egy pillanatra elhalványul, mintha csak most válna világossá, hogy ez az élet hamarosan hamuvá porlad. – Ha lehet minél több mindenről… - Motyogom és körbetekintek, megpróbálom az agyamba vésni a tájat, a több méter magas fákat, a halkan csiripelő madarakat és bármit, ami a szemnek látható vagy fülnek hallható.
Miközben tulajdonképpen az egész környéket és a kunyhót bejárjuk, hogy emlékeket gyártsunk arra is törekedek, hogy megmutassam egy részem Alarisnak. Olykor néhány tárgyat a kezembe veszek és megforgatva lelkesen mesélek róla.
Kitárom az óriási saját kezűleg  eszkábált ablakot, amelyen friss levegő csapódik be. Lehunyt szemmel élvezem és odahívom őt is, a párkányra lépve megkapaszkodom oldalt és mélyen kezdek lélegezni.
- Tudod, az Öreg azt mondta, hogy ez a szabadság. – Magyarázom neki és ha még nem állt fel mellém, akkor fejemmel biccentve invitálom. – Sosem értettem, akárhogy próbált példálózni… - Újból elveszlem szemében, majd köhintve folytatom. – Azt hiszem, hogy mostmár sejtem, miről beszélt. – Mielőtt még bármit is válaszolhatna, egy nagy lendülettel hátraugrom és elviharzom a helyiség egy másik pontjába, hogy folythathassam az életem bemutatását.
- Remélem, hogy tudod, mennyit kell majd neked is mesélned. – Igaz, hogy elzárva töltöttem az egész életemet mindentől és mindenkitől, mégis sejtem, hogy mennyi mindenről maradhattam le. – El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett a világodban… - Már ismét kint, a fűben fekve helyezkedek el, remélhetőleg Alaris sem fél kényelembe helyezni magát. Ahogy beszélek, az eget pásztázom, néhány elsuhanó madaron és felhőn kívül nem láthatok mást, de mégis olyan bűvöletbe ejt, ahogy a lassan már lemenő Nap rózsaszín és piros árnyalatokat fest az égszínkék helyett. Mindenre másképp tekintek, mióta felfogtam, hogy minden múló, és ahogy a férfi mondta holnapután hagyjuk el a Paradicsomom. Mindent úgy figyelek meg, hogy a lehető legkisebb részletére is emlékezhessek. Vajon így is marad? Képes leszek mindezt felidézni és lehunyva szememet újra itt teremni álmaimban vagy ugyanúgy köddé válik, mint a múltam, ami most újból rám vár Alaris világában?


leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szomb. Aug. 11, 2018 10:40 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."


- Semmi gond. Hagyok neked időt átgondolni az egészet. Sok mindent nem tudsz a világról, amiben élsz. Rengetegen vagyunk "odakint", jók és rosszak. Sajnos utóbbiból talán több van... - mondom együtt érzően, elfelejtve azt az apró kis tényt, hogy én magam is az utolsók táborát gyarapítom. Hiába is próbálom felvenni most a nagy védelmező szerepét, mit sem számít, hiszen ugyanolyan hidegvérű gyilkos vagyok, aki még élvezi is azt, amit csinál. Ezt az oldalamat viszont nem szeretném megmutatni Aysának. Ő... Nem ezt érdemli.
- Nagyon messze az égben lebeg egy... egy... tárgy, ami összekapcsolódik ezzel a kütyüvel, látja, hogy ez a szerkezet hol van, így küldi el a képeket ide. - eléggé szerencsétlenre sikerül a magyarázatom, de annyi lemaradása van ennek a leányzónak, hogy úgy érzem, sok szánalmas magyarázkodásban lesz még részem. Viszont egyáltalán nem tűnik butának, s ha a természetben ilyen tökéletesen boldogul egyedül, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy majd hamar megtanul mindent. Ám ez még nagyon odébb van, hiszen egyelőre meg kell értenie, miért is kell magammal vinnem, miért kell hátra hagynia az eddigi életét. Az életet, melynek minden utolsó kis morzsáját porig kell égetnem...
Óvatosan ölelem át, mikor az ölembe borul, hátát pedig gyengéden kezdem simogatni. Nem siettetem Őt. Hagyom, hogy feldolgozza, hogy hirtelen berobbantam az életébe, s mindent a feje tetejére állítok majd. Annak nem örülök, hogy ennyire őszintén szomorú és zavart, viszont ez még mindig jobb, mintha dühös lenne. Egy nő haragja a pokol tüzénél is veszedelmesebb...
- Ha itt maradsz, meghalsz. - mély hangom élesen cseng, tengerkék szemeim pedig határozottan fúródnak bele Aysa íriszeibe. Sajnos ezen nincs mit szépíteni. Ha marad, meg fogják találni, és megölik. Sőt, ha azok kezébe kerül majd, akik keresik, akkor valószínűleg a halál megváltás lesz számára.
- Én egyedül vagyok. Ők sokan. Nagyon sokan. Nekik is van olyan szerkezetük, mint nekem. Én is megtaláltalak volna, pontosan tudom a hely koordinátáit. Úgy értem... Felkerült a térképre ez a kis házikó. - bár kisebb akadályokba ütköztem, viszont az áradást leszámítva teljesen biztos vagyok benne, hogy magamtól is ráakadtam volna. Számomra nem kihívás sem egy hatalmas erdő, sem egy ötven lakást magába ölelő bérház, sem egy száz hajós kikötő. Aki egyszer felkerül a listámra, annak már nem lesz olyan nagy a világ, hogy elrejtőzhessen előlem.
- A szüleid miatt vagy fontos. A halálod sok befejezetlen dolgot tudna lezárni. Ezért kell, hogy velem gyere. Nem halhatsz meg. Meg kell, hogy védjelek, az életem árán is. - hogy miért teszem állandóan kockára az életem? Nem a pénz miatt. Tény, hogy egy-egy gyilkosság után nagyon megszedem magam, mégsem ez motivál. Talán így érzem magam élőnek? Így érzem a szabadságot? Így érzem azt, hogy kézben tartom az életem, ha már gyermekként bele voltam kényszerítve abba, hogy a családom vére pettyezze be gyermeki orcámat? Dacolok a sorssal, dacolok a világgal, s mindezt miért? Mert ez vagyok én. Egy mocskos Mharaxia, aki tovább viszi a családja a bűnös örökségét.
- Az állatok a természet gyermekei, s bár nagy segítség vagy a számukra, nélküled is boldogulni fognak. Ahova majd megyünk, nagyon sok állattal találkozhatsz. - próbálok biztatóan mosolyogni, elhallgatva azt az apró tényt, hogy az állatkertekben rácsok mögé vannak zárva. Furcsa és szörnyű lesz számára először a világ. Ezt már szinte most tudom.
- De igen. Számomra most Te vagy a legfontosabb. - s ezt olyan komolyan és őszintén mondom, amennyire csak lehetséges. Ha én csinálok valamit, akkor azt teljes szívvel és odaadással teszem. Legyen az valaki védelme, vagy épp valaki halála.
- Pár dolgot, ami fontos számodra, magaddal hozhatsz. Ruhát nem kell, azt majd én szerzek neked. - ekkor tekintetem a kecskére irányul, majd vissza Aysára. Vajon őt itt tudná hagyni, vagy nélküle nem lenne hajlandó elindulni?
- Holnapután indulunk. - jelentem ki végül, miközben agyamon átfut az az aprócska gondolat, hogy remélhetőleg nem kell használnom a táskám mélyén lapuló altatót... Sajnos mindenképpen magammal kell vinnem, ha akarja, ha nem.
- Addig is mit szólnál, ha körbevezetnél, és megörökítenénk a helyet, hogy sose felejtsd el? Az egyik szerkezet képes arra, hogy megragadja a pillanatot, és megőrizze. Emlékként... - felállok mellőle, majd újra nyújtom felé a kezem biztatóan. Érdekes, már lassan kezdtem elfelejteni, hogy akad azért kedvesebb oldalam is. Már azt hittem, hogy az évek alatt minden ilyesmit kiöltem magamból.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szer. Aug. 08, 2018 10:33 pm
Alaris & Aysa


- Senki. –  Leengedve vállaimat révedek magam elé. Senki. Alaris olyan mélyen lakó gondolatokat indított el bennem, melyek addig megválaszolatlanul, békésen csücsültek helyükön. Sosem kérdőjeleztem meg az Öreg szavait azokról az okos emberekről a könyvekből, de el sem gondolkoztam, hogy az azt jelenti, hogy rajta és rajtam kívül most is élhetnek mások. – Én…
Teljesen felkavarodva próbálok észhez térni, az előbb tálkába készített vízbe nyomom a csuklómat, hogy kicsit felfrissítsen. Körmömet tenyerembe vájom, érezni akarok valamit fizikailag, hogy eljusson az agyamig, ez nem csupán egy látomás vagy visszatérő álom.
Ezt a rideg érzetet csak az újdonság megvizsgálása szakítja meg. Bár még tartva a világító ismeretlentől, de közelebb húzódom Alarishoz, hogy megvizsgálhassam az eszközt. – Ez… Ez most is lát minket?  - Kapom fel a fejemet az égbe, és pásztázom az itt-ott megjelenő bárányfelhőket, hiszen az a valami a területet mutatta, olyan szögből, amiről talán csak a madarak számolhatnak be. – De hát… - Összeráncolt homlokkal figyelem, ahogy Alaris kezeli a masinát és a fejemben mindenféle elképzelések születnek arról, hogy mégis hogyan működhet.
Az életem két részre szakadt, közte az Idegennel. A megannyi információt lassan emésztem meg, de nem is inkább a jelentésükkel van probléma, egyszerűen a nyugodt világomhoz képest valahogy az, amiről Ő beszél túl mocskos és hihetetlen. Vannak szavak, amiknek jelentése most tisztázódik számomra, amik mindig is halványan égtek bennem, de definiálni nem tudtam.
Nem tagadhatom érzéseimet, de tulajdonképpen eszemben sincs takargatni őket, erőm sincs hozzá, így amikor felém közeledik és félig átölel, erőtlenül bukok testére, mintha már az idők kezdete óta arra vágytam volna, hogy legyen egy támaszom. Szabadkozni akarok, de amint kinyitom ajkam meggondolom magam és lehunyt szemmel hosszan beszívom a vihar utáni friss levegőt.
Mély hangja és bőre közelségének érzete teljesen elfeledteti, hogy rossz híreket közöl, fel sem fogom, hogy már határozottan állítja, hogy muszáj vele tartanom. Azt hihetné, hogy elbóbiskoltam olyan némán szuszogok már egy jó ideje ölében, majd hirtelen észhez térve remegő kézzel, gyengéden tolom el magamat, mindinkább, hogy egyenesen felülhessek, minthogy eltávolodjak tőle. Nem nézek fel szemébe, szinte bűntudatot ébreszt bennem. Furcsa, kusza érzelmek öntenek el, és egyre csak a szavai ismétlődnek el a fejemben. Az otthonod mostantól ott lesz, ahol én vagyok… gonosz emberek…  otthon… Otthon?
-  Én értem.– Kezdek hevesen bele mondandómba, mintha ezidáig csak a betűk után kutattam volna. – Értem, hogy kell, és nincs más, de… Nekem ez a helyem, nem lehet csak itt hagyni. Miért vagyok fontos? És ha csak élnék itt tovább? Te se találtál volna meg, ha nem találkozok veled. – Tárom szét a karomat, ez nyilvánvaló és lassan érthető, hogy az Öreg miért tartotta fontosnak, hogy minél eldugottabb területet találjon. – Nem én vagyok a fontos, úgy értem, az állatok… - Forgatom fejemet a kinti élet irányába, ahol néhány élőlény már előmerészkedett. Többnyire olyasfajták, akik könnyen alkalmazkodnak bármely teremtményhez vagy olyanok, akiket valaha megmentettem, gyógyítottam. – Nekem az a feladatom, hogy figyeljek rájuk. – Elhalkuló hanggal fordítom vissza a fejemet, és ekkor éled fel benne m nagyon mélyről először a gondolat, hogy nekem van egy motivációm. Én nem csupán a Nappal kelek és fekszem le, vagy lógatom a lábamat, igenis feladataim vannak, amik nélkülem nem léteznének, és én sem léteznék nélkülük.
- Én igazán nem számítok. Igazán nem. – Mintha újból felfedezést tennék, letekintek kezemre és megforgatva elemzem ujjaimat és tenyeremet, a horzsolásokat, a végigfutó ereket rajta. Ez vagyok én, élek és lélegzek és életemben először -, amire legalábbis emlékszek – azt mondják, hogy valahol, valakiknek bármibe kerüljön is kellek, meg akarnak kaparintani, és ki tudja milyen céllal elvinni. Mint Alaris… Csak más szándékkal.
Alaris. Újból és újból elismétlem nevét magamban, mintha félnék, hogy eygszercsak felnyitom pillám, ágyamban találva magam és a feledés rejtélyes feketeségébe fulladna minden.
- Alaris – Ejtem ki lassan a nevét, nem tűröm magamban tartani, ki akartam próbálni, hogyan cseng az én hangomon. Most biztos összezavarom, de csak lépek párat, nem folytatom, igazából semmi mondandóm nem volt. Már megszoktam, hogy bármikor bármit összehordtam nem érdekelt senkit, elmondhattam volna egymás után ötvenszer, hogy Alaris, csak azért, mert kedvem tartotta volna.
- Alaris…


leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Aug. 07, 2018 6:27 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."


- Csak Őt ismerted? Soha nem járt erre senki rajta kívül? - azt ugyan kétlem, hogy akik most is keresik, azok régebben is felbukkanhattak volna, hiszen nekik az a céljuk, hogy egész egyszerűen megöljék, vagy előbb elrabolják, aztán öljék meg, no meg nem utolsó szempont, hogy nemrég derült ki egyáltalán, hogy Aysa él s virul. Az megint más kérdés, hogy mégis honnan jöttek rá. Ezt a részét már nem igazán kérdeztem, de a lány érdekében majd ennek is utána kell járnom. Tartok tőle, hogy a szüleitől tudták meg, akik valószínűleg nem önszántukból szivárogtatták ki az információt, elvégre pontosan ők küldték ide. Vajon egyszerű lemondásról lehetett szó, vagy a szeretet olyan mértékű jelenlétéről, hogy az élete érdekében elengedték? Örülök, hogy ilyet nem igazán kellett megtapasztalnom. Mióta megölték a szüleimet, azóta lényegében egy érzékelten kődarab vagyok legbelül, s talán ez az első olyan megbízásom, ahol védelmeznem kell valakit. Nem pedig elvágni a torkát. Nehéz lesz magamon kívül mást is életben tartani, főleg ha majd visszamegyünk a városba, de nem lehetetlen. Nekem semmi sem az.
- Fénylett? Ez? - lengetem meg a levegőben a GPS-t, majd kicsit hozzáütögetem a tenyeremhez, s a bekapcsolás gomb megnyomása után valóban felvillan. Kicsit meg van sérülve a kijelzője, de ettől függetlenül tökéletesen működik. Hála az égnek!
- Ez az eszköz megmutatja nekünk, hol tartózkodunk a világban. Nézd csak, itt van a vízesés, mi pedig itt vagyunk! - felülnézetből mutatja a helyet, nagyjából lehet látni a házat és a környezetet is, de nagyon haloványan, és ezt bizonyos pontig lehet csak közelíteni csupán. Párszor végighúzom az ujjam a környéken, hogy lássa ő is, majd kinagyítom az egészet, és egy több tíz kilométernyire levő kis tisztásra bökök rá.
- Na, odáig kell elgyalogolnunk. - hiszen ott parkolok, s onnantól bizony Görögországig nincs megállás. Az autóról viszont elég lesz akkor beszélnem, ha odaértünk. Addig még rengeteg mindent kell elintézni...
- Igen. Te viszont semmiről sem tehetsz, Te nem tettél semmi rosszat. A szüleid régen sok rossz dolgot csináltak, csaltak és hazudtak, ezért sok mindenkit magukra haragítottak. Ezek a gonosz emberek pedig rajtad akartak bosszút állni, és veled akarták megzsarolni őket. Ezért a szüleid úgy döntöttek, hogy annak érdekében, hogy megvédjenek, elküldenek téged olyan helyre, ahol senki sem tud lenyomozni, és megtalálni. Azt mondták mindenkinek, hogy meghaltál. Az Öreg volt az, aki vállalta, hogy leéli veled a hátralevő életét, és vigyáz rád. Ő hozott ide gyermekként. Valószínűleg ezért nem emlékszel semmire azelőttről, mert az Öreg a Te érdekedben nem is beszélt a régi időkről. Szerintem hagyta, hogy elfelejts mindent, annak érdekében, hogy ne fájjon annyira az egyedüllét és az emlékek, ha egyszer... Egyedül maradsz. - próbálok magyarázatot adni az egészre nagy vonalakban, de ez persze még csak egy kis töredéke az egész történetnek. Valójában nagyon sajnálom szegényt, nem lehet egyszerű ennyire kizökkenni az életünkből, hát még ilyen szörnyű igazságokat meg tudni arról, kik is vagyunk valójában. Látva megtörtségét felállok, majd odalépve hozzá leguggolok mellé, egyik kezem a vállára helyezem, másikat pedig elé, mintha arra várnék, hogy a sajátját belehelyezze.
- Az otthonod mostantól ott lesz, ahol én vagyok. Csak bízz bennem! Tudom, nehéz, de meg kell próbálnod. - mosolyodok el megnyugtatóan. A vonásaim őszinték, persze sok lehetősége nem volt arra, hogy különböző embereket elemezzen, mégis a kéklő szemeimből kiolvashatja, hogy nem hazudok, s nem szeretnék neki ártani.
- Ezt a helyet hamarosan magad mögött kell hagynod, mert a gonosz emberek meg fognak itt téged találni. Velem kell jönnöd a nagyvilágba. Megígérem, tetszeni fog az a sok újdonság, ami rád vár... - próbálom biztatni, persze lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű dolgom. Mindenesetre őszintének kell lennem vele, hiszen sokáig együtt leszünk. Jóban, rosszban, bajban... Mi értelme lenne a kapcsolatunkat hazugságokra építeni?
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Hétf. Aug. 06, 2018 10:23 pm
Alaris & Aysa


Feszengve pásztázom a környezetünket. Hallom szavait, sőt teljes mértékben felfogom őket, azonban ez, a zöldellő fák, a csordogáló patak, a folyton tüzesen sütő Nap, nekem ez a mindenség, nem létezik más világ fogalma számomra, így meghökkenve mélyedek el gondolataimban. Mielőtt viszont megkérdőjelezném, hogy mégis akkor honnan szerezhetnék táplálékot és mégis hol látott olyat, hogy nem léteznek állatok, újabb kérdést tesz fel, amire viszont már helyeselek.
- Olyan volt, mint Te. Kicsit… - Nyelve egyet hosszan megvizsgálom az Idegen arcát. Nem vagyok képes tagadni, még mindig felkavaró érzés újra valaki szemébe belenézni, tudni, hogy értelmes szavakkal válaszolni fog. - ráncosabb.
Míg Ő a forrásnál megmosakszik, kihasználva az időt még gondoskodok a kötésekről és a krémekről. Az előbb porrá zúzott növényhez egy kis fiolából csepegtetek, majd tálcára helyezek mindent. Egy jó ideig kutakodok még a szekrényben, ekkor hallom újra felcsendülni hangját és egyidőben kezét vállamra helyezi, ami kissé meglep, annyira elmélyültem gondolataimban.
-Minden. – Kissé bizonytalanul, de mosolyogva pillantok fel rá, mialatt a tálcát egy nagyobb kődarabra helyezem, készenlétbe. Türelmesen figyelem, ahogy a zsákjában matat, de mikor az épületet elhagyja és mindent kipakol egy közelre eső sziklára már képtelen vagyok kíváncsiságomat visszatartani, így elszabadulva azonnal ott termek mellettük – persze, elég távolságot megtartva – ámulva figyelem őket.
- Miért vannak ezek nálad? – Le sem véve róluk szememet szólalok meg, félelem is lakozik a kérdés mögött. – Amikor megtaláltam, fénylett! – Mutatok izgatottan egy nagyobb valami felé, amit nemrég Mango szájából halásztam ki. Az akkor érzett ijedtség újból átjár, ennek hatására pedig kettőt hátrébb lépek.
Valahogy megérzem, hogy a férfi komoly dolgon rágódik, az épület felé tartva is érdekes helyzet áll fenn, miután én battyogok háta mögött. Mintha már határozottan eltervezte volna, hogy mi fog történni most. Szótlanul helyezkedek el én is szemben vele, és addig várok, amíg csak igényli, amikor viszont a végére ér monológjának szinte levegővétel nélkül kapaszkodok meg az ülőhelyem sarkába, mintha azzal örökké ott tarthatnám magamat.
- Megvéd… Go-gonosz? Ide? – Nem beszélni felejtettem el, egyszerűen a gondolataim nem tudják utólérni egymást, megrázva fejemet úgy teszek, mintha mindezzel kitörölhetném a hallottakat, azonban oldalra nézve az Idegen, Alaris még mindig ott ül és összekulcsolt kézzel vár. – Én csak…
Automatikusan felhúzom a lábamat utolsó szavaira, mintha ezzel bármit is megakadályoznék. Nincs szándékom elfutni, úgy érzem ebben a pillanatban, mitnha erőm se lenne hozzá, csupán szinte megsemmisülve, üveges szemmel bámulok ki a fejemből.
- Hova máshova? Nekem ez az otthon. – Talán Alarisnak ez magyarázkodásnak tűnik, azonban szinte magamban beszélek, mintha megfeledkeznék, hogy már van fül, ami meghallgat. – Miért haragszanak rám? – Cseng a hangom ártatlanul, miután talán egy-két élőlényt, esetleg az ételnek elejtett állatokat tudnám felsorolni, akiknek lenne okuk a bosszúra.
Könnyekkel küszködve túrok hajamba, próbálom arcomat eltakarni a férfi elől, mintha valamit szégyellnem kéne. Könnyek. Ritkán csordul egy-egy csepp le az arcomon, esetleg az Öreg gondolatára, de már régesrég azon dolgozom, hogy az ilyesmi érzéseket gyökerestül kitépjem magamból. Nincs is túl sok gyakorlatom benne, olykor gyászoltam egy-egy állatot, amit gondozásom alá vettem, de többnyire nem találkoztam drasztikus érzésekkel. Olyan érzés volt ez, mint amikor sokáig borús az ég, és mindenfelé szürkeség látható, azonban a természet makacsan megtagadja az esőt, viszont kitartóan takarja el a Napot.

leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szomb. Aug. 04, 2018 8:21 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."


- Szerinted tudnál élni egy olyan világban, ahogy egyáltalán nem jelenthetnek veszélyt a nagy állatok, sem a kicsik, és ahol nem magadnak kell leszedned a gyümölcsöt, kifognod a halat, vagy elejteni az állatot? - pillantok felé kíváncsian, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy semmire sem emlékszik. Ami érthető. Gyermek volt még, mikor elhozták otthonról, s onnantól kezdve megszűnt létezni számára a civilizáció és a modern társadalom. Úgy érzem, nagyon nehéz dolgom lesz, ha el akarom innen vinni magammal...
- Ez az Öreg... Vele éltél kettesben? Hol van most? - az utolsó kérdést már bánom, hogy feltettem, hiszen sejtem rá a választ, így némi bocsánatkérő tekintettel pillantok Aysára. Furcsa lehet ennyire egyedül, ennyire távol mindentől és mindenkitől. Én egy idő után biztosan megbolondulnék, bár ha úgy vesszük, hogy Ő igazából nem is tudja, hogy minek kellene hiányoznia, így nem is érezheti ennek a súlyát.
- Érdekes. - figyelem meg alaposan a holdnaptárat, s hamarosan körvonalazódik már, hogy mi is az a jel. Valójában nagyon szomorú ez az egész, ez a csendes, kényszeredett magány. A bánatát s fájdalmát nem oszthatta meg senkivel az Öreg halála után, csak ezzel a kecskével, aki ugyan biztosan sokat segített a magány ellen, viszont ő... Nem tud válaszolni. Ilyenkor tudatosul igazán, hogy nekünk odakint a világban lényegében minden a kezünkbe van adva. Étel, ital, társ, szórakozás. Rossz érzéssel s egyben békességgel tölt el ez a hely, Aysa pedig nem tűnik szomorúnak, vagy az évek alatt képes lett arra, hogy elrejtse, vagy elfojtsa az érzelmeit. Kész rejtély ez a lány!
- Köszönöm. - mosolyodok el, s nagyokat kortyolok a felém nyújtott tálkából, mely egyből felfrissíti a szervezetem, ám kicsit el is nyom, így míg a leányzó odakint tüsténkedik, és idebent készíti elő a kötéseket, álomba zuhanok. Ez persze egyáltalán nem mély, de jelenleg még ez a kemény padló is kényelmes számomra, s mikor újra kinyitom szemeim, már egy kicsit több energiával ülök fel.
- Igen, jó lenne egy száraz ruha, de előbb ha nem bánod, megfürdenék majd a forrásban. - követem őt a szobába, ám a szomorú pilláiból úgy tűnik, hogy kicsit érzékeny pontra tapintottam. Nem is szólok hát inkább semmit egyelőre, hagyom, hadd menjen, én addig is kiválasztok magamnak egy fekete, térdig érő nadrágot, majd meglátogatom a forrást. A sebeimet kimosom, a sarat letisztítom magamról, így majd a kötéseket is egyszerűbb lesz felrakni. A még vizes nadrágot a többi mellé helyezem, s miután száradtam kicsit a napon, felhúzom a száraz ruhát, s visszatérek Aysához.
- Minden rendben? - helyezem egy békés mosoly kíséretében vállára a kezem, majd a táskámhoz lépve elkezdek benne kutakodni. A GPS szétázott, ahogy a telefon is, s minden más használható kütyü. Ekkor kezdem áldani magam, hogy az idefele vezető úton pár fát megjelöltem. Nagy sóhajjal rakok ki mindenfélét a napra, hátha van még esélyem újraindítani őket, ha teljesen kiszáradtak. Addig is ideje mindent elmondanom Aysának, így visszatérvén a kis épületbe, keresek magamnak egy ülőalkalmatosságot, s ugyan egy kis ideig még hezitálok, hogyan is kezdhetnék bele, de végül nagy nehezen megszólalok.
- Az én nevem Alaris, és azért küldtek, hogy megvédjelek Téged. Te nem ide tartozol, nem itt születtél. Azért hoztak ide gyerekként, mert gonosz emberek bántani akartak. Itt biztonságban voltál, hiszen azt hitték, hogy meghaltál. Viszont valahogy meg tudták, hogy az Öreg téged idehozott, és ezek a gonosz emberek most idetartanak. Érted. - úgy vélem érthetően magyaráztam, így hagyok neki egy kis időt, míg leülepedik neki, amit mondtam, hiszen a rosszabbik része még csak most következik. Nyugodt lánynak tűnik, nem tudom, hogy fog reagálni, de azt a parancsot kaptam, hogy minden áron meg kell védenem és magammal vinnem. Ha kell, erőszakkal...
- Itt nem tudlak megvédeni. Így velem kell jönnöd. Elmegyünk innen. - pillantok felé kételkedve, s remélem, hogy nem nehezíti meg sem az én, sem a saját dolgát, hiszen minél hamarabb vissza kell indulnunk. Erőt kell még gyűjtenem ugyan a visszaútra, ami nem a mai napon fog bekövetkezni, s természetesen Aysának is időt kell hagynom, hogy feldolgozza ezt az egészet.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Csüt. Aug. 02, 2018 9:56 pm
Alaris & Aysa


Évek? Vadon? Autók? Emberek? A szavak csak úgy cikáznak a fejemben, többet pislogok, mint természetesen szükséges lenne, így próbálom felfogni a hallottakat. Az Öreggel való idő előtt egy hatalmas fekete folt ékeskedik a fejemben. Olykor álmodok, ismeretlen érzések és képek kísértenek, de ezek úgy elillannak, mintha sosem léteztek volna. Bizonytalanul pillantok fel a nálam magasabb férfire, ekkor döbbenek rá, hogy újból itt áll mellettem egy húsvér másom, mint az Öreg, csak kicsit sármosabb egyed. Szabad egyedet használni miránk? Szabadna egyáltalán otthonomba vezetnem? Otthon…? Zavartan nyögök fel, mondanom kell valamit, de fogalmam sincs, mégis mit reagálhatnék. Nem szeretném, hogy elveszettnek lásson. Akaratlanul rágcsálni kezdem a szám szélét és gyorsabban szedem lábamat a saras ösvényen.
Legközelebb akkor veszem fel vele a szemkontaktust, mikor újabb kérdést tesz fel, erre szerencsére már tudok választ adni. Mosolyogva figyelem arcát, nehéz megfejteni, de olykor elfeledkezik leplezni gondolatait, élvezem őket meglátni.
- Élnek. Ide nem nagyon jönnek. Csak nem kell őket megsérteni. – Tárom szét a karom, mintha a világ legtermészetesebb dolgába avatnám be a férfit.  – Persze, volt már, hogy… verekedtünk. – Ezt közösen értem, az Öreggel, akkor még Ő is itt volt. – Megvédhetem magam. – Mármint megtudnám, olykor szükség is van rá, remélhetőleg érti az Idegen, mit hordok itt össze.
Mangóra pillantok, ahogy említésre kerül és elismerően bólintok. Érthető kérdése, máshol nemigen találkozni ezzel a fajtával itt.
- Még az Öreggel hoz… - Megrázom a fejem, mintha egy gondolatot hessegetnék el, és remegő hanggal folytatom, mialatt fejem egyre jobban dolgozik. - …hoztuk? Nem őt, az őseit. – Honnan is és mégis miért? Próbálom felidézni a fekete foltba veszlett emlékeket, ha voltak egyáltalán. Annyira megerőltetem agyamat, hogy egy pillanatra meg kell állnom, szédelegve hunyom le a szemem.
Ennél jobban már csupán az kavar fel, mikor egyedüllétemről érdeklődik. A szavakat nehezen találom, így hát odavezetem a ház vaskos falához, melynek külső oldalán vezetem a holdtöltéket. Egyetlen egy felett van egy jel, ami kitűnik közülük, a többi mind firka a holdfázisokról. A jel előtt rengeteg holdtölte, majd a jel után is.
- Ennyi. – Szólalok meg végül és mivel belép a kunyhóba, úgy veszem, hogy a válasz kielégítette. Addig meg sem szólalok, míg ő nem fordul hozzám kéréssel, szeretném, ha jólérezné magát, amennyire csak sebesülései engedik. És ahogy a sebei bevillanak agyamba, azonnal cselekedni készülök. Némán kisétálok az épületből, a pár méterre folyó forrásból merítek egy kannába és egy tálba külön, azután száraz kendőt terítek alkaromra és ezzel szlalomozok vissza.
- Tessék. – Nyújtom hozzá a tiszta, hideg vizet, szinte ajkához emelem, ha így szándékozik elfogyasztani, nem zavartatom magam, de az se bánt meg, ha kiveszi kezemből. – Pihenj, mindent megcsinálok. – Ezzel elveszem nedves ruhadarabjait és eltűnök egy időre. Elrendezem a mocskos, véres felszerelését, majd észbe kapva visszasietek a szobába, ahol elhelyezkedett. Magas, nyikorgó faszekrényhez lépek, kihúzok két-három fiókot, hogy megszerezzem a szükséges kötéseket és kenőcsöket, melyeket én magam kevertem össze az erdőben található növényekből, illetve később egy tálkában port puhítok. Ekkor hallom meg újabb kérését, mivel háttal állok neki, először nem tudom értelmezni mondandóját. Közelebb lépve vizsgálom meg, hogy mi lehet a probléma.
- Szeretnél felöltözni? – Kérdem naivan, mit sem sejtve, hogy pontosan, mi volt szándéka. Az Öreg olykor, a Bibliát olvasva magyarázott a nőkről és a férfiakról, hogy mindenkinek adatott valami, amit védenünk kell, és hogy kihasználjuk, és mégis hogyan fogantatunk. Igazán azonban sosem tudhattam felfogni, hogy mennyit jelent ez másnak, másoknak. Én minden gond nélkül fürdök anyaszült meztelenül a forrásban, hiszen semelyik állat nem visel ruhát.
Végülis elvezetem egy kisebb szobába, amely egykoron az Öregé volt, de még mindig rendbe tartom, mintha visszavárnám, vagy mintha ugyanúgy itt élne. Fájó szívvel tárom ki egy tároló ajtaját, majd egyedül hagyom. Nem mintha úgy gondolnám, hogyha látnám, nem öltözhetne át, mindinkább, miután nem tudom szomorúságom könnyen leplezni, amit viszont nem akarok előtte felfedni.

leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szer. Aug. 01, 2018 8:15 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

- Igen, tudom, hogy itt laksz. - mosolyodok el békésen, s belátom magamnak, hogy pontosabban kell fogalmaznom, hiszen valószínűleg az évek alatt kicsit megcsappant a leányzó szókincse. A helyzet számomra ugyanakkor igazán érdekes, már ha csak azt a részét nézzük, hogy nem sok esélyt adtam annak, hogy én valaha is rábukkanok Aysára. Két, maximum három hetet lettem volna hajlandó áldozni a keresésére, többet valószínűleg nem. Mily' szerencse, hogy a vihar pont elém sodorta!
- Emlékszel egyáltalán valamire azokból az időkből, amit nem itt töltöttél a vadonban? Emlékszel a házakra, az autókra, az emberekre...? - fújom a levegőbe kicsit erőtlenül, s az egyik fa törzsénél ellököm magam, mintegy megindítva testem a további útra. Tekintetem pedig nehezen veszem le a lányról, ha esetleg elém kerül, hiszen valahol csodálatos ez az egész, ahogy a civilizáció mocskától ily' távol valaki teljes életet él, s úgy látszik, élvezi is. Nem tört meg, s úgy tündököl, mint egy gyémánt.
- Ki harapott téged meg?! - pillantok felé elkerekedett szemmel, majd elengedem a csuklóját. Egy pillanatra megfagy ereimben a vér, szinte a lélegzetem is kihagy, és a gondolataimon mindenféle beteg tévképzet fut át, ám mikor az erdő felé mutat, hirtelen esik le, mire értette, s rettentően nagyot koppan.
- Már azt hittem, hogy rajtam kívül más is... Mármint hogy... - habogom értetlenül, de végül felkacagok, s inkább nem is folytatom, hiszen valószínűleg képtelen lennék arra, hogy normálisan elmagyarázzam neki a fejemben levő kuszaságot. Viszont hirtelen tudatosul bennem, hogy itt mélyen a rengetegben egyáltalán nem elég csupán egy éles kés, hiszen a legnagyobb veszedelmet talán szabad szemmel nem is láthatjuk.
- Nem élnek erre nagyobb testű állatok? - kérdem kicsit kételkedve, hiszen kezd feltörni bennem valami egészséges izgalom szerűség, de ezt újra megcáfolja Aysa, mikor felé pillantok. Hogy lehet mindig életben? Kész rejtély számomra.
- Hogyan került hozzád ez a kecske? - az állat megmakacsolja magát, úgyhogy én is ezt teszem, s hátam kitámasztom az egyik fának, s fújok egyet. Egyre jobban nem tetszik a környezet, nagyon szívesen elérném már a kuckót, s valami kezdetleges pánikroham is mintha kialakulóban lenne nálam.
- Hát nem is... - kéretném magam épp, de a leányzó meg sem várja, úgy szökell fel az ágakon, hogy szinte ámulva figyelem, miközben eltűnik a lombkoronában. Nem tetszik, hogy egyedül maradtam. Nagyon nem. Arcomon halovány izzadtságcseppek jelennek meg, s pillanatokon belül már érzem, hogy remegni kezdek egész testemben. Elfog a szédülés, így kicsit megdörzsölöm a szemeim, és sürgetően pillantok magam fölé, de a lány szinte ekkor pattan oda mellém, én pedig készségesen elfogadom a gyümölcsöt.
- Köszönöm! - harapok bele nagyot, persze közben megindulok, s egy halovány mosollyal nyugtázom, mikor végre elérjük a kunyhót. Ámulva állok meg előtte, ez előtt a kicsiny édenkert előtt, mely emlékezteti bennem azt, hogy a világnak mennyi mocska szakadt már rám, mennyi gusztustalan dolog történik odakint, holott itt elrejtve létezik olyan, hogy a béke szigete. Ezt pedig el akarják venni tőle, de én nem fogom hagyni.
- Mégis mióta vagy itt egyedül? - ha nincs ellenvetése, akkor besétálok a középső épületbe, ahol erőtlenül hajítom le a holmim a földre, s úgy terülök el a padlón, mint aki több napja megállás nélkül csak gyalogol.
- Kérhetnék vizet? - szólok a lány felé, s fejem a padlóra döntöm. Azonban ez nem jó pozíció, hiszen újból szédülés jön rám, így végül felülök, s kissé erőltetetten megválok a felsőmtől. Számos seb és heg díszít, s némelyiküket itt, másukat régebben szereztem. A tetoválásokkal karöltve nem épp egy jó lelkű, kedves úriember képét kölcsönzöm.
- Hova teríthetem száradni a ruhákat? - ha rajtam múlna lehajítanám valahova egyszerűen, de nem akarok belerondítani ebbe a kellemes kis otthonba. Hátamat újra a padlónak szegezem, majd kissé ügyetlenül, de elkezdem kicsatolni az övem.
- Nincs esetleg valami, amit ide... Amit ide tehetnék? Minden ruhám vizes. - mutogatok odalentre, s remélni merem, hogy nem egy levélkét fog nekem hozni... Azonban muszáj rendbetennem magam, ezért van annyi kérésem, muszáj kitisztulnia a fejemnek, hogy normális magyarázattal szolgáljak mindenre.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Júl. 31, 2018 6:29 pm
Alaris & Aysa

Élvezettel, olykor azonban nehézkesen ízlelem szavait az Idegennek. Igaz, hogy a beszéd nem esik nehezemre, miután könnyedén elcsevegek a többi élőlénnyel, azonban ők a mi nyelvünkön nem adnak választ, így azt nem tudom gyakorolni, hogy mindent azonnal feldolgozzak. A kérdések hallatára kissé elbizonytalanodva pislogok egyet, de miután eljutottak a szavak tudatomig válasz helyett először értetlenül körbenézek.
- Egy ilyen helyen? – Semmiben sem különbözik a lakóhelyemtől: hatalmas fák lombjaiban bujkáló állatok, gazdag növényvilág, talán a kunyhó környékén világosabb van... Homlokomat ráncolva próbálom megfejteni mondandóját, majd végül gyorsan átugorva a problémát válaszolok.
- Itt lakok. – A közelben? Ez a távolság nem számít soknak számomra, persze általában itt éjszakázom, ha ez az úti cél, de igazán nem ritkaság, ha csupán hűsölni járok erre. Éppen naivan magyarázkodni kezdenék, esetleg elmutogatni, hogy merre lehetne megközelíteni, amikor magához ránt. A szívem dübörögve jelzi, hogy veszélyt érzékel, a kezem kissé megremeg, a szemkontaktust viszont így sem szakítom meg.
- So.. Sokan haraptak már meg… - Hangzik a válasz ártatlanul, ami a férfi füleinek minden bizonnyal mókásan fog csengeni, én azonban, mint egy ma született bárány pislogok felé. – Ott. – Ejtem ki kiegészítésképpen és az erdő sűrűjébe biccentek. Mindennapos, hogy valami megcsíp, megszúr, vagy éppen megmar, de legfőképpen akkor történnek ezek az apró balesetek, amikor segíteni próbálok egyes állatokon.
Vihar utáni csend állt be. Kettőnk közt is. Néha hosszan életre kel a nyugati szél, megsimogat, majd tovább vándorol. Élvezem ezt az időjárást, vidáman pattanok egyik lábamról a másikra és lassan képtelen vagyok kontrollálni, hogy olykor ne a fákat használjam közlekedésül. Egyébként is kényelmesebb, a saras út nehezíti a haladást -, amitől láthatólag az Idegen szenved is. Az ég régen kitisztult, kékje magával ragad, szinte teljesen kábán bámulom, miközben sétálok, csak a férfi hangja zökkent ki kábult állapotomból.
- Nem vihar volt. – Rázom meg a fejem, s bár érzem, hogy valami nem stimmel a mondatommal, mégiscsak folytatom. – Ez a rusnya elszaladt előlem… Szórakozott. Akartam úgy is sétálni. – Vonom meg a vállam miután belenézek a kecske szemébe, nem akarom többé leszidni, mindig megússza.  
Újabb csönd áll be, tulajdonképpen észre sem veszem, ez a csend majdnem egész életemben végigkísért. Mango makacsul leveti magát a földre, s mielőtt nekiállnék felhúzni fekvőhelyzetből észreveszem, hogy az Idegen is örülne egy kis pihenőnek.
- Három bokorforduló. – Magunk elé mutatok, a helyes irányba, bár a rengetegben képtelenség egy ismeretlen szemnek eligazodni. – Pihenj! Akarsz gyümölcsöt? Sajnos halat nem tudok, csak a kunyhóban. – Mielőtt válaszolna, félve attól, hogy nem vallja be, szüksége lenne élelemre, felpattanok háta mögött ágaskodó fára és azonnal eltűnök a lombkoronában. Sokat kell mászni, erősen kapaszkodom az érdes fatörzsön, legalább tíz méterrel a föld felett ruhámba csavarok néhány laktató gyümölcsöt, a bokrokon növő bogyósok nem adnának elég energiát.
Mikor már mellette állok felényújtom illedelmesen a zsákmányt.
- Edd! – Hangsúlyozom és mosolyogva próbálom bátorítani.
A harmadik bokornál befordulva már kikandikál a tető csúcsa, pár lépés után pedig az egész terültet belátjuk. Két nagyobb épületszerűség magasodik, egy középen, ahol olyan szükségletek, mint az alvás vagy az eső előli behúzódás vagy henyélés kaptak helyet. A másik kicsit jobban eldugva tárólóként szolgál, erősebbre építve, víz- és szélbiztos. Körben pedig egy igazi paradicsom van kialakítva, egy-egy sarokban megfigyelhető az élet, hogy valaki munkálkodik a helyszínen és néhány állati nyom is felfedezhető. Megfordulva sarkamon lesem az állatokat, úgy vélem az idegen szag miatt behúzódtak, de valamiképp jónak tartom még így, magamat nem féltem annyira, mint őket.
Az Idegen feléfordulva széttárom karormat bemutatva a területet, majd a legidevalóbb szó csúszik ki ajkamon.
- Otthon.

leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Vas. Jún. 03, 2018 4:35 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."


Keze a kezembe simul, s ahogy tekintetem az övébe mélyed, megteremtődik köztünk az a bizonyos bizalmi szikra, mely ugyan elég kezdetleges, ám látom szemeinek mélyén, hogy nem akar bántani, ahogyan én sem őt. Nem teszek hirtelen mozdulatokat, s az időközben magamhoz vett kést is visszacsúsztatom a tokjába, amit rá is zárok. Csodálom a lány nyugalmát, én valószínűleg ennyi vadonban töltött év után mindenkit megtámadnék, aki velem szembe jönne. Még szerencse, hogy nem vagyunk egyformák...
- Hála az égnek! Azt hittem, végleg elvitte a víz... - nagy kő esik le a szívemről, mikor közli, hogy megtalálta a holmimat. Kicsit értetlenül pislogok ugyan a kecskére, hiszen olyat még sosem láttam, hogy valakinek sikerült volna ilyen tökéletesen beidomítani ezt az állatot. Odahaza ételként tekintettem ugyan rá, de már látom, hogy itt valójában egy igazi társként funkcionál a magányos fák ölelésében.
- Azt nagyon megköszönném. Az én dolgaim minden bizonnyal teljesen eláztak, s egy ilyen helyen nem tudni, honnan érkezhet egy kellemetlen fertőzés. Itt élsz a közelben amúgy? Egyedül vagy? - kérdezek rá, miközben készségesen hagyom, hogy megvizsgáljon bárhol. A kezem szét is tárom, ám mikor közelebb jön, váratlanul megragadom a csuklóját, s közelebb húzom magamhoz, ha nem tépi ki a kezét az enyémből.
- Megharaplak, de még így is segítesz... Miért? - révedek el a tekintetében, miközben egy mosoly ül ki az arcomra. Igyekszek oldani a helyzetet, melyet nem mellesleg az is elősegít, hogy már hallom a saját hangom a távolodó morajlás mellett.
- Tudom, sok volt ez így egyszerre, de ígérem, mindent megmagyarázok, ha biztonságos helyre értünk. Egyet tudnod kell, én nem akarlak bántani. Ellenkezőleg, épp azért jöttem, hogy védelmezzelek. Ezért van nálam ez a kép is. Ezt a lányt kerestem, aki mára már nem is kislány, hanem egy igazi nő... De a szemed, az ugyanolyan csillogó, mint ott. - bökök az ázott kis kép felé mikor elengedem a kezét, közben pedig megindulok, ha esetleg a szőkeség is elindult arrafelé, amerre él. A táskámat a hátamra kapom, de nem nézek bele, hiszen ami elveszett, azt már minden bizonnyal elnyelte a rengeteg, ami meg még megmaradt, jobb, ha nem ázik tovább. Az eső eleve feláztatott mindent, így a nehéz ruhákkal s a több kilós holmival, no meg a fejsérülésemmel kissé nehézkesebb a járás, de én akkor is kitartóan taposom a sarat és a növényeket. Remélhetőleg mire odaérünk, elmegy a vihar, hogy ki tudjam tenni valahova száradni a ruháimat...
- Mit kerestél idekint ebben a viharban? - töröm meg végül a csendet, mikor kicsit kitámasztom magam az egyik fánál. Muszáj pihennem, az erőm alább hagyott, régen ettem már, s a tartalékaim vészesen fogynak. Remélem hamarosan elérjük a célt, nem szívesen vitetem magam ezzel a leányzóval, inkább halok itt szörnyet, mint hogy ennyire leadjam a büszkeségem!
- Messze vagyunk még? - a levegőt kapkodva kérdezek rá talán száz méter múlva, persze próbálom rejtegetni, mennyire kifulladtam, úgyhogy kicsit kitolom a mellkasom, csípőre teszem a kezem, bár a meggyötört arcom pont arról tanúskodik, hogy mindjárt kinyúlok itt az egyik bokor aljában.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Május 22, 2018 8:03 pm
Alaris & Aysa

A hosszú hajzuhatagom már teljesen a hátamra tapadt, s bár kezd kissé enyhülni a vihar, nem igazán foglalkozok a távolódó dörgéssel vagy a lassan tóvá hatalmasodó pocsolyákkal. Felkavaró érzés hozzám hasonlóval talalálkozni, végképp, hogy sosem játszottam el a gondolatával, nekem mindig csak – legalábbis eddig úgy gondoltam -az Öreg létezett, no meg, akikről olvastam. Azonban Tarzan meséjét is folyton meggyanúsítottam és napokig tudtam durcáskodni, mert meg voltam bizonyosodva róla, hogy rólam mintázta a vénember, és hogy nincsenek falubéli asszonyok, vadászó emberek, csupán a képzelet szüleménye mind.
Ez az óvatosan dédelgetett gondolat pedig ebben a percben oszlik szét és vet partra megannyi kérdést, mind megválaszolatlanul. A fejem sajogva jelzi, hogy túlságosan igénybe veszem, nem vagyok képes ennyi gondolatot a helyére pakolni, ezért sem veszem észre azonnal, hogy az Idegen felém közeledik, s amint felpillantok, már keze ágaskodik felém. Nyelve egyet támaszkodok fel két karomra és úgy hallgatom végig, először egybefolynak a szavai, nem tudok rajtuk kiigazodni. Hány holdtötével ezelőtt is hallottam magamon kívül más emberi szót? A gondolatra könnyek gyűlnek a szemembe, azonban gyorsan le is nyelem a bút, hogy még véletlenül se vegye észre.
- Értem. – Hangom selymesen csendül fel, mintha szokásos volna a csevej, mintha egy már rég elkezdett beszélgetésbe csatlakoznék be. Zavartalanul biccentek neki, és elfogadom kezét, csuklójába csimpaszkodva húzom fel magamat. Azt tanultam, hogy ekkor tudja mindkét fél leellenőrizni, hogy a másik nem rejteget-e fegyvert magánál.
Az ujjam említésére mosoly ül ki az ajkamra, és bátran veszem fel vele a szemkontaktust.
- A táskád… - Jut el a tudatomig a szó és homlokomat ráncolva meredek hátam mögé. – Azt hiszem, megtaláltam, vagyis… Ő. – Biccentek a kecske felé és egy szinte láthatatlan mozdualattal próbálom Mangónak jelezni, hogy szeretném, ha kevésbé nyálasan idehurcolná a(z ex) zsákmányát. Miután sarkon fordulva elgalopozott, úgy véve, hogy megértette parancsom, folytatom. – Van mivel bekötni a fejed, és a fájdalmat is könnyen tudom csillapítani. – Még távolságot tartva, de szemügyre veszem a sebesüléseit, és ha engedi, akár közelebbről is megvizsgálom. A sok gyógynövényes kötet, amiket szívesen lapozgattam szabadidőmben elérték céljukat, egészen otthonosan mozgok a növények és a konyha világában. Sebeit pásztázom mindaddig, míg egyszercsak a nevemen nem szólít. Meglep, ez nem titok, még sokáig cseng a fülemben, ahogy kiejti ajkain. Aysa… Emlékszek még rá, minden egyes pillanatban tudatában vagyok, hogy ki ő, vagyis hogy ki vagyok én, legalábbis név szerint. Olykor viszont, álmomból felriadva úgy érzem, felejtek; beszélgetéseket, szavakat, tárgyak nevét vagy épp az Öreget. Szörnyű körforgás a felejtés, majd az emlékezés köre…
Hosszasan fürkészem a szőke fürtöket, a férfi és a papír között ingázik a szemem, valahol bennem rejlik az igazság, az Idegen pedzegeti, de mégsem fogalmazódik meg az, ami már rég ki akar törni.
Képtelen vagyok reagálni szavaira, a koponyámban egyre csak a tizenötös szám és az Aysa név ismétlődik, egyre erősebb lüktetést érzek halántékomban. Nagy levegőt véve próbálok úrrá lenni a helyzeten és lenyugtatni magamat.
- Éve? – Motyogom halkan az egyetlen szót, ami megragadt, az egyetlen, aminek nem tudom a jelentését. Holdtölte, holdév, talán onnan ismerős, de az Öreg sosem említett egyszerű évet. Azt mondogatta a Hold a mi naptárunk, majd hozzátette: „Tudod, a naptár másképp… a mi házfalunk”, majd dudorászva folytatta teendőjét. Szásszor is, ha megtörtént ez, mindannyiszor éreztem, hogy valamiféle határt feszegetek, olyan ez,mint a távolban ringadózó óceán, hiába futok bele, ugrok neki, sosem láthatom meg, hogy mi lakozik a másik végén. Eddig legalábbis így hittem.
Némán bámulom tovább a kislányt, mintha várnék valamire, a csendben minden sokkal hangosabb. Kettőnk szuszogása, a valahol csatangoló Mango dobogása, a fák leveleinek suhogása, és szinte az is hallatszódik, hogy mi zajlik a fejünkben, egy közös nyelv: a némaság.

leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Pént. Május 11, 2018 7:01 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

A legtöbb ember most valószínűleg azért imádkozna, hogy felébredjen ebből a rettenetes rémálomból, s újra otthon legyen a biztonságot nyújtó négy fal között. Én azonban mégsem vágyom erre. Hiába is csapott fejbe egy faág, hiába vérzik a fejem, hiába tévedtem el, s hiába tombol felettem egy hatalmas vihar, mégsem vágyom most máshova. S ennek amellett, hogy valami beteges vágyat érzek mindig az olyan helyzetek iránt, melyben könnyedén ott hagyhatom a fogam, e hölgyemény is az oka. A látásom lassacskán kezd tisztulni, így elkapom a pillantását, s amit látok, vagy inkább amit kivált belőlem, még engem is meglep. Ez a szokatlan ártatlanság, ez a kislányos báj, s az elveszett íriszek, melyek mintha valami ősi romok mélyén gyökereznének... Teljesen megigéznek. Hiszen, valljuk be, nem egy hétköznapi lányról van szó. Gyermek volt még, mikor elküldték ide, s onnantól kezdve senki nem tudott róla semmit. Elkönyvelték Őt halottnak. Azonban él, nagyon is él, s ki tudja, milyen körülményeket kellett átvészelnie, s milyen megpróbáltatások érték őt ez idő alatt. Ebből is látszik, hogy hiába születik valaki gazdag családba, még nem biztos, hogy jó sora lesz. S talán kegyetlenül hangzik, de jobb is, hogy így történt. Ki tudja, mit tettek volna azok a mocskok egy ártatlan, gyönyörű kislánnyal. A halál valószínűleg még könyörület lett volna számára... Erre pedig akkor döbbenek rá, mikor tekintetem már egy ideje csak az övét fürkészi. Az a tisztaság, ami ott lapul benne, annyira egyedi, hogy talán még senkinél sem láttam ilyet. Vagy egyszerűen csak túl nagyot csapott az a faág...
A természet tombolásának pedig nincs még vége, hiszen a vészesen közeledő újabb ág immáron a szőkeség felé tart. Nem, nem is. Egy kecske felé? Most veszem csak észre az állatot, ám a lány azonnali reakcióját látva még el is ámulok kissé. Olyat még nem tapasztaltam, hogy valaki kockáztatná az életét egy kecskéért, ám a magány sok mindent kihoz az emberből. Nem mondom, hogy együttérzek vele, hiszen el sem tudom képzelni, milyen lehet, mikor valakit ennyire kiszakítanak a világból. Sokan erre "vágynak", csak egy kuckóra az erdőben, de ezt senki sem gondolja végig, hogy mivel jár, ha egy örök életre számúzetésben kell lennie...
A kövér esőcseppek teljesen eláztatták már a ruhám, s a fejem is egyre jobban sajog. Azonban a látásom végre teljesen kitisztult, s az elmém is kicsit a helyére billent, így úgy döntök, hogy cselekszek. Kezembe kell vennem a dolgokat, mégpedig most, hiszen ha tovább szerencsétlenkedek még itt, annak nem lesz jó vége. Így bár nehezen, de a mögöttem levő fában feltápászkodok, s kicsit botorkálva a lány felé lépek. Út közben azonban lassan lehajolok a késemért, közben azonban végig a szőkeséget fürkészem. Nem teszek hirtelen mozdulatot, sőt jobb kezem még a levegőben is tartom jelezve, hogy nem akarok támadni. Ezután pedig tovább lépek, majd megállok előtte. Egyik kézzel megkapaszkodok a mellettünk levő fában, másikat azonban a lány felé nyújtom.
- Nem tudom, megérted-e, amit mondok, de segítségre lenne szükségem. A táskám elúszott, eltévedtem, és megsebesültem. A folyó pedig árad, így egyhamar nem is tudok visszajutni... - nem fogadtam épp túl kedvesen a hölgyeményt, de ő még talán jól is járt. Más esetben habozás nélkül tőrt állítottam volna az illető nyakába, de erre most egyáltalán nem volt lehetőségem, no meg azt sem szabad elfelejtenem, hogy most nem gyilkolnom kell, hanem védelmeznem. Bár jelenleg úgy tűnik, hogy ennek a leányzónak ebben a környezetben... Egyáltalán nincs is rám szüksége.
- Sajnálom az ujjad, ígérem, jóvá teszem. Illetve... - ekkor belenyúlok a zsebembe, s előhúzok egy ázott fényképet egy szőke kislányról. Kissé elmosódott, de azért ki lehet venni az arcát.
- Azt hiszem, beszélnünk kell. Aysa... Így hívnak, ugye? Vagy legalábbis egykor, tízenötéve még így szólítottak. - el sem tudom képzelni, hogy ha egyáltalán érti, amit mondok, akkor vajon hogy fog reagálni, én mindenesetre még mindig felé tartom a kezem, hogy felsegíthessem a sárból. S bár eleinte úgy tartottam, hogy ha meg is találom Őt, akkor csak később mondom el neki az igazat, de kár lenne húzni. Jobb, ha az elején meg tud mindent... Így talán nem fogja olyan sok csalódás érni.
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Szer. Május 09, 2018 10:37 pm
Alaris & Aysa

Elbűvölve bámulom az alakot, képtelen vagyok róla levenni a szemem, hiszen már négy éve annak, hogy tükörképemen kívül más embert látok. Elszoktam a látványtól, azoktól az egyedi vonásoktól, mert bár magamat gyakran hasonlítom a környezetemben élő állatokhoz, és olykor órákig elemzem arcom, kicsit már unalmas. Vastag bozontos szemöldök, rózsaszín ajkak, szinte teljesen belém égett a képe, ahogy egy ideje már fürkészem, Mango is bökdösni kezd, hogy felkeltse figyelmem, de csupán a hirtelen érkező harapás tud kizökkenteni ebből a mámoros állapotból. Harapás? Felszisszenve kapom el az ujjam, melyből kibuggyan egy csepp vér, aminek láttára még a kecske is láthatóan elhűl. Át sem gondolva odébb ugrok, így van köztünk egy tisztes távolság, mire Ő is így reagál. Halk patadobbanást hallva oldalra fordulok, Mango a kecske ösztöneivel támadásra kész, de egy kézmozdulattal lecsitítom. Amilyen önfejű, annyira szeret hősködni.
Mély levegőért kapkodva keresem a szemkontaktust az Idegennel, a fejemben megannyi előtörni kívánó gondolat motoszkál. Honnan jött? Van egyáltalán honnan jönni? Vajon tőle származnak azok a fura szerkezetek? És legutolsó sorban az izgat legjobban, hogy vajon neki mi járhat a fejében, talán éppen azt tervezi, hogyan támad meg. Ha ezt tervezi, talán nekem is cselekednem kéne. Erre a gondolatfoszlányra az övemhez simítom kezem, de amit keresek nincs ott. Persze, hogy nincs hiszen ez az átkozott kecske elkószált és nem volt időm semmit magamhoz venni! Pedig lehetséges, hogy szükségem lesz valamire a védekezéshez, még akkor is, ha én szívesen megbékélnék az Idegennel.
Egy erősebb szélfuvallat az arcomba fújja hajzuhatagom így egy pillanatra nem vagyok ura a helyzetnek, a villámlás hatására sokkal jobban megijedek, mint általában. Olyan érzésem van, mintha szívem a torkomban dobogna, remegő kézzel tűröm fülem mögé kósza tincseimet, mire feleszmélek, hogy egy hatalmas faág dől elém.
Mango egy érdekes fajzat, szereti a gyomrát, ami általános egy kecskénél, huncut és egészen kiforrott személyisége van. Egy gond van, a helyszín, ahol él kicsit átszoktatta, megnevelte, és nem fél a nagy robajtól. Úgy látszik, hogy… a haláltól sem.
Lepörög előttem a szörnyű sorozat, ami történhetne, így ordítva ugrok a kecskéért, majd végigcsúszok a sárban, már időközben karjaimban tartva a tudatlan állatot. Összeszorított foggal és szemmel várom, hogy végre elfogyjon a lendületem és megérkezzünk. Magzatpózban vágódok neki valaminek, és bár különös, de megnyugszom. Sajgó érzést hagy maga után a becsapódás, de nem nyomott agyon semmi, ezek szerint mind megúsztuk. Még bódult állapotban fekszek pár pillanatig a latyakos földön, nem vagyok képes felfogni, hogy mi történt, az arcomba csapódó esőcseppek ébresztenek végül fel.
Feltámaszkodva könyökömre az Idegenre pillantok, ekkor realizálom, hogy sokkal kevesebb távolság van köztünk, mint ezidáig. Már birkóztam meg nagyobb állatokkal, persze, nem mindennapi programom, de nem lenne megerőltető, ha meg kellene küzdenünk. Igaz, hogy egyáltalán nincs ilyen szándékom, nem gondolom, hogy ellenségesen kellene közelednem felé. Talán a hasonlóság, amivel már régóta találkoztam vagy egyszerűen az a hajthatatlan kíváncsiság, ami ebben a pillanatban is bennem munkálkodik, ahogy vizsgálom. Próbálom meglesni, hogyan viszonyul hozzám, és leolvasni az arcáról, mire gondolhat.
Az állatok nem beszélnek a nyelvemen, ez igaz, azonban én tudok beszélni az övéken. Ez a testbeszéd. A testtartásukból ki lehet venni a fájdalmat, az agressziót, Ő is így működik elviekben, nem? A test nem hazudik, végképp egy ilyen helyzetben, egy kis viharral fűszerezve.
leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Május 08, 2018 9:35 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

Rettentően sajog a fejem, s bár néha érzem, hogy magamhoz térek, mégis képtelen vagyok felfogni a körülöttem levő világot, így szinte azonnal visszazuhanok ebbe a köztes állapotba. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember annyira sok alkoholt iszik, hogy mikor már nem fér több pia a szervezetébe, az elkezd ellenállni. Na, nagyjából így írhatnám le a mostani állapotomat. Ugyanakkor a tény, hogy az erő mintha kiszállt volna belőlem, rettentően zavar. Csupán annyira vagyok képes, hogy a fejem enyhén megbillentsem felfelé, mert ha így folytatom, akkor belefulladok ebbe a sártengerbe, ami egyre nagyobb méreteket ölt alant. Nem lenne túl méltó halál elveszni így a dzsungel mélyén...
A képzeletem úgy tűnik kezdi átlépni a határaimat, hiszen úgy érzem, mintha valaki megérintene. Én még mindig mozdulatlanul fekszek, s bár nem igazán vagyok magamnál, mégis érzem. S hallom... Az ösztöneim pedig azonnal mozgolódni kezdenek bennem. Elég volt már a kényszerpihenőből, azonnal cselekednem kell, különben az ég tudja, miféle kannibál törzsek fognak belőlem lakmározni, ha nem szedem össze magam. Úgyhogy mikor a kéz ajkaimhoz ér... Én váratlanul beleharapok! Persze, csak ha nem húzza el hirtelen a kezét. Bárhogy is történjék, ez a hirtelen jött döntés még engem is meglep, így azonnal ellököm magam, s ahelyett, hogy sikeresen elcsúsznék négykézláb, mint valami gusztustalan giliszta, beleütközök egy fába. Fejjel. Lassan úgy tűnik ez az egész, mintha egy rettentően rossz vicc lenne...
- Ne gyere közelebb, különben... - miután megfordulok, és hátam a fának vetem, az alak felé kiáltok, akit nem látok tisztán, talán annyit tudok kivenni belőle, hogy hosszú, szőke haja lehet, de hogy mit visel, s mi a szándéka, azok még nagyon ködösek. Ezért is kezdek kotorászni az övemnél, hogy előhúzzam a tőröm. Amit időközben nagyon úgy néz ki, hogy valahol elhagytam. Vagy talán annyira mégsem? Pár pillanatra kitisztul a látásom, köszönhetően az újabb ütésnek a fejemre, vagy éppen a záporozó, jéghideg esőnek, mikor is megpillantom a tőrömet félúton köztem s a hölgyemény között. Igen, most már látom... Ám egyelőre nem igazán esik le, hogy Ő lehet az, akit keresek, így szemeim heves játékot űznek közte és a pengém között. Ha mozdul, mozdulok én is... De mégis mit szórakozok?!
Épp, mikor rászánnám magam, hogy a fegyveremért ugrok, váratlanul egy újabb hangos dörrenés ráz meg minket. Hirtelen össze is rezzenek egy pillanatra, hiszen az agyam annyira kába még, hogy az eseményeket is lassabban fogom fel, azonban a villám eredménye hamarosan megmutatja magát. Most a mellettünk levő fába csapott bele, mely ugyan nem dől ki, ám egy vaskos ág épp felénk zúg. Pontosabban nem felém, hanem a lány felé, kinek arca egyre jobban kitisztul előttem... Kételkedő pillantásaimat Ő is észreveheti, s mikor az ág végleg megindul felé, a jelenlegi lassúságommal nem tudnék hősködni, így azonnal elkiáltom magam.
- Vigyázz!!! - ordítom felé, miközben fel sem fogom, hogy a lány valószínűleg hamarabb érzékelte a bajt, mint én. Már ha egyáltalán képes voltam jól belőni a dőlés szögét, ami egyáltalán nem biztos, hiszen többször kettőt látok mindenből, s még a kép is elhomályosul. Tehát most a helyzet nagyon úgy néz ki, hogy vagy próbáltam menteni egy idegen életét, vagy épp közben nem voltam képes felfogni, hogy a veszély felém közeledik, nem is felé. Bárhogy is legyen, bőven kell még több perc, hogy összeszedjem magam, így ha felém zúg az ág, én magam egyedül nem fogok tudni megmozdulni. Nem is gondoltam volna, hogy ez a hely ennyire veszélyes... Mégis hogy tudta túlélni itt ez a lány? Bármerre tekintek, vagy fel akar falni valami, vagy pedig a természet akar kitaszítani önmagából. Jelenleg pedig ez a hely egyáltalán nem tartozik a biztonságos zónák közé, hiszen a vihar nem akar csitulni, s ha így folytatja, hamarosan az összes tetves fa ki fog dőlni körülöttünk. S hogy mit érzek most? Mindennek ellenére még most sem bánom, hogy elvállaltam a küldetést. Sőt... Hiába lógok fél lábbal a sírban, nagyon is úgy tűnik, hogy megtaláltam Őt. Vagy inkább... Ő talált meg engem?
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Kedd Május 08, 2018 1:48 pm
Alaris & Aysa

Hosszan szívom be a párás levegőt az orromon, még várnom kell a napfelkeltére, de régen kint ülök már a teraszon. Valahogy nem jött álom a szememre, hiába áztattam jéghideg vízbe az Álom virág rózsaszín szirmait és hörpintettem fel. Mango mellettem rágcsál valamit, abban sem vagyok biztos, hogy le fogja nyelni, talán csak szokásává vált a folytonos csócsálás. Mindenesetre élvezem a lassan felébredő erdő zaját, miközben olykor sikeresen elszundítok.
Mindennap ugyanaz ismétlődik meg, egy kis változatossággal fűszerezve, mint egy kirándulás vagy egy új dolog barkácsolás, ahogy például mára is tervezek valamit eszkábálni, merthogy az egyik helyiség felett beszakadt a tető a sok esőzés miatt. A napfelkeltével körbejárom a kertet, elvégzem a teendőket, ellenőrzök néhány közelben élő állatot, akikkel pár órát eltöltök, tulajdonképpen a hangulatuktól függ, mivel űzzük el az időt, ha továbbra is velem tartanak, akkor nem megyek nagyobb túrára, nem szeretném őket elválasztani a kicsiktől, akik nem tudnakvelünk tartani. Főzök, mosok, tanulok, bármi, amire szükség van, vagy éppen kedvem tartja. Ó, és a kihagyhatatlan, amit az Öreg belém vert: feljegyzem a falra a holdfázist, kerek, fél vagy egy leheletnyit lehetett-e látni aznap éjszaka. Mindig kételkedve hallgattam megróvó szavát, hogy soha, de soha ne felejtsem ezt megtenni, de mai napig bízok szavában így ezúttal is felfirkantok egy ábrát és egy számot a házfalára, majd feljegyzem egy könyv hátuljába is biztonság kedvéért.
- Figyelj Mango, bemegyek még pár holmiért, aztán indulhatunk… -Felállok a térdeplésből és a kecskére lesek, leporolom a lábamat, s mire feleszmélhetnék, ő megugrik és eltűnik a rengetegben. – Mango! – Ordítok utána torkom szakadtából, majd szitkozódva tépem fel az indákat, amik utamat állják. – Ha majd elkaplak, te félnótás! – Fröcsögöm és még a napozó gyíkocskák a köveken is behúzódnak, amint meghallják hangom, pedig nincs szándékom bántani őket, csupán Mango szemtelensége dühít fel ennyire. Sokáig menetelek még, de mivel nincsen kitaposott ösvény meg-megcsúszok az aljzaton. Egy pillanatra muszáj vagyok megállni, hogy megszusszanjak, hiába is a kecske hamarabb el tudott ugrálni, mint én pucér lábon. Megerőltetem sajgó lábszáramat és felcsimpaszkodok egy lelógó indára, s mivel itt már szinte minden fáról lelóg egy, azon közlekedek tovább egyikről a másikra ugorálva. – Mango! – Kiáltok néha fel, hogy láthassam, hol mozdulnak meg a bokrok. Talán elbújt a nyavalyás vagy épp a hasát tömi egy bokor aljában -, bárhol is legyen nagyon ki fog kapni.
Már hosszú ideje egy faágon lesem a környéket, nem hiszem, hogy ennél tovább jutna. Hideg csepp csorog le a homlokomon váratlanul, majd még egy és még egy, aztán egyre több és már szinte zuhog rám a fagyos víz. Az ég feketélve jelzi, hogy nem viccelődik, itt komoly időjárás változás veszi kezdetét. Hátratúrva nedves hajamat a fatörzsét átölelve lecsúszom a latyakos talajra.
- Nem hagyhatlak itt, Mango. – Motyogom, holott tudom, hogy nem hallhatja szavam, talán már rég visszabóklászott a házhoz. Nagyot sóhajtva húzom ki az egyre növekedő sárból a lábfejem, ami cuppanással válik el bőrömtől. – Már nem veszthetek sokat, ha már bőrig áztam. – Dünnyögve szedem a lábam egyenesen a barlangunk felé, ami a vízeséssel a kis nyaralónkat jelentette. Gyakran éjszakáztunk is ott, és merültünk el a vízben a csobogás megnyugtató zenéjét hallgatva.
A Nap elbújva szórakozhat rajtam, amint hunyorogva próbálom kiszűrni a kiutat a fák közül, az biztos, hogy mikor vöröslő sugarai megtörik a víz felszínét hamarabb odatalál az ember, de épphogy fejembe férkőztek a borús gondolatok úgy is illannak el, mikor megpillantom a parton huncut barátomat… valami ismeretlent rágcsálni. – Hát ez meg mi a szösz? – Lépkedek mellé, egyik kezemmel az állatot simogatom, hogy még véletlenül se meneküljön el, a másikkal pedig megbököm a beazonosítatlan tárgyat, amikor azonban megpittyen sikoltva oldalazok hátra. – Menj onnan Mango! Vigyázz! – A szívem kétszer olyan gyorsan pumpálja a vért, remegő kezemet képtelen vagyok kordában tartani, az a valami még mindig fénylik és attól tartok meg is fog mozdulni. A furcsaságtól csupán Mango veszi el figyelmem, pofáján látni, hogy még tart valamit a szájában, összeráncolom a homlokom, majd ahogy beindul az agyam és egy kis paranoia fog el izgatottan lehorkantom a kecskét. – Köpd ki, azonnal köpd ki! Ki tudja, milyen hatással van rád. Mondom, köpd már ki! – Félve indulok meg felé, ha vele tesz valamit, mire képes még? A tárgy íze még a kecskének sem igazán jött be, így kicsit öklendezve elém köpi és kihasználva az alkalmat, időt sem hagyva reakciómra, tovafut. – Még ez is… - Hatalmas cseppekben hullik az eső az apró szerkezetre, egy kis bátorságot gyűjtve kézbe veszem és letörölgetem ujjammal. – Hmm… - Elég haszontalan izének tűnik, apró, piros nyilacska mutat rám, amitől irtózva elforgatom, hogy inkább a hegyre mutasson, azonban a nyíl mozdulatlan marad, mintha vonzanám… Vonzom?!
Egy hatalmas csattanás zökkent ki filozófikus gondolataim közepette, lepereg előttem, ahogy szegény Mangomba csap a villám így elhűlve hajítom el a szerkezetet és a dörej irányába szaladok. A talajvíz és a folytonos eső, ami az arcomba csap nehézkessé teszik, de végül sikeresen megpillantom Mangót, aki valamit újból felfedezett. – Mit bolondozol velem?
Ekkor azonban olyat pillantok meg, amiről sosem álmodtam, nem is mertem volna. Olyan volt, mint én, vagy az Öreg, csak mégis valahogy más… Eszméletlennek tűnik vagy már halott talán, így hogy le van csukódva a szeme, nem olyan ijesztő. Talán közelebb mehetek? Zajt nem csapunk Mangoval, éppencsak meglesem, aztán elbújok… de olyan szép. Lassan megérintem, valamiért vonz, hogy megérinthessem ajkát, végighúzom rajta ujjamat, majd az enyémen is megismétlem a mozdulatot. Olyan, mint én.
leszakadt
avatar
Tartózkodási hely :
Valahol egy portugáliai esőerdőben

Hozzászólások száma :
17

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris Hétf. Május 07, 2018 10:42 pm



Aysa & Alaris

"Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad."

- Megérkeztem. - a telefon túlsó oldaláról halk recsegés zúg vissza, így gyors tempóban visszamegyek a hátam mögött elterülő kicsiny domb tetejére, s miután megszakadt a vonal, újra tárcsázok.
- Hallasz? Na végre... Elértem a határt, úgyhogy lassan behatolok. Nem tudom, mikor fogunk legközelebb beszélni, de... - próbálom elhadarni a mondandómat, de a hallgatóság nem igazán hagyja.
- Alaris? Próbálj meg kedves lenni vele. Tudod, hogy már nagyon régóta a vadonban él, s ha egyáltalán meg is találod, nem olyan biztos, hogy vissza akar veled jönni. Szörnyű dolgokon mehetett keresztül, s legalább egyszer az életben próbáld előhozni a jobbik oldalad. Már ha egyáltalán létezik még olyan... - az idős hölgy hangja hidegen visszhangzik a telefonban, s némi hatásszünet után újra felcsendül az én mély, rideg, minden érzelmet mellőző beszédem.
- Ha nem vagy biztos bennem, miért engem bíztál meg? Ez kívül esik a hatáskörömön, Te is tudod jól. - a számonkérő él bőven ott ég szavaim mögött, de a magyarázat igazából teljesen kézenfekvő.
- Mert Neked nincs vesztenivalód. - való igaz. Nincs vesztenivalóm. Ez a kegyetlen valóság. Hiába is rokonom az idős hölgy, kinek utolsó szavait megszakítom azzal, hogy kinyomom a telefont, majd azt elhajítom egy bokor mélyére... Valójában semmit sem jelent nekem. Sem ő, sem a többi Mharaxia, se senki. S mi történik, ha meghalok? Semmi. Ezen nem szoktam agyalni. Ha elér a vég, akkor tehetek bármit ellene, úgyis meghalok. Ezért megy minden olyan könnyen, mert engem nem befolyásolnak az érzelmek. Nem félek attól, hogy a családom által próbálnak fogást keresni rajtam, hiszen miután tíz évesen megtaláltam a szüleim holttestét, onnantól nem létezik számomra olyan, hogy család. Nem véletlenül nem akarta elvállalni ezt a küldetést rajtam kívül senki. Hiába nagyon fontos a lány, aki a vadonban él, nem ért meg senkinek sem annyi pénzt, hogy a természettel s még ki tudja mivel dacolva kockáztassa az életét egy idegenért. Hát, én megteszem. Megvédem ezt a lányt, magammal viszem, még ha ez ezernyi emberi életekbe is fog kerülni.
E gondolatok közepette lépek le a kis dombról, miközben a napsugarak mögöttem még csak most éledeznek. Aranyló alkonyi pírjukkal lágyan szöknek át a lombkoronák között, s adnak némi megnyugvást a sötét lombok árnyékában. Bakancsom mélyen belesüpped a fűbe, s mikor rátérek a kis erdei útra, még egy utolsó pillantást vetek az autóm felé, melyet jól elrejtettem a bokrok aljában. Eddig tudtam négy keréken közlekedni, viszont innentől már tényleg csak magamra vagyok utalva. Az utóbbi hét órában, amit csak földúton tettem meg, egyáltalán nem találkoztam senkivel. Teljesen elhagyatottnak tűnik minden, mintha az emberek messze elkerülnék e helyet. Az én célom pedig még beljebb hatolni...
Számomra teljesen ismeretlen hangoktól zeng a rengeteg, s hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy ezek madarak, emlősök, vagy éppen a természet szellemei próbálnak elriasztani. Meg is állok egy pillanatra, megnézem az iránytűmet, majd a térképet, majd újra az iránytűt, s egy kisebb elágazásnál elfordulok balra. Ha itt eltévedek, az a biztos halált jelenti, így nem akarok a véletlenre bízni semmit, ezért pár fa törzsére a tőrömmel egy nyilat rajzolok, melyek a kivezető út felé mutatnak. A következő egy órában túl sokat nem vések, hiszen majdnem egyenesen haladok nyugat felé. Itt már nincs kijárt út. Nincsenek emberi nyomok, ez már mélyen a vadon. S itt bizony én vagyok a betolakodó. Egyre nehezebben haladok az indákkal átszőtt fák gyűrűjében, s a sűrű aljnövényzet sem könnyíti meg a dolgom. Az pedig megint csak nem egy utolsó szempont, hogy kezdek fáradni... Ám a térképet elnézve, hamarosan elérem a kisebb vízeséssel megáldott kis hegyet, aminél majd megint el kell kanyarodnom. No, ott fogok én letáborozni!
A magány és az egyedüllét egy kicsit nyomasztó itt a semmi közepén, sőt, már-már szinte az őrületbe kerget ez a természetes csend. Eleinte még nagyon élveztem a nyugalmat s azt, hogy kikapcsolhatom az agyam, de így, hogy ilyen sok ideje megyek, s egyre távolabb vagyok mindentől...
Vízcsobogás! Végre! Hallom a reménysugarakat, így futó léptekkel indulok meg a vízesés irányába, melyet talán pár perc múlva el is érek. Kissé iszapos a vidék, bár nem véletlen, hiszen a közelben kanyarog egy folyó. Talán csak kiöntött nemrég, s még nem szárította fel a Nap. Attól nem tartok, hogy újra kiönt, hiszen alaposan áttanulmányoztam az időjárást. Semmit sem bíztam a véletlenre!

Rettentően nyomottan ébredek fel, s pár másodperc bőven kell ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, hogy egyrészt elaludtam, másrészt pedig az arcomra csöpög a víz. Letörlöm a homlokomról a cseppeket, s mikor támasztanám ki magam, hogy felállok, váratlanul csuklóig süppedek a vízbe.
- Mi a... - hirtelen teljesen magamhoz térek, s azonnal tudatosul bennem, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Egy kisebb barlangban húztam meg magam, ám ahogy gázolok kifelé a vízből, elképedve figyelem, mekkora vihar tombol odakint. Te jó ég, erre egyáltalán nem voltam felkészülve! Gyorsan meg kell keresnem a... a... Hol a táskám?! Ezt most már tényleg nem hiszem el! Biztosan kiúszott valahogy, így kirohanok, körbekémlelek, de nem látok semmit. Se a térképet, se az iránytűt, se semmit... A vihar azonban egyre erősebben okádja az esőt, s bár utálom ezt kijelenteni, de valószínűleg a folyó is kiöntött. Mégis mennyit sikerült aludnom?! Enyhén szólva kezdek ideges lenni, úgyhogy a kis barlang szájánál felkapaszkodok a sziklán, majd nagy nehezen, talán fél óra elteltével sikerül feljutnom egy biztos, magasabb pontra. S amit látok alant, eszméletlen... Fekete felhők borítanak mindent, az ég pedig úgy zúg, hogy majd belehasad a fülem. A vízszint pedig egyre csak nő, így lassan már esélyét sem látom annak, hogy megtaláljam a holmimat. Meg kell próbálnom higgadtnak maradni.  Igen. Nagy levegő, kifúj... Azt hiszem megvárom idefent, hogy elüljön a vihar, apadjon a vízszint, s ezután visszamegyek az autóhoz. Így hát felkapaszkodok még pár sziklán, majd újra belevetem magam az erdőbe, hogy addig legalább találjak némi menedéket. Azonban egy percet sem haladok, mikor rettenetes égzengés süvít el mellettem. S bár jók a reflexeim, egyszerűen ilyen viharban képtelen vagyok behatárolni, hogy honnan jöhet a hang, így mire egyáltalán feleszmélek, már dől is felém a fa, amibe az imént belecsapott a villám. Bumm... Szerencsére nem söpör maga alá vastag törzse, de egy megtermett ág pont fejen talál. Nem ájulok el ugyan azonnal, pár másodpercig még támolygok, de végül annyira megszédülök, hogy elterülök az egyik piros bogyós bokor aljában. Remek, Alaris, csak így tovább... Ha így folytatom, lassan tényleg nem lesz már semmi vesztenivalóm...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

Hozzászólások száma :
173

reagok :
62

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: You're the Peace in the Storm - Aysa & Alaris
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: idegen vizeken :: európán túl :: Lezárt játékok-
Ugrás: