welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Yesterday at 2:23 pm
Yesterday at 10:44 am
Yesterday at 10:24 am
Szer. Okt. 17, 2018 10:37 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 5:03 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Anaise Delacroix, Lorenzo Belbo

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 1 4
angol 4 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 4
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 2 2
skót - 2
spanyol 3 -
svéd 1 2
összesen 27 37

Arn & Henri ~ Honesty
TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Okt. 09, 2018 11:08 am

Henrik & Arnfrød


„A lélek abból táplálkozik, aminek örül.” – Reinhard K. Sprenger
Muszáj erről beszélnünk? Muszáj erről beszélnünk. Az öcsém kényes témája az én új fegyverem arra, hogy lent tartsam azt az álarcot ami mögé eddig megbújt. Csak bólintottam, amit kétlem, hogy látott volna mivel a tekintete vissza is siklott rólam a mosószerre amit éppen bontogatni próbált. Így adódott egy kis alkalmam, hogy alaposan végigmérjem őt. Ez a bizonytalan kis test itt, még mindig az öcsém. Akinek megmutattam, hogyan kell fára mászni, homokvárat építeni a semmiből, alagutat és kacskaringós hegyi utat a játék autónak, szintén homokból. Ezek persze mind gyerekkori szép emlékek s, azok közé tartoznak amikre én legalábbis vidáman gondolok vissza. Szeretek vissza gondolni ezekre, csak azért mert velük ellentétben én erre jobban emlékszem mint ők, tisztábban, kivéve amire nem. Aminek nem fektettem akkora nagy hangsúlyt. Amire nem emlékeznék vissza, mert csöppet sem olyan kedves emlék, mint az összes többi. Még mindig előttem van, amikor először mentek iskolába Hell-el. Úgy emlékszem komoly volt, a kicsi Hell-el ellentétben, aki toporzékolt, hogy márpedig ő az óvodába akar menni, vissza az óvónénijéhez, akit megszokott.
Talán már akkor is rólam vett volna példát? Hogy milyen könnyedén veszem az akadályokat? Emlékszem, hogy öt évesen már iskolás akartam lenni, amikor a nálam két évvel idősebb ismerős cimboráim iskolásak lettek én velük akartam menni. Mert úgy éreztem elég nagy vagyok már az iskolához. De persze, hogy nem voltam. Ugyan! Az öcsém sem lehetett jobb helyzetben, mint amilyenben Hell volt akkoriban. Tudom, hogy imádta az ovis csoportját, ahogy Hell is, de nem mutatta ki. Sokkal inkább elpalástolta az érzéseit már akkor is, egy olyan mosoly mögé, amiről már tudom, hogy csak egy álarc. Egy olyan álarc, ami mögött ő mindig biztonságban érezte magát, ami mögé elrejtőzhetett. Eddig. Eddig és nem tovább. Viszont még mindig az a kis gyerek a szememben aki volt, akit nem ijesztett meg látszólag az újdonság, azért mert… én ott voltam neki? Gondolta volna akkor, hogy amiért én olyan hű de szívesen megyek az iskolába, neki is ugyanolyan jó lesz? Hogy nem kell búslakodnia? Hogy csak másik tanítót kap valójában? Vajon mi járhatott a kicsi Henri fejében? Na és mi jár a jóval idősebb Henri fejében? Most, hogy már szerinte nem az a kis pöttöm George, aki volt? Csak néztem. Belefeledkeztem abba, hogy nem kellene ilyen komolyan néznem őt. Hiszen visszafordul és a végén rajta kap, hogy őt nézem. Pusztán az a baj, hogy féltem. Ez a béka királyfi is az én öcsém, ahogy a dráma királynő is az én húgom. Ha nem az enyémek lennének, ha nem kötne össze minket a vér… Az élet nélkülük unalmas lenne.
„Könnyű dolog bölcsnek lenni. Csak gondolj valami butaságra, aztán ne mondd ki.” – Sam Levenson
Rakétaként tört volna ki belőlem egy „hú-hú” és néhány kis boldog ugrándozás, hogy fokozzam azt a nyomorúságos pillanatot amikor szánalmasan próbálkozom a gyerekességem újjá élesztésével. Helyette csak ravaszul vigyorogtam az öcsémre, majd el is nevettem magam. Mert nem tudtam megállni. Tetszett a szerepcsere, egy pillanatig el is hittem, hogy én vagyok a kisebb. De aztán benyögte, hogy én fizetek. Ennyit a kisfiús szereplésemről. Lebiggyesztettem a számat, mintha a gyermeki csalódottságomat akarnám eljátszani, ám egy vállrándítással lerendeztem az egészet és tudomásul vettem, hogy nekem kell fizetnem.
– Jól van, én fizetek ma mindent. De legközelebb te fogsz. – vagy a szüleink, ha azt vesszük, hogy az ő pénzükről van szó. Ida bizonyára azt hihette, hogy az öcsém szobája elrejtett aranyröggel van tele, ami akár negyven gyerek eltartására is éppen elég. Ugyan már! Hová tudna ilyesmit elrejteni? Amivel az öcsém szobája most tele van azok a szennyes és tiszta ruhái, na meg a bútorok és néhány egyéb dolog. De valójában ennyi az egész. Nincs aranyrög, sőt még aranytojást tojó liba sincs, szóval nem tudom mi az amit a szomszéd lányunk remél.
Nem hagytam magára az öcsém továbbra sem. Olyan lehettem akár mint Pán Péter rakoncátlan árnyéka, akinek még ő sem tudott igazán parancsolni. Nekem viszont most tényleg komolyan mellette kellett lennem ha tört, ha szakadt. Az én testvérem, nekem kell vigyáznom rá, nem másnak, akárhány éves is legyen.
– Helyes apuuu, nagyon helyes! – újfent gyerek, de nem az övé, nem az Ida-ügyet próbálom ismét felhozni neki. Nem! Hanem azt, hogy neki kell pesztrálnia engem. Értitek? Engem…
Figyeltem ahogy megáll a szekrénye elől és gondosan kiválasztja azt a ruha kombinációt ami szerinte jól fog állni rajta. Végül is nekem mindegy, a lényeg azon van, hogy ő jól érezze magát benne és kész.
– A fürdés már szerencsédre megy egyedül is, oda nem foglak követni. Amíg elkészülsz én addig körbe nézek, hogy kell-e valami más hazára. Nem akarok anyánk unszolására boltba menni, ha nem muszáj. Szóval jobb ha ma veszem meg, mintsem holnap nagy zsémbesen az… akármitől. – még nem hagytam magára, azt terveztem, hogy csak akkor hagyom őt egyedül amikor bemegy a fürdőszobába és biztos leszek abban addig sem búslakodik. Ja biztos fog, de odabent már nem láthatom. Sajnos. Már nem vagyunk gyerekek.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Csüt. Szept. 20, 2018 1:54 pm

Arn & Henri

Honesty…


A mosószer adagolót kihúzva egy pillanatra megálltam. Valójában örültem, hogy Arn nem tűnt el és még mindig a nyomomban van. Szükségem volt rá, ő volt az én falat kenyerem, ami még tartotta bennem az erőt. Igen. Jobb lett volna, ha nem hozza fel újra Idát vagy éppen a szomszédságunkát… inkább csevegtem volna az óriás kiszereléses Nutelláról vagy éppen a töménytelen mennyiségű csokiról, amit belém akart még a nap folyamán diktálni. Bármennyi cukrot hajlandó lettem volna a testembe diktálni, ha az elfeledteti velem azt a rengeteg kételyt és elveszi a keserű szájízt. Szerettem volna visszabújni az álarcom mögé, de a bátyám szeme láttára már nem voltam képes úgy mosolyogni, mint egy pillanattal korábban.
Remegő kézzel emeltem fel a mosószert. Ügyetlenül próbáltam kibontani, közben kerülve a tekintetét. Nem akartam, hogy észrevegye, megint könnyek ülnek a szemembe. Nem akartam beszélni se, hogy ne hallja a rekedt, elcsukló hangomat. Csakhogy a gondolatok szavak formájában igenis kicsúsztak a számon.
– Muszáj erről beszélnünk? – Néztem rá egy pillanatra.
A tekintetem visszasiklott a mosószerre, amit nagy nehezen, de kibontottam. Dühösen, még mindig kissé remegve kezdtem önteni az adagolóba. Nem érdekelt, ha esetleg túl sok és majd a hab kifolyik valamelyik nyíláson… habár hallottam, hogy anya már hasonlóért leszidta a testvéreimet. Engem most aztán az sem zökkentett volna ki az életemet megnyomorító melankóliából. Talán kicsit úgy éreztem, ha eleget töltök rá, akkor sikerülni fog, akkor én magam is megtisztulok a koszos ruhákkal együtt.
– Jó… – Sóhajtottam. – Tudom, hogy igazad van… és meg kell ezt oldani. Szóval, igen menj át.
Még egy lassú, kissé erőtlen bólintást is párosítottam a válaszomhoz. Nem akartam megint rá nézni, mert éreztem, hogy újabb adag könny társul a korábbiakhoz és már nem fogom tudni visszatartani őket. Becsuktam a mosógépet és kiválasztottam az egyik programot. Arra sem figyeltem igazán, hogy a megfelelőre állítsam. Egyszerűen csak megnyomtam a nagy „Start” feliratú gombot… ám ezzel nem csak a mosás, hanem egy újabb nehéz korszak kezdődött el az életemben. Szembe kellett néznem Idával és a gyerekkel… vagy csak szimplán a kegyetlenségével. Vajon élvezi, hogy gyötörhet ezzel? Talán csak egy hülye bosszú? Talán tényleg szerelmes belém? De miért lenne? Sokkal fiatalabb voltam nála.
Nagyon sóhajtottam megint. Aztán a bátyám felé fordultam a szemébe néztem. Láttam azt a csillogó tekintetet és elvigyorodtam, ahogy hozzá párosult megint az a gyermeki hang. Képtelen voltam ennek a hülyéskedős oldalának ellenállni, még ha csak pillanatnyi boldogságot is jelentett az egész. Talán a kis viccei nélkül már nem is álltam volna ilyen jól talpon.  
– Elmegyek. Valakinek vigyáznia kell egy ilyen kisfiúra, mint te… – Olyan hangon beszéltem, ahogy ő szokott, mikor komoly nagytestvérnek mutatkozik. Reméltem, hogy felismeri és legalább ő is levigyorodik. – Ööö… de mindent te fizetsz.
Rá vigyorogtam azzal a meggyőző kis arckifejezéssel, amit a lányok úgy szerettek. Valahol tetszett volna, ha a bátyámnál is beválik… mintha akkor az egész világ meggyőzhető lenne vele. Eddig leginkább csak a szüleimet és az osztálytársakat tudtam megvenni az ilyesmivel, na meg a tanárokat – akik nagyrészt nők voltak szintén.
– De előtt le kéne zuhanyoznom és átöltöznöm… – Magyaráztam és már mentem is vissza a szobám irányába. Sejtettem, hogy oda is követni fog, ezért hátra sem nézve folytattam: – A Nutella vásárláshoz mindenképpen csinos akarok lenni. Nehogy azt mondják, hogy csövesnek nézek ki a helyes bátyám mellett.
Belöktem az ajtót és már léptem is a szekrényemhez. Annak ellenére, hogy az elmúlt napok szennyes nagyrésze korábban a padlót díszítette, még mindig rengeteg ruhám volt. Szép, katonás rendben sorakoztak, a szekrényből pedig áradt az illatosító átható aromája. Lent ott voltak a cipők. A sportosabbtól az elegánsig minden és persze tökéletesen tisztán. Valószínűleg, ha valaki benézne a szekrényembe egy házas fickó ruhatára jutna eszébe róla, amit a felesége  tart rendben. Csakhogy ezt én tettem ilyenné, én hajtogattam tökéletesen össze, én tisztogattam ki a cipőket és én rendszereztem.
– Hmm… ez tökéletes – magyaráztam magam elé. A kezembe vettem az egyik lefeszesebb farmeromat és egy egyszerű pólót, hozzá drága sportcipőt. – Gondolom jobb lesz, mint a pizsama…
Szószám: 657 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Szept. 18, 2018 5:40 pm

Henrik & Arnfrød


„Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.” – Paulo Coelho
Szeretek a testvéreimmel beszélgetni, összeülni és megbeszélni a dolgainkat. Próbálok nyitni feléjük, hogy lássák én vagyok az idősebb példakép, akit látszólag nem tudnak elérni, de ez nem jelent semmit, mert ez a kép csak a fejükben létezik. Én igenis elérhető vagyok a nap huszonnégy órájában csak bátornak kell lenniük. Hogy mi történik az én titkaimmal? Kinek mondom el ha nekik nem? Egyszerűen megtartom magamban, nem adom tovább. Ezért is gondolkodok el néha olyan sokáig. Mélyen magamba szállok és alig hallom meg ha anya éppen azért sopánkodik mert nincs itthon liszt vagy tej és jó lenne ha elmennék vásárolni hazára, mert ő nem ér rá a kicsiket meg nem akarja elküldeni itthonról mert „tanulnak”. Persze ilyenkor szívesen visszaszájalnék, hogy bezzeg amikor én tanultam ha esett ha sütött menni kellett. Mert rám parancsolt. Plusz nem akartam, hogy a kisebbek előtt fenyítsen, szidjon, hogy milyen rossz vagyok. Tudtam én magamtól is mennyire engedetlen vagyok, nem kellett ezt közszemlére bocsátani. Mára már ezt úgy gondolom, hogy elnőttem, egyszerűen teszem amit tennem kell és követem az álmaimhoz vezető utat. Még akkor is ha ez az út megannyi keserűséggel van éppen kikövezve. Nem adhatom fel. Egyszer az életben azt kell tennem amit én szeretek, nem pedig más. Ezért is harcolok. Hogy elsősorban elnyerjem a testvéreim szeretetét, másodsorban a bizalmukat, tudniuk kell rám mindig számíthatnak. Mert megvédem őket. Vagy legalábbis megpróbálom, ha engedik. Na például pont ezért szeretgetem egy kicsit az öcsémet. Hogy tudja a nagy tesó itt van és megvédi. Noha van ebben az egészben egy kis elviccelődés, az üzenet úgysem veszít akkora nagyot az értékéből.
– Csokit bizony! Ha akarod vehetünk Nutellát is, de akkor a legnagyobb kiszerelést, hogy Hell ne mérgelődjön amiért neki nem hagytunk sokat. Nem akarok kifogásokat hallani, hogy hizlal és edzened kell utána rögvest. Elegendő boldogsághormon van benne, hogy ne érdekeljen egy pillanatig a testépítés. – beszél ugyebár az, aki nem a vézna kategóriába sorolható, de nem is a túlsúlyosba, vigyázok a nem létező zsírfeleslegemre. Ettől függetlenül az öcsém hízhat nyugodtan egy kicsit, addig tudom, hogy rendesen eszik és nem kell féltenem őt semmitől, pláne nem az éhhaláltól.
„Soha sincs túl későn vagy túl korán. Minden akkor történik, amikor történnie kell.” – Mitch Albom
Kíváncsian felvonom a szemöldököm, amikor beszél, az élet mocskáról. Hogy bár ki lehetne mosni azt is az emberből. A borotválkozás csak az egyik eset, ami látszólag visszaállítja a rendet és a család többi tagjával is sikerül elhitetni, hogy minden rendben, holott valójában dehogy.
Nem akartam az öcsém terhére lenni, mégis követtem őt, mint egy árnyék.
– Holnap átmegyek a szomszédba, beszélgetek egy kicsit Ida öccsével. Meg kell tudnom, hogy mi van. Az a kis srác úgyis imád, főleg amióta neki adtam a Lørenskog-i jéghoki klubról gyűjtött összes kártyámat. Nekem nagyon úgysem kellettek és te meg nem vagy jéghoki őrült, mint a szomszéd, ezért nem kérdeztelek meg, hogy kell neked, mert te úgyis ennél okosabb vagy. – fényeztem, igen, most éppen valami ilyesmire volt szüksége.
Hogy visszakapja egy kicsit az önbizalmát és hasonlók.
– Igen, ezt most direkt hoztam fel, de nem azért, hogy elszontyolodj, hanem azért mert… A beleegyezésed nélkül úgysem tudnék semmit sem tenni. Pusztán tényleg jó lenne ha ki tudnánk deríteni mi az amit a családja észlel. Már ha észlel valami nagyon furcsát rajta, ha vele beszélnek és hasonló. – nem akartam én lenni Agatha Christie egyik nagy sikerű krimi regényének a hőse lenni, de mégis valami hajtott afelé, hogy úgy viselkedjek, mintha a húsvér James Japp lennék.
Hercule Poirot-hoz ugye több kell, mint ami bennem megvan. De kis ügyességgel szerintem akár azt a szintet is elérhetném.
– Eljössz velem a boltba igaz? – kiskutya szemekkel néztem rá, persze sejtettem, hogy ennyivel talán nem tudom meggyőzni őt, mégsem akartam azt, egyedül itthon maradjon míg én megveszem a csokit meg miegymást ami éppen akkor felesleges, de úgysem tudnék haza jönni nélküle.
– Légysziiiiiiiiiii! – megint követelőző gyerekmódba kapcsoltam, tudom teljesen feleslegesen, de nekem akkor is jó móka volt. Mert így előtérbe kerülhetett egy kicsit az a másik énem. Az aki szegény Hell-t is a búskomorságba kergetné, ha tudná a sok zagyvaságával. Csak Hell más, ő kirekeszt, kizár, lehord, ha az kell, hogy elvegye a bennem szunnyadó kis Mumus csillapíthatatlan erejét. Ha éppen olyan a hangulatom és veszekedni is merészelnék még vele.
– Egyedül unalmas a vásárlás, ha ketten megyünk, akkor nem fogok unatkozni. Plusz a te agyad is szellőzik egy kicsit. Emberek közé megyünk! Meglátjuk azt a barna kis pénztárost az őzike szemeivel és mosolygós arcával és máris azt kívánod… Bár soha ne mentünk volna oda, de nem ez a lényeg! Hanem az, hogy nem vagyunk itthon! Jó? – végül átváltottam egy picivel normálisabba, abba akinek még tényleg meg van a józan esze és nem akar felvágni semmivel sem. Főleg nem a belőle áradó hülyeséggel, ha épp az kellett.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Szept. 12, 2018 3:25 pm

Arn & Henri

Honesty…


Csendesen hallgattam a bátyám szavait. Furcsa volt az „olyan” szót hallani vele kapcsolatban, hiszen ha a szüleink ezt is gondolnák, valójában jobban írna le engem. Arn tervezett, Arn gondolt a jövőjére és belevágott valamibe. Én viszont csak szabályoknak, állandó megfelelési kényszeremnek éltem. Azt akartam, hogy anya mosolyogjon, mikor meglátja a bizonyítványom és apa szemébe büszkeség csillogjon, mikor meglátja az egyetemi felvételi eredményeimet. Miért választottam az építészetet? Hát nem azért, mert életem legnagyobb vágya lett volna vagy mert el tudtam magam képzelni a tervező asztal felett… egyszerűen csak jólfizető állás volt, olyan ami kimondva komolynak hangzik. Ida pedig lényegében ezt a tökéletes világot rombolta le és már a mosolyom is kevés volt elfedni a bajt.
Nem válaszoltam a bátyámnak, nem akartam azt mondani, hogy majd azzal nyugtatom anyát, hogy a másik fia még „olyanabb.” Nem kellett volna még több keserűséget keverni abba a napba, csak még jobban belefúrtam magam a bátyám karjai közé és csak nevette. Vigyorogtam, mikor az a puszi a homlokomon csattant. Hálás voltam azért a pillanatnyi szabadságért, azért a jó kedvért, amit adni tudott. Neki könnyedén mondtam volna, hogy szeretem… vagy akár Hellnek és a szüleinknek. Csakhogy ebbe a kis körbe képtelen volt bárki más is beférkőzni. Hiába szerettem volna rendes barátnőt, mint Nik és Nils, nem bírtam mellettük. Egyszerűen nem érdekeltek és beértem a szexszel.
Nem akartam keseregni, de nem akartam magam a telefonomra vetni sem. Még nem álltam készen, hogy megnézzem azt az átkozott üzenetet. Egyszerűen csak szerettem volna elterelni a figyelmem arról, hogy milyen egy selejt lett belőlem… holott valójában én tettem a legbüszkébbé a szüleinket. Szerettem volna megint az a gyerek lenni, aki mosolyt csal az anyukája arcára, csakhogy Ida üzenete mindent felforgatott. A maszk szinte lecsúszott az arcomról és már a hiába kaptam utána, látható lett az igazi énem. Egy megtört tizennyolc éves voltam, mint azok, akik nem kerültek be az egyetemre, nem tudtak leérettségizni, nem voltak barátaik… nem kerültek be társaságba. Csakhogy én ezt magamnak okoztam, nem a körülmények áldozata lettem. Hiszen én akartam elcsábítani Idát… erre a gondolatra ingerülten dobtam be egy kupac zoknit a kosárban.
– Csokit? – Nevettem el magam, ahogy közelebb tartottam hozzá a szennyeskosarat. – Igazad van. Valamivel be kell melegítenünk a nagyi fincsi főztjére…
Megpróbáltam megőrizni a vigyort a képemen, ami mások szerint olyan gyönyörűvé és angyalivá tette az arcomat, hogy annak képtelenség ellenállni. Talán csak engem rázott ki tényleg a hideg, ha valami visszatükröződésben megpillantottam. Gyűlöltem már azt a maszkot, gyűlöltem azt a Henriket… mégis kapaszkodtam volna belé, hogy ne jöjjön rá a világ, milyen defektes kölyök lett belőlem. Nem akartam megmutatni ki vagyok, hiszen én magam sem tudtam és féltem, hogy kiderül valami olyan, amitől igazából egy ideje tartok.
– Előtte ezt a mocskot el kell takarítani… – magyaráztam és a következő kupac mellé léptem. Ott főleg pólók, meg egy-két alsógatya volt. Ösztönösen markoltam bele a szennyes kupacba, hogy annak a tetejét legalább a kosárba hajítsam.
A következő adag előtt a bátyámra néztem. Figyeltem, ahogy beszél… figyeltem, ahogy még ezzel is nyugtatni probál.
– Remélem ezt a mocskot is könnyű lesz eltávolítani… – Vigyorodtam el, ahogy végig dörzsöltem a borostás arcomon és beletúrtam a hajamba. – Bárcsak ki lehetne mosni az ember életét is, hogy a sok mocsok eltűnjön, amit felhalmozott… – Sóhajtottam aztán gondterhelten és kicsit búslakodva leguggoltam a piszkos ruhák mellé.
Beletúrtam megint a kupacba. Most viszont, szinte csigalassúsággal emeletem ki egy pólót és dobtam bele a kosárba. Olyan volt, mintha az egész jelenet lassított felvétel volna, éreztem, hogy az izmaim nem akarnak olyan könnyen dolgozni, mint máskor. A keserűség egyszerűen szétáradt bennem megint. Csak nagyot nyelve tudtam legyőzni… pontosan akkor, mikor Arn rá kérezett, hogy a későbbiekben tervezek-e még a takarom alatt depizni.
– Nem, megpróbálom összeszedni magam… komolyan. Nem is beszélek inkább ilyeneket. – Legyintettem lesütött szemekkel. Nem mertem ránézni, nem akartam, hogy lássa még mindig ott gyötör az a sok kétség a jövőmmel kapcsolatban. Eddig én hajtottam a lányokat, én törtem meg őket… és éppen Ida volt egyedül képes a fegyveremet kicsavarni a kezemből, ellenem fordítani.
Nyeltem egyet és megráztam a fejemet. Össze kell szedned magad, Henrik… – parancsoltam magamra, mint már annyiszor. Olyan volt ez, mint a dolgozatírás, amikor féltem, hogy nem kapok jó jegyet… hogy lebuktatom magam és egyszerűen lecsúszik a tökéletesség állarca. Csakhogy most újra elő kellett vennem, magamra erőltetnem, hogy minden a régi lehessen.
– Jól vagyok. Köszönöm, hogy meghallgattál… – mondtam és a megtelt szennyes kosárral elindultam a mosókonyha felé. Ideje volt végre a fizikális mocsoktól megszabadulni, hogy már csak a lelki kínok maradjanak a történtek után.
Különös megkönnyebbülést éreztem, miközben a piszkos ruha a gépbe került. Jól esett mosószert tenni közéjük és öblítőt adni a mosáshoz. Mintha éreztem volna: jó úton haladok és talán az egyetem kezdésre túl is leszek ezen az egészen.
Szószám: 790 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Szept. 08, 2018 8:01 pm

Henrik & Arnfrød


„A nevetés sokkal jobban oldja a feszültséget, mint a sírás.” – Laurell Kaye Hamilton
Máris egy másik világ nyílik meg, ha előveszem azt az oldalamat ami valahol nagyon, de nagyon mélyen meglapul bennem. Amit csak akkor engedek a világra – ha éppen az öcsémről vagy a húgomról van szó – amikor szükségét látom. Most annak láttam. Ezt persze mélyen el kell raktározniuk az emlékeikben, mert ritka az ilyen alkalom. Főleg, hogy mostanában kevesebbet vagyok itthon – van, hogy szándékosan, van amikor teljesen véletlenül – természetes, ha elkezdenek hiányozni. Az ilyesfajta érzések kimutatásának a hiánya ez az egész. A bennem felgyülemlett testvéri szeretet valahogy muszáj tovább adnom. Arról én meg pont nem tehetek, hogy ebből perpillanat Hell nem kap semmit. Neki ugyanis, a jelek szerint jobb elfoglaltsága van és szerintem mindannyiunk számára jobb ha ebből kimarad. Ez Henrik titka… meg most már az enyém. A mi Ida-ügyünk. Persze ő lány. Több dolgot tudna mondani arról, hogy ő mit tenne ha ez meg az történne. Komolyan. Én csak a hipotéziseimből élhetek. De a húgunk nem. Neki szembe kell néznie a kőkemény és rideg valósággal. Sajnos.
– Tenni fogok érte, hogy az legyek. Végül is Morstad vagyok, ki kell hoznom magamból a legjobbat és legerősebbet. Majd nyugtasd meg a szüleinket helyettem is. Hogy nem olyan rossz ez. Nem válik egyik napról a másikra drogfüggő belőlem, mert esetleg néhány híresség „véletlenül” rosszkor volt rossz helyen. Jó? Vagy akármi ilyesmi megfordulna a fejükben ami negatív. Mondd nekik, hogy én nem vagyok olyan. – akármit is jelöljön éppen az „olyan” szócska. Minden ami kész borzadály és nem én vagyok ugyebár. Pedig simán lehetek én is. Mert nem vagyok egy kicsivel sem szentebb a testvéremnél. Csak egy fokkal, esetleg. Én más hibákat követek el, ő megint másokat. De nem vagyok jobb nála. Soha nem leszek jobb nála. Akármit is higgyen éppen odabent a gondolatai birodalmában rólam.
„Mi az optimizmus? Konokul azt állítani, hogy minden jól van, amikor rosszul vagyunk.” – Voltaire
Mindenekelőtt azonban az olyan nagyobb testvérek is érezhetik haszontalannak magukat. Mint például én most magam. Meghallgattam az öcsémet. Ahogy arról beszél ő milyen szerencsétlen és hogy még nem érzett senki iránt ilyesmit, amit én felsoroltam neki és hogy esetleg a családunkon kívül mást nem igen szeret. Nyomtam egy puszit a homlokára. Hogy lenyugodjon, plusz legyen még egy kicsivel több oka nevetni.
– Henri… addig örülj amíg nem vagy szerelmes. A szerelem… néha nagyon szar dolog tud lenni. Komolyan. Főleg ha nincs melletted az akit szeretsz. A szerelem gyengévé tesz. De néha a gyengeségünkből erőt kovácsolhatunk, csak attól függ, hogy milyenek is vagyunk igazából. – azzal vele együtt én is felpattantam. Rendet akart rakni a szobájában. Én meg… Nem az elmenekülést terveztem. Nem!
– Kiderül öcsikém. Ha nem próbáljuk meg, akkor nem fogjuk megtudni sem! – máris mellette termettem, megint. Mint valami rossz árnyék, ami még a sötétségbe is képes lenne követni minket, ha hagynánk.
– Oh ha már itt tartunk! Menjünk el a boltba is ezután! Vegyünk CSOKIT! – nem kezdtem el kisgyerek módjára előtte ugrándozni, hogy esetleg még nevetségesebbé válhassak előtte, még ha titkon az ő szórakoztatása is volt a célom. Ehelyett én is felkaptam egy néhány szennyes ruhát és beletettem a kezében lévő kosárba.
– Kimossuk, kiterítjük, megszárad és már tisztább, mint volt. Tedd az egy órás mosásra. Kell nekik annyi. – utasítgatom, bár nem mintha kéne. Hiszen el tudja ezt ő is dönteni, meg szerintem sejti, hogy több tisztulás fog kelleni. Bár igazából mindegy, fél óra se lenne gond de azért mégis az egy órás az egy órás. Az ember biztos abban, hogy a ruha megtisztult és még félig ki is szárítódik. A többi ugyanis már nem a mi dolgunk, hanem a hőmérsékleté.
– Nem akarsz továbbra is az ágyadban búslakodni ugye? – kíváncsian felvontam a szemöldökömet, mert mi történik akkor ha a szennyes összeszedése és annak betevése a mosógépbe után nem lesz megint élni se kedve ugyebár. Nem erőltethetek rá olyasmit, amihez neki nem lenne se kedve se türelme. De még mindig jobb ha nincs egyedül. Addig se sopánkodik. Nem gondol… Ida-ra?
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Vas. Szept. 02, 2018 9:53 am

Arn & Henri

Honesty…


– Akármilyen szerep is, te leszel a legjobb az egész sorozatban. – Mindezt teljes meggyőződéssel mondtam ki.
Ahogy a bátyám babusgatva magához húzott, nem tudtam visszafogni az őszinte nevetés. Persze átkaroltam én is. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy kisgyerek az apjába. Ebben sosem volt különösebb részem persze, hiszen a miénk nem volt éppen érzékeny típus, csendesen ücsörgött, míg anyának vigasztalt minket, ha baj volt. Mindezek ellenére persze apánk jó ember volt a maga némaságában. Tudtam, hogy szeret minket, én még is féltem tőle. Féltem, hogy egyszer olyat teszek, ami miatt megtöri a csendességét, üvöltözni kezd velem, leszíd és azt mondja csalódott bennem. Hát ezért nem mertem színt vallani az Ida-ügyben sem. Reméltem, hogy ezt is megoldom, mint gyerekkorom óta annyi mindent, anélkül, hogy tudomást szerezhettek volna róla. Csakhogy nem ment. Már nem volt szerencsém, mint korábban. Nem volt erőm ahhoz, hogy ezzel az egésszel felvegyem a harcot. Mintha már nem is ugyanaz a Henrik lennék, aki az üzenet előtt voltam.
Irigyeltem a bátyámat, mert volt egy életcélja. Nem számított, hogy anyáék nem volt elájulva a színészkedéstől… neki ez fontos lett és tesz érte. Nekem mi az életcélom? Hogy mindenkit levegyek a lábáról egyetlen mosollyal? Vagy hogy minden nővel lefeküdjek Lørenskogban? Máris undorodni kezdtem magamtól. A szerelem, mint téma, pedig csak elmélyítette ezt az érzést. Sosem találkoztam olyasmivel, amiket a bátyám sorolt fel. Sosem hagyott ki egyetlen ritmust sem a szívem, sosem gondoltam senkire a saját céljaimnál tovább. Önző voltam… de magamat sem szerettem igazán.
– De én sosem szerettem senkit… – magyaráztam halkan. Éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel lényegében magam alatt vágom azt az átkozott fát, mert csak újra és újra csalódok önmagamban és bár egy perce még nevettem, eddigre megint könnyek gyűltek a szemembe. Nem voltam benne biztos, hogy bárki iránt, valaha is képes leszek, a családomon kívül persze, gyengédséget mutatni.
– Imádom Hellt, akkor is, ha szemét. – Bólogattam, de tudta nagyon jól, hogy nem erről van szó. A húgunk, sőt Arn is félig-meddig olyan volt, mint én. Hiszen egy családból származunk, a genetikánk is ugyanaz… talán az általuk érzett határtalan szeretet kicsit olyan is volt, mintha magamat szeretném. – De ez nem jelenti azt Arn, hogy a családunkon kívül bárkit is képes vagyok megszeretni. Már te is voltál szerelmes és bizonyára Hell is… csak én vagyok ilyen szerencsétlen.
Nyeltem egyet, mintha olyan vallomást készülnék tenni, aminek nehéz kimondani a szavait. Lenéztem a lábaimra. Éreztem, hogy jó pár könnycsepp a bőrömre hullik. Nem zokogtam vagy toporzékoltam. Némán potyogtak a könnycseppek. Képtelen voltam kimondani újra, hogy baj van velem és hogy talán nem vagyok normális ember. Éveken át csak hajtottam a vágyakat, de sosem elégített ki igazán egyetlen kapcsolat sem. Ezért tartottak egyetlen órácskáig, legfeljebb egyetlen napig. Nem volt olyan lány, akivel kétszer feküdtem volna le, mert pontosan tudtam, nem tudják azt adni, amire szükségem van.
– Inkább rendet rakok… – mondtam halkan.
Nem akartam tovább beszélgetni a szerelemről, a nem létező érzéseimről. Féltem, hogy végül még kellemetlenebb témáig jutunk. Nem akartam, hogy feltegyen olyan kérdéseket, amik már nem egyszer fordultak meg az én fejemben is, még is elhessegettem őket.
– Talán tényleg a nagyi kosztja és a levegőváltozás kell csak nekem. Akkor megerősödök és ezt is legyőzöm… ugye? – Fordultam a bátyám felé, mikor meg felkeltem az ágyról. Megint a szennyeskupachoz sétáltam. Útközben felkaptam a kosarat, amibe normál esetben gyűjtöttem volna. Fájdalmas volt lehajolni, hiszen a rengeteg fekvéstől elgémberedtek egészen a tagjaim.
– Köszi, hogy vagy nekem… – Súgtam aztán oda. Nem akartam hálátlannak tűnni. Arn volt az egyetlen, akibe megbíztam, ha ilyesmiről volt szó. Ő volt az én támaszom.
Szószám: 598 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Aug. 31, 2018 4:58 pm

Henrik & Arnfrød


„A boldogság különös dolog: ha megosztjuk másokkal, megsokszorozza önmagát.” – Paulo Coelho
Elnevettem magam. No nem azért, mert a testvérem olyan nevetséges lenne, csak egyszerűen nem tudtam megállni a hajas beszólásán.
– Haj nélkül egy másik ember lennél. Legalábbis külsőleg. – mert a jelleme biztosan nem változna, másokat becsaphatna, hogy ezáltal nem csak a külseje, hanem ő is változott. Az igazság az, hogy soha nem változunk, csak megismerjük önmagunk és rájövünk szépen apránként életünk végéig, mi bizony ilyenek és olyanok is vagyunk amit mások látnak rajtunk. Hogy ebből melyik lehet az igazi énünk? Szerintem a kettő egyvelege. Sokszor áltatjuk magunkat azzal, hogy mi nem is vagyunk „gonoszak”, holott lehet mégis. De áltatjuk magunk. Ennél meg nincs rosszabb szerintem. Hogy a testvérem ilyen lenne? Ő nem teljesen rossz gyerek, arról nem Henrik tehet, hogy az amit tett annak nem pont a legjobb következményei lettek vagy lesznek. Biztos nem úgy tett dolgokat ahogy kellett volna, csak ő nem tudta eldönteni mi a különbség a szerinte jó és a mások szerint jó között. Mert azért van különbség.
Talán ha megtehetném szerintem újra magamhoz ölelném és vigasztalnám. Pont úgy, mint amikor kicsik voltunk, nekem meg épp szeretetet árasztó kedvem volt. Tény, hogy visszafogott vagyok. Hogy nem bújok bele mindenki privát szférájába, hogy nem fojtom meg őket a szeretetemmel, kivéve ha bulizunk és sokat iszok. Sokkal többet, mint szoktam. De általában meg tudom tartani azt a bizonyos határt, aminél már tényleg kezdem azt érezni, hogy idegesítően sokat beszélek és képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
A határaim megtartása tesznek azzá aki vagyok. A Nagy Testvéré. Ugyanakkor még a nagyobb testvéreknek is lehet rossz napja, kedve, hiszen ők is csak emberek. Ennél fogva nem hiszem, hogy tökéletesnél tökéletesebb képet festhetek a testvéreim számára. Hiszen én is vétek. Oh még mennyit! Csak nem mindenről tudnak, mert kezelni tudom a helyzetet.
– Az. – bólogattam amikor megismételte a „Morstad erő” szavam. Mintha ebből megérthette volna, hogyha összefogunk, akkor nagy hegyeket vagyunk képesek megmozgatni. Persze átvitt értelemben.
„A bátorság a félelemmel ellentétben nem fertőz.” – José Eduardo Agualusa
Kimondani mindazt amit mélyen legbelül érzünk vagy tettünk igenis nagy szám. Csak azzal senki sem számol, hogy mennyi önmarcangolással jár, míg végül valaki felvállalja, hogy ezt meg azt tett. Sajnáltam az öcsém, nem is voltam rá igazából semmiféle formában dühös vagy csalódott, csak féltettem. Ennyi és ilyen egyszerű a képlet. Hiszen nekem csak ők ketten vannak, Hell és Henri, Henri és Hell.
– Közvetlen kapcsolata van a főszereplővel, olyan legjobb barátszerűség. De ugye, mint tudjuk mindig a főszereplőn van a lényeg, vele több rész készül és a figyelem inkább rajta van. Ám ez nem is baj. Nem szeretnék a felkapott hírességekhez hasonlóan bujkálni és megválogatni minden egyes döntésemet vagy léptemet. – mert általában az utóbbi nagyobb port kavar, mint bármi más. Ha látnak itt vagy ott ami nem is olyan „hozzám méltó” szerintük, akkor máris elkezdenek pletykálkodni és jön a baj.
Felsóhajtottam. Ebben a szobában már nem tudom hányadszorra. A szemeimet is megforgattam, majd újfent az öcsém mellé pattantam. Most persze volt bennem egy maréknyi „apáskodás” is, meg persze mű a reakciómban, de mindenképp meg akartam őt vigasztalni és nevettetni is. Magamhoz húztam, az arcát is megérintettem, úgy ahogy anya is tette, amikor őket vagy engem „babusgatott”.
– Oh te kicsi Babóca! Gyere ide apuhoz, én majd megvédelek. – nagy Bambi szemekkel pislogtam rá, mintha most nem is a testvére lennék, hanem az anyja. Valójában őt akartam pótolni, de mégse halál komolysággal, hanem tréfásan. Kigúnyolva azt ahogyan ő próbált megvédeni minket, de sose tudott igazán. Mert nem hagytuk.
– Nézd… Mint kiderült a szerelem mulandó dolog. Egymagában nem elég. Van aki azt mondja, hogy a bolondoké csak. De tudod mikor válik a szerelem erőssé? Ha szeretetté válik. A szeretet örök. Nem elég valakit tehát csak szerelemmel szeretni, szeretet is kell. Tudod mi a különbség a kettő között? Ha szerelmes vagy nem gondolkozol, elnézed az imádott személy hibáit, akár meg is csalhat a hátad mögött, hazudhat neked, te úgysem veszed észre a vakságtól. De ha valakit szeretettel szeretsz, akkor tisztán látsz, rájössz, hogy ami kettőtök között van az működik vagy sem. Jobban láthatod, hogy összeilletek vagy sem. A kettő együtt persze halálos méregnek tűnik. De hidd el, nem az. Csak bizalom kérdése a dolog. Mert ha megbízol abban akit szeretsz, akkor nem gyötör a kétség. – próbáltam azt hinni, hogy tudom miről beszélek. Holott talán dehogy. Ez csak az én verzióm, ahogy én látom ezt az egészet, amit átszoktam élni vagy mások élnek át és véletlenül pont szemtanúja vagyok a történéseknek. Ilyen például Eskild volt barátnője. Folyton stresszes volt, mert azt hitte a barátom amikor eljön velünk bulizni, akkor másokkal flörtöl és megcsalja.
– Na meg ott a testvéri szeretet. Mit érzel akkor amikor Hell-el piszkálódtok? Hogy bár haragszol rá, képes vagy megbocsátani neki és úgyis szereted, nem igaz? – nem akartam a mi példánkat felhozni, elég ha most az ikrekét tanulmányozzuk.
– Képes vagy szeretni. Ne beszélj butaságot. Csak még lehet, hogy nem találtad meg az igazi önmagad. Ettől még nem kell azt hinned, hogy baj van. Talán később fogsz rájönni és kész.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 29, 2018 8:36 am

Arn & Henri

Honesty…


Nem is tudom, mikor ölelt meg utoljára a bátyám. Talán valamikor gyerekként, talán éppen akkor, amikor rohadt nagyot estem a biciklimmel és sírva ücsörögtem a ház előtt. Akkor sem ordítottam vagy toporzékoltam. Csendben potyogtak a könnyeim. Nem emlékeztem az egészből többre, csak hogy nagyon fájt és hogy valaki hátulról megölelt. Később nem sok szükségem volt vigasztaló ölelésre. Nem az én szívemet törték össze általában. Én voltam az, aki csak fájdalmat és könnyeket hagyott maga után… mert nem egy lány volt, aki többet akart, aki követelte azt az esélyt, amit nekem nem akaródzott megadni nekik. Nem vágytam rájuk, nem akartam egyikük „pasija” sem lenni.
– Pedig pont azon gondolkodtam, hogy megkopaszodok… de azt hiszem a csajok kedvéért marad a haj. – Egy pillanatra elmosolyodtam. Aztán mégis olyan gyorsan olvadt le az arcomról, mintha valami szörnyűséget pillantottam volna meg Arn vállai felett.
Jó volt újra azt érezni, hogy van egy nagytestvérem. Már nem azt akartam bizonyítani neki, hogy menő vagyok és nagy csajozógép, aki mindent megkap, amit csak akar. Egyszerűen tudtam, hogy számíthatok rá és ez mindennél többet jelentett az Ida-ügy kellős közepén.
– A Morstad-erő…  – ismételtem meg bólintva.
Irigyeltem Arnt.
Ahogy ott ücsörögtem az ágyamon a rezgő telefonom mellett és azon agyaltam, merjem-e megnézni. Úgy éreztem túl kevés erőm van még ehhez is. A bátyám színészkedésről szőtt álmai felé fordítottam inkább a figyelmemet. Volt valami gyermeki izgatottság abban, ahogy a szerepről beszélt. Azt kívántam, bárcsak én is tudnék ennyire rajongani valamiért. Ugyan felvettek építészetre és még azt is egészen bátran kijelenthetném, hogy érdekel. Mégsem lettem tőle izgatott. Ez is a tökéletesnek álcázott életem egyik tökéletesnek tűnő eleme volt.
– Biztos vagyok benne, hogyha mellékszerep is, a legjobbat fogod kihozni belőle. És hát, ahogy mondani szokták, mindent el kell kezdeni valahol… – mondtam. Közben nyeltem egyet, mert éreztem, hogy megint megrezdült a telefon mellettem az ágyon. A matracon érezni lehet ahogy megrezdül a készülék újra és újra… mintha egy halom üzenettel árasztott volna el valaki. Lehajtottam a fejemet és kicsit megráztam, remélve, hogy a gyávaság és a keserűség elegye végre hajlandó lesz távozni.
Sikertelenül bámultam le a padlóra, mielőtt kiszakadt volna belőlem az a hülye kérdés a szerelemről. Nem tudom, miért érdekelt… hiszen valószínűleg sosem fogom érezni. Már abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok szeretni. Minden lány csak egy ostoba játék volt, egy színdarab része… eszközök, akik megerősítették, milyen tökéletes, helyes és menő vagyok.
A szavak pedig egyenesen szíven ütöttek. Sosem hiányoltam senkit, csak is a barátaimat. Sosem vártam remegve egyetlen üzenetet sem. Sosem hagyott ki egy ütemet a szívem, sosem férkőzött senki a gondolataimba állandóan. Ha mégis, azok nem lányok voltak és nem is gyengéd érzelmek váltották ki… azt hiszem.
–Nem. – Válaszoltam egyszerűen és lesütöttem a szememet. – Lehet, hogy nem is vagyok képes szeretni? – kérdeztem.
Nem mertem a bátyámra nézni. Úgy beszélt ezekről a dolgokról, mint aki már átélte és igen, nyilván ismertem azokat, akikkel kapcsolatba került… de ez vajon feltétlenül szerelmet is jelentett volna? Hát nem tudom. Mindenestre biztosan érdeklődött azok iránt a lányok iránt… nem úgy, mint én.
– Lehet, hogy valami baj van velem…
Szószám: 569 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Vas. Aug. 26, 2018 9:52 pm

Henrik & Arnfrød


„A mássággal az a legnagyobb probléma, hogy körülötted mindenki normális.” – Maggie Stiefvater
Csak azt tudtam, hogy mindenképp megoldást kell találnom az öcsém problémájára. Lehet, hogy nem az én dolgom, de a következménye bizony az lesz. A káosz. De végül is miért festenék ilyen képet az öcsémnek? Ha csakis az igazat szeretném közölni vele akkor, észszerű magyarázatot adok neki mindenre. Vagyis amire tudom a választ. Lehetetlent viszont én sem ígérhetek. Nem ringatom sem őt sem mást semmiféle álomban. Amit nem tudok megtenni azt nem erőltethetem, abból ugyanis semmi jó nem lesz. Henrik-et ismerve, akarom mondani a mostani énjét látva nem hiszem, hogy ámításra szorul a lelke. Erősnek biztosan erős, de mi van ha egyes dolgokhoz mégsem? Egyszer mindenki tökéletes álarca megtörik, vagy teljesen lehullik az ember arcáról. Ha akarja ha nem de, rá kell ébrednünk, hogy egymáson kívül senki másra nem számíthatunk igazán. Kivéve a szerelmünkre, de ő rá is csak akkor ha éppen jó napja van, talán. Ám a friss sérüléseket tekintve, kétlem, hogy a testvéreim pont párkapcsolatra vágynak és potenciális jelöltnek tekintenek valakit a másik nemből. Bár ki tudná igazán megmondani? Az a bizonyos végzet akármikor bekopogtathat az ajtónkon és a legváratlanabb szituációkba sodorhat bennünket. Nekünk csak készen kell állnunk arra, hogy beengedjük őt az ajtónkon és a szívünkbe zárhassuk. Persze elővigyázatosnak kell lenni, nehogy a Ron félék bejussanak és tönkre tegyenek mindent. Mindent amit azelőtt úgy szerettünk és létünk legfontosabbikának tartottunk. Hogy aggódom az öcsém mellett, a húgom miatt is? Ez nem meglepő. Mert ha Henri ilyen titkokat rejt mélyen legbelül a lelke legmélyén, akkor mi lehet a helyzet Hell-el? Hiszen ő lány, sokkal törékenyebb és a fiúk – sajnos – jobban kihasználják őt, mint minket a lányok. Mert elég Henri esetére gondolni és arra amivel vagy inkább amiről beszél. Nyilván nem szereti Ida-t, de akkor éppen azon az a napon, abban a pillanatban pont kapóra jött és a lány hitt neki… A többi már csak történelem és olyasvalami amin most nekem is rágódnom kell. Habár még mindig nem bánom, hogy hozzám fordult a szüleink helyett. Addig sem arra jövök haza, hogy itthon háború van – amit nem én generáltam – és mindenki vitatkozik mindenkivel. De talán éppen ennek az elkerülése végett még mindig azon vagyok, hogy hármunkra ráfér a környezetváltozás. Különben is, a nagyszüleinkben megannyi szeretetbomba robban, ha meglátnak minket, nem csak tetetésből, hanem valójában tényleg így is éreznek. Ez tesz minket a szemükben olyan különlegesen furcsává. Mert nem értik, hogy miért nem tudunk normálisan egyezni az unokatestvéreinkkel. Ha több részletet tudnának, vajon mit mondanának?
„Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.” – Carl Gustav Jung
A karjaimba kellett zárnom az öcsémet, hogy valamelyest mégis érezze most már egy kicsit biztonságban van. Mert megvédem. Mindattól amitől tudom, ha engedi. Hiszen a testvéri szeretetnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, ikreknél én elhiszem, hogy ez jóval erősebb, de azért a nagyobb testvér szeretetét se kell elfelejteni. Hogy mi történne akkor ha nem én lennék a nagyobb? Ha nekem kellene számítanom rájuk? Elképzelhető lenne, hogy megvédjenek és pátyolgassanak mindketten? Milyen szánalmas kis alak lennék már! Bizonyára nagyon elkényeztetve, mert két nagyobb testvérem lenne, akik gondolom versengenének, hogy ki a legjobb nagy testvér. Én meg ugyanúgy idegesíteném olykor őket, talán egymásnak is ugrasztanám őket, hogy nevethessek rajtuk. Gonosz kis ördög lennék, ahhoz semmi kétségem nem fér. Hiszen a kisebb testvéreim megléte tett ilyenné. Hogy példát kell mutatnom nekik. Ha pont nem is szófogadásból, de esetleg valami teljesen másból. Mondjuk… Miből is? Hogyan éljék az életük? Mert mindent egybevetve szeretek élni, lehet talán mértékkel, de bulizok is, eljárok otthonról a haverokkal vagy nélkülük, tanulok, fejlesztem magam és ismerkedek. Vagyis mostanában már nem. Van aki ugyanis leköt.
– Tudom. Ám azt is tudom, hogy a te testedről van szó. Ha szakállat akarsz növeszteni, akkor azt növesztesz, ha levágatod a hajad akkor levágatod olyan rövidre amilyenre csak szeretnéd. Te viszont jó vagy így. Ha levágatnád a hajad mások mit borzolnának össze? Tudtad, hogy a hosszabb haj… bolondít mindenkit? Még azt is aki tagadja? – jó tudom, a tagadós részben annyira nem voltam biztos, de gondoljunk csak bele milyen egy teljesen sima fejbőrt megérinteni. Furcsán rémes. Már csak belegondolni is. Kivéve ha valami betegség áll mögötte. Akkor nem rémes, hanem sajnálatos.
– Ha hárman tesszük ezt egyszerre, akkor csak nem mondhat nemet. Velünk a Morstad erő. – hízelgésből jelesek vagyunk, együtt mindenképp. Külön-külön is, de az nem az igazi. Egyrészt mert az csak negyed siker, másrészt egységben az erő.
Felsóhajtottam amikor az öcsém ismét szomorúvá vált, talán egy értelmetlen sms-ért, amit nem hiszem, hogy Ida-tól kapott volna. Bár sose lehet tudni. Lehet az egy idegsítő reklámüzenet a telefonszolgáltatótól is. Csak ugye, ilyen banális lehetőség is nekem jut eszembe, ilyenkor. A vész idején.
– Egy szerepre. Nem pont főszerepre, hanem egy mellékszerepre. De az is valaminek a kezdete lehet. Tudom, hogy még tanulom ezt a szakmát. Viszont tudom, hogy komolyan ezzel akarok foglalkozni és erről anyánk meg apánk sem tud lebeszélni. Egy fiataloknak szóló sorozatról lenne szó. Hans és Frank Sabo rendezésével. Ők hazánk egyik leghíresebb ikerpár rendezői. Több mint egy tucat filmet forgattak már. A legutóbbit láttam a mozikban is, totálisan nyálcsorgató volt. – igen, átvedlettem komoly nagy testvérből, valami egészen más, extázisba került kis törpévé. Az egyik kedvelt témámról volt szó, persze, hogy a húgom gyerekes jellemét veszem elő. Kijét másét?
Aztán újra visszatértem a gondolatfelhőimből, a normálisabb Frødo lettem. Érdekes kérdésről van szó.
– Ezt bonyolult elmagyarázni. Érezni kell. Ám olyan, mintha bárhová tekintenél hiányolnál valamit. Azt a valamit amit csak és kizárólag ő jelent és tud megadni a jelenlétével. Néha elég ha ír, vagy felhív. Hallod a hangját és a szíved is kihagy egy ütemet. Úgy érzed belepusztulsz az érzésbe, hogy nem lehetsz mellette. Ha mindenben őt keresed. Még álmodban is csak róla tudsz álmodni, amikor minden egyes gondolatodba beleférkőzik. Amikor anélkül képes vagy felidézni az arcát, hogy nincs is melletted vagy már nagyon régen láttad. Ha a csókjaira szomjazol, mintha az valami gyógyszer lenne. Talán az is. Mert ha esetleg megcsókol akkor vidámabb leszel tőle. A lényeg, hogy mindenképp felvidítson és boldoggá tegyen. Az életet meg nem tudnád elképzelni nélküle. Plusz nem akarod ráerőltetni magad az ágyban, mert beéred ha szimplán csak közel van hozzád, a karjaidban tarthatod és tiszteletben tartod az érzéseit. Ha az ő kedvéért tudsz várni és igyekszel visszafogni magad. Vagy legalábbis valami ilyesmi. Nem éreztél eddig semmi hasonlót? – kíváncsiskodom végül a mondandóm végén.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 22, 2018 5:44 pm

Arn & Henri

Honesty…


Ha volt bármi, ami a borostás képemnél vagy éppen a szomorú kiskutya szemeimnél jobban mutatta a lelkiállapotomat, akkor az a szobámból volt. Ott hevert az a rengeteg szennyes, mocskos pohár – tányér nem, mert étvágyam nem nagyon volt –, na meg a papírszemét. Megpróbáltam pár dolgot elintézni a felvételim kapcsán, hogy a beiratkozásra már minden rendben menjen… de ezek is mind félbemaradtak. Valahogy mindenbe csak belevágtam, aztán félbehagytam. Az elmúlt napok csendes keserűségben és apátiában teltek. Volt, hogy csak bámultam ki az ablakon, unatkoztam és amikor eszembe jutott Ida, akkor csak megráztam a fejem. Őrült módon rohantam a szennyes kupacokhoz, megpróbáltam összegyűjteni mindent… de aztán megakadtam. Nem vittem ki a szobámból, csak leültem az ágy szélére és a telefonomat babráltam. Az Instagramon figyeltem, hogy Ida miket posztol… de semmi olyat, ami a segítségemre lett volna. Aztán jöttek a képek, azok az átkozott képek. Minden ismerősöm nyaralt, bulizott, akárcsak Nik és Nils. Szánalmasnak éreztem magam, amiért a szobámban gubbasztottam. Mégsem vágytam emberek közé. Talán még egy kávét sem tudtam volna kérni a kedvenc helyemen, ahova néha csak tanulni ültem be… régen… régen, amikor még normális életem volt.
Az ágyon ülve az egyik legközelebbi adag szennyes ruhámra bámultam. Talán el is nézegettem volna a beszélgetés közben egy darabig, ha nem térünk át a nagyiék témára. Meglehet, hogy addig csak hümmögtem a bátyámnak, egy-két rendes mondatot mellé bökve. Aztán végig simítottam az arcomon.
– Talán, ha megborotválkozom, akkor egy aranyos mosoly és a csillogó kék szemek megtörik… – válaszoltam a bátyámra pillantva. – Mindig is ez volt a legtökéletesebb fegyver, ha süteményt kellett kicsikarni belőle. – Mutattam az arcomra. Imitálni is akartam egy olyan mosolyt, egy olyan „mindent tudót”… de nem sikerült. Csak egy fanyar kis vigyort préseltem ki magamból.
– Te így is szeretsz… de tudod mit vágna a fejemhez a mi mamikánk? Hogy egy rendes férfi mindig alaposan borotválkozik. – Kiszakadt belőlem ezúttal egy őszinte nevetés. Sosem felejtem el a nyarat, amikor náluk töltöttünk pár napot és a nagyi megállás nélkül osztotta az öreget, mert az szakállat akart növeszteni vénségére. Bájos pár voltak, olyanok akik illettek egymáshoz. Ezért a kis szóváltásaikat is örömmel hallgatta az ember. Valójában mindenkit irigyeltem, akinek komoly kapcsolata van… mert mintha csak engem sújtott volna az érdektelenség átka. Egyszerűen nem volt egy lány sem, aki megragadott volna annyira, hogy egy kis szórakozás után újra keresem.
Nagy magyarázásom közepett észre sem vettem, hogy Arn milyen közel hajol hozzám. Egy kicsit megremegve az ijedtségtől, hagytam átkarolni magam. Egy kicsit ösztönös volt, ahogy bebújtam a karjai közé. Megint kisfiú voltam, ő meg a nagytestvér, akitől lehet tanulni… és bár tanultam volna. Akkor nem kellett volna a hazugságaim miatt végül ilyen dologba keverednem.
– Igen, meglehet hogy Hell kicsit sem angyali vigyora meggyőzi a nagyit, hogy süssön egy adag fahéjas sütit. – Mondtam, miközben elhúzódott tőlem. Persze erre már egy őszintébb vigyor ült ki az arcomra. Imádtam a húgomat, minden rigolyával és hisztivel együtt, ami csak ki szokott törni belőle. Ő volt az egyetlen, aki könnyen mosolyt csalt az arcomra bármikor. Hiányzott, hogy az elmúlt időben olyan keveset beszélgettünk.
Csak a telefonom rezgése tudta lemarni azt a vigyort az arcomról. Őszinte félelem futott át rajtam. Hirtelen nem mertem a készülék felé kapni. Csak ültem ott, előre dőlve, rettegve. Nem tudtam válaszolni a bátyám kérdésére, egyszerűen csak a mobilhoz nyúltam és még távolabb toltam magamtól. Még nem voltam rá készen, hogy lássam az üzenetet.
Inkább csak hallgattam, amit mond. A dékán beszédéről, ami nagy hatással volt rá és ki akart próbálni valami újat. Valahogy csodáltam, hogy ennyire nagy hatással tudott lenni rá egy ilyen beszéd… hogy emiatt ment el egy ilyen meghallgatásra. Vajon engem is rá tud még venni valaki, hogy normálisan elkecmeregjek itthonról.
– Milyen meghallgatás? – Rekedt volt a hangom, de közben próbáltam kíváncsinak tűnni. El akartam terelni a figyelmem arról, ami történt és hogy még mindig meg-megrezdül a telefon mellettem az ágyon.
– Jó neked, hogy vannak még céljaid… – Sóhajtottam aztán és felkeltem az ágyról, hogy egy kupac mocskos ruha mellé huppanjak a földre. Fintorogva érintettem meg a legfelső zoknit. Valójában nem is tudtam, hogy mindegyik koszos volt-e vagy sem. Egyszerűen szét kellett volna válogatni.
Csakhogy engem nem a ruhák foglalkoztattak. Egész más dolgok keringtek a gondolataim között. Olyan kérdések, amik egyik pillanatról a másikra kezdtek el zavarni. Az első ilyen szinte azonnal ki is bukott belőlem: – Milyen érzés az, amikor igazán érdekel egy lány? – Kérdeztem halkan. – Mármint annyira, hogy többet akarsz egy kis szexnél…
Félredobtam egy pólót a szennyesnek titulált ruhák halmára közben.
Szószám: 749 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Aug. 18, 2018 8:47 pm

Henrik & Arnfrød

„A legjobb módszer önmagunk felvidítására, ha felvidítunk valaki mást.” – Mark Twain
Az öcsém. Mindig is sejtettem, hogy nem egy minta gyerek ahogy azt próbálja elő adni, de sose törődtem ezzel igazán. Talán kellett volna. Jobban odafigyelni rá. Hogy mi az ami bántja vagy mit miért tesz. Nyilván úgy hihette, hogy mindez helyes, mert a barátai ezzel istenkirálynak tartják. Most azonban itt vagyok én.
– Lehet. De túl leszünk ezen is. – ketten vagy hárman, attól függ Hell mennyire segítene nekem abban, hogy az öcsköst felvidítsuk. Neki nem feltétlen kell tudnia az Ida-ügyről. Csak legyen ő is velünk. Egységben az erő ugyebár. Ha meg összefogunk hiszem, hogy valami nagyra is képesek lehetünk. Csak elszántság kérdése.
– Látom. Hagytad a szobádat elburjánozni. Csoda, hogy a szennyesed nem növesztett magának már lábakat. Akkor talán maguktól belemásztak volna a mosógépbe. – ki kell takarítani ezt a szobát. Életet lehelni a testvérem mocsárral vetekedő kedvébe, hogy hasonlíthasson a régi önmagára. Persze azt már sejtem, hogy sosem lesz olyan, mint régen. Nem is akarom, hogy megint hazudjon és ne bízzon meg bennem. Nincs annál rosszabb, ha nincs meg a másikba vetett bizalmunk. Mert az bizonytalansághoz és kételkedéshez vezet. Talán nekem is meg kellene osztanom egy titkot vele? Hogyan tehetném? Akkor mindent szinte a legelejéről kell kezdenem és az olyant ki nem állhatom. De ha talán nem is éppen most, esetleg majd hamarosan. Amikor sikerül elszánnom magam.
– Azt mondod? Nem érdekel ez a divat. Én jobban érzem magam nélküle, de igazából te tudod. Ha viszketni kezd miatta a bőröd ne engem okolj, hogy nem szóltam. De tudod mit? Én így is szeretlek téged, mert az öcsém vagy. – hogy ne szeretném, mellettem nőt fel, együtt tanultunk meg majdnem minden rosszat és jót. Bármi is jön, azt ki kell hogy bírjuk. Hiszen erre valóak a testvérek. Hogy akkor is mellettünk legyenek, amikor valahol máshol kellene lenniük, ám mégis lemondnak a programjukról és velünk vannak. Ehhez hasonló eszmének kellett engem is vezérelnie, különben biztos valahol máshol lennék most. Nem pedig itt, vele.
„Nagy testvérnek lenni mindig nehezebb.” – Szaszkó Gabriella
Szerettem volna ha tudná, hogy nekem ő is éppen olyan fontos, mint Heloise. Vele talán jobban szót értek, mert fiúból van és nem kell megválogatnom a szavaimat sem. Jó tudom, hogy csak ritkán káromkodom, de azt is csak akkor ha muszáj és már teljesen betelt az a bizonyos pohár. Most mégis nyugodt vagyok. Nyugodt, mert kevésbé érzem veszélyben magam, ellentétben az öcsémmel, aki most nagy slamasztikába keveredhetett. De én hiszek abban, hogy mindenből van kiút, csak egy megfelelő vezérre van szüksége mindenkinek. Útmutatóra ha az jobban tetszik.
– Az, vagy mákos bejgli. Bár tudod mi lenne a még jobb? Mindkettő egyszerre. – széles vigyorra húztam a számat, olyannyira, hogy a japán kitsune maszk vigyora elbújhat mellette.
– Kiudvaroljuk a nagyitól?
Figyeltem ahogy közelebb húzódik hozzám, de nem tesz semmit. Régen nem ilyen volt, mondjuk én sem. Ettől függetlenül most szándékosan hirtelen csaptam le rá. Mit érdekelt az engem, hogy éppen pont ráhozom a frászt? Magamhoz öleltem az én kicsi bőgő masinámat, de semmi jelét nem mutattam annak, hogy gyöngének tartanám. Mert nem tartom annak. Mindenkinek van rossz napja vagy hete, hónapja esetleg éve. Hogy nagyon ritkán ölelkezünk? Tehetek én róla? Persze. Míg mások birkózni tanítják a testvérüket és verekedésre, én inkább a verekedés tudományát megtartom magamnak. Nem néztem sem céltáblának sem bokszzsáknak az öcsém, bizonyára azért mert ott voltak az ellenfeleim, akik nem értettek a szép szóból.
– Visszük Hell-t is, szerintem rá is éppen úgy fér egy kis levegőváltozás, mint ránk. Addig se gubbaszt a szobájában és azon agyal milyen szemét egy alak az a Ron gyerek. – magyarázok, majd elengedem az ölelésemből. Nem mintha nem tudnám tovább ölelni, csak megrezdül a mobilja. Én meg hagyni akartam, hogy hadd nézze meg ki írt neki, de mégsem ez történik.
Hanyatt vágódom az ágyon, azt remélve legalább a párnára hajthatom a fejem, de nem. Maradt a nagy semmi.
– Mi van ha a Telenor írt egy üzenetet? Mit tudom én a legújabb akciójukról. Vagy esetleg Hell. Nem kell olyan hirtelen megijedni. – kezdtem el hadonászni a kezemmel is. Sok lehetőség van. Miért kell egyből rosszra gondolni? Miért kell Ida-ra gondolni? Megint.
– Amúgy… Jelentkeztem egy meghallgatásra. A dékán az évzáró beszédében azt javasolta, hogy próbáljunk ki valami újat és merjük megvalósítani a terveinket, mert a jövő a mi kezünkben van és egy csomó sületlenséget amire nem emlékszem rendesen, de ez megmaradt. Tudom, hogy anyáéknak nem tetszik, soha nem is fog tetszeni, ám nem akarom feladni, mert ők azt mondják. – ez nem olyasvalami, ami nem derülne ki, főleg ha kitudódik az eredmény. Különben is, eddig egész jók a jegyeim. A professzorok se panaszkodhatnak rám. Rendesen fejlődök. Néha még magamnak is meglepetést okozva, nem csak nekik. Szóval… Szóval lehet, hogy túl elhamarkodottan számolok be az öcsémnek ilyesmiről, de ő kérte, hogy eltereljem a gondolatait Ida-ról és beszéljek neki valamiről. Vagy takarítsunk. De most még nincs kedvem.  


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 15, 2018 9:27 am

Arn & Henri

Honesty…


Gyűlöltem a szobámat a maga mocskosságában. Volt benne valami olyan, ami egyáltalán nem illett hozzám. Ott ácsorogva gondolkodtam csak el igazán azon, hogy milyennek is kéne lennie egy lánynak. Odakint, Arn kérdésére valójában csak megrántottam a vállamat, mintha nem is igazán érdekelnek a téma, holott nagyon is foglalkoztatott. Már jó ideje sejtettem, hogy gond van velem, hiszen nem kötöttek le a lányok. Nils szerint csak nem nőtt be a fejem lágya és azért hajtom a csajokat, mert ezzel akarom bizonyítani a felnőttségemet. Nik más volt, ő csak annyit mondott, hogy én vagyok a legmenőbb srác az iskolában. Nem érdekelte a felnőttségem, nem érdekelte valójában semmi sem… csak olyan akart lenni, mint én, megkapni a lányokat.
Megpróbáltam magyarázkodni, hogy nem volt időm rendet rakni, ahogy a bátyámat bevezetettem a szobámba. Persze hülye kifogás volt, hiszen nyár van, még nem kezdődött el az egyetem és az elmúlt napokban nem is nagyon mentem el itthonról. Valójában csak a bennem zajló keserűség nem hagyott időt a külsőségekre.
– Valójában ez a rossz kedvem eredménye… azt hiszem… – magyaráztam az előttem heverő szennyes kupacot bámulva. Azt a pólót nagyjából öt napja viselhettem, ami a tetején volt, ezért is éreztem magam egy kicsit zavartnak, ahogy felnéztem a bátyámra. Megvártam, míg leül mellém az ágy szélére. Addig próbáltam megfogalmazni magamban a mondadómat… éreztem, hogy az agyam fáradt… nagyon fáradt. Az elmúlt napokban megállás nélkül Idával gyötörtem minden kis tekervényt, mintha nem lenne amúgy is elég szörnyű a helyzet.
– Szinte végig csak feküdtem… – motyogtam, alig hallhatóan.
Mély levegőt vettem ki, majd hangosan fújtam ki. Sajnos nem távozott ezzel a gondterheltség, viszont elég nagy löktet kaptam a szoba áporodott levegőjéből.
Végig simítottam a borostás arcomon. Sejtettem, hogy nem nézek ki éppen felvillanyozóan… és örültem, hogy a lányok, akik annyira szeretnek nem éppen így láttak… nekik ott vannak azok a hazug képek Instagramon, amin szexi vagyok, meg vidám. Most értettem meg csak igazán, hogy mások miért nem rakják ki oda a valóságot. Hiszen eddig is hazug voltam, eddig is átvertem másokat… és eddig is színészkedéssel mutattam magam másnak. Csakhogy már nem ment. A történtek, mintha belülről emésztettek volna fel. Akármennyire is szerettem volna vigyorogni, nem ment. Ott volt a félsz bennem, hogy az amit addig felépítettem egy szempillantás alatt hullik majd szét. Ida kis fenyegetése csak néhány szóból állt, nekem viszont tizennyolc évemet tenné tönkre.
– Azért ennyire nem lehet borzalmas… azt mondják, hogy a borosta szexi... ráadásul most divatos is... – Nevettem el magam még is a bátyám szavain. Ez volt az első azóta, hogy megkaptam az üzenetet. Ez volt az első, hogy igazán megmosolyogtatott valami… hát ezért fordultam hozzá. Tudtam, hogy csalódást okozok neki, de közben mégsem a szüleink. Nem kezdett el máris vészforgatókönyveket kitalálni vagy Ida szüleinek telefonálni… és apám sem morgott annyit az orra alatt, hogy: „Kezdhetsz munkát keresni, fiam.” Bár lehet nem is mondott volna semmit csak bámult volna azzal a szigorú tekintetével, amitől annyira féltem gyerekkorom óta.
Csupán reméltem, hogy ez nem fog soha kiderülni… hiába mondta a bátyám azt, hogy egynap minden titok napvilágra kerül. Én mindent megtettem, hogy ne így legyen és az elmúlt években ezt sikerült is ilyen mederben tartanom a dolgokat. Ez egy kicsit nagyobb titok volt, egy megoldandó probléma. Bármit megtettem volna, csakhogy a szüleim ne tudják meg.
– Na igen… jó lenne egy kis házi fahéjas tekercs – Bólintottam. Elvigyorodtam ma már másodjára… nem gondoltam volna, hogy Arn majd ennyi erőt ad. Persze ettől még az ügy nem oldódott meg, de talán egy kicsit jobban éreztem magam, mint az elmúlt napokban. Szükségem volt a társaságára, szükségem volt rá, mert ő nem csak egy haver volt. A példaképem, a testvérem és mostanra már a bizalmasom is. Szerettem volna megölelni ezért, de féltem, hogy túl nyámnyilának tartana, ezért csak közelebb húzódtam hozzá.
– Azt hiszem, jó lenne kicsit megszökni… és Hell is jöhetne… – magyaráztam.
Megrezdült a telefon a combom mellett. Hirtelen pánik uralkodott el rajtam. A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcomról és csak nagyokat pislogva bámultam a bátyámra. Érzetem, hogy a szememben megint könnyek gyűlnek. Mostanában mindig ez volt. Tartottam tőle, hogy Ida újabb üzenet lesz az.
– Nem akarom megnézni… – A mondat végén elcsuklott a hangom. Megköszörültem a torkom és félretoltam a telefont. – Inkább beszéljünk a nagyiékról… vagy rakjunk rendet… bármi… – Szorítottam a tenyereim közé az arcomat. Ujjaim kicsit belemarkoltak a hajamba, a szemeimet lehunytam. Mély levegőt kellett vennem, hogy legyűrjem magamban azt az érzést.
Szószám: 723 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Aug. 14, 2018 2:56 pm

Henrik & Arnfrød

– Nem akarok Ron-hoz hasonló embereket a házunkban, akik ide jönnek, a szívetekbe férkőznek és a ti kedvetekért megpróbálom megkedvelni őket, aztán hátba támadnak titeket. Tudom milyen szörnyű volt nektek évekkel ezelőtt Thilde jelenléte, szóval… Szóval ezért se hozok én haza nagyon senkit. Csak Eskild-t és Tarjei-t, attól nem kell tartanom, hogy velük szakítok és zűrös űrt hagynak maguk után. – de végül is a testvéreim döntése, hiszen az egyetem alatt csak hétvégénként vagyok itthon. Részben az övéké a ház, azt tesznek amit akarnak és persze titkolóznak. Jó persze én beszélek, akinek van Tindere és amit már csak arra használok, hogy Ingrid-nek írjak. Ezt persze honnan is tudhatnák mások? Sehonnan. Mert képtelen voltam és vagyok is visszaírni arra a megannyi „Szia”-ra. Miért is írnék vissza? Ha egyáltalán nem érdekel már semmi és senki más azon az alkalmazáson Ingrid-et kivéve? Jó, persze bejelölhettem volna őt máshol is, esetleg elkérhettem volna a telefonszámát, ahogy annak rendje s, módja lenne. De nem. Én rejtélyes akartam lenni, egy kész talány. Mintha így más lennék vagy különb a többieknél. Ám jól lehet, hogy nem vagyok az. Úgy mint bárki más, én is követek el hibákat, van amit többször, mert egyszer nem elég és bizonyára ennek leszek a rabja egy szép nap.
A bizalom. Mások bizalmának az eljátszása elég egyszer is, hogy ne bízzanak meg bennünk. Ez az egyik dolog, amit pénzen nem lehet megvenni. Egyesek számára talán ez fejfájást okoz, másoknak örömöt. Igazából nézőpont kérdése ez is. Az öcsém… Nos, ő nem tudom mit gondolhatott akkor amikor elém állt és úgy gondolta alkalmas vagyok a szüleink helyettesítésének a feladatára. Mert nem vagyok a szüleink. Ők máshogyan reagálták volna le ezt az egész helyzetet, tudom, ismerem a családom szokásait. Van, hogy egy-egy fals tanításuk már kívülről tudom, ha kell le is tudnám utánozni őket. De azokat a megjegyzéseket és sopánkodó jajveszékelésüket, inkább meghagyom nekik. Nem a testvéreim ellen vagyok, hanem velük. Ezért vállalok most „bűnrészességet” Henrik esetében. Az árulkodás nem megoldás. Én meg nem akarok káoszban élni, főleg akkor nem, ha azon nem tudok nevetni.
– Aha, szerinted milyennek kellene lenniük? – mert kíváncsi voltam, hogy milyen az ő elképzelése, mi lehet a baj szerinte a lányokkal. Jó persze nekem is volt saját véleményem, milyenek azok a lányok akikre nekem nincs szükségem. De kíváncsi voltam az ő véleményére is. Különben sincs itt Hell, hogy közbe szóljon és lehurrogjon minket. Hogy esetleg nagyok az elvárásaink és agglegényként fogunk meghalni, csak ő ezt biztos más szavakkal mondaná el. Amin nevetnénk egy kicsit.
A kávé elhallgattatott, talán mindkettőnk szerencséjére. Hisz semmi kétségbeejtőt vagy bátorítót nem mondtam. Már nem is nagyon akartam, mert minden azon múlik, hogy a testvérem mit akar. Az egy dolog, hogy a csendben szenvedés és tétlenség nem vezet jóhoz, de én hiszek abban egyszer  mindennek eljön az ideje.
– Figyelj… Minden egy nap kiderül. Az igazság nem marad sokáig rejtve. De talán addigra már megoldottuk ezt és kész. – valahogy, még nem jöttem rá miként. Talán át kéne mennem a szomszédba és kideríteni Ida testvérétől, hogy van most a nővére. Jó persze nem ilyen okból, mondjuk lisztet mennék kölcsön kérni, mert nekünk pont el fogyott és most nem akarok elmenni a boltba. Vagy akármilyen okból kifolyólag, csak semmikép nem azért, mert a nővéréről akarok kérdezősködni. Hmm, talán valami hasonló lenne az első lépés a megoldás felé. Ha valami szokatlant vettek volna észre rajta, akkor lehetne akár ez is az oka. Már ha észrevették volna. Ha ugyanolyan vakok, mint a többi szülő vagy gondtalan csak magára gondoló testvér, akkor a helyzetünk előnytelen.
– Nagyon vicces vagy, de félő, hogy most ez sem segítene rajtad. – ha gyerekesen viselkednék az nem, inkább feltuszkolom a szobájába ami már magában elég beszédes.
– Te szent ég… Remélem tudod, mi a szép élet titka. Rend a szobádban. Ha ez vesz körül téged nem csodálom ha rossz a kedved. – lehet szimplán lusta is, talán motivációra van szüksége. De végül is, inkább helyet foglaltam a nagy kupiban, mintsem arról papoljak amiről anyáék is papolnának neki, ha ide be tévednének a napokban.
– Tudod, azt hiszem előbb téged kell rendben hoznunk, majd a szobádat és úgy az ügyet. Tehát ha nem is most, de majd este borotválkozz meg. Inkább csábító legyen a külsőd, mintsem taszító. – motyogok, mert annyira nagyon nem szeretném megsérteni sem őt, csak arra próbálom rávezetni, hogy a sima arcára több puszit kap másoktól, mint a borostásra. De végül is az ő gondja. Én csak megint egy jelentéktelen tanácsot adtam neki.
– Kezdhetnénk esetleg levegő változással. Régen láttuk a nagyiékat. Elmehetnénk hozzájuk, ott is maradhatnánk… Esetleg egy hetet? – igen, direkt próbálom elterelni a gondolatait, a figyelmét és a témát is arról, amiről eddig beszéltünk. Ám a nagyszüleink látványa tényleg hiányzik és nem díszből gondolom, hogy jó lenne őket is látni.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Aug. 11, 2018 9:47 am

Arn & Henri

Honesty…


Hirtelen az az érzésem támadt, hogy csak egy ostoba bohóc vagyok, aki folyamatosan menőzik a bátyjának, hogy most azzal vagy ezzel bújt ágyba – vagy éppen egy koszos iskolai mosdóba. Arn sokkal többet tudott nálam a nőkről… talán azért, mert őt tényleg érdekelték is. Engem nem izgattak fel különösebben. Hiába emlegetett igazit, hiába kérdezett a nagy Ő-ről. Képtelen voltam bármit is kinyögni. Mit mondhattam volna? Hogy nem akarok barátnőt? Hogy nem érdekel egyetlen csaj sem és nem csak azért, mert rossz társaságban vagyok… Egyszerűen csak mindegyikből hiányzott valami. Nem volt még olyan, amelyikre azt mondtam volna, több egy formás hátsónál és mellnél. Tudtam, hogy az én életemben talán nincs is nagyon helye egy komoly kapcsolatnak. Mindenben a szórakozást, a bizonyítási lehetőséget keresem. Meg akartam mutatni a bátyámnak, hogy én is olyan férfias vagyok, mint ő… gyerekkorunk óta ezzel küzdöttem. Hiszen még azt sem mertem elmondani neki négy évesen, hogy összerezzentem, ha vihar csapott le és anya titokban vigasztalt az ágyam mellett ücsörögve, magához ölelve. Apa volt mindig a félelmetes óriás, akinek a legjobb arcomat mutattam, akire mosolyogtam, akit elkápráztattam a viselkedésemmel. Arn meg a követendő példa volt, akire hasonlítani akartam. De hogyan is érhetnék a nyomába?
– Azt hiszem, nekem sosem lesz olyan, mint Hellnek Ron… – Megrántottam a vállamat, közben megtöröltem a szememet. Nem volt jó ötlet éppen Arn előtt előadni a hattyú halálát… pont előtte, akinek annyira szerettem volna felvágni, aki a szememben a nagybetűs báty volt és akire mindig is felnéztem. Talán valahol pont ez a kötelék volt az, amiért az ő tanácsát kértem… de közben még is szégyelltem magam, hogy ennyire kiborultam. Csakhogy már olyan régóta nyomta a lelkemet ez az egész. Olyan sok napot töltöttem úgy, hogy az üzenetet olvasgattam újra és újra. Ida rövidke sora olyan kegyetlen volt.
– Valami hiányzok belőlük… talán azért feküdtem le annyival… mert egyik sem volt olyan, amilyen kell... – suttogtam és közelebb húztam magamhoz a csészét.
Belenéztem a nagy feketeségbe, ami a pohárban volt. Közben, szinte ösztönösen tapogattam ki a kanalat és nyomtam a cukorba. Egy púpos kanállal dobtam bele a forró italba. Nyeltem egyet, Ida sorait idézve a fejemben. Újabb púpos kanál cukor érkezett a feketeségbe. Csalódottságot emlegettem, de talán nem is igazán Arn miatt… hanem magam miatt. Talán én éreztem ezt önmagammal kapcsolatban. Mindig is tudtam, hogy rossz úton járok, de ez volt az első, hogy élet tükröt tartott elém. Újabb kanál cukor landolt a kávéban, majd még egy és még egy… tudtam, hogy túl édes lesz, de most arra volt szükségem. Ez kellett ahhoz, hogy az idióta önsajnálatomat legyűrjem.
Szerettem volna azt mondani, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Nem tudtam kinyitni sem a számat, mintha nehezemre esett volna megszólalni. Csak a telefonomra pillantottam, ami immáron feketén pislogott rám vissza. Nem láttam rajta egyetlen üzenetet sem, a könnyek mégis megint ott gyűltek a szememben.
– Csak anyáék ne tudják meg… csak ők ne… – Mondtam lehunyt szemmel és megráztam kicsit a fejemet. Magamhoz akartam térni ebből a hülye letargiából, megjátszottan mosolyogni.
Belekortyoltam a kávéba. Beleborzongtam az édességébe, a furcsa ízbe, amit mindennek az elegye váltott ki belőlem. A következő kortyra lehúztam az egészet, remélve, hogy egy kicsit észhez térít majd.
Csendben ültem, míg be nem fejeztük a kávézást. Csak figyeltem a bátyámat, figyeltem az arcát… bár nem gondoltam volna, hogy olyan mint én… de simán mondhat mást, mint amit gondol. Ettől tartottam. Talán azt állította, ő nem csalódhat bennem, de közben mégis. Hiszen ő volt az, aki az egész családunk helyett érezhette most ezt. Tizennyolc évet éltem le úgy, hogy egyetlen büntetést sem kaptam, hogy tökéletesnek álcáztam magam. Hirtelen pedig mindez felborult, megszűnt létezni. Már csak káosz volt körülöttem.
– Pedig jobb lenne, ha nyakadban vinnél fel… – mondtam szomorúan nevetgélve. – Úgyis én vagyok a kedvenc kisöcséd. – Tettem hozzá és hagytam, hogy tuszkoljon a szobám irányába.
Persze ott is baromi nagy volt a rendetlenség. Napok óta nem volt kedvem rendet rakni, ezért inkább gondosan behúztam magam mögött a szobaajtót, mielőtt megérkezne anyáék piszkálódása. Az ágynemű egyetlen gyűrött kupacban volt az ágy közepén, az ablak alatt várakozó íróasztalon pedig ezer meg ezer, papír várakozott, hogy eltegyem az iskola végeztével.
– Bocsi… régen volt időm… elpakolni… – rúgtam félre egy adag ruhát az útból, hogy leülhessek az ágy szélére. Magam mellé dobtam a telefont. Nem akartam hozzáérni sem, nem akartam felhívni azt a lányt… nem akartam újra hallani a hangját. Ha szerelmes is belém, sem érdekelt, legyen ez kétségbeesett próbálkozás, szivatás vagy a kemény valóság.
Szószám: 739 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Aug. 10, 2018 7:14 pm

Henrik & Arnfrød

Hiszek abban, hogy együtt erősek vagyunk mind a hárman, csak némi részlehajlásra van szüksége mindegyik félnek. Ha Hell vagy Henri nem enged, akkor én sem és ebből meg is született a káosz. Mert az ilyesmi veszekedésekhez vezet, ami bár ideiglenes a szavak amiket kimondunk az sértő lehet a másik számára. Amire sajnos emlékezni fognak és valahányszor kedves próbálok lenni velük, mindig eszükbe juthatnak a meggondolatlan megjegyzéseim. Amikre bevallom én sem vagyok büszke. Hogy lehetnék az? Most azonban, ebben a percben igenis fontosnak érzem magam, mert alapjáraton nem a kisebbek terhére vagyok, hanem a segítségükre, vagyis Henri segítségére.
– Te erősebb vagy, mint hinnéd. Csak némi elszántság kérdése a dolog. Bízz bennem, ha magadban már képtelen vagy. – talán csak okoskodásnak tűnhet az egész és elcsépelt vigasztalásnak, amit csak a szavak helyes használatának köszönhetek, emellett a hangsúlynak. A hangsúlynak, ahogy előadom neki az egészet. Mert nem hazudok. Biztos kiérezheti, hogy ennek ellenére is az én öcsém marad, legyen bármekkora tökfej, én sem vagyok tökéletes. Rengeteg olyan dolog van amit bár ne tettem vagy mondtam volna. Ezért se hibáztatom most. Mert nem tudom. Nem vagyok én se egy szent. Egyikünk sem az.
– Erőltesd meg egy kicsit magad, bizonyítsd be, hogy tudsz te felnőttes is lenni ha akarsz. – magyarán ne nyafogj már annyit lett volna a helyes kifejezés erre, de nem magamra haragítani akartam, hanem jobb belátásra ösztönözni őt. Még ha ebben a percben talán pont a nyafogásra is lett volna neki szüksége. Nem akartam, hogy elvesszen és magába roskadjon nekem itt. Arra gondoltam, hogy esetleg a kávé jobb kedvre deríti őt, csak úgy mint néha engem és máris sikerül más szemszögből néznie az egész világot. Bár jól lehet az egész világ éppen összepréselni próbálja őt, de legalább van kávé amit iszogathat közben és a többi már amúgy sem számít. Legalábbis ezt hittem és hiszem mindig minden egyes alkalommal, amikor kávéval lepem meg a családot.
– A nők gondolkodása kifürkészhetetlen utakra képes sodorni őket, elég néhány jó szó, egy csalafinta mosoly amit látszólag tökéletes külső fűszerez meg és máris tévhitben kezdik el ringatni maguk. Nem kéne kikezdened olyanokkal, akik nem téged szeretnek, hanem a rólad alkotott belső képüket. Mert azzal a képpel fognak azonosítani, hogy te is olyan vagy amilyennek hisznek, aztán amikor kiderül, hogy mégsem… Jó neked ez? Nem gondoltál soha arra, hogy a szívedre hallgass? A barátaid úgy hiszed menőbbnek tartanak majd tőle, ha tönkre teszed ilyenekkel magad? Mit fogsz akkor tenni ha eljön a te igazid? Az akitől égnek áll a hajad és elveszíted a józan eszed, mert annyira szereted, hogy képes volnál meghalni is érte? Előle is el fogsz menekülni, mint most Ida elől? – csak kérdezek, nem megrovásként zúdítom rá ezeket a kérdéseket egyszerre, hogy szegény azt se tudja melyikre válaszoljon éppen. Hanem mert érdekelt. Igazán érdekelt. Úgyis lelkizős hangulatba kerültünk. Hát miért ne tehetnék fel ilyesfajta kérdéseket? Végtére is tudnia kell, hogy nem csak a szívtelen bátyja vagyok, aki tesz az egész világra, ez a másik szintén a részem. Ez akivel mindent meg lehetne beszélni, csak elszántság kérdése a dolog.
– Nem csodálkozom, a te baráti körödben és környezetedben csak nem neked való lányok vannak. Nem is értem az eddigiekkel, hogy kezdhettél ki. De igazából te tudod. Talán rossz helyen kerestél vagy még nem jött el a Nagy Ő. Minek rágódni ilyeneken? A párkapcsolat csak plusz stresszforrás. Elég ha megkérdezed erről a húgunkat, aki már azt se tudom hányadán áll azzal a Tod vagy Rod gyerekkel. Már nem tudom mi volt a neve, de kínkeserves egy időszakunk volt amíg itt zavarta a légkört. – amire megjegyzem rossz visszaemlékezni. Mert már a legelején látni való volt, hogy nem a húgomnak való, de ő sem értett a szép szóból. Plusz anya sem hagyta, hogy elbánjak a sráccal, szóval… Viselkednem kellett.
A lefőtt kávét két kávéscsészébe töltöttem ki és simán, semmi nélkül az öcsém elé tettem a forró kávét. De, hogy ne érezze magát megsértve, cukrot és tejet is vettem elő, plusz egy kávéskanalat, amivel majd cukrot tehet magának.
– Szolgáld ki magad, vigyázz nincs benne se tej, se cukor. – megvártam amíg reagál valamit a kijelentésemre.
Remélem nem sopánkodni akar egész végig és tudomást se venni a kávéról. Én három kanál cukort – igen képes voltam három kávéskanállal – tettem az én csészémbe amihez egy icipici tejet is töltöttem. Amit néha kihagyok, ezért sose tudja rendesen senki, hogy most akkor tejjel vagy anélkül szeretem a kávét. Őszintén? Mindig a három kanál cukron van a lényeg. Csak senki se tudja.
– A testvéred vagyok, nem az apád. Sose feledd. Ennél fogva nem tudok csalódni benned. Nem tudom azt mondani neked, hogy oh fiam, milyen rossz vagy, szégyent hozol a fejemre és hasonlók. A te életed, úgy éled ahogy akarod. Csak közben gondolkodnál egy kicsivel többet és belátnád, hogy nem minden vezet jóhoz. Érted? – azzal megkavartam a kávé-cukor-tej egyvelegét és megkóstoltam.
– Még drogosként, szenvedélybetegként, részegesként is a testvérem lennél szóval… De ugye nem kell pont ilyesmiket is űznöd és most nem ötleteket adok a legújabb csínytevésedhez, pusztán felsorolom, hogy akármit teszel vagy tennél az öcsém vagy. – mert tényleg az lenne, a maga furcsa habitussával együtt. De ha nem így és ilyen lenne a magatartása, talán nem is ez a Henrik lenne, hanem valaki más. Szóval ő, jól van így ahogy van.
– Gyere… – ragadom meg a karját, miután/ha megitta a kávéját és én is megittam az enyémet.
– Felcipellek a szobádba. Tudod, mint régen. Csak most nem veszlek a nyakam köré. Ahhoz túlságosan megnőttel és amúgy is… Ha Hell haza állít nem akarom, hogy elkezdjen irigykedni.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 08, 2018 6:28 pm

Arn & Henri

Honesty…


Átkozottul gyengének éreztem magam, olyannak, aki nem tudja megvédeni magát a támadásokkal szemben… Ida támadásával szemben. Talán csak rájött arra, hogy fogadtunk, talán csak meg akart leckéztetni. Tudtam, hogy buta gondolatok ezek. Csak keresni akartam valami kapaszkodót, ami még reményt adhat, mert már nem volt másom. Ez a találgatás volt az egyetlen lehetséges vigaszom… de hát én is régóta ismertem a lányt, meg Arn is, tudtuk nagyon jól mindketten, hogy ő rendes. Az üzenet megfogalmazása is csak azért lett durva, mert kiakadt… kiakadhatott, pont mint én. Mégis zsarolást éreztem emögött, valami olyasmit, amivel sakkban akart tartani. Megijedtem, hogy tönkre akarják tenni az életemet és még csak védekezni sem tudtam. Lehetetlenség volt ilyen körülmények között az önvédelem. Tizennyolc évesen talán nem önzőség, ha az ember egyetemre vágyik gyereknevelés helyett.
„Már nem vagy egyedül ezzel.” Arn szavai hosszú percekig ott csengtek a fülemben. Hagytam, hogy kicsit megnyugtassanak, hogy az érzelmeim csillapodjanak. A könnyeim persze még mindig folytak, amitől egy hisztis gyereknek éreztem magam. Elrontották a játékomat, nagyon csúnyán elrontották. Szinte ösztönösen is az jutott eszembe, hogy Ida óta hány lánnyal voltam együtt. És ha másikat is teherbe ejtettem? Mindig figyeltem, mindig vigyáztam, nem értettem mi volt más azzal az egy alkalommal. Talán csak elfelejtettem, talán túl heves volt és szenvedélyes. Sosem vesztettem el a fejem szex közben, sosem vittem túlzásba… és Idával sem éreztem másképpen.
– Nem hiszem, hogy valaha még el tudom játszani a sérthetetlenséget… – rekedten beszéltem.
Különös hűvösséget éreztem ott, ahol korábban a bátyám keze pihent. Nem akartam, hogy elmenjen, szerettem volna belekapaszkodni és visszahúzni magamhoz. Ő volt az egyetlen támaszom, mert én már kevés voltam magamnak. Ezért is kellett színt vallanom, mert nem tudtam megoldani. Nem tudtam megoldani ezt a helyzetet, kevés voltam hozzá… kevés volt a „mindent tudó vigyorom”… az ugyanis nem oldotta volna meg azt a kérdést, amit Ida és a terhessége vetettek fel.
– Nem tudok vele beszélni. Nem akarom. – Nyafogtam, nyafogtam mint egy elcseszett kiskölyök és nem tudtam abbahagyni. Hiába tudtam az eszemmel, milyen szánalmasan festhetek az érzések csak dőltek belőlem, mintha hosszú ideje ott várakoztak volna. A gátat csak most törték át, most tudtak csak elszabadulni, mint egy hatalmas árvíz.
Talán egy kicsit magamhoz térített a kávé illata, amit Arn pakolt elő. Abbahagytam a hisztit és csak a könnyek folytak a szememből, végig az arcomon, hogy az államon aztán elidőzzenek, míg le nem hullanak az asztal lapjára.
– Hogy a francba szerethetne? – kérdeztem vissza. Talán némi felháborodás csengett a hangomban, mintha Arn legalábbis azt kérdezte volna, én szeretem-e a lányt. Ettől hirtelen összerándultam, mintha valami elmebeteg lennék, akire rohamok törnek. Hörögve vettem egy mély levegőt, legyűrve a fortyogó érzéseket. Talán ideje volt megint szint vallani, még ha nem is fejtem ki bővebben azt, amit érzek… merthát én sem nagyon tudom. Már felmerült bennem többször is, hogy nincsenek érzéseim. Untam a lányokat, menőzésből hajtottam őket, hogy… ahogyan a bátyám is mondta: sebezhetetlennek, erősnek, magabiztosnak látszak. Valójában sosem voltam egyik sem. Csak tudtam hogyan kell vigyorogni, hogyan kell mézesmázasan az ujjam köré csavarni másokat.
– Sosem szerettem egy lányt sem. Untat a picsogásuk és… mindegyik ugyanolyan… meg akar kapni, de nekem nem kell… egyik sem… – Talán értelmetlen szavak voltak csak egymás után hajigálva a semmibe. Nem tudtam volt-e bármi jelentésük így egymást követve, de abban sem voltam biztos, hogy akarom hallani a bátyám reakcióját. Miért tűnik most olyan okosnak? Miért tűnik olyannak, aki átlát mindent, aki megold mindent? Én rendszerint csak másra mutogattam vagy hátat fordítottam a kellemetlenségeknek, mintha nem is lennének. Talán ezért is történt össze ennyire.
– Igen, kell egy kávé előtte… – sóhajtottam és a tenyerembe temettem az arcomat. – Csalódtál bennem?
A hangom még mindig gyenge volt, szinte erőtlen. Úgy szerettem volna, ha nemet mond… ha nem kellett rajta azt látnom, amitől úgy féltem… de valójában már éreztem a hangján. Éreztem, hogy mit gondol rólam. Felelőtlennek tartott, egy hülye gyereknek, aki nem tud vigyázni soha. Ennyi, az a Henrik, aki volt Arn előtt már nem létezett többé.
Szószám: 657 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Aug. 07, 2018 11:28 am

Henrik & Arnfrød

Titkok. Az öcsémnek számtalan olyan rejtélyes talánya van, ami megfejtésre és kiderítésre vár. Ezt tudom. Hiszen én sem kötök mindent az ő vagy akárki más orrára. Van amiről senkinek sem beszélek, azok azonban általában megoldható és elsimítható ügyek. Legalábbis én annak tartom őket, különben most ki tudja miért lennék ék a szüleim szemében. Hogy kételkedtem-e Ida szavaiban? Őszintén? Azt hiszem éppen elég ha ismerem az öcsémet, vagyis hogy pontos legyek, eddig azt hittem. Merthogy tartogat ő is meglepetéseket, noha ezek nem a születésnapra, névnapra vagy karácsonyra való kellemes meglepetések, ez azoknak egy másik formája. De végül is, ilyen és ehhez hasonló kellemetlen meglepetésekre is szükség van az életünk apró szegmensében, csak azért – tényleg csak is azért – hogy emlékezhessünk arra csak emberek vagyunk. Emberek tele hibákkal, ettől függetlenül azonban mindannyian megpróbálhatunk a jóra törekedni, már ha akarunk. Van aki nem akar. Talán jól teszi, talán nem. Ki tudná megmondani? Hiszen a jó és a rossz fogalma pusztán csak nézőpont kérdése. Ami például nekem rossz, az nem biztos, hogy másnak is az. Sőt lehet az ellenkezője. Ezért is kell megpróbálnom valahogy átérezni az öcsém helyzetét. Végtére is lehetne ez egy buta vicc, csak mögéje valahogy nem tudom Ida arcát illeszteni.
– Szerintem soha senki sincs felkészülve arra, hogy apa legyen. De azzal egyetértek, hogy egyetemistaként semmilyen gyerektartást nem tudnál fizetni neki, ha valóban erre megy ki a játék. – nagyon elmélkedős képet próbáltam magamra ölteni, mintegy meg sem hallva mondanivalója elejét, hogy nem lehet megtartani a gyereket. Én elhiszem, hogy az ő gyereke is lenne, de Ida lenne az anyja, meg különben akármi is legyen, az nem neki vagy nekem fog fájni, hanem a lánynak. Tehát ha az öcsém nem akarja megtartani, de a szomszédlányunk igen, akkor elég necces helyzetben leszünk.
– Henrik Morstad, ne mondd nekem azt, hogy erre nincs is megoldás! Mindig mindenre van megoldás. Csak idő kell hozzá, ami elhiszem, hogy neked most pont nincs, de ezt csak azért gondolhatnád így, mert… Ööö igazából ne is gondolj ilyenekre. Jó? Meg fogjuk oldani! Már nem vagy egyedül ezzel. – próbálom nyugtatni, mert még ha reménytelennek is látja a mostani helyzet én nem, ennek hála talán nyugodtan és gond mentesen ki tudnánk valahogy bújni a csávából. Mert én valóban jobban hiszek a saját szemeimnek, de semmi sem kizárt, attól mert én nem hiszek valamiben attól még más igen és erős kapocs fűzheti a valósághoz ettől függetlenül is. Végtére is, miért akarna Ida ilyesmivel tréfálkozni? De most komolyan.
– Ne add fel ilyen könnyen… Száz meg száz ilyen fog még rád várni, de neked megvan a tehetséged hozzá, hogy kivigyorogd magad a kellemetlen helyzetből. Csak előveszed a mindent tudó vigyorod és az emberek azt fogják hinni, hogy sérthetetlen vagy. Még ha nem is… De akkor legalább hadd beszéljek vele én. Bár szerintem attól fog idiótának tartani, mert nem mersz vele beszélni és velem intézteted el az ilyesmit, nem azért mert nem beszélünk vele egyáltalán.
Odébb lépek az öcsémtől. A konyhapulthoz megyek, ezzel lehet, hogy hátat fordítottam neki, de valójában még mindig ugyanúgy figyelek rá és a megoldáson gondolkodnék. Nem mindig látom őt ilyennek, ez talán a ritka alkalmak egyike, de így se úgy se tudnék úgy beszélni hozzá, hogy ennyire elkeseredettnek látom őt.
– Áh jobb lenne ha biztosra tudnám, hogy tényleg elvégezte a tesztet és az lett ami. Mert ha nem… Számos oka lehet, hogy miért késik a havi baja… Meg, hogy akar téged akkor rágalmazni az apasággal… Nem lehet, hogy szerelmes beléd és ezért teszi? Hogy nincs gyerek és csak azért mondja mert… szeret? – végtére is, az elvakult szerelem – már ha az – mindenre képes. Csalásra, ámításra, a másik fél megfojtására, kisajátítására, minden más féltékenykedésre.
Kinyitottam a konyhapolc ajtaját és elővettem a kávéfőzőnket, az őrölt kávét és a lenti fiókból egy kanalat. Eredetileg is kávét akartam főzni, még mielőtt az öcsém belekezdett volna a történetébe. Most találtam egy ürügyet is rá: nem akarom sírni látni. Bármi, csak könnyes szemet ne. Legalábbis a testvéreim könnyes szemét nem. Vizet engedtem a kávéfőzőbe, majd a szűrőt vissza tettem a helyére, kávét csak annyit amennyit kell, majd visszacsavartam a felsőrészét. Nyugodtan és talán ráérősen odatettem a kávéfőzőt fortyogni. Megmostam a kezem, hiszen rendszerint mindig valahogy odaragad az ujjaimhoz néhány szem kávészemcse. Mert amíg a vizet engedem, addig az én ujjaim is olyanok lesznek és… Szóval ehhez is tehetség kell.
– Ha megvan a kávé szépen felmegyünk a szobádba és felhívjuk Ida-t. Talán felveszi. Talán nem. Ha nem veszi fel, majd… Majd kitalálok valamit addig, azt hiszem.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Júl. 24, 2018 3:42 pm

Arn & Henri

Honesty…



Arn minden mondata egyetlen, súlyos teherként nehezedett a vállaimra. Annyira, hogy előre kellett dőlnöm, görcsösen görnyednem könnyekkel a szememben. Nem értettem, miért mondott ilyeneket. Nem a tartalma fájt a dolgoknak, inkább egyes szavak hatottak rám, mintha újabb és újabb szögeket vert volna valaki a már amúgy is meggyötört szívembe. „Gyereknvelés” – erre a szóra még fel is hördültem, ahogy elhangzott. Éreztem, hogy újabb adag könny hagyja el a szemeimet. Abban legalább igaza volt a bátyámnak, hogy ostoba gyerek vagyok, akinek még nagyon nem kéne apává válni. Csak bőgtem, mint egy ötéves, akinek elrontották a játékát és úgy érzi, összedől a világa. Képtelen voltam felelősséget vállalni a tetteimért, hiszen azelőtt sosem kellett. Nem tudtam, milyen az. Ha hülyeséget csináltam egészen fiatalon csak ráfogtam Héloise-ra és az ártatlanság álarca mögé bújtam.
Tudtam, hogy igaza van. Elvégre odaállítottam elé egy megoldhatatlan helyzettel… legalábbis addig mindenképpen az maradt, míg nem beszéltem Idával. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem hallani. Csak azt vettem ki az üzenetből, hogy nem dughatom már a fejem a homokba, mert ez nem az a helyzet… és hogy szemétnek tartott.
– De nem… nem lehet az opció, hogy megtartsa. Arn, teljesen tönkre tennem engem. Még csak most fogom kezdeni az egyetemet, nem tudok gyerektartást fizetni. Nem tudok valakinek az apja lenni. Még kimondani is groteszk. – Magyaráztam szinte zokogva. Ujjaim még mindig a hajamat piszkálták, időnként meg is húzták, mintha önkéntelenül bűntetni akarnám magam.
Éreztem a tenyere melegét még szürke felsőm ölelésében. Mély levegőt vettem, hátha akkor megnyugszanak az idegeim… és végre felfoghattam azt is, amit a testvérem mondott. „A legfontosabb azonban az, hogy te mit akarsz. Ugye tudod?” Miért tudott ő ilyen átkozottul megnyugtató lenni? Nem olyan volt, mint a szüleink, akiktől csak szidást kaptam volna. Mégis féltem volna rápillantani normálisan, vizsgálgatva a vonásait… hogy rajta is csalódottságot lássak.
Megtöröltem a szemeimet. Megpróbáltam nem szipogni, hogy legalább ne egy ostoba kölyök benyomását keltsem. Tudom, hogy én okoztam magamnak a baj, csakhogy most nem volt senki akire rámutathattam volna. Nem volt senki, akire fogjam a saját bűnöm…
– Talán nincs is erre megoldás… – válaszoltam és egy pillanatra hagytam magam bele simulni bátyám meleg tenyerének biztonságába.
Valójában ő volt kettőnk közül a rendes fiú, én csak az voltam, aki jobb színész volt. Sosem voltam jó, sosem voltam tökéletes… csak megvolt a magam álarc, ami a megfelelő mosollyal párosítva bármilyen kemény szívet megolvasztott. Anyát és apát állandóan az ujjaim köré csavartam. Héloise átlátott rajtam és talán Arn is. Nem tudom, mindenesetre ők több titkommal voltak tisztában, mint a szüleink, akik csak a jó jegyeket látták meg a dícsérő szavakat. Nem is sejthették, hogy talán most játszottam el az ösztöndíjamat, minden jövőbeli lehetőségemet.
Pislogva próbáltam gátat szabni az újabb adag könny szabadon engedésének, de nem volt választásom. Azok jóformán maguktól buggyantak ki a szemeimből. Éreztem, hogy ezzel együtt megint fellángolnak a keserű érzések.
– Arn… nem akarok vele beszélni… biztosan gyűlöl… még én is gyűlölöm magam… – fordultam felé zokogva. Utáltam, hogy ilyen gyengének lát.
Szószám: 492 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Júl. 24, 2018 10:32 am

Henrik & Arnfrød

Az öcsém, minden szempontból nézve még nem készült fel az apaságra. Nem mintha én készen állnék rá, de az bizonyos, hogy nem tudom mihez kezdenék egy ilyen üzenettel. Némi átérzést kellene mutatnom, igaz? Belegondolni, milyen lehet az ő helyében lenni és tanácsot kérni, tőlem…
Ijesztő. Ugyanakkor tisztelnem kell amiért hozzám fordult nem? Végtére is, azon áll mindez, mit mondok vagy teszek éppen. Nem lehetek ennyire komoly, mindvégig. Hiszen szüksége van rám, nem igaz? A testvérem. Nem ítélhetem őt el. Hiszen mindig is a testvérem lesz. Felnézek rá. Ő éppen visszakérdez, mivel nem fejeztem be az iménti gondolatmenetemet.
– De még nem vagy felkészülve rá. Ki kell engedned a tinigőzt, hogy majd oda tud tenni magad a gyerekneveléshez és társaihoz. Szórakoznod kell. – jegyzem meg, bár nem mintha mindvégig nem ezt tette volna és én ezt tudom. Hiszen a szüleink mindenhová elengedik, van amikor kérdezés nélkül cselekszik, úgy gondolhatja, hogy elég joga van már ehhez, szabad lehet.
Szabad is. Csak… És ugye itt van ez a csak szócska, ami mindent elront. Ő próbál tiszta maradni, tökéletes. De be kell látnia, hogy hibátlan ember nincs a világon. Viszont Henrik más. Ő nem a hisztérika húgunk, akit annak ellenére is szeretünk, hogy olyan, amilyen. De viszont van ebben a srácban valami amit sose tudtam megmagyarázni, hiába élek vele, mellette már születésétől fogva.
– Pár hónapja. – ismétlem meg a szavait és továbbra sem vettem le róla a tekintetemet.
– Az tényleg csak pár hónapja történhetett. – bólogattam.
Nem tudtam ülve maradni, főleg azután, hogy elkezdett könnyezni. Nem ülhetek ott tétlenül a székben, amikor tudom, hogy neki rám van szüksége. Valami épp elmés megjegyzésre, biztatásra, vigasztalásra. Annak a testvérének kell lennem, akire neki most szüksége van.
– Nézd, beszélned kéne vele. Vagy ha te nem mersz, akkor beszélek én. Minél hamarabb annál jobb. Ez nem olyasmi, amit halogatni kéne, szerintem. – tudom, könnyű magyarázni amíg nem én vagyok a pácban. De most nem arra van szüksége, hogy a szüleinkhez hasonlóan elkezdjek veszekedni vele és leszidni, hogy lehetett ilyen felelőtlen.
– Figyelj, Ida ennél értelmesebb lány. Ám tényleg jobb lenne ha beszélnél vele. Hogy ő mégis mi a fészkes fenét akar. Már bocs a kifejezésért. Én jobban hiszek abban, amit látok. Nem mondom azt, hogy ne foglalkozz vele, mert nem a te gondod, hanem az övé. Milyen példát mutatnék azzal neked, ugye? Ha akarod elmehetünk hozzá, veszünk egy tesztet és ha állapotos akkor… – odaléptem hozzá. Nem akartam, hogy azt higgye nem számíthat rám. Csak valóban még vajmi kevés ötletem van, mi az amit tenni lehetne ilyen esetben.
– Amíg nem tudom, hogy ő mit akar, addig nem tudok mit mondani. Ha nem akarja megtartani akkor kevesebb problémánk van. De ha meg akarja szülni… Egy csomó fejfájást fog neked okozni. – meg természetellenesen nekem is, mert az öcsém hozzám fog fordulni újra és újra. Amit meg nem fogok tudni titkolni a szüleink előtt az az lesz, ha egyszer csak Ida beállít hozzánk és az öcsémet kezdi kérdőre vonni, miért olyan, amilyen.
– Nézd, nem vagyok a csecsemők ellen, csak… Ha ez kitudódik, mit fogunk a szüleinknek mondani? – mert arra is számítani kell, hogy egyszer csak ez a szüleink fülébe jut. Persze mindannyian azért imádkozunk, hogy bár ne derülne ki ilyesmi előttük, nem igaz?
– A legfontosabb azonban az, hogy te mit akarsz. Ugye tudod? – a vállára helyeztem a kezem, tudom, hogy vigasztalásban nagyon pocsék alany vagyok, de így is próbálkozom. Nem akarom, hogy sírjon. Hogy ő vagy Heloise sírjon, mert nem tudtam megvédeni őket vagy ott lenni nekik amikor kellett volna. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Gyakran meg szándékosan táncolok az idegeiken, de ettől függetlenül tudniuk kell, hogy számíthatnak rám. Hogy rám is számíthatnak, ha egészen pontos akarok lenni. Mert inkább én, mintsem a szüleink. Ugye? Egy testvér mindig testvér marad, de egy szülő gyakran válik ingerülté és csalódottá. Vagyis inkább csalódottá és azután örökös bizalmatlanná. Azt meg nem akarom, hogy a szüleink ilyenné váljanak, ismerem őket. Túl jól, néha pontosan ez a baj.
– Kitalálunk valamit. – vagy legalábbis azt hiszem, ezt azonban nem tettem hozzá hangosan is.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Hétf. Júl. 23, 2018 7:06 pm


Arn & Henri

Honesty…


Elakadt a lélegzetem, ahogy Arnt figyeltem. Látni akartam az arcán valamiféle rezdülést, valamit, ami azt árulja el, hogy ő sem hiszi el azokat a sorokat. Komoly volt, komolyabb, mint amilyennek szerettem volna látni. Megpróbáltam nyelni, hátha felszakad a gát és friss oxigénhez juttatja a tüdőmet… ehelyett valamiféle sípoló hang szakadt ki belőlem. Ugye nem így kezdődik a pánikroham? Ez a kérdés futott át a gondolataim tömegén, ahogy még egyszer bátyám arcára pillantottam. Azt kívántam bárcsak le tudnám olvasni róla, mit gondol… igen, a nagytestvérem, az akihez fordulni mertem egy ilyen gonddal… de hirtelen mégsem tűnt az egész olyan jó ötletnek. Pánikba estem, remegve túrtam a hajamban. Ujjaim megakadtak a kusza tincsek között. Napok óta gyötört már ez az egész. Nem borotválkoztam, nem fésülködtem és éppen csak azért zuhanyoztam le, hogy anya ne szóljon meg a szagom miatt. Tudtam, hogy akkor aztán magyarázkodnom kéne s végül talán kierőszakolná belőlem az igazságot. Az üzenetből pedig az következne, hogy színt kéne vallanom. Tudom, hogy sem ő sem apa nem veszekednének velem. Meg akarnák oldani talán, de a szemükben onnantól kezdve valamiféle csalódottság csillogna, amit nem bírnék elviselni.
Nekem jónak kellett lennem. Nekem nem volt szabad bajt okozni, hiszen elnyertem a bizalmukat. Jól tanultam, jól viselkedtem az iskola falai között. Ezért engedtek el szórakozni már tizennyolc éves korom előtt és ezért kevertem magam annyi hülyeségbe. Ha szint kéne vallanom minden hódításomról, akkor azt is ki kéne nyögnöm, hogy nem szórakoztam mégsem olyan jól a lányokkal… mindegyikből hiányzott valami. És akkor bennük is felmerülne az a kérdés, amit én annyiszor rejtettem a gondolataim mögé, csakhogy ne kelljen megválaszolnom.
– De? – kérdeztem vissza halkan.
Közben megérintettem a készüléket és visszahúztam magam elé. Hallottam, ahogy súrlódik az asztal lapján… és beleremegtem, amint szemeim elé került a rövidke üzenet. Azt akartam, hogy Arn is úgy érezzen, mint én. Bárcsak azt mondta volna, hogy ez az egész egy hazugság. De hát ő is ismerte Idát. Az a lány rendes volt annak ellenére is, hogy simán a lábai közé jutottam. Miféle előnye származna ebből? Nincsen vagyonom, még csak kerestem sem… egy tehetetlen, érettségizett kölyök vagyok, aki az egyetem megkezdésére vár. Ösztöndíjam sincs, semmi amit adhatnék és a családunk sem kifejezetten vagyonos – legalábbis nem annyira, hogy ő bármi előnyt kovácsoljon ebből.
A szemembe könnyek gyűltek. Már régen átszakadt az a határ, amikor még erősnek tudtam volna mondani magam. Gyenge voltam, tehetetlen. Fájt minden szó, minden lélegzetvétel… talán azért, mert túl sokáig húztam ezt az egészet. Arn talán el sem tudta képzelni, mennyire fájt mindezt kimondanom neki. Mennyire rossz volt félre söpörni az álarcot, ami mögé már gyerekkorom óta bújtam. Nem voltam tökéletes és most már nyoma is maradt a tetteimnek.
– Pár hónapja volt… – válaszoltam rekedten. – Talán áprilisban… – Tettem hozzá olyan halkan, hogy talán csak én hallhattam.
Nem mertem a bátyám szemeibe nézni. Lezártam a telefonom képernyőjét és annak sötétjében figyeltem saját tükörképem. Kék szemeimben ott csillogtak a könnyek, ajkaimat lebiggyesztettem… betegnek tűntem. Nem tükrözte az arcom már azt a magabiztosságot, amivel mindennap besétáltam az iskola ajtaján. Vége lenne a gyerekkornak? Felelősséget kéne vállalnom?
– Nem beszéltem vele. Ez volt az utolsó üzenet… és én csak újra és újra megnéztem… remélve, hogy besöpörhetem a szőnyeg alá. – suttogtam és lefordítottam a készüléket. – De folyamatosan ott volt a gondolataim mögött.
Arn felé pillantottam, kicsit félve. Reméltem, hogy az ő arcán nem látom azt a csalódottságot, amit esetleg a szüleink mutatnának egy ilyen hír hallattán. Kinyitottam, a számát, beszélni akartam, magyarázkodni… de ajkaim megremegtek. Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy kipréseljek magamból a szavakat: – Ugye hazudik? Csak szivatni akar?

Szószám: 594 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Vas. Júl. 22, 2018 11:13 pm

Henrik & Arnfrød

Az asztalnál ültem, Ingrid üzeneteit olvasva a mobilomon. A beszélgetéseinket. Igazából kíváncsi voltam mit reagál majd a legutóbbi üzenetemre. Ám még biztosan nem volt fent Tinder-en, hogy megnézhesse és visszaválaszoljon rá. Ugyanúgy lehet jobb dolga, mint nekem, hogy velem beszélgessen s, egy pillanatra elfelejtsem, mi az ami körülöttem folyik. Fél szemmel ugyan figyeltem az öcsémet, ahogy engem figyel, most azonban sokkal jobban érdekelt egy pillanatig Ingrid, mintsem a saját családom. Ha beszélt is hozzám csak bólogattam, hogy lássa testben itt vagyok, ám a lelkem valahol teljesen máshol járt. Nem itt. Nem is a következő próbán. Nem azon a bugyuta jeleneten amit majd az egyik előadás keretén belül kell majd előadnom. De mielőtt bármit is megsejthetett volna, hogy a dologban nő van és nem egy igazán fontos olvasmányt próbálok rögzíteni a szemeimmel és a memóriámmal, eltettem a zsebem legmélyére. Itthon mindig bekapcsolva hagyom a WiFi-t szóval ha kapok egy értesítést azt azonnal tudni fogom és holtbiztos, hogy nem fogok kiszökni most a bőrömből, az öcsém előtt. Nem látott így, nem is fog. A nevem hallatán felkapom a fejem az asztalról és rá figyelek. Felvonom a szemöldököm, amikor a nevem kénkeserves kimondása után alig mer megszólalni. De várok. A jó testvér nem veszi a harapófogót és szedi ki szavanként azt amit tudnia kell. Hagyom, hogy az öcsém maga tegye meg. Persze megkönnyíthetném a helyzetét, mégsem teszem. Egyrészt nem tudom mit szeretne tőlem. Legutóbb sem bizonyultam jó testvérnek, legalábbis Heloise szerint, amiért beleártottam az orrom az ő dolgába. Amiért nem hagytunk neki egy kis nyugalmat vagy legalábbis én. Csakhogy a testvérem, ha valamelyikőjüknek valami gondja van akkor biztos, hogy hozzám kell fordulniuk, még évek múltán is, mert a nagy testvérek dolga ez. Megvédeni az utánuk következőket. Nem hiába a nagy testvérek a legbölcsebbek. Na jó, ez néhol döcög, tudom. Mert megesik, hogy Hell női dolgaiban nem tudok sokat segíteni. Például hiába világítottuk mindketten rá az öcsémmel, hogy a barátja nem hozzá valló, nem fogadta el. Csak miután szakítottak azt hiszem. Nem hoztam fel előtte a témát azóta, nem tudom hogyan segíthetnék neki. Ámbár most itt az öcsém, nem igaz? Rá kell fókuszálnom, nem a húgomra, aki most nincs jelen.
Először az öcsémre néztem, majd le a mobil képernyőjére amit elém tett. Elolvastam az üzenetet, azt is, hogy kitől kapta, majd újra visszanéztem az öcsémre és eltoltam magamtól a mobilját. Mintha éppen azt akartam volna üzenni, hogy ebbe nem akarok beszállni, mosom kezeimet mint Pontius Pilatus. De én nem Pontius Pilatus vagyok, hanem Arnfrød Morstad. Így nem azért toltam el magamtól az öcsém mobilját mert ki akarnék lépni ebből, hanem azért mert eleget láttam. Csak néztem őt. Ezt a szentségest magam előtt és hallgattam az elterelő mondatát. Ne mondjam el a szüleinknek? Nem szólaltam meg. Nem ígértem meg, hogy nem teszem meg, de azt se hallgatni fogok erről. Inkább komolyan néztem rá. Nem rácsodálkozva, hogy milyen az öcsém, ezt eddig is sejtettem, hiszen nem apánk halál nyugodt jellemét örökölte, sajnos vagy sem. Ezt majd eldönti ő, de az biztos, hogy apánkból egy is éppen elég.
Az asztalra könyökölve megtámasztom az állam és úgy figyelem tovább. Hogy a hallgatással kínoznám őt? Minden bizonnyal. Mégis azt szeretném, ha világossá válna, hogy nem díszből vagyok a nagyobb testvér és nem csak a házi feladatokban tudtam régen segíteni, hanem ilyen halál komoly helyzetekben is.
– Nézd, ez a te életed. Te döntöd el, hogy kivel és hol döntögeted meg a határaidat. A szüleinknek ehhez semmi köze, években már elég nagy vagy de… – mielőtt megbánthattam volna őt és úgy tűnhettem volna én már nagyon is érett vagyok és nincsenek hibáim abba hagytam. Ugyanúgy szeretek élni, ahogy ő, fiatalabb koromban talán ennél is jobban, ám amit megtanultam az az, hogy nem mocskolhatom be a nevem. Nem zenghet senki sehol rossz vagy jó ódákat rólam és a tetteimről, az később ártana a hírnevemnek. A nevünkben van a sorsunk, olyanná vállunk, amilyenné a nevünket is tesszük. Szennyesé. Én meg nem akartam, hogy az öcsém bemocskolja a nevét ilyesmivel. Ezután sem fogom.
– Különben mikor volt ez? Ami meg a legfontosabb, mit akar tőled? Pénzt? Beszéltél vele? – feltételezem azt a kérdést nem kell feltennem, amit eddig normális esetben tennének, mert biztosan nem a válasz, főleg, hogy Ida ilyet küld, az öcsémnek. Az az Ida. Az én öcsémnek.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
60

reagok :
34

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Jún. 30, 2018 11:44 am


Arn & Henri

Honesty…


Nagyot nyeltem, ahogy a bátyámat figyeltem az asztal mellett ücsörögve. Még mindig a kezembe szorongattam azt az átkozott telefont, benne az üzenettel, ami akár az egész életemet feldúlhatta. De ott szerepelt feketén-fehéren Ida néhány sora: „Terhes vagyok, te szemét!” Ez csupán a lényeg volt, az amiért keresett és amiért valószínűleg könnyek között vette kezébe a telefont. Emlékeztem rá, érzékeny lány volt, mégis örültem, hogy nincs a közelemben nem zúdítja rám ennél jobban a dolgokat. Kilométerek választottak el minket egymástól. Ez volt a mi szerencsénk… vagyis csak az enyém. Mert hát Ida mit várt volna tőlem? Vállaljak felelősséget? Mondjam, hogy az enyém és oldjuk meg közösen? Nem ment volna. Nem, nem és nem! Nem akartam apa lenni, nem akartam semmiféle felelősséget. Hiszen még csak tizennyolc vagyok… nem teheti tönkre az egész életemet.
Ezúttal mégis, néma csendben sétáltam az asztal mellé és ültem le a bátyámmal szemben. Nem tudom, mit csinált. Azt nem figyeltem meg, csupán az arcát vizsgálgattam, elképzelve hogyan változnak majd meg a vonásai, ha elmondom, mit tettem. Aztán apám jutott eszembe, akinek nem akartam csalódást okozni. Annyira felnéztem rá, most meg ott álltam egy igencsak komoly problémával, tizennyolc évesen.
– Arn… – nyögtem rekedten.
Remegő térdekkel léptem az asztal mellé és tettem le a telefonomat. Egy ideig magam előtt tartottam, de aztán megszületett az elhatározás: segítség kell. Ez már nem az a téma, amit elmismásolhatok vagy semmissé tehetem annyival, hogy ne kenjék rám. Túl sok volt, túl nehéz, amivel nem tudtam egyedül megküzdeni. A szüleimhez pedig egyszerűen nem fordulhattam. Ők nem értették volna meg a gondomat. Nem akartam, hogy sírjanak, hogy azt higgyék egy másik ember vagyok… mert én jó is tudtam lenni.
Arn elé toltam a készüléket, úgy hogy tökéletesen láthassa az üzenetet. Közben lehajtottam a fejemet és csendesen nyeltem egyet. Éreztem, hogy még mindig remegek, közben pedig könnyek gyűltek a szememben.
– Én… – Ennyit tudtam kipréselni magamból. A szavak nem akartak jönni, egészen olyan volt, mintha a gondolataim is lelassultak volna, képtelen voltam bármi is mondani… de nem akartam a tekintetemet megint a bátyámra emelni. Nem akartam látni, ahogy a csalódott csillogás átveszi a hatalmat a szemei felett.
Ő sem ilyennek ismert. Tudott egy-két hülyeségemről, de az őszemében is inkább voltam jó, mint rossz. Most pedig egy ilyenen kap rajta… ráadásul azért, mert én magam vallottam színt. Talán vissza kellett volna inkább írnom Idának, hogy nem hiszek neki. De nem tettem. Csak bámultam, újra és újra az üzenetet, összeszorult szívvel. Próbáltam végig gondolni, mi történt ott… védekeztünk-e… de csak arra emlékeztem, hogy minden áron meg kellett szereznem a melltartóját bizonyíték gyanánt.
– Kérlek, ne mondd el anyáéknak… – suttogtam.
Közben az asztal szélét piszkáltam, mintha a koszt akarnám ledörzsölgetni róla. Valójában nem volt semmi… csak még mindig nem akartam a szemeibe nézni. Féltem szembesülni azzal, amit okoztam… már nem csak Idának, hanem a bátyámnak is. Csak sóhajtottam egyet. Szerettem volna hozzá tenni, hogy nem biztos az egész és lehet, hogy csak szívat a csaj. De nem tudhattam igazából. Semmiben sem lehettem biztos, hiszen nem ismertem Idát. Ott akkor úgy tűnt ő sem akar többet nálam, de nőknél valójában sosem tudni. Hol ezt mondják, hol azt és a végén nem lehet kiigazodni rajtuk. Mindegyik furcsa és általában nem is érdekelnek, csak a szórakozás kedvéért vállalok be fogadásokat.


Szószám: 540 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Jún. 30, 2018 10:57 am
Játékosok: Arnfrød & Henrik Morstad
Helyszín: Lørenskog, Morstad ház
Téma: Pánik és bla, bla, bla
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
106

reagok :
58

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: norvégia-
Ugrás: