welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Yesterday at 2:23 pm
Yesterday at 10:44 am
Yesterday at 10:24 am
Szer. Okt. 17, 2018 10:37 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 5:03 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Anaise Delacroix, Lorenzo Belbo

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 1 4
angol 4 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 4
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 2 2
skót - 2
spanyol 3 -
svéd 1 2
összesen 27 37

Max & Zach ~ Surprise!
TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Szomb. Júl. 07, 2018 6:04 pm
Zach & Max
Az az elcseszett szőnyeg úgy szívta magába a véremet, mintha legalábbis hatalmas szivaccsá változott volna. Nem, mintha zavarnának az ilyen vöröses színben tündöklő, gusztustalan lakberendezési termékek… de azt hiszem a már amúgy is összetörésért kiáltó váza az asztalon elegendő volt. Nem szerettem a durva színeket, megelégedtem a fekete és a fehér kontrasztjával, amit éppen csak feldobott egy-egy szűrke darab. Nem szerettem az élénkséget, irritálta a szememet… ahogyan az is irritált, hogy éppenséggel fáj a lábam. Kibaszott gyengeség, szabadulnék már tőled – gúnyolódtam magamban, ahogy lepillantottam a talpamat elcsúfító, véres nyílásra. Leközelebb, ha odakint akarok megverni valamit, bizonyosan cipőt fogok húzni.
– Erős vérveszteség? – kérdeztem vissza kissé mogorván. – Nem a Vészhelyzetben vagyunk te gyerek, ez csak egy karcolás! – Hüledeztem egy cseppet, sőt még megpróbáltam magamra ölteni a kevésbé sápadt, rideg Max-arcot, de egyre kevésbé tűnt sikeresen a próbálkozás. Ujjaim még erősebben marták a karfát, megpróbáltam visszatartani még a hangos légzésemet is.
Nem hiszem el, nem hiszem el… – akadtam ki újra magamban, mikor a kölyök felpattant a kanapéról. Hallottam, ahogy a konyhában matat és szerencsére gyorsan visszatért, meg sem fordult a fejébe, hogy meglóg míg gyenge vagyok. Azért próbáltam tartani azt az elcseszett szintet, hogy igen, én veszélyes vagyok ám de nagyon.
Elvettem a felém nyújtott dobozt, de amint elengedtem az addig szorongatott karfát – hogy kinyissam –, kiszakadt belőlem egy nyögés. A fájdalom átvette felettem az uralmat és remegtem. Jó, jó… talán egy kicsit mélyebben vágott meg az a kő vagy valami, ami ezt okozta. Talán jobban fáj az egész a kelleténél… de akkor is karcolás! Akkor is az!
– Csak ne állj ott ilyen balfaszul… – nyögtem és remegő ujjaimmal igyekeztem kinyitni a kezembe került ládácskát. Közben mély levegőt vettem, hogy legyűrjem a kínt, amit egyre jobban éreztem a testemben tombolni.
Ujjaim ügyetlenül babráltak. A lába megbillent és bár kinyílt, de teljes tartalmával együtt a földön landolt. Láttam, ahogy a fertőtlenítő egyetlen, elégedett mozdulattal begurul az egyik üres polc alá, a kötszer pedig egy méterre tőlem került. Nem voltam róla meggyőződve, hogy képes leszek felkelni és azonnal összeszedni a dolgokat, de hát ott volt a kölyök, akire nézve még mindig jobb volt fenyegetőnek lenni.
– A kurva élet… – nyögtem és minden izmommal dolgozva felnyomtam magam a fotelből. A karjaimban sem volt ehhez már elég erő, mintha minden porcikám a fájdalomra koncentrálódott volna… mintha azt akarta volna legyőzni.
A talpamban egyenesen az az érzés jelent meg, hogy mindjárt szétszakad. Teljes testsúlyom pedig megadta neki a kegyelemdöfést. Úgy zuhantam vissza az ülőalkalmatosságra és szorítottam össze a fogaimat, hogy ne kezdjek el üvöltözni. Kezem is ökölbe szorult, ahogy nyöszörögve próbáltam visszarázódni a normál kerékvágásba. Kicsit előrébb dőltem, nem mintha az segített volna bármit is.
– A francba… – káromkodtam ismét és csak ezután pillantottam a bűnözőre, aki még mindig nem szökött meg szerencsére. Erős vagy, Max, ki fogod bírni… igen, igen, ki fogod – határoztam el magamat közben. Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, hogy hosszan fújjam ki. Reméltem, hogy ez elég lesz leküzdeni, megemészteni a fájdalmat.
– Nyugi jól vagyok. Megoldom. – Tettem hozzá, mielőtt összecsinálja magát, hogy kísérhet be a kórházba is. Na nem, azt már nem. Ma nem szabadul innen ki, csak ha végig néztem, amint rendbe teszi a házamat kívülről.



Vendég
Vendég
avatar

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Szomb. Jún. 30, 2018 11:04 am




Az emberek sokféle okból lehetnek szemetek.

Néha egyszerűen azért, mert ilyen a természetük.




Van az a nap, amikor az ember úgy érzi, hogy nem is érte meg felkelni. Csak dögleni kellett volna a kanapén, lapozgatni a sablonos, egysíkú adók között, és végül, mint minden egyes alkalommal megtorpanni a sportcsatornán. Mintha legalábbis értenék hozzá… általában ugyanazt hozzávágom a tv-hez, természetesen ahogy a csövön kifér, mint ami a közvetítő szájából hangzik el. Ehhez mérten mi történt? Tartsunk csak egy rövid kis számvetést… felkeltem. Itt már elbaszódott minden. Felhívtam Dave-et, amivel még tovább romlott a helyzet, de ugyebár nem láttam a fejem fölött gyűrűző viharfellegeket. Elindultunk. Találkoztam azzal a félkegyelművel, portékát cseréltünk, és útnak indultunk. Sörrel, cigivel… csak, hogy legalább egy jó pontja legyen a napnak, ugyebár, ha már az első dörgések is eldördültek a fejünk felett. De nem vettem róluk tudomást, mert bíztam abban, hogy a lejtmenet után az utunk felfelé indul majd. Hát… ja… nem. Mert az odáig oké, hogy rajtakaptak minket, mellyel tetőzött az elbaszottsági skálán ez a nap. De én most itt ülök, és Dave nem. Még mindig azon gondolkozok, hogy vajon egyáltalán észrevette-e már, hogy nem vagyok a nyomában, vagy még mindig, a tüdejét sűrűn kiköpdösve fut az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttünk. Én határozottan vallom a másodikat, aztán majd jön tőle pár órán belül az sms, hogy amúgy hol a szarban vagyok. Hát, mondhatni a legnagyobb szarban.
Miért kell a magamfajta hiperaktív huszonéveseknek ilyen baromságokat csinálni? Miért nem tudunk megülni a seggünkön egy álló napon keresztül, és bambulni ki a lyukon, várva még azt is, hogy a szánkba repüljön a kaja? Most aztán várhatom, itt legfeljebb csak a pofonok fognak csak úgy repkedni, vagy tisztakézzel, vagy a baseballütővel megküldött segítséggel.
Meglehetősen feszélyezetten üldögélek a kanapén. Keresem a helyemet, de bizton állíthatom, hogy nem találom… ficánkolok, keresztbevetem lábaimat, majd amikor rájövök, hogy nem tetszik, hogy a jobb van felül, hát megcserélem. És ki találja ki? Aki arra tippelt, hogy az se jó, az kezdjen el lottózni! Végül csak lezseren hátradőlök, összefont ujjaimat az ölembe ejtem, hüvelykujjaim egymás körül malmoznak, hogy legalább ennyivel lekössem magamat. Mert ugyebár mit nem fogok csinálni? Elővenni a telefonomat, hogy addig is elüssem az időt, míg a pasi kitalálja, hogy mégis mit akar velem kezdeni. Bár ha engem kérdez, prioritást élvez a lába az én ügyemmel szemben, de hát ki vagyok én ahhoz, hogy felülbíráljam a fontossági sorrendjét?
- Hát… ha engem kérdez, én jobbnak látom, hogy ezután felejtsük el egymást, de persze már régen feltűnt, hogy nem én diktálom a szabályokat –védekezőn emelem magasba a kezeimet, mielőtt még az a rágalom érne, hogy itt bizony a nyúl hordja a puskát. Na nem mondom, hogy nem feltett szándékom megváltoztatni a fejében kavargó gondolatokat, és a malmomra hajtani a vizet, de azt hiszem sokat élt már a pasas ahhoz, hogy egy húsz éves kölyök ne járjon túl az eszén. Isten mentse azokat a fiatalokat, akik akkor élik majd kamasz, lázadó korszakukat, mikor ez az „úriember” vénséges éveibe ér. Ha most ilyen begyöpösödött, agresszív figura, akkor mi lesz vele a hatvanas-hetvenes éveiben? Akkor sörétessel támad majd a kölykökre?
Egyre felborzoltabb kedélyállapottal fogadom a lábából egyre csak ömlő vér látványát. Nem vagyok puhány, szó se róla, de azért nem üdítő látvány, amikor a fehér szőnyeg egyre csak issza be a bíborszínt. És mivel fogja vajon kimagyarázni a tisztítóban? Mert ugye nem megindokolt fedőszöveg, hogy „ráfolyt a málnaszörp”.
- Én szívem szerint egy emberbarátabb megoldást javasolnék… -piszmogom az orrom alatt, lévén már így is kivertem nála a biztosítékot, és azt hiszem az idegességnek egy olyan szintjét produkálja, amikor bőven szabad életet élhet a lábánál lévő ütő, és netalán tán betalálja vele az arcomat.
- Azért azt hiszem, hogy nem olyan drámai a helyzet, hogy az elvérzésről beszéljünk, de ha nem csinál vele semmit, akkor talán alulról súrolhatjuk az erős vérveszteség szintjét –Dr. Wahlberg szolgálatra jelentkezik! Meg kell vallanom, a törin kívül a biosz volt az egyetlen tantárgy, ami érdekelt… persze, mint minden korombéli kölyköt, leginkább a szaporodás témaköre foglalkoztatott, de addig is meglehetősen szorgalmasan ittam a tanár szavait… jó nő volt, na!
A meglehetősen intenzív és agresszív felszólalását követően úgy lövök ki a kanapéról, mintha alulról fűtötték volna a matracot, így rögvest a mutatott irányt követve a konyhába toppanok. Széttárt karokkal mérem fel a terepet, míg végül rárablok a fehér dobozra, és ugyan ilyen sietséggel rongyolok vissza a fogvatartómhoz. Átnyújtom a kis szelencét, majd csak tanácstalanul toporgok mellette, várva, hogy mondja, hogy mit csináljak. Fényesre kell sikálnom a nevemet, na!
- Mit segítsek? –kérdezem meglehetősen töketlenül. – Egyáltalán segítsek, vagy megoldja egyedül? –mert ha nem kellek, én nagyon szívesen visszafészkelem magam a kanapéba, a végére már egész kényelmesnek bizonyult, mire megtaláltam a helyemet a hosszas fészkelődést követően.

Szószám: 765 szó ; Öltözék: The criminal suit ; Zene: Take me to church


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Don't you tell me what you think that I can be
I'm the one at the sail, I'm the master of my sea

királyi család
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London


Hozzászólások száma :
15

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Szer. Jún. 27, 2018 3:15 pm
Zach & Max
Gyűlöltem vért látni a saját otthonomban. Nem voltam soha rend mániás, legalábbis nem tartottam annak magamat, egyszerűen csak nem tetszett a látvány, na meg a hozzá tartozó csípő érzés. Hát ezért nem tudod te soha időben levetni magadat a magasból, Max – érkezett a szokásos gúnyolódás, amivel úgy szerettem mostanában illetni magamat. Ez voltam én, a kemény fickó, aki nem tudja, mikor kell véget vetnie az életének. Már akkor meg kellett volna tennem, mikor a nagyanyám bemászott az életembe… de nem, én hagytam hogy elkényeztessen, jó ruhákba öltöztessen és luxus holmikkal tömjön. Megszoktam, megszerettem… élveztem.
– Hmm… értem. Szóval ha kéne egy kültéri festés, neked szóljak? – A kérdés ugyanolyan gúnyosan szakad ki belőlem, mint az iménti kis megjegyzés önmagamnak. Közben megint össze kellett szorítanom a fogaimat, mert csípő érzés hullámokban a szaladt át a testemen.
Megint a karfára markoltam, aztán megköszörülve a torkomat, megpróbáltam kihúzni magam. Nem szerettem azt a Maxet, akit fájdalmak kínoztak. Egyrészt azért, mert hajlamos volt picsogni a legkisebb karcolás miatt is… másrészt meg amúgy is inkább éreztem volna magam valódi férfinek egy ilyen társaságban. Mély levegőt vettem, összeszorítottam a fogaimat és ránéztem a kölyökre. Nem értettem még mindig, hogy mi a francnak választotta az én házamat, ha meg egyszer már megtette, legalább rohant volna el.
Hátra dőltem.
A kényelmes ülés sem segített sokat a fájdalmon, ami eddigre már méretes vértócsát alakíthatott ki a talpam alatt. Éreztem, ahogy kicsit könnyes lesz a szemem is… de nem érdekelt, ki akartam bírni. Ki kellett bírnom, hogy megmutassam neki, nem mehet el csak úgy, mert a tetteinek valódi következményei lesznek. Nem akartam ráijeszteni, hogy aztán odakint találja magát és miután nem történt semmi azt hihesse, ezt bármikor megteheti most már.
A „maszkulin őserő, meg „a lét csupán egy karcolás” és egyebek, de azért folyik abból rendesen a vér…” felszólalás kicsit meglepett. Már-már azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg rám gondol-e? Tudtam nagyon jól, hogy az arcomra a vérző sebek nyomán kétségbeesés ül ki, na meg ott voltak azok az átkozott könnyek a szememben. Igaz itt nem voltak olyan erős izzók, hogy az ember tökéletesen lássa éjszaka a beszélgető partnerét. Nem szerettem a durva fényt.
– Mit csináljak vele? Talán vágjam le? – kérdeztem idegesen, megint előrébb húzódtam.
Lebámultam a sérült végtagra, amit már egészen bemocskolt a vér. Közben koncentráltam, hogy a hisztérikus, fájdalomtól vergődő hangot odabent tartsam. Mély lélegzetvételek követték egymást újra és újra. Nem tudtam mi tévő legyek, mert az már bizonyos volt, hogy lábra állni mocskosul fájt volna és amúgy akartam egy fürdőtúra erejéig magára hagyni a bűnözőt. Féltem, hogy esetleg a házat is kifosztaná, mert a kopárság ellenére azért tartottam otthon értékeket, pénz… egy összetört telefont, ami még mindig ott hevert a földön.
– Nyugalom, túlélem, senki sem fogja rád fogni, ha esetleg elvéreznék. – Mordultam fel megint és még erősebben szorongattam azt a kibaszott karfát. Már kezdtem komolyan dühös lenni, bár nem feltétlen a bosszantó kölyöktől, sokkal inkább a fájdalomtól, ami egyre elviselhetetlenebbnek bizonyult.
– Ah… – Dőltem kicsit előre. – Menj a konyhába és hozd ide az elsősegély ládát! Gyorsan! Gyorsan!
A megfelelő irányba mutattam, hiszen az a helyiség lényegében egy légtér volt a nappalival, éppen csak a ház elrendezése adta a tagoltságát az egésznek. Látható helyen volt az első segélykészlet, a fekete konyhapulton – akinek volt valaha köze a vezetéshez az könnyedén felismerhette. Másrészt nem is nagyon volt szinte semmi sem ott. Nekem nem voltak tányéraim, poharaim, csak egy-két olyan edény, amiket nem lehetett olyan egyszerűen tönkre tenni egy baseballütővel.


Vendég
Vendég
avatar

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Vas. Jún. 24, 2018 4:47 pm




Az emberek sokféle okból lehetnek szemetek.

Néha egyszerűen azért, mert ilyen a természetük.



Kelletlenül szívom tele tüdőmet levegővel, majd legalább olyan rezignáltan, reszelősen fújom is azt ki. Nem, nem azt nem értettem, hogy nekem kell oda bemennem. A probléma inkább ott adódik, hogy nekem aztán mi a jószagú francért kell oda bemennem. Ki tudja, talán most haragítottam magamra végleg a baltás gyilkost, aztán majd úgy kell összepuzzle-özni a darabkáimat –hopp egy kis lábujj, ott pedig egy fül…-, hogy anyám majd azonosítani tudja a holttestemet. Mert végtére is ahogy szorongatja azt a nyamvadt baseball ütőt, másra se tudok gondolni, hogy nekem ezen a szent napon, életem huszadik életévében véget ér sanyarú sorsom, és az egyik szűkös kis egérlyukat egy másikra fogom cserélni –a koporsómra. Márpedig látva az erőviszonyokat ez a csávó kettétör, mint egy nyamvadt ropit!
Dave is baszódjon meg ott, ahol van! Miért egyedül kell elvinnem a bulit, hm? Ő választotta a helyszínt, ő volt az, aki lakásokat felverő hangzavarral viseltetett az ügyünk iránt, és mégis ő volt az, aki egérutat nyert, és felkapva a nyúlcipőt el tudott iszkolni. Én meg itt maradtam édes kettesben ezzel a dromedárral… góliáttal… bánom is én, mivel, a lényeg, hogy kurvanagy, és meg cseszett kicsi vagyok hozzá képest!
- Jó, jó… értettem –mentegetőzve emelem magasba a kezemet immáron a küszöbön túlról. Van rajtam kívül még olyan, aki kezes bárányként, szinte önként veti magát a gyilkosa karjai közé? Nem tölt el örömmel, ahogy hallom magam mögött záródni a bejárati ajtót, mert ez már azt sugallja, hogy innen nem szabadulok. Maximum, ha kivetem magam az ablakon, de magamat ismerve a lábam beakadna a párkányba, felnyalnám a füvet, és mire oda jutnék, hogy talpra állok és elfutok, a ház tulaja már ott állna a fejem fölött, és tenyerébe ütögetné a baseball ütőt, felkészülve arra, hogy a következő csattanó ne a tenyerében végződjön, hanem a fejemen.
Kezemet a zsebembe mélyesztve, vállaimat ösztönösen felhúzva, védve a nyakamat álldogálok, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve. Nem nézelődök feleslegesen, csak átsiklik tekintetem a lakáson, de leginkább vagy semmitmondó plafont, padlót, esetleg falat kémlelem meglehetősen nagy áhítattal, mintha legalábbis életem legszebb festményének látképe került volna a szemem elé.
Kérdőn fordulok az ismeretlen felé, mikor morog valamit az orra alatt, de a szólásra nyílt számat rögvest becsukom. Nem hinném, hogy ez lenne a legalkalmasabb pillanat arra, hogy elregéljem, talán ahelyett, hogy hősiesen tűri a fájdalmat, esetleg le kéne mosni a talpát és kezdeni vele valamit… mert én aztán nem viselném túl hősiesen, ha fültövön vágna.
- Értettem… -dünnyögöm az orrom alatt elindulva a nappali felé, ahol helyet foglalok a felkínált kanapén. A hátamon hordozott táskát ezúttal magam mellé helyezem, mert van egy halovány sejtésem, hogy innen bizony nem szabadulok egy hamar, és ha már besétáltam a csapdába, akkor legalább kényelmesen dőljek hátra a kanapén. Na… hát meg kell hagyni, meglehetősen szerény a berendezés, most, hogy nem szégyellek futtában körbenézni. Összevont szemöldökkel nézem a világos szőnyegen hagyott vérnyomokat… ha nem lenne a dohányzóasztalon a véréhez hasonlatos színű váza, ez lenne az egyetlen színes folt az egész lakásban. Elég szürke, nyomorúságos életet élhet a pasas, én pedig pont beletiportam a színes kis koponyámmal az ő sötét világába.
- Hát… -tarkómra simítom a tenyeremet, kérdőn pillantva magam elé. Nem azért, mert nem értettem meg a kérdést, inkább azért, mert ezen még magam se gondolkoztam el. – Nem. Nem mondanám –valamilyen szinten mégis. De inkább nem, mint igen. – Csak irritál az a színtelenség, az a semmilyen textúra, amivel London és összességében egész Anglia bír, így a magam módján akartam hozzájárulni ahhoz, hogy színesebb legyen a hazánk -nem jövök rá elég hamar, hogy bármit is mondok, nem adok jó választ, így csak a végére sikerül elhalkítanom a hangomat. Na ezt próbálja meg az ember beadni egy olyan személynek, akinek a házát használtam fel tökéletes vászonnak!
- Uram? Én is kérdezhetek valamit? –felbátorodva biccentek a lába felé, és nem várom meg a válaszát. – Nem kéne valamit csinálni a lábával? Oké-oké, látom én, hogy maszkulin őserő, meg „a lét csupán egy karcolás” és egyebek, de azért folyik abból rendesen a vér… -már előre látom a meglehetősen egyszerű és lényegre törő választ: „nem”. Meg különben is, nem azért ülök itt, mert életvezetési tanácsokat szeretne kérni tőlem, erre nekem is rá kell jönnöm.

Szószám: 687 szó ; Öltözék: The criminal suit ; Zene: Take me to church


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Don't you tell me what you think that I can be
I'm the one at the sail, I'm the master of my sea

királyi család
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London


Hozzászólások száma :
15

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Kedd Jún. 12, 2018 4:55 pm
Zach & Max
Dühösen, hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy hátat fordítottunk a vénbanya házának. Talán egy kis stresszlevezetés volt a taszigálás is, amivel finoman jeleztem a kölyöknek, hogy jobb lesz, ha követi az utasításokat. Már így is éppen elég bosszantó volt és reméltem, hogy a testméretemhez párosuló erőteljes ütőeszköz kellően elárulja: jobb nem szórakoznia. Csak ekkora kezdtem el felfogni azt is, hogy nem volt éppenséggel díjnyertes ötlet cipő nélkül kisétálni az utcára az éjszaka közepén, mert valami élesbe igencsak sikerült belelépnem. A csípő, kissé égő fájdalomtól sziszegtem egyet és valószínűleg egy a „jó kurva életbenre” is futotta volna, ha nem kezd el már megint magyarázni a kölyök.
– Szerinted ki a franchoz beszélek, ha nem hozzád? – értetlenkedtem.
Taszítottam is volna rajta még egyet, de szerencséjére addigra már – miután áthajoltam mellette és kinyitottam az ajtót –, hajlandó volt átlépni a küszöböt. A villanyt szerencsére égve, így nem esett pofára, hogy aztán megvádoljon testi sértéssel… bár még mindig szándékomban állt az ütőt szükség esetén használni. Még mindig fújtattam a dühtől, de meg kellett támaszkodnom a falon, hogy megnézhessem végre a jobb talpamat.
Közben persze az az ostoba kölyök még mindig magyarázott valamit a cipőjéről, ami cseppet sem foglalkzotatott. A talpamon éktelenkedő, ronda vágást néztem meg jobban magamnak inkább. Láthatóan eléggé felsértette egy kő vagy egy üvegszilánk, de nem annyira, hogy varrni kelljen.
– A franc… – Nyögtem ki.
Remek, Max, remek – sóhajtottam magam elé, ahogy visszatettem a talpam a padlóra. Eddigre már persze annyira fájt, hogy inkább csak a lábujjaimon támaszkodtam meg. Odakint, a nagy indulatban észre sem vettem, miféle sérüléseket szedtem össze. Az ütőért nyúltam, biztos, ami biztos elven.
– Cseppet sem érdekel, mit csinálsz a cipőddel. Ülj le! – Magyaráztam, miközben bicegve beléptem mellette a nappaliba. Éppen csak egy hanyag kézmozdulattal böktem a kanapé felé, ahol az imént még magányosan dühöngtem egy sort.
Persze itt is villanyt kapcsoltam, így máris láthatóvá vált a szegényes berendezés. A szürke kanapéval szemben egy majdnem üres dohányzóasztal ácsorgott. Rajta mindössze az a vörös váza várakozott. Nem is olyan messze onnan két üres, fémvázas polc volt. Az egyiken akadtak könyvek, a másikon nem volt semmi – hiszen már mindent darabokra zúztam, ami valaha a szoba dísze volt. A sarokban pedig ott voltak a darabokra hullott telefonom maradványai. Nem érdekelt, hogy körbenézett-e mielőtt leült, én magam ugyanis szinte azonnal lehuppantam a fotelbe és fújtatva bámultam a világos szőnyegre került vérnyomot. Majd ezt is ki kell magyaráznom az anyámnak… és nagyanyámnak is természetesen.
Mély levegőt vettem és a lábfejemre pillantottam. Kissé előre hajolva támaszkodtam meg azon a hülye ütőn, de összeszorított fogakkal tűrtem az addigra már lüktető fájdalmat. Ujjaim erősen szorultak a kemény fára, ahogy lehunytam a szememet. Egy rövidke másodpercre szinte meg is feledkeztem a kölyökről meg arról, hogy egy koponya éktelenkedik a házamon. Nem mintha nem értékelném a modern művészetet, de ha az éppenséggel a saját ingatlanom külső burkolatát óhajtott feldobni… nos azt finoman szólva sem értékeltem.
– Mi vagy te, valami elcseszett művészpalánta, akit nem ért meg a világ? – érdeklődtem. A hangomban egy csepp kedvesség sem volt. Nem barátkozni akartam, csupán csak fogva tartani kora reggelig, míg le nem sikálja, amit odakint felpingált.


Vendég
Vendég
avatar

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Hétf. Jún. 04, 2018 10:57 pm




Az emberek sokféle okból lehetnek szemetek.

Néha egyszerűen azért, mert ilyen a természetük.



Isten lássa lelkem, fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Hogy miért nem tud benőni a fejem lágya, és a sokadik rám osztott pofon után belátni, hogy nem illendő magántulajdonra felfesteni a kézlenyomatomat… még akkor se, hogyha amúgy pöpec kis munka kerül ki a kezeim közül! Most lássuk be, hogyha égimeszelő uraság nem a saját házán, hanem egy gyárépület oldalán látná meg ezt a míves halálfejet, bizony megállna egy pillanatra, és eljátszana a gondolattal, hogy milyen fasza kis munka ez! De ugye a körülmények már adottak voltak, és azt a lapot osztották le nekem, ami arról ad tanúbizonyságot, hogy nekem, mint igaz barátokkal nem rendelkező egyednek végül egyedül kell szembenéznie a végzetével. Márpedig több mint biztos, hogy az a baseball ütő meg fog lendülni, és akkorát fog koppanni a fejemen, hogy még az óceán túlpartján is zengeni fog. Legalábbis jelen állás szerint, a dühödt mimika, a kitágult orrlyukak, a képembe csapódó fújtatás mást se igazol, mint az én gondolataimat. Zachary Emmett Wahlberg, neked ma este bizony befellegzett!
Állok itt tétován, hallgatom a gunyoros hümmögést, nézem a grimaszba torkolló arcát, és lélekben már ásom a síromat… milyen lekezelő! Pedig bárhogy is kívánja tagadni és bármennyire gyűlölködik most, bizonyára ő is volt fiatal és tett hülyeségeket. Nem biztos, hogy ekkora orbitális baromságot, de biztosan van valami a bűnlajstromán…
- Igen, én is abszolúte úgy gondolom, hogy ez lesz a legjobb döntés –ajkamat beharapva, hevesen bólogatva adom alá a lovat. Legyen úgy, ahogy lennie kell, mert most nem vagyok abban az előkelő helyzetben, hogy én osszam ki a lapokat.
Összevont szemöldökkel pillantok azon irányba, ahova ő is irányítja a tekintetét. Bizony, ahogy azt jómagam is feltételeztem, megjelenik az utca vénasszonya. Milyen előkelő megnevezés, nem? Ott legyeskedik az ablakban, kukucskál, hunyorog, de az ábrázata legalább annyira zord, mint a sötét éjszaka. Csoda, hogy kilát még a barázdált fejéből, és nem rogy még annyira a sok ránc az arcára, mint teszi azt például egy angol bulldog vagy egy mopsz esetében. Mondjuk szinte pénzt mernék ölni abba a gondolatba, hogy a delikvens vénlány jobb házőrző, mint a szóban forgó jószágok.
- Rendben, értettem –haptákba vágom magamat, legalább olyan peckesen, mint egy, a parancsát hallott katona. Hogy tegyem a kopaszok közé ezt a nyomorult csávót! Miért kellett ennek itthon lennie?! Vagyis nem gáz, hogy itthon volt, hát legyen, de miért olyan a hallása, mint egy cseszett vulkáninak? Szinte ingerenciám van, hogy megnézzem a fülére rálógó haja alatt, hogy van-e olyan hegye füle, mint amilyet Spock tudhat magáénak. Mondjuk, szerintem ez nem kérdés… nincsen más értelmes válasz arra, hogy hogyan hallhatta meg a garázs melletti ténykedésünket.
Nevetésemet csak egy egyszerű, fellengzős horkantássá szelídítem hallva a felettébb lebilincselő beszélgetést. Hiába, minden négyzetméteren akad egy Mrs. Jenkins… szinte még az orgánuma is ugyan az a banyusnak, mint a mi folyosócirkálónknak. Azt azonban el kell ismerni, hogy egy hasznos személyiségjeggyel rendelkeznek: hogyha valaki értesülni akar az utca életéről, csak becsönget, lenyeli az epés ellenszenvet, és meghallgatja a regét. Na meg ki más, ha nem ők tudnák például, hogy mikor viszik a szelektívet? Majd ha ő kirakja a kukát, akkor biztos lehet benne a dolgozó ember, hogy elérkezett az ideje, hogy maga is kitegye a háza elé a nagy fekete ládát.
Fejemet azonban rögtön felkapom, mint egy szurikáta, mikor meghallom az improvizatív szitációt. Először a faszira nézek meglehetősen bárgyú fejjel, majd a vénasszony irányába.
- Cs… csókolom! –nem túl hangosan, de éppen elég hangerővel köszönök át az út túloldalára, még egy ügyefogyott integetéssel is megtoldom a jelenetet, hogy tökéletessé formálódjon a szerepalkotásom. Ilyen egy unokaöcs? Soha nem voltam még senki unokaöccse. Noha a szépelgésem nem tart túl sokáig a csoroszlyával, mert kis híján felnyalom a feljárót, mikor a fogvatartóm taszít egyet rajtam az ajtó irányába.
- Én? Mármint… én? –fordulok felé, majd ujjal rámutatok a bejáratira. – Én oda be? –még mielőtt kihoznám a sodrából az orrom alatt elmotyogok egy „oké”-t, és belépek a házba. Mi Atyánk aki a mennyekben vagy, szenteltesség meg a te neved, jöjjön el a te országod… Vajon békés halálom lesz, vagy előtte megkínoz, hogy méltón lakoljak vétkeimért?
- Cipőt vegyem le, vagy…? –pillantok fel rá, majd biztos, ami biztos alapon lekapom a lábbelit. – Jobb a békesség… -lapnyi vékonyságúra préselem össze ajkaimat, majd hátam mögött összefont ujjakkal illegek előre-hátra a talpam ívén. Nem merek teljes terepszemlét tartani a házban, félő, hogy kíváncsiságomért egy baseball ütőt kapnék a tarkómra…

Szószám: 718 szó ; Öltözék: The criminal suit ; Zene: Take me to church


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Don't you tell me what you think that I can be
I'm the one at the sail, I'm the master of my sea

királyi család
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London


Hozzászólások száma :
15

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Pént. Jún. 01, 2018 5:04 pm
Zach & Max
Ha valamit tisztaszívből utáltam akkor egy olyan helyzet, amibe azon az éjszakán keveredtem… mert hát valljuk be, egy valamire mindig is nagyon adtam: a külsőségekre. Mások előtt gazdagnak, állandóan kimértnek, erősnek, hibátlannak tűntem. Erre megjelent ez a szégyenfolt – igen, igen az az átkozott kölyök – a telkemen és a házamra pingált egy cseppet sem művészi koponyát. Éreztem, ahogy az indulatok hullámként cikáznak le-föl a testemben, ahogy ujjaim közül hagyom kicsúszni a ruhája anyagát és a festővászonként szolgáló felületre siklott a tekintetem. Persze, ahogy összekaparta magát és felé szegeztem végre az ütőt rendesen, én is kihúztam magam. Még nagyobbnak, még félelmetesebbnek, sőt még magabiztosabbnak akartam, hogy tudja: ezt nem ússza meg egykönnyen.
Egy gúnyos kis grimasz ült ki az én arcomra is, ahogy próbált szemtelenkedni. Óvatosan húztam el a számat, sőt egy kis hümmögést is hallattam hozzá. Talán úgy tűnt választási lehetősséggel kecsegtetem, ám az inkább fenyegetés volt. Nem tűnt olyan hülyének, hogy ez ne essen le neki… mégsem értékeltem a megjegyzését.
– Majd én eldöntöm melyik opció felel meg erre a helyzetre – válaszoltam.
A hangom mélyen csengett, szinte meg sem zavarva a környék csendjét. Ennek ellenére is láttam, ahogy Mrs. Abrahams kikucskál a függöny mögött. Nem vártam többet persze a helyi macskás nyanyától, akitől félnek a környékbeli kölykök. Rendszeresen megbámult. Nem kellett ehhez semmilyen különleges esemény, elég volt, ha beparkoltam a kocsival vagy reggel nagy rohanással indultam az iskolába. Ez az éjszakai kis eset viszont annál szaftosabbnak ígérkezett, amit aztán megoszthat a hétvégi pókerpartin a többi macskásbanyával… vagy Cirmivel, aki legalább annyira imádott az ablakból engem, mint a tulajdonosa. Volt abban a macskában valami zavaró.
– Na nem… biztos, hogy nem mész most el – háborodtam fel.
Azt persze elvártam, hogy rendbe tegye azt, amit tönkre vágott a művészet – vagy ki tudja minek – a nevében. Dühösen fújtam ki a levegőt és megráztam egy kicsit az ütőt felé. Talán ezzel is sikeresen jeleztem neki, hogy nem engedem el ilyen könnyen.
– Mr. Enfield, hívjam a rendőröket? – Hallottam meg Cirmi néni rikácsolását. – Manapság már mindenféle huligánt ideesz a fene, kedvesem! Felháborító!
Átnéztem a másik ház felé, ahol már a nyitott ablakból tört ki a lámpafény a sötét utcára. Az öregasszony hajcsavarókkal borított feje kilógott – valószínűleg csak még jobban szemügyre akarta venni a művészünket. Megköszörültem a torkomat és a tekintetem visszavándorolt a kölyökre, nem vettem jobban szemügyre, csak rászorítottam a vállára és magam mellé húztam.
– Semmi szükség erre… vénbanya… – a sértést csak odasúgtam a végére.
Nem akartam még véletlenül sem, hogy meghallja, aztán jelentést tegyen a nagyanyámnak arról, milyen elfajzott egy ember vagyok. Ugyanis, ha akadt olyan ember még nálam is sokkal jobban adott a külsőségekre, akkor az Mrs. Enfield volt. Gyűlöltem a rend mániáját, a tökéletességi kényszerét… hiszen én voltam annak az egyetlen áldozata jelenleg. Az én nyakamba sózta egy ronda, idegesítő boszorkányt, akitől csak akkor fogok megszabadulni, ha egyszer veszem a bátorságot és tényleg kiugrom azon az ablakon. Valahol olyan szerencsétlennek éreztem magam, mint a kölyök, aki előttem ácsorgott.
– Csak az unokaöcsém most jött haza a festőtáborból… még nem szokta meg, hogy nem festünk a ház falára… – válaszoltam és a gyereket előre löktem, miközben én magam is hátat fordítottam az öreglánynak.
A francnak volt kedve vele az éjszaka közepén bájcsevegni, inkább vertem volna be az összes ablakát, hogy aztán azért hívjon rendőröket. Háborogva sóhajtottam egyet, ahogy a srácot megint a bejárati ajtó felé taszítottam. Az én életembe aztán nem pofázol bele nyanya… – szinte duzzogtam magamban, ahogy karizmaim is engedtek és az ütőt leengedtem végre. A lábam mellett himbálózott, ezúttal nem szorítottam annyira. Ujjaim éppen csak annyira fonták körbe, hogy ne ejtsem el.
– Befelé, mielőtt tényleg rád hívja a rendőröket! – parancsoltam erőteljesen hangon, ahogy a kilincshez nyúltam. Könnyed mozdulattal löktem be az ajtót és intettem neki, hogy menjen be. Ehhez persze már felemeltem az ütőt is, hogy megmaradjon a fenyegető stílus és a tudat: én diktálom a szabályokat.


Vendég
Vendég
avatar

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Vas. Május 27, 2018 1:18 pm




Az emberek sokféle okból lehetnek szemetek.

Néha egyszerűen azért, mert ilyen a természetük.



Dave cipőjének kopogása olyan hangos zajt üt az aszfalton, hogy az a körülöttünk lévő összes ház ablakához odavonz egy-egy kíváncsiskodó szempárt. Egyre halkabban hallom a jajveszékelését, ahogy az utca vége felé sprintel, elhagyva félúton jó néhány értéktárgyat a táskájából, hiszen behúzni azt a nyamvadt cipzárt természetesen teljesen luxus. Valószínűleg a lépten-nyomon kiszóródó cuccok ütötte zaj hiteti el vele azt, hogy bizonyára én is a nyomába szegődtem, pont, mikor megadta a „jelt”. Mert ugye mindig van egy jel, amit az őrködő fél hallat, hogyha esetleges veszélyforrás üti fel a fejét. Nos, nálunk ez mindig változik. Ma éppen az lett megbeszélve, hogy „fuss!”, és bárki kérdezne is engem, a válaszom egyértelműen az lenne, hogy az „itt!” nem egyenértékű azzal, amire ideérkezésünk pillanatában mindketten rábólintottunk. Éppen ezért eshet meg az, hogy hallom, ahogy nem messze tőlem kivágódik egy ajtó… és én még mindig itt vagyok. Toporgok itt, mint kezdő buzi a gőzben, és azt se tudom, hogy merre lenne tanácsos elindulni. Előre? Nem… azt semmi esetre se, mert bármikor nyakon csíphet a ház tulaja. Oldalra? Nem opció, mert ki tudja, hogy mennyire ápol jó barátságot a szomszédsággal, és akár a szomszédos bejárati ajtóból kirambózhat egy jól szituált úriember, és lerúghatja a vesémet leszerelés gyanánt. Talán hátra? Nem, mert ki tudja, hogy milyen dzsumbujban kötnék ki. Sőt, lehet, hogy ott már kerítés választja el a két egymásba lógó telket, és Mr. Adams, néhai testnevelés tanárom bizony hosszú szónoklatot tudna tartani arról, hogy mennyire remekeltem annak idején a magas- illetve szekrényugrásban. Semennyire! Mert az én tohonya testemet nem arra találták ki, hogy ugráljak fel s alá, mint egy bakkecske. Soha nem tartoztam a kifejezetten sportos egyedek közé… a sprintelés ugyan nem áll távol tőlem, hiszem alkatom, na meg most is látható, kétséges életmódom mindent biztosít arra, hogy gyors egymásutánban tudjam kapkodni a csülkeimet.
Na de… akadt egy kis probléma. Mégpedig, hogy, bár csak a közeledő árnyékot látom, de már tudhatom, hogy a potenciális ellenfelem bizonyára nem egy aranyos kis nyolcvanas nénike, még csak nem is egy dögös bögyös nagynéni típus, aki mélyen dekoltált fölsőjével elvonná a figyelmet az okításáról, miszerint nem szabad ilyeneket csinálni. Nem, ez baszki maga a Kolosszus! Már több másodperce közeledik, de bassza meg, még mindig van belőle… Soha nem mondtam el anyámnak, hogy mennyire szeretem. Most abban a hiszemben fog eltemetni, hogy nem tartottam kellően nagy becsben mindazt, amit tőle kaphattam. Nem írtam meg a végrendeletemet… bár milyen végrendeletről van szó? Mit akarnék én az utókorra hagyni? A több száz, lejárt cipőmet? A táskámat, amin már több lyuk van, mint anyag?
Kedvem támadna keresztet vetni, térdre rogyni és összefont ujjakkal elrebegni egy imát, bűnbocsánatért könyörögni, és soha nem volt mély hívő létemről tanúbizonyságot téve könyörögni Istennek, hogy hunyjon szemet vétkeim felett, és engedjen bebocsájtást a mennybe, mert nem szolgáltam én rá arra, hogy örökké a purgatóriumban szenvedjek. Mert ki tudja, lehet, hogy már azt a mércét is túlugrottam, ami biztos belépőt biztosítana a pokolba, egyenest Hádész mellé, így egy örökkévalóságon keresztül kéne senyvednem a tisztítótűzben.
Minden porcikámban megremegek, mikor végre teljes alakjában kilép a tulaj a ház fala mögül. Elkerekedett szemekkel mérem végül tetőtől talpig, majd ugyan ezt visszafelé is… nem kifejezetten örül annak, hogy személyemben új ismertségre tehet szert. Sőt, arckifejezéséből ítélve teljesen valószínűnek tartom, hogy az elkövetkezendő percekben a saját vérfürdőmben fog megmártóztatni, csak, hogy érzékeljem tetteim következményét. Egy biztos… hogyha ez rácsapja a tenyerét a tarkómra, és rögvest padlót fogok.
Ahogy egyre jobban közeledik, úgy bizsereg lábamban az indulhatnék. Bekapcsol minden, a Bear Grylls műsoroknak köszönhető túlélési ösztönöm, és egérutat keresve lesz, ami lesz alapon oldok kereket. Végtére is, mivel körülbelül háromnegyed fejjel magasabb nálam, így meg van az az előnyöm, ami anno Dávidnak volt Góliáttal szemben, nem?
Há’ nem… a Biblia tanai mind átverések. Hogy teperhette volna le Dávid azt a nagy mamlaszt, amikor én nem tudtam eliszkolni a csávó mellett, mert úgy kapott a gallérom után, hogy szinte repültem visszafelé? Baromság az egész! De ennek fényében úgy vergődök a kezei között, mint egy partra vetett fóka, viszont az istenért se tudok kikecmeregni a szorításából. Miből van ez az ember, he?! Végül csak ki tudom használni egy gyengébb pillanatát, hogy megszabaduljak a vasmarok szorításából, viszont a hirtelen megszűnt erőviszonyok közepette kis híján felnyalom a földet. Úgy rendezem a soraimat, mintha mi se történt volna, stabilizálom magamat a két lábamon, és megrángatva a kabátomat igazgatom el magamon az anyagot. Így fordulok vissza a pacákhoz, mert ugyebár most már semmi esélyem nincs arra, hogy minden további nélkül eliszkoljak.
- Ez? –mutatok én is a garázs oldalát díszítő, nem mellesleg elég jól sikerült koponyára. Bár ugyebár még közel sincsen kész. – Hát… ez… -adom meg a szakszerű választ. Most mondhatnám, hogy ez, kérem alássan egy koponya, de van egy sanda gyanúm, hogy erre már ő maga is rájött. Csípőre tett kézzel, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyomat bicegek, várva, hogy mi lesz a következő lépés. Ad egy akkora pofont, hogy megcserélődik a két fülem, aztán kiadja az utamat? Esetleg közösen megállapodunk abban, hogy holnap a saját pénzemből megvásárolok egy bizonyos színű festéket és lemázolom a falat? Benne lennék, tényleg, csak nem szívesen tapasztalnám meg, hogy az a kéz, ami ennyire szorít, mekkorát üt…
- Hohohó! –emelem védekezőn magasba a kezemet, míg elegánsan hátrébb szökkenek egy lépést, hogy még csak véletlen se kerüljek veszélyzónába a baseball ütőjével. Mégis mi az anyám van itt?! Csak nálunk nem módi baseball ütőt tartani otthon önvédelem gyanánt? Bár… a mi házunkat észre se vennénk, ha megrongálnák… meg aztán kinek jut eszébe pont minket kirabolni?
- Választási lehetőséget is kapok? –talán nem most kéne pofátlankodni, mi? – Hát ha már ilyen kedvesen felajánlotta, akkor lehet inkább a hatóságokkal szeretnék megküzdeni, nem pedig… azzal… -mutatok halovány grimasszal a baseball ütő irányába.
- Esetleg… nem lehet az, hogy én szavamat adom, hogy holnap visszajövök, rendbe teszem az okozott károkat, maga pedig kedvességéről és aranyosságáról tanúbizonyságot téve ezt elnézi nekem, és mindenki megy amerre lát? –félve ugyan, te békejobbot nyújtva felé, apró léptekkel közeledek, de éppen csak annyira bátorodva fel, hogy esetleg ha lendül vagy a keze, vagy az ütő, még legyen lehetőségem arra, hogy ellenkező irányba elindítsak egy sprintet.

Szószám: 1010 szó ; Öltözék: The criminal suit ; Zene: Take me to church


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Don't you tell me what you think that I can be
I'm the one at the sail, I'm the master of my sea

királyi család
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London


Hozzászólások száma :
15

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Szer. Május 23, 2018 4:28 pm
Zach & Max
Lehetne még ennél is szarabb ez az elcseszett hét? Már hosszú órák óta elmélkedtem ezen a kérdésen a sötét nappaliba ücsörögve. Szokás szerint megvártam, hogy lemenjen a nap, majd órák teltek el az önsajnálat kellemes paplanába burkolódzva. Tudtam nagyon jól hol hibáztam… nem kellett volna a kezembe venne a telefont… nem kellett volna elolvasnom azokat e-maileket, de leginkább: nagyon nem kellett volna ezzel a névvel születnem. Enfield… még a hülye is az apámhoz kapcsolja vagy hozzá ne, akkor a nagyanyám hagyományokat gondosan őrző, jótékonysági báljaihoz. Ez utóbbin jelentem meg egyébként a múlthéten és ehhez kapcsolódott az a lelkesítő e-mail, ami ma a postafiókomon várt.
Dühösen mordultam egyet, ahogy ujjaim erőszakosan kulcsolódtak a telefonomra. A képernyővilágítás azonnal bekapcsolódott és különös árnyakkal töltötte meg a szobát. Gyerekkorom óta nem féltem az ilyesmitől, most egyfajta időhúzásként mégis csak felpillantottam egy ronda – hamarosan feltehetően szilánkosra tört – váza árnyékára. Az anyámtól kaptam, miután megállapította: semmi sem maradt jóformán a lakásomba, ami lényegében otthonná tehetné az. Nem számítottam arra, hogy egy vörös mázas, kerámiavázával jelenik majd meg… egy darabig el is gondolkodtam, hogy bizonyára ez az élet játéka velem. Elvégre olyan volt, mintha egy jó adag vérrel öntötték volna le. Tudtam: igazán kellemes élmény lesz majd szétverni.
Miután a tekintetem remekül elvolt a váza vizsgálgatásával, kissé hunyorogva pillantottam az ujjaim között szorongatott készülékre. Túl erős volt a fénye és a szemeim már megszokták a szoba sötétjét. Szinte ösztönösen nyitottam meg a levelezésemet, majd az utolsó üzenetet, amit Annie küldött. Tudtam, hogy ezúttal nem az egyik rabszolgája fogalmazta a sorokat, túl bosszantó volt. „Tegyük végre hivatalossá a családjaink vágyát.” Horkantottam egyet, ahogy a mondat besiklott szemeim elé. Elképzelni sem tudtam, hogy ő miért akar ilyen egyszerűen belemenni ebbe az egészbe… nem is ismertük egymást. Egyszer a nagyanyám küldött neki virágot a nevemben, de semmiféle közeledést nem kapott részemről ezen kívül.
Sóhajtva kezdtem el pötyögni a választ: „Kedves Annie.” A megszólítással kezdtem, de azzal a lendülettel töröltem is. „Na idefigyelj, te nő!” Elégedetten bólintottam a tökéletes mondat láttán. A folytatás azonban csak nem akart érkezni. Káromkodások tömege szaladt át az agyamon és eldobtam a készüléket. Nem is figyeltem a lendületre, így túl erősen sikerült. Csak azt hallottam, ahogy csattant… majd megszűnt a fény.
Ott maradtam a sötétben még egy darabig. Lehunytam a szememet, remélve, hogy egy kis szundikálás segít a bennem remegő düh elnyomásában… hát nem volt ilyen szerencsem. Ugyanis pontosan abban a pillanatban, hogy már majdnem elnyomott az álom, zajt hallottam kívülről. Mivel félálomban voltam, nem tudtam megállapítani, miből is származnak a hangok. Azonnal felpattantam és felkapcsoltam a villanyt. Talán ösztönös mozdulat volt, de a baseball ütőmért nyúltam. Ujjaim könnyen, már-már túl természetesen fonták körbe azt. Ez volt az egyetlen fegyverem itthon és bár nem tartottam komoly támadástól, azért jobbnak láttam magammal vinni.
Erőteljesen indultam meg az ajtó felé. Megragadtam a kilincset és azt feltépve, egyszerűen kiléptem a sötét utcára. Sem cipő, sem papucs nem volt a lábamon, így a meztelen talpamon megéreztem a beton hűvösségét. Egy kicsit beleremegtem… de az érzékeimet a zajok kötötték le… amik a garázsajtó irányából jöttek. Árnyékokat láttam és még erőteljesebb hangokat hallottam.
– Hé! – szakadt ki belőlem egy kiálltás, mikor végre meg is pillantottam valakit.
Gyorsan odaértem, de sötétben és az utcai lámpák halovány fényében nem láttam jól az arcát. Csak a testalkatából sejtettem, hogy valami fiatal kölyökkel van dolgom. Persze menekült volna, de utána nyúltam, hogy a kabátjánál fogva megragadjam és visszatartsam. Ekkor még nem tudtam, mi a fenét is keresett az otthonom környékén: egyszerűen csak közölni akartam vele, hogy ez magánterület és húzzon a francba… esetleg, hogy: „hangoskodj máshol, te szaros kölök!”
Éppen csak a szemem sarkából láttam meg azt a valamit a szinte semmi fényében.
– Mi a jó büdös franc ez? – nyögtem a „mestermű” láttán. Az ujjaim közül kicsúszott a kölyök ruhája, de természetesen készen álltam arra, hogy esetlegesen visszatartsam. Megerőltetve a szemeimet, mértem végig az alkotást… mire rájöttem, hogy egy koponya az.
– Tisztában vagy azzal, hogy ezt nem úszod meg ennyivel? – kérdeztem ingerülten, ahogy megint felé fordultam. Ezúttal felemeltem a baseball ütőt is, hogy lássa, van fegyverem. – Tekerjem ki a nyakad vagy esetleg hívjam ki most rögtön a rendőröket?
Elpattant bennem valami. Egyre hangosabban beszéltem, sőt üvöltöttem. Persze bosszantott az a firkálmány… de talán közel sem annyira, mint az életem egyéb problémái. Hát ott állt az a szerencsétlen, én pedig egyszerűen rázúdítottam a feszültségemet.

Vendég
Vendég
avatar

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise! Kedd Május 22, 2018 7:26 pm




Az emberek sokféle okból lehetnek szemetek.

Néha egyszerűen azért, mert ilyen a természetük.



- Hozzad már azt a vackot! –rivallok rá suttogva Dave-re, aki hangos röhögések közepette bukik le a sövény mögött, hogy elkerüljön minden feltűnést. – Ne röhögj már ilyen törvénytelenül! Azt akarod, hogy lebukjunk? –ahogy közelebb ér rögtön tockossal jutalmazom, olyannal, hogy még a baseball sapkájának siltje is befordul az orrára. Megragadom hátizsákjának fülét, így rángatva le róla a jól megpakolt táskát, amit módszeresen tépek fel a cipzár mentén. Megannyi színes flakon köszön vissza rám… rég látott barátaink. Jó múltkorában egy gyárépület oldalát kívántuk izgalmasabbá tenni, hogy legalább az kitűnjön az átlagos londoni szürkeségtől, amitől az embernek szinte felfordul a gyomra. Minden szürke, minden barna… na jó, azért a piros is egy elég mérvadó védjegyünk, hiszen a sightseeing buszok, a telefonfülkék mind ebben az egyhangúságban pompáznak. Mert ugye ha egy külföldi a mi „drága” brit hazánkra gondol, akkor mi jut elsőként eszébe? A Big Ben, a buszok és a telefonfülkék. Tessék, máris belőtte az unalmas színárnyalatok tömkelegét.
Éppen ezen felindulásból döntöttünk amellett, hogy kipingáljuk London bizonyos részeit, hogy megmutassuk: nem csak az a három szín létezik. Azt, hogy a graffiti is lehet olyan műalkotás, mint amiért az emberek múzeumba járnak, egyszerűen csak egy modernebb, 21. századibb változata az, ami visszaköszön a falakról. Megannyi szemkápráztató változata van, és mégis büntetik… Ezért is vesszük nyakunkba a várost korom sötétben, hogy ne legyünk szem előtt egy kíváncsiskodó vénasszonynak se, akinek jobb dolga sincs, mint ülni egész nap az ablak előtt, és amikor elsétál valaki a járdán, odébb húzva a függönyt csattogtassa a fogát. Olykor elüldözési célzattal, néha pedig a szaftos pletykákra fáj a foga… az biztos, hogy náluk jobb házőrző és térfigyelő kamera nincsen! És ha többen vannak, na az az igazi! Amikor mindenkinek van egy szektora, és késő délután összeülve elregélik egymásnak, hogy mit láttak a saját kis perifériájukon. Mondanám, hogy imádni valóak… de ez nem igaz. Viszont annál inkább idegesítőek. Ilyen a házban lakó Mrs. Jenkins is, aki szerintem már ismeri a cipőm kopogását, a járásom jellegzetes hangját, mert bármikor elhaladok a lakása előtt, mindig kinyitja az ajtót, hogy rosszalló pillantások közepette kísérje végig utamat a mi számunkig. És persze legalább ilyen nagy elánnal locsog is, mert valahogy mindig visszahallok minden olyan történést, ami akkor zajlik, mikor anyám nincs a házban. Vagy ki tudja, lehet felszereltetett egy biztonsági kamerát… mondjuk ha a rezsi fizetésére nincsen elég pénz, akkor pont erre lenne?
Hátamat a kiválasztott garázs falának döntve nyújtom el a poros földön lábaimat, míg kezemmel az általam hozott táska tartalmában kotrok. Előrántok belőle két dobozos sört, az egyiket Dave vállának ütögetem, végül csak az ölébe dobom, majd az enyémet is felszisszentve szürcsölöm ki a habot a kis résből.
- Ez aztán idilli –szememet lehunyva hajtom fejemet a garázs oldalának. Lábaim keresztezik egymást, a kezeimet a sörrel együtt az ölemben pihentetem. Halovány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a szél beletúr az amúgy is szerteágazó tincseimbe. Akár így is maradhatnánk egész este, hallgatva a tücskök hangját, a házakból kiszűrődő tv-k zaját, cigizgetve, sörözgetve… ezen apropóból gyújtok rá egy szálra, vígan pöfékelve rajta pillantok fel a lassan teljesen feketévé váló égre. Csoda, hogy nem gyűlnek viharfellegek, hogy egy kósza esőcsepp se hullott alá az egész nap folyamán. Pedig Angliától aztán nem vár mást az ember… olyan meglepő, hogy a britek nagy része pökhendi és morcos? Az év 365 napjából háromszázon esik az eső! Ez ma mégis a kisebbség, a maradék hatvanöt nap egyike, amikor kellemesen meleg a levegő, a langyos szél lágyan süvít a házak között, de az enyhe csípőssége miatt mégis betessékeli az embereket a házba. Ami, természetesen még kedvezőbbé teszi számunka az időt. A mai nap minden mellettünk áll!
- Na… -unszolva bököm oldalba Dave-et, míg az utolsó slukk füstöt fújom ki, ezzel már nyomva is el a földön a csikket. – Kezdjük el, mert soha nem végzünk –elpöccintem a cigit az egyik lefolyófedél irányába, és, mint az esetek 99,9 százalékában, most is csak elgördül mellette, végig a padka mellett, míg meg nem akad egy kőben. Minden dohányos azzal próbálkozik, hogy egyszer, legalább egyszer távolról beletaláljon a csatornafedél egyik résébe, de kevés az a sikeres, aki ezt sikerrel kivitelezi.
A szűrőszelepes szájmaszk egyikét a fülemre akasztom, a másikat Dave-re sózom, eközben pedig már fel is rázom a festék, hogy azzal vigyem fel az első alapréteget a falra, majd megkezdjem vele a koponya alakját. Számtalanszor felpingáltam már különböző lapokra, teljesen a kezemben van a formája, de nagyban mégis mások az arányok…
- Megtennéd, hogy ide világítasz? –korholok rá a srácra, akinek a kezében megállás nélkül jár a telefon, így történelminek számít az a pillanat, amikor számomra kedvezően esik a felületre a fény.
- De… Zach?... –kétségbeesett hangját majdhogynem teljesen visszafogja a maszk, de éppen elég ahhoz, hogy még elérje a fülemet.
- Mi van már? –tárt karokkal fordulok hátra, hogy szemközt találjam magamat Dave-vel, aki legalább olyan sápadttá válik, mintha szellemet látott volna.
- Ott felkapcsolódott egy lámpa –csak annyit látok, hogy fejével int, de azt már nem tudom kivenni, hogy merre kalimpál.
- Hol ott?! –pirítok alá türelmetlenül.
- Itt! –szinte felkiált, majd nyúl is a táskájáért, amiből a lendület hatására kiesik az összes flakon, felkapja a sörét, és azt kifolyatva az út minden egyes szakaszán, futtában távozik. Én meg csak állok tétlenül, széttárt karokkal… a garázs verandáján megjelenik egy fénycsóva, ami azt jelzi, hogy a ház gazdája egyre inkább csak közeledik. Sürgősen kezdem összepakolni a nálam maradt, és a szétszóródott cuccokat, de félek, hogy az én menekülési kísérletem már túl későn vette kezdetét ahhoz, hogy el tudjak iszkolni.

Szószám: 905 szó ; Öltözék: The criminal suit ; Zene: Take me to church


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Don't you tell me what you think that I can be
I'm the one at the sail, I'm the master of my sea

királyi család
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London


Hozzászólások száma :
15

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Max & Zach ~ Surprise! Kedd Május 22, 2018 7:04 pm
Résztvevők: Max Enfield & Zachary E. Wahlberg
Helyszín: Max garázsának felhajtója
Szituáció: Egy graffitis és egy mérges tulaj találkozója

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Don't you tell me what you think that I can be
I'm the one at the sail, I'm the master of my sea

királyi család
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London


Hozzászólások száma :
15

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Zach ~ Surprise!
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: anglia temetõje-
Ugrás: