welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Hétf. Okt. 15, 2018 5:03 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 4:32 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 12:28 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 1 4
angol 4 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 4
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 2 2
skót - 2
spanyol 3 -
svéd 1 2
összesen 27 37

Dina&Matteo - A taste of your own medicine
TémanyitásTárgy: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Május 20, 2018 10:16 pm
Játékosok // Dina Vincent és Matteo Guerriero
Helyszín és szituáció // Viharos, boltban ragadós őrület továbbra is Annecy városában Very Happy
dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Május 20, 2018 10:17 pm



Dina&Matteo


Reggel hét óta a telefonom kerget az őrületbe az állandó csörgésével, melynek úgy háromnegyed részét a húgom teszi ki. Költözésem óta nagyon ritkák azok az alkalmak, amikor láthatjuk egymást, de a kapcsolatot azóta is igyekezzük tartani, - még ha titokban is. Apánk nem repesne az örömtől, ha Beatrice a család árulójával társalogna vagy kérne éppen tanácsot tőle, de kár lenne tagadni a tényt, hogy Beanak mindig is én voltam a kedvenc testvére. Ez pedig még jobban rátenne egy lapáttal az öreg Guerriero őrületére és megszállottságára, amit irántam táplál. Így hát a héten kétszer, amikor Pietro és apánk elutaznak a városból, Bea felhív és órákon keresztül kisebb-nagyobb megszakításokkal igyekszünk egymást képben tartani a másik életéről. Most viszont a húgom a fejébe vette azt az őrületet, hogy meglátogat, de a kivitelezéssel kapcsolatban még bőven vannak homályos részletei, tekintettel a saját családjára vagy azon kívül a szüleink előtt tett titkolózásra. Én személy szerint nem pártolom az ötletet, amit már egy kis ideje igyekszek a fejébe verni, mint értelmet, de úgy tűnik hajthatatlan. Nem feltétlenül azért, mert ne hiányozna őrülten a húgom vagy ne örülnék annak, hogy valaki még a családból még emberszámba vesz, hanem mert nagy bajba kerülhet, ha ez kitudódik. Ő viszont nem adja fel és még azt is felhozza, hogy jó lenne megismerni Inest is, habár nem egyszer kifejtette mennyire nem szívleli őt. Így hát ha nem éppen az étteremben töltöm az időmet és ott próbálom ignorálni a hívásait, akkor a kocsiban teszem meg ugyanezt, miközben a bolt irányába veszem az irányt, hogy nekiálljak az esti vacsora készületeinek. Mostanában Inessel eléggé megsűrűsödtek a programjaink, és nem feltétlenül azok, amelyeket közösnek címezhetnénk. Őt leköti a munkája, engem a sajátom és nagyon kevésszer történik meg, amikor mi egy helyen tudunk lenni, egy időben. A ma este előreláthatólag összejön, így szeretném ezt nyugiban és otthon tölteni, ami azt hozza magával, hogy bármilyen egyéb étterem látogatás kizárva. Amúgy is kell egy kis kikapcsolódás, mert az étteremben őrültek háza van még mindig, és bár egyszerűbb a helyzet a múltkori alkalomhoz képest, az az üres hely azért ugyanúgy üres, ahogyan Sophia hagyta.
A bolt parkolójában állítom le az autómat és meggyorsítom a lépteimet, hogy a szemergő esőből minél kevesebbet tapasztaljak. Egy kosarat emelek magamhoz és a cetlit pedig előhalászom a zsebemből, amelyre a beszerzendő hozzávalókat írtam. Nincs baj a memóriámmal, de jobban szeretek biztosra menni és ha valamit nem írok fel, az biztos, hogy a boltban is marad. Magamban számolgatva válogatok, de az eső már szakadni kezd, ami miatt örülök, hogy nem a gyaloglás mellett döntöttem. Nem is sok időt tulajdonítok ennek az időjárási jelenségnek, helyette azon vagyok, hogy minél előbb végezzek a bevásárlással. A listát kémlelem, de közben azért haladok is és az utolsó pillanatban sikerül megállnom, mielőtt nekirohannék valakinek. A nő háttal áll nekem, az viszont lejön, hogy elég nehézkesen megy neki a kiválasztott termék levétele, így ha már itt vagyok, a segítségére válok.
- Várjon, majd én.. - figyelmeztetem, hogy érkezem és ne ijedjen vagy lepődjön meg, majd már nyúlok is termékért, közben azért megjegyzésemet a tudtára hozom. - Ebben a boltban nem nagyon lézengenek magas eladók. Kérdéses, hogy hirtelenjében miképpen pakolják fel gyorsan ezeket. Tessék.. - adnám át a nőnek a választását, de ekkor ismerős arcvonások köszönnek vissza és megfordul a fejemben, hogy visszateszem a polcra a cuccot, sőt még feljebb is rakom őket.
- Sosem lehet elég kicsi ez a város, nemde? - jegyzem meg, de nem feltétlenül gúnyos hangnemben teszem ezt. Ugyanakkor tudom, hogy ő a pokol legmélyebb bugyraiba kíván és én sem érzek érte különös szimpátiát, de az már beteges, ha az ember mindenkivel ki akar jönni. Néha kellenek a rosszakarók is a hétköznapokba.
- Kedves vásárlóink! A viharra való tekintettel felhívjuk figyelmüket, hogy az időjárás következtében áramszünet alakult ki, amelytől a ki és be járás átmenetileg nem lehetséges. Igyekszünk a problémát minél előbb megoldani. Köszönjük megértésüket! - szakítja meg szegényes társalgásunkat egy monoton női hang, én pedig sóhajtok egyet ennek hatására.
- Micsoda élmény, itt ragadtunk. Próbáljon meg nem megfojtani, mert ma programom lesz és kár lenne kihagyni. - kérem meg egy mosollyal egybekötve, végül körbenézek még a jelenlegi sorban is, hátha valami mást is kitalálhatok a vacsora mellé. Ines imádta a különlegességet és a meglepetéseket egyaránt, így nem ártana ezt a kettőt ma este is ötvözni.  

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Hétf. Május 21, 2018 9:06 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Annecy és a hozzáfűzött remények éppenséggel nem jöttek be. Az első állásinterjúm totális csődnek számított, és megfogadtam, hogy az olasz társainkat nagy ívben elkerülöm, mert semmi kedvem a macskák számát indirekt módon is csökkenteni. Bevallom egy kicsit azért élveztem azt az estét, amíg a főnök nem érkezett meg, és úgy nem ítélte, hogy nem vagyok elég jó az étterméhez, meg az ottani színvonalhoz. Az aznapi bérem is elúszott, szóval sürgősen találnom kellett egy másik munkát, ha nem akartam, hogy kipenderítsenek a lakásomból. Az egyedüli pozitívum az a kis bázis volt, ahova visszavonulhattam, mert remek áron jutottam hozzá, és a belváros szívében feküdt…egy kiváló kávézóval a földszinten. Minden álmom így vált volna valóra, de sajnos az az igazság, hogy a lakhatási javakon kívül a dolgos hétköznapok úgy egy héten át csak a kereséssel teltek, na meg a jó kis zsíros kenyéren, mert többre nem tellett, ha még a kis barátomat is meg akartam etetni. Anya és apa is két frontról küldték volna a pénzt, de elutasítottam, ami csak arra volt jó, hogy húzzam az időt, mert anya beígérte, ha nem lesz a hétvégére egy rendes állásom, akkor meglátogat, és hozza a muníciót is. Annyira cikinek éreztem volna, hogy a szüleim segítsenek ki ismételten, ezért ráálltam a témára, és mintha az égiek rám mosolyogtak volna, úgy hullott az ölembe az ajánlat, vagyis pontosabban Tom vitte be egy másik beszállítójához az önéletrajzomat, ahova másnap be is hívtak. A próbanapom olyan jól sikerült, hogy Jerome azonnal felvett. Madarat lehetett volna fogatni velem, így elhatároztam, hogy másnap be is rúgok, de úgy istenesen. Az édesanyám szülővárosa sok meglepetést tartogatott, és még mennyi ellenséget is.

A szombati programom a rusnya időre való tekintettel, azzal telt el, hogy elugrottam a barkácsboltba, vettem néhány kiegészítőt, és a könyvespolcomat igyekeztem felszerelni, és egy új receptet, ami a fejemben létezett megvalósítani, így a napirenden lévő bevásárlás második megállója felé vettem az irányt. Az időjárás borzalmas, érezhető a szeles orkánból, igen ez már lassan tornádó, hogy ma nem érdemes este kibújni a meleg lakból. Kocsi nélkül nehézkes a közlekedés, de nem panaszkodom, és van két nagyszerű lábam, hogy eljussak az itteni nagynak számító szupermarketbe. A tekintetem a bejutás előtt még az égre emelem, és magamban mantrázom, hogy érjek haza a vihar előtt, de túlságosan olyan szaga van az egésznek, hogy ebből elázás lesz. A kijárat mellett felkapok egy piros kosarat, és besurranok az újnak ható épületbe. A tüdőm megtelik azonnal az ismeretlen illatokkal, és izgalom fog el, hogy minden hozzávalót megtaláljak a rizottóm görögös változatához. Nem bírtam ki, mert anya postán küldött nekem egy fűszeres keveréket, és úgy voltam vele, ha már eddig üres volt a hűtőm, akkor az első fizetésemből jól fogok lakni. Az éttermekben az a jó, hogy nem havonta kap az ember pénzt, hanem naponta, és így csak a rövidtartalmú jövőre kell terveznem.  Az első megálló a rizs…ez nem mindegy, hogy milyen. Az államat vakargatom, és a csípőmet megdöntve nézelődöm. Az olaszok nagy tehetsége ez a fajta étel, de így gebedjek meg, ha még egyszer belülről akarok látni egy macskazabáló éttermet. Az ajkaimat harapdálom, nem is veszem észre, hogy a boltban konkrétan egy kisebb katasztrófa indult el a háttérben. Az eladók rohangálnak, de ha én koncentrálok, akkor tőlem bomba is robbanhatna mellettem, szerintem azt sem venném észre. A legjobb minőséget ki is szúrom a szememmel, de nem érem el. Előbb megpróbálok pipiskedni, és a magasba törni, de valahogyan egyik sem az igazi. Fél lábon ugrálok, mikor egy öblös brummogás szólal fel a hátam mögül, és érkezik meg a segítség a nem várt módon.
- Igen nem éppen nagy eladók vannak. – helyeselek, de a pillantásunk találkozása megöli a kezdeti mosolyfélémet is. Nahát, ez az én szerencsém. Az ökör olasz, aki túl nagy önbizalommal van megáldva.
- De ez a város úgy tűnik elég kicsi. – forgatom meg a szemeimet, és elveszem tőle az én rizsemet, de aztán megszólal a hangosbemondó. A figyelmem totálisan elkalandozott, és elsőre érzékelem a felfordulást az üzletben.
- Úgy tesz, mintha magával ragadtam volna itt kettesben. Túl nagyra tartja magát. Nem követnék el gyilkosságot, annyit nem ér történetesen, mert nem ülnék maga miatt éveket. A programjához semmi közöm, és ez a bolt is akkora, hogy simán elsétálhatunk egymás mellett észrevétlen. – eligazgatom a szerzeményeket, aztán rápillantok még egyszer. – Ciao beképzelt pöcs. – mutatom be neki a középső ujjamat, aztán akkora lendülettel indulok meg, hogy konkrétan rálépek valaki lábára, aki szintén elveszíti az egyensúlyát, és együtt borulunk el, még hozzá egy kisebb adag lavinával a cukrokból. Az egy kilós szar fejen is talál, így csillagok tánca pettyezi ki a látóteremet, miután mindketten a padlón koppanunk a bolti árufeltöltővel.
- Bocsánat… - kapok oda a fejemhez, és a kosaram is elgurul valamerre.

dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Hétf. Május 21, 2018 10:28 pm



Dina&Matteo


A spontán viselkedés sosem volt az erősségem. Tervezős típus voltam, szigorú beosztással, tervekkel amelyeket ha törik, ha szakad, betartottam vagy éppen betartattam a környezetemben lévőkkel. Túl sok minden forgott kockán az életemben, hogy csak úgy félvállról vegyem a dolgokat, így jobbnak láttam mindent a saját felügyeletem alatt tartani. Ahogyan a kórházban, úgy az étteremben sem állok lazán azokhoz, akik az életem részét képezik és hozzájárulnak mindahhoz, ami a munkámat karolja fel. Nem vagyok marha, jól tudom, hogy a vihar meg az egyéb időjárási tényezők nem az én irányításom alatt vannak, így ilyen hibákkal számolni kell. Azonban ettől függetlenül nem repesek az örömtől, hogy bent ragadtam egy boltban, amikor még ezernyi más dolgom is van a vacsora előtt, legfőképp már csak azért sem, mert egyetlen embernek segítek a nagy jó kedvemben és az is a kis cserfes az étteremből. Egyből lehervad a mosoly a képemről és úgy bukik ki belőlem a kéretlen megjegyzés, hogy még megerőltetni sem kell érte magamat. Nem szívom én mindig az emberek vérét, megesik, hogy olykor vagyok annyira kegyes a környezetemmel és minden egyéb lehúzó szövegelés nélkül hagyom őket, de akik már az elejétől kezdve nem foglalták el méltó helyüket a szívem csücskében, velük eszem ágában sincs kivételezni. Valahol ebbe a kategóriába foglal helyet a morcos nőszemély is, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe, a többi pedig csak tévedésből jött létre.
- Említettem volna ilyesmit? – vágok egy grimaszt elgondolkozóan. – Mert én nem emlékszem, hogy konkrétan azt ecseteltem, mennyire nagy szerencsétlenség, hogy csak ketten maradtunk a boltban. A vágyálmokat jobb megtartani magunknak, nem mondták még? – válok érdeklődővé irányába, mindeközben fejben már tovább haladtam a bolt épületén belül. Minél kevesebbet töltök a közelében, annál jobban tudom a megfelelő síkon tartani a vérnyomásomat.
- Igaza van, közel sem lenne megtisztelő számomra, ha maga végezné el a piszkos munkát, de jobbnak láttam figyelmeztetni. Nem éppen a nyugodt temperamentuma jeleskedett legutóbbi találkozásunk alkalmával. – véleményezem az elhangzottakat, de abban én is teljes mértékben egyetértek, hogy jobb ha külön úton folytatjuk. Már éppen figyelmen kívül hagynám az egész egyedi búcsúzkodást, amikor a nagy műsorszám balszerencsébe fordul és hamarosan a földön találja magát főhősnőnk. Karomra fektetve a kosár fogóját teszem le a kezembe akadó dobozt, majd lassú tapsolásba kezdek a jelenet hatására.
- Micsoda végszó, hölgyeim és uraim! Ez is még a kulturált búcsúzásához tartozik vagy rögtönzés volt? Mert őszintén le vagyok nyűgözve. – sétálok közelebb és először is a másik nőt segítem fel a földről.
- Nem esett baja, kedves? – érdeklődök aggódó hangnemben, de a nemleges válasz után útjára engedem, hagy végezze a dolgát, Dina elé pedig leguggolok és egy kósza tincset igazítok el az arca elől, mielőtt bármilyen egyéb véleményt is kifejthetnék irányába.
- Gondolja a modora miatt esett magára pont a cukor? – emelem a kezembe a ’bűnöst’ gyanakvóan, de közben rossz szokásomhoz híven őt vizslatom, hogy látható baj nem-e hagyott nyomott rajta. Miután magamban nyugtázom az ellenkezőjét, ellenkezést nem tűrően fogom meg a kezét és segítem fel a földről őt is, ahogyan azt korábban már az eladóval megtettem. A fejemet ingatom, majd egy sóhaj tör fel belőlem szavaim kibökése előtt.
- A továbbiakban szeretné, ha a nyomában járnék vagy ne is gondoljak arra, hogy netalántán a polc lesz a következő, amit magára húz? – érdeklődök tőle, de csak óvatosan engedem el, nehogy szédüljön és újra a földön kössön ki. – Nem tudnék nyugodtan aludni, ha tudnám, hogy ilyen mértékben vonzza a bajt, én meg figyelmen kívül hagytam. – szinte már aggódóvá válik a hangom felé intézett szavaim közben, végül pedig teszek egy lépést hátra, hogy összeszedjem a sorban szétgurult cuccait, majd már csak a kosárba pakolva őket adom át neki.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Hétf. Május 21, 2018 11:18 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Ez az egész karma, meg kozmikus gömb alakú világegyetem, ami nem is biztos, hogy ilyen formájú, de az tuti, hogy rám utazik. Mióta elhatároztam, hogy ide költözöm a nagyszüleim városába, mintha kipécéztek volna maguknak a nagyobb hatalmak, és rajtam röhögnének egy társasjáték keretein belül, melynek az álneve az élet. Micsoda tömör gyönyör az eső, meg ez a sok felhő az égen. Boldognak kell lennem, mert ma este rizottót fogok enni, és belekeverem azt a fűszercsodát is, melyet anya küldött, aztán meg megmártózom a kádban, de előtte még felszerelem a könyvespolcomat, és lelkiekben felkészülök a holnapi apás délutánra, mert egész nap a gép előtt…ja nem, mert holnap dolgozom, így a szünetemben egy gyors üzenetben adom édesapám tudtára, hogy egy hetet várnia kell rám. Nem fog repesni az örömtől, de megérti, hogy be kell vágódnom az új főnökömnél, különben nem mehetek majd szabadságra. Az igazság az, hogy az utazásra sosem kell költenem, mert apának vannak ilyen levásárolható utazási kuponjai, és odamegyek a világon, ahova akarok. Mekkora előny, hogy itt spórolhatok, de a napokkal nem játszhatok. A szerencsétlenség említésénél tartottam, mert ugye alapvetően én egy rendes lány vagyok, aki bárkivel kijön, kivéve egyetlen embert. A segítő szándékú idegent, aki történetesen egy hete rúgott ki úgy, hogy a lábam se érte a földet. A hátsó ajtón kellett távoznom, fizetség nélkül. Sóher, és fukar is, de ezt még nem olvastam a szemére, holott itt a tökéletes időzítés, hogy megtegyem, de csak azután, ha megkaptam tőle a rizst. A rizs a vacsorám alapja, és nélküle nem értem volna fel a polcot. A kis csipkelődés első fázisán már túl vagyunk, de még mindig nem változik a hangulat. Körülöttünk ugrálnak, de nekem még a szemem is a pasin van. Ki másra tudnék figyelni, ha kitakarja az egész sort?
- Ebben semmilyen vágyálom nem volt. Előbb feküdnék le egy kecskével, mint magával. Hova gondol? A büntetés a megfelelő szó arra, ha megint összezárnak magával egy helyiségbe. Nem jövünk ki, és ezek a tények. – a kosarat feljebb húzom az alkaromról, és megnyugszom, mert nekem most arra kell koncentrálnom, hogy megvegyem a többi hozzávalót is.
- A temperamentumom? Nem én rúgattam ki magam, és hangoztattam, hogy mekkora ász vagyok, mert egy éttermet vezetek, és arra se vagyok méltó, hogy megszólaljak. Hahó, adjak esetleg egy tükröt, hogy lássa benne a fene nagy arcát? – vágok vissza, de aztán jobbnak látom, ha lezárom ezt a felesleges vitát, és továbbállok innen. A kísérletem addig tűnik jó mókának, amíg bemutatok neki, és bele nem megyek másba, és a tetejébe egy cukorral leszek gazdagabb. A seggre érkezés nem gond, de a fejemen landoló édességpótló igen. A fejemet fájlalva tekintek fel rá, miközben tapssal jutalmazza a különszámomat.
- Hogy maga mekkora egy tapló. – rándul meg a szám széle, és én is oldalra nézek, hogy mi van a másik egyeddel, akit ellöktem. A bocsánatkérésemmel nem sokra megyek, mert jön a szexi sármőr, és a nő kb. a bugyijába csinál, úgy helyesel. A „kedves” megszólítástól szivárványt hánynék, aztán leesik, hogy ez a hasonlat annyira nem szórakoztató, mert valóban megugrott a gyomrom. A pasas végül előttem köt ki, és a hajamat igazítja el az arcomból, mitől kicsit megilletődöm, mert most van lehetőségem megfigyelni a szeme színét. Ejha..így közelebbről nem annyira rossz parti.
- Igen, ez a büntetésem, hogy szóba álltam magával. – na micsoda egy bunkó, de mire észbe kapnék, máris erősen felránt, és a talpamon kötök ki, de ez a testhelyzet nem éppen előnyös a számomra.
- Nem fogok magamra rántani semmit, elengedhet. – elhátrálok egy picit, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a járás dolog most menni fog, de meglepő módon állva maradok, és nem csuklok össze.
- Nem vonzom a bajt, maga a rizikófaktor. – nyúlok oda a halántékomhoz, és ahol megérintem, ott érzékenyen jajdul bele a sajgás. A kosaramat könnyedén kapom ki a kezéből, ha felém tartaná, de félúton elakad a mozdulat, és a tenyerem egyenesen a mellkasán köt ki. Az idő lelassul, és a félreérthető helyzet már nem is lehetne ennél kínosabb.
- Kérem… - szinte követelve veszem el tőle, a kezem már automatikusan letépem a mellizmáról, mert ennél cikibb nem is lehetnék. Megfogdosom.
- Viszlát. – zárom rövidre a társalgást, de mikor ellépnék, valahogyan ő is úgy mozdul, ahogyan én, vagy rossz a koordinációm.
- Na, erre. – kerülöm ki, de a hirtelen megindulásommal együtt jön a szédülés is, és ha nem kap utánam, akkor bíza a földön kötök ki. Padlófelnyalás csillagos ötös.

dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Kedd Május 22, 2018 12:01 am



Dina&Matteo


Olvastam már két ember közel sem hétköznapi találkozásairól, azonban ez a második összefutás, melyet Miss. Nagyszájúval sikerült összehozni határozottan felülmúlja az egészet. Kezdve a szegényes próbálkozásaival, amelyet a rizs irányába tesz, majd ezt folytatóan a megjegyzései következnek, amiktől egyszerre törnék ki röhögésben, majd képelném fel magamat, amiért egyáltalán voltam akkora idióta, hogy időt pazaroltam rá. Magam sem hagyom vélemények nélkül az elhangzottakat, hiszen erősen sértené a büszkeségemet, ha nem az enyém lenne az utolsó szó, így hangot is adok gondolataimnak, melyektől újra felfújja magát.
- Szóval a kecskékre bukik? – hümmögök egyet, hiszen elég sok idő kellene ahhoz, hogy ezeket az információkat úgy nyersen feldolgozzam, időnk viszont vajmi kevés van ehhez, amelyet tudunk is létezni egymás közelében. – Nem mintha elítélném. Mármint szíve joga, hogy kihez vagy mihez vonzódik, de így már értem miért ennyire feszült állandóan. – veszem fel a beszélgetésünk fonalát, végül pedig körbetekintek a helyiségen. – Viccel velem? Ez lenne a maga személyes pokla? Elég unalmas.. – célzok itt most a büntetésére, amely engem is magába foglalt, de jobban leköt, hogy tovább szívózzak vele, ha már ennyire undorodik már a létezésemtől is. – Eddig sem kellett tévhitekbe ringatnia magát, hogy olyan jó a kapcsolatunk, személy szerint ezek után sem változtatnék ezen.  – teszem hozzá, végtére is nem szívesen tartom olyanokkal a kontaktot, akik az idegeimre mennek. Egy életünk van, kár lenne energiavámpírokra pazarolni azt.
- Na látja, ezek a tények! – ismétlem meg őt, ha már ilyen formában beszélgetünk. - Én nem hazudtam önmagamnak, ellentétben magával, aki azt hitte, hogy joga van dirigálni a beosztottjaimnak. A tükröt pedig kihagynám a beszélgetésünkből. Higgye el, nem éppen kellemes látványt fest az arcán ez a fajta kiakadás. – vonok vállat egyszerűen, mielőtt a legutóbbi találkozásunkhoz alkalmazkodva faképnél hagyna, de túlságosan sokáig nem jut. Rendkívül szórakoztat a helyzet, ahogyan a nagy műsorszáma kihúzza a lába alól a talajt, amelyet őrült lennék nem tapsviharral jutalmazni.
- Csak elismerem a bemutatóját. Most már az is felhergeli, ha értékelem? – csodálkozok el ezen a hangnemen, melyet felém tanúsít, de úgy döntök, hogy már csak ennek okán is inkább a másik hölgyet segítem fel, mielőtt rátérhetnék közel sem kellemes társaságom megmentésére.
- Az egyetlen büntetése a figyelmetlensége. Az pedig nem az én reszortom, bárhogy is nézzük. – javítom ki, hogy azért ne minden az én listámra kerüljön, ami éppen rosszul sül el az életében. Miután ő neki is a segítségemet nyújtom, eleinte nem hagyom őt magára, hiszen van súlya annak a cukornak és biztosan megérezte, még ha most játssza is itt a kemény lányt. Nem szívesen vetném be itt orvosi képességeimet vagy fedném fel azt a titkot, amelyet jobbnak tartottam mindig is magamban elraktározni, de az nem azt jelenti, hogy nem követem figyelemmel, ha éppenséggel egy baleset bontakozik ki előttem.
- Netalántán zavarban van tőlem? – vigyorodok el, mielőtt a kosarat átnyújthatnám neki. – Megmagyarázná ezt a sorozatos bénázást, amivel a vásárlókat szórakoztatja. – teszem még hozzá, noha akaratosságának eredménye a mellkasomon pihenő tenyerének érintésében nyer értelmet. Megvallom, érdekesnek találom ezt a fajta közeledési formát, de aztán egyből leesik a tantusz, hogy nincs annyira jól, mint amennyire itt próbálja eladni magát. Nem moccanok, habár elindul ő magától is, aminek meg is lesz az eredménye, amikor majdnem ismét a földön köt ki.
- A föld nem éppen a megfelelő irány, de ha annyira ragaszkodik hozzá, hagyom érvényesülni. – kapom el őt még időben, mielőtt magamhoz vehetném a saját kosaramat is, majd körülnézek. Az egyik állásra alkalmas sörös rekeszt fordítom meg és porolom le, hogy most ülőalkalmatosságként váljon hasznossá számunkra, utána pedig a kezem jelzésével intem őt maradásra, míg én egy üveg mentes ásványvizet emelek le az egyik polcról és csavarom le a kupakját útközben.
- Apró kortyokban igya. Ha siet vele, nem szabadul meg előbb tőlem. – jelzem neki, hogy bármennyire is kikészülünk egymás társaságától, most nagyobb hatalmak árán ragadtunk itt.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Kedd Május 22, 2018 8:08 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Tényleg kételkedtem benne, hogy ez a nap még lehet jó, miután feltűnt a segítő úr, és kiderült, hogy igazából egy tapló, és korántsem azaz ember, akinek vallja magát, de minden egyed úgyis azt hiszi el, amit eladunk magunkról. Az egyetlen célom, hogy kijussak ebből a boltból, és szépen megfőzzem a vacsorámat, esetleg betegyek egy kis jazz zenét, és kellően ellazuljak, mert ünnepelni készültem. Van munkám, vannak ismerőseim, akikkel jó kapcsolatot ápolok, és még anyáék sem látogattak meg, ami szintén egy remek fordulat. A viharfelhők mögött is ott bujkál a reménysugarat jelentő szivárvány, de aztán rádöbbennek, ha még két percnél többet kell időznöm ennek a férfinak a társaságában, még a végén elgondolkodom az öngyilkosságon is.
- Nem vonzanak a kecskék, ez csak egy hasonlat volt. Komolyan arra játszik, hogy minden szavamat kiforgassa? Miért nem tudott csak leemelni egy dobozt, és továbbállni, mint minden normális ember? – kétkedő a hangom, mert nem én kezdtem a vitát, hanem ő, miszerint biztosan megfojtanám. Egy kanál vízben igen, de úgy gondoltam, hogy vagyok annyira értelmes, hogy hülyékkel ne álljak le veszekedni egy nyilvános helyen, óriásit tévedtem. A héten keresek egy jógatermet, vagy valamilyen meditációs tanárt, hogy megtanuljak uralkodni az érzéseimen, és a kitörő dühömön.
- Akkor egyetértünk abban is, hogy ezt itt és most kell lezárni, mert hasztalan úgy tenni, mintha bírnánk egymást. Megannyi ember lakik ebben a nyamvadt városban, mások sokkal szívesebben vennék a társaságát, mint én. – megadóan sóhajtok fel, mert kezdek elfáradni. Nem tudom, hogy miért tört rám ez a hirtelen álmosság, de a napokban többször is megfigyeltem, hogy képes lennék bárhol elaludni. A vizit megvolt…na ne, mikor voltam utoljára…még apával, de annak már hat hónapja?
- Maga aztán tényleg egy beképzelt… - úri hölgyhöz nem méltóan mutatom be a középső ujjamat, de arra már nem figyelek, hogy az óvatlan lépésemmel elindítok egy lavinát, és ketten is a földön kötünk ki, meg a cukor, mint ráadás. A „G” betűs káosz azonnal a másik hölgyemény segítségére siet, miközben lelököm magamról a cukrot, és megpróbálok nem idehányni semmit. A vacsora még messze van, na és a kosaram meg a fakészletem is padlón köt ki.
- Ó, igazán nagylelkű, hogy újból beolvas. – nem tetszik, hogy leguggol, és fennhéjázóan beszél hozzám, néha még affektál is, azt hiszem egy butuska fruskának tart, akinek nehéz a felfogása. A bal halántékom sajog, és némi időkiesés után úgy rántanak talpra, hogy csoda, hogy állva tudok maradni. A gyomrom is megugrik a kísérlettel együtt. A kosaramat igyekszem visszaszerezni, meg a másik szatyromat, de letaperolom a mellkasát. Mentségemre szóljon a szédülés, és a kettős látás miértjei, mert így nehezebb ám közlekedni is két lábon.
- Köszönöm szépen, de nem hozott zavarba. – ez csak félig igaz, mert valóban nem szokásom másokat feltérképezni, ha idegenek, de tőle minél messzebb akarok kerülni. A lépéseim nincsenek összhangban az elhatározásommal, aminek végül meg lesz a böjtje, mert automatikusan közelítem meg a földet, de időben kap utánam fél kézzel. Az eszméletemet nem veszítem el, de közel állok, hogy elaludjak a földön. A szívem őrült tempóban dobog, de kívülről csak azt érzem, hogy leizzadok.
- Nem akarom a földön végezni. – veszek vissza a hangom éléből a hirtelen rám törő gyengeség miatt, de hálásan telepedem le a sörös reteszre, miután a fenekem alá lesz tolva. A menekülés nem opció, de azért meglepődöm, mikor egy üveg vizet is az orrom alá helyez.
- Köszönöm. – mormogom el valamit hálám jeléül, és belekortyolok a palackba. A víz némileg helyrepofoz, és abbamarad a forgás is egyelőre. Két-három ismétlés után lehajtom a fejemet, és elszámolok magamban háromig. Holnap az lesz az első dolgom, hogy fogom magam, és bemegyek egy drogériába, vagy egy gyógyszertárba, és kiváltom a B12 vitamint. Ezek a tünetek csak akkor törnek rám, ha nagyon alacsony a vörösvértesteim száma…ami több, mint valószínű, mert a mikulás is nemrég hagyott el, és a jussát követelte nagyobb mennyiségben. A nyakamat megmozgatom, néhány cseppel felfrissítem az arcomat is, aztán felpillantok a mellettem állóra.
- Azt hiszem ideje búcsúzkodni… - a világítás elmegy, a fenti villogók kialszanak, aztán megint visszajön a fény. Odakint égzengés, és villámlás kíséri a benti fénykimaradásokat.
- Várja a programja, engem meg a főzés. – a térdeimre támaszkodva állok fel, és veszem el tőle a kosarat, és a másik táskámat is. Az arcom már hófehér, kiüt a vérszegénység, és jobban járok, ha minél hamarabb hazaérek, mert szerintem egy órán belül aludni fogok. Bizonytalanul állok, de a lényeg, hogy nem esek össze.
- Ciao, és jó szórakozást. – intek neki, és bemérem a tejes részleget is. Rizottó Dina...

dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Szer. Május 23, 2018 2:17 pm



Dina&Matteo


Lassan kezdünk nevetség tárgyává válni, ahogyan egymás vérét szívjuk a bevásárlóközpont közepén. Nekem sem ez volt a mai tervem. Naivan azt hinné az ember, hogy a vásárlás egy nyugodt és az esetek többségében gyors tevékenység, mely csak az előszele a nagyobb próbatételeknek, de aztán közbejön valami vagy éppenséggel egy kellemetlen társaság cáfolja meg mindezt és borul az egész elmélet. Dina nem áll közel hozzám és a további viselkedéséből könnyen lejön, hogy ez egy jó darabig biztos nem is fog változni. Nem szeretem a hisztérikus embereket, ahogyan a makacs viselkedést is csak akkor viselem el, hogyha az az én irányomból érkezik. Nem szívesen bonyolódok bele az emberi kapcsolatokba vagy leszek kedves beszélgetőpartnere a másik félnek, hogyha éppenséggel valami a szívét nyomja. Ez nem én vagyok és nem is leszek. Ha valakivel beszélgetnem kell az egyszerűséget és a gyorsaságot preferálom és nem az állandó fejfájást, amelyet most a kisasszony szurkálódó megjegyzései is szintúgy követnek. Én sem szívesen témázok itt vele, hiszen van jobb dolgom, de az öröklődési mintám sosem engedte, hogy vélemény nélkül elsétáljak, ha az éppen az én ellenemre formálódik meg.
- Igaza van, hagynom kellett volna itt nyújtózkodni másnapig, ahogyan az összes normális ember tette. – hangsúlyozom ki itt azt a jelzőt, amellyel mások iránt élt és amely csoportba én nem léphetek be bizonyos okok miatt. Kezdek egyetérteni vele. Ha normális lennék, biztos nem vele foglalkoznék, de mindenki hibázhat.
- Én nem tettem úgy, szóval a részemről a beszélgetésen kívül nincs mit lezárni. – teszem még hozzá, ha már eldöntöttük hányadán is állunk egymással, de nem áll módomban tovább húzni ezt a társalgást, mert nem megyünk vele semmire sem, és ami azt illeti, fikarcnyi hasznom sincsen belőle, mellesleg a hangulatomat sem dobja fel, így a folytatásnak sincs sok értelme. Ez alatt az idő alatt már rég kifelé mehettem volna a beszerzett cuccokkal együtt, erre még mindig itt szobrozok minden lében kanál hölgyeménnyel meg az értelemtől mentes magyarázataival. Bár a karma gyorsan megtalálja, ahogyan a földön köt ki, engem viszont ez nem nagyon akadályoz meg abban, hogy a véleményemet kifejtsem a rögtönzött bemutatóról vagy éppen figyelmen kívül hagyjam őt, az eladót részesítve ezzel előnyben. Tisztában vagyok vele mennyire böki a csőrét a kialakult helyzet, de annak közel sem boldogító mellékhatásával nincsen egyedül. Én sem repesek az örömtől, hogy a rég nem érzett empátia újra felszínre igyekszik törni, vele együtt pedig mindaz, melyet gyerekkorom óta belém neveltek. Orvosi múltam nyugtalanságával nézek szembe és a legkulturáltabb módon vetítem ki Dinára, mintha csak az alaptudás birtokában lennék. Ugyan kezdetben nincsen jele annak, hogy a cukorral való találkozása következményeket kísér, de mikor segítek neki a földről felállni, egyből megjelennek az első tünetek. Kezdetben csak annak tudom be, hogy a hirtelen helyváltozás ingatta meg őt, és valahol mélyen belül egy részem igyekszik elkerülni a további vizsgálódást, reménykedve abban, hogy egy kis víz és a pár perces pihenés megoldja a problémát addig, amíg ki nem szabadulunk innen. Ugyanakkor tudom, hogy a múltbéli énem létezését nem hagyná hidegen az egész szituáció és képtelen lenne hátat fordítani, ha éppen segítségére is válhat a másik számára. Kissé meggyorsítom a lépteimet és miután kényelmesnek nem nevezhető helyre segítem le őt, az első dolgom a víz beszerzése, amelyet már lecsavart kupakkal nyújtok át neki. Ezután viszont nincs más hátra mint a csendes várakozás, melyet eszem ágában sincsen megtörni, mert valahol örülök, hogy nyugi van. Körbenézek vagy éppen a telefonomon nézem meg az időt, ha nem a felírt listám pontjaival vagyok elfoglalva és a kosaram tartalmával. Egy idő után viszont úgy dönt, hogy neki ennyi bőven elég volt, én pedig a színét elnézve eléggé kételkedő vagyok ebben.
- Biztos benne, hogy innentől kezdve egyedül is menni fog? – semmi gúny nem hallatszik ki érdeklődésemből, de azért jó lenne, ha nem a nagylányt játszaná, hanem reálisan járna el a továbbiakkal kapcsolatban. Nekem nem kell semmit sem bizonygatnia, felfogtam, hogy egymás háta közepére sem kívánjuk a másikat. Mindenesetre azt figyelmen kívül hagyom, amikor a programomat említi mely ebben a pár másodpercben mintha nem is tűnt volna valósnak, csak egy kifogásnak a részemről.
- A legjobbakat. – intek neki, de ha már nincsen szüksége a további istápolásomra akkor nem fogom ráerőltetni magamat. Neki is van dolga, én sem igazán érek rá és kár lenne egymás idejét húzni, hogyha úgy érzi a megoldás zsigerből megy neki. Bedobálom még azt a pár hozzávalót, amit kihagytam és már éppen az utolsókat szerezném be, amikor a telefonom jelezni kezd a zsebemben. Ines neve a képernyőn nem sejtet sok jót, mégis felveszem és a vállammal fogom oda, amíg elolvasgatom a doboz hátán lévő összetevőket.
- Biztos vagy benne, hogy nem fog menni? – kérdezek rá, amikor azt ecseteli mennyire rossz a helyzet a munkahelyén, végül viszont beavat a részletekbe is, hogy a stúdió beázott és a kellékek fele amelyek a hétvégére kellettek sincsenek a legjobb állapotban, akkor ráhagyom az egészet.
- Világos, majd máskor. Maradj és hozzátok rendbe. – egyezem bele végül a programunk újabb lemondásába, végül most már a számtalanodik alkalommal. – Összehozzuk majd. Én is. – bontom a vonalat a tömör és gyors elbúcsúzás után, végül egy sóhajjal együtt teszem bele a kosaramba az eddig lelkesen forgatott dobozt. Lehet a ma este elmaradt, de magamnak még főzhetek valamit. Utoljára gyorsan körbejárom a boltot, hátha kimaradt valami, majd mivel az áramszünet már nem akadályoz a kijutásban, így kifizetem a választott dolgokat és nekiindulok az ajtó felé. Az eső még mindig lelkesen zuhog és nem is úgy tűnik, mintha nagyon az abbamaradásra hajtana. Visszanézve veszem észre, hogy előbbi beszélgetőpartnerem még mindig a boltban lézeng, noha eléggé bizonytalanul teszi mindezt, de már kifelé tart, így várakozok amíg a pénztárat el nem hagyja.
- Velem jön. – jelentem ki, de nem szeretnék most ellenkezést hallani irányából. - Szedje össze a cuccait, aztán induljunk. Elnézve az állapotát jó sok dolgunk lesz még. – halászom elő a zsebemből a kocsi kulcsot a várakozás során, ennél többet viszont nem mondok. Most már ha akarja, akkor sem kap más társaságot és ahogyan elnézem, ma este újra elő kell vennem orvosi tudásomat. Fenébe a jószívűségemmel!

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Szer. Május 23, 2018 8:42 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

A veszekedés roppant kimerítő, és nem tagadom, hogy már én is úgy érzékelem, hogy nevetséges is, hogy egy szupermarket közepén kerülök vitába egy idegennel, mert ez a férfi nem az ismerősöm, csak egyetlen alkalommal találkoztam vele, és akkor nem barátságban váltunk el, de egy városban lakunk, és nem ártana, ha némileg visszafognám a viselkedésemet. Máshol fogok dolgozni, nem ártom bele magam az éttermébe, és a beosztottjait sem fogom zaklatni, kivéve Pedrot, aki elég szimpatikus a mai napig nekem, és emiatt kezdtem el beszélgetni vele messengeren is. Nem árt, ha az ember bővíti az ismeretségi körét, és felkészül arra, ha egy hosszabb időt szándékozik egy kisvárosban tölteni, ahol szinte mindenki tudja a másikról, hogy honnan jött, és mit csinált előtte. A majdnem padlón való kikötésem egy kicsit visszavesz a nyers modoromból, és szótlanul huppanok le a sörös rekeszre, hogy ott várjam meg az olaszt. A kinézete nem rossz, mi tagadás az előbb, mikor hozzáértem a mellkasához, akkor rendesen éreztem az izmokat a póló alatt, de nincs kedvem közelebbről is megismerni. A vizet örömmel fogadom, és kortyolgatom el a gondolataimba merülve. A rosszullétem egyetlen kiváltó oka a vérszegénység lehet, mert a mási opció a terhesség lenne, de akkor nem látogatott volna meg a mikulás, és nem fájt volna ennyit a fejem. A fáradékonyság betudható a kóros állapotomnak is, ami a megfelelő körülmények között kezelve nem okoz semmilyen tünetet. A kis buksim nem volt elég előrelátó, és kifelejtettem a negyedéves adagomat, hát jól meg is bántam, mert a B12 vitamint nem állítja elő a szervezetem, ergo szintetikus formában tudom csak pótolni a hiányát. Anya eleinte totál beijedt, hogy egy degenerált lánya lett, de az orvos megnyugtatta, hogy minden negyedik ember vérszegény, csak kevesen tudják magukról. Az enyém annyiból másabb, hogy olykor kell egy kis löket a motoromnak, aztán két-három nap elteltével már kutyabajom, de addig álomkóros zombi vagyok, egy kis hányingerrel, ájulásra hajlamos pillanatokkal fűszerezve. A víz kicsit dob a közérzetemen, és van annyi méltóság még bennem, hogy ne szoruljak rá mások segítségére. A kosaramat, és magamat is összekaparom, aztán felállok, és útnak indulok, de előtte még búcsút mondok a „megmentőmnek”.
- Biztos vagyok benne, nem az első eset, hogy elkap egy kis szédülés. Gyerekkorom óta kísért. – most először nyilatkozom őszintén az irányába, és elfojtok egy mosolyt is, ha már ő sem hordja fenn az orrát, és nem érződik a hangjából a gúny. Az első lépések bizonytalanok, de tudom, hogy mire vállalkoztam, és holnap betérek a gyógyszertárba is, aztán meg keresek egy orvost, aki rám néz, hogy nem lett-e maradandó agysérülésem a cukor miatt.
- Köszi. – intek neki a kezemmel, és a bolt másik részlege felé kanyarodok el. A suta járás most ez az egyben rám igaz, egy részeg koordinációja is egyenesebb, de tudom, hogy mi kell a jó rizottóm mellé. A mascarpone krémsajt elengedhetetlen, és abból is van jó pár fajta. A rizzsel már fél sikerem lesz, de még kell egy kis alkohol is. Elmerengek a következő sorok között. A bevásárlás mellé szóló dallamok megfájdítják ugyan a fejemet, de megtalálom a tökéletes fehér bort, már csak az alaplevet kell összedobnom majd, és ott a remek fűszerkeverékem…és egy kis szarvasgomba. Az ára láttán majdnem dobok egy hátast, így az marad a boltban, és ezekkel beállhatok a sorba. A pénztár újra kinyílt, és a generátornak hála nem sokáig tartják fent a vásárlókat. A futószalagra pakolok, és a piros kosaramat le is helyezem a többi üres mellé. Az eladólány nagyon kedves, de nekem picit sok rajta a smink.
- 20 euró… - azt mondanám rablás, de egy jó vacsora minden pennyt megér. A szatyrokba pakolok be, mikor feltűnik az előbbi partnerem. Nagyokat pislogok a kijelentésére, de mindketten kilépünk a kijáraton, és a parkolóban álló kocsik felé sandítok.
- Az állapotomat elnézve, mi maga, valami jós? – fáziskéséssel, de követem az autójához, és szorítom meg a táskáim pántját, de ebben a két percben is sikerül eláznom, mire kinyitja az ajtót, és be tudok ülni az anyós ülésre. A szatyrokat átadom neki, mert a csomagtartóba helyezi át, aztán meg beugrik mellém, de őt sem kerülte el a zuhé.
- A Szelíd macska fölött lakom, ismeri azt a kávézót? – kérdőn pillantok rá, miközben beindítja a motort. – A kék és a sárga ház között a főtérrel szemben. Nem lehet eltéveszteni, mert mellette már a folyó van. – csatolom be a biztonsági övemet, végül az útra nézek ki.
- Nem azt mondta, hogy másik programra siet? – kérdezek rá, hogy tisztázzuk ez valóban felajánlás, nem pedig valami más…aztán ha már a lúd kövér. – Ismer erre egy gyógyszertárat? Tudom, hogy késő van már, de talán akad egy. Szükségem lenne valamire. – fektetem az ölembe a kezemet, és Matteo…ezt könnyebb megjegyezni, mint a vezetéknevét, vagyis az ő válaszára várok. Hajaj, a szédülés korántsem múlt el. Hirtelen oldalra dől a fejem, és jön a kellemes sötétség.

dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Szer. Május 23, 2018 10:48 pm



Dina&Matteo


Valahol mélyen belül nem bíztam a mai programunk sikerességében. Inessel összehozni valamit egyenlő a lehetetlennel, és amikor véletlenül sikerül, akkor a végén ritkán alakul úgy, hogy egy órán belül ne kellene lelépnie. Ezért sem vágom magamat földhöz, amikor az utolsó pillanatokban érkezik a visszamondó hívás és a hirtelen beállt vészhelyzet a munkahelyének keretein belül. Ráhagyom a dolgot és nem kezdek el szitkozódni vagy jelenetet rendezni, mert fordított helyzetben én is megtettem nem egyszer, és nem kétszer. Hétköznapi párosnak sem hívtak még minket, de az életünk lefoglal és néhanapján talán még ott vagyunk egymásnak, ha a helyzet úgy hozza.
Dina lelépése nyugtalanít. Na nem mintha hirtelen aggódásomat fejezném ki irányába vagy megkedveltem volna a szemtelen habitusát, azonban az a mocskos belső késztetés nem hagy nyugodni és úgy mardos belülről, mintha bűntudatom lenne, amiért magára hagytam a boltban kószálni. Jóllehet tudatában vagyok annak, hogy jómagam is jelen vagyok az épületben, mindezek ellenére valami elcseszett késztetésnek nem ez jön le. Az áramszünet már nem játszik és már többen döntenek úgy, hogy a kitartó rossz idő és a heves zivatar ellenére mégis bepróbálkoznak a hazamenetellel. Én is közöttük vagyok, hiszen lehet, hogy a programom éppenséggel már nem él, de nem vágyom a boltban rostokolni, amíg el nem áll az eső. Ugyanakkor cukorból sem vagyok, hogy egy kis víz a főellenségemmé avanzsálódjon, amíg ki nem érek az autómhoz. Ha már eddig kergetőztem a hozzávalókért a boltban, így visszatenni nem fogom őket, de azért még pár csomag gumicukrot bedobálok kifelé menet a kosaramba, mert ismerem az idegállapotomat és tudom jól, hogy öt perc sem kell a vérnyomásom jelentős megemelkedéséhez. A sor gyorsan halad és mikor sorra kerülök, gyorsan le is tudom a vásárolt termékek kifizetését, de az a fránya érzés, gondolat vagy magam sem tudom miképp nevezzem nem feltétlenül hagy nyugodni. Körültekintek mielőtt kiléphetnék a szabadba és szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre – sikerül meglátnom korábbi beszélgetőpartneremet a sorok között cirkálni, nem feltétlenül jó állapotban. Az órámra nézek, a lehetőségeimmel játszok és talán még elvétve a pulzusomat is megmérem, hogy mennyire állok én készen még egy csatára vele, de mivel semmi sem szól ellene - a teljes személyiségén kívül -, ezért úgy döntök, hogy megvárom őt. Nem feltétlenül érdekel, ha az autója a parkolóban van, mert bizony amíg engem lát, nem hagyom őt egyedül vezetni. Majd holnap visszajön érte vagy bánom is én, bár épeszű ember biztos nem adna jogosítványt a kezébe vagy hagyná a kormány mögé ülni. Azonban az emberek többször is bebizonyították már mekkora csalódást tudnak okozni, így már semmin sem lepődnék meg. Hamarosan meg is érkezik gondolataim főszereplője, én meg határozottságomat elővéve jelentem ki terveimet, amelyekbe közel sem vagyok annyira biztos, mint ahogyan az most hangzik. Tűkön ülve várom az ellenkezést vagy azt, hogy a fejemhez vágjon valamit, de ennek ellenére beleegyezését a követésemmel biztosítja be, én pedig elteszem a későbbiekre a már fejben lejátszott párbeszédemet, amit rosszabb helyzetben felé intéznék.
- Nem jár messze az igazságtól. – jegyzem meg feloldva az autóm zárját és már veszem is át tőle az ő szatyrát is, hogy a vásárolt dolgokat a csomagtartóba pakoljam. Simán bevághattam volna a hátsó ülésre is őket, de már így is ronggyá áztunk a kijutás alatt, a többi csepp már kevésbé dob a latba. A kulccsal szórakozok amíg megosztja velem az úti célt, melynek során megállok egy pillanatra a tevékenységemben, majd csak ezután válaszolok.
- Ami azt illeti, egészen jól ismerem. – ennél többet nem mondok neki, hiszen nem most fogom ecsetelni a szerencsétlen szomszédságunkat. Az kellene, hogy szívrohamot kapjon itt az autóban vagy bármi egyéb problémája legyen a már meglévőkön kívül és akkor tényleg a sarokba vághatom egész napra azt az amúgy is lenyűgöző jókedvemet. Útközben nem feltétlenül szánok időt a társalgásra, noha ő megteszi helyettem és olyan témákba mászunk bele, amelyek engem is érdekelnének, mielőtt a programom felől érdeklődne.
- Lemondták. – válaszolok szűkszavúan, mert nem fogom itt bőgve kiadni magamból, hogy az a kegyetlen barátnőm már megint fontosabb elfoglaltságot talált én nálam. Pedig belegondolva eléggé tré ez a szituáció, azonban ezt jobbnak találom megtartani magamnak.
- Ismerek egyet, de ahhoz tennünk kell egy kis kitérőt. – válaszolok elgondolkozva, de most én leszek az, aki az érdeklődést választja a hallgatás helyett. – Korábban említette, hogy gyerekkorától kezdve szédül. Kikövetkeztetve a rögtönzött gyógyszertárs keresésből úgy vélem, hogy csak dísznek vannak már egy ideje azok a pirulák. – vonom le a saját elméletemet, de aztán valahogy túlságosan is nagy lesz a csend. Most meg az lenne a baj, hogy normálisan beszéltem? A megjegyzésekre persze egyből ugrik..
- Hé..Dina..ugye nem? – futólag tekintek oldalra, végül megbizonyosodva az igazamról kényszerülök egy sóhajra. – Hát ez csodás. – ennyi bukik ki belőlem, de mivel a gyógyszertárból gőzöm sincs mire lett volna szüksége, így hazafelé veszem az irányt. Mire leállítom az autót, az eső is alább hagyott heves természetéből, ezért könnyebben sikerül őt kiemelnem az ülésről és bevinnem a saját lakásomba. Eszem ágában sincsen a cuccai között kutatni és amúgy sem tudok leállni egy gondolatmenetről, ami az állapota köré épül. Eléggé ismerősek ezek a tünetek, ami azt illeti. A szédülés, a sápadtság. A húgom juttatja eszembe, legyen ez most bármennyire is abszurd. A kocsiban maradt cuccokkal nem bajlódok, de azért lezárom az autót a biztonság kedvéért. Rendes tagok járnak errefelé, de az én bizalmam túl szegényes az irányukba. Ezután viszont első dolgom előkutatni a szekrény mélyéről az orvosi szerelésemet, közülük pedig a sztetoszkópot leginkább. Nyakamba akasztva indulok meg felé, majd húzom fel a víztől rátapadt felsőjét, majd ösztönösen helyezem a fémlapot a megfelelő helyre és csak enyhén mozdítom el, figyelve minden egyes már-már túlontúl heves dobbanásra. Ez pedig bármennyire is nem öröm, határozottan bizonyítékkal szolgál az elképzeléseimre. Beatrice érkezésének ígérete miatt muszáj felkészülnöm a vérszegénységére, így az injekció bekészítve áll, ha netalántán kelekótya feje miatt újra felejtésbe merülne. Visszasétálva a lányhoz adom be neki a gyógyszert, majd hagyva egy kis időt a készítménynek hozom be addig a cuccokat a kocsiból és csak ezután vizsgálom meg újra. Egy kis ideig biztosan ki lesz ütve, de valami szárazabb felszerelést nem ártana hoznom neki, meg nekem lenne utolsó szempont átöltözni, mielőtt nekiállnék a vacsora elkészítésének vagy egy újabb várakozást igénylő felügyelésnek. Valahol örülök, hogy Inesnek végül a munkahelyén kellett maradnia, mert erre az egész káoszra biztos nem lenne semmi értelmes magyarázatom.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Csüt. Május 24, 2018 8:49 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Az első gondolatom, mikor megvár a pénztár után az olasz ellenség, hogy valamit még szándékozik nekem odavágni, de arra nem számítok, hogy egy fuvart ajánlj fel, vagyis tukmál rám, mert sok választási lehetőséget nem hagy az öreg. Megsaccoltam már az életkorát, és az elütötte a három x-et ebben biztos vagyok, különben nem lenne ekkora arca, és merészsége, hogy saját éttermet vezessen. Azt mondják a nagyokosok, hogy a harmincadik életévünk betöltése után már sokkal megfontoltabbak vagyunk, és ez az utolsó lépcsőfok, hogy nagyobb kockázattal vállaljunk be valamit, aminél kisebb az esély a befutásra. A vakmerőség a fiatalok kiváltsága, mint az enyém…elköltözöm, és mindent elölről kezdek, csak ezzel az a baj, hogy én alapvetően ilyen vagyok. Gyerekkorom óta nem vertem gyökeret, és nem tudom, hogy milyen az, ha valaki mondjuk öt évet tölt egy helyen. A szüleim hivatása sem tehette volna lehetővé a letelepedést, de így utólag nem is bánom, mert sok helyre látogattam el a világban, és megtapasztaltam, hogy miképpen élnek más kultúrák. Szótlanul követem a kocsijához, a hajamat az arcomba csapja a szél, a kezem lefagy, de elérünk a megfelelő járgányhoz. Nekem luxuscikknek számítana, ha most beruháznék egyre, és ez a város nem akkora, hogy ne tudjon az ember buszra szállni. Oké, ez sokkal kényelmesebb, elvégre szakad az eső, a legjobb egy meleg térben mozogni. A kocsiba be is ülök, és elrendezem a rám tapadt ruhámat, meg a vállamon félig lecsúszott pulcsit. A drága sofőr szinte beugrik, meg is érzem a súlyát, aztán becsatolom magam. A vezetéssel semmi bajom, nem is panaszkodom, ha idegen mellett kell ülnöm, de Matteo mit akar tőlem? Lehetséges, hogy egy szatír, csak későn ismertem fel a jeleket? A címemmel kezdek, és mikor azzal jön, hogy ismeri, akkor enyhén felvonom a szemöldökömet.
- Hát ezt nem tudom mire vélni. – hümmögök egyet, mert több a háttérben az igazság, csak nem szeretné velem megosztani. A hirtelen melegtől jobban rám tör a szédülés, mint odabent a boltban, és csak látszólag tartom fent a beszélgetés fonalát az érdeklődésemmel.
- Az nem túl szerencsés. Nem baj lesz ideje benézni az éttermébe, aztán enni valamit. – próbálok utalni rá, hogy engem ugyan nem kell pesztrálnia, és még „sok dolgot tenni az állapotommal” kapcsolatban. A gyógyszertár nem hülyeség, és fel is vetem, mert két legyet ütök egy csapásra, és lesz még egy fél napom pihenni a holnapi délutáni nagy hajtás előtt. Tetszett Jerome hozzáállása is, mert nem kérdezett sokat, sőt azt állította, hogy igazi őstehetség vagyok, és miért nem jelentkeztem egyből szakácsnak, miért csak konyhai kisegítőnek. Túlságosan elmélázok, mire rám nézne Matteo, és beüt a ménkű. A sötétség leple finoman terül rám, és fel se fogom, hogy kiütöm magam az autójában. Innentől kezdve azt csinálhat velem, amit akar? Valaki oltsa már fel a villanyt, hahó!

A szagok az elsők, amik ismeretlen terepre visznek. Az orrom szimatja nem csal, de kell némi idő, hogy az agyammal összhangba jöjjenek. Fura aromák lengenek körbe, mint egy fűszeres, meg egy steril kórházi folyosónak egyvelege adná a táptalajt, de ez biztosan csak az én fejemben él. A pilláim hosszan mozognak, a kis szálak összecsapódnak, mire sikerül felnyílniuk, és lám egészen kellemes meglepetés ér. Sosem szerettem a világoskéket, de itt jól mutat. A plafon a kinti égboltra emlékeztet, amint a tekintetem bejárja az útját. A szemeim lassan fedezik fel a nappali féleséget, meg a kanapét, amin fekszem. Hol is vagyok, és mi történt? Dina kicsi agya újra mozog, és eszembe jut a polcom, ami otthon vár felszerelésre, a rizottó, és hirtelen helyére billen a kirakós utolsó darabkája. Az ijedtségen kívül nem is az a rossz, hanem a biztos tudat, hogy Matteonál vagyok. A félelmem akkor válik valósággá, mikor leteszem a két tenyerem, és felülök a kanapén, de némileg még lüktet a fejem. A blúzom lejjebb csusszan, és feltűnik, hogy valaki matatott a felsőm alatt. Ez egy perverz állat?! Na, erre se gondoltam volna, hogy bekövetkezik, de nem hiába mondták anyáink, hogy a gonosz bárhol megbújhat. A tekintetem egy védekező eszközt keres, és ki is szúrom a sarokban álló esernyőt. Ez lesz az, ami engem megment. A szédüléssel nem foglalkozom, csak felállok, és a kezembe ragadom. Éppen akkor állok oda a fal mellé, mikor ő is belép a szobába, és bizonyosan feltűnik neki, hogy nem vagyok már ott. Kigombolt ing…ez meg akart dugni eszméletlenül! Megáll az eszem, hogy beszálltam a kocsijába. Hátulról suhintok egyet a vállára, de nem kapja akkora hévvel, mintha erőm teljében lennék.
- Maga a mellemet fogdosta, amíg eszméletlen voltam? – akadok ki, és most pillantom meg a nyakában lógó sztetoszkópot. – Ez valami beteges játéka a nem kedvelt lányokkal? – emelkedik meg a hangom, és megpróbálom megint megütni…


dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Csüt. Május 24, 2018 11:21 pm



Dina&Matteo


Az egyenes véleményt fontosnak tartom és az esetek többségében igyekszem ezen elv alapján működni. Nem vagyok annak a híve, hogy az igazságot vagy magát a nyilvánvalót szükséges lenne ezerféle úton körülírni, hiszen a végén úgyis kiderül a lényeg és az ember csak feleslegesen koptatta a száját vagy húzta a másik idejét. Én így tevődöm össze, más az ellenkezőjét találja megfelelőnek, de most az egyszer én is a többség után állok a sorba, amikor Dina kérdése az utcák ismeretségével kapcsolatban felém szegeződik. Látszik rajta, hogy gyanút keltek benne és szinte bele sem merek gondolni mi fordulhat meg abban a káosz uralta gondolatmenetében, amitől még inkább távolságtartóan lép fel.
- Mármint az utcákkal kapcsolatos ismeretségemet vagy ennyire lehetetlennek találja, hogy bármit is megjegyzek, ami a környezetemben van? – ahogyan ő sem, úgy én sem igazodok el rajta jelen pillanatban, noha a ködös válaszadásom tovább terelése csak még inkább rátesz erre egy lapáttal. Idő előtt úgyis kiderül mire is céloztam pontosan, akkor viszont már elég lesz szembenézni a valósággal. Az egyetlen különbség kettőnk között, hogy számomra hagyok némi felkészülési időt, míg az ő esetében ez a fejezet kimarad. Szinte mosoly birtokolja a következő pillanatban vonásaimat szavainak hatására, de még időben elfojtom, mielőtt úgy vélné, hogy hirtelen szórakoztatónak találom a társaságát. Ma már egyszer végigrágtuk magunkat a félreértéseken, még egyszer nem szeretnék ebbe belebonyolódni.
- Az étterem ma meglesz nélkülem is, így a szabad estémet másképp tölteném el, ha nem zavarja. – cáfolom meg burkolt felajánlását a továbbiakkal kapcsolatban, azonban nem szívesen hagynám vélemény nélkül az elhangzottakat. – Talán félúttól sétálni szeretne hazafelé? – formálom érdeklődővé kérdésemet, majd enyhén előrehajolok, hogy az időjárási viszonyokat szemügyre vegyem. – Ahogyan elnézem, az eső még mindig szakad. Egy-két percbe nem fog belehalni, amit a közelemben tölt. – teszem még hozzá elmerengve ebben a témában, de eszem ágában sincs leállítani az autót vagy megtagadni tőle annak kényelmét. A hülye is látja, hogy nincs jó passzban és az kell még, hogy a végén a fejemet követelje, amiért a megfázás utolérte őt. Szerencsére ez a verzió elmarad, így a következő állomásunk kérésére a gyógyszertár felé vezet, de az odatartó úton nem várt fordulat áll be az este menetében és ez végképp megváltoztatja az utazásunk menetét. A hazafelé vezető úton a gondolataim rabságába kerülök és azon morfondírozok, hogy a tünetek egy összességet alkossanak a fejemben, aminek során segítséget nyújthatok számára. Hangosan ugyan nem mondanám ki, de semmi kedvem doktorosdit játszani vele, hiszen életem ezen szakaszát már régen félretettem és elég jó indokból történt mindez. Most viszont ez az egy választásom maradt, így azzal töltöm el azt a pár percet, amit a kocsiban töltünk, hogy az ismerős és darabokban ismert tüneteket egy egésszé formáljam. Eszembe is ötlik Beatrice betegsége, amely a továbbiakban csak még inkább megerősíti a bennem keltett gyanút. Kezdetleges vizsgálatok alá vetem és csak mikor biztosra megyek, hogy minden egyes részlete klappol Bea tüneteinek ismeretségi listáján, akkor adom be Dinának az injekciót. Ezután viszont csak a várakozás marad és a lány felügyelése, hogy minden a megfelelő irányba haladjon, azonban a későbbiek során egy alaposabb átvizsgálásra szükség lesz, ezt viszont a gyógyszer hatása utánra teszem. Ezt az időt viszont arra használom, hogy valami szárazabb szerelést vegyek fel és nekiálljak a vacsora előkészületeinek. Lehet, hogy Ines éppenséggel kihagyja, de ettől függetlenül sosem esett nehezemre magamat előtérbe helyezni. Gyors szatyorból kipakolás után sétálok át a szobába, de mire sikerül megválnom a víztől áztatott felsőrésztől, már mocorgást hallok a nappali felől. Csak belebújok az ingbe, az összegombolása viszont elmarad, a sztetoszkópot pedig ösztönszerűen akasztom a nyakamba, azzal a belső indokkal, hogy úgyis szükségem lesz rá a későbbiekben. Neki is indulok a hangforrás feltérképezésének, de csak az üres kanapé látványa fogad, majd később pedig egy közel sem kellemes ütés ér hátulról.
- Mi a…? – kapok egyből a vállamhoz és teszek egy fordulatot, melynek során védekező állásba lendül magasba mindkét karom. – Magának elmentek otthonról? – akadok ki, mert egyszerűen nem jutok szikrához, hogy a segítségem ennyire félreértelmezhetővé váljon számára. Az folytatás viszont még inkább értelmetlen kifejezést fest az arcomra és csak a fejemet csóválom, mielőtt tennék felé közelebb egy lépést.
- Adja azt ide, mielőtt saját magát üti le! Mindketten tudjuk, hogy képes rá. – kapom el tőle az esernyőt, bár még is így becsúszik egy-két kellemetlen próbálkozás, amiatt, hogy azt hiszi, bármi egyéb illetlen dolgot akarok művelni.
- Még a feltételezés is sértő. – vágom vissza a helyére az esernyőt, majd egy sóhajtás következtében gombolom be az ingemet, de közben azért nem vagyok rest a véleményemet is a tudtára hozni.  
- Akkor tisztázzunk valamit a mihez tartás végett. Először is, nem vagyok valami perverz elmebeteg, aki nőket hoz haza és eszméletlen szerepjátékra invitálja őket.  Másodszor; volt olyan kedves és kidőlt az autómban, így voltam olyan szemétláda, hogy segítséget nyújtottam. – érintem meg jelzésértékűen a nyakamba logó orvosi kelléket, azonban még nem végeztem. – Végül, de nem utolsó sorban pedig az a szó amit keres, az a köszönöm. Könnyen lehet, nem ismeri a jelentését, viszont elmondhatom, hogy az esernyő nem kell hozzá. – zárom le kissé hosszasra sikerült riposztomat, ezután viszont megmasszírozom a homlokomat, hogy valami nyugodtságot csempésszek a hangulatomba, mert a fejemben eközben már éppen olaszul egy egész szitkozódássor zajlott le.
- Legalább jobban érzi magát valamennyire? – kérdezem meg most már valami emberibb és kevésbé hangos formában, mielőtt folytathatnám. – Nem akartam önállósítani magamat, amíg fel nem ébred, de most már kihozok pár szárazabb felszerelést magának. Valami nem tiszta még? – teszem fel, de ekkor eszembe jut egy-két dolog. – Nem, még nem mehet el innen és igen, orvos voltam, csakhogy ennyivel lezárhassuk ezt a kérdéskört. Ezen kívül akad más? – válok érdeklődővé, mielőtt továbblendülünk mindezen az őrültségen, ami felmerült benne.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Május 27, 2018 8:38 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Nem zavarna különösebben, hogy egy idegen társaságában ájultam volna el, ha az nem történetesen egy vehemens olasz férfi lenne, akivel egy végtelen szócsatát vívtam az éttermében, aztán a boltban is, és a végére ő adott segítő jobbot. Mindenki ismeri az emberi alaptermészetet, és abban nem volt példa még arra, hogy valaki önként vállalkozott volna a hős szerepére. Én sem feltételeztem a legjobbat Mr. Tökéletesről, amikor felébredtem a nappalija közepén egy szál blúzban, csatakos hajjal, ami csomókban lóg lefelé, és a hátamnak csapódik. A felsőm átázott anyaga hálásan tapadna neki a bőrömnek, ha még össze lenne gombolva, vagyis félig össze van, csak fel van gyűrődve a hasam közepéig. Mi az ésszerű magyarázat erre? Nem a segítő szándék, meg a jó viszony ápolása egy otthagyott kísérlet után. Alapvetően nagy hibám, hogy elsőre megbízom az emberekben, és a legjobbat feltételezem róluk, kivéve Matteot, mert ő nem szolgált rá, hogy megtegyem. A kocsis felajánlás is már gyanút keltett bennem, nem hogy betegyen a kocsijába, eszméletlenül hazahozzon, és ne érjen hozzám utána. A mai férfiak így működtek, és az ő kinézetével ez nem is volt nehéz. A túlélési ösztönöm nagy, ezért egyből fegyvert kutatok, és a sarokban rálelek az esernyőre. Kótyagos, ámbár összeszedett lépésekkel hódítom meg a teret, amíg be nem téved a nappaliba, és a keresésemre nem indul. Az első gondolatom a félmeztelen felsőtestét látva, hogy most akart előkészíteni, így nagyobb a lendületem is, mikor eltalálom a vállát, és jól megütögetem. Némi fáziskéséssel reagálja le a támadásomat, és tartja fel védekezően mindkét kezét a magasba. Megállok a mozdulatsorban, de tartom a tisztes távolságot tőle.
- Minden a helyén van, csak maga viselkedett furcsán. – érvelek a véleményem mellett, de láthatólag felbőszítettem, mint egy bikát. Az esernyőtől nem válnék meg, mert nem bízom benne, de erőszakosan lép fel, és kikapja a kezemből, aztán a sarokba hajítja. Megrázkódom ijedtemben, és teszek egy lépést hátra, nem akarom, hogy a közelemben legyen, ha ennyire vad.
- Akkor lenne sértő, ha nem flangálna előttem egy szál semmiben…a nadrág nem érdekel, de azért nem gondolja, hogy egy idegen előtt nem feltétlen a félmeztelenség a nyerő? – kérdezek vissza, és hálát adok az égnek, hogy öltözködni kezd, és nem vetkőzni. A riposztra még várok, és amilyen ízben tálalja, szerintem még a szomszédok is hallják. Nem vagyok süket, de közel állok hozzá, hogy az legyek, ha nem halkul el, így csak az egyik kezemet rányomom a fülemre, a másikkal meg jelzem, hogy vegyen le a hangerőből.
- Megkérdőjelezném a segítő szándékát a párbeszédünk, meg a parancsoló hangneme után, de nem venne vissza a stílusából? Megértem, hogy olasz…de ez itt Franciaország, ahol a csend nagyon értékes fogalom. – sóhajtok én is, mikor a sztetoszkópra mutat, de még mindig nem állt össze a kép. A kérdésére meglepődő fejet vágok. – Tessék? Maga szerint jobban vagyok, ha a frászt hozza rám, aztán meg leüvölti a fejemet, mert berezeltem? Fáj…nem direkt nyaltam fel a padlót. – sóhajtok már én is, és egy kis időre lehunyom a szemhéjamat, hogy kiélvezzem a közénk ülő csendet. Túl gyorsan ossza az észt, meg a feladatokat, na és a végszó. – Maga orvos? Akkor én meg politikusnak születtem. Ki hinne magának, de komolyan? A száraz ruhákkal egyetértenék, de nem mondhatja meg nekem, hogy mikor menjek, és mikor nem. Felnőtt nő vagyok, aki önálló döntéseket hoz, mint az étterméből való távozás is. Orvos, aztán meg étteremvezető? Hihetőbb mesével is előállhatott volna. – összerántom magamon a blúzomat, és fújtatok egyet. – Hazamegyek, kérem a táskámat, a kulcsokat. Mire vár? – nézek rá, de most már komolyra váltok. Nincs kedvem azzal elütni az időmet, hogy felesleges szócsatákba merüljek egy felszarvazott bikával, akinek lemondták a programját. A tekintetem a dohányzóasztalra téved, és észreveszem a kicsomagolt injekciós tűt. – Ugye nem? – mutatok oda kétségbeesetten. – Maga beadott nekem valamit? Ezek után… - közelebb araszolok, és meglesem, hogy mi az. Éppen csak, hogy felkapom, mert abban a pillanatban huppanok le a kanapéra is. – B12 vitamin….honnan tudta? – nyílnak el az ajkaim, és most már totálisan össze vagyok zavarodva. – Tippelt, vagy kísérletezett? Még, ha a jó szándék is vezérelte, ez akkor is őrültség volt egy orvosi múlttal. Be is kábulhattam volna, ha túltengés van a szervezetemben. Igazán megmagyarázhatná, de komolyan. – dörzsölöm meg a halántékomat, és visszaejtem az asztalra. A kanapé háttámlájának dőlök neki, és felhúzom a lábaimat. – A vérszegénységem nem holmi játékszer, de igaza van, köszönettel tartozom. – nézek a két szeme közé, aztán elhallgatok.


dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Május 27, 2018 10:28 pm



Dina&Matteo


Hétköznapjaim során nem szokásom a barátnőmön kívül más nőket a lakásomba felhozni, most viszont mégis kivételt teszek. Nem feltétlenül azért, hogy kihasználjam Dina eszméletlenségének előnyeit, hanem az a rohadék segítőszándékom késztet erre, amelyet az apám nevelt belém már gyerekkorom óta. Köszönetet kellene mondanom Antonio Guerrieronak, amiért akaratom ellenére nem hagyott ki a családi hagyományokból? Meglehet. Azonban ő volt az a személy is, akinek a nevelése megkövetelte, hogy csak és kizárólag akkor mondjak köszönetet vagy fejezzem ki sajnálatomat, hogyha komolyan is gondolom azt. Addig viszont tekintsek el ezektől a gesztusoktól, és ne tegyek üres ígéreteket olyan nagy horderejű szavakat felhasználva, amelyek másoknak jelentenek is bármit. Ezért amióta az eszemet tudom, ezen az elven működök és amíg nem gondolom komolyan jó szándékainak jótékony hatásait, addig eszem ágában sincsen hálálkodni idősebb felemnek a történtekért. A kezdeti vizsgálatokat lefutom a lánnyal, de a várakozási idő újabb próba elé állít. Ezalatt az idő alatt viszont azon vagyok, hogy azt a kevés szabadidőmet hasznosan töltsem el, mint az átöltözéssel vagy a vacsorakészítéssel, hiszen azon kívül, hogy a felébredésére vagy a gyógyszer hatására várok, nem sokat tehetek. Némiképp úriembernek is igyekeztek felnevelni a szüleim, így hiába a vizes felszerelés rajta, az ő engedélye nélkül nem fogom a fejemet átöltöztetésre adni. Bele sem merek gondolni mekkora hisztériát csapna, hogyha ráeszmélne miket is műveltem. Jobb szeretném elkerülni a felesleges veszekedéseket a mai nap folyamán, de van egy olyan érzésem, hogy a java még csak hátra van. Egy szárazabb inget veszek fel, a másikat pedig kiterítem a száradás érdekében. Ugyan ennél több készülődésre nem akad lehetőségem, - mint valami kényelmesebb nadrág felvétele -, mert a nappaliból hangok szűrődnek be a szobába, és mihelyst felmérem annak forrását, valaki rám támad. Első körben meglepetésként érnek az ütés sorozatok, végül pedig szembekerülök azoknak okozójával és mihelyst lehetőségem nyílik rá, elveszem tőle támadásra használt fegyverét.
- Én viselkedtem furcsán?! – kérdezek vissza meglepetésemben. – Maga az, aki esernyővel hadonászik. – nem túl emberi módon küldöm vissza helyére a tárgyat, de ez érdekel most a legkevésbé, tekintettel a további mondandójára, amely nem feltétlenül vált ki belőlem őszinte örömöt. Az már némiképp lejött, hogy nagyon elbeszéltünk egymás mellett és hogy a segítőszándékként történő tetteim hirtelenjében egy beteg elme következményeiként csapódnak le benne, amelyet igyekszem minél gyorsabban és minél erélyesebben helyre tenni a fejében.
- Én kérek elnézést, amiért szerettem volna megválni a vizes felszerelésemtől, miután hazaértem. Nem mindenki érzi jól magát bőrig ázva…  - sóhajtva egyet gombolom be az ingemet, ami eddig kimaradt és ami úgy tűnik túlságosan is sérti a kisasszony lelkivilágát. Ezek után viszont nem meglepő, hogy kissé hevesebben reagálok a feltételezésére. Nem szoktam hozzá ilyen véleményre és ezt most sem kívánom eltűrni, legyen bármennyire is összezavarodva.
- Mi köze van ennek a nemzetiségemhez? Lehetnék japán is éppenséggel, de ha felcseszi az agyamat az oltári nagy baromságaival, akkor bizonyára nem fogom nyugodtan megpaskolni a pofiját, amiért jót cselekedett. – ötletem sincs miért keverte ebbe bele az egész hovatartozásomat, de ráhagyom ezek után, mert inkább azon vagyok, hogy lehiggadjak. Heves és egyben ösztönös reakció volt ez a részemről, amelyet nem szerettem volna ennyire túlzihálni, mégis sikerült. Senki sem örülne neki, hogyha esernyővel ütlegelnék őt a saját nappalija közepén, majd perverz állatnak hoznák ki az egész szituból. Nem véleményezem az állapotával kapcsolatos válaszát, mert újabb veszekedést szítanék vele, de úgy tűnik hiába ennek elkerülése, ő tökéletesen ért ahhoz, hogy az idegeimre menjen.
- Ki hinne nekem? Magán kívül mindenki. – jegyzem meg a folytatás előtt. – Gondolja, rögtönzött mesedélutánt tartanék magának valami eszement sztoriról a múltamból? Erőltesse meg a gondolkozást egy kicsit. Azért annyira nem vagyunk jóban, hogy együtt délutáni sziesztázzunk vagy szándékosan itt tartsam, ha nem tudnám, hogy milyen állapotban van jelen pillanatban. De igaza van, maga felnőtt nő. Minek is magyarázok meg magának bármit, hogyha úgyis jobban tudja? – legyintek egyet, mert ennél többet nem kívánok hozzáfűzni az egészhez. Még arra sem méltatom, hogy a táskáját vagy egyéb felszerelését átnyújtsam neki.
- Dina, maga független nő. Szedje a virgácsait és sétáljon el a táskájáért, ha annyira haza akar menni. – állok még el az útból is, nehogy ez okozza neki a problémát, de végül úgy dönt, hogy mégsem megy semerre, mert jobban leköti őt, hogy újra nekem támadjon egy őrült feltételezésével, ami ha azt nézzük, ez most kivételesen igaznak bizonyul.
- Nem is tudom orvos létemre honnan tudhattam..hm, gondolkozzunk csak. – simítom államra a kezemet. – Talán az esőcseppek esésének dőlés szögéből? Maga mit gondol? – kérdezek rá, de aztán elkomolyodok, mert ő is normálisabb hangnemet ütött meg és még egy köszönöm is kicsúszott a száján, amelyet lehet félrehallottam.
- Valóban nem játékszer, de a húgom is vérszegénységben szenved. Egészen kislánykora óta voltam szemtanúja minden egyes tünetének, a későbbiekben pedig jó magam is többször is találkoztam a kórházon belül vérszegény betegekkel. – osztom meg vele, de nem akarok ennél többet mesélni a múltamról vagy a családomról, így témát váltok. – Hozok valami szárazabb felszerelést, amit felvehet, majd még egyszer végigmegyünk a vizsgálatokon, de most már alaposabban. Csak úgy kíváncsiságból, szedi a gyógyszereit vagy járt mostanában orvosnál? – érdeklődök utána, miközben elindulok a szoba felé és már csak a szárazabb szerelésekkel térek vissza, de eközben is tökéletesen hallom, hogyha válaszra méltat.  

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Hétf. Jún. 11, 2018 2:12 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Furán érzem magam mióta felébredtem, és egy idegen férfi lakásán tértem magamhoz. Az első pillanattól kezdve nincs meg közöttünk az összhang, még a boltban is egymás idegeit húztuk, aztán nekem bekövetkezett a képszakadás. Magamra lehetnék igazából mérges, hogy nem ügyeltem az egészségügyi állapotomra, és elvicceltem a jelentőségét a gyógyszerszedésnek is. A költözködés kimerítette a tartalékaimat, és nem akartam már azon is rágódni, hogy eljussak orvoshoz, pedig van néhány hivatalos ügy, amiben el kellene járnom, és nem illene játszanom az életemmel. Tanulópénznek tökéletes lesz ez a kis baleset, de nem ez az első, ami felötlik bennem, mikor körülnézek. Matteo nem feltétlenül egy szatír, de ha abból indulok ki, hogy manapság mik történnek, akkor az is benne lehet a pakliban, hogy mégis van egy kis ferde hajlama. A túlélőösztön nagyobb bennem, mint a kétely eloszlatása, ezért is ugrok fel, és kapom fel a sarokban álló esernyőt, hogy fegyvert kovácsoljak belőle. A férfi meghökkenve áll velem szemben, amint a vállát ütlegelem, és különböző téveszmékkel traktálom őt. A kezemből azonnal elveszi, és el is hajítja. Ebben a mozdulatsorban benne van a harag, és az értetlenség minden mozzanata, mikor végre rám emeli a kékjeit, és a dühön kívül az abszolút felháborodás jeleit vélem kiolvasni. A fejem még kótyagos, és lehet ostobaságot műveltem, de akkor bizonyítsa be az ellenkezőjét, és térden állva fogok bocsánatot kérni tőle, sőt még azt is visszaszívom, hogy egy seggfejnek tituláltam az étteremben tanúsított viselkedése miatt. Ugyan szegényke nem tudhatta, hogy annak tartom, de sosem titkoltam előle, hogy nem kedvelem. Az érzés szerintem kölcsönös. Akaratlanul tekintek végig a félig kigombolt mellkasán, és hívom fel a figyelmét rá, hogy nem kellene előttem így állnia, de különösebben nem tudom megindokolni az okot. Miért is hoz zavarba azzal, hogy átöltözött, miközben én kidőlve feküdtem a nappalijában? Ő egy kapcsolati majom, én meg egy magányos farkas…nem vonzódom hozzá, és eszembe se jutna most lenyalni a vizet a két mellizmáról.
- Jól van na, felfogtam, hogy nem akar vizesben maradni, de megtehette volna, hogy nem előttem szambázik így, mert félreértettem. – elfordulok félig, és hunyorítok is párat, mire cselekszik, és a kinézete kifogástalan lesz.
- Egyszerűen nem mindegy, hogy milyen, és ez nem a nemzete ellen szól. Az olaszok temperamentumosak, és nehezen tudják visszatartani a dühüket. Jól példázza, hogy felemelte a hangját, és nekem támadt. A japánok nem viselkednének így, még akkor sem, ha orbitális faszságokkal fárasztom. – ki vagyok merülve, és örülnék, ha pontot tennénk ennek az ügynek a végére, de úgy tűnik ez csak akkor fog megvalósulni, ha lelépek, és a holmimmal együtt felszívódom.
- Nem tudom jobban, csak nem kell elhinnem, hogy orvos volt. Éttermet vezet, nem feltétlenül következik ebből, hogy előtte az egészségügyben dolgozott. Mit tudok magáról? Szeret a magas lóról prédikálni, és megmondani másoknak, hogy mit csináltak rosszul. Néha hallgatna magán kívül másra is. – még az utamból is eláll, nem tart fel, én viszont megtorpanok, mert nem biztos, hogy a nagy szám előrevisz annak fényében, hogy egyetlen tuti ismerősöm sincs ebben a nyamvadt városban, aki segíteni tudna, ha mégis úgy döntök, hogy szédült tyúkot játszok a folyosón. Meg kell emberelnem magamat, és bocsánatot kérnem, mert ő nem fogja megtenni, és az én érdekeimet szolgálja, ha visszaveszünk a hangerőből is.
- Nem tudtam, hogy a húga is beteg, főleg nem, hogy hasonló gondokkal küzd, mint én. – a tenyerembe temetem az arcomat, és mélyeket lélegzek, de egy kivert és kihányt kutya is jobban néz ki, mint én.
- Okés. – egyezek bele végül, és ledőlök az egyik ülőalkalmatosságra, miközben elfárad, és újabb kérdésekkel bombáz, de már hallótávolságon kívül. A melltartóm is átázott, a felsőm meg esélytelen. A fejemet hátradöntöm, és a légzésemre koncentrálok.
- Mikor voltam utoljára orvosnál? Várjon… - gondolkodom el, és végigfutok a magam elé képzelt kis idővonalon, aztán megakadok az egyik pontnál. A válaszommal mégis megvárom, és éppen akkor nyílnak fel a szemhéjaim, mikor ő is visszajön a nappaliba.
- Fél éve biztosan. Nem számoltam az eltelt hónapokat. – elveszem a felém kínált felsőt, és automatikusan kezdek neki a vetkőzésnek, mire leesik, hogy fölöttem áll.
- Megfordulna? – kérdezek rá normális hangnemben, és ha eleget tesz a kérésemnek, akkor levedlem a sajátomat, és a pólójába bújok bele, de elfelejtem kikapcsolni a melltartómat.
- A fenébe. – káromkodom, és inkább felállok, hogy be tudjak nyúlni rendesen az anyag alá, de saját magamat szívatom meg. A kezem beakad, és ügyetlenül hadonászom a háta mögött, sőt érdekes hangfoszlányok hagyják el a garatomat.
- Segítene? Beakadt a kezem a melltartómba. – nyöszörgöm, és nagy lendületemben véletlenül megindulok, és neki is megyek. A hévvel együtt veszítjük el mindketten az egyensúlyunkat, és ráesek a hasára.
- Ó, istenem… sajnálom. – válok vörössé, mert bele vagyok gabalyodva az anyagba, miközben rajta terültem ki.


dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Jún. 17, 2018 7:18 pm



Dina&Matteo


Nem mostanra tehető az az időszak, amikor én bárki felett is ítéletet hoztam, még ha az a mi esetünkben diagnózis formájában is ért célt. Dina nem nevezhető egyszerű nőnek. Heves, többnyire meggondolatlan, ugyanakkor makacsul tartja magát az elképzeléseihez. A gyengeség kimutatása nála nem játszik, de ha mégis szembetűnővé válik a külvilág számára, akkor igyekszik azt minél ügyesebben elrejteni. Ahogyan a boltban, úgy a hazafelé vezető úton sem történik ez másképp, mégis a betegsége most az egyszer győzedelmeskedik felette. Nem tudom, hogy éppenséggel a segítőkészséggel megáldott szívem vagy a józan eszem hiánya vezet rá arra, hogy felvigyem magamhoz, de mire úgy képben leszek a történtekkel, már olyan szituáció uralma alatt állunk, amelyben a visszakozás lehetősége nem szerepel, mint opció. Ahogyan azt korábban belém nevelték, aszerint járok el az esetében és végzem el a szükséges lépéseket, hogy mire a gyógyszer hatása életbe lép, ő galád módon támadjon rám az esernyővel csak mert éppen nem szmokingba öltözve vártam tűkön ülve a felébredésére.
- Máskor a csokornyakkendőt sem hagyom a fiókban porosodni, nehogy kényelmetlenül érezze magát. Bár mindkettőnk érdekében szóljon az ismétlés elhanyagolása. – válaszom ezúttal nyugodtabban hat a bennem lezajló hangulatom ellenére, amely azért egy-két részletében a felszínre tör, hogy védelmezően lépjen fel a vádakkal szemben.
- Kétségem sincs afelől, hogy őfelségének őket is sikerülne kihozni a sodrukból. – egyik kezem a csípőmre helyezem és nem, egyáltalán nem vágyom újabb veszekedésre ezzel az aligha ismert nővel, sokkal inkább esnék már túl ezen az egész orvosi mizérián, hogy arra a dologra szánjam az időmet, amely tényleg a kedvemre van.
- Higgye el, az érzés kölcsönös. Azon kívül, hogy akkor is jártatja a száját, amikor inkább csendben kellene maradnia, én sem tudok többet. Most én is vágjam fejbe egy esernyővel? – dobom vissza a kérdést kedves társaságom felé egészséges érdeklődéssel, a szemkontaktus azonban továbbra is töretlenül acélozza meg magát kettőnk között, egészen addig amíg úgy nem dönt, hogy ideje hátat fordítania ennek az abszurd szituációnak. Mivel a rólam kialakított képek így sem voltak valami kellemesek, így eszem ágában sincs foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, ha szükségesnek érzi menekülőre fogni a dolgot. Már éppen azon vagyok, hogy a saját dolgommal törődjek, amikor megtorpan és egyenesen egy kérdést szegez felém. Nehezen ugyan, de a válaszadás nem marad el, mégis igyekszem kevesebb információval ellátni őt. Ugyan véleményt, egyetértést vagy bármi ehhez hasonlót már nem érzek szükségesnek elmormogni, ezért inkább a lényegre térek, mégpedig a vizsgálatra. Előtte viszont egy szárazabb felszerelés és egy fontos kérdés még várat magára, melynek válaszát a dolgom végeztével hallgatok meg. Elhúzom a számat, mert a riposzt nem tölt el örömmel, még ha nem az én dolgom atyáskodni felette.
- Vehetné komolyabban is. Nem szórakozásból íródnak fel azok a gyógyszerek. - a száraz darab átnyújtása után kezeimet zsebeimbe mélyesztem, mégsem vesztem őt szem elől. Nem mintha rettegnék attól, hogy lelép, mert őszintén szólva néha jobb megtartani tőle a kétutcányi távolságot. Ennek ellenére eleget teszek a kérésének, mégis fontosságát érzem a további érdeklődésnek. - Megkérdezhetem miért maradt ki ennyi idő? - magamat azzal nyugtatom, hogy az orvosi énem egészséges aggodalma ez és nem a mostani életem egyik tünete. Mintha érdekelne ez a nő meg a nem normális szokásai. Magamban számolgatok, többnyire várakozóan, hogy elkészüljön az átöltözéssel, de a felmordulás arra utal, hogy ez sem megy zökkenőmentesen. Miért is nem lepődök meg ezen?
- Minden oké ott hátul? – cipőm orrával dobolgatok, tekintetemet pedig a plafonra szegezem, mégis kérése érdekes kifejezést fest arcom vonásaira és ugyanezzel a mimikával fordulok Dina felé.
- Lenyűgözően fest. – szórakozok rajta, mégis unott hangnemben adom tudtára ezt a két szót. A helyzet viszont akkor válik érdekesebbé, amikor megindul felém. - Óvatosan.. – figyelmeztetem, de már késő. Hátam a földet éri, én meg a kényelmévé válok a lánynak, ahogyan belegabalyodva a felsőrészbe fekszik el rajtam. Sóhajtva egyet helyezem le fejemet a földre és pár másodpercre behunyom a szemeimet.
- Azt hittem egy átöltözésben nincsen semmi bonyolult, de maga megmutatta, hogy mégis. – jegyzem meg, miközben végignézek földön végzett párosunkon és azon pörgök agyban, hogyan is szabadulhatnánk meg egymástól a legkönnyebb módon. Először is magamat tornászom ülő helyzetbe, hogy aztán segítséget nyújtsak a továbbiakban.
- Szabadítsuk meg végre attól a melltartótól. – szólalok fel, majd úgy mozdulok, hogy több kellemetlenség már ne érjen. - Most már soha nem mosom le magamról a perverz jelzőt. – szusszanok egyet, ahogyan az anyag megadja magát és ezáltal ő is kiszabadul annak fogságából.
- Ezzel megvagyunk. Most pedig lássunk neki a vizsgálatnak. - nyújtom felé a kezemet, hogy felsegítsem, amikor egy villámlás hatására az áram újra elmegy, kint pedig ismét zuhogni kezd az eső, ezáltal pedig az elszakadás sem megy annyira könnyedén.
- Remek. Keresek pár gyertyát, hogy lássunk is valamit, addig pedig öltözzön át. És könyörgöm, ne akadjon bele semmibe. – kérem meg torkom megköszörülése után, majd a telefonommal világítva mérem fel az utat a gyertyák megszerzése érdekében, meg hát azért nem ártana távolabb kerülni tőle, amíg megválik a felsőjétől.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Csüt. Jún. 21, 2018 12:22 am



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Első ránézésre nem tűnnék annak, de igenis megijedtem, és felmerült bennem, hogy rossz szándékkal hozott fel a lakására ez a Matteo. Az étteremben tanúsított viselkedése nem éppen arra hajazott, hogy nagyon kedvelne, és az iroda falain belül közölte is velem, hogy semmi keresnivalóm a konyhájában, mert nélkülem megvoltak eddig is, és köszöni, de nem kér belőlem. A sértettség, és a hiúság nagy barátaim, nem kopogok be kétszer arra a helyre, ahonnan már egyszer ki lettem dobva. Minden ellenérvem jogosan fennállt arra nézve, hogy ne akarjam a legjobbat feltételezni róla. A boltban is egymásnak estünk, és mégis elhozott. Ebben a nyamvadt városban még nincs csak néhány régi ismerősöm, ezért nem tudom, hogy kihez fordulhatnék, ha bajba keveredem. Anya és apa is egy szó nélkül iderepülne, ha komolyabb bajom esne, de már vagyok annyira felnőtt, hogy a problémáimat egyedül oldjam meg, és ehhez hozzátartozik a testi védelmem is. Egykének születtem, nem mutathatok fel egy bátyot, vagy egy húgot sem, szóval marad a magabiztosság, és félholtan is küzdök, mert erre neveltek a drága szüleim. A szám nagy, nem kérek a másik igazából, és totálisan látszik, hogy nem értek vele egyet semmiben. Az esernyő a sarokban landol, ő bizonygatja, hogy orvosi múltja van, de én ebben már nem hiszek. Az első találkozás szekundumában is akkora arca volt, hogy alig fért be az ajtón, aztán meg naivan azt hitte, hogy ott fogok maradni nála. Egyedül valóban Pedrot sajnálom a történetben, mert tényleg villámhárítóként működött, de nem tudta meggyőzni a főnökét arról, hogy jó munkaerő voltam aznap este. Kicsit kótyagos a fejem, és annyi ostobaság fordul meg benne, hogy rövidzárlatok egész sorát idézem elő, és korántsem vagyok még jobban, az ábrával ellentétben. A legtöbb erőmet beleadtam abba, hogy felálljak, és leléceljek, de egy belső hang azt mondta, hogy mégis maradnom kellene, mert ha meg akart volna erőszakolni, akkor nem vár addig, amíg felébredek, hanem öntudatlanul nekem esik. Veszekszünk, mint két őrült, az egyik mondat üti a másikat, és már lassan egyikünk sem tudja, hogy mi volt a kiváltó ok.
- Aj, hagyja már ezt az egészet. Leütöttem, mert féltem. Egyedül lakom, nőből vagyok, és rosszul lettem, mi ebben annyira meglepő? Magam sem adott nekem második lehetőséget, hogy maradjak az éttermében….jaj ne jöjjön azzal, hogy a pólót a kezembe nyomta, mert azelőtt meg tisztán kijelentette, hogy az én segítségem nélkül is megvoltak. – sóhajtok egyet, és a fejemet fájlalom, de csakis mozdulatokkal maximum, mert még egyszer nem fogok előtte panaszkodni. A végén maradok, de nem vagyok benne biztos, hogy sokáig, mikor kimegy a nappaliból, és egy száraz váltást hoz. A kanapéra telepszem le, és megvárom a válasszal is, miszerint fél éve nem látott doki.
- A szüleim kioktattak már, köszönöm, de még egy már nem fér bele a keretbe. – elveszem a felém kínált felsőt, és megnézem alaposabban, de egyértelműen férfidarab, szóval nem kell attól tartanom, hogy a csaja cucca kerül hozzám, amiből később probléma lenne.
- Mert költöztem, és repültem a világban. Nincs állandó orvosom, ha erre céloz. – ékelem be a mondandóm, de fennakadok az öltözködésben, és kénytelen vagyok a segítségét kérni.
- Mi lenne, ha nem gúnyolódna, hanem levenné rólam? – ügyetlenül robotolok előre, és bele is megyek, de aztán elbotlom, és ledöntöm a lábáról. A cikiség faktorom már az eget veri, és menten a ruha takarásában el is vörösödöm. Rajta fekszem, mint egy kivert kutya, de hamar cselekszik, és ülőhelyzetbe húzza magát, de ezzel csak azt éri el, hogy én még jobb ismeretséget kössek a nemi szervével, amire jelenleg nem igazán vágytam. A melltartós megjegyzésére csak horkantok, és tényleg azt kívánom, hogy hámozzon ki belőle. A kapocs csattan, és megszabadulok a tehertől, és a gravitációnak hála a két mellem szépen teret követel magának. Az egyik kezemen lifeg a melltartóm, mikor felhúz a földről, és szerencsére elmegy az áram, de a villámlásra összerázkódom.
- Nem tudom feltűnt-e, de már kész vagyok, csak a póló alatt vettem át a melltartómat. – ki is csúsztatom a hónom alatt, és összehajtom, mikor elindul gyertyakeresésre. Idegen a környezet, a legszívesebben most nem gondolkodnék, hanem mennék előre…és bumm csengetnek. Matteo sehol, én meg közelebb vagyok a bejárathoz, hát odasettenkedek, és a legnagyobb természetességgel tárom ki, de azt hiszem nemcsak én lepődöm meg, hanem a másik delikvens is.
- Pedro? – a felőle érkező kérdés is elhangzik, aztán megköszörüli a torkát, és elfordítja a tekintetét a fehér felsőn átütő mellbimbóimról.
- Matteot kerestem, itthon van? – bólintok egyet, és éppen hátranézek a vállam felett, mikor rájövök, hogy nagyon nincs rendjén velem valami.
- Pedro….keres… - összeakad a nyelvem, és határozottan elérkezik a baj is, mert a halántékom belehasít, és kihúzzák a lábam alól a talajt. Nem kapok oxigént, és elér a végzetem, mert a szívem a fülemben dübörög, és csak annyit hallok, hogy Pedro belém karol.
- Matteo a picsába…mi van Dinával? – a hónom alatt támaszt meg, mikor előrebicsaklik a fejem, és utánam kell kapnia. Azt még látom, hogy Matteo gyertyákkal tart felénk…


dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Csüt. Jún. 21, 2018 11:47 am



Dina&Matteo


Egy pillanatra ahogyan a helyzetet igyekszem kívülállóként felmérni, elmerengek azon az érzésen, amit múltam felidézése hoz magával. Rendszerint könnyen lezárom magam körül a dolgokat. Ritkán kötődök érzelmileg vagy leszek nosztalgikus egy tárgy vagy egy emlék kapcsán, de az orvoslás kifejezetten nem itt foglalt helyet. Egy percre sem hiányzott az a kellemetlen valóság amit magával hurcolt, legfőképpen azért sem, ahogyan alakultak a dolgok. Azok után értelmetlennek tartottam az ottlétet, és abban a percben, ahogy magam mögött hagytam mindezt, tudtam jól hogy semmilyen szín alatt nem vágyom visszatérni a családi elvárásokhoz. Az élet viszont mocskosul játszik és bármennyire is tartottam magamat mindehhez, nem sikerült teljesen elzárnom magamban a múlt történéseit. A Dinával való találkozásomnak vagy a lefolytatott párbeszédeinknek köze sem volt az egyszerűséghez. Bárki megmondhatta volna, hogy egyáltalán nem szimpatizálunk egymással és hát belemehetnénk részletesen az indokok kifejtésébe, mindez nem változtatna a tényeken, amik nyilvánvalóan megnehezítették az egymáshoz való hozzáállást. Már a kezdeti meglepetés ellenére azon sem csodálkozom, hogy rám támad, mégis vitába szállok vele, mert gyűlölöm, ha nem enyém az utolsó szó. Ott védem ki magamat ahol csak tudom, és amennyire csak bírom, de őt sem kell félteni az ilyen helyzetekben.
- Kár lett volna hazudni, nem? – véleményezem az étteremmel kapcsolatban elhangzottakat, azonban még ezt követően elejét veszem a további hadakozásnak.
- Tudja mit? Igaza van. Megnyugvást nyert most már a kis lelke? –  mosollyal ajándékozom meg, de belül némiképp tombolok, mégsem mutatom kifelé. Határozottan nincs igaza! A kettő helyzet nem ugyanaz, mégis ellenétes véleményen fogunk létezni, legyen bármiről is szó.
Veszekedésünk után kezdetét veszi egy olyan szituáció, ahol némileg emberibb oldalunkról mutatkozunk be egymásnak és képesek vagyunk normál hangerőt megütve szót váltani a másikkal. Nem szívesen osztok meg vele információkat a családomról vagy úgy egyébként bármit az életemről, most mégis kivételt teszek, ahogyan Beatrice állapotát említem a megnyugtatása érdekében. Ezek után viszont már nem tudom visszafogni magamat és egy-két érdeklődést is kierőszakolok magamból, amelyek leginkább a betegségével kapcsolatosan merülnek fel. Időközben én teszem a saját dolgomat, de a válaszát nem hagyom figyelmen kívül.
- Eszembe sem jutott kioktatni. Elég nagy lány már ahhoz, hogy eltudja dönteni miképp jár el a dolgaival kapcsolatban. Pusztán jó tanács volt a részemről. – javítom ki őt, mert nem feltétlenül tartozom felelősséggel iránta, egyszerűen van bennem még annyi emberi tulajdonság, hogy segítek a másikon, ha az bajban van. Akár szavakban, akár tettekben történik meg mindez.
Az átöltözésben eleinte nincsen semmi érdekfeszítő, de valahogy megpróbálom fenntartani a beszélgetés fonalát, már amennyire ez lehetséges kettőnk között. – Mindent értek. És Annecy állandó lesz vagy ez is csak átmeneti állomás? Mert az előbbi esetében nem lenne hátrány beújítani egy orvost. – teszem hozzá csak úgy mellékesen, tovább folytatva az előbb már említett jó tanácsokat osztogató kedvemet, ami addig működik csak, amíg a segítségemet nem kéri. Megfordulva viszont érdekes helyzetnek leszek szemtanúja és bár eleget kellene tennem kérésének, nem bírom ki, hogy ne éljek megjegyzéssel a látottak iránt.
- Akkor kihagynék egy ekkora lehetőséget?! – kérdezek vissza, de a nagy mocorgásban még engem is sikerül felborítania, ezáltal létrehozva olyan kellemetlenségeket, amelyeknek normális helyzetben nem szabadott volna megtörténniük. Miért nem csodálkozom azon, hogy velünk mindig történik valami? Mindezek ellenére veszem a fáradtságot és segítséget nyújtok irányába, amely gyorsabban összejön, mint az ő próbálkozása arra, hogy átöltözzön. Ezek után állok fel és nyújtom a kezemet, hogy magammal húzzam őt a földről, de nem is ő lenne, ha véleményezés nélkül hagyná mondandómat.
- Nem tűnt fel. Tudja volt más dolgom is, mint magát csodálni átöltözés közben. –  osztom meg vele a saját verziómat, végül pedig egyedül hagyom arra a kis időre, amíg az áramszünet kezelésére szerzek be pár gyertyát. Az egyik fiókban rá is bukkanok egy-két darabra, de időközben csengetnek is, így ahelyett, hogy magam intézkednék ennek érdekében, inkább szólok a vendégemnek. Fel is találja magát, így még pár másodpercet időzök bent pluszban, hogy a fiók mélyéről többet tudjak beszerezni a gyertyákból, majd mikor ezzel sikerrel járok, már csak ezután indulok ki a nappaliba, ahol különös események fogadnak.
- Pedro. –  ennyit nyögök ki, majd letéve az asztalra a kezemben lévő gyertyákat sietek oda hozzájuk. - Innen intézem, addig menj nyiss ablakot és gyújtsd meg a gyertyákat. –  biccentek fejemmel annak az irányába, én pedig felkapom az eszméletlen lányt és a kanapéra fektetem. Egy párnát a feje felett igazítok el, másik kettőt pedig a lábai alá helyezek, hogy a vérkeringését rendbe kapjuk.
- Mi történt vele? Az előbb még jó volt. – értetlenül áll tovább mindehhez Pedro, miközben enyhén oldalra fordítom a lány fejét, ha egyéb kellemetlenségek követnék az ájulást.
- Csak átmeneti volt nála. Egyébként sem volt a legjobb passzban. Hoznál egy pohár vizet? –  adom ki a következő utasítást, miközben én a pulzusának ellenőrzésével és a meghallgatásával vagyok elfoglalva, végül pedig úgy igazítom a lábait, hogy ezáltal felgyorsítsuk ébredésének folyamatát.
- Tessék, a víz. –  rakja le az asztalra a poharat. - Egyébként mióta léptél elő megint orvossá? –  érdeklődik tovább, én pedig csak egy lopott pillantást vetek felé.
- Ne menjünk bele, jó? – kérem meg, majd most már alaphelyzetbe rakom Dina lábait, hiszen innentől kezdve rajta áll a felébredés. – Minden rendben az étteremben? – kérdezek rá, mert gondolom nem véletlenül van itt, közben pedig egy papírt meg egy tollat veszek magamhoz és jegyzetelni kezdek. Felírom a tapasztaltakat és a gyógyszer adagját, amit kapott, majd ezáltal kezdek számolgatni, miközben Pedro ittlétének okát ecseteli.
- De végül megérkezett minden? –  kérdezek rá a vihar miatti fennakadásokat figyelembe véve, végül sóhajtok egyet. –  Fél év...a gyógyszer adag. Hm, úgy tűnik csökkenteni kell az adagját és csak fokozatosan növelni. Egyszerre ennyi kihagyás után sok volt ez neki. - motyogom magam elé.
- Te meg miről beszélsz? –  foglal helyet most már társaságunk újabb fele.
- Ha rendszeresen szedte volna a gyógyszereit, akkor a kapott adag nem kavarta volna fel ennyire a szervezetét. De mivel a kihagyás ilyen sok volt, így érthetően változtatni kell. Legalább most már ezt is tudjuk. –  magyarázom meg, bár sejtésem szerint nem ért semmit, én viszont odasétálok Dinához, hogy újra felmérjem állapotának változását, és ha szükséges, pár csepp hideg vizet is hintek a nyakára a minél előbbi ébredés érdekében.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Csüt. Jún. 21, 2018 9:05 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Sok esetben érezzük magunkat egyedül, és ez nem a társas magány, hanem amikor valóban egyedül érezzük magunkat. Nem tudom elmondani az érzést, mert általában a barátaimmal vagyok, optimista emberként ismernek, egy mosolygós lányként, akinek mindenkihez van egy-két szava, de mióta elhatároztam, hogy megkeresem a gyökereimet, és visszatérek a nagyszüleim szülővárosába, ahol édesanyám is nevelkedett, ez a részem kiveszőben van. Nem állítanám, hogy depressziós lennék, mert ott pislákol bennem a tettvágy, keresem a megfelelő munkát, de ennyi idő után már felmerült az igény a letelepedésre, egy állandó helyre, ahol érzem, hogy szeretnek. A szüleim világutazók, és nem volt megállás a gyerekkorom alatt sem. Nem tudom elmesélni majd a gyerekeimnek, hogy egy helyen éltem volna hosszabb ideig, de ez nem feltétlenül baj, mert láttam rengeteg országot, és kultúrát, nyitottá váltam a különböző nemzetiségekre, mégis valahol a szívem mélyén egyre nagyobb tűzzel égne a letelepedés vágya, de valamiért nem vagyok benne biztos, hogy ez Annecy-ben fog megvalósulni. Hadakozok egy idegen pasival, akinek lényegében annyi volt a problémája, hogy nem adott nekem munkát, pedig én ténylegesen helyt álltam az éttermében. Leírt elsőre, és nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ennyivel elintézzenek. Alkalmatlannak titulált, a másik francia tulajdonos meg azonnal felvett egyetlen próbanap után. Nem hihetem el, hogy képtelen lennék ellátni egy konyhai kisegítő állást, mert mostanában a főzés lett a szenvedélyem. Életemben először vettem fel magamra mások véleményét, és nem tetszik, hogy Matteo által befolyásolva lettem. A szimpátiám hiánya ezen alapszik, nem tagadom, hogy fordítva is megtörtént a negatív kritika felvázolása, és ezt szavakkal is alátámasztottam az irányába. Miért kellett pont egyből ő belefutnom? Nem várhatott volna pár napot, amíg elcsendesedik bennem ez a rossz érzet, hogy lekicsinyelte a munkámat, aztán meg összezavart, és fel akart vágni a munkatársai előtt azzal, hogy felvenne, és adna egy esélyt? Megbántott, és alapvetően ezzel nem tudok mit kezdeni. Őrült, és vehemens, nem látja kívülről magát, mert abban a hitben él, hogy mindenben jól cselekszik. Óriási tévedés, én sem vagyok tiszta, és nem rejtem véka alá a rossz természetemet, de érdekes, ha Tommal, vagy Pedroval beszélgettem, akkor mosoly szaladt a számra, és élveztem a társalgást, ezzel ellentétben vele nem megy. Fűt és fát is mondunk a másikra, és roppantul elegem kezd lenni abból, hogy emellé még kioktat, elhord mindennek, és úgy tesz a végén, mintha ő lett volna az áldozat. A rá borulós incidens után csak mélyeket lélegzek, de a fejfájásom nem múlik, és a hányinger ismételten rám tör. Az ajtócsengő jókor jön, ő megy a gyertyákért, nekem meg marad a vendég beinvitálása. Nem gondolom végig, hogy ki lehet az ajtó másik felén, ezért meg is lepődöm azon, hogy Pedro az. A barna íriszeiből jól kiolvasható, hogy a legkevésbé számított rám, és ha őszinte akarok lenni, én sem akarok itt lenni. Ha nem szédülnék ennyire, már két lábon távoztam volna, de amint becsukódik a nyílászáró, mert természetesen beengedem a főnök jobb kezét, az ihletődés elszáll, és megadom magam a sötétségnek. Legyőz a fejfájásom, és a kettős látásom is. Régen voltam ennyire ramatyul, de áldásos az öntudatlanság, mert addig sem tudom, hogy mi zajlik körülöttem.
A mélységek megjárása nem zavar különösebben, szinte már visszatérőként üdvözlöm ezt a helyet, ami csak átmeneti, mert fura érzés kerít a hatalmába. Nem látok semmit, de érzékelem a külvilágot egy bizonyos fokig. Valakik beszélgetnek körülöttem, a bariton alapján két férfi, de az is lehet, hogy tévedek. Meg szeretném őrizni ezt a pillanatot, hogy ne kelljen kinyitnom a szememet, mert kellemetlenül rázkódik a gyomrom, és ennek hatására, hogy tudatosítom a liftezést, már jön is az öklendezés. Félig emelem fel a fejemet, és oldalra bukdácsolom ki a reggelimet, mert az ebédre még nem volt pénzem. Totál keserűen marja végig a torkomat, és a mellé társuló hanghatások csak rosszabbá teszik a folyamatot. Valaki tartja a fejemet, a kezeim a hasamon pihennek, és szívem szerint vissza is hanyatlanék, de pár hunyorgás után felnyitom a szemhéjamat, és az első kék szempár, amivel találkozom.
- Vizet… - nyögöm gyengén, és ketten is ugranak a kérésemre, de végül Pedro adja oda a poharat, óvatosan ügyelve arra, hogy meg tudjam tartani, de túlságosan remeg a kezem. Az ajkaim kiszáradtak, félhomály uralkodik a nappaliban a gyertyák fényétől.
- Nem kell… - tolom el, és visszadőlök. A hátamon, és a tarkómon is kiütött egy kis veríték, aztán váratlanul fakadok sírva.
- A szüleimet akarom…nagyon fáj. – erőtlen könnycseppeket erőszakolok ki, aztán elhal a kezdeményezésem, mert valaki a nyakam alatt igazgatja el a párnát.
- Meg akarok halni… - csukom le a szemhéjaimat, így a szemem tövében ülnek meg a könnycseppek. Hónapok óta nem voltam ennyire rosszul, és ennyire egyedül, távol az apámtól, és az anyámtól.


dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Szomb. Jún. 23, 2018 6:18 pm



Dina&Matteo


Bárhogy is számolom magamban, ennek a napnak két végződéssel kellett volna zárulnia; az egyik az, hogy Ines önmagát meghazudtolva megjelenik időben a közös programunkon, a másik pedig, hogy ragaszkodva sajátos szokásaihoz lemondja az estét valami különleges kifogást kreálva. Igazából bármelyik esethez tudtam volna alkalmazkodni, hiszen egyikből és másikból is kaptam már jócskán ízelítőt, bár leginkább abból a verzióból, ahol egyedül fogyasztom el a vacsora jó nagy részét, míg ő máshol üti el az idejét vagy mással. Naiv sem vagyok, ahogyan bizalmatlan sem, de az ösztöneim sosem csaltak meg, Ines viszont ezzel ellentétben már más téma. Az pedig, hogy ezeket félredobva egy nem várt és egyben összezavaró lehetőség lépett érvénybe a mai napomat illetően, engem is minden szempontból felkavart. Részben azért, mert azzal a személlyel kell időm nagy részét tölteni, aki többször is próbára tette idegrendszeremet, részben pedig azért, mert újra azzal az énemmel kell harcot vívnom magamban, akivel régen nem osztoztam egy testen.
A kezdeti összeszólalkozások, majd a folytatásban történő rosszullét egy újabb veszekedést eredményezett, mégis mindketten életben vagyunk, így talán helyzetünk nem is olyan vészes, mint amennyire azt sejteni lehetett. Nem tudom azt mondani, hogy kedvelem őt. Legszívesebben kisétálnék a szakadó esőbe és rázárnám az ajtót, csakhogy ne kelljen újabb szellemes megjegyzését elviselnem, de annál több türelemmel áldottak meg. A neveltetésem már egészen más elveket vall, azt viszont túl korai lenne megmutatni egy vadidegennek. Meglehet nem Dina hibája, hogy ennyire távolságtartóan és sokkal inkább kedvtelenül állok hozzá, hanem én is erősen közrejátszok ebben. Ritkán alakítok ki normális kapcsolatokat és tartom meg őket hosszú időn keresztül. Leginkább azért sem, mert az első egy-két percben megállapítom kit tudnék elviselni és ki az, akivel soha a büdös életben nem jönnék ki jól. Időszűkében vagyok ahhoz, hogy jó arcot vágjak olyan személyekhez, akik egyébként magas vérnyomást váltanak ki belőlem és túl sokszor adtam már esélyt az emberiségnek ahhoz, hogy most már ne éljek azzal a lehetőséggel, hogy szűrjem az ismeretségi körömet. Dina most ezek az elvek között is eléggé különleges esetet képez. Nem azért, mert ebben a kis időben, amit egymással töltöttünk hirtelen pozitív sugallat áradt felőle, amely engem is teljesen elbűvölt, hanem leginkább azért, mert a rosszulléte nyugtalanít. Szakmai ártalom, amit az ember nem vetkőzik le magáról teljen el bármennyi év is. Talán ez az oka annak, hogy nem küldtem el még melegebb éghajlatra vagy vittem el egy kórházba és mondtam le róla, hogy mások kezelése alá kerüljön. A francos és meghatározó múltam, amelyet megvetek és amelyről nem kívánok ódákat zengeni.
Pedro érkezésével beüt a váratlan, ámbár nem meglepő fordulata az estének, ami gyors cselekvéseket igényel. Néhány dologban a segítséget is kérem, míg másokban csak magamra vagyok utalva. Fejben ezernyi gondolatszálon haladok tovább, de részese vagyok a pillanatnak és amint úgy érzem és egyben meg is bizonyosodok róla, hogy a szükséges lépéseket megtettem, akkor a körülményeket mérem fel. Pedro eközben ittlétének okát ecseteli, így ha nem elég, hogy Dina állapotát illetően legalább három elméleti síkon futnak gondolataim, akkor most egy negyedik is bekapcsolódott, ami a jelenemet és egyben a jövőmet teszi ki és amire nem ártana figyelnem. Eleinte a gyógyszer adagokat igyekszem átnézni, hogy azok ne akadályozzák a felépülésében, de amikor az ébredési fázisba lépünk és az ájulás újabb tünetet kísér, vele pedig egy nyugtalanítóbb hangulatot, akkor már egy nagyobb képet kell, hogy igénybe vegyen. Kezdetben viszont ezt félreteszem.
- Óvatosan. - teszek egy lépést közelebb, de a víz átadása Pedro terepe lesz, míg én azon vagyok, hogy rendet és kényelmet biztosítsak körülötte, amely csak részben csökkentené a nyugtalanságát. Elvéve tőle ezek után a poharat igazítom el a párnát a feje mögött, de csak annyi időre, amíg a kanapé szélére helyezkedek.
- Muszáj innia. Tartom.. - nem beszélek egyszerre sokat, hogy csak apró információkat ültessek el a gondolataiban, mindezt viszont tevékenységeim kísérik, amik során úgy helyezkedek, hogy ülő helyzetbe tudja tornászni magát és a mellkasom váljék támaszává az ivászat során. Ez után tartom a poharat és segítek annak tartalmát apró kortyokban eljuttatni hozzá.
- Hol érez fájdalmat? - teszem fel a kérdést, de nem vagyok követelőző vagy türelmetlen vele, legfőképp a zavart viselkedése miatt. Még egyszer nem teszem fel a kérdést, helyette várok, hogy kevésbé legyen zaklatott, ez viszont egyedül nem fog neki menni.
- Tudom, hogy fáj, de nem engedem, hogy baja essen, viszont figyelnie kell rám. Koncentrálnia a hangomra, mert nem hagyom magára. - nyugodtabban beszélek hozzá és az arcából igazítom el zihált tincseit. - El kell mondania hol fáj és segítenie nekem, hogy én is segíthessek. Utána ígérem mindent megteszek, hogy jobban érezze magát. - többször is a hangsúlyt azokra a szavakra fektetem, amelyek azt sugallják nincs egyedül ebben a kellemetlen helyzetben. Állandóan robbanásra kész személyiségem miatt mások megnyugtatása nem tartozott túlságosan az erősségeim közé, de valamennyi empátia azért szorult belém a kórházban eltöltött évek alatt. Idő közben figyelek a testbeszédére, szavaira vagy éppen a viselkedésében beállt változásokra, hátha előrébb jutok az állapotával kapcsolatában, noha egy-két dolog már megfordult a fejemben mivel is lehet dolgunk, de biztosra csak akkor megyek, ha némiképp kommunikatívabb lesz velem. Mindeközben viszont egy percre sem mozdulok a közeléből, nehogy elbizonytalanodjon a jelenlétemmel vagy a szavaimmal kapcsolatban.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Jún. 24, 2018 5:34 am



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Cseppet elragadtatom magam, hiszen tudom jól, hogy nem vagyok ilyen, és bármennyire is úgy tűnik, hogy képes vagyok uralni a gondjaimat, hát azok visszafele sülnek el. A boltban tett látogatásom alkalmával ezek a tünetek még csak a szédülés szintjén voltak jelen, és abban láttam a rációt, hogy a fél éve kihagyott gyógyszermennyiség a ludas, de arra már nem készültem fel, hogy két újabb ájuláson leszek túl, és a fekvés sem könnyít rajtam. A tervem, miszerint főzök, már túlságosan távolinak látszik innen nézve, amikor megfordulok, és éppen csak, hogy sikerül kiadnom a gyomrom tartalmát. Az elsőszámú szabály, hogy nem várok az étkezésekkel ennyit, még akkor sem, ha nincs rá pénzem. Jobban jártam volna, ha beülök valahová, de a gyomrom kényességét tekintve nem csoda, ha amellett tettem le a voksomat, hogy a saját főztömet egyem meg. Mélyeket lélegzek, de mar a torkom, és mindenhol nedvesnek érzem magam, de nem a jó értelemben. Megint beáll nálam ez a nem tudom, hogy hol vagyok érzet, és kell egy kis idő, hogy felfogjam. Az olasz lakásán fekszem, és hánykolódom a sorsom nem túl kellemesnek nevezhető hajóján, ha az alapokat veszem számításba, mint a rókázás, meg a fejfájás. A legésszerűbb az lenne, ha a vízzel leöblíteném a savat, de olyan gyenge vagyok, hogy felülni sem tudok segítség nélkül. Kapálózom, és Pedro hozza is nekem a poharat, de félúton meggondolom magamat, és visszadőlök fekvőhelyzetbe. Matteo, vagyis a G betűs ökör, de most nem megy a humorizálás sem, mert a pokolra kívánom a porhüvelyemet a lelkemmel együtt, jön oda hozzám, és igazítja el a párnát a fejem mögött. A „kellene” jelzőt megnyomja, és hirtelen az ő kezébe lendül a folyadék, de isten bízza én nem vagyok képes most felülni, akkor sem, ha szépen kér rá, vagy ezt tanácsolja. Elönt a kétségbeesés, és a kövér könnycseppjeim úgy törnek utat maguknak, mintha hetek óta erre gyakoroltak volna. Nem bírom ezt a költözéssel járó stresszt, és az utazgatás mellett kellett volna maradnom, vagy az anyámmal, aki napok óta nyüstöl, hogy válasszak egy időpontot, mert akkor meglátogat, és megmutatja nekem a várost. Az egerek itatása jól megy, de mikor nem sikerül felülnöm, és a hasamon nyújtóztatom ki a két karomat, már valami elindul. Pedro ijedten hátrál meg, a perifériámon látom, de nem teszem szóvá. Életében egyszer látott, és akkor nem így festettem, mint egy rémkép, hanem egy normális csaj, aki mosolygott, és tele volt élettel. Végül Matteo felhúz, mert ha nem tenne így, akkor maradnék fekvő helyzetben, de a mellkasára von, és kérdésekkel igyekszik elhárítani a félelmemet.
- Nem tudom megmondani. – szipogok, és a vállának dőlve reszketve sírok, mert ebben már nemcsak a betegség van benne, hanem az újtól való rettegés, az egyedüllét bizonytalansága, és a fizikai fájdalom. Az itt lesz alatt nem értem, hogy mire céloz, de a vízből egy korty se megy le a torkomon, és el is tolom a kezét, mert jelenleg a levegővétel is fáj. A fejem majd szétszakad, de ő csak azt ismételgeti, ha elmondom, hogy mim fáj, akkor képes lesz segíteni, és jobbá tenni a napomat. Az ingét eláztatom, és a fülébe motyogok erőtlenül.
- A fejem fáj, a tetején. – kábulok be egy pillanatra, és belefúrom az orromat a vállába. – Elől és hátul a tarkómnál, mintha késeket szúrnának bele…és szédülök. – vattát tudnék köpni, egyszerűen ki vagyok száradva lassan, így csak hátradöntöm a fejemet, és látom, hogy már emeli is az ajkaimhoz a poharat. Eleinte nehezemre esik a nyelés, de az első kortyot egy második követi, aztán még egy, míg meg nem iszom a fél pohár tartalmát. Ezután csillapodik a sírásom is, de nem mozdulok mellőle. A fejem ráhajtom a válla és a mellkasa találkozására, és érzem, hogy lassan megnyugszom, de a szívverésem még mindig őrült tempóban dobog.
- Feküdni…szeretnék. – hunyom le a szemhéjamat, és abban sem vagyok biztos, hogy ez már nem álom.
- Matteo kérem, segítsen… - vontatottan beszélek, és az ingébe kapaszkodom bele, így az arcom az övéhez ér a végén, és az ajkaim a jobb arcélét súrolják.
- Dübörög a szívem, ez lehetséges? – kérdezek vissza, de csak úgy, hogy ő hallhassa.



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



where there is desire there is gonna be a flame
where there is a flame someone's bound to get burned
dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Jún. 24, 2018 6:30 pm



Dina&Matteo


Ennek az estének az alakulása már mindennek nevezhető, kivéve normálisnak nem. Mintha egy végeláthatatlan körforgásba kerültem volna, ahol próbára kell tennem a türelmemet, az idegeimet és minden egyéb hangulat meghatározó részemet, hogy kedvére tegyek és segítségére legyek annak a nőnek, akivel már az első pillanattól kezdve szívjuk egymás vérét. Tudom, hogy az emberek változnak. A kapcsolatok úgyszintén. Minden csak hozzáállás kérdése vagy éppen annak, hogy milyen irányba szeretnéd alakítani az emberekkel való kötelékeidet. Én ritkán kedveskedek vagy válok nyitottá másokkal szemben, és olyan gyorsan barátságokat sem tudok kötni, mint amennyire mostanában kialakulnak. Összetettebb és nehezebb személyiség vagyok annál, mintsem könnyedén lavírozzak a sértettség és a jóindulat vékony kötelén. Mégis tudom, hogy mit vállaltam be most ezzel az egésszel. Dina ellátása vagy éppen állapotának javítása érdekében nem kevés időt töltöttünk és töltünk el majd valószínűleg egymással, így dacára a javíthatatlan személyiségjegyeimnek, most muszáj leszek megemberelni magamat és tartani a számat vagy az érzelmi kitöréseimet, amíg a helyzetben változás nem lép fel. A kezdeti nehézségeket nyugodtabb állapotok kísérik, mégis az idő múlásával a helyzet gyorsan alakul át kevésbé szerencséssé. Dina rosszullétének tünetei újabb fordulatot vesznek és ez ismét igénybe veszi a gondolkozásomat a következő lépéseimet illetően. Nem mondom, hogy minden eshetőségre felkészültem, de amíg itthoni körülmények között megoldást tudok találni a problémáira, addig tartom magamat az elveimhez. A víz először elutasításra készül és sokkal inkább azért, mert eléggé gyenge ahhoz, hogy magától a poharat is képes legyen megtartani. Ezután viszont magam veszem a kezembe az irányítást és helyezkedek úgy mellette, hogy megoldást tudjunk találni a folyadék bevitelre, még ha a helyzet közel sem az, amire azt mondaná az ember, hogy kényelmesen elvan benne. Korábbi munkám során meg kellett tanulnom a kétféle közelség közötti különbséget. Nem érezhettem magamat feszélyezetten, ha a páciens ezt igényelte, ugyanakkor nem tekintettem annál többnek, mint a munkám része. Mostanra annyi idő telt el, hogy eléggé nehéz visszarázódni ebbe, de a tudás és ezek a dolgok nem tűnnek el egyik napról a másikra, leginkább mélyen meghúzódnak a háttérben, hogy amikor a szükség kívánja, újra felszínre törjenek. Hagyom, hogy a mellkasomnak dőljön, mindeközben a nyugtatására is ugyanúgy odafigyelek. Nem tudhatom mennyire segíti ez vagy éppenséggel hozza ki a sodrából őt, ahogyan azt is csak sejthetem, mennyire van képben környezetének gondolatával. Mindezek ellenére én teszem a dolgomat és habár a következményei csak később jutnak majd el hozzám, eszembe sincsen most abbahagyni a nyugalom biztosítását, ha már egyszer belekezdtem. Az viszont, hogy egyáltalán nem ismerem őt, sem a személyiségét, sem pedig életének, múltjának történetét, egy kicsit azért megnehezíti a dolgomat. Ezért is válogatom meg a szavaimat, nehogy olyat mondjak, amely még inkább ront a helyzeten.
Kérdésemet csak lassan dolgozza fel, én pedig nem sietettem, mert csak felzaklatná őt.
- Legyen türelemmel magához. - nyugtatom meg, hogy ez nem meglepő és közel sem hiba, ha úgy érezné, hanem szokványos esete annak, ha az ember ramatyul érzi magát. Lassan végül a válasz is nyilvánosságra kerül és nem mondom, hogy nem kezdek el töprengeni azon mi okozhatja nála ezeket, mert egyfolytában a megoldáson kattogok. Olyan régen nem kellett már ezeken a területeken pörgetnem a gondolatimat, hogy szinte elfelejtettem mekkora intenzitással hat az emberre mindez.
- Szóval a feje... - mondom úgy, mintha magamban összegezném mindezt és valahol így is van. Óvatosan segítek neki a vízzel kapcsolatban, de közben a mai nap történéseit futom át, míg végül eljutok a boltban történő balesetéhez és beugrik. Az a szerencsétlen cukor..
Mellette átnyúlva igazítom el a párnákat, hogy azok kényelmet biztosítsanak neki, de nem mozdulok mellőle. Fokozatosan fogom megtenni az elválást tőle, hogy ne érezze annak hatásait vagy fordítva jöjjön ki neki az egész. Igaz már előbb említettem mennyire ügyesen tudom különválasztani a közelségek fokozatát, most viszont úgy érzem engem is kizökkentenek Dina tettei vagy ahogyan igyekszik szót érteni velem, de nem hagyhatom, hogy teljesen a fejembe szálljon mindez. Kérdése hatására lepillantok rá, és csak egy aprót bólintok elöljárójaként szavaimnak.
- Nem kizárt. - válaszolok neki, de nem állok le ennyinél. - Figyeljen, megbizonyosodunk róla, oké? Viszont arra kérem, hogy feküdjön le a párnára és hunyja be a szemeit. Kevesebb külső tényezőre kell koncentrálnia egyszerre. Segítek. - figyelmesen bújok ki öleléséből és mikor ez sikeresnek bizonyul, leteszem a poharat, hogy a nyakamban eddig ott létező sztetoszkóppal megbizonyosodjak szívverésének hevességéről.
- Ez most kicsit hideg lesz, de magának csak a légzésre kell koncentrálnia. - nem kérem meg most különösebben semmire, mert tisztában vagyok vele, mennyire megerőltető ebben a helyzetben bármit is megtennie, így csak alaposan végzem el a meghallgatását, mely után az arcára vándorol tekintetem.
- Igaza volt, meglepően heves, viszont ezen segíthetünk. Most kap egy fájdalomcsillapítót és Pedro? - fordulok hirtelen abba az irányba, ahol megtalálhatom az eddig háttérben meghúzódó vendégünket. - Hoznál kérlek jeget? - mondom el végül mit akarok, majd ezután Dina felé fordulok ismét.
- Magának annyi lesz most a dolga, hogy egy kiadósat alszik, a többit pedig rám bízhatja. Fontos, hogy pihenjen, én pedig ezalatt az idő alatt is itt leszek. - osztom meg vele, majd megköszönve veszem át Pedrótól a kapott jeget és az ütés helyéhez érintem. - Tudom, kellemetlen, de szükség van erre. Tudná tartani? - célzok most a borogatásra, de amíg a válasz nem érkezik, addig Pedro segítségét kérem, hogy Dina eközben megkaphassa a gyógyszert, ami remélhetőleg annyira elnyomja, hogy tud miatta aludni.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Júl. 01, 2018 11:27 am



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

A hangulatingadozásom részben annak köszönhető, hogy alig tudok valamit a környezetemről, és az abban beálló változásokról. Idegenekre vagyok hagyatkozva, egy olyan férfiba kell bizalmat fektetnem, aki miatt fáj is a fejem rendesen, de csak átvitt értelemben. Matteo kedvessége nem szerepelt a listámon, miután úgy elzavart, és a boltban is nevetség tárgyává tett, aztán kikötöttem a lakásán, és megvádoltam azzal, hogy rám mászott. A tényezők nem mellettünk szólnak, és bevallom, hogy szégyellem is magam, mert nem láthatott ilyen körülmények között, mikor összefutottunk. Nem szeretem, ha gyengének, és esetlennek tűnök, de vajmi kevés esélyem van, hogy ez másképpen alakuljon. Fekszem a kanapén, forog velem a világ, és őt meg a barátját figyelem. Pedro türelmes, és rendkívül barátságos, nekem első szempillantásra kedvesnek látszott, és ez most sincsen másképpen, mégis az olasz az, aki irányít, és a segítségemre van a felépülésben. Anya örömtáncot járna, ha tudná, hogy összeakadtam egy orvossal, aki még főzni is tud. A leghőbb vágya az, hogy találjak valakit, akinek nagy az egzisztenciális háttere, és valami társadalmi-közösségi munkát végez. Az orvoslás, az igazságszolgáltatás ebbe a témakörbe sorolandó, és sejtem, ha együttlátna vele, akkor elkezdődne az összeboronálás. Nem mondta ki, de láttam a szemén, mikor az egyik munkatársának megszületett az unokája, hogy mennyire vágyódik utána. Meg is mondtam neki, hogy anyuka még éljen, mert én nem vagyok az a lány, aki hamar fog szülni. Tengődöm a kanapén, és lelóg az egyik kezem is, de aztán a látóterembe kerül Matteo, és az a bizonyos pohár víz, melyet az előbb utasítottam vissza, mert nem tudok felülni se normálisan. Ülőhelyzetben foglalja el a lábam melletti területet, aztán felhúz, és a mellkasára von. Érzem a karjában lévő erőt, nem tagadom, hogy más helyzetben vonzóvá válna a szememben ez a fajta intimitás, hiszen férfi a javából. Már az első találkozás alkalmával megtetszett, de ezt csak később ismeri be magának az ember. A pézsmaillat az orromba kúszik, és félig lehunyt szemhéjakkal kortyolgatom el a vizemet, miközben arról diskurálunk, hogy mim fáj.
- Igen a fejem. Hátul… - mutatnék a homlokom, és a fejem búbja közé, de nem megy, és csak halandzsázok neki, mint egy meg nem értett külföldi turista. A hátam mögött rendezkedik, én csak nekitámasztom a fejemet, és a szívverésére koncentrálok. Beszélgetünk, ennek a félhomálynak is megvan az előnye, és hallom a kinti vihar utórezdüléseit is, de az is lehet, hogy ez az ütemes dobbanás belőle érkezik. A szívem a fülemben dübörög, meg is osztom vele a feltételezésemet, mikor úgy dönt, hogy kibújik az ölelésemből, és visszafektet. Hálásan dorombolnék, ha cica lennék, de így is egy kellemesebb nyögés hagyja el az ajkaimat, és befúrom az arcomat a jó melegbe. Fázom, és örülnék neki, ha nem nyaggatnának tovább.
- Mi lesz hideg? – rebbenek meg a szempilláim, és észreveszem a fülébe akasztott sztetoszkópot. A felsőm alatt nyúl be, és irányítja a fémes lapot a mellkasom környékére, de révén nincs rajtam melltartó, hirtelen lúdbőrös leszek, és a mellbimbóim is megkeményednek. A légzésre koncentrálok, de közben őt figyelem. Számol valamit, végül befejezi a műveletet, és alátámasztja a kijelentésemet.
- Meg fog szúrni? – biggyesztem le az ajkaimat, de újabb éles fájdalom nyilall a halántékomba, és megrázkódom tőle. A látásom el is homályosul, mikor valaki jeget nyom rá, és felszisszenek.
- Ez hideg… - lehunyom a szemhéjam, mert hallom a zacskó eltépését, nyilván most veszi ki a tűt a steril csomagolásból, és a halk duruzsolást elnyomja, hogy a derekamon felhúzza a felsőt, és a bugyimat is kicsit letolja, hogy odanyomja be az injekciót. A kellemetlen szúrás után a forgás felgyorsul, és kidőlök, mint egy katona az árokban.

Egy-két órával később:
Halk zene mászik a fülembe, nem bírom ki, hogy ne arra figyeljek. A szemem csukva, és ehhez a melankolikus dallamokhoz egy mélyebb bariton tartozik, vagy dúdolás. Tetszik, hogy körülölel ez a békesség, a nyugalom terepe. A meleg szinte a védelmezőm lesz, mikor kihajtom a takaró szélét, és elsőként nyitom fel a szemhéjaimat. A konyhában ég csak a villany, ami közvetlenül a nappali mellett helyezkedik el. Kell egy kis idő, hogy hozzászokjak az ismerős környezethez, aztán a kíváncsiságom feléled, és körülnézek. A kezemet a hasamra fektetem, és kiszúrom a háttal álló, tüsténkedő alakot. Matteo főz, vagy valamit kreál a konyhában, és nincs tudatában annak, hogy figyelik.
- Mi készül…remek illata van. – szólalok meg, és ekkor megugorva felém pillant, és összetalálkozik a tekintetünk.
- Nem kell megijednie, életben maradtam. Nem tudom mit adott be, de most nem fáj annyira a fejem, szóval köszönöm. – nem ülök fel egyelőre, hacsak nem jön közelebb, így szelíden mosolygok rá, és fegyverszünetet kötök vele…fejben tuti. Megérdemli a történtek után, hogy új lappal indítsunk, mert megmentette az életemet.




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



where there is desire there is gonna be a flame
where there is a flame someone's bound to get burned
dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Júl. 01, 2018 8:17 pm



Dina&Matteo


Meglehetősen egyedinek és mostanra már közel sem hétköznapinak találom azt a helyzetet, amibe sodortuk egymást, mégsem teszek úgy, mintha semmi sem történne körülöttem vagy nem most kellene előszednem mélyre eltemetett tudásomat, hogy segítséget nyújtsak Dina számára. Az állapota jó pár változót megél és eléggé nehézkes eleinte megállapítani, hogy mi is pontosan a diagnózis, a végére viszont lassan kialakul ez a kép. Annyira régen hozakodtam elő életem ezen szakaszával, hogy visszarázódni ebbe több, mint nehéznek bizonyul, mégis úgy tartják, hogy amit egyszer már megtanulsz, azt nem könnyen felejted el. Sosem állt közel a szívemhez az orvoslét és annak következményei, mindazonáltal olyan nevelést/tudást kaptam mind az édesapámtól, mind a bátyámtól, amely elég volt ahhoz, hogy egy életre velem maradjanak azok az információk, sodorjon bárhova is az élet. A mi családunk története nem éppen pozitív és boldognak főleg nem nevezhető, de van valami megfoghatatlan jellemzője az egésznek, amit más nem láthat, csakis azok, akik eddig is a részét képezték. Noha néha jól jönne Pietro tanácsa, ha az élet akadályokat gördít elém vagy édesapám felfogása, amivel kapcsolatban nem tudok pusztán kívülállóként nyilatkozni, mégis meg kellett tanulnom önmagam hibáiból tanulni és megtapasztalni a büntetést, ami ezzel jár. Arra viszont rájöhettem volna, hogy ennyire könnyen a múltamtól nem szabadulhatok meg és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Dina esete. Ő olyan személy, akiről kezdetben - és még most sem igazán - tudok kellemes élményeket felmutatni vagy úgy nyilatkozni, hogy az ne legyen sértő. Mesterien űzzük azt, hogy miképpen kell a másik idegeit nyírni és ugyanilyen módon alkalmazzuk is. Nem vagyunk olyan emberek, akik képesek megmaradni egymás mellett, most mégis a helyzet úgy hozza, hogy kénytelen vagyok segítséget nyújtani és bizalmat, kedvességet szavazni felé. Eléggé nehéz, mert még most is kihoz a sodromból az, amiért korábban megint csak összeszólalkoztunk, de felnőtt ember módjára kell kezelnem és félretenni sértettségemet a jó ügy érdekében. Baromira kellemetlen, azonban az első akadályok után már szinte természetesnek hat vele gyengédebben beszélni. Bármennyire is abszurd ez, már csak azért is, mert nekem Inessel kellene vacsoráznom és nem valami idegen nővel töltenem az időmet. Valamiért mégis fontos, hogy jobban legyen és nem hagynám, hogy a közelemben a rosszullét legyűrje őt, miközben én tétlenül nézem végig a szenvedését. Lehet, hogy nem éppen a kedves fajtára neveltek, de tudok együtt érző lenni és ez az, amit nem a családom férfi tagjaitól tanultam el.
A Dina felé tett kezdeti próbálkozások, hogy a problémája kiderüljön eléggé haszontalannak bizonyulnak, de a későbbiekben mégis sikerül egymással szót értenünk és hamarosan a fejfájás is bekerül a képbe. Nem elsőre, de kezd összeállni lassan a kép és eszembe jutnak a nap történései, a fején landolt cukros csomag és ezzel együtt az ezt követő tünetek, amik eléggé erős gyanút biztosítanak az agyrázkódással kapcsolatban. Eleinte nehézkesen megy, hogy a segítségére váljak és állati nagy türelemre van szükségem vele kapcsolatban, mégis valami belső késztetés árán összetudom egyeztetni a tetteimet és félretenni azt a hadakozást, ami egyébként bennem zajlik le ezekben a percekben is. A nyugtatása után pihenésre szólítom fel, mégsem hagyom figyelmen kívül a megvizsgálását, amelyet odafigyelve teszek meg, nem elhanyagolva egyetlen dobbanást sem. Ennyi idő múlásával újabb szívverést hallgatni a nyakamban lógó segítségen keresztül rettentően meglepő, de többnyire megnyugtató is. Egyik kedvencemnek tartottam mások életének dallamát hallgatni, szóljon ez most átvitt értelemben is. Tudtam, hogy minden egyes dobbanás újabb esélyt ad nekik arra, hogy szeressenek, tovább lépjenek, változtassanak. Lehetőségeket és ez pedig abban a szakmában felettébb könnyed tudott lenni egy nehéz beavatkozás után.
A fejem zsong mire a gyógyszer beadása után Dina lassan elalszik, én pedig nekiállok a körülöttünk heverő dolgok elpakolásának. A gyertyák nyújtanak még mindig fényt, ámbár a vihar odakint csendesebbnek hat az előbbi állapotokhoz képest. Pedro társasága továbbá is töretlen, ugyanakkor ő most már a konyhában foglalt helyet, hogy ne zavarja számára is eléggé szokatlan párosunk történéseit, melyet nem rest megjegyezni, mihelyst a konyha felé veszem az irányt.
- Ne is mondj semmit.. - kérem meg és a kukába dobom az üres zacskót, a poharat pedig a mosogatóba helyezem. Pedrot viszont eléggé szórakoztatja ami most lezajlott körülötte, ez viszont engem kevésbé tart boldogabb állapotban, így mihelyst megelégelem komolytalanságát, inkább visszaküldöm őt az étterembe amiért idefáradt, hiszen egy kis nyugalomra nekem is szükségem lenne ezek után, már csak azért is, hogy a fejemben kavargó gondolatok összességét helyrerázzam. Ez viszont már csak akkor veszi kezdetét, amikor Pedro mögött becsukódik a bejárati ajtó.
A következő egy-két óra a maga monoton nyugodtságában telik, mégis erre van szükségem. Kissé helyreteszi a gondolataimat, a hangulatomat és idegesnek sem érzem már magamat. Többször is ránézek Dinára és ugrásra készen állok, ha a szükség úgy hozza, de ez elhanyagolhatónak tűnik tekintettel arra, hogy alszik, mint a bunda. Időközben az áram is visszajön, így a gyertyák nyújtotta hangulatvilágításra már nincs szükség, viszont lehetőséget kapok arra, hogy az elmaradt és Inessel kettesben töltött vacsora hozzávalóit felhasználhassam. Összepakolva magam körül és előkészítve az általam vásárolt dolgokat helyezkedek el a konyhában és háttérzajnak valami válogatást kapcsolok a laptopon, de nem túl hangosan, pusztán annyira, hogy én halljam. A Dina szatyrában lévő dolgok már kipakolva állnak a hűtőben, a többi ami pedig nem éppen oda való, azt külön téve helyeztem el a konyhapult egy részén. Nem fogom felhasználni a tudta nélkül és amúgy sem szeretném, hogy kárba vesszen, amit vásároltam. A készülődés után állok neki a hozzávalók összeállításának és otthonosan mozgok azon a terepen, ami már egy jó ideje az életem részét képezi. Anya és Beatrice büszkének érzik magukat amiatt, hogy ezt az utat választottam és sokszor küldenek recepteket otthonról, amit az ottani éttermükben használtak fel és nagy sikert aratott. Hiányoznak, de Bea többször is írta, hogyha az ideje engedi, akkor meglátogat, így tudom, hogy rá némiképp számíthatok ebben. Rettentő csökönyös tud lenni, és ha valami a fejébe vesz, akkor arról senki fia nem tudná lebeszélni, így azon sem csodálkoznék, ha egyik pillanatról a másikra megjelenne az ajtómban. Mivel szinte minden főzéshez ugyanazt a dallistát kapcsolom, így az ismerős hangzások dúdolásra késztetnek és teljesen elmerülök ezáltal a tevékenységeimben. Annyira sikerül kizárnom a külvilágot, hogy Dina hangja meglepetésként ér és egy röpke másodpercre ijedtségemet fejezem ki emiatt.
- Még szép, hogy életben maradt. Ellenkező esetben nagyon dühös lennék magamra. - összegzem ennyivel, de a válaszadás előtt kitérek mondandójának első felére. - Meglepett, hogy ilyen korán felébredt. - szedek elő egy poharat és megtöltve azt vízzel sétálok át a kanapéhoz, majd átnyújtom neki. - Azt viszont megnyugtató hallani, hogy jobban érzi magát, mindenesetre én szeretnék megbizonyosodni az állapotáról, szóval ha visszafeküdne, az nem okozna problémát. - félmosolyt ejtek felé és elsétálok a pulton hagyott sztetoszkópért. - Tapasztal szédülést, hányingert? - kérdezek rá azért időközben, de mivel a kérdésére nem adtam választ, így ezzel folytatom.
- Sokan rakott padlizsánként ismerik. Eléggé laktató étel és mivel nem hinném, hogy az elmúlt pár órában bármit is evett, így jól fog jönni. Nem mellesleg gyerekkori kedvencem, ezért nekem is. - teszem még hozzá, de megvárom, amíg most már maga helyezkedik el, ha viszont ez kevésbé jön össze, itt vagyok, hogy segítsek vagy a kérdéseire válaszoljak, amik felmerülhetnek benne.

dolgozó
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
« Annecy

Hozzászólások száma :
28

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine Vas. Júl. 01, 2018 9:30 pm



dina & matteo
One meeting is an accident, but two..is a disaster!

Nem tudom megmondani, hogy miért érint furán az, hogy valaki a környezetemben dúdolgat, és olyan energiákat szabadít fel, melyeket csak a családtagjaim közelében érzek. A meghittség, és a biztonság nem mindenhol jár kéz a kézben, ezért vagyok ledöbbenve azon, hogy Matteo lakásán szembesülök a tényekkel. Az ideköltözése óta eltelt néhány hét, talán kettő, ha pontos akarok lenni, és eddig nem is vágyakoztam az ismerős iránt, de amikor történik valami negatív, és átértékelődik a pillanat is, akkor kénytelen vagyok ezekbe a szekundumokba kapaszkodni. A pillantásom bejárja a hátát, a nyakába akasztott törlőrongyot, és a fenekét, amit a zenére ráz. Nem túl feltűnő, de otthonosan mozog a konyhában, és szeretettel főz. Nem volt jellemző rá az első találkozásunk alkalmával, hogy így viselkedjen, emiatt meg is lepődöm rendesen. Nem szeretném megzavarni, ezért csendben igazítom el a fejem mögött a párnát, és lélegzem halkabban is, hogy ne zökkentsem ki a gondolatmenetéből, a kigondolt cselekedeteiből. Felborítottuk egymás napját, ha minden a tervek szerint alakult volna, akkor már készen lenne a rizottóm, édesanyám fűszerkeverékével, és édesapámnak posztolgatnám instára, hogy irigykedjen egy sort, vagy anyát is beavattam volna, és videochatelés közben készítettem volna el az ételt. A cuccaimat nem látom sehol, nem emlékszem sok mindenre a fennlétemből, de az rémlik, hogy Pedro itt járt, és elkapott egy zuhanási kísérlet kellős közepén. A tekintetem az ablakra siklik, melyet egy függöny takar el, és a lágy melankólia mellett esélytelen, hogy bemérjem az időjárási körülményeket. A vihar egész éjszaka tombolni fog, vagy holnapra elmúlik? Jerome-mal nem szúrhatok ki, és mindenképpen meg fogok jelenni az étteremben, mert frissen kaptam meg a munkát. Nem csinálhatom meg vele, hogy kihagyom az első napomat, mert több lehetőségem nem lesz ebben a kisvárosban, hogy étteremben dolgozhassak. A majdnem főnököm lakásán fekszem félholtan, aki úgy leüvöltötte a burámat, hogy szavakat nem találtam rá. Nem dédelgetésből vagyok még itt, egyszerűen mert nem tudtam megmozdulni. Matteo kedvességét is ennek kellene betudnom, nem tulajdonítani nagy jelentőséget neki, mert ha innen kilépek majd, akkor a hátunk mögött hagyjuk a jó viszonyt is. Én így vélekedem a folytatásról, de már nem vagyok annyira előítéletes, mint aznap este. A zöldjeim a digitális óramutató lapjait lesik, a számoknak össze kell állniuk a fejemben egy egységgé, és mikor ez megtörténik, akkor újabb sokként ér, hogy pár percen belül éjfél van. A gyomrom üres, és szédelgek is egy kicsit még, de ezerszer jobb a közérzetem, mint órákkal ezelőtt. Veszek egy mély levegőt, és felszólalok végre, de ezzel kisebb lavinát indítok el. A magába fordulás megszűnik, a pillantása rám vetődik, és elérem, hogy megijedjen. Viccelődöm az állapotommal, meg a túlélési esélyekkel, de aztán elhallgatok. Egy pohár vízzel, és a kihagyhatatlan kabalájával tér vissza hozzám, akárcsak egy naprakész hős. Sosem nyugszik le, de aztán eszembe jut, hogy mi van akkor, ha csak meg akar tőlem szabadulni?
- Nem lenne dühös. Túl korán, miért mennyit aludtam? – rajtam van a sor, hogy visszakérdezzek, és felüljek, de mégis félúton meggondolom magam, és visszafekszem rendesen, mert ennek semmi értelme, hogy túlhajszoljam magamat, és ott kössek ki, ahol délután, vagy inkább kora este tettem.
- Hányingerem nincs, de szédülök még. A szoba marad, csak ez a bizonytalanságérzet van meg, ami általában bekövetkezik, ha kihagyom a B12 vitaminkúrámat. – a hátamnál matatok, és igyekszem egy fokkal feljebb tornázni a felsőtestemet, hogy legyen helye a kedves vendéglátómnak is. A szervezkedés nem az erősségünk, emiatt eltart egy ideig, hogy megtalálja a megfelelő pozitúrát, és leüljön mellém, de én meg ne toljam le a fenekemmel, vagy az oldalammal, mert keskeny a kanapé széle.
- Rakott padlizsán…nem gondoltam volna, hogy ma este még ezt fogok enni. A képzeletem leragadt a rizottónál, meg a görög pikantériánál. A cuccaimat elrakta? – érdeklődöm, miközben a fülébe akasztja a sztetoszkópot, és a szokásosnak nem mondható, de az elmúlt pár órában alkalmazott módszerrel nyúl a felsőm alá. Zavarba hoz, mert totálisan jelen vagyok fejben is immár, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy odasandít a kidomborodó melleimre, de óvatosan húzza el a fémes lapot. Néha kihagy nálam egy-két légzőmozdulat, mire rájövök, hogy nem ártana mélyebbről indítani a folyamatot, de aztán nem teszi szóvá, és most átnyúl a hónom alatt is, hogy a hátamat meghallgassa. Alapos munkát végez, szó se róla, így van időm megfigyelni a kisasztalkát. Egy távirányító, mellette egy notesz, különböző adatokkal…ez biztosan rólam született, meg egy táska…tele gyógyszerrel? Enyhén felvonom a szemöldökömet, de a hirtelen fejmozdulatban az arcélem a borostás állát súrolja, és egészen véletlenül elmerülhetek a kék tengerében, vagyis a szemeiben.
- Öhm…végzett? – suttogom, és a bólintásból lejön, hogy összeállt neki a kép.
- Mi a bajom? Nem tudtam elmondani a vérszegénységet, de attól nem hánytam volna. – gondolkodom hangosan, de nem zavarom meg a jegyzetelésben. A lábaim elzsibbadtak, ezért felhúzom őket, és ráfektetem az államat.
- Miért mentett meg Matteo? Hívhatta volna a mentőket is, elvégre nem ismer. Miért hozott fel a lakására? Nem jöttünk ki valami jól a boltban sem, és most meg itt őrködik felettem ki tudja már, hogy hány órája, meg vacsorát főz, holott lassan éjfél…vagyis már az van. Nem fáradt, nem megy dolgozni holnap? – megannyi kérdésem lenne még, de talán ennél többről nem kellene tudnom. Elpirulok, és letekintek az ölére, nehogy észrevegye, hogy a száját bámultam idáig. Mi az őrület folyik itt? Nem kedveljük egymást…ő biztosan utál, és nekem is ezen a vonalon kellene maradnom.
- Az lenne a legjobb, ha mennék. – leeresztem a talpamat a földre, és megpróbálok felállni…



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



where there is desire there is gonna be a flame
where there is a flame someone's bound to get burned
dolgozó
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Annecy

Hozzászólások száma :
38

reagok :
33

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Dina&Matteo - A taste of your own medicine
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: franciaország :: franciaország temetõje-
Ugrás: