welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Yesterday at 11:44 pm
Yesterday at 11:07 pm
Yesterday at 10:10 pm
Yesterday at 9:04 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (38 fő) Csüt. Márc. 01, 2018 9:25 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
angol 6 13
dán - 1
francia 6 5
görög 1 1
holland 1 -
ír 5 5
külföldi 3 6
norvég 3 4
olasz 2 2
orosz 2 3
spanyol 4 2
svéd 2 2
összesen 35 44

Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter
TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Szomb. Júl. 28, 2018 10:59 pm

Alex & Crystal
Mindenütt megvagy: mint virágözön.Borítod életemet, friss öröm,frissitő ifjúságom, gyönyöröm:minden mindenütt veled ostromol,de mindig feljajdul a halk sikoly:e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
A darabra már az elején alig figyeltem oda. Váratlan találkozásom Alexanderrel tökéletesen összekuszálta a gondolataimat. Néha hátrasandítottam, mintha ostoba és balga módon abban reménykednék, hogy belép majd az ajtón, valami édes semmiséggel. Megmosolyogtató a gondolat, hogy a szerelem néha egy csukott ajtó, néha egy reménnyel telt pillanat, amelyben a következő találkozást várjuk. Néha egy szinházi előadás közben visszafogott mosoly, hogy később az összeset annak adjuk akinek igazán szeretnénk. Néha a szerelem sokkal több mint csupán érzés. Ezekben rejtőzik, ezekben bújik meg, ezekből a meg nem valósult apró történésekből.
Tulajdonképpen már azóta pusztán teóriákban létezik minden érzésem, mióta csak felfedeztem az egészet. Őrületnek gondoltam, és annak is gondolom a mai napig. Helyenként csupán testi vonzalomnak, az ifjúság mámorító és részegítően édes illatának, amelynek bolondja lettem szinte pillanatok alatt. Csak azok a percek léteznek, hogy bárcsak….megtenni azonban mindig gyáva vagyok. Talán csak féltem a szépen felépített életemet, talán a lányom boldogságát, talán még reménykedem abban, hogy a házasságom helyrehozható, talán hiszek még a lángolásban, amely egy picinyke időre feléledt bennem. Csupán a nászutunkon, arra a két hétre, amikor hittem benne, hogy jó döntést hoztam, hogy úgy tudom majd a férjemet szeretni, ahogyan azt megérdemli. De nem….elment az a hajó, tán soha nem is vitt sehova engem, csupán a reményeimet arra, hogy képes leszek szerelemmel szeretni őt. Tiszteltem, megbecsültem, felnéztem rá, amikor még volt miért….a biztonságában léteztem, az ölelő karjai között eltöltött nyugalmas napokat követő éjjelekre, amikor tudtam és nem csupán reméltem, hogy nem lehet baj. Mindez azonban kevés egy egész életre. Fogyatkozik, ahogyan a gyertya melyet egykor a házasságunk napján gondolatban meggyújtottunk és lángja is oly halovány….csak a cseppenő viasz hangja emlékeztet, hogy időnk fogy, ahogyan mi is egymás számára, hogy egy napon majd megszűnik létezni még ez a kevés érzés is ami összeköt. Lily majd felnőtt lesz egyszer mi pedig James-el majd nézünk egymásra és nem értjük mit keresünk még a másik mellett. A lányunk értelmet adott a házasságnak, amely majd egyszer elmúlik.
Azt hiszem egy ideje már magam is elhittem, hogy ennyi jutott csupán. Hogy el kell fogadnom, bele kell törődnöm és nem keresni tovább azt amit úgysem kaphatok meg. Elfogadni egykorvolt választásomat, hogy holtomiglan és holtáiglan...és hogy őt semmiféle bajában….és nem is, nem merem megtenni, még mindig gyáva vagyok felismerni és elfogadni, hogy megőrültem, belebolondultam, megveszekedett módon csüngök a látványán egy fiúnak, aki a tanítványom, akire nem csak hogy férjes asszonyként nem szabadna gondolnom, nem csak úgy mint a tanárnője, hanem úgy is mint egy nő, aki egy évtized előnnyel jár előtte, és ha most még úgy is látszik, hogy ezek az évek nem számítanak, érzem, hogy később nagyon is fontosak lennének. Később...sokkal később.Nem ott van a helyem. Nem az ő idejében. Nem a csillogó szemű alig húsz éves vidáman csivitelő lányok között, akiknek bőrén szivárvány színnel játszik az éjjeli szórakozóhelyek füstös fénye, akiknek hajába a hajnali pára csókol emlékeket egy-egy mámoros éjszaka után. Akik előtt még annyi emlék lehetősége van, akik még nem tartoznak senkihez, akiknek a család fogalma még egészen mást jelent. Nem tudok versenyre kelni velük, talán csak hazudom amikor azt mondom, hogy nem is akarok. Mert akarnék. Akarnám az ujjaimat összefűzni az övével, akarnék én is hajnali páracsókot a hajamba, amikor Alex vállára hajtom a fejemet, akarok újra sok évvel fiatalabb lenni testben, mert lélekben még mindig ott járok. A szerelem legalábbis erre emlékeztet minduntalan. Ott akarok lenni a gondolataiban amikor éjjel álomra hajtja a fejét, vagy amikor a könyvek fölött szundikál egy-egy vizsga előtt...gondoskodnék róla, törődnék vele, figyelnék rá, ahogyan most is figyelek. Csak elrejtem az utolsó érzésfoszlányt is, mert félek….attól, hogy ha szabadon engedem többé nem leszünk képesek megállítani. Látom a tekintetében, érzem a remegő hangjában, a kezében, amely félúton megáll felém nyúlva, amikor egymással szemben guggoltunk, és szinte megállt az idő. Ott rekedtünk, ott felejtettük magunkat, és én éreztem, hogy ha megtehetné ő sem szakítana ki belőle bennünket. Ám mégis megmozdultunk, mi hitetlen kőszobrai a lehetőségnek, és hagytuk, hogy az elkövetkező órák éppúgy elválasszanak egymástól, ahogyan alapvetően minden nap. Mert nekünk nem lehet olyan, hogy együtt. Még nem, vagy egyáltalán nem.
Szeretem ezt a darabot, mégis oly keveset figyelek rá, elnyíló ajkaim között sóhajokként szökik ki a levegő, a szünetet várom rendületlen. Bár alapvetően kedves és udvarias vagyok mindenkivel, sőt kifejezetten örültem volna más helyzetben, hogy összefutottam Trevorral, most mégis valahogyan terhesnek érzem a társaságát. Egyszerűen annyira kevés ilyen alkalom van, amikor egy kis ideig külön élvezhetem Alexander társaságát, hogy nem akarok egyetlen másodpercet sem hagyni elfutni.Valahogyan a külvilág, a zajok egyetlen, jelentéktelen árnyékká szelidülnek körülöttem, Trevor hangját is csupán távolról érzékelem, mert minden figyelmem a pultnál éppen zavarodottan ügyködő fiúé. Apró, talán játékos mosollyal pillantok félre, nem akarom zavarba hozni, csak mert valamit elügyetlenkedett, annyira bennünket figyelt. A kapkodó mozdulatai legalábbis erre engednek következtetni.
A tejszínhab omlósan hívogató fehérségében egy apró virág a figyelmessége jele, amely csodálkozó tekintetet, és egy ajkakkal formált néma köszönömöt vált ki belőlem, mit felé intézek, mielőtt elindulnék az általam megjelölt hely felé. Mintha egy buta, előre ki nem számított randevú lenne, lopott boldog pillanat, pedig csupán arra készülök, hogy a színházi szünetet az egyik baristával töltsem aki történetesen a tanítványom. Ebben igazán semmi szégyellnivaló nincs. A tényekben valóban. De ami mögötte húzódik, ahogyan ott várakozok, hozzá sem merek érni a csészémhez, mert félek, hogy a tulipán épp olyan hamar eltűnik és semmivé foszlik, ahogyan annak a lehetősége, hogy tizenöt percet együtt tölthetek vele.
Oly kevés ez az idő, én mégis oly soknak érzem ahhoz képest, hogy alapvetően még ennyi sem nagyon adatik meg sosem.
- Hogy micsoda?- vonom fel a szemöldököm, és a ráncok vidáman redőződnek a homlokomon, képtelen vagyok visszafogni egy igazán kislányosra sikerült nevetést. Pedig már így is kellemetlenül érzi magát, én meg ostobán kinevetem. De annyira magávalragadó naívsággal beszél a tejben tocsogó zoknijáról, hogy képtelen vagyok nem nevetni rajta.
- Ne haragudjon….őszintén. Azt gondoltam, hogy majd megjegyzi mennyire borzalmasan középszerű ez a női torzó, ami leginkább egy félbevágott tetemre hasonlít - pillantottam féloldalasan egy másodpercre a hátam mögötti valóban szörnyű szobor felé, majd kezemet a csészém mögött összefűztem és úgy néztem a fiúra.
- Nem akartam zavarba hozni de ez….megnevettetett, tudja?- billent oldalra a fejem, és a hajtűt vesztett hajam kunkori tincsei ide-oda táncoltak a csupasz vállamon. A virágot néztem a csészében és hümmentettem egy aprót.
- Szeretem ezt a darabot. Nem a zene miatt, sokkal inkább amiről szól. A változás lehetőségéről. Hogy tulajdonképpen teljesen mindegy hova születik az ember, teljesen mindegy milyen nyelvet beszél, vagy éppen hol lakik, hogy milyenek a körülményei….mert talán mindenkivel történhet egy csoda. Találkozhat valakivel aki….- félbeszekad a mondatom, mert ekkor emeli ki a zakó zsebéből a hajtűmet, amit elejtettem, és ezért éreztem olyan furcsának a konytom. Olyan szétesettnek...engedelmesen bólintok, és nem beszélek, még levegőt is elfelejtek venni, amikor a hajamhoz ér. Irgalmas Isten! A keze remegő forrósága másodpercek alatt perzseli fel a vérem. A szívem oly ütemet diktál mely rímelve kalapál a nevére, a hangjára, a jelenlétére. Alig érezhetően billentem a fejem, hogy egy egészen apró módon belehajoljak a kezébe. Mintha egy nem remélt, talán csak titokban megszerezi vágyott simításért sikoltana minden porcikám.Érzem, hogy nem szabad mégis akarom.Remegve feszítem meg a vállaim, majd engedem le, amikor elhúzza a kezét. Én pedig némán fohászkodom azért, hogy legyen bennem több merészség, hogy nyúljak utána, húzzam vissza és tenyerét simítsam az arcomra. Őrült gondolatok, őrült és megveszekedett érzelmek. Nem szabad lett volna külön hívnom, mert bár közel van hozzám, érzem a lélegzetvételét, mégis olyan veszettül távolinak érzem.
Még mindig nehezen lélegzem és a kezemet az ölembe vezetve a táskámba kapaszkodom kifehéredő ujjakkal. Mondanom kellene valamit, helyette ő kezd zavarodottan magyarázkodni én pedig nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el lehajtva a fejemet, és onnan sandítva vissza rá. Flörtölök? Komolyan? Abba kellene hagynom. Nem tudom. Amíg ennyire imádnivalóan zavarodott, képtelen vagyok parancsolni a saját cselekedeteimnek, pedig kellene. A hangja, mindaz amit mond valósággal megindítja a kezem, a mozdulatot képtelen vagyok visszafogni.
- Úgy gondolja?- kérdezek vissza alig hallhatóan, bár magam sem értem hirtelen honnan a bátorságom. Alig tíz perc van még hátra a szünetből és most nem akarok arra gondolni, hogy neki vissza kell mennie a pult mögé nekem pedig a páholyomba.Akarok tenni valami bolondságot, valamit, amire talán még én magam sem számítok….a szavai váltják végül ki. Az édes, zavarodott szavai a cselekedetemet,a visszakérdezésem után. Ujjaim lassan, szinte lehetetlenül lassan nyúlnak a hajam felé. Először a két rögzítő tűt húzom ki belőle, amelynek hatására, az eddig még rendezetten a fejemen egyben maradt tincsek hullanak ki, végül a tulipános hajtű is kikerül belőle ismét, hogy barna fürtjeim a maguk természetességében omoljanak a vállaimra. Már régen Batman-ről, a kis figuráról és az emlékeiről beszél, miközben én lassan fúrom ujjaim a hajamba, és igazgatom el, mintha a világ legtermészetesebb mozdulata lenne.Ujjaim között megforgatom a hajtűt, majd mosolyogva révedek magam elé. Még nyolc perc...hamarosan csengő jelzi majd a szünet végét. Annyira maradni akarok, nem igazság, hogy ennek az egésznek így kell történnie.Meg akarom állítani az időt, varázserőt akarok, hatalmat...és Alexet.
- A kislányom szerint nem őrangyalaink vannak, hanem mindenkinek van egy saját szuperhőse, aki vigyáz rá. És szerinte hozzám Batman illik a legjobban, így aztán időnként ilyen vagy olyan formában megkapom a fekete maskarás pasast, hogy vigyázzon rám.- vonom meg a vállaim, majd felemelem a hajtűt, és az asztal lapja felett áthajolva finoman csúsztatom vissza a zakója zsebébe. Oda ahonnan kikerült.
- Én pedig ezt adom önnek, hogy mindig legyen aki vigyáz magára. Még ha az csak egy képletes dolog is….én…- ez az a pillanat, amikor el kell hallgatni, amikor nem szabad semmit mondani, amikor nem szabad folytatni, mert akkor minden de minden szónak külön is súlyos jelentése lesz.Kezem hirtelen húzom vissza, akárha bűnös dolgot műveltem volna...mert az is volt. Egy ígéret, egy furcsa magam számára is érthetetlen beismerése annak, hogy vigyázni akarok rá...csak egy kicsit másképpen.
Összerezzenek amikor megszólal az éles csengő hang, amely azt hivatott jelezni, hogy öt perc múlva folytatódik az előadás. A csészémben olvad szét a tulipán, ahogyan annak a lehetősége, hogy itt maradhatunk egymással. Én még akarom...nem akarok menni. Nélküle nem.A csészébe kapaszkodom, és finoman, három korttyal iszom ki a capuccinot, egy apró, jelentéktelen rúzsfoltot hagyva a csésze peremén.
- Vissza kell mennem….- vajon érzi mennyire nem akarom? Vajon érzi mennyire itt akarnék vele maradni? Vajon érzi, hogy ebben a tizenöt percben mennyi minden történt? Lassan állok fel az asztaltól, hajam kiengedve, mintha éppen csak egy könnyű kirándulásra indulnék. Estélyiben.
- Örülök, hogy együtt kávézhattam magával Alexander….sajnálom, hogy ilyen rövidre sikerült.- megfordulok, hogy elinduljak, de képtelen vagyok, egyszerűen nem tudom itt hagyni, nem tudom megtenni.
A szerelem nem csupán érzés….a szerelem néha egy csukott ajtó, ami kinyílik, egy reménnyel telt pillanat, ami valóra válik….a szerelem néha egy döntés, egy kérdés, amelyet adott időben fel kell tennünk, mert akkor és ott nem történhet másképpen. Visszafordulok, ajkaimon ott reszketnek a szavak. Mondd ki, Crystal, csak egyszerűen mondd ki!
- Ha esetleg úgy gondolja, hogy nem csak a zenét szeretné kintről hallani és lehetősége úgy hozza, a második felvonás alatt látogasson meg a páholyomban.
Félek túl messzire megyek, de nem törődöm vele. Most nem.És még az sem érdekel, hogy tejben ázik a zoknija, hogy talán zavarba hoztam a hajtűvel….mert pontosan ezek a tökéletlen dolgok teszik őt olyan különlegessé a számomra. És ezt talán nem is sejti.


 ~ Megjegyzések: Tejes zoknival együtt is imádom  ~ Zene: Original Sin~ Ruha: 1  *2  ~ ~

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Everyone wants to blaze,
but no one wants to burn.
dolgozó
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

keresett :
James Bretwood

Hozzászólások száma :
20

reagok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Hétf. Júl. 23, 2018 4:00 pm



Crystal és Alexander

Look around
There's no one but you and me
Right here and now
The way it was meant to be

1203// here and now //  Alex is belepirult a (tejes) zoknijába  //


Van valami különleges a színházban mikor megy az előadás, de te nem a nézőtéren ülsz. Odakint minden csendes, de mint gyenge szellem ét úgy hallod a beszédet odabentről. Csak találgatni tudsz hogy miről szólhat az előadás. Hallod a zenét, hallod ahogy a közönség tapsol, vagy felnevet.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal hogy vajon Crystal is együtt nevet-e a közönséggel. Vajon elég vicces volt-e aza  megszólalás ahhoz hogy egy mosolyt vonjon azokra a szép ajkakra. Azokra a szép ajkakra amik oylan közel kerültek az enyémekhez.
Ha csak egy kicsit is bátrabb vagyok... Ha csak egy kicsit nem gondolok a karikagyűrűre az ujján és a kislányáról készült fényképre az irodájában. Talán ha másnak nevelnek. MÁshogy.
Akkor talán lett volna elég bátorságom ahhoz hogy emgcsókoljam. Akkor talán nem féltem volna a következményektől.
Így nincs más választásom mint hallgatni a színházi előadás suttogását.
Szeretnék bent ülni mellette, a kezemet az övére simítani összefonni az ujjainkat. Bár félnék nem sokat látnék az előadásból. Nem tudnám levenni róla a szememet.
Csak nézném ahogy a színpad feletti fények játszanak az arcán és a haján. Ahogy elefántcsontszín bőre kipirulna az izgalomtól.
Félek túl messzire kalandozom megint.
Ez a találkozás megint felborította a gondolataimat. Dolgozom most, nem lenne szabad arra gondolnom mennyire elérhetetlen a nő akibe szerelmes vagyok.
Ó drága anyám hányszor beszélgetett velem erről. Hogy hogy közelítsek meg egy lányt ha szerelmes leszek belé. Hogy halmozzam el virágokkal, bókokkal és csokoládéval. Sok csokoládéval. A mesélésből valahogy mégis kimaradt hogy olyankor mit csináljak ha az adott nő éppenséggel... tíz évvel idősebb és férjezett. Hogyha valaha is lesz köztünk valami akkor bizony kapok egy kislányt is. Akit imádnék hiszen mióta az eszemet tudom vigyáztam a szomszéd gyerekekre és a húgomra is de... Félek először nem lenne boldog. Nem erre nevelt. Hogy elvegyem azt ami másé.
A gondolataimba merülve pakoltam ki a csészéket a pultra miközben a frissen őrölt kávé illata csúszott az orromba. Ez térített emgint észhez. Dolgozol Alex, gy kicsit illene koncentrálnod.
Egy kicsit igyekeztem elszakítani a gondolataimat Crystaltól de ahogy az ujjaim az ismerős mozdulatokat követték, miközben kitakarítottam és rendberaktam a kávégépet. Mindent úgy helyeztem el hogy az kéznél legyen nekem és a másik barristának is. Már előre szóltam neki hogy egy kicsit lelépnék a szünetben. Nagy kacsintásokkal engedett el. Oh ha tudná...
A csengő halkan lágyan jelezte hogy hamarosan rengeteg ember jelenik majd meg az aulában. A szívem a tokromban romog szinte elejtem a csészét amit az ujjaim közt fogok. A szemeim egyre a tömeget fürkészik a vörös ruhába bújt karcsú alakot keresve. Várom hogy jöjjön. Rá bármennyit várnék.
Aztán elkezdem elkészíteni a kávékat ahogy kérik őket. Az ujjaim ismerősen és biztosan mozognak ahogy a tejhabot öntöm, fordítom a kávégép karját, mintát rajzolok a cappucinók tetejére. Évek óta űzöm ezt  amunkát. Nem is lehetnék biztosabb magamban.
Aztán mintha csak megérezném hogy belép a terembe pillantok fel és ott áll ő. Gyönyörű... Páratlan... Lélegzetelállító.
Egy férfi van vele aki folyamatosan beszél hozzá a tekintete mégis az enyémbe fut. A szeme ég, és olyan forrósággal tölt el amilyet még sohasem éreztem. Nem bírok nem elmosolyodni ahogy megpillantom. Mintha kihagyna egy ütemet a szívem ahogy viszonozza. Mintha a színház lámpái felvillantak volna és minden megtelt volna élettel.
Egy pillanatra megakadnak a mozdulataim és szerencsésen ki is borítom a kezembe tartott tejesdobozt. Annak fele a cipőmbe ömlik mire halka szitkozódva ugrom hátrébb. Azonnal takarítani kezdek de már késő. Éppen akkor lépnek elém.
Crystal bemutat a mellette álló férfinak aki éppen kávézni hívja. A szívem újra hevesebben kezd dobogni, mintha csak be akarná pótolni a kimaradt másodperceket ahogy elutasítja az ajánlatot.
- Hallottam már a professzorról, hatalmas megtiszteltetés hogy találkozhatok Önnel - nyújtok kezet neki mosolyogva. A férfi megrázza a kezem mielőtt ő is rendelne én pedig elkészítem a kávéjukat. Crystal cappucinojába egy ismerős tulipán kerül, ami ugyan nem vörös, de szép minát formáz a tejhabon.
A férfi eltűnik ahogy átadom neki a kávéját én pedig a npre mosolygok ahogy hozzám szól.
Halkan elnevetem magam ahogy leírja hol fog várni és széles mosollyal bólintok.
- Perceken belül követni fogom - ígérem mielőtt gyorsan letörlöm a pultot. Átadom a terepet a másik baristának aki szinte hesseget Crystal után és a tejes cipőmben tocsogva, kissé sántikálva sétálok oda az asztalhoz.
A saját csészémet teszem először a pultra amin közel sem olyan szép a tejhab mint az övén.
- Bocsánat hogy várnia kellett... történt egy kis baleset és most tejben ázik a zoknim - mosolygom szégyenlősen. Lehet hogy ezt nem kellett volna megjegyeznem. Finoman el is pirulok a saját bénasáomon de ismétcsak nem tudom levenni a szemem a nőről. Olyan gyönyörű. Mintha csak egy művész rajzolta volna ilyen tökéletesre a vonásait...
- Hogy tetszik az előadás? Én csak a zenét hallottam, de az gyönyörű volt - mosolyogtam rá felvetve valamiféle témát. Szeretném hallgatni őt, ahogy mesél.
Nem úgy ahogy az előadásain, tele tudással és tényekkel. Szeretném ha arról beszélne ami a szenvedélye. Csillogó szemekkel, kipirult arccal. Le sem tudnám venni róla a szemem igaz, most is nehezemre esik.
Én pedig csak figyelném és hallgatnám őt. Akármeddig akármiről is akarna beszélni.
- Oh... mielőtt elfelejtem - szólalok meg hirtelen és a zakómhoz nyúlok hogy kivegyem a tulipános csatját a zsebemből és megforgassam az ujjaim között - Ezt elejtette, nem akartam megzavarni már előadás közben így inkább eltettem - szabadkoztam mosolyogva.
Egy pillanatig elgondolkozom aztán finom mosollyal az ajkamon közelebb hajolok hozzá. Csak finoman, mintha félnék hogy elijeszteném. Tudom hogy tilosban járok mégis egy pillanatra beharapom az alsóajkam miközben a szemébe nézek.
- Esetleg... szabad? - emelem fel a csatot félénken. Ha megkapom az engedélyt felállok és mögé lépek. A vállának íve egésze megbabonáz ahogy végigsiklik rajta a tekintetem. Olyan kecses é puha...
A kezem felemelkedik és finoman érintve a bőrét gereblyézem össze a megszökött tincsekeket és egy óvatos mozdulattal tűzöm a konty többi részéhez hogy aztén a tulipános csattal rögzítsem. Igaz nem olyan szép mint eredetileg volt, de megteszi.
- Remélem nem rontottam el a frizuráját taná.... Crystal - javítom ki magam mosolyogva és visszaülök a korábbi helyemre. Az ujjaim alatt még érzem a bőre forróságát.
- Ha... szabad megjegyeznem... Nagoyn jól áll Önnek a kibontott haj... - jegyzem meg aztán rájövök hogy most tűztem fel az eddig félig kiengedett haját  -Mármint... Úgy érzem ez is nagoyn jól áll önnek! De... Az... az még jobban áll - pirulok rögtön fülig - Ne haragudjon csacskaságokat beszélek... - jövök végül teljesen zavarba és túrom hátra a hajam. Gyönyörű volt Alexander. Jobb ha soha többé nem beszélsz inkább a tanárnővel...
Lehajtom a fejem a szemem újra a táskájára téved ami az ölében pihen. nem bírok nem elmosolyodni ahogy eszembe jut csacska tartalma amit segítettem összeszedni a tanárnőnek.
- Tudja… Mikor kisfiú voltam mi is mindig Batmaneset játszottunk a húgommal. Odavoltunk érte – nevettem el magam halkan. Milyen régen is volt. Anabell volt Batgirl én pedig Batman. Botok voltak a pisztolyaink és a hinta a nagy fűzfán a batmobil. A pincénk volt a főhadiszállás.
- Bár ha jól sejtem nem Ön a rajongó hanem a kislánya… – vetem fel kérdő pillantással továbbra is játékos mosollyal az arcomon.




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Wrong place, Wrong time

But I still found you




diák
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London

keresett :
Anabell Holland

Hozzászólások száma :
8

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Csüt. Júl. 05, 2018 10:47 pm

Alex & Crystal
Mindenütt megvagy: mint virágözön.Borítod életemet, friss öröm,frissitő ifjúságom, gyönyöröm:minden mindenütt veled ostromol,de mindig feljajdul a halk sikoly:e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Az álmodozás az élet megrontója. Tartotta apám, aki keményvonalas ír munkásemberként kizárólag a kézzel fogható és általa elérhetőnek látszó célokért küzdött. Új lakás, új bútor, anyámnak új ruhák, nekem úgy könyvek, a tanulmányaim finanszírozása. Kizárólag abban hitt, hogy ezek a dolgok, amelyekkel körbevesszük magunkat, kizárólag ezek tehetik teljessé az életet, minden más felesleges időpazarlás csupán.
Az édesanyám igazi, finom művészlélek volt, és soha nem fért a fejembe, hogy mégis hogyan mehetett hozzá egy ennyire különböző emberhez, mint az apám. Aztán sok évvel később én is hozzámentem Jameshez. A barátom volt, az egyetemi évek alatt a legjobb barátom, aki minden titkomat ismerte, akihez bármikor átmehettem ha éppen megcsalva, megszégyenülve, leégve éreztem magam. Soha nem kérdezett, csak átölelt és együtt hagyta, hogy elmerüljünk a kettőnk által teremtett csendben. James-el jó volt hallgatni. De csak ezt volt jó. Ám nekem szükségem volt a szavakra, a beszélgetésekre, arra, hogy akár órákon át mesélhessek valakinek, aki csillogó szemekkel meghallgat. Üresnek éreztem egy idő után ezeket a hallgatással telt órákat, mégis örökkön hozzá futottam, mert ő volt az egyetlen akiben megbíztam. Erre építettem a házasságunkat, amelynek az alapjai ezek a semmire nem jó csendes napok voltak. Én csak biztonságot akartam csapongó éjjelek helyett, csak csendes összebújásokat, szenvedélyes és szívet összetörő együttlétek helyett, csak nyugalmas hétköznapokat a pezsgés helyett. Akkor azt hittem ezt akarom. Pedig a lelkem valójában mást akart. Az elvárások akarták, hogy ez legyen a végcél. Üres most minden, és éppen olyan csendes mint egykor James és az én kapcsolatom.
Alexander a hullámverés...amelyik a partot ostromolja, sziklákat csókol rendületlen elszántsággal, ifjonti finomsága, vagy az a bizonytalanság, amely örökkön ott csillog  a szemeiben zavarodottságot hoz az én stabilnak képzelt életembe. A megjelenése döbbentett rá, mi mindent hagytam egykor magam mögött, és mi minden van amire VALÓJÁBAN vágytam.Közel akartam lenni hozzá, miközben olyan távol tartom magam tőle, amennyire csak lehet. Mit láttam meg egy alig húsz esztendős fiúban akivel szemben egy évtizednyi előnyöm volt? Mindazt az egy évtizedet, amit én már magam mögött tudok. Azt a fajta friss és számomra ellenállhatatlan esszenciát, ami a mosolya mögött rejtőzött, amely a pillantása mögött rejtőzött, a tudás utáni vágya mögött, a kitartása mögött, vagy éppen a mozdulatai mögött, amely egyre csak közeledett hozzám. Nem képzeltem be magamnak. Felnőtt nő vagyok, aki képes olvasni valaki viselkedéséből, az apró jelekből, abból ha valaki akár a levegőt is másképpen veszi, aki a megszokottnál hosszabban időzik el az arcomon. Ez volt az a bizonyos pont, amikor megértettem, hogy az élet, a sors, ez az ostoba kontár még arra sem képes, hogy legalább az éveket közelebb hozza egymáshoz...és egy sehova nem vezető, de mindennél lángolóbb szerelemre lobbant életem harmadik ikszének kezdetén egy fiatal fiú iránt. Verhetném a fejem a falba, szitkozódhatnék, mondhatnám, hogy majd legyőzöm, hogy képes leszek ellenállni, hogy nem lesz egyetlen olyan másodperc sem, hogy elgyengüljek, de már azt is tudom, hogy az összes ilyen gondolatom elképesztő nagy hazugság. Félek most is, e pillanatban, hogy hangom mást kér tőle, semmint egy egyszerű útbaigazítást, hogy legszívesebben kézenfogva húznám magam után, hogy nevetve fordulnék hátra, mit sem törődve a kibomló hajammal, és kérném, hogy felejtse el ami körülöttünk van, csak engem lásson.
Az álmodozás az élet megrontója, mert sosem tudjuk valóra váltani. Elképesztő keserűségem mégis mosoly mögé rejtem el, mely részint őszinte is. Neki szól, csak neki.
Crystal, ez a fiú a tanítványod, egy húsz éves fiatal fiú, felejtsd már el az egészet! Csak beképzeled! Nem, nem képzelem be. Akarom!
- Chopin. Oh, Chopin!- kicsit talán a kelleténél is jobban ellágyul a hangom. Az az éjjel jut eszembe, Lili születése előtti napon, amikor a nappaliban, a szűrt ezüst hold fényénél Chopin Noctrunjének 9. Opuszából a második részt játszottam. Van benne valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amely előcsalogatja az ember szemeiből a könnyeket. A lágy zenében rejlő lemondás, a vágyakozás hiábavalósága. Különös, hogy éppen kettőnk között vetődik fel Chopin.Mosolyogva bólintok, hogy majd egyszer megnézi ezt a darabot, és belül lemondóan sóhajtok, hogy bárcsak én lehetnék aki végignézi az arcán megjelenő érzelmeket, aki figyeli hogyan reagál a színpadi játékra….be kell harapnom az ajkaimat, mert remegve akarják mondani, hogy jöjjön velem. Hogy most legyen az az egyszer. Meg akarnék vele kicsit bolondulni, de még mindig ott a visszatartó erő, a színház légköre, a lassan megjelenő emberek, akik elhaladnak mellettünk, a duruzsoló nézőtér egyre erősödő moraja.
Ha nem remeg a kezem, ha nem akarok olyan hirtelen mozdulni, ha nem vagyok olyan veszedelmes zavarban, akkor sosem esik ki a kezemből a táska, sosem gurulnak szét a holmik belőle, és sosem kerülök hozzá olyan közel, hogy szinte másodpercek választanak el attól, hogy tökéletes kárhozatba taszítsam a lelkem. De milyen édes kárhozat lenne! Csak egy lopott csók, csak egy érintés, csak annyira ajkán felejtődni, hogy onnan lélegezzek, hogy megtöltse a jelenléte a tüdőmet, hogy a szívem kihagyó ritmusa közé a lelkem az ő nevét suttogja.Ám csak egy kósza varázslat, melyet az idő fukarul ad nekünk másodpercekre, és olyan gyorsan vissza is vesz.
Igazgatom a ruhám, aztán már haladok is tovább, megrázva a fejem, szabad utat engedve a folyamatosan, rakoncátlanul kihulló fürtöknek.
- Jól vagyok….jól vagyok…- motyogom egymás után. Nem, nem vagyok jól, ami azt illeti. Mert még mindig bennem van az a bizsergető érzés, hogy a páholy ajtajából visszalépjek, hogy kinyissam az ajtót, amelyet éppen az imént csuktam be, és valami ostoba indokkal odahívjam.Megfordulok, tenyeremet az ajtóra simítom. Ajkaim között még mindig érzem a lehetőség csók, sosem kóstolt ízét. Érzem az orromban a parfümjének vonzó keserűségét, kitörölhetetlneül agyamba ivódott az, ahogyan ajkai a nevemet formálják. Még...akarom, még hallani. Kezem ökölbe szorulva némán tépné fel az ajtót, helyette csak hagyom lehullani, hogy helyet foglaljak, és kezdetét vegye az első felvonás.

***

Mikor újra kigyúlnak a fények, kissé esetlen vaksággal pislogok, szoknom kell még, noha az aranyszín gyertyát stilizáló fali karok egészen sejtelmes félhomályt teremtenek a páholyokban. Megigazgatom a ruhámat, miközben felállok, és kezemmel nyúlnék a kontyomhoz, hogy a korábban elkóborolt tincseket a tulipán hajtűvel fogjam össze, amikor relizálódik bennem, hogy nincs sehol. Körbenézek a páholyban is de nem lelem. Valószínű korábban eshetett ki a hajamból...talán akkor, amikor...ó igen, bizonyosan. Vidáman vonom meg a vállaimat, és hagyom, hogy a színházi tömeg a büfé irányába sodorjon. Olyan vagyok, mint egy gimnazista kamaszlány, aki beleszeretett a büfés fiúba, és már attól is remegnek a térdei, hogy egy sima sajtos szendvicset kérjen dupla capuccinoval. Némely ismerős arcot látva derűsen biccentek, vagy éppen ajkaimmal egy köszöntés formálok némán. A tömeg egy kedves ismerős mellé sodor, akivel az ajtón együtt lépünk be. Trevor és én az egyetemen egy szakra jártunk, csak belőle nem tanár lett, hanem jelenleg is igazán kitűnő írásokat publikál az emberi lélek fizikailag mérhető tulajdonságairól.
- Hogy van, James? Úgy hallom megint megcsípett egy remek céget, amelynek a teljes könyvelésére leszerződött az elkövetkező öt évre.
- Ó valóban? Ó valóban!- próbálnék Trevorra figyelni, aki udvariasan a karját is felajánlotta, de őszintén szólva a szemeim, és minden idegszálam a büfé kis pultja mögé irányul, egyetlen embert keresve elszántan, és őrült kitartással.Hamarosan észre is veszem, és miközben félig a véletlen keveredett partneremre figyelek, minden rezdülésem, minden megszülető mosolyom az övé. Kissé fáradtabbak a vonásai, kissé félrecsúszott a nyakkendő is, és bennem megszületik a mozdulat, hogy oda nyúlnék és megigazítanám...vagy egyszerűen leoldanám és félredobnám….óóó egek! Elkalandoznak a gondolataim.
-....mint két éve.- nem hallom Trevor mondatának az első felét, már csak ezt az utolsót, amikor felé fordulok, pillantásom kelletlenül ereszti Alexander tekintetét. Észrevett engem, a sok emberen keresztül is észrevett, és miközben kiszolgál a többiekkel együtt derűsen és örömmel pillant felém. Elraktározom magamba ezt a mosolyt, hogy néhanap, amikor egyedül alszom el a hitvesi ágy hűvösébe, valamibe meg tudjak melegedni. Alexander emlék mosolyába, ami most csak az enyém.
-Bocsáss meg, nem értettem mit mondtál.-valóban és őszintén sajnálom a figyelmetlenségemet, de jelen pillanatban valahogyan a szokásosnál is szétszórtabb vagyok, és csak reménykedem benne, hogy ez nem tűnik fel Trevornak.
- Nem érdekes. Megiszunk együtt egy kávét, vagy esetleg….- félbemarad a kérdése, mert mi következünk, és miközben Trevor felém fordul, hogy mit kérek, én lágyan és szinte zavarodott csendességgel köszöntöm újra Alexandert.
- Öröm újra látni Önt Alexander.Egy capuccino-t kérek dupla tejszínnel és három cukorral.És bocsáss meg Trevor, de már van partnerem a szünet idejére.A kedves tanítványom, Alexander Holland. Alex, az úr Dr Trevor Greyson egyetemi professzor, aki nem él a tanítás lehetőségével, pedig lenne ott tudás amit átad.- mutatom be őket egymásnak, megtoldva egy csöppnyi bókkal mintegy elnézést kérve a férfitól. Ma este nem csak az ígéret miatt választom Alexet, hanem mert csupán ez a negyed óra van a napomból...a mai napomból, amit vele tölthetek. És én minden percét neki akarom adni, és magamnak. Magunknak.
Trevor egy erős feketét rendel leheletnyi tejszínnel, majd egy csókot lehel arcom jobb felére, és távozik, hogy újabb ismerőst kutasson fel, én pedig Alex felé fordulok, remélhetőleg eddigre már megkapva a rendelt capuccinot.
- Ha el tud szakadni, akkor ott leszek annál a rémes fehér gipsz torzónál a sarokban.- biccentettem a fejemmel az említett irányba, majd megfordultam és miközben elhaladtam a vállam felett visszapillantva mosolyogtam a fiúra. Mintha csalogatnám, hívogatnám, hogy jöjjön velem. Pedig ma este, ezen a helyen igazán semmi esély nem lenne arra, hogy….igazából eddig nem sem volt. Minden esélyen átgyalogoltam, minden esélyt odább sepertem. Bűnös gondolataimat jó mélyre zártam és magamban azon fohászkodtam, hogy legalább egy időre tudjak úgy tekinteni rá, mint egy átlagos fiúra, aki a tanítványom. De nem megy….képtelen vagyok rá. Az ösztönök, az érzelmek mindent felülírnak. Miközben leülök az asztalhoz egy mély sóhaj hagyja el az ajkaimat, és ujjaim egyszersmind birtoklón és egyszersmind kapaszkodó reményében ölelik át a bögrét.Azt a bögrét, amit ő adott a kezembe.Várok. Bármennyit várnék rá.

 ~ Megjegyzések:  ~ Zene: Original Sin~ Ruha: 1  *2  ~ ~

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Everyone wants to blaze,
but no one wants to burn.
dolgozó
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

keresett :
James Bretwood

Hozzászólások száma :
20

reagok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Szer. Júl. 04, 2018 12:14 pm



Crystal és Alexander

Look around
There's no one but you and me
Right here and now
The way it was meant to be

1231// here and now //    //


Nehéz meghúzni a határt hogy hol kezdődk a felnőttkor. Hogy mikor lesz egy lányból nő, hogy mikor lesz egy fiúból férfi. Nem áltattam magam.Tudtam hogy a magam húsz évével még közelében sem vagyok egy férfinek.
Attól hogy borotválkozom, dolgozom, egyetemre járok és a saját számláimat fizetem még nem vagyok felnőtt. Még nem állnék készen arra hogy letelepedjek. Hogy családot alapítsak.
Nem vagyok férfi. Egy férfi az aki biztonságos otthont tud nyújtani azoknak akiket szeret. Egy férfi nem fél elérni azt a nőt akit szeret. Egy férfi elért már valamit az életben.
De gyerek sem vagyok már. Kinőttem a fiúkorból, még akkor mikor az apám meghalt. Utána a világ kifordult a sarkaiból és hirtelen annyi minden szakadt a nyakamba amit nem gondoltam hogy elbírok. Én tartottam a hátam hogy az anyám és a húgom ne kapjon belőle. Hogy őket megvédhessem, bármi áron. Hogy támogathassam őket mai napig. Mert nem könnyű nekik sem, ahogy nekem sem.
A fizetésem felét rögtön átutalom anyának minden hónapban. Én is éppencsak kijövögetek belőle de... Neki szüksége van rá. Ott a ház, amit nem hagytunk hogy eladjon. Ott a kert, a birtok... Ott nőttünk fel. Egyszer majd a miénk lesz Bellával.
Épp ezért vállaltam ennyi munkát. Épp ezért nem jártam bulizni. Épp ezért nem volt időm egy normális barátnőre. Aztán...
Egy bizonyos filozófia óra után már nem is akartam barátnőt. Nem kellettek többé a részeges kalandok, az érzelmek nélküli éjszakák. Nem kellettek többé a részeges, vihogós lányok akik a korosztályomba tartoztak.
Nem... Én utána már csak azt a nőt láttam aki most itt állt előttem.
Ő már... tényleg nő volt. Tudtam hogy férjnél van. Tudtam hogy van egy tündéri kislánya, akinek a fogatlan széles mosolyát láttam az irodája asztalán. Kiköpött anyja volt. Gyönyörű kislány.
És ha egyszer, egy egy magányos, alvásnélküli éjszakán belegondoltam... Hogy talán egyszer... ha valamit a sors vadul átír az életünkben. Az a kislány az én nyakamban ülve nézelődne a városban miközben ennek a gyönyörű nőnek a kezét fogom. Hogy egyszer ő és Crystal lennének a családom. Hogy anyu egy pillanat alatt lenne nagymama. Imádná a kislányt ebben biztos vagyok. És Crytalt is... Hiába idősebb nálam.
De mindig elvetettem ezt a képzelgést. Csak vad álmok amik sosem teljesedhetnek be. Ő férjnél van, én pedig túl gyerek vagyok még egy ilyen nő mellé.
Mit láthatna bennem? Mit akarhatna tőlem?
Valami mégis azt súgta hogy az egymáson felejtett pillantások, a kedves mosolyok... jelentenek valamit. Én... viszont féltem. Féltem hogy csak bele látok valamit.... valami többet. Ami ott sincs, csak annyira görcsösen látni akarom hogy megidézem magamnak míg bele nem őrülök.
És most itt állt előttem. Gyönyörű volt, érett, felnőtt és minden porcikája Nő. A vörös ruhája alig engedi a tekintetem. A meztelen válla, a nyaka íve és az illata csak egyre tol felé. Én viszont semmit nem tehetek. Csak egy személyzeti tag vagyok, nem a színház elegáns része. Nem vagyok férfi, nem vagyok mellé való. A tanítványa vagyok, egy húsz éves, fiatal, tapasztalatlan srác...
A mosolya mégis olyan kedves. Szelíd. Gyönyörű.
Megköszönte hogy útbaigazítottam, hiszen még sosem járt ott. A... férje japta a bérletet. Mégis egyedül jött.
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Félek hogy túlságosan látszik mennyire szíve ütött a tudat megint, hogy férjnél van. Alex... férjnél van. Felejtsd már el.
- Én Chopin párti vagyok... De Wagner is jó...  A kávézóban gyakran szól Chopin... Megszerettem - mosolyodok el megint - De tetszett a hasonlata. És igaza van. Egyszer majd én is megnézem ezt a darabot - nevettem halkan. Bár megkérdezhetném hogy nem zavarná-e ha követném a páholyba. Hogy megnézhetem-e vele. Hogy foghatom-e közben a kezét. Megannyi kimondatlan kérés. Kimondatlan szavak. Kimondatlan kísértés.
Ahogy utánaszóltam megtorpant. Lassan fordul meg, nem tudom levenni a szemem a háta lágy ívéről, a finoman mozfó, puha izmokról. Szeretném megérinteni. Végigsimítani a selymes, forró bőrt, a hajába túrni és kihúzni belőle a csatokat amik a kontyot tartják. Szeretném érezni ahogy a hajzuhataga a kezemre hullik, ahogy az arcomat csiklandozza. Szeretném ha a puha virágillat bevonna. Szeretném érezni őt. Nagyon...
Még mielőtt válaszolhatna kávézni hívom. Nem tudom mitől ijedtem meg. Talán az arcától, ami túlságosan gyönyörű volt ahoyg belepirult a bókomba. Talán zavarbajöttem a saját őszinteségemtől.
De mielőtt válaszolhatna a meghívásomra a kezében tartott apró táska (Bellának is annyi volt. Sosem értettem hogy minek az ilyen, és főként hogy hogy tudnak ennyi mindent belepakolni) zuhanni kezdett. Nagyot koppanva ért földet az ezer dolog ami bele volt szorítva pedig ezeregy felé gurult. egy rúzs felém gurult lefelé a lépcsőn pont elkaptam mielőtt felsiettem volna segíteni neki, hogy ne szökjenek el az értékei.
Olyan közel volt így hozzám. A virágillat még erősebben beborította mindkettőnket én pedig élvezettel szívtam magamba. Az ujjai közt egy apró Batman figurát szorongatott ami mosolyra késztetett. Fel is néztem rá hogy elmondjam én is mennyire szerettem Batmant kissrácként, és hogy nekem is volt egy pont ugyanilyen figurám de ahogy megláttam hogy aza rca milyen közel van az enyémhez. Minden amit mondani akarok elfelejtődik. Csak a közelsége van... Az ajkai. A szemei amik engem fürkésznek. A szívem a torkomban dobogott és hirtelen azt sem tudtam mi történik. Elvesztem azokban a sötét, égő szemekben. Kiveszi a kezemből a rúzsát, az ujjai finoman érnek a tenyeremhez. Mégis... a keze után nyúlnék legszívesebben.
A hangja szakítja meg a csendet én pedig újra elmosolyodok és bólintok. Örülnék ha kávézna velem.
Hirtelen esik előre én pedig automatikusan kapok utána hogy nehogy leesen a lépcsőn. Forró bőre az enyémhez simul, az ujjaim meztelen vállát érintik.A haja a nyakamat cirógatja én pedig... Huhh... Egy pillanatra azt se tudom megint hogy hol vagyok.
Mégis... segítek neki fel állni.
- Nincs mit - mosolygok rá én is zavartan - Jól van? Nem ütötte meg magát? - kérdezem aggódva és lehajolva segítek megigazítani a ruháját. Aztán megfordul hogy eltűnjön a szemem elől. Mégis olyan hirtelen fordul meg hogy látom a vörös díszt kihullani a fürtjei közül.
Mielőtt figyelmeztethetném rá megszólal, Néhány tincs a vállára omlik ami csak még gyönyörűbbé teszi a szememben. Nem is tudok neki válaszolni ahogy beszél hozzám, csak mosolyogva bólintok az ígéretére. Meglátogat a büfében. Együtt kávézunk majd.
És... Egy utolsó kérést kapok tőle. Hogy hívjam a keresztnevén.
Lassú de annál szélesebb mosoly terül el az arcomon.
- Crytal... Rendben - mondom puhán- Jó szórakozást, Crytal - mondom neki hogy ő is hallja aztán figyelem ahogy eltűnik a szemem elől. Lassú léptekkel sétálok fel utána a lépcsőn és hajolok le a hajtűért ami a sötétkék szőnyegen pihen. Egy bíborszín tulipán. Felemelve tűzöm a zakóm zsebébe, hogy majd odaadjam neki. Ez a biztosítékom hogy majd meglátogat. Szeretném én beletűzni a hajába.
Ahogy felnézek pont a tizenhármas páholy ajtaja néz szembe velem. Bekopoghatnék. Beléphetnék hozzá. Kettesben lennénk a sötétben én pedig másra sem vágyok mint hogy vele lehessek. Olyan egyszerű lenne. Egyetlen lépés és...
Akaratlanul is lépek egyet az ajtó felé.
- Alex! - hallok egy ismerős női hangot. Laurell. Valószínűleg megszabadult a cípőitől.
- Nem jössz? Ki kell pakolnunk a büfében - szól oda nekem én pedig egy utolsó pillantást vetek az ajtóra. Odabent... A nő ül akit szeretek.
- De igen. Megyek - felelem mégis a kis tulipánnal a zakóm zsebében követem a lányt a büféhez.
Soha nem vártam még ennyire hogy megszólaljon a szünetet jelző csengő. És csak az ajtót figyeltem hogy mikor jelenik meg a gyönyörű vörös ruha és az a lélegzetelállító nő benne.
Hogy megigyon velem egy kávét. Hogy visszatűzhessen ezt a tulipánt a hajába.
És hogy elmondhassam hogy én is mennyire szeretem Batmant.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Wrong place, Wrong time

But I still found you




diák
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London

keresett :
Anabell Holland

Hozzászólások száma :
8

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Vas. Júl. 01, 2018 10:19 pm

 
Alex & Crystal
Mindenütt megvagy: mint virágözön.Borítod életemet, friss öröm,frissitő ifjúságom, gyönyöröm:minden mindenütt veled ostromol,de mindig feljajdul a halk sikoly:e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
A Pygmalion-ban pontosan az a szép, hogy mindenkinek mást jelent, mindenkinek mást mesél a történet.Épp ezért szeretem a diákjaim számára is előhozni számtalanszor, és persze nem hangsúlyozni eléggé, hogy azon darabok közé tartozik, amit egyszer az életben színházban is látni kell. Én soha nem tudtam betelni vele. Talán ezért is érintett olyan érzékenyen, amikor James közölte, hogy ma nem tart velem. Nem ez volt az első alkalom, hiszen pár héttel korábban az operában is egyedül voltam, ahogyan Lili virágfesztiválján is úgy ültem ott, mint az egyedülálló anyukák, akiket a férjük elhagyott. Ennyit a boldog és gondtalan házasságunkról. Néha szeretném magamat is megérteni, hogy mégis ki miatt hazudunk ennyit? Hiszen a gyermekünk pontosan érzi, hogy nincs rendben minden. Pontosan látja azt, hogy nem érünk egymáshoz, csak a megszokott keretek között, hogy szinte a legfontosabb dolgokat beszéljünk meg csupán. Kihűltek azok az érzelmek, amelyek meglehet bennem soha nem is voltak, mert James képtelen volt életre hívni azokat. Jobban belegondolva nem is akarta soha.Hogy miért kellettem neki? Talán éppen olyan biztos pontot látott bennem, amilyet én is benne. Ez elégnek kellett volna legyen, de nem volt az.
Talán egyedül az édesanyám látja minden második hétvégén a családi ebédek alkalmával, hogy a finomra hangolt és szépen megmunkált mosolyom egy boldogtalan, legbelül szétfeszülve üvöltő lelket takar, aki legszívesebben mindent hátrahagyna, üressé radírozná az életének lapjait, és előlről kezdené. Talán a különös az egészben az, hogy ha újra kezdhetném, ha újra ott lennék döntési helyzetben annak tudatában, hogy milyen élet várna majd rám, akkor is így határoznék. Az oka pedig egy tüneményes kis virágszál, aki apró kezecskéivel belecsimpaszkodik a nyakamba és könyörög még egy meséért, még egy utolsó jóéjtpusziért, aki engem vár reggelente láblóbálva a konyhaasztalnál, aki nem szereti a fahéjas gabonapelyhet, ki nem állhatja a Pindur Pandurokat….ellenben odavan az almás süteményért, és Batman-ért. Lili ezen mániája az utóbbi időkben csúcsokat döntöget.
Talán valahol a lelkem mélyén reménykedtem egy találkozásban ma Alexanderrel, talán egy részem szerette volna messzire kerülni...talán...magam sem tudom még igazán mit akarok. Judy és én tegnap kávézni voltunk, ahogyan minden csütörtök délután.Egy ideje már szinte csak az én problémám van terítéken, az, hogy még csak gondolni se gondoljak rá másképpen, mint ahogyan az ember a tanítványaira gondol.Ó nem lehetnék én Higgins professzor? Nem formálhatnék egy igazi különlegességet ebből a fiúból? Nem lehetne, hogy csak egy kicsit, egy időre elfeledkezzek arról, hogy a világ számára egy tiszteletreméltó tanár vagyok, hogy Alexander előtt ott van az élet, ami tulajdonképpen számára most kezdődik, és én önző módon helyet akarok magamnak benne. Szánalmasan nyüszítve akarok a közelében lenni, egy levegőt lélegezni vele, ott lenni amikor fáradt, amikor gondterhelt, én akarok lenni neki a vigasztaló szó, a gondolat, az ölelés, a nő, Crystal….az övé.Helyette ma este is távolságot veszek fel, még azt sem akarom megengedni magamnak, hogy a hangom eláruljon. Pedig rajongóbb nem is lehetne, ahogyan tekintetem simogatón méri végig. Elegáns és olyan bűnösen fiatal. Arcán még szinte érezni lehet húsz esztendő zamatos esszenciáját….közel hajolnék, úgy szívnám magamba, az elfutott éveimet hátradobva hazudnék bele a sors képébe, hogy megtréfálhat az érzésekkel, de ez akkor is kell nekem. Judy tegnap azt mondta, hogy többé nem fog lebeszélni, nem fogja azt mondani, hogy ne tegyem. Ezt magamnak kell látnom. Én azonban nem látom...nem akarom látni, mert e pillanatban is elvakít a mosolya.Lopnék neki az időből amit a családommal töltök, hogy neki adhassam. Ő pedig elvenné ezt a lopott időt, ha neki adnám.Megosztanánk egymással, még ha csak egy kicsit is. De valami erő, valami láthatatlan akadály ott marad kettőnk között. A színház elegáns atmoszférája, a duruzsoló erkölcsök között tébláboló bűntudat mégis megállít, még azelőtt, hogy megérinteném a kezét. Próbálok figyelni arra amit mond nekem, de még mindig csak elveszek ajkai és szemei között kalandozva. Mosolygom. Szelíden és szinte bocsánatkérően rajongva.
- Köszönöm az útbaigazítást. Nem tudtam. Ez az első alkalom, hogy ebben a páholyban vagyok. Többnyire a kevésbé elegáns nézőtéren szoktam ülni.A bérlet a színház egyik vezetőjének ajándéka a férjem számára….-elharaptam a mondat végét, és elhalkulva, szinte sziszegve próbáltam nem valóságossá tenni, hogy én még mindig a tanára vagyok, férjnél vagyok, van egy kislányom….és egyébként is...egyébként is mi? Egyébként is szeretem.Ilyen egyszerű az egész, miért akarnám túlbonyolítani? Figyelem őt, amint ellép mellettem, amint jó szórakozást kíván, és én még mindig csak gondolatban toporgom, hogy meghívjam, hogy egyszerűen karon ragadjam és magammal vonszoljam a páholyba.Nem akarnék semmi rosszat. Tényleg. Talán. Csak, hogy ott legyen. A világ összes remekművét megosztanám vele, olyan darabokat, amelyek építik a lelkét. Szeretném magam odacsempészni. Én is építeni akarom őt. Apró kis darabokból önmagamból, amit neki adok. Mindent, amit érzek. Megvesztem, elvesztem...elvesztettem önmagam. Zokog a lelkiismeretem, és egyre jobban rázza a vészcsengőt az erkölcsös oldalam, de meg sem akarom hallani. Én most csak Alexet látom, a fiút, akibe beleszerettem.
-Kintről hallgatni egy színházi darabot olyan mint süketeknek játszani a sötétben Mozart-ot.Igaz én Wagnert mindig is jobban szerettem. Mindenesetre...mindenesetre köszönöm.-nem ezt akartam mondani, mikor megakadtam egy másodpercre. Meg akartam hívni.Meg is álltam egy röpke pillanatra, de végül úgy döntöttem nem teszem meg. Túlságosan közeli kísértés, túlságosan valóságos. Félek, hogy jelen lelkiállapotomban olyasmire ragadtatnám el magam, amely még engem is megijesztene. És félek, talán mindennél jobban rettegek attól, hogy viszonzásra is lelne.Azért félek, mert ez egyet jelentene azzal, hogy többé nincs visszaút. Sóhajtok egyet, miközben hátat fordítok neki, egy másodpercre behunyom a szemeimet, ajkaim vékonnyá szorítom, és könyörögve kérem a testemet, hogy ellen tudjak állni annak a hívó erőnek, amely vissza vinné hozzá a lépteim. Ujjaim bizseregnek...nem mondtam le arról, hogy magammal viszem. Nem tudom mi okozza ezt a szédületet, nem tudom hirtelen honnan a bátorságom...és nem tudom most miért zavar, hogy nem a keresztnevemen hív. Úgy szeretném hallani ahogyan kimondja.Utánam szól, megtorpanok. Vállaim lassan leengedem, a csupasz bőrön szinte a semmiből jelenik meg a libabőr. A hangja simogató közelségből érkezik. Tudom, hogy ott maradt a lépcső alján, én mégis érzem a finom parfüm illatát, amely körüllengi.Visszafordulok, igyekezve egy meggyőző és továbbra is visszafogott mosolyt erőltetni magamra, de pocsék színész vagyok. Tökéletesen jól látható rajtam, hogy abban reménykedem velem tart. Hívatlanul. Hogy megbolondul velem, ahogyan én azt szeretném. Érzem, hogy vele lehetne….hogy vele kicsit újra visszacsempészhetném a színeket az életembe.

Szivárvány színek alatt szeretkezni szakadatlan szenvedéllyel….

Istenem, segíts, nem tudok ellenállni a lépésnek, hogy visszaforduljak hozzá. A bók hallatán elnyílnak az ajkaim, oldalra billen a fejem, és picit előre is hajtom, onnan sandítok vissza rá. Más esetben egyszerűen kezelem a bókokat, köszönettel és udvariasan. De az övét nem tudom. Az övé túlságosan elevenembe talált.
Már éppen válaszolnék, már éppen mondanám, hogy ma este ő meg én tökéletesen passzolunk egymáshoz, de végül nem mondom. A meghívása váratlanul ér, és hirtelen akarnék szólni, válaszolni, igent mondani, amikor a kezemben tartott apró bordó táska elhull az ujjaim közül és a lábam elé érkezik, pontosan úgy, hogy a tartalmának egy része kiborul. Elgurul az aranyszínű tokban pihenő pipacsszín rúzsom, egy fém színű irattartóban a kártyáim, az aprócska tárcám és egy kicsi műanyag Batman figura. Ó egek! Lili csempészhette bele, hogy ne feledkezzem el róla ma este sem. Így gondolatban küldhetek neki a kedvenc szuperhősével jóéjtpuszikat. A bűntudat jeges vízként ömlik a nyakamba, miközben összeszedegetem a holmikat, mielőtt Alexander felfutna a lépcsőn, és a segítségemre siethetne. Noha megteszi, és elkerülhetetlen, hogy amidőn guggolunk a kicsiny táska fontos tartalma felett megemelve a fejem ott találom szembe magam, pontosan vele, ujjaim között szorongatva a kis műanyag figurát. A jelenlegi érzelmeim és a családom iránti elkötelezettségem viaskodik bennem. Anya vagyok….de nő is vagyok, aki úgy figyeli a fiú ajkait, mintha onnan akarna várni valami biztatást, valami aprócska szót, hogy ne habozzon, hogy engedjen az erőnek, amely ebbe a megrekedt pillanatban mozdítja a fejét, és a fiú felé biccen egy aprót. Jelentéktelen mozdulat, én mégis érzem, hogy a torkomba kéredzkedett megbolondult ritmussal kalapáló szívem.
Hálásan tekintek rá, és kiveszem a kezéből az ott szorongatott rúzsomat.
- A kávé jó ötlet.- szólalok meg végül, mert ha nem teszem, akkor elszédülve előre bukom, egyenesen a karjába. Bolond vagyok, teljesen bolond. Annyira akarom, olyan megveszekedett módon, és mégis csak sután és tehetetlenül ereszkedem guggoló helyzetbe, ami ebben a ruhában nem éppen a legkönnyebb mutatvány. Körben szétterül a vörös anyag a királykék szőnyegen. Végül felegyenesedem és eligazgatom magamon a ruhát, majd bepattintom rendesen a táskát. A bele süllyesztett kis figuráról nem teszek említést.
-Én...kicsit suta vagyok. Köszönöm, Alexander.-fordulok meg végül, majd az első csengetés hallatán felkapom a fejem, és láthatóan zavarodottan indulnék a helyemre, amikor eszembe jut, hogy még nem adtam neki konkrét választ a meghívásra. Megfordulok, mely mozdulat hatására kihull hajamból a tulipán hajtű, mi hangtalan érkezik a szőnyegre. Nem veszem észre, ahogyan a kihullott fürtökkel sem foglalkozom.
- Ami pedig a kávét illeti….Nem lesz ma este partnerem.- megállok, elosolyodom, majd a táskát szorongató ujjaim közül a mutatót egy nagyon enyhén megemelem és felé bökök a levegőben.
-....magát kivéve. Szóval meglátogatom a büfében.- adok ígéretet és végül újra a páholy felé fordulva teszek meg néhány lépést, ám mielőtt, befordulnék, és végleg eltűnnék Alex szemei elől, még utolszor visszafordulok.
-Hívjon Crystalnak! Elvégre nem az egyetemen vagyunk!- hallani akarom tőle, hallani ahogyan kiejti, és csak tovább gondolni, csak elképzelni bűnös gyönyörűséggel, hogy milyen lenne, ha a fülembe suttogná.


 
 ~ Megjegyzések:  ~ Zene: Original Sin~ Ruha: 1  *2  ~ ~

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Everyone wants to blaze,
but no one wants to burn.
dolgozó
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

keresett :
James Bretwood

Hozzászólások száma :
20

reagok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Csüt. Jún. 28, 2018 6:13 pm



Crystal és Alexander

Look around
There's no one but you and me
Right here and now
The way it was meant to be

750// dal neked //    //


Sosem szerettem másoktól függeni. Szerettem a saját lábamon állni, netalán még segíteni is, ahol csak tudtam. Főleg édesanyámnak és a húgomnak.
Főleg most hogy a húgom nemsokára leérettségizik aztán felköltözik hozzám Londonba... Más idők lesznek. Neki úgysem hagynám hogy annyit dolgozzon mint én. Azt akarom hogy ő gyakrabban eljárhasson bulizni. Szerettem volna ha jobb élete van az egyetemi évei alatt mint nekem. persze én sem panaszkodom félreértés ne essék...
De dolgozhattam volna kevesebbet is. Sokkal kevesebbet.
Aznap este ismét behívtak a színházba jegyszedőnek. Ez volt az a munkám amit a legjobban szerettem. A pszichológia, ami a főtárgyam volt, mellett az irodalom volt a kedvenc tárgyam. Imádtam olvasni, imádtam a színházat, imádtam mindent ami egy kicsit is elkapja a képzeletem és kiszakít ebből a világból. Hogy egy kicsit ne az legyek aki amúgy lennék.
Hogy egy kicsit... az a férfi legyek aki akár Brettwood tanárnő oldalán is megállná a helyét. Aki mellett ébredhet. Akire úgy mosolyog... ahogy szerettem volna. Micsoda nyálas gondolatok...
Nem egy lánnyal jártam már húsz év alatt, rövidebb hosszabb ideig de... Sosem gondolkodtam így. Sosem vágyakoztam enniyre.
Igaz... egyik sem volt ennyire elérhetetlen. Egyik sem volt ennyire távoli.
Egyik sem votl férjezett ha már itt tartunk...
Teljesen elment az eszem már ez is biztos.
De most itt voltam, szépen kiöltözve, szmokingban, csokornyakkendőben, ahogy illik. Bárcsak én is beülhettem volna megnézni ezt az előadást. A tanárnő hogy élvezné... Annyit mesél az irodalomról filozófia órán is. Szeretem mikor ilyen lelkes. Szinte lángra lobban tőle a szeme, és kipirul az arca. Gyönyörű látvány...
- Jó estét! - szakított ki a gondolataim közül egy idős férfihang én pedig azonnal rájuk mosolyogva léptem oda hogy a jegyükkel foglalkozzak. Koncentrálj Alexander, éppen dolgozol.
- Jó estét, hölgyem és uram - vettem el a jegyüket - Emeleti páholy, itt fel tetszenek menni a lépcsőn, aztán jobbra a harmadik ajtó. Kellemes szórakozást Önöknek - mondtam kedves mosollyal mire megköszönték és elindultak a lépcső irányába.
- Alex, mennyi az idő? - kérdezte Laurell aki a szomszédos lépcsőn állt mire válaszoltam neki.
- Akkor már csak fél óra és leülhetünk... - sóhajtotta - Ez a cipő kikészíti a lábam - mondta szomorúan és köszöntötte is a következő vendéget. Én mosolyogva fordultam vissza hogy köszöntsem a felém közeledő hölgyet.
Kellett egy pár másodperc hogy felismerjem a tanárnőt. Karcsú alakját puhán ölelte körül a vörös ruha selymessége, a fény, játszva, csalogatva csillant meg rajta. A szemét kiemelte a smink, a hajában bordó hajtű csillogott. Fegyelmeznem kellett magam hogy ne bámuljam elnyílt ajkakkal. Olyan gyönyörű volt... Alig kaptam levegőt ahogy ránéztem.
Aztán rám köszönt, kedves, édes hangon mire elmosolyodtam.
- Jó estét tanárnő... - köszöntem neki vissza és elvettem tőle a jegyét. Ez két személyre szólt a tanárnő mégis egyedül volt. Egszer... láttam már a férjét. nem nevezném találkozásnak, csak egy pillanat volt a tanárnő irodájában. Vitatkoztak... A tanárnőn látszott hogy ki volt borulva. Talán... ő nem jött el vele? Mi lehetett az indoka.
- Tizenhármas páholy... Erre egyenesen, az ötödik ajtó... de gondolom tudja - mosolyogtam rá kedvesen.
Kissé elpirultam mikor megjegyezte hogy milyen sokoldalú vagyok, és elegáns.
- Valójában egy kávézóban dolgozom - mondtam mosolyogva - Meg... itt is. Néhanapján. Néha a városi moziban. Mikor mire van lehetőségem - a hangomban finom zavar érződött. Nem akartam hogy tudja mennyire le vagyok égve néha. Hogy mennyire kűzdök. Nem akartam hogy csak ezt az oldalamat lássa.
A keze olyan közel van az enyémhez hogy a bőröm szinte tüzel azért hogy megérinthessem. Szerettem volna megérinteni a kezét.
- Oh nem... Sajnos mi csak hallani fogjuk kintről. De olvastam a drámát. Az nagyon tetszett - mondtam szerény mosollyal. Pedig menynire szívesen kísérném el. Büszkén állva az oldalán. Mellette ülve a páholyban. Kettesben...
- Jó szórakozást tanárnő - nyújtottam vissza a bérletét és elléptem az útjából hogy felsétálhasson a lépcsőn. Éreztem ahogy a parfümjének virágos illata végigsimogatja az arcom és az orrom. Annyira illett hozzá. Annyira finom volt. Szerettem volna a hajába fúrni az arcom hogy érezzem. Hogy érezzem a teste melegét és az illatát és mindenét...
Jézusom Alexander állítsd le magad.
Mégis, ahogy ellépett mögöttem még utánafordultam.
- Tanárnő - szólítottam meg és ahogy visszanézett elmosolyodtam - Igazán... lélegzetelállító ma este - mondtam őszintén újra végigsimítva a szememmel karcsú alakján.
Egy pár másodpercet gondolkoztam aztán ismét megszólaltam.
- Szünetben a büfében leszek... Esetleg... Ha a partnere nem érkezik meg... Meghívhatom egy kávéra? - kérdeztem kissé félve. Nem akartam nyomulós lenni. Nem akartam hogy megsejtse az igazságot a szavaim mögött... Mégis... Ha akartam volna se tudtam volna visszafogni magam. De nem is akartam.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


Wrong place, Wrong time

But I still found you




diák
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
London

keresett :
Anabell Holland

Hozzászólások száma :
8

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Hétf. Jún. 25, 2018 3:19 pm

 
Alex & Crystal
Mindenütt megvagy: mint virágözön.Borítod életemet, friss öröm,frissitő ifjúságom, gyönyöröm:minden mindenütt veled ostromol,de mindig feljajdul a halk sikoly:e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Reggel megint összevesztünk. Valami apróságon...lassan már számon sem tudom tartani. A héten ez volt a harmadik alkalom, de persze mindig ügyeltünk arra, hogy Lili a lehető legkevesebbet érzékelje a közöttünk kialakuló feszültségből.Teljesen mindegy volt, hogy éppen azon kapunk össze, hogy melyik inget készítettem neki elő, vagy a nadrág zsebet elfelejtettem megvarrni, esetleg elsóztam a borsó ragut. Néha szerettem volna felüvölteni, hogy könyörgöm James, csak hunyd be a szemed és mondd meg milyen színű a ruhám, hogy van rajtam smink vagy sem, hogy milyen fehérneműt vettem fel reggel, hogy a melltartóm pántja egy arasznyit lejjebb csúszott….könyörgöm James vegyél már észre mint nőt! Ne mint feleséget, anyát és háziasszonyt, hanem engem. A bolond, színes ruhás lányt, akit egykor feleségül vettél.Helyette csak futó pillantásokat kapok, azt is legtöbbször akkor ha kér valamit, vagy egy futó csókot lehel az arcomra, amikor munkába indul.Mikor csókolt meg úgy igazán? Nem tudom, de az ajkaim ilyenkor hevesen rezdülnek annyira vágyom egy igazi, szenvedélyes, mindent elemésztő csókra, szinte megveszek érte, de helyette csak ezt kapom, ezt az egyszerűt, ezt a semmilyet amit az ember akár a húgának is adna.Képtelen voltam a hét év alatt hozzá idomulni, képtelen voltam meghazudtolni önmagam, noha nem egyszer próbáltam elegáns, és visszafogott kiskosztümök mögé rejteni a kibontott hajú lányt, aki pitypangból font koszorút, és nem számított, hogy a nap végére elhervadt, hogy az esőben megázott, hogy bolondosan fagylaltot ettünk közben, és dideregve bújtunk össze….én akarom még ezeket az időket, ő miért nem? Miért törvényszerű az, hogy ennyi év után minden elcsendesedjen, ellaposodjon, mintha szépen lassan készítené elő az ember a terepet a majdani halálra. Nem ez lenne a cél, nem erre kellene törekedni, hanem arra, hogy emlékeink legyenek, olyanok mint régen, olyanok amit utoljára Lili születésekor éreztünk. Mikor ő a világra jött volt két olyan hetünk, amikor azt hittem meg fog valami változni. James hálásan nézett rám, szinte láttam a szemeiben a soha ki nem húnyt szerelmet...de aztán ez is elmúlt. Újra ugyanazok lettünk akik azelőtt, akik együtt élnek, akik egy házban osztják meg egymással az ágyat, de akik mégis szépen lassan idegenekké válnak a másik számára. Kapaszkodni akartam belé, nem akartam elengedni, de rá kellett döbbennem, hogy egyre inkább nyilvánvaló, hogy már csak én akarom ezt a házasságot jobban megmenteni. A legsötétebb időszakomban aztán az életemben megjelent Alexander.És azóta is harapom az öklöm gondolatban, űzném messze a sehova nem vezető kacér gondolataimat ha megpillantom, hogy legszívesebben kinyújtanám felé a kezem, hogy megérintsem, egyetlen másodpercre, de csak beharapom az ajkaim, a szavaimat lenyelem, és elbújok a beszédes mosolyom mögött.Minden kedden….sosem vártam annyira azokat a keddi előadásokat, csak mióta ő is ott van. Ha belépek a terembe a legtöbben felém fordulnak, köszönnek, vagy egyszerűen csak várakozón függesztik rám a  tekintetüket. Mindenkihez van egy-két kedves szavam, és ő is kap a figyelmemből, de mintha pár másodperccel hosszabb ideig pihentetném rajta a pillantásom, mintha egy leheletnyit hosszabb lenne az a mosoly, mintha a szavaim mögött, amely egyszerű köszönés mégis lenne valami más is, valami rejtett üzenet, amelyet senki más nem érthet csak ő. Így válik a “Üdvözlöm Mr Holland!” egyszeriben “Te vagy a napom fénypontja, Alexander!” jelentőségűvé.Mások előtt így hívom, ha kettesben vagyunk már bizalmasabb hangot ütök meg vele, pedig legszívesebben átölelném. Édes Istenem, a fiatalsága megbolondít, és tudom, hogy egy ostoba nő vagyok, amiért ezt érzem, hogy legszívesebben képen törölném saját magamat, mégis….mégis ahányszor csak látom, minden addigi figyelmeztetés, minden addigi elhatározás, hogy befejezem, hogy nem csinálom ezt tovább….minden mintha soha nem is lett volna.Újra akarom őt, rendíthetetlen elhatározással. Elvesztettem a csatát a saját lelkem megmentésére. El fogok kárhozni, ez már biztos.
James pillantása még mindig haragos, pedig már egy órája, hogy befejeztük a csendes vitatkozást a fürdőszoba ajtajában. Felidézni is képtelen lennék miből indult ki a vita. Néha már nem is kell indok. Az újság fölé hajol, mintha a világ legérdekesebb cikke lenne benne. Lili a konyhaasztalnál ül, harangozva a lábaival, boldogan majszolja a croissant amit nemrég sütöttem neki. Eperlekvárral, mert az a kedvence.
-....és lehetne a ház előtt egy óriási piros orrú Rudolf.- a csicsergése vidám, szinte szívet melengető, és erre a fél mondatra kapom fel a fejem. A konyha pultnál álldogáltam éppen a kávéscsészét szorongatva.
- Hogy mondod Édesem?
- Hogy idén karácsonykor mi is tehetnénk a ház elé egy óriási Rudolfot.
James-re pillantok, aki csak beleegyezően bólogat. Szerintem fogalma sincs, hogy a lánya éppen miről is beszélt.
- James?-hangom lágy kérdéssé szelidítem, a férjem pedig csupán egy percre tekint rám
-Este nem jövök haza. Bent kell maradnom, és le kell zárnom néhány főkönyvet hétfőig.
-De hát a színház….már hetek óta erre készültünk.
-Ne nyissunk erről vitát, Crystal!Majd megnézed egyedül.
Úgy csapódnak nekem a szavai, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy férjes asszonyként egyedül járok színházba.A bérletet erre a szezonra amúgy is ő kapta az Old Vic művészeti igazgatójától, akinek szintén a könyvelője.Megszólalni sincs kedvem, helyette Lili mellé ülök és ott fejezem be a kávézást. Többé nem szólok Jameshez a reggel folyamán.A Pygmalion a kedvenc darabom, és ez ő is tudja. Mégis hagyja, hogy este rábízzam Lilit Mrs Logan-re, a nyugdíjas zenepedagógusra két szomszéddal odébb, és taxiba ülve menjek az előadásra.
Rosszkedvűen és homlokráncolva lépem át a küszöböt, az esti szél libabőrössé csiklandozza a karomon lévő apró pihéket. Egy évek óta alig viselt bordó estélyit választottam az alkalomra, a hajamat kontyba tűztem a fejem tetejére, oldalt pedig egy piciny bordó tulipán hajtűvel tettem díszessé. Sminkem az estének megfelelő árnyalatú, kicsit hangsúlyosabb mint ahogyan napközben szoktam, vagy éppen odahaza egyáltalán nem. Páholybérlet volt, az első szintre szólt, a tizenhármas fülkébe. A fekete, piciny kövekkel díszített táskámból vettem éppen elő,hogy átadjam az emeletre vezető lépcsőnél az ellenőrzést végző személynek, amikor megpillantottam őt. Éppen ott, az ajtóban állt és egy idős házaspár két jegyét adta vissza őszinte, szinte gyermeki mosollyal és jó szórakozást kívánt. Elegáns volt, és ahogyan a karját a háta mögött összefűzve vigyázzba vágta magát egy apró mosolyt csalt az arcomra. A látványa egyszerre hozott zavarba, lepett meg, és lett egyben ma esti örömöm forrása. Nem vettem sietősebbre a lépteimet, kecses lassúsággal indultam meg felé. Éppen oldalra fordulva beszélgetett a másik lépcsőnél dolgozó lánnyal, és amikor a fejét visszafordította találkozott a tekintetünk. Kissé oldalra biccent a fejem, a kontyom lágyan libbent a fejem tetején, követve a mozdulatot, és éreztem, hogy az arccsontom is belevörösödik az egész pillanatban. Mint egy ostoba kamaszlány. Jó volt látnom őt.
- Szép estét, Alexander!- köszöntem ahogyan közelebb értem, a kezemben lévő páholybérletet felé nyújtottam. Valószínű észreveszi, hogy két személyre szól és én egyedül vagyok, de talán ez most nem olyan fontos. Talán sejti, hogy nincs minden rendben, hiszen korábban már volt egyszer teljesen véletlenül szemtanúja egy kisebb vitának közöttem és a férjem között az irodámban úgy két hete.
- Maga igazán sokoldalú. Azt hittem egy bárban dolgozik, és most itt látom elegánsan, tökéletes udvariassággal.- elengedem kezemből a bérletet és a mozdulat, amely biccent egyet, amely vágyakozva akarná érintené a bőrét elhal...istenem...csak egy apró érintés, mennyire jó lenne.Nem teszem meg.
- Ugye maguk is nézhetik azért az előadást? Kár lenne a Pygmaliont kihagyni.-jegyzem meg, mint egy mellékesen, nyelvem hegyén elharapva a meghívást, hogy tartson velem.  

 
 ~ Megjegyzések:  ~ Zene: Original Sin~ Ruha: 1  *2  ~ ~

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Everyone wants to blaze,
but no one wants to burn.
dolgozó
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

keresett :
James Bretwood

Hozzászólások száma :
20

reagok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter Hétf. Jún. 25, 2018 12:03 am
Szereplők:Alexander Holland
                  Crystal Bretwood
Helyszín: Old Vic Theatre
Előadás: The Pygmalion


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Everyone wants to blaze,
but no one wants to burn.
dolgozó
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

keresett :
James Bretwood

Hozzászólások száma :
20

reagok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Alex & Crystal ~ Unexpected Encounter
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia-
Ugrás: