welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 1 rejtett és 8 vendég

Aaron Walsh, Briana Doherty, Dina Vincent, Europe E. Moon, Faith S. Terner, Hamvas Lenke, Hannah Sørensen, Henry Leighton, Isabella Agani, Lorenzo Belbo

A legtöbb felhasználó (38 fő) Csüt. Márc. 01, 2018 9:25 pm-kor volt itt.
legújabb bejegyzések
friss irományok
Today at 6:30 pm
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
angol 6 8
dán 1 2
francia 4 -
görög - 1
holland 2 -
ír 3 1
külföldi 3 5
norvég 5 3
olasz 1 2
orosz - 1
spanyol 3 1
svéd 1 -

Thristan Sheon Park
TémanyitásTárgy: Thristan Sheon ParkVas. Május 13, 2018 12:28 am
Thristan Sheon Park
"Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál."
Daniel Henney
40
Külföldi
Gazdag
Szingapúr
1978.03.13.
Heteroszexuális
Egyedülálló

Név: Thristan Sheon Park
Született: 1978.03.13
Meghalt: 2013.03.13.
Halál oka: Öngyilkosság

A mellkasomat átölelő hosszú heg, melyet még a mai napig is végigsimítok többször a tükör előtt állva, arra emlékeztet, hogy ki is voltam egykoron. S arra, hogy abban a sötét veremben ma már más szíve veri az ősi dobokat...
Ám kezdjük is az elejéről, megpróbálok némi betekintést adni az én kusza kis életembe, s talán megérted, hogy miért lettem olyan, amilyen.
Szingapúrban láttam meg a napvilágot, melyre hihetetlenül büszke vagyok, hiszen a legcsodálatosabb hely a világon még így is, hogy már számtalan országot bejártam. Hiába, mindenkiben az otthona él a legszebb emlékképekben, főleg úgy, hogy több ezer kilométer távolságra kell lennie. S hogy hogyan is kerültem ily' távol mindattól, amit szeretek? Munka, munka, munka. Én is, mint oly' sok honfitársam, beleestem a munkamániások édes méreggel csábító csúfos csapdájába. Már egészen kicsiny koromtól kezdve arra neveltek, hogy egyszer majd leveszem apám válláról a terhet, s én fogom vezetni ezt a mindent behálózó modellügynökséget. Hamar belecsöppentem az üzleti életbe, hiszen amellett, hogy az egyetem elvégzése után - és közben - már magas pozícióban voltam, édesapám nagyon hamar itt hagyott minket. Váratlan halála mélyen lesújtotta az egész családot, s a pillanatnyi kilátástalanság homályából előléptem én. Apám mindenre megtanított. Így visszagondolva mintha csak érezte volna, hogy hamar eléri a vég, talán ezért is vert a fejembe minél hamarabb minél többet, s talán ezért is vehettem át sikeresen a céget huszonnégy éves koromban, s lettem én magam az igazgató. Hatalmas felelősség zúdult rám, de úgy éreztem, hogy képes vagyok ezt kezelni. Az első években rettentően élveztem a dolgot. Minden percét imádtam annak, hogy a saját két kezemmel kerestem meg ezt a temérdek pénzt, hogy a cégem napról napra egyre jobban fejlődött, s hogy az évek alatt egyre nagyobb hírnévre tett szert. Azonban ahogy teltek, múltak az évek, szinte nem is vettem észre, hogy a munka teljesen magába szippantott. Eleinte még időt tudtam szakítani színházra, operára, s galériákra, ahol úgy éreztem, hogy a művek szépségében teljesen ki tudom kapcsolni az agyam, s a lágy ecsetvonások és édes dallamok valósággal elvarázsoltak. Azonban hamarosan szinte mindennapossá váltak a két, maximum három órás alvások, a folyamatos üzleti utak. A szórakozás pedig teljesen eltűnt az életemből. Aludni jártam csak haza, persze ha nem éppen az irodám asztalán, a kislámpa bágyadt fényénél nyomott el az álom egy halom papírból álló párnán. Ám még mindig kitartottam. Még mindig csak a jót láttam mindenben, s csak az lebegett a szemeim előtt, hogy világhírűvé teszem ezt a modellügynökséggel, s felkerülök a száz leggazdagabb férfi ranglistájára. Viszont sajnos be kellett látnom talán tíz kőkemény év után, hogy a látszat nem is annyira mesés, mint azt elsőre gondoltam. A siker érdekében elnyomtam magamban mindenféle vágyat, álmot, ösztönt, élvezetet. Egy idő után már nem jártam el szórakozni, így a régi barátok szép lassan lemorzsolódtak. Nem tudtam időt szakítani másokra, sőt, még arra se, hogy akár kedvtelésből egyek egy jót valami puccos étteremben, hiszen még az ebédemet is szinte futva fogyasztottam el. Rohanni ide, utazni oda, megbeszélni ezt, aláírni azt, kirúgni ezt, felvenni azt... S a fiatalságom szinte egy csettintésre tovarepült. Erre pedig harmincnégy évesen jöttem rá, mikor megpillantottam az első kicsiny ráncot az arcomon. Mi baj történhet? - gondoltam én. Egy ocsmány, kiüresedett patkány lettél. - mondta a tükörképem. A következő nap szinte nem is aludtam. Próbáltam terelni a gondolataim, ahogy csak tudtam, s mivel tettem ezt? Munkával, mi mással. Ám a sötét és nyomasztó gondolatok oly' váratlanul bukkantak elő, hogy felkészülni sem tudtam rájuk. Most pedig beszéljük meg a jövőévi költségvetést. - mondtam én. Még a hangod is szürke, akár csak a beesett, színtelen arcod. - mondta az ablaküvegről visszapislogó tükörképem. Mi következett hát? Munka. Hívja be azt az öt modell hölgyet. - szóltam én. Ne is álmodozz, te impotens fasz. - mondta a whiskys pohár faláról visszabámuló szürke alak. Mi a teendő? Munka! Egy jegyet kérnék a Chicagoba induló járatra, első osztályra. - mondtam én. Miért nem mész és inkább halsz meg a csúcson? - mondta a repülőtéri mosdó tükrén át a fenyegető, halott arc. Rendben. - bólogattam én. Akkor indulj. - válaszolta Ő...
Az idegösszeomlás jelei eleinte elenyészőek voltak, aztán olyan gyorsan zúdult rám minden, hogy már nem tehettem semmit. Megtörtént. A pohár megtelt. Mit megtelt? Széttört, s kizúdult minden, ami az utóbbi sok évben lerakódott. Úgy éreztem, hogy kiürültem. Már nem örültem semminek, de nem is voltam haragos. Nem éreztem fáradtnak magam, sem élettel telinek. Az összeomlás előtti hetekben olyan voltam, mint egy darab kő, kit még a csobogó patak sem képes kizökkenteni. Majd végül elsodort mindent. Az érzések, melyeket eddig elfojtottam, a vágyak, melyeket eddig elnyomtam szinte egyszerre szakadtak rám. Ez pedig... Lesokkolt. Nem éltem semmit, öregszek, a kapcsolataim alapja csupán a pénz, se feleség, se gyerek, se vágyak, se álmok, csak a pénz. Élet az ilyen? Ez már rég nem az. Elfáradtam... S elegem van. Hogy miből? Hát magamból...
Az autó úgy kanyarog szélsebesen az úton, mintha egy részeg fiatal ülne a volán mögött. Ehelyett egy megtört, zokogó és üvöltő férfi veri a kormányt. Ha két éve azt mondták volna nekem, hogy ezen az estén meghalok, valószínűleg kiröhögtem volna az illetőt. S kirúgtam volna, természetesen. Most viszont tényleg itt ülök, a kormányt pedig erősen balra rántom. A kocsi nekicsapódik a szalagkorlátnak, s az autóval együtt engem is elnyelnek a Temze sötét habjai. A becsapódástól hatalmas fájdalom árad szét a mellkasomban, de ez pillanatokon belül csillapodik, mikor a megnyugvástól terhes hűvös víz lassan megtölti a teret. Édesen engedem el végtagjaim, s mielőtt még megtelne a tüdőm, sóhajtok egy nagyot. Ezt szánom e világ utolsó lélegzetének. Majd a hullámok homályosulnak, végül minden elsötétedik...

Pár hónappal később...

A szemeim nagyon nehezen nyílnak. Talán több percbe is beletelhet, mire végre sikerül résnyire kinyitnom őket. Persze, semmit sem látok, hiszen rettentően vakít minden, mint mikor az ember órákig egy sötét szobában van, s hirtelen kilép a verőfényes napsütésre. Ez még semmi, a végtagjaim sem akarják azt tenni, amit parancsolok nekik. Olyan érzésem van, mintha már hosszú órák óta egy helyben feküdnék mozdulatlanul. De várjunk csak... Ahogy látásom kicsit tisztul s átlátok a kicsiny résen, egyből feltűnik egy hatalmas virágcsokor. Meg még egy. Meg még egy. Először egyáltalán nem esik le semmi. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, viszont erre az időközben besétáló ápolónő hamarosan ráébreszt, mikor megpillantja, hogy a szemeim nyitva vannak. Egyből kiált az orvosnak, nekem pedig egyre csak az jár a fejemben, hogy mikor tömhetem le végre a hájas torkán azt a gusztustalan virágcsokrot... Várjunk. Miért gondolnék ilyet? Hiszen csak jót akar szerencsétlen. Na, mindegy. Lassacskán az orvos is berobog, s nagy vigyorral az arcán kezd el telefonálni fogalmam sincs kinek, hogy végre felébredtem. Minek örül ennyire? Idióta... Inkább adjon valaki egy bögre kávét, mert mindjárt meghalok a fáradtságtól. Erre persze senki sem képes. Csak beszélni, beszélni, beszélni... Mindjárt széthasad a fejem, esküszöm. Ez pedig úgy tűnik, hogy ennek a két szerencsétlenségnek is leesik, hiszen elhagyják a szobám. No, akkor lássuk. Bal láb emel. Jobb láb emel. Bal kar, jobb kar. Felülés. Ahogy próbálok mozdulni, a hasizmaim befeszülnek, s a mellkasomban olyan fájdalom árad szét, hogy ha tudnék, azonnal felordítanék. Ám még nem tudok. Még...
Pár nap múlva már képes vagyok arra, hogy egy járókeret segítségével sétáljak. Mint egy kibaszott vén fasz, úgy csoszogok, s őszintén szólva felfordul a gyomrom önmagamtól. Az emlékeim lassacskán visszatérnek, s bár eleinte nem igazán értettem, hogy lehetek még életben, azonban hamar felvilágosítottak. Meghibásodott az autóm, lehajtottam a hídról, egyenesen a Temzébe. Szerencsére mögöttem haladt egy másik autós, aki azonnal értesítette a mentőket és a rendőrséget. Többször újra kellett éleszteni a helyszínen s a kórházban egyaránt, de ami még ennél is kellemetlenebb az az, hogy már nem a saját szívem dobog a mellkasomban. A balesetem nagyon súlyos volt, így transzplantációra volt szükségem. Ez persze ily' rövid idő alatt nem sikerülhetett volna, hiszen a várólista végére kerültem. Azonban kurva sok pénzem van. Egy cégnek vagyok az igazgatója, bassza meg! Így hát szinte perceken belül a lista elejére kerültem, miután egy vaskos összeget átutaltak a kórház számlájára. A műtétet pedig nagyon gyorsan sikerült lebonyolítani. Ó, ha ezek a birkák tudnák, hogy én magam dobtam el a saját életem! Röhögnöm kell. Nem, inkább hánynom. Hagytak volna megfulladni! Ohh, te jó ég... Miért vagyok ennyire rettentően utálkozó? Hiszen soha nem voltam ilyen... Széthasad a fejem...
A nagy felvilágosítás után pár hónappal már végre a saját lábaimon, kapaszkodó nélkül képes vagyok járni. Valami azonban nem stimmel. Tudom. Érzem... Annyira más vagyok. Teljesen más gondolatok kavarognak a fejemben, mintha nem lennék önmagam. Annyira... Kegyetlennek érzem magam. Létezhet egyáltalán ilyen? Hogy valaki semmit sem tesz, de kegyetlennek érzi magát? Létezhet. Nagyon is. A pszichiáterem szerint szívátültetésnél megesik, hogy bizonyos tulajdonságok valahogy átkerülnek. Fogalmam sincs hogyan, de megtörténhet. Viccből fel is tettem a kérdést, hogy vajon egy kibaszott sorozatgyilkos szívét kaptam-e meg. A síri csend viszont nem volt túl biztató. Valami mentális betegét kaptam meg, ő volt az egyetlen alany, aki megfelelő volt, s mivel nem lehetett válogatni... Kóros depresszió, skizofrénia, s még jó pár lelki betegséget tudhatott magáénak az illető. Hát, kösz. Ennyire erővel a torkomon is ledughatták volna a kibaszott szívét... Mindegy. Ezzel a szarral a mellkasomban együtt kell élnem, úgyhogy ideje is elkezdenem az új életem!

Öt évvel később...

- Mit mondtam az előbb? - kérdem a titkárnőmet azzal a megszokott, sejtelmes félmosollyal az arcomon. Nem szólok hozzá flegmán vagy lekezelően, egyszerűen csak... Hogy is mondták? Kegyetlenül. Igen. A nézésemmel mintha az ember vesééig látnék, melyben párszor meg is forgatok egy éles pengét. Azt mondják, megváltoztam. Tízkor gyűlés az irodámban. - mondom én. Mind meghalunk. - gondolják ők. Régen még egy végtelenül kedves igazgató voltam, aki a szívén viselte az alkalmazottait. Többször jártam az emberek között, sosem éreztem magam kiskirálynak, s nagyon megértő ember voltam. Mindennél többet jelentett számomra a munka, de ez mára megváltozott. Rengeteg terhet vettem le a vállamról, s akasztottam az alkalmazottaimra. Még mindig úgy tűnt, hogy törődöm az emberekkel, de... Akkor is más lettem. Már tartottak tőlem. Már meg volt a tíz lépés távolság. S már meg volt az időm arra, hogy végre éljek... Mikor kezdjem hát el, ha nem negyven évesen? Egyedül viszont ennek semmi értelme. Tudom jól, hogy elvesztegettem rengeteg évet, amiket bepótolni már soha nem fogok tudni. Így új fejezetet nyitok. S felregisztrálok egy társkeresőre? Miért ne? Megmondom őszintén van egy hibám. Számomra az európai nők teljesen átlagosak, nem látok bennük semmi szépet. Azt mondják sokan, hogy rasszista vagyok. De ha egyszer az összes ugyanúgy néz ki! Ó, tényleg rasszista vagyok... Sok nőt megkaphatnék, ha akarnék, de az én vágyaim sokkal mélyebbek. Nekem nem csupán arra van szükségem, hogy az ösztöneimet kielégítsem. Én azt akarom, hogy életre keltse a fantáziám, hogy minden porcikám beleborzongjon, ha a közelében vagyok...

"Europe nevű felhasználó elfogadta az ismerősnek jelölésed."

Talán az egyetlen jelölésem. Ennyi rettentő unalmas nőt egy helyen még nem láttam. Valójában nagyon kiábrándító. S szánalmas... Azonban egy arc mégis feltűnik nekem. Egy bájos, ártatlan arc, melyet csak nézek s nézek... S arra gondolok, hogy eddig vajon hol bujkálhatott ez a leányzó? Jó, kicsit talán fiatal hozzám. Talán túl fiatal... És? Miért kéne, hogy zavarjon? Az a csillogás a szemében egyszerűen annyira megigéz, hogy képtelen vagyok tovább lépni. Egyre csak az adatlapját figyelem, a képeit fürkészem, mint valami beteg alak, aki épp áldozatot keres... Ki tudja?

"Üdv, Kisasszony!"

Valamiért biztos vagyok benne, hogy visszaír. S nem is tévedek. Érdekesebb leányzó, mint elsőre gondoltam... Gyönyörű, okos, egyedi. Akarom Őt. S meg is szerzem magamnak...

"Szombat este hétre legyen a Liman Restaurant előtt. Nem tűrök ellenkezést, ott kell lennie, ha nem jön, úgy veszem, hogy ez a mai beszélgetésünk meg se történt..."

Határozott, célratörő, de mégis titokzatos, s kissé furcsa. Ez vagyok én. Azon kívül, hogy gazdag vagyok, többet nem is tudhatott eddig rólam ez a Szépség. Pedig ha tudná, milyen élet áll mögöttem... Valószínűleg még a saját profilját is törölné, nehogy véletlenül valahogyan megtaláljam. Így viszont önként s dalolva repül a karjaim közé. Csak meg ne bánja...
foglalkozás ❖ Vezérigazgató  

hobbi ❖  Vadászat

becenév❖ Thristan

Család ❖ Egy szingapúri temetőben
név ❖ kor ❖ multi
[/i]
gazdag

avatar
Hozzászólások száma :
3

reagok :
0

Csatlakoztam :
2018. May. 12.

Korom :
40

Tartózkodási hely :
Anglia, London

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Thristan Sheon ParkVas. Május 13, 2018 7:17 pm
gratulálunk, elfogadva!

welcome aboard

Légy üdvözölve az oldalon Thristan!  

A karakterlapoddal mindent rendben találtam, igazán érdekes olvasmány volt, szép fogalmazással megfűszerezve, úgyhogy utadra is engedlek, irány foglalózni (avatar+rang) utána pedig tiéd a játéktér!
Admin

avatar
Hozzászólások száma :
126

reagok :
111

Csatlakoztam :
2017. Nov. 24.

Tartózkodási hely :
stuck in the pages

Felhasználó profiljának megtekintése

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: utazás Európába :: elkészült karakterlapok-
Ugrás: