welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Arn & Henri ~ Honesty
TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Nov. 02, 2018 10:42 am

Arn & Henri

Honesty…


Nem kellett volna a bátyámmal lelkiznem tovább. Nem kellett volna folytatnom az elmélyülést a dolgokban, amiket már valószínűleg régen elrontottam. Túl jó fiú akartam lenni, de közben elveszítettem a saját vágyaimat. Illetve, ha voltak is azok egyetlen megfelelési kényszerré váltak és egy maszkot kovácsoltak, amit nem csak a szüleink előtt, de a világ előtt is viselnem kellett. Ha bele is gondoltam, sem tudtam, ki vagyok én valójában. Csak be kellett volna fognom, bámulnom az polcokon sorakozó üdítőket és édességeket… tartani magam a tervhez, hogy ma már vidám leszek. Szükségem volt arra a kanál Nutellára, mint a szomjazónak egy pohár vízre. Kellett az a melegség, amit lenyelve érzek utána.
– Hülyeségnek hangozhat… – Kezdtem bele kicsit rekedten a magyarázatba. Megköszörültem a torkom, hogy normálisan jöjjenek ki a hangok. Nem akartam az a beteges kinézetű megtört valaki lenni, akit korábban látott és aki miatt bizonyára aggódott. Habár a gyengeség és az önsajnálat még mindig ott dolgozott bennem, ha csak eszembe jutott Ida üzenete. Azt a gondolatot azonban képtelen voltam megint elhessegetni lelki szemeim elől. Kínzott, ahogyan azt a rövidke mondat tulajdonosa is akarhatta.
– Azt hiszem, az az álmom, hogy megfeleljek a szüleimnek. Na meg a világnak. – Megrántottam a vállamat. – Egész életemben tisztességesen tanultam, sosem puskáztam… és talán nem is olyan rossz dolog, ha az ember építész lesz. Nem mondom, hogy ez az életcélom, meg ragaszkodom hozzá. Viszont talán egy olyan dolog, amit megszerethetek. Nem?
Nem tudom, miért kérdeztem meg vagy miért akartam ennyire hallani a véleményét. Vagyis tudtam, csak különös volt, hogy Arn még mindig ugyanaz a példakép, aki kisfiú koromban volt. Rá akartam hasonlítani, mintha valami ideál lenne előttem. Ő nemet tudott mondani a szüleinknek, a saját útját járni. Annyira más volt, mint én. Ezért is irigyeltem néha olyan őrült módon, de sosem rosszindulattal a szívemben.
Inkább az üdítőkre szegeztem a tekintetem. El akartam terelni a színes címkék sokaságának segítségével a figyelmemet arról a feketeségről, ami bennem kavargott. Máshoz nem tudtam volna hasonlítani, csak egy sötét árnyhoz, ami hirtelen borul az általam elért célokra. Már nem számított ki voltam néhány hónapja, nem számított, mit értem el az életem során. Iskola első? Az osztály leghelyesebb sráca? Mintha nem is az lennék, aki akkoriban voltam.
– Nem iszok inkább. – Megrántottam a vállamat, mikor elfordultam a söröktől. Oda sem kellett volna mennem, habár jól esett volna az alkohol a meggyötört elmémnek. Tudtam azonban, hogyha éppen otthon ülök le iszogatni és adom elő megint a hattyúhalálát, akkor a szüleim minden bizalmukat elveszítik felém. Arn talán nem is sejtette, hogy milyen kevés alkoholtól is képes vagyok érzelmesre részegedni. Sosem bírtam jól, főleg nem nagy mennyiségben. Nik lehetett volna a megmondója, milyen vagyok olyankor. Ölelkezős, vidám, mosolygós… de most csak könnyeket hozott volna ki belőlem. Olyan gondolatokat, amikkel nem lettem volna még képes szembe nézni.  
– Azt hiszem, képtelen lennék most a mértékre. Nem akarom anyáékat elkeseríteni. – Válaszoltam. Igen, megint ott csilingelt az az átkozott kényszer, ami állandóan megkötöz és eltérít attól, amit akarok. Persze meglehet, hogy annyira nem is akarom azokat a dolgokat, csak a kíváncsiság hajt. Egy részem mindig is szeretett a jó gyerek szerepében tetszelegni. Biztonságos volt, kényelmes, nem járt semmi veszélyessel. Csak hát közben a korom belieknek is meg kellett felelnem. Ezért kellett csajokat űznöm, ezért csábítottam egyre több és többet… míg Ida vissza nem tért – mégha csak egy üzenet formájában.
Energiaital… azt keresek. Ezt próbáltam tudatosítani magamban, ahogy haladtam el a sörök mellett. Kívántam volna az alkohol biztonságot adó melegségét, de valóban féltem, hogy ebben az állapotban mit hoz ki belőlem. Nem akartam olyan dolgokról faggatni a bátyámat, amik esetleg undort váltanak ki belőle… bár nem biztos, hogy haragudna, de akkor sem éreztem helyénvalónak.
– Úgy van, Hellről is gondoskodnunk kell… – Bólintottam és egy kis vigyor ült ki az arcomra. Nem mondom, hogy a legcsodálatosabb és legelbűvölőbb volt. De akkor is jobb volt, mint a sörön és a sötét árnyakon való elmélkedés. Ujjaim kicsit remegve nyúltak az italokért. Először egy Hell-t vettem le és elmosolyodtam a felirat láttán.
– Lehet, hogy nekem is egy Hell kellene. Az a lány mindig felvidít a kis butaságiaval. – Vigyorogtam a bátyámra, ahogy még egy energiaitalt levettem a polcról. A harmadik is ugyanolyanra sikeredett. Azokat csúsztattam a többi holmi közé a kosárba… elnéztem a sorok között, megpillantva egy hosszú szőke hajkoronát. Megijedtem hogy Ida az, hiszen még a testalkat is hasonló volt.
Nem tudom mi ütött belém, de őrült módon menekültem be a bátyám háta mögé. Persze magasabb nálam, ezért nem is volt olyan nehéz elbújni. Éppen csak a válla mellett lestem ki… és akkor pillantottam meg, hogy semmi okom nem volt a félelemtől. Egy másik lány volt az a középiskolából, ahova jártam. Egy osztállyal alattam járt, de sosem fogott meg különösebben. Talán azért, mert nem volt népszerű. Így hát a nevét sem tudtam.
– Azt hittem, hogy I… Ida… – Motyogtam. Még mindig reszkettem. Úgy álltam, ott mintha a pánikroham készülne kitörni rajtam.
Szószám: 813 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Okt. 31, 2018 11:18 am

Henrik & Arnfrød


„Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.” – Paulo Coelho
Segítenem kellett neki és én ezt nagyon jól tudtam. Nem akartam a saját érdekeimet és tennivalóimat jóval a testvérem elé sorolni. Most ő volt az első. Senki más, hanem ő. Hiszem, hogyha hasonlóan rossz bőrben és helyzetben lennék, akkor mellettem állna. Vagy legalábbis próbálna mellettem állni, ha engedném. Mert még mindig azt hiszem, hogy mindent el tudok intézni, segítség nélkül. Ezt a tévképzetet ugyebár egyszer nekem is le kell rombolnom, mert ha ez vezérli ezután is az utamat, akkor bizony bajban leszünk. Ahogy az öcsém csak az én kedvemért levette az álarcát, nekem is le kell valahogy vetkőznöm majd ezt a tulajdonságomat. Be kell ismernem, hogy igenis értékes. Számíthatok rá. Elmondhatom neki a titkaimat. Amik nem nagyok, de éppen elegek ahhoz, hogy néha megmagyarázzon ezt-azt. Például, hogy mitől vagyok néha olyan elszállt, nem törődöm a közvetlen környezetemmel, a mobilom rabja vagy máskor meg miért vagyok olyan hű de beszédes és mindent megosztani vágyó.
Séta közben meg van elég időm gondolkodni, mert csak egy dologra kell figyelnem. Az öcsémre.
– Ráadás Nutellát? – kérdeztem vissza, de hamarosan megkaptam rá a magyarázatot is a testvéremtől. Ha Hell-ről van szó, akkor bizony tényleg képes néha mohó lenni és engedni a Nutella csábításának. De kérdem én, ki lenne képes nem engedni? Jó tudom, a cukorbetegek és azok akik valamilyen oknál fogva nem szeretik a csokoládét.
– Áh a jó öreg Hell már csak ilyen. – nevettem el magam én is. A baj az, hogy én még mindig emlékszem a kicsi Hell-re akinek az egész szája és még az orra hegye is tiszta Nutellás volt, mert épp olyan szerencséje volt, hogy elsőként kutathatott a bevásárló szatyorban. Akkor mi Henri-vel nem voltunk itthon. Apa aznap elvitt a viking hajó múzeumba. Az Osebergi hajó nagy szám volt, most is az. Főleg mert sokat silabizálnak azon, hogy vajon kik lehettek azok akiket eltemettek benne. Néhányan, köztük az apámat is úgy gondolják, hogy egy nagyon híres és neves viking királynőt és a szolgálóját. Mások a csontvázak korából ítélve azt tartják, hogy két nagyon fontos és elismert vallási vezetőt, akik valamilyen oknál fogva nők voltak, nem pedig férfiak. Arról meg nem is beszélve, hogy milyen hírnév övezte akkor a föld tulaját és a tudóst aki az ásatásokat megkezdte azon a földön. Egy egyszerű faragott orrdíszcsonttal kezdődött az egész, amit a farmer talált. Szerintem ilyen értékes kincs lehetett az is amire a húgocskánk talált akkortájt. Próbálta letagadni, hogy de nem is ő ette meg. Az arca túlságosan is árulkodó volt. Tekintve, hogy elfelejtett türkőrbe nézni. Nem büntették meg, legalábbis nem emlékszem rá. Arra viszont igen, hogy sikerült kiharcolnom egy vadonatúj és érintetlen Nutellát az öcsémnek és magamnak. Amiből persze, hogy Hell is kapott. Akkor nem volt ennyire nagy az étvágyam a Nutella iránt. Pusztán jól esett, ha ehettem. Nem csak magára, hanem kenyérre vagy palacsintára kenve is.
„A boldogság pillanatai meglepetésként érnek. Nem mi ragadjuk meg őket, hanem azok minket.” – Ashley Montagu
Elhúztam a számat az öcsém megjegyzésén. Valami nagyon okosat szerettem volna mondani neki újra. Amivel átérezheti, hogy együtt érzek vele. Mellette állok így is. De nem élhet a szüleink árnyékában. Hiszen a szülő álma mindig az, hogy amit ő nem tudott elérni azt majd a gyereke helyette eléri és az lesz a foglalkozása amit ő megálmodott, nem pedig a gyermeke. Pedig sokszor nem az a helyes út amit a szüleink nekünk szánnak. Egyrészt mert nincs meg a hajlamunk hozzá, másrészt meg nekünk is megvannak a saját álmaink, vágyaink és az utunk is, amit nekünk kell kitaposnunk. Bármi áron.
– Mi van a te álmaiddal? Gondoltál esetleg arra, hogy esetleg amit ők szeretnének az nem egyezik a te elképzeléseiddel? – mert én igen. Ezért se lett belőlem mondjuk ügyvéd vagy fogorvos. Nem mintha egyikhez sem lenne eszem. De azt a szüleim erőltetnék rám. Nem én választanám. Még ha kivételt képez és valóban helyesebb lett volna ezen a téren hallgatni rájuk. A színészetet mégis sokkal jobban a magaménak érzem. Különben is, előttem az élet. Ha úgy döntök még mindig tanulhatok akármit.
Abban biztos voltam, hogy a boltban nem a barna kis pénztárost az őzike szemeivel és mosolygós arcával fogjuk látni, mert ő szabadságon van. Tudom. Véletlenül pont meghallottam amint a munkatársának újságolja, hogy végre elmehet egy kicsit az élettársával a szüleihez. Meg egy rakás felesleges információ amit nem hallgattam végig. Egyrészt mert nem illik másrészt éppen zenét hallgattam fél füllel.
– Csak ne válj a rabjává. Van a kólákban valami ami nem enged el. – az íze, talán. Hogyha megszokod már nem akarsz egyetlen egy napot eltölteni nélküle, sem a kávé nélkül amit éppen iszol vagy a napi szál cigi hiányában.
Elvettem egy bevásárlókosarat és azzal meneteltem tovább. Legelőször persze, hogy a Pepsi-t és az almalét akartam megvenni és csak utána a Nutellát, de aztán a testvérem után néztem. Aki a sörös hűtő felé tartott. Azt gondoltam, hogy ki is vesz onnan egyet vagy esetleg kettőt, de nem így tett. Helyette mentegetőzött és azt mondta, hogy energiaital kell neki. Ma nem terveztem vezetni. Így amikor ő elhaladt a hűtőtől én nem féltem kivenni onnan egy párat.
– Hmm te tudod. Pedig a sör is jó hatással van a szervezetre. Ha mértékkel fogyasztják. – okoskodtam, oh hát persze, hogy most könnyen beszélek. Majd becsuktam az ajtót és követtem a testvéremet. Mivel az italos részlegen voltunk, ahol nem csak borok, sörök, likőrök és társaik vannak, hanem közvetlen utánuk következnek a vizek és üdítőitalok, na meg persze az energiaitalok s, egyéb csodavizek a szemeimmel rögvest elkezdtem keresni azt amit legelőször felemlegettem a testvéremnek. Az sajnos nem a Nutella volt, hanem az almalé és a Pepsi.
– Ha energiaital kell elvehetsz nyugodtan hármat. Nekem is kell, meg ha Hell meglátja akkor biztosan neki se ártana ha beszereznénk. Tudod milyen ha kihagyjuk a jóból. – nem kell bemutatnunk egymásnak a testvérünket.
– Hell-nek vegyél el egy eredeti Hell-t. Meg akarom tréfálni. Nekünk vegyél amilyet szeretnél. – már látom lelki szemeim előtt amint ha a testvérem hazaállít akkor a kezébe nyomom és…
Hmm kiderül.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Hétf. Okt. 29, 2018 10:31 am

Arn & Henri

Honesty…


Próbáltam az eszembe vésni annak a képét, ahogy a türköben festettem… hogy már majdnem ugyanaz az átkozott, hazug kölyök vagyok, aki könnyen fenntartja a hazugságai látszatát. Valószínűleg ez volt az igazi Henrik és ezt a bátyám is tudta. Előtte persze már nem kellett játszanom magam, ha ott is csillogott a könnyek nyoma a szemeimbe, akkor sincs gond. Tudja a legféltettebb, legszörnyűbb titkomat és ő lett az én támaszom. Valójában mindig is az volt, hiszen ránéztem fel legjobban az egész családból. Ő volt az én nagytesóm. Rá akartam hasonlítani, erős akartam lenni. Talán ez jóformán felnőttként odáig jutott, hogy egyenesen túl akartam tenni rajta.
Megelégedtem a ténnyel, hogy legalább a testvérének látszom már. Csak egy kósza gondolat volt, hogy talán újra meg kéne fordulnom előtte és kacsintani egyet… hogy legalább kiszakadjon belőlünk az újabb nevetés. Ezzel akartam elűzni a fejemben újra felszínre kapaszkodó sötét gondolatokat. Mert azok mindig ott voltak, mindig ott csengtek minden gondolatom mögött, de időnként felerősödtek. Ezúttal megint. Csak eszembe kellett jutnia az órákkal… vagy talán csak percekkel korábban történt eseményeknek. Ahogy a tekintetem újra megakadt Ida üzenetén és azt a lehető legnagyobb őszinteséggel osztottam meg a bátyámmal. Sosem engedtem még senkit a falak mögé látni. Hiába is sejthette, hogy az egész létem ebben a házban csak a felszínt kapargatja.
Igen, minden porcikám kívánta azt az átkozott Nutellát, ami legalább egy pillanatnyi örömöt hozhat ezekbe a borzalmas napokba. Kellett valami, ami megnyugtatja az állandóan feszült idegeimet, mert bár a bőgés remek volt, azért igencsak kevésnek bizonyult. Az Ida által megidézett szörnyeteg ugyanis még mindig ott tombolt bennem és kínzott.
– Akkor vegyünk egy ráadás Nutellát. – Megrántottam a vállamat.
Nem vagyok kegyetlen Hellel, nem az a típus akitől bármit is megvonnék. Ő volt a kis húgom, akit még most is gondolkodás nélkül öleltem volna magamhoz és akit minden jóval kényeztettem volna, ha tehetek. Csakhogy jelenleg tizennyolc évesen nincs túl sok vagyonom, azon kívül amit anyáék zsebpénz címszóval adnak.
– Persze Hell húsz perc alatt bevág egy üveggel és utána meglepődik, hogy fáj a hasa… – nevettem el magamat.
Örültem, hogy gyalog megyünk a bolt felé. Szükségem volt a friss levegőre és a tagjaim alapos átmozgatására. Egyre többet ücsörögtem odahaza, nem tettem semmit azért, hogy egy kicsit is jobban érezzem magam. Csak feküdtem, sírtam, az üzenetet bámultam és könyörögtem a sorsnak, hogy Ida írja meg pár napon belül, hogy: „Csak vicceltem.” Nem történt meg, ahogy az sem, hogy valaki kirángat az ágyból.
– Tudod… azt hiszem én világéletemben egy báb voltam. Talán ez így van jól. Mindig is az volt a vágyam, hogy anyáéknak megfeleljek… – magyaráztam, nem is figyelve, hogy mennyire kitárulkozok. A tekintetem ugyanis az előttünk húzódó útra szegeződött. Csak bámultam előre, a hangom inkább motyogásnak hallatszott a csendes környéken.
A boltban persze más volt, még ha nem is egy hatalmas üzlet volt, azért voltak emberek, akik csevegtek, pakoltak, fizettek. Kicsit kezdtem visszarázódni a megszokott környezetembe, elfelejtve a depressziót, ami még mindig ott várt a szobám falai között. Tudtam, hogyha hazamegyek pontosan úgy ölel majd át, mint korábban és nem lesz választásom. El kell majd viselnem.
– Hát azért a kólák terén elég válogatós vagyok – válaszoltam. Egy kicsit el is nevettem magamat, miközben megrántottam a vállamat. – De a kedvedért adok neki egy esélyt.
Lassan bólintottam, de az én tekintetem is megakadt az italok között járva valamin. A sörös hűtő dugig volt és olyan csábítóan festett ott, egy kicsit távolabb tőlünk. Ha Arn nem állt volna mellettem, talán azonnal megindulok felé. Csodát reméltem attól az italtól, négy-öt üveg akár olyan felszabadultságot is hozhatott volna, amit csak a bulikon érezhettem… amikor elfelejtettem minden gondomat és csak az örömöt és a „vadászatot” élveztem.
Észre sem vettem, de az önuralmam elszállt. A lábaim megindultak a hűtő felé, de csak álltam ott. Nem tudtam, hogy Arn követ-e, de amikor észbe kaptam, azonnal magyarázkodásra alkalmas szöveget próbáltam összeállítani a fejemben. Azt hiszem, részegnek sem nagyon látott… ahogyan senki a családból.
– Ööö… nem is ezeket kerestem… – Hazudtam és megvakargattam az arcomat. – Energiaital… az kell nekem…
Megint motyogtam és tétován sétáltam odébb onnan.
Szószám: 675 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Okt. 24, 2018 11:38 pm

Henrik & Arnfrød


„Aki elég nagy utat tesz meg, az megtalálja önmagát.” – David Mitchell
Úgy éreztem, hogy muszáj mellette állnom. Hogy éreznie kell rám számíthat. Mindig. Minden egyes helyzetben. A legreménytelenebben is. Amikor úgy érezheti minden ellene van és nincs mellette az ég világon senki. Pedig van. Mi, a testvérei. Hiszen a testvér az egyetlen olyan személy aki azért van mellettünk, hogy elsősorban megkeserítse az életünk, de másodsorban ami sokkal fontosabb mindennél az az vigyázzon ránk. Pontosabban utat mutasson és elmondja a véleményét. Amit vagy megfogadunk vagy nem.
Elmosolyodtam Henrik megjegyzésén, majd szemet forgatva csak megvontam a vállamat. Mit mondjak neki? Hogy nem a kinézet számít? Hogy nem a ruha teszi az embert? Hogy az emberi természete sokkal értékesebb? Hiszen mind tudjuk a ruha amit viselünk az tesz minket egy egyszerű emberré vagy akár elismert egyetemi professzorrá. Mert minden egyes ruhadarab amit viselünk meghatároz minket. Sajnos.
Nem egyszer láttam már ennek az ellentétét, amikor egy észveszejtően okos ember a legegyszerűbben öltözött fel. Ahogy az öcsém is mondaná „utcagyerek” stílusban. Szóval sosem lehet tudni, kit rejtenek a ruhák.
– Néha a ruha teszi az embert, néha meg nem. Annak is jó voltál, de most sokkal inkább a testvéremnek látszol. – kinézetileg, mintha a régi lenne. De ez csak a látszat. Ezt meg mindenképpen szem előtt kell tartanom.
Történjék bármi, már tudni fogom, hogy ez csak egy álarc és semmi több. Mert az öcsémnek most egy támaszra van szüksége. Noha tudom, hogy gyakran nagyon pocsék támasz vagyok. Vagy legalábbis én annak érzem magam. A testvéreim ettől függetlenül érezhetnek bárhogyan és gondolhatnak bármi egyebet. Ha a humorosabbik énemre van szükség, akkor mindig el tudom nyomni a mindig jelenlévő komoly felemet. Most a kettő egyvelegére volt szükség. Hogy ideiglenesen enyhíteni tudjam a bajt amivel szembe kell néznünk. Mert nem hagyom magára.
„Az ész nem ad erőt. Azt csak a szív adhat.” – Makszim Gorkij
Valamiért megfordult a fejemben, hogy most kocsikázás helyett, sétálhatnánk. Úgysincs messze. Két szatyrot meg az öcsém is elbír hazáig. Legalábbis remélem nem nekem kell hazacipelnem a dolgokat azért mert nem autóval mennénk el odáig.
– Ahogy kéred. De… – de semmi, nem mondtam el, hogy nem tudom milyen hatása van egy nagy adag csokinak, esetleg az valóban megoldana minden gondot.
Dehogy old meg, örökre nem. Ideiglenesen talán. Talán most pont ez kell, hogy abban a pillanatban amikor fojtogató kínt érez, megszűnjön és megkönnyebbüljön, egy kicsit.
– Áh ha meglátná az üres Nutellás üveget akkor biztosan jelenetet rendezne szóval nem hagyjuk ki őt sem a jóból! – mert most sokkal inkább elkerülném a mérges Hell-t. Félő, hogy két gondra nem tudnék teljesen figyelni. Ha nincsenek mindketten mellettem, akkor meg pláne nem. Csak akkor figyelhetek rájuk ha mindketten mellettem vannak. Lehetőleg ugyanabban az időben és helyen. Akkor esetleg vigyázhatok rájuk és láthatom rajtuk ha gond van.
– Te is ugyanezt tennéd a helyemben. – talán, ha ő lenne a nagyobb és neki kellene ítélkeznie a hülyeségeimen. Vajon akkor is mellettem állna? Kitartana amellett, hogy én márpedig színész akarok lenni és legyen nyugodtan ő a minta báty, aki boldoggá teszi a szüleinket és normálisabb állása lesz? Ki tudná megmondani ugye? Mert szerencsére nem vagyunk abban a helyzetben.
– Ne ítélkezz elhamarkodottan. Mindenkinek van egy sötét oldala, amit látni sem bír és mélyen elnyomná magában. De most mit számít ez? Az öcsém vagy. Ezt nem tudod sehogy sem megsemmisíteni. Kitagadni meg nem foglak. Te elnézed az én bogaraimat én meg a tieidet és kész. Ilyen egyszerű az egész. Ne ostorozd magad. Ma ne. – amíg velem vagy, tehettem volna hozzá. De gondolnom kellett arra az időszakra is, amikor nem vagyok közvetlen mellette.
– Menjünk gyalog, nincs messze és kedvem sincs vezetni. Addig szellőzik a fejünk. – legalábbis reméltem, hogy nem mond nemet és akadékoskodik, de mégis menjünk autóval mert… mert akkor biztos engedtem volna neki. Hagytam volna, hogy az legyen amit ő akar. Mert most erre van szüksége. Hogy valamit az irányítása alatt tarthasson. Uralhassa a… nagy semmit. A káoszt. Amin együtt lépkedünk.
Ha már itt tartunk, remélem elfogadja a séta lehetőségét és mégsem kell az engedelmes báty szerepét magamra öltenem, aki fejet hajt s, autót vezet ha arra van szükség.
– Tudod bárki bármit mondjon neked… Mindig kövesd az álmaidat. Te döntsd el, hogy mit szeretnél ne mások. Persze ne aggódj rengetegen lesznek akik tanácsokkal látnak el, szeretnék ha a bábjuk lennél, de sose feledd, te nem egy báb vagy, hanem egy húsvér ember. Ha bármit kényszernek éreznél… Ha a szüleink rád erőltetnek valamit vagy bárki más. Ne félj fellépni ellenük. Tudasd velük, hogy van eszed és nem félsz használni.
A bolt ahová tartottunk csak a legközelebbi saroknál balra van. Nincs túlzsúfolva, nem egy gigászi bevásárlóközpont. De amire szükségünk van, most megtaláljuk ott is. Főleg az édességet, mert szerintem ők is tudják, hogy a világ minden egyes sarka tele van édességimádókkal és ezen senki sem tud változtatni semmit. De nem csak édességük van, egyéb dolgokat is árulnak ott például élelmiszer, hentesárú, pékárú, üdítők és társaik. Minden ami szem szájnak ingere.
– Nekem kell a legnagyobb Pepsi és egy almalé is. Tudom, hogy rémes párosítás de… ha valaha megkóstoltad a Pepsi-t már nem érdekel a Coca Cola.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Hétf. Okt. 22, 2018 9:22 am

Arn & Henri

Honesty…


Sejtettem, hogy a fizikai megtisztulás nem oldja meg egyetlen csapásra minden gondomat. Kellemesebb volt azt a tükörből visszabámuló Henriket nézni, mint a kócos hajamba túrni az ujjaimmal. Azok ugyanis nem segítettek egy kicsit sem. Szakadt voltam, koszos. Egyszerűen belefeledkeztem az önsajnálatba, ami a tusolás és a minden egyéb ellenére is ott dolgozott bennem. Mindent meg kellett tennem, hogy a maszkomat visszaerőltessem a képemre… hogy a bátyám is elhiggye: egy kis beszélgetés elég volt. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy őt már nem verhetem át… ahogyan valószínűleg az egész családot sem. Már végig nézték, ahogy magamba roskadok. Látták, min mentem keresztül az elmúlt napokban és egy valaki már az okát is tudja. Arn sosem volt ostoba, könnyedén rájöhetett, hogy ennyi még nem változtatja meg a helyzetet. Talán csak több erőt ad arra, hogy elviseljem. Hálás voltam minden szaváért, minden segítségért, amit megpróbált nyújtani. De a tényen, hogy az életem hazugságok hálóján nyugszik, nem változtatott ez sem.
Vigyort erőltettem az arcomra, mikor a konyhába léptem. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne arra a pillanatra gondoljak, ami nem is olyan régen játszódott le. Inkább a saját külsőmre tereltem a szavakat, remélve, hogy egy kis színészkedéssel és viccelődéssel kitörlöm a fejemből a jelenetet, ahogyan Arn felé csúsztattam a telefonomat. Nem akartam újra és újra felidézni, habár elmém csak is erre hajtott. Azt akarta, hogy rettegjek, vajon mikor jelenik meg Ida terhesen a házunknál és árul be a szüleimnek… és hogy feltegyem magamnak megint a kérdést: Még is mit akar tőlem egy ilyen lány? Ha nagyon erőlködtem sem tudtam volna megmondani a választ minderre. Hiszen nem volt pénzem, a családom sem volt túl gazdag, habár átlagosan éltünk. Egyszerűen nem volt mit adnom neki.
– Azért valld be, utcagyereként sem voltam rossz – mondtam. Az arcomon maszkként viselt vigyor ezúttal őszintébbre váltott. Csupán ujjaim túrták megint össze színpadiasan a hajamat.
Tekintetem egyetlen pillanatra siklott az ajtó felé. Valójában nagyon is kivágytam a házból. Szerettem volna odakint találni magam, mélyet szippantani a talán kissé hűvös levegőből, remélve, hogy az majd alaposan kitisztítja a fejemet… mert hát a tusolás nem volt rám olyan nagy hatással, mint ahogyan azt reméltem. Nem mosta el a sötét kis gondolatokat, amikkel magamat korholtam. Ostoba, hazug embernek éreztem magam, aki az egész életét a megtévesztésre építette… egy tökéletesebb Henrikre, aki valójában nem létezett. Egyszerűen csak jó lett volna annak lenni, megfelelni a világnak, még ha szenvedést is okozott.
– Nem is tudom… – Sóhajtottam. Aztán megrántottam a vállamat. – Szerintem a Nutella elég. Tudod, hogy az minden gondot megold.
Elvigyorodtam. Eszembe jutott az a gyerekkori kép, mikor anya a sír húgunkat tömte Nutellával. Mindig azt mondta, hogy kis kanál minden fájdalmat eltűntet és igaza volt. Bár én nem sokat beszéltem a gondjaimról s a lehető legkevesebb alkalommal engedtem utat a könnyeknek, volt, hogy egyedül másztam fel a konyhapultra. Megfogtam az üveget és beledugtam az ujjamat. Hagytam, hogy az édes íz átjárjon és örömet okozzon, csakhogy újra elő tudjam venni az erős Henriket. Most erre a gondolatra is csak keserűség futott át rajtam.
– De szerintem a Nutella evés Hellnek is bejönne, ha már így megemlítetted – válaszoltam. A húgomra gondolva szinte automatikusan vigyorogtam megint. Imádtam minden szeszélyével és hisztijével együtt. Összetartoztunk, egyek voltunk… el nem tudtam volna képzelni az életemet nélküle.
Az ajtóhoz léptem. Ujjaim a kilincsre fonódtak és egyetlen mozdulattal nyomtam le. Hagytam, hogy rám találjon a friss levegő, hogy kicsit megborzolja az enyhe szél a hajamat. Könyörgöm, űzd el Idát a fejemből! Ez futott végig a gondolataimon, mikor megcirógatta az arcomat is a szellő. Szabadulni akartam a kötöttségeimtől. Csak élvezni akartam a testvérem társaságát, azt, hogy éppen vele, a példaképemmel, a bátyámmal lehetek.
– Köszi, hogy ma ennyit foglalkoztál velem.– Halkan beszéltem, mintha attól félnék más is meghallhatja. Valójában senki sem volt a közelben. – Valahogy megpróbálom helyre hozni ezt az egészet… csak nagyon nehéz… mintha nem is én követtem volna el azt a hibát, hanem egy másik Henrik… egy hülye gyerek…
Szószám: 653 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Okt. 19, 2018 11:10 pm

Henrik & Arnfrød


„Nem félek a holnaptól, mert láttam a tegnapot, és szeretem a mát.” – William Allen White
Szemet forgatok az öcsém kérdésére. Vele ellentétben én nem nevettem el magam. Elsőre nem tudom. Nem akarom, hogy ilyesmivel viccelődjön. Ijesztő. De remélem, hogy tényleg csak viccel és ezért neveti el magát.
– Hahaha, vicces vagy! Jó csak akkor vagyok ha alszok apuuuuuuu! – ismét direkt nyújtom el az apu szót és csak azért mert… Mert most ebben a pillanatban még ilyen a kedvem. Azonban amint becsukódik előttem a mosdó ajtaja én már rohanok. Jó hangosan le a lépcsőn. Mintha újra rosszcsont trappoló gyerek lennék. De nem. Csak tényleg „gyorsan” át akarok nézni mindent. A hűtött, főleg azt. A fűszereket, hogy van-e itthon olaj meg ecet, valami rágcsálnivaló sós és édes egyaránt. Üdítő. Nekem Pepsi a többieknek meg bármi egyéb amire épp rákattantak. Zöld almalé is. Valamivel vegyíteni kell a Pepsi-t ugyebár. Cigi. Bár azt elég volt megjegyeznem fejben, hogy mennyire lennék meg nélküle vagy sem. Csoki. Tudom, hogy anyám kinyírna érte, de ha létezne a valóságban is egy Wonka Édesség gyár és annak aprócska boltjai lennének akkor sorban állnánk mind a hárman a családból. Legalábbis abban biztos vagyok, hogy Henrik és én ott állnánk, Hell-t vonszolnánk magunk után. Ha szeretné ha nem. Tehát kész lenne az egész családi összetartás. Látszólagosan.
Körbejártam a házat. Nagyjából. Nem másztam be Hell szobájába, hogy kiderítsem neki éppen mi hiányzik és mire lenne szüksége a közeli boltból. Most épp elégnek bizonyult az, hogy a legnagyobb Nutellát szándékoztam megvenni. Bár félő, hogy talán még az sem lesz elég a testvéreim felvidításához. Más is kell hozzá. Én. Leginkább én, meg az idegesítően gyermeki felem, aki hirtelen áttud váltani felnőttbe ha az kell. Néha az kell, hogy higgadt legyek, néha meg az ellenkezője. Mikor melyik. Tudom, hogy mindkettő én vagyok. Mikor éppen kire van szükség. Ez tesz engem azzá aki most vagyok. Nem készítettem listát. Felesleges. Ezért mire az öcsém elkészült, addigra én is lelassultam és körbe járkáltam a házat. Azokat a szegleteket ahol a fontos dolgokat szoktuk tartani.
„Azzal az idővel kell foglalkoznunk, ami megadatik nekünk.” – John Ronald Reuel Tolkien
Újra a konyhában voltam. Összeszedtem a mosatlanomat amit itt hagytam és egyszerűen csak betettem a mosogatókagylóba. Eszembe juthatott volna elmosni, meg egyéb kis figyelmesség anyának, de örüljön inkább annak, hogy költöm a pénzt és letudom azt amivel úgyis megbízna.
Épp leültem volna a székre, amint Henrik újra megjelent. Így inkább állva maradtam és figyeltem az előadását. Elmosolyodtam. De nem azért, mert valóban azt a hatást keltette, hogy megváltozott és tiszta lett, hanem azon ahogy ezt eljátszotta.
– Csinos? Hmm nem is tudom. Így felvállalhatóbbnak látszol annyi szent. Szóval most már tényleg az öcsém vagy, nem pedig egy utcagyerek, ahogy nevezted magad. – nyelvet öltöttem rá. Jó persze nem figyeltem arra, hogy ő éppen minek nevezi saját magát, mert nem volt az.
– Mehetünk a boltba. Megnéztem mi kell hazára, de… – itt megálltam. Egy pillanatra csupán. Csak azért, hogy minél nagyobb legyen a hatása annak amit majd ki fogok mondani. Őrlődjön egy kicsit inkább azon, hogy mit akarok mondani, mintsem egyeben.
– De arra gondoltam, hogy előbb rólad gondoskodom. Mire van szükséged? Szeretnéd ha vennék neked valamit a Nutellán kívül?
Mit tudom én, sör. Szerintem inkább mindkettőnknek, mintsem csak és kizárólag neki. Vagy valami gyümölcs, egyéb édesség ami felvidítja. Fogalmam sincs, most éppen mit szeretne.
– Hmmm… Vagy esetleg inkább Hell-nek vegyek valamit? – persze csak tréfáltam. Nem hiszem, hogy most legszívesebben osztogatnám a meglévő pénzem. Ami van az kell. Jó, ettől eltekintve költekezhetek. Csak… Csak nem akarok feleslegesen pénzt pazarolni.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Okt. 19, 2018 9:04 am

Arn & Henri

Honesty…


Egy kicsit horkantam Arn megjegyzésére: „De legközelebb te fogsz.” Tudtam nagyon jól, ha következőnek is nagy szemekkel és egy aranyos mosollyal pillantok rá, meghív bármire. Talán még a legnagyobb tábla csokit is ki tudom tőle kuncsorogni, ami robbanós cukorral van megtöltve. Gyerekkoromban rajongtam azért az édességért. Szerettem, ahogy a fogaim között pattog. Az a sercegő hang hosszú percekig ott csengett a fülemben. Vicces volt, különleges, kicsit kiszakított a hétköznapokból. Persze anya sosem engedte, hogy túl sok édességgel tömjük magunkat. A péntek viszont más volt. Emlékszem, hogy iskola után mindig értünk jött és elvitt minket vásárolni. A csokis polcok között ácsorogva pedig mindenki választhatott magának valamit. Hosszú éveken át újra és újra a pattogós cukorral tömött, hatalmas tábla édességet választottam… egészen addig, míg ki nem hánytam az egészet. Addigra már tizenhárom éves voltam. Túlettem magam. Furcsa volt, hogy öt évvel később megint eszembe jutott s olyan szívesen ízleltem volna meg újra.
– Na… – Pislogtam Arn felé.
A szobámba érve is persze ott volt a sarkamban. Egy kicsit sem zavart, sőt már csak megmosolyogtam. Gondoskodtam róla, hogy ezt ő ne láthassa, így inkább a szekrénybe hajoltam. A tiszta ruhák között kutakodva választottam ki egy-egy ruhadarabot. Tetszett, hogy a gyerekes énje mögött ott bújt az a gondoskodó, erős báty, akire mindennél nagyobb szükségem volt. Talán ő is érezte, hogy ez most több volt egy egyszerű kiakadásnál, mintha egy végponthoz értem volna… mintha az lett volna a pohár széle ott. Egyszerűen túlcsordultak az érzések és ez volt az én segélykiáltásom, amit már így is túl régóta nyomtam el magamban.
– Biztosan nem akarod ellenőrizni, hogy nem fulladok-e bele a vízbe? – Nevetve tettem fel a kérdést, aztán egy intéssel magam mögött hagytam. – Addig is legyél jó fiú, kicsi Arn. – Tettem hozzá kissé szúrkálódva.
Gondosan behúztam magam mögött a fürdő ajtót. Pillanatok alatt vetkőztem le és álltam be a zuhany alá. Hagytam, hogy kellemes, kicsit talán forróbb víz végig folyjon a tagjaim, felmelegítse minden porcikámat. Alaposan arcot mostam. Vadul, kicsit durván, mintha magamhoz akarnék térni abból a keserűségből vagy inkább egy rémálomból. Még mindig nem tudtam elhinni, ami körülöttem történik… bár kimondva a szavakat annyira valóságosnak és ijesztőnek tűnt. Sokszor hazudtam életemben, sok hibát követtem, de felelőtlen a lehető legkevesebb alkalommal voltam. Tudtam, hogy minden ilyesmi veszélyezteti azt a fedhetetlenséget, ami mögött szerettem elrejtőzni. Voltak dolgok, amiket odafigyelve, de meg mertem tenni. A védekezésre viszont mindig figyeltem… képtelen voltam felfogni, hogy ezúttal hogyan nem sikerült… miben volt Ida más, mint a többi lány. Nem estem neki, nem voltam elvakulva a szenvedélytől. Talán csak a vak győzni akarás vehette el a józan eszem.
Nem is akartam belegondolni ennél jobban. Megráztam a fejem és kimásztam a zuhanya alól. Gyorsan öltöztem fel, mostam fogat és borotválkoztam meg. Csak a hajam állt úgy még mindig, mintha alaposan elaludtam volna s láthatóan ez ellen nem is hagyott komolyabban fellépni. Akárhogy igazgattam azokat a hullámos tincseket, visszavándoroltak az eredeti helyükre.
Egy vállrándítással nyugtáztam a veszteségem, aztán elindultam a bátyám keresésére. Szerettem volna megint látni, megint az ő erejére támaszkodni, hogy az újra fellángoló keserűség távozzon belőlem. Hagytam volna kiszívni azt magamból, mint egy mérget… de úgy tűnt ez lehetetlen. Csak is Arn közelében voltam nyugodt, egyelőre.
A telefonomat „véletlenül” az ágyamon felejtettem. Ettől persze még erősebben telepedett rám a béke. Olyan volt, mintha a bilincseimet a szobámba zárva felejtettem volna arra a néhány percre, még ha tudtam is: hamarosan megint fel kell csatolni azokat a csuklómra, szembe nézni a gondokkal. Persze a szívem mélyén ott lüktetett mindenféle félelem azzal kapcsolatban, hogy ismét Ida írt nekem egy-egy keresetlen szót, amiért nem válaszoltam neki még mindig.
– Csinos vagyok? – kérdeztem.
Még meg is fordultam a bátyám előtt. Aztán, mikor találkozott a tekintetünk, csak rá kacsintottam és vigyorogtam. Vajon elhitte, hogy jobban érezem magam? Vajon még mindig aggódott?
– Mehetünk a boltba?
Szószám: 629 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Okt. 09, 2018 11:08 am

Henrik & Arnfrød


„A lélek abból táplálkozik, aminek örül.” – Reinhard K. Sprenger
Muszáj erről beszélnünk? Muszáj erről beszélnünk. Az öcsém kényes témája az én új fegyverem arra, hogy lent tartsam azt az álarcot ami mögé eddig megbújt. Csak bólintottam, amit kétlem, hogy látott volna mivel a tekintete vissza is siklott rólam a mosószerre amit éppen bontogatni próbált. Így adódott egy kis alkalmam, hogy alaposan végigmérjem őt. Ez a bizonytalan kis test itt, még mindig az öcsém. Akinek megmutattam, hogyan kell fára mászni, homokvárat építeni a semmiből, alagutat és kacskaringós hegyi utat a játék autónak, szintén homokból. Ezek persze mind gyerekkori szép emlékek s, azok közé tartoznak amikre én legalábbis vidáman gondolok vissza. Szeretek vissza gondolni ezekre, csak azért mert velük ellentétben én erre jobban emlékszem mint ők, tisztábban, kivéve amire nem. Aminek nem fektettem akkora nagy hangsúlyt. Amire nem emlékeznék vissza, mert csöppet sem olyan kedves emlék, mint az összes többi. Még mindig előttem van, amikor először mentek iskolába Hell-el. Úgy emlékszem komoly volt, a kicsi Hell-el ellentétben, aki toporzékolt, hogy márpedig ő az óvodába akar menni, vissza az óvónénijéhez, akit megszokott.
Talán már akkor is rólam vett volna példát? Hogy milyen könnyedén veszem az akadályokat? Emlékszem, hogy öt évesen már iskolás akartam lenni, amikor a nálam két évvel idősebb ismerős cimboráim iskolásak lettek én velük akartam menni. Mert úgy éreztem elég nagy vagyok már az iskolához. De persze, hogy nem voltam. Ugyan! Az öcsém sem lehetett jobb helyzetben, mint amilyenben Hell volt akkoriban. Tudom, hogy imádta az ovis csoportját, ahogy Hell is, de nem mutatta ki. Sokkal inkább elpalástolta az érzéseit már akkor is, egy olyan mosoly mögé, amiről már tudom, hogy csak egy álarc. Egy olyan álarc, ami mögött ő mindig biztonságban érezte magát, ami mögé elrejtőzhetett. Eddig. Eddig és nem tovább. Viszont még mindig az a kis gyerek a szememben aki volt, akit nem ijesztett meg látszólag az újdonság, azért mert… én ott voltam neki? Gondolta volna akkor, hogy amiért én olyan hű de szívesen megyek az iskolába, neki is ugyanolyan jó lesz? Hogy nem kell búslakodnia? Hogy csak másik tanítót kap valójában? Vajon mi járhatott a kicsi Henri fejében? Na és mi jár a jóval idősebb Henri fejében? Most, hogy már szerinte nem az a kis pöttöm George, aki volt? Csak néztem. Belefeledkeztem abba, hogy nem kellene ilyen komolyan néznem őt. Hiszen visszafordul és a végén rajta kap, hogy őt nézem. Pusztán az a baj, hogy féltem. Ez a béka királyfi is az én öcsém, ahogy a dráma királynő is az én húgom. Ha nem az enyémek lennének, ha nem kötne össze minket a vér… Az élet nélkülük unalmas lenne.
„Könnyű dolog bölcsnek lenni. Csak gondolj valami butaságra, aztán ne mondd ki.” – Sam Levenson
Rakétaként tört volna ki belőlem egy „hú-hú” és néhány kis boldog ugrándozás, hogy fokozzam azt a nyomorúságos pillanatot amikor szánalmasan próbálkozom a gyerekességem újjá élesztésével. Helyette csak ravaszul vigyorogtam az öcsémre, majd el is nevettem magam. Mert nem tudtam megállni. Tetszett a szerepcsere, egy pillanatig el is hittem, hogy én vagyok a kisebb. De aztán benyögte, hogy én fizetek. Ennyit a kisfiús szereplésemről. Lebiggyesztettem a számat, mintha a gyermeki csalódottságomat akarnám eljátszani, ám egy vállrándítással lerendeztem az egészet és tudomásul vettem, hogy nekem kell fizetnem.
– Jól van, én fizetek ma mindent. De legközelebb te fogsz. – vagy a szüleink, ha azt vesszük, hogy az ő pénzükről van szó. Ida bizonyára azt hihette, hogy az öcsém szobája elrejtett aranyröggel van tele, ami akár negyven gyerek eltartására is éppen elég. Ugyan már! Hová tudna ilyesmit elrejteni? Amivel az öcsém szobája most tele van azok a szennyes és tiszta ruhái, na meg a bútorok és néhány egyéb dolog. De valójában ennyi az egész. Nincs aranyrög, sőt még aranytojást tojó liba sincs, szóval nem tudom mi az amit a szomszéd lányunk remél.
Nem hagytam magára az öcsém továbbra sem. Olyan lehettem akár mint Pán Péter rakoncátlan árnyéka, akinek még ő sem tudott igazán parancsolni. Nekem viszont most tényleg komolyan mellette kellett lennem ha tört, ha szakadt. Az én testvérem, nekem kell vigyáznom rá, nem másnak, akárhány éves is legyen.
– Helyes apuuu, nagyon helyes! – újfent gyerek, de nem az övé, nem az Ida-ügyet próbálom ismét felhozni neki. Nem! Hanem azt, hogy neki kell pesztrálnia engem. Értitek? Engem…
Figyeltem ahogy megáll a szekrénye elől és gondosan kiválasztja azt a ruha kombinációt ami szerinte jól fog állni rajta. Végül is nekem mindegy, a lényeg azon van, hogy ő jól érezze magát benne és kész.
– A fürdés már szerencsédre megy egyedül is, oda nem foglak követni. Amíg elkészülsz én addig körbe nézek, hogy kell-e valami más hazára. Nem akarok anyánk unszolására boltba menni, ha nem muszáj. Szóval jobb ha ma veszem meg, mintsem holnap nagy zsémbesen az… akármitől. – még nem hagytam magára, azt terveztem, hogy csak akkor hagyom őt egyedül amikor bemegy a fürdőszobába és biztos leszek abban addig sem búslakodik. Ja biztos fog, de odabent már nem láthatom. Sajnos. Már nem vagyunk gyerekek.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Csüt. Szept. 20, 2018 1:54 pm

Arn & Henri

Honesty…


A mosószer adagolót kihúzva egy pillanatra megálltam. Valójában örültem, hogy Arn nem tűnt el és még mindig a nyomomban van. Szükségem volt rá, ő volt az én falat kenyerem, ami még tartotta bennem az erőt. Igen. Jobb lett volna, ha nem hozza fel újra Idát vagy éppen a szomszédságunkát… inkább csevegtem volna az óriás kiszereléses Nutelláról vagy éppen a töménytelen mennyiségű csokiról, amit belém akart még a nap folyamán diktálni. Bármennyi cukrot hajlandó lettem volna a testembe diktálni, ha az elfeledteti velem azt a rengeteg kételyt és elveszi a keserű szájízt. Szerettem volna visszabújni az álarcom mögé, de a bátyám szeme láttára már nem voltam képes úgy mosolyogni, mint egy pillanattal korábban.
Remegő kézzel emeltem fel a mosószert. Ügyetlenül próbáltam kibontani, közben kerülve a tekintetét. Nem akartam, hogy észrevegye, megint könnyek ülnek a szemembe. Nem akartam beszélni se, hogy ne hallja a rekedt, elcsukló hangomat. Csakhogy a gondolatok szavak formájában igenis kicsúsztak a számon.
– Muszáj erről beszélnünk? – Néztem rá egy pillanatra.
A tekintetem visszasiklott a mosószerre, amit nagy nehezen, de kibontottam. Dühösen, még mindig kissé remegve kezdtem önteni az adagolóba. Nem érdekelt, ha esetleg túl sok és majd a hab kifolyik valamelyik nyíláson… habár hallottam, hogy anya már hasonlóért leszidta a testvéreimet. Engem most aztán az sem zökkentett volna ki az életemet megnyomorító melankóliából. Talán kicsit úgy éreztem, ha eleget töltök rá, akkor sikerülni fog, akkor én magam is megtisztulok a koszos ruhákkal együtt.
– Jó… – Sóhajtottam. – Tudom, hogy igazad van… és meg kell ezt oldani. Szóval, igen menj át.
Még egy lassú, kissé erőtlen bólintást is párosítottam a válaszomhoz. Nem akartam megint rá nézni, mert éreztem, hogy újabb adag könny társul a korábbiakhoz és már nem fogom tudni visszatartani őket. Becsuktam a mosógépet és kiválasztottam az egyik programot. Arra sem figyeltem igazán, hogy a megfelelőre állítsam. Egyszerűen csak megnyomtam a nagy „Start” feliratú gombot… ám ezzel nem csak a mosás, hanem egy újabb nehéz korszak kezdődött el az életemben. Szembe kellett néznem Idával és a gyerekkel… vagy csak szimplán a kegyetlenségével. Vajon élvezi, hogy gyötörhet ezzel? Talán csak egy hülye bosszú? Talán tényleg szerelmes belém? De miért lenne? Sokkal fiatalabb voltam nála.
Nagyon sóhajtottam megint. Aztán a bátyám felé fordultam a szemébe néztem. Láttam azt a csillogó tekintetet és elvigyorodtam, ahogy hozzá párosult megint az a gyermeki hang. Képtelen voltam ennek a hülyéskedős oldalának ellenállni, még ha csak pillanatnyi boldogságot is jelentett az egész. Talán a kis viccei nélkül már nem is álltam volna ilyen jól talpon.  
– Elmegyek. Valakinek vigyáznia kell egy ilyen kisfiúra, mint te… – Olyan hangon beszéltem, ahogy ő szokott, mikor komoly nagytestvérnek mutatkozik. Reméltem, hogy felismeri és legalább ő is levigyorodik. – Ööö… de mindent te fizetsz.
Rá vigyorogtam azzal a meggyőző kis arckifejezéssel, amit a lányok úgy szerettek. Valahol tetszett volna, ha a bátyámnál is beválik… mintha akkor az egész világ meggyőzhető lenne vele. Eddig leginkább csak a szüleimet és az osztálytársakat tudtam megvenni az ilyesmivel, na meg a tanárokat – akik nagyrészt nők voltak szintén.
– De előtt le kéne zuhanyoznom és átöltöznöm… – Magyaráztam és már mentem is vissza a szobám irányába. Sejtettem, hogy oda is követni fog, ezért hátra sem nézve folytattam: – A Nutella vásárláshoz mindenképpen csinos akarok lenni. Nehogy azt mondják, hogy csövesnek nézek ki a helyes bátyám mellett.
Belöktem az ajtót és már léptem is a szekrényemhez. Annak ellenére, hogy az elmúlt napok szennyes nagyrésze korábban a padlót díszítette, még mindig rengeteg ruhám volt. Szép, katonás rendben sorakoztak, a szekrényből pedig áradt az illatosító átható aromája. Lent ott voltak a cipők. A sportosabbtól az elegánsig minden és persze tökéletesen tisztán. Valószínűleg, ha valaki benézne a szekrényembe egy házas fickó ruhatára jutna eszébe róla, amit a felesége  tart rendben. Csakhogy ezt én tettem ilyenné, én hajtogattam tökéletesen össze, én tisztogattam ki a cipőket és én rendszereztem.
– Hmm… ez tökéletes – magyaráztam magam elé. A kezembe vettem az egyik lefeszesebb farmeromat és egy egyszerű pólót, hozzá drága sportcipőt. – Gondolom jobb lesz, mint a pizsama…
Szószám: 657 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Szept. 18, 2018 5:40 pm

Henrik & Arnfrød


„Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.” – Paulo Coelho
Szeretek a testvéreimmel beszélgetni, összeülni és megbeszélni a dolgainkat. Próbálok nyitni feléjük, hogy lássák én vagyok az idősebb példakép, akit látszólag nem tudnak elérni, de ez nem jelent semmit, mert ez a kép csak a fejükben létezik. Én igenis elérhető vagyok a nap huszonnégy órájában csak bátornak kell lenniük. Hogy mi történik az én titkaimmal? Kinek mondom el ha nekik nem? Egyszerűen megtartom magamban, nem adom tovább. Ezért is gondolkodok el néha olyan sokáig. Mélyen magamba szállok és alig hallom meg ha anya éppen azért sopánkodik mert nincs itthon liszt vagy tej és jó lenne ha elmennék vásárolni hazára, mert ő nem ér rá a kicsiket meg nem akarja elküldeni itthonról mert „tanulnak”. Persze ilyenkor szívesen visszaszájalnék, hogy bezzeg amikor én tanultam ha esett ha sütött menni kellett. Mert rám parancsolt. Plusz nem akartam, hogy a kisebbek előtt fenyítsen, szidjon, hogy milyen rossz vagyok. Tudtam én magamtól is mennyire engedetlen vagyok, nem kellett ezt közszemlére bocsátani. Mára már ezt úgy gondolom, hogy elnőttem, egyszerűen teszem amit tennem kell és követem az álmaimhoz vezető utat. Még akkor is ha ez az út megannyi keserűséggel van éppen kikövezve. Nem adhatom fel. Egyszer az életben azt kell tennem amit én szeretek, nem pedig más. Ezért is harcolok. Hogy elsősorban elnyerjem a testvéreim szeretetét, másodsorban a bizalmukat, tudniuk kell rám mindig számíthatnak. Mert megvédem őket. Vagy legalábbis megpróbálom, ha engedik. Na például pont ezért szeretgetem egy kicsit az öcsémet. Hogy tudja a nagy tesó itt van és megvédi. Noha van ebben az egészben egy kis elviccelődés, az üzenet úgysem veszít akkora nagyot az értékéből.
– Csokit bizony! Ha akarod vehetünk Nutellát is, de akkor a legnagyobb kiszerelést, hogy Hell ne mérgelődjön amiért neki nem hagytunk sokat. Nem akarok kifogásokat hallani, hogy hizlal és edzened kell utána rögvest. Elegendő boldogsághormon van benne, hogy ne érdekeljen egy pillanatig a testépítés. – beszél ugyebár az, aki nem a vézna kategóriába sorolható, de nem is a túlsúlyosba, vigyázok a nem létező zsírfeleslegemre. Ettől függetlenül az öcsém hízhat nyugodtan egy kicsit, addig tudom, hogy rendesen eszik és nem kell féltenem őt semmitől, pláne nem az éhhaláltól.
„Soha sincs túl későn vagy túl korán. Minden akkor történik, amikor történnie kell.” – Mitch Albom
Kíváncsian felvonom a szemöldököm, amikor beszél, az élet mocskáról. Hogy bár ki lehetne mosni azt is az emberből. A borotválkozás csak az egyik eset, ami látszólag visszaállítja a rendet és a család többi tagjával is sikerül elhitetni, hogy minden rendben, holott valójában dehogy.
Nem akartam az öcsém terhére lenni, mégis követtem őt, mint egy árnyék.
– Holnap átmegyek a szomszédba, beszélgetek egy kicsit Ida öccsével. Meg kell tudnom, hogy mi van. Az a kis srác úgyis imád, főleg amióta neki adtam a Lørenskog-i jéghoki klubról gyűjtött összes kártyámat. Nekem nagyon úgysem kellettek és te meg nem vagy jéghoki őrült, mint a szomszéd, ezért nem kérdeztelek meg, hogy kell neked, mert te úgyis ennél okosabb vagy. – fényeztem, igen, most éppen valami ilyesmire volt szüksége.
Hogy visszakapja egy kicsit az önbizalmát és hasonlók.
– Igen, ezt most direkt hoztam fel, de nem azért, hogy elszontyolodj, hanem azért mert… A beleegyezésed nélkül úgysem tudnék semmit sem tenni. Pusztán tényleg jó lenne ha ki tudnánk deríteni mi az amit a családja észlel. Már ha észlel valami nagyon furcsát rajta, ha vele beszélnek és hasonló. – nem akartam én lenni Agatha Christie egyik nagy sikerű krimi regényének a hőse lenni, de mégis valami hajtott afelé, hogy úgy viselkedjek, mintha a húsvér James Japp lennék.
Hercule Poirot-hoz ugye több kell, mint ami bennem megvan. De kis ügyességgel szerintem akár azt a szintet is elérhetném.
– Eljössz velem a boltba igaz? – kiskutya szemekkel néztem rá, persze sejtettem, hogy ennyivel talán nem tudom meggyőzni őt, mégsem akartam azt, egyedül itthon maradjon míg én megveszem a csokit meg miegymást ami éppen akkor felesleges, de úgysem tudnék haza jönni nélküle.
– Légysziiiiiiiiiii! – megint követelőző gyerekmódba kapcsoltam, tudom teljesen feleslegesen, de nekem akkor is jó móka volt. Mert így előtérbe kerülhetett egy kicsit az a másik énem. Az aki szegény Hell-t is a búskomorságba kergetné, ha tudná a sok zagyvaságával. Csak Hell más, ő kirekeszt, kizár, lehord, ha az kell, hogy elvegye a bennem szunnyadó kis Mumus csillapíthatatlan erejét. Ha éppen olyan a hangulatom és veszekedni is merészelnék még vele.
– Egyedül unalmas a vásárlás, ha ketten megyünk, akkor nem fogok unatkozni. Plusz a te agyad is szellőzik egy kicsit. Emberek közé megyünk! Meglátjuk azt a barna kis pénztárost az őzike szemeivel és mosolygós arcával és máris azt kívánod… Bár soha ne mentünk volna oda, de nem ez a lényeg! Hanem az, hogy nem vagyunk itthon! Jó? – végül átváltottam egy picivel normálisabba, abba akinek még tényleg meg van a józan esze és nem akar felvágni semmivel sem. Főleg nem a belőle áradó hülyeséggel, ha épp az kellett.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Szept. 12, 2018 3:25 pm

Arn & Henri

Honesty…


Csendesen hallgattam a bátyám szavait. Furcsa volt az „olyan” szót hallani vele kapcsolatban, hiszen ha a szüleink ezt is gondolnák, valójában jobban írna le engem. Arn tervezett, Arn gondolt a jövőjére és belevágott valamibe. Én viszont csak szabályoknak, állandó megfelelési kényszeremnek éltem. Azt akartam, hogy anya mosolyogjon, mikor meglátja a bizonyítványom és apa szemébe büszkeség csillogjon, mikor meglátja az egyetemi felvételi eredményeimet. Miért választottam az építészetet? Hát nem azért, mert életem legnagyobb vágya lett volna vagy mert el tudtam magam képzelni a tervező asztal felett… egyszerűen csak jólfizető állás volt, olyan ami kimondva komolynak hangzik. Ida pedig lényegében ezt a tökéletes világot rombolta le és már a mosolyom is kevés volt elfedni a bajt.
Nem válaszoltam a bátyámnak, nem akartam azt mondani, hogy majd azzal nyugtatom anyát, hogy a másik fia még „olyanabb.” Nem kellett volna még több keserűséget keverni abba a napba, csak még jobban belefúrtam magam a bátyám karjai közé és csak nevette. Vigyorogtam, mikor az a puszi a homlokomon csattant. Hálás voltam azért a pillanatnyi szabadságért, azért a jó kedvért, amit adni tudott. Neki könnyedén mondtam volna, hogy szeretem… vagy akár Hellnek és a szüleinknek. Csakhogy ebbe a kis körbe képtelen volt bárki más is beférkőzni. Hiába szerettem volna rendes barátnőt, mint Nik és Nils, nem bírtam mellettük. Egyszerűen nem érdekeltek és beértem a szexszel.
Nem akartam keseregni, de nem akartam magam a telefonomra vetni sem. Még nem álltam készen, hogy megnézzem azt az átkozott üzenetet. Egyszerűen csak szerettem volna elterelni a figyelmem arról, hogy milyen egy selejt lett belőlem… holott valójában én tettem a legbüszkébbé a szüleinket. Szerettem volna megint az a gyerek lenni, aki mosolyt csal az anyukája arcára, csakhogy Ida üzenete mindent felforgatott. A maszk szinte lecsúszott az arcomról és már a hiába kaptam utána, látható lett az igazi énem. Egy megtört tizennyolc éves voltam, mint azok, akik nem kerültek be az egyetemre, nem tudtak leérettségizni, nem voltak barátaik… nem kerültek be társaságba. Csakhogy én ezt magamnak okoztam, nem a körülmények áldozata lettem. Hiszen én akartam elcsábítani Idát… erre a gondolatra ingerülten dobtam be egy kupac zoknit a kosárban.
– Csokit? – Nevettem el magam, ahogy közelebb tartottam hozzá a szennyeskosarat. – Igazad van. Valamivel be kell melegítenünk a nagyi fincsi főztjére…
Megpróbáltam megőrizni a vigyort a képemen, ami mások szerint olyan gyönyörűvé és angyalivá tette az arcomat, hogy annak képtelenség ellenállni. Talán csak engem rázott ki tényleg a hideg, ha valami visszatükröződésben megpillantottam. Gyűlöltem már azt a maszkot, gyűlöltem azt a Henriket… mégis kapaszkodtam volna belé, hogy ne jöjjön rá a világ, milyen defektes kölyök lett belőlem. Nem akartam megmutatni ki vagyok, hiszen én magam sem tudtam és féltem, hogy kiderül valami olyan, amitől igazából egy ideje tartok.
– Előtte ezt a mocskot el kell takarítani… – magyaráztam és a következő kupac mellé léptem. Ott főleg pólók, meg egy-két alsógatya volt. Ösztönösen markoltam bele a szennyes kupacba, hogy annak a tetejét legalább a kosárba hajítsam.
A következő adag előtt a bátyámra néztem. Figyeltem, ahogy beszél… figyeltem, ahogy még ezzel is nyugtatni probál.
– Remélem ezt a mocskot is könnyű lesz eltávolítani… – Vigyorodtam el, ahogy végig dörzsöltem a borostás arcomon és beletúrtam a hajamba. – Bárcsak ki lehetne mosni az ember életét is, hogy a sok mocsok eltűnjön, amit felhalmozott… – Sóhajtottam aztán gondterhelten és kicsit búslakodva leguggoltam a piszkos ruhák mellé.
Beletúrtam megint a kupacba. Most viszont, szinte csigalassúsággal emeletem ki egy pólót és dobtam bele a kosárba. Olyan volt, mintha az egész jelenet lassított felvétel volna, éreztem, hogy az izmaim nem akarnak olyan könnyen dolgozni, mint máskor. A keserűség egyszerűen szétáradt bennem megint. Csak nagyot nyelve tudtam legyőzni… pontosan akkor, mikor Arn rá kérezett, hogy a későbbiekben tervezek-e még a takarom alatt depizni.
– Nem, megpróbálom összeszedni magam… komolyan. Nem is beszélek inkább ilyeneket. – Legyintettem lesütött szemekkel. Nem mertem ránézni, nem akartam, hogy lássa még mindig ott gyötör az a sok kétség a jövőmmel kapcsolatban. Eddig én hajtottam a lányokat, én törtem meg őket… és éppen Ida volt egyedül képes a fegyveremet kicsavarni a kezemből, ellenem fordítani.
Nyeltem egyet és megráztam a fejemet. Össze kell szedned magad, Henrik… – parancsoltam magamra, mint már annyiszor. Olyan volt ez, mint a dolgozatírás, amikor féltem, hogy nem kapok jó jegyet… hogy lebuktatom magam és egyszerűen lecsúszik a tökéletesség állarca. Csakhogy most újra elő kellett vennem, magamra erőltetnem, hogy minden a régi lehessen.
– Jól vagyok. Köszönöm, hogy meghallgattál… – mondtam és a megtelt szennyes kosárral elindultam a mosókonyha felé. Ideje volt végre a fizikális mocsoktól megszabadulni, hogy már csak a lelki kínok maradjanak a történtek után.
Különös megkönnyebbülést éreztem, miközben a piszkos ruha a gépbe került. Jól esett mosószert tenni közéjük és öblítőt adni a mosáshoz. Mintha éreztem volna: jó úton haladok és talán az egyetem kezdésre túl is leszek ezen az egészen.
Szószám: 790 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Szept. 08, 2018 8:01 pm

Henrik & Arnfrød


„A nevetés sokkal jobban oldja a feszültséget, mint a sírás.” – Laurell Kaye Hamilton
Máris egy másik világ nyílik meg, ha előveszem azt az oldalamat ami valahol nagyon, de nagyon mélyen meglapul bennem. Amit csak akkor engedek a világra – ha éppen az öcsémről vagy a húgomról van szó – amikor szükségét látom. Most annak láttam. Ezt persze mélyen el kell raktározniuk az emlékeikben, mert ritka az ilyen alkalom. Főleg, hogy mostanában kevesebbet vagyok itthon – van, hogy szándékosan, van amikor teljesen véletlenül – természetes, ha elkezdenek hiányozni. Az ilyesfajta érzések kimutatásának a hiánya ez az egész. A bennem felgyülemlett testvéri szeretet valahogy muszáj tovább adnom. Arról én meg pont nem tehetek, hogy ebből perpillanat Hell nem kap semmit. Neki ugyanis, a jelek szerint jobb elfoglaltsága van és szerintem mindannyiunk számára jobb ha ebből kimarad. Ez Henrik titka… meg most már az enyém. A mi Ida-ügyünk. Persze ő lány. Több dolgot tudna mondani arról, hogy ő mit tenne ha ez meg az történne. Komolyan. Én csak a hipotéziseimből élhetek. De a húgunk nem. Neki szembe kell néznie a kőkemény és rideg valósággal. Sajnos.
– Tenni fogok érte, hogy az legyek. Végül is Morstad vagyok, ki kell hoznom magamból a legjobbat és legerősebbet. Majd nyugtasd meg a szüleinket helyettem is. Hogy nem olyan rossz ez. Nem válik egyik napról a másikra drogfüggő belőlem, mert esetleg néhány híresség „véletlenül” rosszkor volt rossz helyen. Jó? Vagy akármi ilyesmi megfordulna a fejükben ami negatív. Mondd nekik, hogy én nem vagyok olyan. – akármit is jelöljön éppen az „olyan” szócska. Minden ami kész borzadály és nem én vagyok ugyebár. Pedig simán lehetek én is. Mert nem vagyok egy kicsivel sem szentebb a testvéremnél. Csak egy fokkal, esetleg. Én más hibákat követek el, ő megint másokat. De nem vagyok jobb nála. Soha nem leszek jobb nála. Akármit is higgyen éppen odabent a gondolatai birodalmában rólam.
„Mi az optimizmus? Konokul azt állítani, hogy minden jól van, amikor rosszul vagyunk.” – Voltaire
Mindenekelőtt azonban az olyan nagyobb testvérek is érezhetik haszontalannak magukat. Mint például én most magam. Meghallgattam az öcsémet. Ahogy arról beszél ő milyen szerencsétlen és hogy még nem érzett senki iránt ilyesmit, amit én felsoroltam neki és hogy esetleg a családunkon kívül mást nem igen szeret. Nyomtam egy puszit a homlokára. Hogy lenyugodjon, plusz legyen még egy kicsivel több oka nevetni.
– Henri… addig örülj amíg nem vagy szerelmes. A szerelem… néha nagyon szar dolog tud lenni. Komolyan. Főleg ha nincs melletted az akit szeretsz. A szerelem gyengévé tesz. De néha a gyengeségünkből erőt kovácsolhatunk, csak attól függ, hogy milyenek is vagyunk igazából. – azzal vele együtt én is felpattantam. Rendet akart rakni a szobájában. Én meg… Nem az elmenekülést terveztem. Nem!
– Kiderül öcsikém. Ha nem próbáljuk meg, akkor nem fogjuk megtudni sem! – máris mellette termettem, megint. Mint valami rossz árnyék, ami még a sötétségbe is képes lenne követni minket, ha hagynánk.
– Oh ha már itt tartunk! Menjünk el a boltba is ezután! Vegyünk CSOKIT! – nem kezdtem el kisgyerek módjára előtte ugrándozni, hogy esetleg még nevetségesebbé válhassak előtte, még ha titkon az ő szórakoztatása is volt a célom. Ehelyett én is felkaptam egy néhány szennyes ruhát és beletettem a kezében lévő kosárba.
– Kimossuk, kiterítjük, megszárad és már tisztább, mint volt. Tedd az egy órás mosásra. Kell nekik annyi. – utasítgatom, bár nem mintha kéne. Hiszen el tudja ezt ő is dönteni, meg szerintem sejti, hogy több tisztulás fog kelleni. Bár igazából mindegy, fél óra se lenne gond de azért mégis az egy órás az egy órás. Az ember biztos abban, hogy a ruha megtisztult és még félig ki is szárítódik. A többi ugyanis már nem a mi dolgunk, hanem a hőmérsékleté.
– Nem akarsz továbbra is az ágyadban búslakodni ugye? – kíváncsian felvontam a szemöldökömet, mert mi történik akkor ha a szennyes összeszedése és annak betevése a mosógépbe után nem lesz megint élni se kedve ugyebár. Nem erőltethetek rá olyasmit, amihez neki nem lenne se kedve se türelme. De még mindig jobb ha nincs egyedül. Addig se sopánkodik. Nem gondol… Ida-ra?
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Vas. Szept. 02, 2018 9:53 am

Arn & Henri

Honesty…


– Akármilyen szerep is, te leszel a legjobb az egész sorozatban. – Mindezt teljes meggyőződéssel mondtam ki.
Ahogy a bátyám babusgatva magához húzott, nem tudtam visszafogni az őszinte nevetés. Persze átkaroltam én is. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy kisgyerek az apjába. Ebben sosem volt különösebb részem persze, hiszen a miénk nem volt éppen érzékeny típus, csendesen ücsörgött, míg anyának vigasztalt minket, ha baj volt. Mindezek ellenére persze apánk jó ember volt a maga némaságában. Tudtam, hogy szeret minket, én még is féltem tőle. Féltem, hogy egyszer olyat teszek, ami miatt megtöri a csendességét, üvöltözni kezd velem, leszíd és azt mondja csalódott bennem. Hát ezért nem mertem színt vallani az Ida-ügyben sem. Reméltem, hogy ezt is megoldom, mint gyerekkorom óta annyi mindent, anélkül, hogy tudomást szerezhettek volna róla. Csakhogy nem ment. Már nem volt szerencsém, mint korábban. Nem volt erőm ahhoz, hogy ezzel az egésszel felvegyem a harcot. Mintha már nem is ugyanaz a Henrik lennék, aki az üzenet előtt voltam.
Irigyeltem a bátyámat, mert volt egy életcélja. Nem számított, hogy anyáék nem volt elájulva a színészkedéstől… neki ez fontos lett és tesz érte. Nekem mi az életcélom? Hogy mindenkit levegyek a lábáról egyetlen mosollyal? Vagy hogy minden nővel lefeküdjek Lørenskogban? Máris undorodni kezdtem magamtól. A szerelem, mint téma, pedig csak elmélyítette ezt az érzést. Sosem találkoztam olyasmivel, amiket a bátyám sorolt fel. Sosem hagyott ki egyetlen ritmust sem a szívem, sosem gondoltam senkire a saját céljaimnál tovább. Önző voltam… de magamat sem szerettem igazán.
– De én sosem szerettem senkit… – magyaráztam halkan. Éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel lényegében magam alatt vágom azt az átkozott fát, mert csak újra és újra csalódok önmagamban és bár egy perce még nevettem, eddigre megint könnyek gyűltek a szemembe. Nem voltam benne biztos, hogy bárki iránt, valaha is képes leszek, a családomon kívül persze, gyengédséget mutatni.
– Imádom Hellt, akkor is, ha szemét. – Bólogattam, de tudta nagyon jól, hogy nem erről van szó. A húgunk, sőt Arn is félig-meddig olyan volt, mint én. Hiszen egy családból származunk, a genetikánk is ugyanaz… talán az általuk érzett határtalan szeretet kicsit olyan is volt, mintha magamat szeretném. – De ez nem jelenti azt Arn, hogy a családunkon kívül bárkit is képes vagyok megszeretni. Már te is voltál szerelmes és bizonyára Hell is… csak én vagyok ilyen szerencsétlen.
Nyeltem egyet, mintha olyan vallomást készülnék tenni, aminek nehéz kimondani a szavait. Lenéztem a lábaimra. Éreztem, hogy jó pár könnycsepp a bőrömre hullik. Nem zokogtam vagy toporzékoltam. Némán potyogtak a könnycseppek. Képtelen voltam kimondani újra, hogy baj van velem és hogy talán nem vagyok normális ember. Éveken át csak hajtottam a vágyakat, de sosem elégített ki igazán egyetlen kapcsolat sem. Ezért tartottak egyetlen órácskáig, legfeljebb egyetlen napig. Nem volt olyan lány, akivel kétszer feküdtem volna le, mert pontosan tudtam, nem tudják azt adni, amire szükségem van.
– Inkább rendet rakok… – mondtam halkan.
Nem akartam tovább beszélgetni a szerelemről, a nem létező érzéseimről. Féltem, hogy végül még kellemetlenebb témáig jutunk. Nem akartam, hogy feltegyen olyan kérdéseket, amik már nem egyszer fordultak meg az én fejemben is, még is elhessegettem őket.
– Talán tényleg a nagyi kosztja és a levegőváltozás kell csak nekem. Akkor megerősödök és ezt is legyőzöm… ugye? – Fordultam a bátyám felé, mikor meg felkeltem az ágyról. Megint a szennyeskupachoz sétáltam. Útközben felkaptam a kosarat, amibe normál esetben gyűjtöttem volna. Fájdalmas volt lehajolni, hiszen a rengeteg fekvéstől elgémberedtek egészen a tagjaim.
– Köszi, hogy vagy nekem… – Súgtam aztán oda. Nem akartam hálátlannak tűnni. Arn volt az egyetlen, akibe megbíztam, ha ilyesmiről volt szó. Ő volt az én támaszom.
Szószám: 598 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Aug. 31, 2018 4:58 pm

Henrik & Arnfrød


„A boldogság különös dolog: ha megosztjuk másokkal, megsokszorozza önmagát.” – Paulo Coelho
Elnevettem magam. No nem azért, mert a testvérem olyan nevetséges lenne, csak egyszerűen nem tudtam megállni a hajas beszólásán.
– Haj nélkül egy másik ember lennél. Legalábbis külsőleg. – mert a jelleme biztosan nem változna, másokat becsaphatna, hogy ezáltal nem csak a külseje, hanem ő is változott. Az igazság az, hogy soha nem változunk, csak megismerjük önmagunk és rájövünk szépen apránként életünk végéig, mi bizony ilyenek és olyanok is vagyunk amit mások látnak rajtunk. Hogy ebből melyik lehet az igazi énünk? Szerintem a kettő egyvelege. Sokszor áltatjuk magunkat azzal, hogy mi nem is vagyunk „gonoszak”, holott lehet mégis. De áltatjuk magunk. Ennél meg nincs rosszabb szerintem. Hogy a testvérem ilyen lenne? Ő nem teljesen rossz gyerek, arról nem Henrik tehet, hogy az amit tett annak nem pont a legjobb következményei lettek vagy lesznek. Biztos nem úgy tett dolgokat ahogy kellett volna, csak ő nem tudta eldönteni mi a különbség a szerinte jó és a mások szerint jó között. Mert azért van különbség.
Talán ha megtehetném szerintem újra magamhoz ölelném és vigasztalnám. Pont úgy, mint amikor kicsik voltunk, nekem meg épp szeretetet árasztó kedvem volt. Tény, hogy visszafogott vagyok. Hogy nem bújok bele mindenki privát szférájába, hogy nem fojtom meg őket a szeretetemmel, kivéve ha bulizunk és sokat iszok. Sokkal többet, mint szoktam. De általában meg tudom tartani azt a bizonyos határt, aminél már tényleg kezdem azt érezni, hogy idegesítően sokat beszélek és képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
A határaim megtartása tesznek azzá aki vagyok. A Nagy Testvéré. Ugyanakkor még a nagyobb testvéreknek is lehet rossz napja, kedve, hiszen ők is csak emberek. Ennél fogva nem hiszem, hogy tökéletesnél tökéletesebb képet festhetek a testvéreim számára. Hiszen én is vétek. Oh még mennyit! Csak nem mindenről tudnak, mert kezelni tudom a helyzetet.
– Az. – bólogattam amikor megismételte a „Morstad erő” szavam. Mintha ebből megérthette volna, hogyha összefogunk, akkor nagy hegyeket vagyunk képesek megmozgatni. Persze átvitt értelemben.
„A bátorság a félelemmel ellentétben nem fertőz.” – José Eduardo Agualusa
Kimondani mindazt amit mélyen legbelül érzünk vagy tettünk igenis nagy szám. Csak azzal senki sem számol, hogy mennyi önmarcangolással jár, míg végül valaki felvállalja, hogy ezt meg azt tett. Sajnáltam az öcsém, nem is voltam rá igazából semmiféle formában dühös vagy csalódott, csak féltettem. Ennyi és ilyen egyszerű a képlet. Hiszen nekem csak ők ketten vannak, Hell és Henri, Henri és Hell.
– Közvetlen kapcsolata van a főszereplővel, olyan legjobb barátszerűség. De ugye, mint tudjuk mindig a főszereplőn van a lényeg, vele több rész készül és a figyelem inkább rajta van. Ám ez nem is baj. Nem szeretnék a felkapott hírességekhez hasonlóan bujkálni és megválogatni minden egyes döntésemet vagy léptemet. – mert általában az utóbbi nagyobb port kavar, mint bármi más. Ha látnak itt vagy ott ami nem is olyan „hozzám méltó” szerintük, akkor máris elkezdenek pletykálkodni és jön a baj.
Felsóhajtottam. Ebben a szobában már nem tudom hányadszorra. A szemeimet is megforgattam, majd újfent az öcsém mellé pattantam. Most persze volt bennem egy maréknyi „apáskodás” is, meg persze mű a reakciómban, de mindenképp meg akartam őt vigasztalni és nevettetni is. Magamhoz húztam, az arcát is megérintettem, úgy ahogy anya is tette, amikor őket vagy engem „babusgatott”.
– Oh te kicsi Babóca! Gyere ide apuhoz, én majd megvédelek. – nagy Bambi szemekkel pislogtam rá, mintha most nem is a testvére lennék, hanem az anyja. Valójában őt akartam pótolni, de mégse halál komolysággal, hanem tréfásan. Kigúnyolva azt ahogyan ő próbált megvédeni minket, de sose tudott igazán. Mert nem hagytuk.
– Nézd… Mint kiderült a szerelem mulandó dolog. Egymagában nem elég. Van aki azt mondja, hogy a bolondoké csak. De tudod mikor válik a szerelem erőssé? Ha szeretetté válik. A szeretet örök. Nem elég valakit tehát csak szerelemmel szeretni, szeretet is kell. Tudod mi a különbség a kettő között? Ha szerelmes vagy nem gondolkozol, elnézed az imádott személy hibáit, akár meg is csalhat a hátad mögött, hazudhat neked, te úgysem veszed észre a vakságtól. De ha valakit szeretettel szeretsz, akkor tisztán látsz, rájössz, hogy ami kettőtök között van az működik vagy sem. Jobban láthatod, hogy összeilletek vagy sem. A kettő együtt persze halálos méregnek tűnik. De hidd el, nem az. Csak bizalom kérdése a dolog. Mert ha megbízol abban akit szeretsz, akkor nem gyötör a kétség. – próbáltam azt hinni, hogy tudom miről beszélek. Holott talán dehogy. Ez csak az én verzióm, ahogy én látom ezt az egészet, amit átszoktam élni vagy mások élnek át és véletlenül pont szemtanúja vagyok a történéseknek. Ilyen például Eskild volt barátnője. Folyton stresszes volt, mert azt hitte a barátom amikor eljön velünk bulizni, akkor másokkal flörtöl és megcsalja.
– Na meg ott a testvéri szeretet. Mit érzel akkor amikor Hell-el piszkálódtok? Hogy bár haragszol rá, képes vagy megbocsátani neki és úgyis szereted, nem igaz? – nem akartam a mi példánkat felhozni, elég ha most az ikrekét tanulmányozzuk.
– Képes vagy szeretni. Ne beszélj butaságot. Csak még lehet, hogy nem találtad meg az igazi önmagad. Ettől még nem kell azt hinned, hogy baj van. Talán később fogsz rájönni és kész.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 29, 2018 8:36 am

Arn & Henri

Honesty…


Nem is tudom, mikor ölelt meg utoljára a bátyám. Talán valamikor gyerekként, talán éppen akkor, amikor rohadt nagyot estem a biciklimmel és sírva ücsörögtem a ház előtt. Akkor sem ordítottam vagy toporzékoltam. Csendben potyogtak a könnyeim. Nem emlékeztem az egészből többre, csak hogy nagyon fájt és hogy valaki hátulról megölelt. Később nem sok szükségem volt vigasztaló ölelésre. Nem az én szívemet törték össze általában. Én voltam az, aki csak fájdalmat és könnyeket hagyott maga után… mert nem egy lány volt, aki többet akart, aki követelte azt az esélyt, amit nekem nem akaródzott megadni nekik. Nem vágytam rájuk, nem akartam egyikük „pasija” sem lenni.
– Pedig pont azon gondolkodtam, hogy megkopaszodok… de azt hiszem a csajok kedvéért marad a haj. – Egy pillanatra elmosolyodtam. Aztán mégis olyan gyorsan olvadt le az arcomról, mintha valami szörnyűséget pillantottam volna meg Arn vállai felett.
Jó volt újra azt érezni, hogy van egy nagytestvérem. Már nem azt akartam bizonyítani neki, hogy menő vagyok és nagy csajozógép, aki mindent megkap, amit csak akar. Egyszerűen tudtam, hogy számíthatok rá és ez mindennél többet jelentett az Ida-ügy kellős közepén.
– A Morstad-erő…  – ismételtem meg bólintva.
Irigyeltem Arnt.
Ahogy ott ücsörögtem az ágyamon a rezgő telefonom mellett és azon agyaltam, merjem-e megnézni. Úgy éreztem túl kevés erőm van még ehhez is. A bátyám színészkedésről szőtt álmai felé fordítottam inkább a figyelmemet. Volt valami gyermeki izgatottság abban, ahogy a szerepről beszélt. Azt kívántam, bárcsak én is tudnék ennyire rajongani valamiért. Ugyan felvettek építészetre és még azt is egészen bátran kijelenthetném, hogy érdekel. Mégsem lettem tőle izgatott. Ez is a tökéletesnek álcázott életem egyik tökéletesnek tűnő eleme volt.
– Biztos vagyok benne, hogyha mellékszerep is, a legjobbat fogod kihozni belőle. És hát, ahogy mondani szokták, mindent el kell kezdeni valahol… – mondtam. Közben nyeltem egyet, mert éreztem, hogy megint megrezdült a telefon mellettem az ágyon. A matracon érezni lehet ahogy megrezdül a készülék újra és újra… mintha egy halom üzenettel árasztott volna el valaki. Lehajtottam a fejemet és kicsit megráztam, remélve, hogy a gyávaság és a keserűség elegye végre hajlandó lesz távozni.
Sikertelenül bámultam le a padlóra, mielőtt kiszakadt volna belőlem az a hülye kérdés a szerelemről. Nem tudom, miért érdekelt… hiszen valószínűleg sosem fogom érezni. Már abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok szeretni. Minden lány csak egy ostoba játék volt, egy színdarab része… eszközök, akik megerősítették, milyen tökéletes, helyes és menő vagyok.
A szavak pedig egyenesen szíven ütöttek. Sosem hiányoltam senkit, csak is a barátaimat. Sosem vártam remegve egyetlen üzenetet sem. Sosem hagyott ki egy ütemet a szívem, sosem férkőzött senki a gondolataimba állandóan. Ha mégis, azok nem lányok voltak és nem is gyengéd érzelmek váltották ki… azt hiszem.
–Nem. – Válaszoltam egyszerűen és lesütöttem a szememet. – Lehet, hogy nem is vagyok képes szeretni? – kérdeztem.
Nem mertem a bátyámra nézni. Úgy beszélt ezekről a dolgokról, mint aki már átélte és igen, nyilván ismertem azokat, akikkel kapcsolatba került… de ez vajon feltétlenül szerelmet is jelentett volna? Hát nem tudom. Mindenestre biztosan érdeklődött azok iránt a lányok iránt… nem úgy, mint én.
– Lehet, hogy valami baj van velem…
Szószám: 569 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Vas. Aug. 26, 2018 9:52 pm

Henrik & Arnfrød


„A mássággal az a legnagyobb probléma, hogy körülötted mindenki normális.” – Maggie Stiefvater
Csak azt tudtam, hogy mindenképp megoldást kell találnom az öcsém problémájára. Lehet, hogy nem az én dolgom, de a következménye bizony az lesz. A káosz. De végül is miért festenék ilyen képet az öcsémnek? Ha csakis az igazat szeretném közölni vele akkor, észszerű magyarázatot adok neki mindenre. Vagyis amire tudom a választ. Lehetetlent viszont én sem ígérhetek. Nem ringatom sem őt sem mást semmiféle álomban. Amit nem tudok megtenni azt nem erőltethetem, abból ugyanis semmi jó nem lesz. Henrik-et ismerve, akarom mondani a mostani énjét látva nem hiszem, hogy ámításra szorul a lelke. Erősnek biztosan erős, de mi van ha egyes dolgokhoz mégsem? Egyszer mindenki tökéletes álarca megtörik, vagy teljesen lehullik az ember arcáról. Ha akarja ha nem de, rá kell ébrednünk, hogy egymáson kívül senki másra nem számíthatunk igazán. Kivéve a szerelmünkre, de ő rá is csak akkor ha éppen jó napja van, talán. Ám a friss sérüléseket tekintve, kétlem, hogy a testvéreim pont párkapcsolatra vágynak és potenciális jelöltnek tekintenek valakit a másik nemből. Bár ki tudná igazán megmondani? Az a bizonyos végzet akármikor bekopogtathat az ajtónkon és a legváratlanabb szituációkba sodorhat bennünket. Nekünk csak készen kell állnunk arra, hogy beengedjük őt az ajtónkon és a szívünkbe zárhassuk. Persze elővigyázatosnak kell lenni, nehogy a Ron félék bejussanak és tönkre tegyenek mindent. Mindent amit azelőtt úgy szerettünk és létünk legfontosabbikának tartottunk. Hogy aggódom az öcsém mellett, a húgom miatt is? Ez nem meglepő. Mert ha Henri ilyen titkokat rejt mélyen legbelül a lelke legmélyén, akkor mi lehet a helyzet Hell-el? Hiszen ő lány, sokkal törékenyebb és a fiúk – sajnos – jobban kihasználják őt, mint minket a lányok. Mert elég Henri esetére gondolni és arra amivel vagy inkább amiről beszél. Nyilván nem szereti Ida-t, de akkor éppen azon az a napon, abban a pillanatban pont kapóra jött és a lány hitt neki… A többi már csak történelem és olyasvalami amin most nekem is rágódnom kell. Habár még mindig nem bánom, hogy hozzám fordult a szüleink helyett. Addig sem arra jövök haza, hogy itthon háború van – amit nem én generáltam – és mindenki vitatkozik mindenkivel. De talán éppen ennek az elkerülése végett még mindig azon vagyok, hogy hármunkra ráfér a környezetváltozás. Különben is, a nagyszüleinkben megannyi szeretetbomba robban, ha meglátnak minket, nem csak tetetésből, hanem valójában tényleg így is éreznek. Ez tesz minket a szemükben olyan különlegesen furcsává. Mert nem értik, hogy miért nem tudunk normálisan egyezni az unokatestvéreinkkel. Ha több részletet tudnának, vajon mit mondanának?
„Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.” – Carl Gustav Jung
A karjaimba kellett zárnom az öcsémet, hogy valamelyest mégis érezze most már egy kicsit biztonságban van. Mert megvédem. Mindattól amitől tudom, ha engedi. Hiszen a testvéri szeretetnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, ikreknél én elhiszem, hogy ez jóval erősebb, de azért a nagyobb testvér szeretetét se kell elfelejteni. Hogy mi történne akkor ha nem én lennék a nagyobb? Ha nekem kellene számítanom rájuk? Elképzelhető lenne, hogy megvédjenek és pátyolgassanak mindketten? Milyen szánalmas kis alak lennék már! Bizonyára nagyon elkényeztetve, mert két nagyobb testvérem lenne, akik gondolom versengenének, hogy ki a legjobb nagy testvér. Én meg ugyanúgy idegesíteném olykor őket, talán egymásnak is ugrasztanám őket, hogy nevethessek rajtuk. Gonosz kis ördög lennék, ahhoz semmi kétségem nem fér. Hiszen a kisebb testvéreim megléte tett ilyenné. Hogy példát kell mutatnom nekik. Ha pont nem is szófogadásból, de esetleg valami teljesen másból. Mondjuk… Miből is? Hogyan éljék az életük? Mert mindent egybevetve szeretek élni, lehet talán mértékkel, de bulizok is, eljárok otthonról a haverokkal vagy nélkülük, tanulok, fejlesztem magam és ismerkedek. Vagyis mostanában már nem. Van aki ugyanis leköt.
– Tudom. Ám azt is tudom, hogy a te testedről van szó. Ha szakállat akarsz növeszteni, akkor azt növesztesz, ha levágatod a hajad akkor levágatod olyan rövidre amilyenre csak szeretnéd. Te viszont jó vagy így. Ha levágatnád a hajad mások mit borzolnának össze? Tudtad, hogy a hosszabb haj… bolondít mindenkit? Még azt is aki tagadja? – jó tudom, a tagadós részben annyira nem voltam biztos, de gondoljunk csak bele milyen egy teljesen sima fejbőrt megérinteni. Furcsán rémes. Már csak belegondolni is. Kivéve ha valami betegség áll mögötte. Akkor nem rémes, hanem sajnálatos.
– Ha hárman tesszük ezt egyszerre, akkor csak nem mondhat nemet. Velünk a Morstad erő. – hízelgésből jelesek vagyunk, együtt mindenképp. Külön-külön is, de az nem az igazi. Egyrészt mert az csak negyed siker, másrészt egységben az erő.
Felsóhajtottam amikor az öcsém ismét szomorúvá vált, talán egy értelmetlen sms-ért, amit nem hiszem, hogy Ida-tól kapott volna. Bár sose lehet tudni. Lehet az egy idegsítő reklámüzenet a telefonszolgáltatótól is. Csak ugye, ilyen banális lehetőség is nekem jut eszembe, ilyenkor. A vész idején.
– Egy szerepre. Nem pont főszerepre, hanem egy mellékszerepre. De az is valaminek a kezdete lehet. Tudom, hogy még tanulom ezt a szakmát. Viszont tudom, hogy komolyan ezzel akarok foglalkozni és erről anyánk meg apánk sem tud lebeszélni. Egy fiataloknak szóló sorozatról lenne szó. Hans és Frank Sabo rendezésével. Ők hazánk egyik leghíresebb ikerpár rendezői. Több mint egy tucat filmet forgattak már. A legutóbbit láttam a mozikban is, totálisan nyálcsorgató volt. – igen, átvedlettem komoly nagy testvérből, valami egészen más, extázisba került kis törpévé. Az egyik kedvelt témámról volt szó, persze, hogy a húgom gyerekes jellemét veszem elő. Kijét másét?
Aztán újra visszatértem a gondolatfelhőimből, a normálisabb Frødo lettem. Érdekes kérdésről van szó.
– Ezt bonyolult elmagyarázni. Érezni kell. Ám olyan, mintha bárhová tekintenél hiányolnál valamit. Azt a valamit amit csak és kizárólag ő jelent és tud megadni a jelenlétével. Néha elég ha ír, vagy felhív. Hallod a hangját és a szíved is kihagy egy ütemet. Úgy érzed belepusztulsz az érzésbe, hogy nem lehetsz mellette. Ha mindenben őt keresed. Még álmodban is csak róla tudsz álmodni, amikor minden egyes gondolatodba beleférkőzik. Amikor anélkül képes vagy felidézni az arcát, hogy nincs is melletted vagy már nagyon régen láttad. Ha a csókjaira szomjazol, mintha az valami gyógyszer lenne. Talán az is. Mert ha esetleg megcsókol akkor vidámabb leszel tőle. A lényeg, hogy mindenképp felvidítson és boldoggá tegyen. Az életet meg nem tudnád elképzelni nélküle. Plusz nem akarod ráerőltetni magad az ágyban, mert beéred ha szimplán csak közel van hozzád, a karjaidban tarthatod és tiszteletben tartod az érzéseit. Ha az ő kedvéért tudsz várni és igyekszel visszafogni magad. Vagy legalábbis valami ilyesmi. Nem éreztél eddig semmi hasonlót? – kíváncsiskodom végül a mondandóm végén.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams ••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 22, 2018 5:44 pm

Arn & Henri

Honesty…


Ha volt bármi, ami a borostás képemnél vagy éppen a szomorú kiskutya szemeimnél jobban mutatta a lelkiállapotomat, akkor az a szobámból volt. Ott hevert az a rengeteg szennyes, mocskos pohár – tányér nem, mert étvágyam nem nagyon volt –, na meg a papírszemét. Megpróbáltam pár dolgot elintézni a felvételim kapcsán, hogy a beiratkozásra már minden rendben menjen… de ezek is mind félbemaradtak. Valahogy mindenbe csak belevágtam, aztán félbehagytam. Az elmúlt napok csendes keserűségben és apátiában teltek. Volt, hogy csak bámultam ki az ablakon, unatkoztam és amikor eszembe jutott Ida, akkor csak megráztam a fejem. Őrült módon rohantam a szennyes kupacokhoz, megpróbáltam összegyűjteni mindent… de aztán megakadtam. Nem vittem ki a szobámból, csak leültem az ágy szélére és a telefonomat babráltam. Az Instagramon figyeltem, hogy Ida miket posztol… de semmi olyat, ami a segítségemre lett volna. Aztán jöttek a képek, azok az átkozott képek. Minden ismerősöm nyaralt, bulizott, akárcsak Nik és Nils. Szánalmasnak éreztem magam, amiért a szobámban gubbasztottam. Mégsem vágytam emberek közé. Talán még egy kávét sem tudtam volna kérni a kedvenc helyemen, ahova néha csak tanulni ültem be… régen… régen, amikor még normális életem volt.
Az ágyon ülve az egyik legközelebbi adag szennyes ruhámra bámultam. Talán el is nézegettem volna a beszélgetés közben egy darabig, ha nem térünk át a nagyiék témára. Meglehet, hogy addig csak hümmögtem a bátyámnak, egy-két rendes mondatot mellé bökve. Aztán végig simítottam az arcomon.
– Talán, ha megborotválkozom, akkor egy aranyos mosoly és a csillogó kék szemek megtörik… – válaszoltam a bátyámra pillantva. – Mindig is ez volt a legtökéletesebb fegyver, ha süteményt kellett kicsikarni belőle. – Mutattam az arcomra. Imitálni is akartam egy olyan mosolyt, egy olyan „mindent tudót”… de nem sikerült. Csak egy fanyar kis vigyort préseltem ki magamból.
– Te így is szeretsz… de tudod mit vágna a fejemhez a mi mamikánk? Hogy egy rendes férfi mindig alaposan borotválkozik. – Kiszakadt belőlem ezúttal egy őszinte nevetés. Sosem felejtem el a nyarat, amikor náluk töltöttünk pár napot és a nagyi megállás nélkül osztotta az öreget, mert az szakállat akart növeszteni vénségére. Bájos pár voltak, olyanok akik illettek egymáshoz. Ezért a kis szóváltásaikat is örömmel hallgatta az ember. Valójában mindenkit irigyeltem, akinek komoly kapcsolata van… mert mintha csak engem sújtott volna az érdektelenség átka. Egyszerűen nem volt egy lány sem, aki megragadott volna annyira, hogy egy kis szórakozás után újra keresem.
Nagy magyarázásom közepett észre sem vettem, hogy Arn milyen közel hajol hozzám. Egy kicsit megremegve az ijedtségtől, hagytam átkarolni magam. Egy kicsit ösztönös volt, ahogy bebújtam a karjai közé. Megint kisfiú voltam, ő meg a nagytestvér, akitől lehet tanulni… és bár tanultam volna. Akkor nem kellett volna a hazugságaim miatt végül ilyen dologba keverednem.
– Igen, meglehet hogy Hell kicsit sem angyali vigyora meggyőzi a nagyit, hogy süssön egy adag fahéjas sütit. – Mondtam, miközben elhúzódott tőlem. Persze erre már egy őszintébb vigyor ült ki az arcomra. Imádtam a húgomat, minden rigolyával és hisztivel együtt, ami csak ki szokott törni belőle. Ő volt az egyetlen, aki könnyen mosolyt csalt az arcomra bármikor. Hiányzott, hogy az elmúlt időben olyan keveset beszélgettünk.
Csak a telefonom rezgése tudta lemarni azt a vigyort az arcomról. Őszinte félelem futott át rajtam. Hirtelen nem mertem a készülék felé kapni. Csak ültem ott, előre dőlve, rettegve. Nem tudtam válaszolni a bátyám kérdésére, egyszerűen csak a mobilhoz nyúltam és még távolabb toltam magamtól. Még nem voltam rá készen, hogy lássam az üzenetet.
Inkább csak hallgattam, amit mond. A dékán beszédéről, ami nagy hatással volt rá és ki akart próbálni valami újat. Valahogy csodáltam, hogy ennyire nagy hatással tudott lenni rá egy ilyen beszéd… hogy emiatt ment el egy ilyen meghallgatásra. Vajon engem is rá tud még venni valaki, hogy normálisan elkecmeregjek itthonról.
– Milyen meghallgatás? – Rekedt volt a hangom, de közben próbáltam kíváncsinak tűnni. El akartam terelni a figyelmem arról, ami történt és hogy még mindig meg-megrezdül a telefon mellettem az ágyon.
– Jó neked, hogy vannak még céljaid… – Sóhajtottam aztán és felkeltem az ágyról, hogy egy kupac mocskos ruha mellé huppanjak a földre. Fintorogva érintettem meg a legfelső zoknit. Valójában nem is tudtam, hogy mindegyik koszos volt-e vagy sem. Egyszerűen szét kellett volna válogatni.
Csakhogy engem nem a ruhák foglalkoztattak. Egész más dolgok keringtek a gondolataim között. Olyan kérdések, amik egyik pillanatról a másikra kezdtek el zavarni. Az első ilyen szinte azonnal ki is bukott belőlem: – Milyen érzés az, amikor igazán érdekel egy lány? – Kérdeztem halkan. – Mármint annyira, hogy többet akarsz egy kis szexnél…
Félredobtam egy pólót a szennyesnek titulált ruhák halmára közben.
Szószám: 749 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Aug. 18, 2018 8:47 pm

Henrik & Arnfrød

„A legjobb módszer önmagunk felvidítására, ha felvidítunk valaki mást.” – Mark Twain
Az öcsém. Mindig is sejtettem, hogy nem egy minta gyerek ahogy azt próbálja elő adni, de sose törődtem ezzel igazán. Talán kellett volna. Jobban odafigyelni rá. Hogy mi az ami bántja vagy mit miért tesz. Nyilván úgy hihette, hogy mindez helyes, mert a barátai ezzel istenkirálynak tartják. Most azonban itt vagyok én.
– Lehet. De túl leszünk ezen is. – ketten vagy hárman, attól függ Hell mennyire segítene nekem abban, hogy az öcsköst felvidítsuk. Neki nem feltétlen kell tudnia az Ida-ügyről. Csak legyen ő is velünk. Egységben az erő ugyebár. Ha meg összefogunk hiszem, hogy valami nagyra is képesek lehetünk. Csak elszántság kérdése.
– Látom. Hagytad a szobádat elburjánozni. Csoda, hogy a szennyesed nem növesztett magának már lábakat. Akkor talán maguktól belemásztak volna a mosógépbe. – ki kell takarítani ezt a szobát. Életet lehelni a testvérem mocsárral vetekedő kedvébe, hogy hasonlíthasson a régi önmagára. Persze azt már sejtem, hogy sosem lesz olyan, mint régen. Nem is akarom, hogy megint hazudjon és ne bízzon meg bennem. Nincs annál rosszabb, ha nincs meg a másikba vetett bizalmunk. Mert az bizonytalansághoz és kételkedéshez vezet. Talán nekem is meg kellene osztanom egy titkot vele? Hogyan tehetném? Akkor mindent szinte a legelejéről kell kezdenem és az olyant ki nem állhatom. De ha talán nem is éppen most, esetleg majd hamarosan. Amikor sikerül elszánnom magam.
– Azt mondod? Nem érdekel ez a divat. Én jobban érzem magam nélküle, de igazából te tudod. Ha viszketni kezd miatta a bőröd ne engem okolj, hogy nem szóltam. De tudod mit? Én így is szeretlek téged, mert az öcsém vagy. – hogy ne szeretném, mellettem nőt fel, együtt tanultunk meg majdnem minden rosszat és jót. Bármi is jön, azt ki kell hogy bírjuk. Hiszen erre valóak a testvérek. Hogy akkor is mellettünk legyenek, amikor valahol máshol kellene lenniük, ám mégis lemondnak a programjukról és velünk vannak. Ehhez hasonló eszmének kellett engem is vezérelnie, különben biztos valahol máshol lennék most. Nem pedig itt, vele.
„Nagy testvérnek lenni mindig nehezebb.” – Szaszkó Gabriella
Szerettem volna ha tudná, hogy nekem ő is éppen olyan fontos, mint Heloise. Vele talán jobban szót értek, mert fiúból van és nem kell megválogatnom a szavaimat sem. Jó tudom, hogy csak ritkán káromkodom, de azt is csak akkor ha muszáj és már teljesen betelt az a bizonyos pohár. Most mégis nyugodt vagyok. Nyugodt, mert kevésbé érzem veszélyben magam, ellentétben az öcsémmel, aki most nagy slamasztikába keveredhetett. De én hiszek abban, hogy mindenből van kiút, csak egy megfelelő vezérre van szüksége mindenkinek. Útmutatóra ha az jobban tetszik.
– Az, vagy mákos bejgli. Bár tudod mi lenne a még jobb? Mindkettő egyszerre. – széles vigyorra húztam a számat, olyannyira, hogy a japán kitsune maszk vigyora elbújhat mellette.
– Kiudvaroljuk a nagyitól?
Figyeltem ahogy közelebb húzódik hozzám, de nem tesz semmit. Régen nem ilyen volt, mondjuk én sem. Ettől függetlenül most szándékosan hirtelen csaptam le rá. Mit érdekelt az engem, hogy éppen pont ráhozom a frászt? Magamhoz öleltem az én kicsi bőgő masinámat, de semmi jelét nem mutattam annak, hogy gyöngének tartanám. Mert nem tartom annak. Mindenkinek van rossz napja vagy hete, hónapja esetleg éve. Hogy nagyon ritkán ölelkezünk? Tehetek én róla? Persze. Míg mások birkózni tanítják a testvérüket és verekedésre, én inkább a verekedés tudományát megtartom magamnak. Nem néztem sem céltáblának sem bokszzsáknak az öcsém, bizonyára azért mert ott voltak az ellenfeleim, akik nem értettek a szép szóból.
– Visszük Hell-t is, szerintem rá is éppen úgy fér egy kis levegőváltozás, mint ránk. Addig se gubbaszt a szobájában és azon agyal milyen szemét egy alak az a Ron gyerek. – magyarázok, majd elengedem az ölelésemből. Nem mintha nem tudnám tovább ölelni, csak megrezdül a mobilja. Én meg hagyni akartam, hogy hadd nézze meg ki írt neki, de mégsem ez történik.
Hanyatt vágódom az ágyon, azt remélve legalább a párnára hajthatom a fejem, de nem. Maradt a nagy semmi.
– Mi van ha a Telenor írt egy üzenetet? Mit tudom én a legújabb akciójukról. Vagy esetleg Hell. Nem kell olyan hirtelen megijedni. – kezdtem el hadonászni a kezemmel is. Sok lehetőség van. Miért kell egyből rosszra gondolni? Miért kell Ida-ra gondolni? Megint.
– Amúgy… Jelentkeztem egy meghallgatásra. A dékán az évzáró beszédében azt javasolta, hogy próbáljunk ki valami újat és merjük megvalósítani a terveinket, mert a jövő a mi kezünkben van és egy csomó sületlenséget amire nem emlékszem rendesen, de ez megmaradt. Tudom, hogy anyáéknak nem tetszik, soha nem is fog tetszeni, ám nem akarom feladni, mert ők azt mondják. – ez nem olyasvalami, ami nem derülne ki, főleg ha kitudódik az eredmény. Különben is, eddig egész jók a jegyeim. A professzorok se panaszkodhatnak rám. Rendesen fejlődök. Néha még magamnak is meglepetést okozva, nem csak nekik. Szóval… Szóval lehet, hogy túl elhamarkodottan számolok be az öcsémnek ilyesmiről, de ő kérte, hogy eltereljem a gondolatait Ida-ról és beszéljek neki valamiről. Vagy takarítsunk. De most még nincs kedvem.  


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 15, 2018 9:27 am

Arn & Henri

Honesty…


Gyűlöltem a szobámat a maga mocskosságában. Volt benne valami olyan, ami egyáltalán nem illett hozzám. Ott ácsorogva gondolkodtam csak el igazán azon, hogy milyennek is kéne lennie egy lánynak. Odakint, Arn kérdésére valójában csak megrántottam a vállamat, mintha nem is igazán érdekelnek a téma, holott nagyon is foglalkoztatott. Már jó ideje sejtettem, hogy gond van velem, hiszen nem kötöttek le a lányok. Nils szerint csak nem nőtt be a fejem lágya és azért hajtom a csajokat, mert ezzel akarom bizonyítani a felnőttségemet. Nik más volt, ő csak annyit mondott, hogy én vagyok a legmenőbb srác az iskolában. Nem érdekelte a felnőttségem, nem érdekelte valójában semmi sem… csak olyan akart lenni, mint én, megkapni a lányokat.
Megpróbáltam magyarázkodni, hogy nem volt időm rendet rakni, ahogy a bátyámat bevezetettem a szobámba. Persze hülye kifogás volt, hiszen nyár van, még nem kezdődött el az egyetem és az elmúlt napokban nem is nagyon mentem el itthonról. Valójában csak a bennem zajló keserűség nem hagyott időt a külsőségekre.
– Valójában ez a rossz kedvem eredménye… azt hiszem… – magyaráztam az előttem heverő szennyes kupacot bámulva. Azt a pólót nagyjából öt napja viselhettem, ami a tetején volt, ezért is éreztem magam egy kicsit zavartnak, ahogy felnéztem a bátyámra. Megvártam, míg leül mellém az ágy szélére. Addig próbáltam megfogalmazni magamban a mondadómat… éreztem, hogy az agyam fáradt… nagyon fáradt. Az elmúlt napokban megállás nélkül Idával gyötörtem minden kis tekervényt, mintha nem lenne amúgy is elég szörnyű a helyzet.
– Szinte végig csak feküdtem… – motyogtam, alig hallhatóan.
Mély levegőt vettem ki, majd hangosan fújtam ki. Sajnos nem távozott ezzel a gondterheltség, viszont elég nagy löktet kaptam a szoba áporodott levegőjéből.
Végig simítottam a borostás arcomon. Sejtettem, hogy nem nézek ki éppen felvillanyozóan… és örültem, hogy a lányok, akik annyira szeretnek nem éppen így láttak… nekik ott vannak azok a hazug képek Instagramon, amin szexi vagyok, meg vidám. Most értettem meg csak igazán, hogy mások miért nem rakják ki oda a valóságot. Hiszen eddig is hazug voltam, eddig is átvertem másokat… és eddig is színészkedéssel mutattam magam másnak. Csakhogy már nem ment. A történtek, mintha belülről emésztettek volna fel. Akármennyire is szerettem volna vigyorogni, nem ment. Ott volt a félsz bennem, hogy az amit addig felépítettem egy szempillantás alatt hullik majd szét. Ida kis fenyegetése csak néhány szóból állt, nekem viszont tizennyolc évemet tenné tönkre.
– Azért ennyire nem lehet borzalmas… azt mondják, hogy a borosta szexi... ráadásul most divatos is... – Nevettem el magam még is a bátyám szavain. Ez volt az első azóta, hogy megkaptam az üzenetet. Ez volt az első, hogy igazán megmosolyogtatott valami… hát ezért fordultam hozzá. Tudtam, hogy csalódást okozok neki, de közben mégsem a szüleink. Nem kezdett el máris vészforgatókönyveket kitalálni vagy Ida szüleinek telefonálni… és apám sem morgott annyit az orra alatt, hogy: „Kezdhetsz munkát keresni, fiam.” Bár lehet nem is mondott volna semmit csak bámult volna azzal a szigorú tekintetével, amitől annyira féltem gyerekkorom óta.
Csupán reméltem, hogy ez nem fog soha kiderülni… hiába mondta a bátyám azt, hogy egynap minden titok napvilágra kerül. Én mindent megtettem, hogy ne így legyen és az elmúlt években ezt sikerült is ilyen mederben tartanom a dolgokat. Ez egy kicsit nagyobb titok volt, egy megoldandó probléma. Bármit megtettem volna, csakhogy a szüleim ne tudják meg.
– Na igen… jó lenne egy kis házi fahéjas tekercs – Bólintottam. Elvigyorodtam ma már másodjára… nem gondoltam volna, hogy Arn majd ennyi erőt ad. Persze ettől még az ügy nem oldódott meg, de talán egy kicsit jobban éreztem magam, mint az elmúlt napokban. Szükségem volt a társaságára, szükségem volt rá, mert ő nem csak egy haver volt. A példaképem, a testvérem és mostanra már a bizalmasom is. Szerettem volna megölelni ezért, de féltem, hogy túl nyámnyilának tartana, ezért csak közelebb húzódtam hozzá.
– Azt hiszem, jó lenne kicsit megszökni… és Hell is jöhetne… – magyaráztam.
Megrezdült a telefon a combom mellett. Hirtelen pánik uralkodott el rajtam. A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcomról és csak nagyokat pislogva bámultam a bátyámra. Érzetem, hogy a szememben megint könnyek gyűlnek. Mostanában mindig ez volt. Tartottam tőle, hogy Ida újabb üzenet lesz az.
– Nem akarom megnézni… – A mondat végén elcsuklott a hangom. Megköszörültem a torkom és félretoltam a telefont. – Inkább beszéljünk a nagyiékról… vagy rakjunk rendet… bármi… – Szorítottam a tenyereim közé az arcomat. Ujjaim kicsit belemarkoltak a hajamba, a szemeimet lehunytam. Mély levegőt kellett vennem, hogy legyűrjem magamban azt az érzést.
Szószám: 723 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Aug. 14, 2018 2:56 pm

Henrik & Arnfrød

– Nem akarok Ron-hoz hasonló embereket a házunkban, akik ide jönnek, a szívetekbe férkőznek és a ti kedvetekért megpróbálom megkedvelni őket, aztán hátba támadnak titeket. Tudom milyen szörnyű volt nektek évekkel ezelőtt Thilde jelenléte, szóval… Szóval ezért se hozok én haza nagyon senkit. Csak Eskild-t és Tarjei-t, attól nem kell tartanom, hogy velük szakítok és zűrös űrt hagynak maguk után. – de végül is a testvéreim döntése, hiszen az egyetem alatt csak hétvégénként vagyok itthon. Részben az övéké a ház, azt tesznek amit akarnak és persze titkolóznak. Jó persze én beszélek, akinek van Tindere és amit már csak arra használok, hogy Ingrid-nek írjak. Ezt persze honnan is tudhatnák mások? Sehonnan. Mert képtelen voltam és vagyok is visszaírni arra a megannyi „Szia”-ra. Miért is írnék vissza? Ha egyáltalán nem érdekel már semmi és senki más azon az alkalmazáson Ingrid-et kivéve? Jó, persze bejelölhettem volna őt máshol is, esetleg elkérhettem volna a telefonszámát, ahogy annak rendje s, módja lenne. De nem. Én rejtélyes akartam lenni, egy kész talány. Mintha így más lennék vagy különb a többieknél. Ám jól lehet, hogy nem vagyok az. Úgy mint bárki más, én is követek el hibákat, van amit többször, mert egyszer nem elég és bizonyára ennek leszek a rabja egy szép nap.
A bizalom. Mások bizalmának az eljátszása elég egyszer is, hogy ne bízzanak meg bennünk. Ez az egyik dolog, amit pénzen nem lehet megvenni. Egyesek számára talán ez fejfájást okoz, másoknak örömöt. Igazából nézőpont kérdése ez is. Az öcsém… Nos, ő nem tudom mit gondolhatott akkor amikor elém állt és úgy gondolta alkalmas vagyok a szüleink helyettesítésének a feladatára. Mert nem vagyok a szüleink. Ők máshogyan reagálták volna le ezt az egész helyzetet, tudom, ismerem a családom szokásait. Van, hogy egy-egy fals tanításuk már kívülről tudom, ha kell le is tudnám utánozni őket. De azokat a megjegyzéseket és sopánkodó jajveszékelésüket, inkább meghagyom nekik. Nem a testvéreim ellen vagyok, hanem velük. Ezért vállalok most „bűnrészességet” Henrik esetében. Az árulkodás nem megoldás. Én meg nem akarok káoszban élni, főleg akkor nem, ha azon nem tudok nevetni.
– Aha, szerinted milyennek kellene lenniük? – mert kíváncsi voltam, hogy milyen az ő elképzelése, mi lehet a baj szerinte a lányokkal. Jó persze nekem is volt saját véleményem, milyenek azok a lányok akikre nekem nincs szükségem. De kíváncsi voltam az ő véleményére is. Különben sincs itt Hell, hogy közbe szóljon és lehurrogjon minket. Hogy esetleg nagyok az elvárásaink és agglegényként fogunk meghalni, csak ő ezt biztos más szavakkal mondaná el. Amin nevetnénk egy kicsit.
A kávé elhallgattatott, talán mindkettőnk szerencséjére. Hisz semmi kétségbeejtőt vagy bátorítót nem mondtam. Már nem is nagyon akartam, mert minden azon múlik, hogy a testvérem mit akar. Az egy dolog, hogy a csendben szenvedés és tétlenség nem vezet jóhoz, de én hiszek abban egyszer  mindennek eljön az ideje.
– Figyelj… Minden egy nap kiderül. Az igazság nem marad sokáig rejtve. De talán addigra már megoldottuk ezt és kész. – valahogy, még nem jöttem rá miként. Talán át kéne mennem a szomszédba és kideríteni Ida testvérétől, hogy van most a nővére. Jó persze nem ilyen okból, mondjuk lisztet mennék kölcsön kérni, mert nekünk pont el fogyott és most nem akarok elmenni a boltba. Vagy akármilyen okból kifolyólag, csak semmikép nem azért, mert a nővéréről akarok kérdezősködni. Hmm, talán valami hasonló lenne az első lépés a megoldás felé. Ha valami szokatlant vettek volna észre rajta, akkor lehetne akár ez is az oka. Már ha észrevették volna. Ha ugyanolyan vakok, mint a többi szülő vagy gondtalan csak magára gondoló testvér, akkor a helyzetünk előnytelen.
– Nagyon vicces vagy, de félő, hogy most ez sem segítene rajtad. – ha gyerekesen viselkednék az nem, inkább feltuszkolom a szobájába ami már magában elég beszédes.
– Te szent ég… Remélem tudod, mi a szép élet titka. Rend a szobádban. Ha ez vesz körül téged nem csodálom ha rossz a kedved. – lehet szimplán lusta is, talán motivációra van szüksége. De végül is, inkább helyet foglaltam a nagy kupiban, mintsem arról papoljak amiről anyáék is papolnának neki, ha ide be tévednének a napokban.
– Tudod, azt hiszem előbb téged kell rendben hoznunk, majd a szobádat és úgy az ügyet. Tehát ha nem is most, de majd este borotválkozz meg. Inkább csábító legyen a külsőd, mintsem taszító. – motyogok, mert annyira nagyon nem szeretném megsérteni sem őt, csak arra próbálom rávezetni, hogy a sima arcára több puszit kap másoktól, mint a borostásra. De végül is az ő gondja. Én csak megint egy jelentéktelen tanácsot adtam neki.
– Kezdhetnénk esetleg levegő változással. Régen láttuk a nagyiékat. Elmehetnénk hozzájuk, ott is maradhatnánk… Esetleg egy hetet? – igen, direkt próbálom elterelni a gondolatait, a figyelmét és a témát is arról, amiről eddig beszéltünk. Ám a nagyszüleink látványa tényleg hiányzik és nem díszből gondolom, hogy jó lenne őket is látni.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szomb. Aug. 11, 2018 9:47 am

Arn & Henri

Honesty…


Hirtelen az az érzésem támadt, hogy csak egy ostoba bohóc vagyok, aki folyamatosan menőzik a bátyjának, hogy most azzal vagy ezzel bújt ágyba – vagy éppen egy koszos iskolai mosdóba. Arn sokkal többet tudott nálam a nőkről… talán azért, mert őt tényleg érdekelték is. Engem nem izgattak fel különösebben. Hiába emlegetett igazit, hiába kérdezett a nagy Ő-ről. Képtelen voltam bármit is kinyögni. Mit mondhattam volna? Hogy nem akarok barátnőt? Hogy nem érdekel egyetlen csaj sem és nem csak azért, mert rossz társaságban vagyok… Egyszerűen csak mindegyikből hiányzott valami. Nem volt még olyan, amelyikre azt mondtam volna, több egy formás hátsónál és mellnél. Tudtam, hogy az én életemben talán nincs is nagyon helye egy komoly kapcsolatnak. Mindenben a szórakozást, a bizonyítási lehetőséget keresem. Meg akartam mutatni a bátyámnak, hogy én is olyan férfias vagyok, mint ő… gyerekkorunk óta ezzel küzdöttem. Hiszen még azt sem mertem elmondani neki négy évesen, hogy összerezzentem, ha vihar csapott le és anya titokban vigasztalt az ágyam mellett ücsörögve, magához ölelve. Apa volt mindig a félelmetes óriás, akinek a legjobb arcomat mutattam, akire mosolyogtam, akit elkápráztattam a viselkedésemmel. Arn meg a követendő példa volt, akire hasonlítani akartam. De hogyan is érhetnék a nyomába?
– Azt hiszem, nekem sosem lesz olyan, mint Hellnek Ron… – Megrántottam a vállamat, közben megtöröltem a szememet. Nem volt jó ötlet éppen Arn előtt előadni a hattyú halálát… pont előtte, akinek annyira szerettem volna felvágni, aki a szememben a nagybetűs báty volt és akire mindig is felnéztem. Talán valahol pont ez a kötelék volt az, amiért az ő tanácsát kértem… de közben még is szégyelltem magam, hogy ennyire kiborultam. Csakhogy már olyan régóta nyomta a lelkemet ez az egész. Olyan sok napot töltöttem úgy, hogy az üzenetet olvasgattam újra és újra. Ida rövidke sora olyan kegyetlen volt.
– Valami hiányzok belőlük… talán azért feküdtem le annyival… mert egyik sem volt olyan, amilyen kell... – suttogtam és közelebb húztam magamhoz a csészét.
Belenéztem a nagy feketeségbe, ami a pohárban volt. Közben, szinte ösztönösen tapogattam ki a kanalat és nyomtam a cukorba. Egy púpos kanállal dobtam bele a forró italba. Nyeltem egyet, Ida sorait idézve a fejemben. Újabb púpos kanál cukor érkezett a feketeségbe. Csalódottságot emlegettem, de talán nem is igazán Arn miatt… hanem magam miatt. Talán én éreztem ezt önmagammal kapcsolatban. Mindig is tudtam, hogy rossz úton járok, de ez volt az első, hogy élet tükröt tartott elém. Újabb kanál cukor landolt a kávéban, majd még egy és még egy… tudtam, hogy túl édes lesz, de most arra volt szükségem. Ez kellett ahhoz, hogy az idióta önsajnálatomat legyűrjem.
Szerettem volna azt mondani, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Nem tudtam kinyitni sem a számat, mintha nehezemre esett volna megszólalni. Csak a telefonomra pillantottam, ami immáron feketén pislogott rám vissza. Nem láttam rajta egyetlen üzenetet sem, a könnyek mégis megint ott gyűltek a szememben.
– Csak anyáék ne tudják meg… csak ők ne… – Mondtam lehunyt szemmel és megráztam kicsit a fejemet. Magamhoz akartam térni ebből a hülye letargiából, megjátszottan mosolyogni.
Belekortyoltam a kávéba. Beleborzongtam az édességébe, a furcsa ízbe, amit mindennek az elegye váltott ki belőlem. A következő kortyra lehúztam az egészet, remélve, hogy egy kicsit észhez térít majd.
Csendben ültem, míg be nem fejeztük a kávézást. Csak figyeltem a bátyámat, figyeltem az arcát… bár nem gondoltam volna, hogy olyan mint én… de simán mondhat mást, mint amit gondol. Ettől tartottam. Talán azt állította, ő nem csalódhat bennem, de közben mégis. Hiszen ő volt az, aki az egész családunk helyett érezhette most ezt. Tizennyolc évet éltem le úgy, hogy egyetlen büntetést sem kaptam, hogy tökéletesnek álcáztam magam. Hirtelen pedig mindez felborult, megszűnt létezni. Már csak káosz volt körülöttem.
– Pedig jobb lenne, ha nyakadban vinnél fel… – mondtam szomorúan nevetgélve. – Úgyis én vagyok a kedvenc kisöcséd. – Tettem hozzá és hagytam, hogy tuszkoljon a szobám irányába.
Persze ott is baromi nagy volt a rendetlenség. Napok óta nem volt kedvem rendet rakni, ezért inkább gondosan behúztam magam mögött a szobaajtót, mielőtt megérkezne anyáék piszkálódása. Az ágynemű egyetlen gyűrött kupacban volt az ágy közepén, az ablak alatt várakozó íróasztalon pedig ezer meg ezer, papír várakozott, hogy eltegyem az iskola végeztével.
– Bocsi… régen volt időm… elpakolni… – rúgtam félre egy adag ruhát az útból, hogy leülhessek az ágy szélére. Magam mellé dobtam a telefont. Nem akartam hozzáérni sem, nem akartam felhívni azt a lányt… nem akartam újra hallani a hangját. Ha szerelmes is belém, sem érdekelt, legyen ez kétségbeesett próbálkozás, szivatás vagy a kemény valóság.
Szószám: 739 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Pént. Aug. 10, 2018 7:14 pm

Henrik & Arnfrød

Hiszek abban, hogy együtt erősek vagyunk mind a hárman, csak némi részlehajlásra van szüksége mindegyik félnek. Ha Hell vagy Henri nem enged, akkor én sem és ebből meg is született a káosz. Mert az ilyesmi veszekedésekhez vezet, ami bár ideiglenes a szavak amiket kimondunk az sértő lehet a másik számára. Amire sajnos emlékezni fognak és valahányszor kedves próbálok lenni velük, mindig eszükbe juthatnak a meggondolatlan megjegyzéseim. Amikre bevallom én sem vagyok büszke. Hogy lehetnék az? Most azonban, ebben a percben igenis fontosnak érzem magam, mert alapjáraton nem a kisebbek terhére vagyok, hanem a segítségükre, vagyis Henri segítségére.
– Te erősebb vagy, mint hinnéd. Csak némi elszántság kérdése a dolog. Bízz bennem, ha magadban már képtelen vagy. – talán csak okoskodásnak tűnhet az egész és elcsépelt vigasztalásnak, amit csak a szavak helyes használatának köszönhetek, emellett a hangsúlynak. A hangsúlynak, ahogy előadom neki az egészet. Mert nem hazudok. Biztos kiérezheti, hogy ennek ellenére is az én öcsém marad, legyen bármekkora tökfej, én sem vagyok tökéletes. Rengeteg olyan dolog van amit bár ne tettem vagy mondtam volna. Ezért se hibáztatom most. Mert nem tudom. Nem vagyok én se egy szent. Egyikünk sem az.
– Erőltesd meg egy kicsit magad, bizonyítsd be, hogy tudsz te felnőttes is lenni ha akarsz. – magyarán ne nyafogj már annyit lett volna a helyes kifejezés erre, de nem magamra haragítani akartam, hanem jobb belátásra ösztönözni őt. Még ha ebben a percben talán pont a nyafogásra is lett volna neki szüksége. Nem akartam, hogy elvesszen és magába roskadjon nekem itt. Arra gondoltam, hogy esetleg a kávé jobb kedvre deríti őt, csak úgy mint néha engem és máris sikerül más szemszögből néznie az egész világot. Bár jól lehet az egész világ éppen összepréselni próbálja őt, de legalább van kávé amit iszogathat közben és a többi már amúgy sem számít. Legalábbis ezt hittem és hiszem mindig minden egyes alkalommal, amikor kávéval lepem meg a családot.
– A nők gondolkodása kifürkészhetetlen utakra képes sodorni őket, elég néhány jó szó, egy csalafinta mosoly amit látszólag tökéletes külső fűszerez meg és máris tévhitben kezdik el ringatni maguk. Nem kéne kikezdened olyanokkal, akik nem téged szeretnek, hanem a rólad alkotott belső képüket. Mert azzal a képpel fognak azonosítani, hogy te is olyan vagy amilyennek hisznek, aztán amikor kiderül, hogy mégsem… Jó neked ez? Nem gondoltál soha arra, hogy a szívedre hallgass? A barátaid úgy hiszed menőbbnek tartanak majd tőle, ha tönkre teszed ilyenekkel magad? Mit fogsz akkor tenni ha eljön a te igazid? Az akitől égnek áll a hajad és elveszíted a józan eszed, mert annyira szereted, hogy képes volnál meghalni is érte? Előle is el fogsz menekülni, mint most Ida elől? – csak kérdezek, nem megrovásként zúdítom rá ezeket a kérdéseket egyszerre, hogy szegény azt se tudja melyikre válaszoljon éppen. Hanem mert érdekelt. Igazán érdekelt. Úgyis lelkizős hangulatba kerültünk. Hát miért ne tehetnék fel ilyesfajta kérdéseket? Végtére is tudnia kell, hogy nem csak a szívtelen bátyja vagyok, aki tesz az egész világra, ez a másik szintén a részem. Ez akivel mindent meg lehetne beszélni, csak elszántság kérdése a dolog.
– Nem csodálkozom, a te baráti körödben és környezetedben csak nem neked való lányok vannak. Nem is értem az eddigiekkel, hogy kezdhettél ki. De igazából te tudod. Talán rossz helyen kerestél vagy még nem jött el a Nagy Ő. Minek rágódni ilyeneken? A párkapcsolat csak plusz stresszforrás. Elég ha megkérdezed erről a húgunkat, aki már azt se tudom hányadán áll azzal a Tod vagy Rod gyerekkel. Már nem tudom mi volt a neve, de kínkeserves egy időszakunk volt amíg itt zavarta a légkört. – amire megjegyzem rossz visszaemlékezni. Mert már a legelején látni való volt, hogy nem a húgomnak való, de ő sem értett a szép szóból. Plusz anya sem hagyta, hogy elbánjak a sráccal, szóval… Viselkednem kellett.
A lefőtt kávét két kávéscsészébe töltöttem ki és simán, semmi nélkül az öcsém elé tettem a forró kávét. De, hogy ne érezze magát megsértve, cukrot és tejet is vettem elő, plusz egy kávéskanalat, amivel majd cukrot tehet magának.
– Szolgáld ki magad, vigyázz nincs benne se tej, se cukor. – megvártam amíg reagál valamit a kijelentésemre.
Remélem nem sopánkodni akar egész végig és tudomást se venni a kávéról. Én három kanál cukort – igen képes voltam három kávéskanállal – tettem az én csészémbe amihez egy icipici tejet is töltöttem. Amit néha kihagyok, ezért sose tudja rendesen senki, hogy most akkor tejjel vagy anélkül szeretem a kávét. Őszintén? Mindig a három kanál cukron van a lényeg. Csak senki se tudja.
– A testvéred vagyok, nem az apád. Sose feledd. Ennél fogva nem tudok csalódni benned. Nem tudom azt mondani neked, hogy oh fiam, milyen rossz vagy, szégyent hozol a fejemre és hasonlók. A te életed, úgy éled ahogy akarod. Csak közben gondolkodnál egy kicsivel többet és belátnád, hogy nem minden vezet jóhoz. Érted? – azzal megkavartam a kávé-cukor-tej egyvelegét és megkóstoltam.
– Még drogosként, szenvedélybetegként, részegesként is a testvérem lennél szóval… De ugye nem kell pont ilyesmiket is űznöd és most nem ötleteket adok a legújabb csínytevésedhez, pusztán felsorolom, hogy akármit teszel vagy tennél az öcsém vagy. – mert tényleg az lenne, a maga furcsa habitussával együtt. De ha nem így és ilyen lenne a magatartása, talán nem is ez a Henrik lenne, hanem valaki más. Szóval ő, jól van így ahogy van.
– Gyere… – ragadom meg a karját, miután/ha megitta a kávéját és én is megittam az enyémet.
– Felcipellek a szobádba. Tudod, mint régen. Csak most nem veszlek a nyakam köré. Ahhoz túlságosan megnőttel és amúgy is… Ha Hell haza állít nem akarom, hogy elkezdjen irigykedni.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Szer. Aug. 08, 2018 6:28 pm

Arn & Henri

Honesty…


Átkozottul gyengének éreztem magam, olyannak, aki nem tudja megvédeni magát a támadásokkal szemben… Ida támadásával szemben. Talán csak rájött arra, hogy fogadtunk, talán csak meg akart leckéztetni. Tudtam, hogy buta gondolatok ezek. Csak keresni akartam valami kapaszkodót, ami még reményt adhat, mert már nem volt másom. Ez a találgatás volt az egyetlen lehetséges vigaszom… de hát én is régóta ismertem a lányt, meg Arn is, tudtuk nagyon jól mindketten, hogy ő rendes. Az üzenet megfogalmazása is csak azért lett durva, mert kiakadt… kiakadhatott, pont mint én. Mégis zsarolást éreztem emögött, valami olyasmit, amivel sakkban akart tartani. Megijedtem, hogy tönkre akarják tenni az életemet és még csak védekezni sem tudtam. Lehetetlenség volt ilyen körülmények között az önvédelem. Tizennyolc évesen talán nem önzőség, ha az ember egyetemre vágyik gyereknevelés helyett.
„Már nem vagy egyedül ezzel.” Arn szavai hosszú percekig ott csengtek a fülemben. Hagytam, hogy kicsit megnyugtassanak, hogy az érzelmeim csillapodjanak. A könnyeim persze még mindig folytak, amitől egy hisztis gyereknek éreztem magam. Elrontották a játékomat, nagyon csúnyán elrontották. Szinte ösztönösen is az jutott eszembe, hogy Ida óta hány lánnyal voltam együtt. És ha másikat is teherbe ejtettem? Mindig figyeltem, mindig vigyáztam, nem értettem mi volt más azzal az egy alkalommal. Talán csak elfelejtettem, talán túl heves volt és szenvedélyes. Sosem vesztettem el a fejem szex közben, sosem vittem túlzásba… és Idával sem éreztem másképpen.
– Nem hiszem, hogy valaha még el tudom játszani a sérthetetlenséget… – rekedten beszéltem.
Különös hűvösséget éreztem ott, ahol korábban a bátyám keze pihent. Nem akartam, hogy elmenjen, szerettem volna belekapaszkodni és visszahúzni magamhoz. Ő volt az egyetlen támaszom, mert én már kevés voltam magamnak. Ezért is kellett színt vallanom, mert nem tudtam megoldani. Nem tudtam megoldani ezt a helyzetet, kevés voltam hozzá… kevés volt a „mindent tudó vigyorom”… az ugyanis nem oldotta volna meg azt a kérdést, amit Ida és a terhessége vetettek fel.
– Nem tudok vele beszélni. Nem akarom. – Nyafogtam, nyafogtam mint egy elcseszett kiskölyök és nem tudtam abbahagyni. Hiába tudtam az eszemmel, milyen szánalmasan festhetek az érzések csak dőltek belőlem, mintha hosszú ideje ott várakoztak volna. A gátat csak most törték át, most tudtak csak elszabadulni, mint egy hatalmas árvíz.
Talán egy kicsit magamhoz térített a kávé illata, amit Arn pakolt elő. Abbahagytam a hisztit és csak a könnyek folytak a szememből, végig az arcomon, hogy az államon aztán elidőzzenek, míg le nem hullanak az asztal lapjára.
– Hogy a francba szerethetne? – kérdeztem vissza. Talán némi felháborodás csengett a hangomban, mintha Arn legalábbis azt kérdezte volna, én szeretem-e a lányt. Ettől hirtelen összerándultam, mintha valami elmebeteg lennék, akire rohamok törnek. Hörögve vettem egy mély levegőt, legyűrve a fortyogó érzéseket. Talán ideje volt megint szint vallani, még ha nem is fejtem ki bővebben azt, amit érzek… merthát én sem nagyon tudom. Már felmerült bennem többször is, hogy nincsenek érzéseim. Untam a lányokat, menőzésből hajtottam őket, hogy… ahogyan a bátyám is mondta: sebezhetetlennek, erősnek, magabiztosnak látszak. Valójában sosem voltam egyik sem. Csak tudtam hogyan kell vigyorogni, hogyan kell mézesmázasan az ujjam köré csavarni másokat.
– Sosem szerettem egy lányt sem. Untat a picsogásuk és… mindegyik ugyanolyan… meg akar kapni, de nekem nem kell… egyik sem… – Talán értelmetlen szavak voltak csak egymás után hajigálva a semmibe. Nem tudtam volt-e bármi jelentésük így egymást követve, de abban sem voltam biztos, hogy akarom hallani a bátyám reakcióját. Miért tűnik most olyan okosnak? Miért tűnik olyannak, aki átlát mindent, aki megold mindent? Én rendszerint csak másra mutogattam vagy hátat fordítottam a kellemetlenségeknek, mintha nem is lennének. Talán ezért is történt össze ennyire.
– Igen, kell egy kávé előtte… – sóhajtottam és a tenyerembe temettem az arcomat. – Csalódtál bennem?
A hangom még mindig gyenge volt, szinte erőtlen. Úgy szerettem volna, ha nemet mond… ha nem kellett rajta azt látnom, amitől úgy féltem… de valójában már éreztem a hangján. Éreztem, hogy mit gondol rólam. Felelőtlennek tartott, egy hülye gyereknek, aki nem tud vigyázni soha. Ennyi, az a Henrik, aki volt Arn előtt már nem létezett többé.
Szószám: 657 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Aug. 07, 2018 11:28 am

Henrik & Arnfrød

Titkok. Az öcsémnek számtalan olyan rejtélyes talánya van, ami megfejtésre és kiderítésre vár. Ezt tudom. Hiszen én sem kötök mindent az ő vagy akárki más orrára. Van amiről senkinek sem beszélek, azok azonban általában megoldható és elsimítható ügyek. Legalábbis én annak tartom őket, különben most ki tudja miért lennék ék a szüleim szemében. Hogy kételkedtem-e Ida szavaiban? Őszintén? Azt hiszem éppen elég ha ismerem az öcsémet, vagyis hogy pontos legyek, eddig azt hittem. Merthogy tartogat ő is meglepetéseket, noha ezek nem a születésnapra, névnapra vagy karácsonyra való kellemes meglepetések, ez azoknak egy másik formája. De végül is, ilyen és ehhez hasonló kellemetlen meglepetésekre is szükség van az életünk apró szegmensében, csak azért – tényleg csak is azért – hogy emlékezhessünk arra csak emberek vagyunk. Emberek tele hibákkal, ettől függetlenül azonban mindannyian megpróbálhatunk a jóra törekedni, már ha akarunk. Van aki nem akar. Talán jól teszi, talán nem. Ki tudná megmondani? Hiszen a jó és a rossz fogalma pusztán csak nézőpont kérdése. Ami például nekem rossz, az nem biztos, hogy másnak is az. Sőt lehet az ellenkezője. Ezért is kell megpróbálnom valahogy átérezni az öcsém helyzetét. Végtére is lehetne ez egy buta vicc, csak mögéje valahogy nem tudom Ida arcát illeszteni.
– Szerintem soha senki sincs felkészülve arra, hogy apa legyen. De azzal egyetértek, hogy egyetemistaként semmilyen gyerektartást nem tudnál fizetni neki, ha valóban erre megy ki a játék. – nagyon elmélkedős képet próbáltam magamra ölteni, mintegy meg sem hallva mondanivalója elejét, hogy nem lehet megtartani a gyereket. Én elhiszem, hogy az ő gyereke is lenne, de Ida lenne az anyja, meg különben akármi is legyen, az nem neki vagy nekem fog fájni, hanem a lánynak. Tehát ha az öcsém nem akarja megtartani, de a szomszédlányunk igen, akkor elég necces helyzetben leszünk.
– Henrik Morstad, ne mondd nekem azt, hogy erre nincs is megoldás! Mindig mindenre van megoldás. Csak idő kell hozzá, ami elhiszem, hogy neked most pont nincs, de ezt csak azért gondolhatnád így, mert… Ööö igazából ne is gondolj ilyenekre. Jó? Meg fogjuk oldani! Már nem vagy egyedül ezzel. – próbálom nyugtatni, mert még ha reménytelennek is látja a mostani helyzet én nem, ennek hála talán nyugodtan és gond mentesen ki tudnánk valahogy bújni a csávából. Mert én valóban jobban hiszek a saját szemeimnek, de semmi sem kizárt, attól mert én nem hiszek valamiben attól még más igen és erős kapocs fűzheti a valósághoz ettől függetlenül is. Végtére is, miért akarna Ida ilyesmivel tréfálkozni? De most komolyan.
– Ne add fel ilyen könnyen… Száz meg száz ilyen fog még rád várni, de neked megvan a tehetséged hozzá, hogy kivigyorogd magad a kellemetlen helyzetből. Csak előveszed a mindent tudó vigyorod és az emberek azt fogják hinni, hogy sérthetetlen vagy. Még ha nem is… De akkor legalább hadd beszéljek vele én. Bár szerintem attól fog idiótának tartani, mert nem mersz vele beszélni és velem intézteted el az ilyesmit, nem azért mert nem beszélünk vele egyáltalán.
Odébb lépek az öcsémtől. A konyhapulthoz megyek, ezzel lehet, hogy hátat fordítottam neki, de valójában még mindig ugyanúgy figyelek rá és a megoldáson gondolkodnék. Nem mindig látom őt ilyennek, ez talán a ritka alkalmak egyike, de így se úgy se tudnék úgy beszélni hozzá, hogy ennyire elkeseredettnek látom őt.
– Áh jobb lenne ha biztosra tudnám, hogy tényleg elvégezte a tesztet és az lett ami. Mert ha nem… Számos oka lehet, hogy miért késik a havi baja… Meg, hogy akar téged akkor rágalmazni az apasággal… Nem lehet, hogy szerelmes beléd és ezért teszi? Hogy nincs gyerek és csak azért mondja mert… szeret? – végtére is, az elvakult szerelem – már ha az – mindenre képes. Csalásra, ámításra, a másik fél megfojtására, kisajátítására, minden más féltékenykedésre.
Kinyitottam a konyhapolc ajtaját és elővettem a kávéfőzőnket, az őrölt kávét és a lenti fiókból egy kanalat. Eredetileg is kávét akartam főzni, még mielőtt az öcsém belekezdett volna a történetébe. Most találtam egy ürügyet is rá: nem akarom sírni látni. Bármi, csak könnyes szemet ne. Legalábbis a testvéreim könnyes szemét nem. Vizet engedtem a kávéfőzőbe, majd a szűrőt vissza tettem a helyére, kávét csak annyit amennyit kell, majd visszacsavartam a felsőrészét. Nyugodtan és talán ráérősen odatettem a kávéfőzőt fortyogni. Megmostam a kezem, hiszen rendszerint mindig valahogy odaragad az ujjaimhoz néhány szem kávészemcse. Mert amíg a vizet engedem, addig az én ujjaim is olyanok lesznek és… Szóval ehhez is tehetség kell.
– Ha megvan a kávé szépen felmegyünk a szobádba és felhívjuk Ida-t. Talán felveszi. Talán nem. Ha nem veszi fel, majd… Majd kitalálok valamit addig, azt hiszem.


•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty Kedd Júl. 24, 2018 3:42 pm

Arn & Henri

Honesty…



Arn minden mondata egyetlen, súlyos teherként nehezedett a vállaimra. Annyira, hogy előre kellett dőlnöm, görcsösen görnyednem könnyekkel a szememben. Nem értettem, miért mondott ilyeneket. Nem a tartalma fájt a dolgoknak, inkább egyes szavak hatottak rám, mintha újabb és újabb szögeket vert volna valaki a már amúgy is meggyötört szívembe. „Gyereknvelés” – erre a szóra még fel is hördültem, ahogy elhangzott. Éreztem, hogy újabb adag könny hagyja el a szemeimet. Abban legalább igaza volt a bátyámnak, hogy ostoba gyerek vagyok, akinek még nagyon nem kéne apává válni. Csak bőgtem, mint egy ötéves, akinek elrontották a játékát és úgy érzi, összedől a világa. Képtelen voltam felelősséget vállalni a tetteimért, hiszen azelőtt sosem kellett. Nem tudtam, milyen az. Ha hülyeséget csináltam egészen fiatalon csak ráfogtam Héloise-ra és az ártatlanság álarca mögé bújtam.
Tudtam, hogy igaza van. Elvégre odaállítottam elé egy megoldhatatlan helyzettel… legalábbis addig mindenképpen az maradt, míg nem beszéltem Idával. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem hallani. Csak azt vettem ki az üzenetből, hogy nem dughatom már a fejem a homokba, mert ez nem az a helyzet… és hogy szemétnek tartott.
– De nem… nem lehet az opció, hogy megtartsa. Arn, teljesen tönkre tennem engem. Még csak most fogom kezdeni az egyetemet, nem tudok gyerektartást fizetni. Nem tudok valakinek az apja lenni. Még kimondani is groteszk. – Magyaráztam szinte zokogva. Ujjaim még mindig a hajamat piszkálták, időnként meg is húzták, mintha önkéntelenül bűntetni akarnám magam.
Éreztem a tenyere melegét még szürke felsőm ölelésében. Mély levegőt vettem, hátha akkor megnyugszanak az idegeim… és végre felfoghattam azt is, amit a testvérem mondott. „A legfontosabb azonban az, hogy te mit akarsz. Ugye tudod?” Miért tudott ő ilyen átkozottul megnyugtató lenni? Nem olyan volt, mint a szüleink, akiktől csak szidást kaptam volna. Mégis féltem volna rápillantani normálisan, vizsgálgatva a vonásait… hogy rajta is csalódottságot lássak.
Megtöröltem a szemeimet. Megpróbáltam nem szipogni, hogy legalább ne egy ostoba kölyök benyomását keltsem. Tudom, hogy én okoztam magamnak a baj, csakhogy most nem volt senki akire rámutathattam volna. Nem volt senki, akire fogjam a saját bűnöm…
– Talán nincs is erre megoldás… – válaszoltam és egy pillanatra hagytam magam bele simulni bátyám meleg tenyerének biztonságába.
Valójában ő volt kettőnk közül a rendes fiú, én csak az voltam, aki jobb színész volt. Sosem voltam jó, sosem voltam tökéletes… csak megvolt a magam álarc, ami a megfelelő mosollyal párosítva bármilyen kemény szívet megolvasztott. Anyát és apát állandóan az ujjaim köré csavartam. Héloise átlátott rajtam és talán Arn is. Nem tudom, mindenesetre ők több titkommal voltak tisztában, mint a szüleink, akik csak a jó jegyeket látták meg a dícsérő szavakat. Nem is sejthették, hogy talán most játszottam el az ösztöndíjamat, minden jövőbeli lehetőségemet.
Pislogva próbáltam gátat szabni az újabb adag könny szabadon engedésének, de nem volt választásom. Azok jóformán maguktól buggyantak ki a szemeimből. Éreztem, hogy ezzel együtt megint fellángolnak a keserű érzések.
– Arn… nem akarok vele beszélni… biztosan gyűlöl… még én is gyűlölöm magam… – fordultam felé zokogva. Utáltam, hogy ilyen gyengének lát.
Szószám: 492 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. ~ dal neked ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arn & Henri ~ Honesty
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: norvégia-
Ugrás: