welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Yesterday at 11:44 pm
Yesterday at 11:07 pm
Yesterday at 10:10 pm
Yesterday at 9:04 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (38 fő) Csüt. Márc. 01, 2018 9:25 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
angol 6 13
dán - 1
francia 6 5
görög 1 1
holland 1 -
ír 5 5
külföldi 3 6
norvég 3 4
olasz 2 2
orosz 2 3
spanyol 4 2
svéd 2 2
összesen 35 44

Max & Shania ~ Roads untraveled
TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Pént. Júl. 27, 2018 4:20 pm
Shania & Max
Vajon miért akarta a nagyanyám, hogy ez a nő foglalkozzon velem? Vajon mi alapján esett a választása éppen rá? Mesterkéltnek tűnt, cseppet sem őszintének. Lényegében inkább a külsejét, semmint a szaktudását találtam elsőre eladhatónak. Ez volt az első benyomásom róla, na meg hogy minden erejével meg akarja szerezni azt a hülye diagnózist, ami engem egyre jobban bosszantott. Írja rá egy papírra, hogy agresszív vagyok, hogy kezelésre van szükségem. A nagyanyám akkor elzárkózik egy időre a házassági ajánlatoktól talán, én pedig fellélegezhetek.
Nagyon is úgy éreztem magam, mint akit benyomtak a mélyvíz alá. Akármennyire szerettem volna kiúszni a felszínre, levegőért kapnia, az engem szorító kéz nem engedte. A tüdőm egyre nehezebbnek hatott, mintha a víz teljes súlyával nehezedne a mellkasomra. Szívem szerint nagyon is kint. Ahogy ujjaim lecsúsztak a kilincsről és a zuhanás szabadságáról beszéltem, tudtam, hogy minden vágyam egy ismeretlen nő elé tárom. Hiszen érthette, mi az, ami hiányzik nekem. Talán a szabadság veszélyes, nincsenek benne kiszámítható részek… mert a végén az ember belecsapódik a betonba… hacsak valaki nem visz oda egy hatalmas hálót és menti meg. De nekem senki nem vinne hálót, ha zuhannék, csak hagynám, hogy történjen bármi a testemmel.
– A legjobb az lenne, ha soha nem kéne semmire sem gondolnom… – válaszoltam halkan.
Talán tényleg el kellett volna fordítanom azt a kilincset, feltépni az ablakot és hagyni magam zuhanni. Fizikálisan egyszerűbb lett volna megtenni, mint az életem részeként. Ahhoz nemet kellett volna mondanom a nagyanyám minden szavára. Meg kellett volna takarodnom az együtt működést… de akkor ott maradtam volna a pénze nélkül. Nem lett volna autóm és nem lett volna otthonom. Anyámmal nyomoroghattam volna abban az aprócska, külvárosi albérletben, ami órákra volt a munkahelyemtől. Nyeltem egyet, ahogy szemem előtt lepergett az aprócska jövőkép. Meg kellett ráznom a fejemet.
– Talán a legjobb lenne, ha levegőt sem vennék többé… – Folytattam a gondolatot.
Olyan furcsa volt hallani ezeket a szavakat. Azelőtt sosem mondtam ki őket, csak a fejemben léteztek. Mintha valóságosabbak lettek volna így, hogy a saját hangomon hallottam viszont csengeni őket. Beleborzongtam.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy feldolgozzam, mi is volt az amit mondtam. Talán akkor sem tűnt ennyire valóságosnak, mikor ott álltam a hídon és bámultam lefelé. Nem volt bennem a lendület. A karjaim ugyan szorongatták a korlátot, mintha csak át akarnám vetni magamat. Valójában a magasságtól és a hullámzó víz látványától liftezett a gyomrom és szédültem. Gyáva voltam és gyenge. Ezeket a szavakat kimondva pedig csak még inkább annak éreztem magam.
– Nem jut eszembe más, amivel szabad lehetek – mondtam.
Ez hazugság volt persze… hiszen, amikor ütöttem, csapkodtam magam körül mindent, amit értem. Az ütőm alatt reccsent a fa, az üveg… akkor szabad voltam. Olyan energiák törtek fel belőlem, amik addig gyötörtek, belülről martak.
Ujjaim borostás arcomra vándoroltak, éppen csak szúrt még. Nem annyira, hogy rendetlen külsőt kölcsönözzön, talán Miss Reeds nem is látta azt. Ahogy ráemeltem a tekintetem, egy perc némaságba burkolództam, mintha csak azt a Maxet gyászolnám, aki nem is ismerte fel, mire vágyik annyira. Nem hittem, hogy bármi várna a halál után. Csak is sötétségre számítottam, véget nem érő semmire… nem létre. Ez pedig valahol megijesztett.
– Tud a halálon kívül bármit, ami teljes szabadságot jelent? Mert én nem. – Hangon talán kicsit remegett. – Tudom, mit jelent, amit beszélek, ne kérdezzen rá… ne akarjon faggatni… de ha akarja, hát írja le a nagyanyámnak tett jelentésébe. Már nem érdekel.
Elsétáltam a kanapéig és leültem rá. Könyökömet megtámasztottam a térdemet. Arcomat a tenyereimbe temettem. Megráztam a fejem. – A saját döntésem börtönbe zárt, érti? Nem akarok megházasodni, a világon egyetlen nő sem érdekel engem… még nem találkoztam olyannal, aki egy kicsit is megnyert volna magának. Azok pedig, akiket rám erőltetnek, az még rosszabb.



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Max Enfield

lord
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
32

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Vas. Júl. 22, 2018 7:55 pm



Shania&Max

Megelőzi a következő kérdésem, és magától elmeséli, mit is jelent számára a csend. Ez azért már egy fokkal jobb, mint pár perccel ezelőtt. A támpontokat folyamatosan gyűjtögetem. Kemény dió a pasas, de valamiért cseppet sem ellenszenves. Habár ő nagyon törekszik rá, hogy ezt a hatást érje el. Azt nem tudom, hogy szándékosan, vagy teljesen tudattalanul, mint valami ösztönös védekező reakció az előbb említett, zsúfolásig telt naptárja ellen. Az emberek ellen, akik körülveszik, és akiket legszívesebben elüldözne magától. Ezért pedig tüskéket növeszt, hogy védje a kis puha testét, már ha a sündisznós példához ragaszkodunk.
De azt hiszem, egy kicsit elkalandoztam.
- Ez tényleg megterhelő lehet. És nem is magának szervezi a programokat, ha jól sejtem – keresem a pillantását, hogy kiolvashassa a tekintetemből, mióta találkoztam a nagymamájával, igazából ezt a részét eléggé átérzem. – Miért szervezik túl ennyire az életét? – teszem fel a kézenfekvő kérdést. Elvégre egy középiskolai tanár, ezt bármi negatív felhang nélkül mondom, de bizonyára nem a munkája köti le ennyire az idejét. El sem tudom képzelni, hogy mivel lehet ennyire tele az a bizonyos naptár. Ezek után nem csoda, ha ennyire frusztrált.
- Ha gondolja, felírhatom, hogy iktasson be napi egy-két óra pihenést, vagy passzív kikapcsolódást, kifejezetten az én javaslatomra, afféle sajátos házi feladatként – nézek rá ismét úgy, hogy abból kiolvasható legyen, ez valójában egy trükk, amit bevethet az öreglánnyal szemben. Nem mondom ki nyíltan, de segíthetek benne. Ha a telefonban azt mondom Mrs. Enfieldnek, hogy erre a gyógykezelésre márpedig szükség van a kívánt eredmény érdekében, akkor patt helyzet elé van állítva. – Mit szeret csinálni? Mi az, amire régóta nincs ideje, pedig korábban nagyon is élvezte, vagy amit régóta szeretne kipróbálni, csak soha nincs idő rá? – emelem fel a tollat, hogy felírjam a válaszokat.
Behódolásról beszél, szóval a nehézség nem abban rejlik, hogy megtalálja, hogy mi a probléma, látja ő, csak az a helyzet, hogy az igazság ismerete önmagában még nem elegendő a változtatáshoz.
Bevallom, azért adtam neki így vissza azt a zakót, mert kíváncsi voltam az érintésére. Talán neki fel sem tűnt, legalábbis erre utaló jelet nem láttam rajta, de én mindenképp ki akartam próbálni. Hogy nem rezzent össze, vagy nem húzta el azonnal a kezét, arra utal számomra, hogy intimitás terén nincs meg benne ez a tomboló elutasítás, vagy menekülési vágy, mint ami a viselkedését általánosan jellemzi. Aki ennyire rohanó, és ennyire frusztrált életet él, bizonyára nem hagy magának elég időt az érintésekre sem, ami nélkül a minőségi szex kábé lehetetlen. Pedig az lenne a másik gyógyír a benne dúló feszültségek ellen. Vajon van valakije? Talán nem annyira fair feltételezés, de egyelőre nem hinném.
- Általánosítás, Mr. Enfield. De ezt is szabad – kanyarodnak halvány ívbe a szám szélei, ahogy kékjeimmel felpillantok rá. – A feladatom tényleg ez, de a kérdés nem úgy szólt, hogy mit gondol a hivatásomról. Nagyjából negyed órája van egy helységben valakivel, egy nővel, és abszolút nem gondol róla semmit? – A kérdés egy picit talán provokatívnak hat, de nem bánom, ha kiprovokálom belőle az igazat. A nagyobb baj talán az, ha tényleg semmit.
A kérdésére egy kicsit összébb húzom a szemeim, de nem láthatja, mert éppen háttal áll. Érzem, hogy erre most nem kell válaszolnom, hagyom, hadd beszéljen ő. Ami engem illet, egy film jut róla először eszembe, amiben a főszereplő nagyon is hasonlít rá.
A monológjából most már több mint egyértelmű számomra, hogy gondolt már öngyilkosságra, sőt, talán minden nap megteszi. Nem bírja a külvilág nyomását, és valószínűleg depressziós is. Az egyedüli kiutat pedig, a nagy megkönnyebbülést a haláltól várja, mint annyi más ember. Sokat gondolkodtam már ezen, és bár nem vagyok szakmabeli, mindig felmerül bennem a kérdés: vajon miért csak a halálban keresik a felszabadulás-érzést? Mert ez a legkézenfekvőbb? vagy már annyira mélyen van, hogy elképzelni sem tudja, hogy más is van, ami segíthetne?
Ahogy ismét ráfog az ablakkilincsre, én is felállok, egy kicsit megijeszt, de figyelek rá, hogy ne láthassa meg rajtam. Nehogy tényleg kiugorjon itt nekem. Mikor látom, hogy elereszti, azért én is megkönnyebbülök. Ha pedig már úgyis felálltam, lassan én is az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta.
- Valóban így van. És tudja, miért? Mert zuhanás közben egyáltalán nem gondol semmire – állok meg egy kicsit, azt latolgatva, folytassam-e. – Se a gondokra, se a nagyanyjára, sem a holnapi határidőkre, sem a pénzre, sem a nőkre, sem a ránehezedő felelősségre, sem a múltra, sem a sanyargató önsajnálatra. Egyszerűen csak a pillanatnak él. És a lelke felszabadul tőle.
Nem fordulok felé, pedig nagy a kísértés, szívesen pillantanék az arcára, hogy le tudnék-e olvasni róla bármiféle apró kis jelet. De azt hiszem, azzal csak megzavarnám.
- Nem jut eszébe semmi más, amivel elérheti, hogy egy kis időre minden felesleges gondolat elillanjon a fejéből, és csak arra az egy dologra koncentráljon? – Ezúttal már oldalra pillantok, és nem messze ácsorogva tőle, megkeresem a tekintetét.


gazdag
avatar
Korom :
28

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Szomb. Jún. 30, 2018 12:07 pm
Shania & Max
Egy darabon nem igazán figyeltem Miss Reeds-re. Nem érdekeltek a megállapításai, a megjegyzései arra, amit mondok. Talán ezért is kezdtem bele abba, hogy csendre vágyom. Mi másra is vágyhatna egy tanár és egy olyan ember, aki minden hétvégéjét bálokon, estélyeken és egyéb fogadásokon tölti? Gyűlöltem azt, ami körülvett. Utáltam ennek az életnek minden percét. Talán csak akkor, abban a percben voltam igazán önmagam, amikor lefelé bámultam az ablakon és az utcát figyeltem. Az igazi énem azonban gyenge, olyan aki menekülne a gondok elől, olyan aki szégyent hozna egy nemes lelkű, jó ember emlékére és egy törékeny, kedves nőre, aki nem ezt érdemli. Csak a szüleim tartottak életben, csak ők foglalkoztattak engem igazán.
Hogy fojtogató lenne-e ilyen körülmények között a csend? Azt hiszem, a válasz egyértelműbb volt, mint elsőre.
– Tudja mi a csend nekem? Béke, nyugalom, valami olyan, amiben a lehető legkevesebb részem van. Volt olyan, hogy mindennap zsúfolásig volt tele a naptára és csak aludni járt haza? Az én életem ez, de nem csak pár napig vagy hétig… folyamatosan. – Magyaráztam, ahogy megindultam volna felé, de aztán megtorpantam. Az ablaknál maradtam.
Ezután került csak elő a jólét téma. Nem akartam kimondani a kényszer szót, nem akartam a gyengeség bármilyen látszatát kelteni… de valójában nagyon is az voltam. Behódoltam egy öregasszonynak és az érzelmi zsarolásainak.
– Az, hogy ezeket hordom a behódolás jele… valakinek… – suttogtam, de olyan halkan, hogy ő nem is érthette talán.
Csak később tűnt úgy, hogy mégis, mikor visszaadta. Finoman a mellkasomhoz érintette az Armani zakót, én pedig erőtlenül fogtam oda, szinte észre sem véve, hogy ehhez kicsit hozzá értem a kezéhez. Percek teltek el, mire felfogtam, milyen puha volt a bőre. Aztán egy kissé megzavarodva, megráztam a fejemet… és nem vettem vissza a zakót, ahogy javasolta. Csak ledobtam az elő bútordarabra, amit megláttam.
– Hogy mit gondolok magáról? – kérdeztem vissza, ahogy közelebb léptem hozzá. Fentről pillantottam le rá. – Azt, hogy minden kérdése mögött egy diagnózis felállítása a cél. De szabad.
Nyeltem egyet és megint az ablakhoz fordultam.
– Tudja, mi a zuhanás? – kérdeztem, de nem vártam választ. Költői kérdés volt, engem az utca érdekelt, de most már jóval távolabbról figyeltem, mint néhány perccel korábban. Nem járkált ott senki. Sem ember, sem állt, de még csak autók sem nagyon kanyarodtak be ide.
Nyeltem egyet, eszembe jutott hányszor akartam becsapódni a betonba és élvezni a halált. Az lett volna csak az igazi felszabadítás Max Enfield számára. Nekem pedig arra volt szükségem, tudtam, hogy ugrok vagy előbb utóbb beleőrülök nagyanyám kínzásaiba. De már nem is biztos, hogy lett volna igazán választásom.
–Mindig úgy gondoltam rá, mint valami olyan erőre, ami leszakítja az ember láncait és bár halállal végződik vagy súlyos sérülésekkel… de valahogy akkor tudja igazán elereszteni azt, ami igazán kínozza. Felszabadító… és én zuhanni akarok… – mondtam és még mindig az utcát néztem.
Megint nyeltem egyet és közelebb léptem. Ujjaim újra az ablakkilincsét kulcsolták át. Éreztem az erőt magamban, amivel könnyedén elfordíthattam volna. Csakhogy a korlátaimon nem tudtam megint átugrani.
– Csakhogy nem tudom, fel tudnám-e szabadítani még magam. – folytattam sóhajtva. – Magának nem kell ugrania. Láthatóan azt csinálja, amit szeret. Jó magára nézni, olyan összeszedett, jó kisugárzású ember. Valamikor én is ilyen voltam, mégha a szigorúság ott is ült az arcomon. Csak aztán jött a nagyanyám. Az a nő, aki fizeti magát. Mindent felrúgott, mindent tönkre tett… és bár előtte is megvoltak a magam harcai, nem szenvedtem így.



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Max Enfield

lord
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
32

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Hétf. Jún. 25, 2018 1:54 pm



Shania&Max

Az első perctől fogva látszik rajta, hogy legszívesebben elmenekülne a helyzetből, bizonyára a nagy ablakok is ezért csalogatják magukhoz. Ez az egyetlen hely a szobában, ahol nem kell rám néznie, és valami értelmet is nyer a cselekvése. Mások is gyakran odasétálnak egy kis gondolkodás erejéig, vannak olyan pontjai a beszélgetésnek, amikor könnyebb így, de nála még ebben is van valami furcsa. A mozdulat, ahogy ráfog a kilincsre – és nem ereszti el –. Nem pont így értettem, hogy örülnék, ha nyitna egy kis ablakot a szituáció felé. Mintha hezitálna? Hogy min… Ha nagyon optimista akarok lenni, feltételezhetem, hogy éppen azon töpreng, ráférne-e egy alapos szellőztetés a szobára, vagy sem. De ez a verzió valahogy kevéssé tűnik valószínűnek.
- Szívesen bekapcsolom a klímát, ha úgy érzi, nincs elég levegő – jelzem felé előzékenyen, mintha nem venném észre, hogy több van ebben a mozdulatban, de egyben azt is, hogy bármire is gondol éppen, túlságosan belefeledkezett. Ha így folytatja, árulkodó lesz, kérdés, hogy el akarja-e árulni nekem. – De az ablakot szeretem zárva tartani, kettővel alattunk éppen felújítást végeznek, és sokszor túlságosan hangosak ahhoz, hogy ne zavarjanak minket.
A kijelentése akaratosan és parancsolóan hat. Nem akar beszélni róla. Hát persze, úgy sejtem, épp a legproblémásabb területet érintettük. Egy ilyen nagyi mellett felnőni számtalan kényszerhelyzetet jelenthet, amit egyre rosszabbul visel.  
- Igaza van, szerintem sem ez a legizgalmasabb téma – mondom ki könnyedén, nem adom jelét, hogy megijesztene a reakciója. Hogy miről szeretne beszélni inkább? Vajon miről? Biztos, hogy van olyan.
- Értem. – Megkérdezhetném, hogy miért nincs jó passzban, de valószínűleg csak felhúznám vele, azt pedig egyelőre nem akarom. Vagy megjegyezhetném, hogy megesik az ilyesmi olykor, de ezzel sem hiszem, hogy sokkal előrébb jutnék.
- És mit szokott ilyenkor csinálni? Mi az, ami segít? – kormányozom végül ebbe az irányba a kérdést. Az előbbihez képest most halk a hangja, ahogy felém fordul, és kimondja a kérést, mintha meglátnék benne valami esendőt. Valakit, aki tényleg csak azt szeretné, hogy hagyják végre békén, és senki se akarja megmondani neki, hogy mit csináljon, mire gondoljon. Hm.
- De meglehetünk, ha ezt szeretné. Az egyetlen kérésem ebben az esetben, hogy ne foglalja el magát semmivel. Az udvariatlan lenne. – Legfőképpen ne vegye elő a telefonját, és ne kezdjen e-maileket olvasgatni, vagy bármi mást. Úgy saccolom, egy ennyi frusztrációval teli jellem, mint ő, nem bírná tovább néhány percnél, de azt akarom, hogy érezze, nem kötelező részt vennie a beszélgetésben. Én nem kényszerítek rá semmit.
- De előbb engedje meg, hogy megkérdezzem: biztos benne, hogy csendre vágyik leginkább? Nem szokta úgy érezni, hogy a csend elnehezül és fojtogatni kezdi? Mintha beférkőzne az inge alá, és láthatatlan ujjakkal szorítaná a torkát? Nem túlságosan üres és félelmetes a csend? Én néha érzem ilyennek – próbálom meg leírni neki, hogy mit tapasztalhat. Talán egy kicsit gonoszság, volt már, mikor ezt a taktikát választottam, és az alany minden átmenet nélkül pánikrohamot kapott, de azért szoktam vele kísérletezni. Hogy ő hogy reagál, még nem tudom megsaccolni.
Ahogy a zakóját az ölembe ejti, először nem értem, mit akar vele, de a szavai után már világos. Ujjaim közé fogom a finom gyapjú anyagot, és a kérése szerint odasétálok vele az ablakhoz.
- Mindannyian a jólétre törekszünk, Mr. Enfield. És megvannak a magunk szükségletei. Gondolja, hogy ettől felszínessé válunk? – Rápillantok, ott az ablak mellett, a tekintetem ezúttal nem keres rajta semmit, úgy nézek rá, mint ahogy egy kávézóban tenném, ha meglátnám a szembe lévő asztalnál.
- Ne vegye vissza – mondom halkan, és a szemébe nézek, majd halvány félmosoly kúszik az arcomra, ahogy finoman a mellkasához érintem a zakót, hogy visszaadjam neki. Nem érek hozzá, csak az anyagon keresztül, és ha megfogta, el is lépek tőle. Útban a fotelem felé érkezik a kérdés, amire nem lennék köteles válaszolni, de ha ez az útja annak, hogy beszélgetésre bírjam, nem esik nehezemre. A kezdeti óvatossági körök után egészen közvetlen szoktam lenni.
- Nem anyagiakban nélkülöztem, de azt hiszem, a legtöbben nélkülözünk valamiben, amire nagy szükségünk lenne. – Tőlem önmagukat és a figyelmüket vonták meg a szüleim, egyébként meg volt mindenem. – Akár az is lehet, hogy jobban megértem önt, mint feltételezi rólam.  Mit gondol még rólam? Kíváncsi vagyok. Mondja csak ki, ha akarja. Megkérem rá. – Azzal visszaülök, kényelmesen elhelyezkedem, megszokásból átvetem az egyik lábam a másikon, és várakozóan pillantok vissza rá. Ezúttal nem magáról kell beszélnie, érdekel, hogy így is passzív marad-e, vagy enged a kísértésnek, hogy kiengedjen magából valamit azokkal kapcsolatban, akik felé annyi ambivalens érzelem fűti. Tippem szerint egyszerre vonzódik hozzánk, akikről első ránézésre is a jómód árulkodik, másrészt erős haragot táplál irántuk, amiért ő maga csak a vén kripli révén juthat hozzá mindahhoz, ami nekünk anélkül megvan, hogy bármit is tennünk kellett volna érte. Ez szintén egy nagyon erős feszültségforrás lehet.


gazdag
avatar
Korom :
28

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Vas. Jún. 24, 2018 10:45 am
Shania & Max
Figyeltem, ahogy egy fekete autó végig robog az utcán, majd annak végében megáll a piros lámpánál. Igen, azt néztem, ahogy a borult, sápadt fényt visszaveri a csillogóra suvickolt jármű… de közben egyáltalán nem érdekelt. A tekintetem ugyanis gyorsan az ablakot nyitó kilincsre vándorolt. Szerettem volna megragadni és elfordítani, hogy aztán egyetlen hirtelen mozdulattal kivessem magamat. El is képzeltem, ahogy testem becsapódik a betonba és hogy körülöttem sikoltozni kezdenek az emberek… holott nagyon is féltem egy ilyen helyzettől. Nem mertem volna leugrani, túlságosan reszkettek a térdeim a magasságtól, ami alattam tátongott. Sokszor eszembe jutott már, hogy beveszek egy marék altatót vagy megvágom magamat jó mélyen egy pengével… de azok túl körülményesek voltak, nem lehetett hirtelen felindultságból megtenni őket.
– Nem akarok erről a kényszerhelyzetről beszélni bővebben, csupán egy megállapítás volt. – Jelentettem ki. A hangom úgy csengett, mint a tanórákon, mikor a tanulókra kellett szólni… csakhogy itt én nem álltam senki felett, nem parancsolgathattam. Ezért mondhattam akár milyen indulatosan is ezeket a szavakat, nem maradtak többek egy rideg kijelentésnél. A hangom egy pillanatra megtöltötte a szobát… de a tekintetem nem vándorolt vissza a fotelben ücsörgő, csinos fiatal nőre. Nem akartam a szemeibe nézni, volt azokban valami kutakodó, amitől még a szőr is felállt a hátamon.
Lehunytam egy pillanatra a szememet, hátha akkor elmúlik a szédülés, amit a mélység okoz. Kezem végig vándorolt az ablakkereten és egészen addig meg sem állt, míg ujjaim rá nem szorítottak a kilincsre. Nem fordítottam el, nem vetettem le magam oda egyelőre… olyan volt, mint egy kapaszkodó, ami alternatívát ad a helyzethez képest. Ezért szorongattam olyan hevesen.
– Csak annyit, hogy nem vagyok jó passzban… – magyaráztam halkan. Nem akartam bővebben kifejteni, ezért inkább pajzsot tartottam magam elé. Szabadulni akartam a helyzetből, méghozzá hamar.
– Nem lehetnénk meg csendben egymás mellett? – kérdeztem. Lassan fordultam felé, hagytam, hogy a frusztráló tekintete összefonódjon az enyémmel. Tudtam, hogy nem úszom meg, tudtam, hogy az időpontom vége még messze van és úgyis addig fog faggatni míg meg nem török.
Az, hogy a nagyanyám éppen őt választotta, elárult róla mindent. Valószínűleg van neve a szakmájában, értem az emberekhez, jó véleménnyel vannak róla a legtöbben. Így bizonyára megvan a módja, miként törje meg az olyan makacs embereket, mint én. Ha más nem, majd a mozdulataimból kiolvassa, milyen elmebeteg vagyok. Feltételezem a nagyanyám ezt akarja hallani és ezt akarja kikúráltatni belőlem, hogy aztán szolgamódjára engedelmeskedjek neki. Hát nagyot téved, ha azt hiszi sikerülni fog.
Ujjaim lecsúsztak az ablak kilincséről. Karom testem mellett lógott egy pillanatig, majd egy hirtelen mozdulattal lekaptam a zakómat. Odasétáltam Miss Reeds elé és az ölébe dobtam. Pont úgy, hogy láthassa az „Armani” címkét.
– Maga szerint egy középiskolai tanár élhet így? – kérdeztem. – Nézze meg a címkét… vagy… jöjjön! – Intettem neki és visszasétáltam az ablakhoz. Az utcán várakozó autómra mutattam. – Nekem nincs vagyonom, Miss Reeds. Ezek itt mind a nagyanyámtól vannak. Tudja mindig is szerettem a pénzt, a jólétet… csakhogy nem volt meg az esélyem, hogy ezt magamnak megteremtsem. Nevezhet felszínesnek, mert az vagyok. De ezekre szükségem van.
Nyeltem egyet, mintha nem akarnám tovább engedni a szóáradatot. Valójában nem is a beszélgetésterápiánk részének szántam mindezt. Csak szerettem volna megmagyarázni neki, miért rángatnak úgy, mint egy rongybabát. Azt nem tettem hozzá, hogy hányszor hangzott el, hogy „apád emlékéért” vagy hogy anyám életét is segíti az idős Mrs. Enflied… legalábbis addig, amíg engedelmeskedem. Jobb volt megmaradni a felszínesség síkjában.
– Nélkülözött valaha? – kérdeztem, mintha én lennék a terapeuta, ő meg a páciens. – Ha igen, akkor tudja, hogy egy Armani címke micsoda luxust jelenthet egy ilyen embernek. Ha nem, akkor most már tudja.



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Max Enfield

lord
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
32

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Szomb. Jún. 23, 2018 6:36 pm



Shania&Max

Man Enfield. Nem vagyok nagy ezotéria rajongó, de ahogy átlépi a küszöböt, úgy érzem, az aurája szinte azonnal körbefon. De talán nevezzük inkább kisugárzásnak. Komor, súlyos és zavart, sistergő feszültséggel telítve, akaratlanul is gyermekkorom hógömbjei jutnak róla eszembe, csak az üvegbúra alatt nem fényes pelyhű, ábrándos hóeséssel, hanem dörgő-villámló viharral. Mintha ez lenne elzárva ebben a férfiban. Egyenesen a szemébe nézek, miközben kezet fogunk, kíváncsi vagyok. Nem számítok könnyű menetre, de majd meglátjuk.
- Ha menet közben meggondolná magát, azért szóljon bátran. – Remélem, olyan sokat fog beszélni, hogy előbb-utóbb jól esne majd egy kis folyadék, de sejtem, hogy ez igazából csak hiú ábránd részemről. Olyasfajta fickónak tűnik, aki nehezebben törhető fel. Pláne ha még csak nem is önszántából van itt.
- Azt még nem tudhatja, hiszen még el sem kezdtük – mosolygok rá, és le is teszem a narancslés poharat a kezemből. Már, hogy mennyire járul majd hozzá a jókedvéhez az ittléte. A hangomon érződik, hogy nem rájavítani akartam az ő állítására, hanem inkább csak a tényt hangsúlyozni, arra célozva, hogy egyetlen kiskaput akár ki is nyithatna a helyzet kedvéért. Ha már úgyis itt van.
Nem válaszolok rögtön a mondandójára, megvárom, amíg feláll, és az ablakhoz sétál, addig előveszem a kis noteszemet is, amibe feljegyzem majd a fontosabb információkat. De nem kerüli el a figyelmem, hogy fél percig sem volt kényelmes számára a kanapé.
Ezt a kényszerhelyzetet viszont körbejárnám egy kicsit.
- Azt mondta az előbb, hogy a munkámat végzem, ami azt jelenti, hogy én sem önszántamból vagyok itt, nem igaz? Dolgozom, mert, helyesen látja, fenn kell tartanom a rendelőmet – érzékelem a hangjában a gúnyt, de nem áll szándékomban magamra venni, inkább átforgatom úgy, hogy hasznunkra is legyen a megjegyzése. – Vagyis az enyém is épp olyan kényszerhelyzet, mint az öné. De ha már így van, megpróbálhatunk kihozni belőle valami jót.
Ha nem érzi úgy, hogy ő a legnagyobb vesztese ennek a szituációnak, az már egy nagyon jó start lenne. Bizonyára sokszor sanyargatja ez az érzés.
- Mit ért az alatt, hogy nincs jó passzban? – érdeklődöm, rajta tartva a szemem, még akkor is, ha háttal áll nekem, nem úgy, mintha én lennék a helyi KGB speciális kémje, hanem csak lazán. Rákönyökölök a fotelem karfájára, és mivel kissé kifacsart pózban ülök, a tenyeremmel megtámasztom a fejem. A másik kezemben lévő tollat pedig a számhoz emelem, és abszolút tudattalan mozdulattal rá is harapok a végére, a gondolataim csak úgy jönnek-mennek. Egészen fess férfi, alkatra pont az én típusom. A megjelenése nagyon is megnyerő… lenne, ha nem áradna belőle ennyire a frusztráció. Kár, hogy ennyi sötétség lakozik benne, bár hogy voltaképp mi is, arról még nincs fogalmam. Előfeltételezésekbe pedig inkább nem bocsátkozom.
- Árulja el, milyen céllal jött el hozzám – kérdezek újra, még mindig az ő szavaiból dolgozva. Azt mondta az előbb, hogy nem jópofizni jött. Érdekel, hogy mégis mit vár attól az egésztől, milyen elképzelés élhet a fejében. – Mr. Enfield – ízlelgetem a nevét, mintha csak arról akarnék megbizonyosodni, hogy valóban passzol-e hozzá.  


gazdag
avatar
Korom :
28

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Szomb. Jún. 23, 2018 3:51 pm
Shania & Max
Már csak egy kanyar választott el… már csak egyetlen elcseszett kanyar onnan, ahová ma többször is elterveztem, hogy nem megyek el. Megpróbáltam én félresodorni nagyanyám kérését és persze a fenyegetést: ha nem teszed, nem kapsz pénzt, nem tudod fizetni a benzit. Büszke voltam, addig a pillanatig, míg be nem sétáltam a tanári mosdóba és végig nem mérve az Armani ruhadarabokat rá nem jöttem, miket veszíthetek. Nem volt mit tagadni, hiú és anyagias ember voltam, aki szerette a legjobb ruhát a viselni, a legjobb autót vezetni.
Volt időszak, mikor én is olcsóbb helyeken költöttem a pénzemet… és felpréselődtem a tömött metróra. Emlékszem, milyen volt mások izzadság szagának körbe ölelő bűzében várakozni, hogy végre leszállhassak, végre az én megállóm következen. Egy kicsit bele is borzongtam a gondolatba, ahogy felidéztem a múlt árnyait és lelki szemeim előtt megjelent egy „csóróbb” Max képe. Élveztem a pénzemet, a hitelkártyákat és az, hogy emellett ugyanúgy csak egy béna középiskolai tanár voltam. Tetszett ennek a helyzetnek a kontrasztja… csupán az a mellékes kis dolog nem tetszett, hogy ehhez a világ legirritálóbb, legcsúnyább nőjét kellett volna feleségül vennem. Talán csak az tartotta még bennem a lelket, hogy a nagyanyám az asztal rugdosás óta felfüggesztette a projektet és az új cél az én agressziómentességem elérése lett. Ház így lett ez a „kedd öt óra, fiacskám” megszervezve… ahonnan máris késésben voltam.
A munkában elhúztam az időt, ahogy az ablakban ácsorogva azon elmélkedtem, vajon kitörném-e a nyakamat onnan kiugorva. Aztán elvetettem a dolgot, mert nem egyedül voltam a tanáriban. Több kollégám is odabent végezte a papír munkát és bizonyára megállítottak volna, ha öngyilkos próbálok lenni… és nem is nagyon vágytam volna ilyen szédületes magasságból lenézni újra. Max, Max, egy tériszonyos ne akarjon magas helyről kiugorva véget vetni az amúgy is elcseszett életének – korholtam magam újra. Aztán persze azon is elgondolkodtam, hogy szándékosan balesetet okozok… hátha abba halok bele, de mire minden apró részletét megterveztem, már odaértem ahhoz a bizonyos lámpához, ösztönösen indexelve balra, mikor zöldre váltott. Mintha a testem magától mozgott volna, parkolni kezdtem és csak akkor döbbentem rá, hogy még mindig nem menekültem el, mikor egy csinos, magas fiatal nő nyújtotta felém a kezét egy szépen berendezett lakásba érve.
Minden rendezett volt, szép… közel sem olyan, mint az én majdnem teljesen üres otthonom. Persze oda jobb volt nem pakolni dísztárgyakat, főleg nem a törékenyebb fajtát, mert amíg megvan a baseball ütőm, bizonyára nem marad egy darab sem ép.
– Jó napot… Max Enfield… – morogtam, ahogy átléptem a nappali küszöbét. Annak ellenére, hogy odakint borús volt az idő, ebben a helyiségben elég volt a fény. Ez pedig különös tisztaság érzetet keltett. Valójában egészen tetszett volna, ha nem az jár állandóan a fejemben, hogy a nagyanyám ennek a nőnek előadta, milyen agresszív állat vagyok és ha nem rak helyre, akkor nem tudom elvenni Annie-t.
– Köszönöm, de nem kérek semmit. – Talán kissé kimérten beszéltem, de önkéntelenül is megfeszült minden idegszálam a korábbi gondolatokba. Az ajkaimat össze kellett szorítani, hogy ne engedjek utat néhány ízes káromkodásnak… csupán ökölbe feszült kezemen látszott, hogy valami nincs rendben. Remegve tartottam testem mellett, rövidre nyesett körmeim is könnyedén fúródtak a bőrömbe.
Leült a kanapéra közben. A kezemet elrejtettem a combom mellett – legalábbis láttam, hogy az Miss Reeds nem vette észre. Nem szerettem volna, ha ezt is feljegyzi valami korképbe… vagy ki tudja hogyan dolgoznak az ilyenek, mint ő…
– Tudja… nem jó pofizni jöttem – mondtam. Ő közben kinézett az ablakon. – De igen, azt eltalálta, hogy nem vagyok jó passzban és ezen a kis csevegésünk sem javít sokat. Maga bizonyára csak a munkáját végzi, én azonban kényszerből vagyok itt.
Megköszörültem a torkomat. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, a fülem hegye égett a forróságtól. Jóformán oda sem értem, máris kinyögtem, milyen rohadtul gyenge vagyok, mennyire nem tudok ellenállni egy öregasszony szavainak. Önkéntelenül is az ablakra pillantottam, mint menekülési lehetőség… sőt, fel is keltem és odasétáltam. Lenéztem az utcára és megráztam a fejem.
– Bizonyára sokat fizet magának ezért… és hát egy ilyen „rendelőt” fent kell tartani valamiből. – Szinte éreztem, ahogy a hangom egyre gúnyosabbá válik. Körmeim közben még erősebben martak a bőrömbe. Túl sok volt a feszültség már. Felgyűlt az évek alatt.




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Max Enfield

lord
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
32

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled Pént. Jún. 22, 2018 12:26 pm



Shania&Max

Nem tartozik a szokványos esetek közé, hogy egy idős hölgy keressen fel. Ilyen korban az emberek szokásai és gondolkodásmódja már rég megkövült annyira, hogy ne akarjanak változtatni rajta. Sokkal inkább másokra igyekeznek ráerőltetni a saját hülyeségüket bölcsességeiket. De még a fél perces liftben is!
Nincs nekem semmi bajom az öregekkel, viszonylag türelmes ember vagyok, de ez a perszóna úgy beszélt a saját unokájáról, hogy azt még nekem is kellemetlen volt hallgatni. Mintha egy zsák krumpliról licitáltunk volna. Vagy nem is tudom…
Nem volt semmi kivetnivaló abban, amit mondott, minden szaván és mozdulatán érződött, hogy előkelő családból származik. Összeszedett és tárgyilagos volt. De talán pont ez volt olyan furcsa. Merthogy az unokája nevében jött el, pontosabban őt fizette be egy terápiára. Hiába mondtam neki, hogy én tulajdonképpen nem tartok ilyesmit, és ez a dolog nem egészen így működik, tökéletesen hidegen hagyta.
- Még valami – fordult vissza az ajtóból. – Csináljon vele akármilyen hókuszpókuszt, a maga dolga, hogy milyen módszerekkel dolgozik. Én mindenre engedélyt adok.
Én pedig azon kaptam magam, hogy kis híján megköszöntem. De végül mégis inkább visszanyeltem. Abszurd, tényleg félelmetes kisugárzása van ennek a nőnek. Néhány másodpercre azért elgondolkodtam, hogy ezt most vajon tényleg halálosan komolyan gondolja-e? És vajon ez alatt ő is arra gondol, amire én? Nem voltam benne biztos, hogy nem kever-e össze valami ördögűző família utolsó leszármazottjával.  De mielőtt bármit is mondhattam volna, folytatta.
- De elvárom, hogy tájékoztasson a fejleményekről. Kéthetente fel fogom hívni. És ha nem jelenne meg, azonnal értesítsen.
Nagyjából a harmadik mondat után már amúgy is feladtam, hogy megértetem vele a coaching lényegét, kezdve a szabad akarttal, a titoktartással és hogy ez nem pszichiátriai szakrendelés, szóval csak biztatóan bólintottam.
- Úgy lesz, Mrs. Enfield. – Enfield, de ismerős ez a név valahonnan. Azzal rá is csuktam az ajtót. Esküszöm, jobban leszívott, mint egy másfél órás kezelés. De összességében örülök, hogy eljött, van egy olyan érzésem, hogy ez a személyes találkozó után sokkal jobban meg fogom majd érteni ezt a Max nevezetű fickót. Ha egyáltalán eljön. Ő is megfogta az Isten lábát, az már most biztos. De vállaltam. Kíváncsi voltam rá. Leginkább arra, milyen egy férfi, aki egy ilyen nő árnyékában nő fel.

A kedd öt óra el is érkezett. A csengő halk dallama jelzi, hogy az úriember máris befutott. Megbeszéltem a portással, hogy ha engem keresnek, engedje csak fel őket, anélkül, hogy a látogatók neve után faggatózna. Nem akarom, hogy bárki is úgy érezze, ki kell adnia a titkát, vagy le lenne leplezve, tudom, hogy sokaknál rizikós ez a terület. Szóval csak annyi a dolga a drága Alfrédnak, hogy felcsörget hozzám, addig, amíg fel nem veszem, vagy ki nem nyomom, de momentán egyikhez sincs kedvem. Frederic Chopin noktürnje túlságosan holdfényesre varázsolja a lakást, ez a baj azzal, ha az ember olyan zenét állít be csengőhangnak, amit nincs szíve kikapcsolni, és inkább nem veszi fel a hívást sem. Megvárom, míg magától elhallgat, közben pedig résnyire kinyitom az ajtót az érkezőnek. Nem irodát bérlek, hanem egy kis lakást. Így sokkal otthonosabb, bár a vendégeket csak a nappaliban fogadom, és én sem laktam itt soha.
- Üdvözlöm. Shania Reeds – nyújtom ki a kezem az ajtóban felbukkanó férfi felé. – Jöjjön beljebb – mutatok célzottan a kicsiny előszoba melletti napfényes helyiség felé.
- Megkínálhatom valamivel? Alkohollal nem szolgálhatok, de van friss narancslé, ásványvíz, kávé és tea – pillantok rá barátságosan, és próbálok máris olvasni az arcáról, a vonásaiból. Én mindenképp töltök magamnak egy pohár narancslevet, majd ha bementünk, megvárom, hogy válasszon magának egy szimpatikus helyet – fotelt vagy kanapét –, és én eszerint helyezkedem el vele szemben. De már menet közben beszélek hozzá.
-  A munkahelyéről jött, igaz? Milyen napja volt? Akivel ma találkoztam, mindenki azt mondta, hogy ha visszamehetne az időben, fel sem kelne ma reggel, annyira fáradt és nyűgös egész nap. Biztos az időben van valami – pillantok halvány mosollyal az ablak felé, tényleg egész nap el van borulva. Általában nem térek a tárgyra, ki szoktam várni, amíg ők kezdenek bele, de meglátjuk, egyelőre arra vagyok kíváncsi, hogy ő mit kezd a helyzettel.

gazdag
avatar
Korom :
28

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Max & Shania ~ Roads untraveled Pént. Jún. 22, 2018 12:11 pm
Szereplők: Max Enfield & Shania Reeds

Szituáció: első találkozás, coaching

Helyszín: Shania coach lakása


gazdag
avatar
Korom :
28

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Max & Shania ~ Roads untraveled
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia-
Ugrás: