welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Vas. Nov. 25, 2018 7:00 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


Néha eszembe jut, hogy mennyire szánalmas, hogy huszonhat évesen még nem volt komoly kapcsolatom. Egy éjszakás kalandok bővítik az életem, s nem egy olyan hely van bizonyos országokban, ahova visszajáró vendég vagyok. Pontosabban, voltam. Eddig egyáltalán nem érdekelt ez az egész, de most Henrik mellett feltűnik, hogy annyira nem megy egyszerűen a dolog. Nagyon nem akarom elcseszni, hiszen számomra most ő a legfontosabb. Ezt pedig bátran és büszkén ki merem jelenteni. Mégis tartok tőle a lelkem legmélyén, hogy merre fog vezetni ez a kapcsolat. Nem tudom, hogy leszek képes két életet élni úgy, hogy egyik ne legyen befolyással a másikra... Mi lesz, ha megint összeverve, szétlyuggatva térek vissza? Vajon hányszor fogja elhinni, hogy megint rosszkor voltam csak rossz helyen véletlenül? Annyira sokszor gondolok erre, hogy néha teljesen lelomboz, ha egyedül vagyok. Most viszont ő is itt van, s ahogy tekintetem az övébe fúródik, minden bánatom elszáll.
- Na és szeretnél megtanulni vezetni? - mosolygom felé, s ahogy kimondom a szavakat, rögtön felvillannak lelki szemeim előtt a képek, ahogy bénázik, lefullad, rossz állásba rakja a váltót, s hogy én ezeken milyen jót fogok röhögni. Aztán jön a következő képkocka, ahol már ő vezeti egyedül az én kicsikémet félelmek nélkül, úgy, hogy én tanítottam meg őt rá. Elönti hirtelen valami kellemes békesség a szívemet, pedig aztán tényleg apróság, és talán őt nem is érdekli úgy, mint engem. Szóval igyekszek nem egy nyálgépnek tűnni, úgyhogy hamar szélesebbre húzom a vigyort a képemen.
- Majd ülhetsz az ölembe, és fogom a kezed. - vajon mit szólna, ha azon a napon, mikor kézbe veheti a jogsiját, meglepném egy saját autóval? Hogy neki is legyen egy saját kicsikéje, mint nekem? Maximum pár komolyabb melóval többet kell elvállalnom. Az én kezem alatt úgyis hamar repkednek a milliók, hiszen nem csak azzal foglalkozom, hogy elvegyem pénzért mások életét. Sokkal tágabb a listám, hiszen én vagyok a nagyapám jobb keze. Ő a Mharaxia klán vezére, s az a célja, hogy ha majd egyszer meghal, én vegyem át a helyét. Beleborzongok sokszor a gondolatba, hogy lényegében az lesz az örökségem, hogy a görög maffia feje legyek. Henri, mibe csöppentél... Elloptad a világ egyik legkegyetlenebb tagjának a szívét.
- Én is segítek majd, aztán együtt bénázunk. Úgyis talán kicsit unom már ezt a sok norvég szart, amit mostanság összeettem itt... Szóval készülj, mert behozzuk ide a mediterrán görög ízeket! - nem, valójában egyáltalán nem unom, de azért jól hangzott. Így, hogy az egész életem lényegében a vándorlásról szólt, volt lehetőségem nagyon sokféle változatos ételt megkóstolni. A norvég konyha talán egy cseppet íztelen számomra, de valószínűleg azért, mert a görögöknek eleve az ereikben is fűszer folyik.
- Hát akkor hivatalosan is te vagy az ész, én csak a fegyverekhez értek. - röhögök fel, ami őszintére sikerül ugyan, de belül teljesen lefagyok. Annyira ösztönösen jött az elszólás, hogy még engem is meglepett a dolog, de úgy teszek, mintha csak viccelnék. Ezt sürgősen be kell fejeznem, úgyhogy inkább lefojtom az egészet egy édes csókban, mikor Henrire simulok.
- Én is azt hittem. Sajnos nem mondhatok nemet, ha meló van... Nem gyakoriak az ilyen váratlan helyzetek, esküszöm. Bár a legutóbbi és a mostani helyzet sem épp ezt mutatja... - mosolygok szélesen, hiszen tényleg ritka, ha váratlan meló van. Általában mindent a saját és az ügyfelek ütemtervei szerint szervezek, persze az én szakmámban olykor beüt a baj, amit hamar meg kell oldanom.
- Meddig leszel holnap suliban? Ha gondolod, érted mehetek... - kérdem tőle öltözködés közben. Reggelre már végezni fogok mindennel, s pár óra alvás úgyis elég szokott lenni. Mikor megindul kifelé Henri, én gyorsan bedobom a szekrény aljában levő pisztolyom a táskámba, s ezután indulok meg utána. Az ajtó zárja kattan, majd az autóé is, végül a motor berregni kezd, s megindulunk a Morstad kuckó felé. Kicsit talán szótlan vagyok, s olykor egy borús sóhaj tör fel belőlem akaratlanul is. Jó lett volna a mai estét együtt tölteni. Jó lenne már úgy együtt aludni, hogy senkinek nincs semmi dolga másnap, hanem együtt ébredünk fel akkor, amikor akarunk, és csak átfetrengjük az egész napot...
Hamarosan megérkezünk a jól ismert utcába, s mikor megállunk, újra csak sóhajtok egy nagyot. Csillogó és bűnbánó szemekkel pillantok Henri felé, majd megragadom a kezét, közelebb húzom magamhoz, s átölelem őt szorosan.
- Holnap akkor találkozunk. - lágyan megcsókolom, s utolsó lélegzettemmel még beszívom az illatát. Végigfut rajtam egy kellemes bizsergés, de mikor elkezd kiszállni, ezt felváltja egy maró hűvösség.
- Henri? Csak azt akarom mondani, hogy... - szólok még utána tétován, mikor lábai már a betonon vannak. Kicsit megköszörülöm a torkom, mintha nagy szavakat akarnék mondani.
- Vigyázz magadra... - ez az, remek, Alaris, még valami szánalmas szöveg? Képtelen voltam kimondani, hogy szeretem, pedig itt volt a nyelvem hegyén. Nem azért, mert nem így érzem, hanem azért, mert túlságosan is...

***

- Alaris, utálom, hogy olyan messze vagy! - csendül fel egy kislány sértődött hangja a laptopról, melyet kiegészít még pár helyeslés.
- Tudom, szerelmem, de még egy kicsit bírjatok ki! December végén találkozunk... - felelem az anyanyelvünkön, majd kibújok a takaró öleléséből, s kézbe veszem a bögre kávét, amit odakészítettem magamnak a dohányzóasztalra. Én magam a kanapén kuporgok bebugyolálva, az asztalon ott fekszik a laptop, melynek képernyőjén ott figyel vissza a rokonság.
- Hol van Henrik? - kérdi az unokatestvérem, Castor, kinek az arcra eléggé hasonlít az enyémre, annyi a különbség, hogy én magasabb vagyok nála, s mivel egy tíz év biztosan van köztünk, így pár apróbb ősz hajszál kikandikál a fekete, lófarokban összekötött hajából.
- Suliban, majd csak estefelé jön valamikor. - beletörődő sóhaj jön ki a gépből kórusban, hiszen mindenki már meg akarja ismerni végre. Többször húztam a dolgot, s eddig mindig sikerült úgy időzítenem, hogy ő ne legyen itt, mikor beszélek velük. Sokat szoktunk csevegni, e téren eléggé összetartóak vagyunk, még ha nem is érzem azt a hatalmas, elsöprő szeretetet irántuk. Sajnos ott van bennem az a gát, amit a szüleim halála épített belém. S ami a többi Mharaxiát illeti, ez valószínűleg ott is fog maradni...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Kedd Nov. 20, 2018 11:20 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Az ujjbegyeim egészen átfagytak, ahogy tartottam a jeget a nyakamon lévő sérülés felett. Titkon reméltem, hogy ez elég lesz... ugyanakkor józan ésszel tudtam: nem ilyen egyszerű ez. Az ilyen fájdalmas kis foltok nehezen halványultak el. Valahol elhagytam a sálam, amit alig vártam, hogy a nyakam köré tekerjek. Közben persze, ahogy végignéztem Alaris tetovált testén, megborzongtam. Nem azért, mert ő tette ezt. Egyszerűen nem értettem hogyan lehet valami ennyire jó, amit a szüleim elől titkolnom kell?
Újra végignéztem rajta, ahogy révedt a távolba. Vajon mi lesz, ha kiderül minden, amit titkolni próbálok előle? Mi lesz, ha rájön, hogy nem mondtam el otthon és, mennyi mindent terveztem el, hogy még egy ideig ne is kelljen? Volt ebben az egészben valami borzasztó és félelmetes, ahogy a testemen lévő nyomokra gondoltam. Megint megborzongtam... de próbáltam a szavaimra koncentrálni. Akármilyen kétséges is gyötörtek, a szívem vadul kalapált a látványától, a hangjától, az érintéseitől.
- Nem, nem tudok vezetni... – válaszoltam. A családban mindig is én voltam az, aki tanulásban elöljárt, letette a nyelvvizsgát, részt vett szakkörökön. Csupán az autóvezetés maradt ki mindebből. Arn elvitt mindenhova és nem nekem kellett bajlódni a piszkos dolgokkal, ha esetleg lerobbantunk – pont, mint amikor a nagyiékhoz tartottunk a nyáron.
Talán éppen erről ugrott be a főzés, mint probléma és a testvéremmel történt, édeskés rántotta esete. Csendesen meg is mosolyogtam a dolgot, főleg Alaris reakcióját látva. Még ki is húztam magam nagy büszkén, hogy milyen félelmetes konyhai képességekkel bírok.
- Bevallom, eddig bátrabbnak hittelek. Hmm, kész csalódás. – Elvigyorodtam a mondat végére s csupán akkor tűnt el az arcomról, amikor az étellel kapcsolatos élményeit osztotta meg. Nem tudtam elképzelni az éltem anya egészséges főztje nélkül. Szinte éreztem a számban a nagyanyám házias kosztjainak az ízét. Rajongtam a fahéjas csigáért, a halért, bármiért, amit csak elém tettek. Nagyétvágyú persze sosem voltam, ez pedig az alkatomon is látszott. Annyit csipegettem, mint a húgom, képtelen voltam legyűrni férfias adagokat. Mégis az ízeket úgy élveztem, ahogyan voltak.
- Azért lehet, hogy megtanulok főzni. – A megjegyzés szinte akaratlanul hagyta el az ajkaimat. Nem is tudom igazán miért, de élményt akartam adni Alarisnak. Azt kívántam bár közös kis hagyományaink lennének, akár egészen mások, mint odahaza. Valami „miénkféle” dolog, amit nem kell megosztani senkivel... Ragaszkodtam Alarishoz ugyanakkor ott is volt még mindig a félelem a családomtól. A közelében akartam lenni, ideköltözni, hogy többé ne menjen el.
Hallottam, hogy megint rezeg a telefonja. Ez volt a második alkalom, de az elsőn könnyedén átsiklottam beszélgetés közbe. Figyeltem, ahogy előveszi a nadrágja zsebéből, közben elmotyogtam: - Építészetet. Sok méregetés, számolgatás...
Valamiért rossz érzés kapott el, ahogy ránéztem. Nem tudom miért, de a szívverésem lelassult. Ujjaim sem szorították már olyan hevesen a jeget a nyakamra, ami időközben egészen felolvadt. Munkát emlegetett, engem pedig ösztönösen elkapott a rettegés, ahogy tekintetem saját ruháim kupacára vándoroltak. Biztosan észrevette, milyen arcot vágok, mert közelebb lépett, testünk újra egymáshoz simult, ahogyan ajkaink is.
- Azt hittem, ma nincs programod. – sóhajtottam, alig elrejtve az érzéseimet. Egyenesen rettegtem, hogy nem látom többé.
Megvártam, hogy elhúzódjon. Csak azután álltam fel és kezdtem el öltözködni. Alsónadrágot húztam, farmert, végül pólót. Beletúrtam a hajamba, hátha attól jobban fognak állni majd a túl hosszúra nőtt tincsek.
- Semmi baj, én megértem, hogy dolgozol. – nyugtatni próbáltam. Nem csak őt, hanem magamat is, de nehezemre esett volna most azt mondani, hogy hiányzik vagy szeretem. Féltem, hogyha kiejtem ezeket a szavakat, még könnyebben illan el a szemeim elől és hiába kapok után, többé nem lesz az enyém.
Azzal nyugtattam magam, miközben már a sálamat kötöttem, hogy tanulnom kell. Jobb lesz hazamenni, távolt ettől az érzelmi hullámvasúttól. A vágy csak elvonta volna a figyelmen a leckéről. Mégis rossz érzés volt már csak belegondolni is abba, mi lehet ezután. Bizonytalanabb voltam, mint valaha.
- Úgyis tanulnom kell. Holnap az egyik tanársegéd tartja a heti megbeszélést, ahol segítenek, ha nem értek valamit. – Magyaráztam öltözés közben. - Az egyik számolás nem megy.
Zsebre dugtam a kezeimet. Azonnal hátat fordítottam Alarisnak, hogy ne lássa az elmorzsolt könnycseppeket, amiket egy pillanat alatt letöröltem az arcomról. Remegve indultam el kirelé, nem szólva többet. Már nem akartam beszélgetni, csak felvettem a maszkot, ami nem árul el valódi érzéseket... vagy épp a rettegést, hogy nem látom többé.
Készen álltam beszállni az autóba. Egy utolsó csókot venni és csak besétálni az ajtón, mint aki valóban könyvtárból jött haza. Odahaza ugyanis a családom Henrikje voltam, nem Alarisé és ők nem tudhatták meg, mik kavarognak bennem.
Szószám: 831 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Pént. Nov. 16, 2018 7:05 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Különös gyengédség költözik ujjaimba, ahogy hozzáérintem ahhoz a ronda folthoz a jeget. Túl heves voltam... És igen, ez az ő hibája! Ő ébresztette fel bennem ezt a szenvedélyes vadállatot, ami legszívesebben széttépte volna. Ahogy végigpillantok rajta, hát... Ez majdnem sikerült. Mégsem vagyok rá túl büszke, mert látok valami különöset Henri tekintetében, ami kissé aggaszt. Fogalmam sincs, hogy mit, de a mosolya kicsiny szegletében is ugyanazt látom. Lágyan simítok végig arcán, s erőtlenül érintem homlokom a vállához.
- Akkor mondd el, hogy én voltam... - súgom a bőrére, ám ahogy felpillantok, egy mosoly ül ki arcomra, mely azt sugallhatja, hogy nem gondoltam komolyan a szavaim. Pedig valahol ott mélyen, a szavak rejtekében ott cseng a vágyakozó őszinteség. Pont az, amit én nem adhatok meg neki. Sokszor átfut az agyamon, hogy milyen nehéz dolgunk lesz együtt, hiszen a valós énemet el kell rejtenem előle. Ő egy olyan jó és tisztességes lélek, kétlem, hogy el tudná viselni, hogy ekkora szar alak vagyok. Egy bérgyilkos? Henri mellett? Ahogy beúszik lelki szemeim elé az arca, mikor meg tudja, még a hideg is kiráz az egésztől.
- Egy vadállattal jobban jártál volna. - felülök az ágyon, majd vigyorogva magam mögé pillantok, mielőtt előveszem a cigit. A borús gondolatok pillanatokon belül elszállnak, ahogy a füst megtölti a tüdőm, s látom a mosolyát. Csak az a rossz érzés ne lenne bennem, az tűnne el végre! A tétova válaszára csak ráncolni kezdem a homlokom, s nem is válaszolok neki azonnal. Tekintetem valahova a távolba réved, s csak pár szívás után eresztem ki a hangom.
- Az jó... - mondom kissé rekedten, de nem nézek rá. Lehunyom a szemeim, azzal egy halk sóhajt követően mosolyt varázsolok az arcomra. Fejemet az ablaknak döntöm, úgy nézek végig rajta.
- Bármikor jöhetsz és pakolhatsz, ha nem vagyok itt, akkor is. Feljogosít a belépésre az a kulcs. - vigyorgom, mikor váratlanul meghallom a telefonom halk rezgését a földről. Úgy teszek, mintha észre sem venném, így hamar ismét beszélni kezdek.
- Van amúgy jogsid? Mert ha szükséged van az autóra, és épp nem kell nekem, akkor miattam azzal is mehetsz, ahova akarsz. Persze, ha egy karcolás is lesz rajta... Akkor megeszlek. - mondom fenyegetően, még össze is szűkítem a szemem, csak hogy hatásosabb legyen. Mit fog szólni az én kis szerelmem, ha meg tudja, hogy a második helyre kell szorulnia?
Közben a telefon újra halkan rezegni kezd, de én csak fújok egy újabb gomolygó felhőt odakintre, ám ahogy hallgatom Henrit, az egyik mondatánál majdnem megfulladok. Párszor megütögetem a tüdőm köhögve, végül elpöccintem valahova messzire a csikket.
- Őőő nem ettem még, de mivel élni akarok, így szerintem a konyha közelébe se menj, jó? - na még az lenne a szép, ha pont ő mérgezne meg úgy, hogy közben nem is tud róla. Igazán szánalmas halál lenne, az már biztos. Bár az utolsó pillanatomban jót röhögnék.
- Komolyra fordítva a szót, nem kell ilyesmit csinálnod, ha nem akarsz. Nincsenek ilyen igényeim. Tíz éves korom óta úgysem ettem házi kosztot. - idióta, idióta, idióta... Nyelek egyet zavartan, megköszörülöm a torkom, majd gyorsan megpróbálok korrigálni, mielőtt még kérdezősködni kezdene véletlenül.
- Mármint a sok utazás, tudod. - valójában számomra az otthon és a család konkrét fogalma a szüleim halálával megszűnt. Nekem ők voltak a mindenem, hiszen melyik gyereknek nem a szülei jelentik azt ennyi idősen? S mikor éreztem kihűlt bőrüket, láttam, hogy a tüdejük nem emelkedik meg többé, s összepiszkoltam magam a vérükkel... Ott, azokban a percekben halt meg bennem minden, velük együtt. Anyám főztjét semmi sem helyettesítheti. Hiába próbált Theodore, a nagyapám is a kedvemben járni pont úgy, ahogy a többi rokon, ez sosem sikerült. Lehet, hogy apróság az egész, de jobb szeretem a személytelen ételeket, ezért is rendelek mindig, vagy valami étteremből, büféből hozok magamnak kaját. Talán még sosem nyúltam fakanálhoz, maximum amikor valami zacskós, száraz kaját melegítettem fel. Az ilyen tipikus családi dolgok, mint a főzőcskézés... Eddig nagyon kimaradtak az életemből.
- Jut is eszembe, te mit tanulsz pontosan? Rendben indult az egyetem? - terelem el erőteljesen a témát, majd beljebb lépek, s becsukom az ablakot. A föld pedig megint halkan rezegni kezd, ami nem sejtet túl jót, de mintha jelentéktelen lenne az egész, úgy lépek oda, s kotrom elő a nadrágom zsebéből. A homlokom megint ráncolni kezdem enyhén akaratlanul is - jó jele annak, ha valami nem tetszik.
- Te figyelj, tudom, hogy most jöttél, meg minden, de nekem muszáj elmennem dolgozni. Hazadoblak, rendben? Aztán holnap találkozunk. Ha gondolod, érted megyek a suliba is. - hadarom el, miközben fel sem nézek, csak rögzítem magamban az üzenetben levő címet. Igen, ez a "norvég terv". Egy cím, egy név, egy élet. Ami a mai estén az én kezemben lesz.
- Ne aggódj, nem tűnök el, ígérem. - vigyorgom felé, azzal visszalépek az ágyhoz, befurakodok a lábai közé, s szenvedélyesen megcsókolom. Óvatosan simulok hozzá, ne okozzak neki nagyobb fájdalmat, de sóhajom jól tükrözi, hogy mennyire ott tombol bennem még mindig a vágy töretlenül.
- Nagyon hiányoztál... - súgom ajkai közé, majd egy apró, ám hosszas puszit lehelek homlokára. Remélem nem fog megharagudni rám, hogy megint a romantikus kis együttlétünk után kell lelépnem. Hülyén jött ki megint az egész, mintha a világ is ellenünk dolgozna... Vagy inkább ellenem?
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Szomb. Nov. 10, 2018 1:35 pm

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Nem akartam éppen Alarisnak beszélni arról, ami kínoz. Tudtam, hogy nem esne neki jól, ha kiderülne, neki is hazudtam. Abban a hitben hozott a közösnek szánt lakásunkba, hogy megbeszéltem otthon. Gyengének tartott volna, olyannak, aki nem illik hozzá, ha bevallom, mennyire félek a szüleimtől. Mert féltem, igenis reszkettem, ha csak eszembe jutott, apám milyen képes vágna a nagy hírre. Anyám talán zokogásban is kitörne, ha megtudná, a férfiakat szeretem és eggyel máris összeköltöznék. Rettegés fogott el, ahogy a csalódott arcokat idéztem fel magam előtt.
Elmerültem egy röpke pillanatra a gondolataimba és arra eszméltem fel, hogy Alaris a homlokom simít végig. Egyetlen tincsem simította félre. Csak annyit tudtam kinyögni hirtelen, hogy nem is fájt annyira és szavaim máris a szexre terelődtek. „Felavattuk a hálónkat.” Ki mond ilyen hülyeséget? Csak is az, aki valamit sumákol. Alaris előtt nehezebb volt maszkot tartani a valódi arcom elé. Előtte nem tudtam tökéletes lenni, hiszen látott a legkiszolgáltatottabb állapotban, alig néhány pillanattal korábban. Ő letudta verni azokat a láncokat, amikkel magamat kötöztem ki. Elég volt hozzá csókolnia, ölelnie.
– Ó, szóval az én hibám? – kérdeztem, egy kicsit még szisszentem a nyakamon lévő foltot érintve. Kellemetlen kis sérülés volt, a szenvedély nyoma. Ha anyám rákérdezne, mit mondanék? Nekem ugrott valaki, meg akart verni és beleharapott a nyakamba? Vajon az így nézne ki? Igazából én magam sem tudtam, hogyan fest… de az érzésből sejtettem, hogy ez nem múlik el néhány órácska alatt.
Míg Alaris kiment, előtúrtam a nadrágom zsebéből a telefonomat, hogy a selfie-kamera segítéségével megvizsgáljam a testem. Nem csak a nyakam, a mellkasom is tele volt mindenféle nyomokkal. Ezeket csak a van nem szúrja ki! – Hisztérikus kis gondolat futott át rajtam, láttam a képernyőn, ahogy az arcomra kiül a pánik. Ezért gyorsan megnyomtam a lekapcsoló gombot. Eltűnt a kép. Csak feketeség maradt utána… aztán jött a hideg.
Ahogy megfogtam a kis csomag jeget, lágyan érintettem Alaris ujjait. Még mindig erős volt, férfias… ezeket az emlékeket idéztem fel róla újra és újra, mikor nem voltunk együtt és amikor féltem, nem látom többé.
Mosolygó hangjára én is elvigyorodtam. Ez volt a legőszintébb gesztus ma – leszámítva azokat a nagyon is valódi könnyeket –, ami kiült az arcomra.
– És mégis milyen vadállat volt az itt a civilizáció közepén? – Kérdeztem vissza és kicsit erősebben szorítottam a jeget a bőrömre. Nem, mintha ettől gyorsabban meggyógyult volna a sérült felület és kevésbé lett volna ciki, mikor odahaza magyarázkodnom kell majd. Mégis ki kellett találnom valamit... addig megteszi éppenséggel a sál is.
Figyeltem, ahogy az ablak mellett ácsorogva dohányzik. Ebben is volt valami vonzó, ami miatt nem tudtam a tekintetem elvonni róla. Újra és újra végig néztem a testén, imádtam a látványát, imádtam még a be-bejutó kis dohányszagot is. Az is az ő része volt. S az én szívem hosszú idő után végre megnyugodhatott, hiszen visszakaptam a leginkább vágyott kincsemet: Alarist.
Válaszoltam volna azonnal a kérdésére, talán hebegve-habogva… de esélyem sem volt rá. Ő kezdett szabadkozni, hogy nem akarja rám kényszeríteni, hogy megérti, ha otthon akarok lenni. Aztán megint beleszippantott a cigibe… bennem meg ott tombolt az a rengeteg gondolat. Nem, nem akartam azt mondani, hogy nem jövök ide, habár kényelmesebb lett volna, mert így neki is és a szüleimnek is hazudnom kell. Csakhogy féltem a nemtől. Féltem, hogyha kimondom az igazat és bevallok mindent és gyávaságból nem élek vele, akkor majd megint elmegy és akkor már örökre. Hiszen kimondta, ő sokat utazik, neki furcsa egy helyben.
– Én… – Tátogtam. Hang nem jött ki a torkomon, mintha nehezemre esne megszólalni.
Újabb kérdés, ami megakasztott a válaszadásban. Nyelnem kellett, majd megköszörülnöm a torkomat, hátha akkor végre utat tudok engedni a szavaknak… amik sok őszinteséget nem tartalmaztak. Bűntudatom volt, nem akartam máris hazugsággal kezdeni ezt a kapcsolatot. Szükségem volt Alarisra és nem bírtam volna ki, ha elveszítem. Csakhogy magamat sem tudtam meghazudtolni.
– Tudnak rólad, meg erről. – Bólintottam. Arcomra a szokásos maszk ült ki, azzal az átkozott vigyorra. – Holnap már itt alszom, de ma még hazamegyek, hogy összeszedjek pár dolgot, amiket idővel követ a többi.
A fejemben meg is született a terv. Alarisnak majd azt mondom, hogy fél nyolcra járok az egyetemre, mert egy klub tagja vagyok, odahaza meg azt mondom, hogy későn érek csak haza, mert tanulókör van. Éreztem, hogy már a gondolatba is belezavarodok… de valahogy meg kellett oldanom, míg összeszedem a bátorságom.
– De ugye nem nekem kell majd főzni? – Tereltem el a témát. Ez a kérdés még valahol ezer meg ezer csókkal korábban merült fel és a vágyak kielégítésével igazából elég fontos kérdésnek is tűnt. Nem, mintha sok közöm lett volna a konyhához, sőt, kifejezetten kevés… egyszer Arnt akartam meglepni egy finom reggelivel. Nagyon beteg volt, talán éppen az influenzát kapta el, anyám pedig a lelkemre kötötte, hogy figyeljek rá. Hát megsütöttem a tojást és fel is vittem. Csak éppen arra nem számítottam, hogy só helyett egy jó adag cukrot sikerült beleadagolnom a menübe. Az volt az első és utolsó konyhai tevékenységem – leszámítva a kávéfőzést.
– Egyszer majdnem megöltem egy bátyámat. – Meséltem lelkesen. Erről sokkal kellemesebb volt beszélgetni, mint az otthoni dolgokról, na meg a költözésről. – Ettől már cukros-papírikás-paradicsomos rántottát?
Szószám: 831 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️




diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Szer. Nov. 07, 2018 11:40 am



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

A szívem mélyeket dobbanva csillapodik meg, s bár még lüktet minden porcikám a gyönyörtől, szép lassan mégis megnyugszik a testem. Henri hatása alól viszont nem tudok kikerülni, egyre csak ott tombol bennem az a mélyben gyökerező érzés, az a különös vágy, mely egyre erősebben él bennem. Nem csak arra vágyom, hogy a szenvedélyünk elsöpörjön mindent, hanem egyszerűen csak arra is, hogy a közelemben legyen. Hogy halljam a hangját, érezzem az illatát, s lássam a mosolyát. Furcsa érzés valaki után ennyire vágyakozni, különösen ha az illető a létező legtöbb dologban különbözik tőlem - vagy épp hasonlít. Nem is tudom, minek nevezhetném magam. Meleg lennék? Nem érzem magam annak... Henrik miatt egyáltalán nem tetszik a többi férfi, ugyanolyannak érzem magam, mint előtte. Én csak őt szeretem... És soha senki más iránt nem éreztem még ilyet.
- Biztos? - simítok rá az arcán pihenő kezére, majd kicsit közelebb húzódok hozzá, s oldalasan felkönyökölök. Valami különös csillogást látok a szemében, amit talán akkor érzékeltem így, mikor azt hittük, hogy kopognak. Láttam a rémületet a szemében, s bár ez most nem ugyanolyan, mint akkor volt, mégis feltűnik.
- Valami baj van? - tenyerembe simítom arcát, majd egy kósza tincset elsöprök a homlokáról. Érezhetően a vonásait fürkészem, de egy lágy mosoly azért felkúszik arcomra. Teljesen biztosan máshogy éljük meg ezt az egészet, de ettől függetlenül akkor is érzem azt a forróságot, ami belőle árad. Az érintései, a pillantásai, és pár órája azok az apró könnyek... Ezek nem hazudnak.
- Igen, felavattuk. Hamarabb, mint terveztem, de hát... Ez a te hibád. Végig riszáltad nekem a hátsód, szóval magadnak köszönd. - vigyorgok szélesen, de kicsit összébb húzódik, mikor érzékelem a fájdalmát. Bűnbánóan pillantok a nyaka a felé, ami tényleg eléggé csúnya. Most nem tudtam visszafogni magam... Sosem voltam ennyire agresszív, de régen nem is kellett azon agyalnom, hogy visszafogjam-e magam, mert senki sem érdekelt saját szükségleteimen kívül. Viszont nem szeretném, ha a hülye hevességemnek ilyen csúnya következményei lennének. Egy apró csókot végül nyomok arcára, majd felpattanok szótlanul, s eltűnök az ajtó mögött. Egyből a hűtőhöz lépek, majd a fagyasztóból jó pár jégkockát beletömök egy zacskóba, amit belebugyolálok egy kisebb rongyba, s ezzel a kupaccal térek vissza perceken belül. Odalépve hozzá óvatosan a nyakához érintem, majd szép lassan egyre jobban rátolom.
- Ezt tartsd itt egy kicsit, hátha jobb lesz tőle. Ha bárki kérdezi, majd mondd azt, hogy megharapott egy vadállat. - mosolygom felé, majd egy érzéki csókot lehelek ajkaira, melybe hosszasan sóhajtok bele. Megint végigfut rajtam a borzongás, és a felismerés, hogy tényleg, igazán azt akarom, hogy velem legyen, és már most utálom azokat a perceket, amiket távol tölt tőlem. Lassan simítok végig vállán, majd végül felállok, s a földön heverő kabátom egyik zsebében kezdek kotorászni, hogy előhúzzak egy cigarettát, melynek társaságában megindulok az ablak felé. Idebent a szobában eléggé meleg van, de azért épp hogy csak annyira nyitom azt ki, hogy a kezem és a fejem kiférjen rajta. Kattan az öngyújtó, s a párás ablakon túl megjelenik az első kicsiny füstfelhő.
- Itt alszol ma? Vagy még kihasználod egy kicsit az otthoni légkört, mielőtt elrabollak végleg? - kacsintok felé, mikor visszafordulva végignézek rajta. Majd magamon is... Ő olyan tiszta, rajtam meg számtalan heg, seb, és tetoválás pihen. Ruhában is rossz arcnak tűnök, ám anélkül még bizonyíték is van arra, hogy nem épp egy jó lelkű úriember vagyok. Henri mégis itt van. Pont Ő...
- Amúgy nem szeretném, ha ezt az egészet kényszernek éreznéd. Szóval ne vedd annyira hivatalosnak és komolynak, hogy neked most azonnal ide kell költöznöd, rendben? Én itt lakom, és egy jó ideig itt is maradok, te pedig akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Ha az otthoni légkörre van szükséged, azt is teljesen megértem. Nekem könnyebb dolgom van, nagyon sokat utazgatok, így talán még az a fura, hogy egy helyben maradok. - felelem neki őszintén, miközben újabbat szívok a cigiből, s kicsit jobban kihajolva fújom ki a füstjét. Talán engem is megrémiszt ez az egész, de lehet csak azért, mert még sosem volt komoly kapcsolatom. Ennyire komoly meg főleg nem, hogy valakiért hosszabb időre megvessem a lábam egy helyen. Az újdonság ereje még mindig megdobogtatja a szívem, s némi idegességet is szül ugyan, de ezen könnyedén átsiklok.
- Na és... Elmondtad már otthon ezt az... egészet? - kérdem tőle váratlanul, kicsit félve, de muszáj rákérdeznem. Tudom, hogy neki is új ez az egész, ahogy azt is, hogy nem ugyanúgy "dolgozzuk fel". Viszont ha még nem igazán adagolta volna be az otthoniaknak, én valószínűleg akkor sem orrolnék meg rá. Én ugyan megemlítettem a családnak, hogy leginkább miatta maradok még egy ideig, de ők hogy is fogalmazzak... Kicsit mások. A görög mentalitás híres a hevességéről, és ha ötvenszer nem hallottam még az örömujjongást, hogy mutassam be Henrit mindenkinek, akkor egyszer sem. Erről azonban egyelőre még inkább nem teszek említést...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Hétf. Nov. 05, 2018 8:40 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun



+18

Nem is volt időm megijedni a fájdalomtól, amit Alaris vad érintései okoztak… pedig nagyon is fájtak. A testem beleremegett a harapásokba, erősebbek voltak, mint a korábbiak, mégis szinte beleolvadtak a vad ritmusba. Már régen nem én diktáltam a szabályokat, hanem ő. Úgy játszhatott a testemmel, ahogy neki tetszett. Minden apró sóhajt, minden hangos nyögés, minden kis suttogást ő váltott ki belőlem. Éreztem, ahogy a szívem vad ritmust jár. Nem akartam, hogy elváljon tőlem… nem akartam, hogy vége legyen, de nem lassult le. Nem enyhített a kényeztetéseken sem. Ezért a testem olyan heves forróságra váltott, hogy már nem tudtam megállítani. A gyönyör nyögések és remegések hálójaként szőtte át a testemet és szabadult ki belőlem.
Egy pillanatra megéreztem a bőrömön szerzett sérüléseket. Nem lehetettek vészesek, mégis éreztem, ahogy égnek… és ez is furcsa szenvedélyt váltott ki belőlem. Tekintetemmel azonban nem a felszíni sérüléseket vizsgálgattam, hanem Alarist figyeltem. Egy sóhajt is kiszökött az ajkaimon, ahogy az ujjain nyalt végig. Az újabb csókba annyira beleremegtem, hogy elernyedt testem kicsit nagyobbat rándult, mint kellett volna. Bizonyára ő is érezte… de engem ez nem foglalkoztatott. Lágyan viszonoztam a csókot, habár vadabbul szerettem volna. Testem azonban nem bírta, a vágyak egészen letaglóztak – igen, azok, amik túl hosszú idő után teljesültek be. A gyönyör olyan hatással volt rám, amire nem is számítottam. Mintha egyenesen elszállt volna belőlem az erő. Nem bántam, mert Alarisnak adtam át az.
Nem tudtam, mi történik… alig fogtam fel azt is, hogy ujjai a nyakamra szorulnak. Talán csak akkor tisztult ki egy pillanatra az elmém, mikor magához húzott és belém harapott. Ellenkeznem kellett volna, eltolni, mert azt a nyomot biztosan észre fogják venni. Csakhogy képtelen voltam. Bennem is ismeretlen szenvedély tombolt… olyan, amihez nem volt hozzászokva egyszerűen… olyan, aminek nem tudtam nemet mondani. Akartam, hogy érintsen, hiába hagyott már elég régen a gyönyör, az aprócska láng ott lobogott bennem, amit ő újra tudott volna táplálni. Nem érdekelt, hogy vad, nem érdekelt, hogy fájdalmat okoz. Túlságosan hiányzott ahhoz, hogy bármilyen közeledést elutasítsak, de valószínűleg amúgy sem tudtam volna leállítani. Éreztem, hogy benne is ugyanaz a vágy lüktet, ami bennem… az övé még vad volt, elborult, mint a gát átszakadása előtt az enyém is.
Beleszédültam a hirtelen mozdulatba. Hátam az ágy matracára simult. Csuklóimat olyan erősen szorította, hogy talán annak is nyoma marad majd. Újabb aprócska fájdalommal hagytam, hogy belém férkőzzön. Hangosan nyögtem fel, de nem csak az érzés nyomán. A szenvedély is fellángolt bennem egyetlen pillanatba, majd testem visszazuhant ugyanabba a bágyadtságba. Csak figyeltem őt, ahogy élvezi a testemet. Furcsa elégedettség töltött el. Végre biztos lettem benne, hogy nem arra az egy éjszakára kellettem, mikor nem talált magának megfelelő csajt. Hát ezt akartam érezni! Meg akartam bizonyosodni róla és éppen a szemem láttára sikerült bebizonyítani a dolgot. Finoman nyögtem az ajkai közé, ahogy sóhajai is megérkeztek. Nem olyan volt ez, mint a gyönyör előtt… inkább csak azért tettem, hogy még jobban élvezze.
Ahogy átadta magát a gyönyörnek, még én is picit megremegtem. Vadul viszonoztam a csókot, amivel a hangját próbálta elfojtani. Imádtam, imádtam, hogy a teste forrón simul az enyémre. Lassult ugyan a csípőmozgása, de egy kis égő érzés még maradt odalent. Ez csupán a második alkalom volt, hogy így ért hozzám. Nem szoktam meg. A vadság talán apró nyomot hagyott rajtam és kell egy pillanat, hogy megnyugodjon minden porcikám.
A testünk szétvált. Furcsa hideget éreztem, hamarosan megjelent a libabőr is. Remegve maradtam ott egyetlen pillanatra, mielőtt megérintette a mellkasomat. Akkor éreztem meg az enyhe kis fájdalmat ott is, a hátamon… és a nyakamon. Megint átfutott rajtam az ijedtség, hogy ezeket megláthatják otthon. A szüleim biztosan teljesen kiborulnának.
– Semmi baj… – Ennyit tudtam kinyögni hirtelen a kérdésére.
Nyelnem kellett egyet, hogy összeszedjem a gondolataimat. Csakhogy már nem a vágy dolgozott bennem, hanem a félelem. Félelem, hogy mi lesz otthon… vagyis már ez az otthonom… vagyis nem tudom… Összezavarodottan hevertem és csak bámultam fölfelé.
– Nem fájt annyira, nyugi. – Megérintettem az arcát. Finoman cirógattam végig rajta, de közben fogalmam sem volt, hogy mit láthat rajtam. Éreztem, ahogy a kétségbeesés kiül az arcomra, talán ott csillogott a szememben. Persze nem tőle féltem, meg nem is attól, ami még közöttünk történhet… ez csak fizikai fájdalom.
– Ööö… felavattuk a hálónkat. – Próbáltam felvenni a hülye vigyoromat, hátha akkor lenyugsznak a bennem tomboló kételyek. Ugyanis sejtettem, hogy anyám mit fog szólni a nyakamon éktelenkedő csodás harapásnyom láttán. Tudtam, hogy ronda, mert ahogy finoman megérintettem a bőrt a kezemmel, felszisszentem a csípős fájdalomtól.
Szószám: 733 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️




diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Pént. Nov. 02, 2018 8:52 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


+18

Volt bennem némi remény, miután ott hagytam Henriket, hogy talán belőle is pontosan ugyanúgy kiábrándulok, mint mindenki másból, s az ő neve mellé is húzhatok egy vonalat. Reméltem, hogy nem fogok többet érezni iránta, s hogy mehet minden úgy, ahogy a kis kalandunk előtt. Ám férfiasan be kell vallanom, hogy megőrjített a hiánya. Valami megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem legbelül, ami majdnem felemésztett. Álmatlanul forgolódtam, s talán a fájdalomcsillapítók ringattak egyedül álomba. Hiába adtam neki elő olyan szenvedélyesen, mennyire hiányzott, ez valójában sokkal rosszabb volt, mint bármi más. Sokszor úszott elém a könnyektől áztatott arcra, s a kétségbeesetten elhaló hangja, talán egyszer még azt is álmodtam, ahogy engem szólongat. Jó lett volna mellette lenni, jó lett volna ölelni, s jó lett volna még nagyobb támaszt nyújtani így, hogy egy mocskos kis kurva pont Őt próbálja kikezdeni. A védelmező ösztönöm pedig egyre csak erősödik, s ma mikor újra megpillantottam, úgy éreztem magam, mint valami kegyetlen vadállat, egy töretlen őr, akinek a legnagyobb kincset kell őriznie a világon, mégpedig Henrit...
Hihetetlen számomra, miket képes kiváltani belőlem. Tényleg nagyon úgy tűnik, hogy eddig rossz ajtókon kopogtattam, hiszen az egyszerű ösztönök kielégítésénél nem volt mélyebb kalandom senkivel. Én voltam a férfi, én irányítottam a dolgokat úgy, ahogy akartam, pont. Henrinél viszont valahol mélyen azt érzem, mikor a kezem alatt lüktet odalent, hogy uralkodni akarok felette. Hogy le akarom igázni, és teljes mértékben én akarom irányítani Őt... Mégis elég csak kiejtenie egy apró szócskát azon a vadító hangon, s már én érzem úgy, hogy valójában az ő kezében van minden, s bármikor le tudnék feküdni a lábai elé... Talán ezért is hatolok belé kicsit türelmetlenebbül, kicsit vadabban, kicsit mohóbban. A hangosabb sóhajaim szenvedélyes táncot járnak Henri nyögéseivel, s mikor a nevemet mondja újra, kicsit az agyam is elborul. Szokatlan agressziót érzek magamban, aminek nem tudok ellenállni, így sokkal erősebben húzom magamra, hogy még mélyebbre és még kegyetlenebbül hatoljak belé, s ha ez nem lenne elég, még fogaim is vadul harapnak mellkasába, aminek biztosan nyoma marad, nem is kicsi... Érezheti, ahogy ujjaim is gyorsabban játszanak rajta, tartva azt a kellemes ritmust, amit együtt diktálunk. S általában nem igazán szokott érdekelni, meddig tart egy együttlét, de most megdöbbenve tapasztalom, hogy alig bírok magammal. Muszáj lassítanom még a tempón is, mielőtt még teljesen idiótának néz, ha véletlenül idő előtt érek fel a csúcsra. De olyan nehéz mellette irányítanom az érzéseimet! Mintha minden titkos vágyam kiszabadult volna a kalitkából, s most megrészegülve a szabadságtól ott cikáznak mindenfelé. Hiába próbálom elkapni őket, egyszerűen kicsúsznak a kezeim közül. Ezt pedig Ő is láthatja, hiszen eddig mellkasát csókoltam, vagy éppen nyakát faltam, de most, hogy közelebb húz magához s újra egyesül a tekintetünk, valami különös ködfátyolt pillanthat meg a nézésemben. Már amennyire ő is magánál van, hiszen jól érzem a remegő végtagjait, s tudom, hogy őt is teljesen megbolondítja az együttlétünk. Nyelvem kacéran simít végig az övén, s mindvégig a szemeibe olvadok, miközben forró lehelete és sóhajai az ajkaimon omlanak szét. Egy pillanatra elengedem, de csak azért, hogy mindkét kezem a hátára simítsam, hogy erősen kapaszkodjak belé, s hogy újra még mélyebbre hatolhassak. Akaratlanul is megfeszülnek az ujjaim, így a fájdalom újabb kis szikráját érezheti meg a hátán, ahogy végigszántom. Pedig én tényleg próbálom visszafogni magam, de ez egyáltalán nem sikerül... S csak hogy ne okozzak még több fájdalmat, egyik kézzel újra csípőjét ragadom meg, másikkal pedig édes játékba kezdek odalent. Érzem, ahogy lüktet, érzem, ahogy közel jár már, s még átszellemülten fel is szisszenek, mikor megérkezik a gyönyör. Ahogy teste megfeszül, majd kiszáll belőle az erő... Újra csak elborítja valami az elmém, s az eddig lent játszó kezem az édes gyönyörrel felsiklik mellkasára, mire én közelebb hajolok arcához, s egy szenvedélyes mozdulattal végignyalok az ujjaimon, hogy az egész egy csókban érjen véget... Talán túl sok vagyok, talán túl vad, de ezt csak is magának köszönheti, hiszen felébresztette bennem a vadállatot, ami egészen idáig szunnyadt mélyen, de most megérezte a vér szagát... A csípőm ez idő alatt pihent egy kicsit, de már nincs hova húznom, s ez az utolsó csók, melyben megint ott csengett a nevem, felkapcsol bennem egy vészvillogót, mely hevesen kezd pislákolni. "Alaris, túl messzire mész!" Szólal meg bennem egy hang, mikor kezem feljebb szökik, s erősebben fonódnak ujjaim Henri nyaka köré. "Alaris, le kéne állni!" Hallom megint, mikor közel húzom magamhoz, s erősen harapok bele a nyakába, mely újabb nyomot fog hagyni rajta. "Alaris, fejezd be!" Ó, igen, be fogom fejezni... Egy váratlan mozdulattal döntöm le Henrit az ágyra, majd lábai közé furakodva minden finomkodást mellőzve türelmetlenül hatolok belé. Testem az övére simul végül, kezeit pedig az ágyra szegezem. A csípőm heves és szenvedélyes táncba kezd, az én erősödő sóhajaim pedig most az Ő ajkaira szöknek. Keresem a tekintetét, hiszen teljesen megvadít, ha láthatom a szemeit... A mozdulataim akadozni kezdenek, mire szemeimet is összeszorítom.
- Ahh! - bukik fel belőlem hangosan, mikor teljesen átadom magam neki, s a gyönyörnek. A szívem olyan hevesen kalapál, hogy szinte már idekint hallom gyors zörgését. A csípőm lassul, s most már szemeimet is kinyitom, melyek ajkaira szöknek, hogy egy utolsó, lassú csókkal fojtsam le ezt a hatalmas vihart. Gyengéden simítom végig ujjaimmal nyakát, majd óvatosan lemászok róla, és melléfekszem. Egyik karom a fejem alá helyezem, úgy kémlelem őt. Meg akarok szólalni, de nem megy... Csupán lágyan érintem meg a mellkasát, melyen ott éktelenkedik a fogaimnak a nyoma épp úgy, ahogy a nyakán is, vagy a hátán a karmolás. Talán valami bűntudatot is felfedezhet a tekintetemben, ha felém pillant, így közelebb húzódok hozzá, ha ő még nem tette meg, majd megsimogatom az arcát.
- Sok voltam egy kicsit, igaz? - kérdem bűnbánóan, remélve, hogy nem okoztam neki túl nagy fájdalmat. Nem is tudtam, hogy ilyen agresszív tudok lenni... Furán élem meg a szerelmet, az már biztos...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Pént. Nov. 02, 2018 9:55 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun



+18

Az egész testem remegett Alaris érintései nyomán. Persze nem csak a testi vágyak dolgoztak bennem olyan vadul és nem azért kalapált a szívem egyre hevesebben, mert a gyönyört követe volna minden porcikám. Ott volt mindezek mögött az az átkozottul jó érzés, hogy végre megint együtt vagyunk. A hiányérzetből tudtam, mennyire szeretem és milyen nehezen bírtam volna, ha valóban nem látom soha többé. Hiszen már éppen kezdett is beszippantani az az őrült magány, amit valamikor Ida üzenete környékén fedeztem fel. Kényelmes volt az önsajnálat tengerében úszni ahelyett, hogy szembe néztem volna a gondjaimmal. Így ugrottam bele a hatalmas hullámokba akkor is, mikor Alaris elment. Azt hittem majd könnyebb lesz, ha kicsit nyalogatom a sebeimet… de még az iskolában sem tudtam figyelni. Folyton csak rá gondoltam, folyton azon agyaltam, hogy vajon talált-e magának valaki mást. Féltem, hogy elveszítem, ezért is sóhajtottam a nevét, imádtam minden porcikáját megint. A testem, a szívem, mintha éppen csak olvadozni kezdett volna valami hatalmas jégtömbben, amibe azért zártam, hogy legalább a szüleim előtt fel tudjam venni az ostoba álarcomat.
A nedves ujjak simítása a gerincemen furcsa érzést keltett bennem. Mintha egyszerre futkosna a hideg a hátamon és csiklandozna egy másik érzés, ami kellemes és forró volt. Újabb hangos sóhaj szakadt ki belőlem, megfeszült egy pillanatra a testem, aztán elernyedt. Azt kívántam, hogy érintsen még jobban, még tovább, még vadabbul. Át akartam adni magam teljesen neki, megremegni újra és újra a karjai között. Imádtam az illatát és ahogy a bőrünk egymáshoz simult. Sokkal érzékibb sóhajt hagyta el az ajkaimat, mikor ujjai elvesztek bennem, majd újra, mikor ezt kicsit szenvedélyesebben ismételte meg. Képtelenség volt befogni a számat, visszafogni magamat… átszakadt megint ugyanaz a gát, mint azon a bizonyos nyári estén, amikor először engedtem neki. Ezúttal talán még könnyebben táncoltam a karjai közé s talán, hangok nélkül is megsúgta neki a tekintetem: a tiéd vagyok.
A kényeztetés következő foka érkezett el, mikor a másik keze előre vándorolt. Éreztem magamon a forró érintést, de mintha a tagjaim megbénultak volna. Csak feküdtem, remegtek a karjaim, a lábaim. Egyedül a tekintetemet tudtam rajta tartani, ahogy résnyire nyílt ajkaim között újabb sóhaj szökött ki. Tudtam, hogy nem fogom sokáig tartani magam. Alarisnak talán több a tapasztalata, talán türelmesebb, de a gyönyör belőlem már vadul kiakart törni. Ököllel verte a vastag ajtó falát, ami az utolsó gát volt még a kijutása előtt. A szívem már elképzelhetetlenül vad ritmust járt, annyira, hogy minden tagomban éreztem a lüktetését. Csókok, simítások kusza rengetege kényeztette a testemet… de már jó formán fel sem fogtam mi történik.
– Akarom… – Suttogtam, mintha jelezni akarnám neki, hogy mindjárt végem. Nagyon akartam, vadul, szenvedélyesen, imádva érezni őt a testemen és a testemben.
Megéreztem a nyelvét a mellkasomon, ahogy megmozdít egy picit. Lehunytam a szememet, hogy csak élvezzem az érintését. Aztán megéreztem a vad lüktetését, ahogy testünk eggyé vált. Megint halkan suttogtam közénk a nevét. Hagytam, hogy ő mozgasson, mert már nem volt erőm újra és újra felé mozdulni a csípőmmel. Túlságosan át adtam magam a remegésnek, amit ő váltott ki belőlem. Talán csak akkor tértem magamhoz egy kicsit, amikor magamhoz húztam. Finoman haraptam bele az ajkaiba, nyaltam végig rajtuk, aztán megint elmerültem a hullámokba. Megpróbáltam közel maradni hozzá, forró levegőt lehelni ajkai közé minden halkan nyögéssel.
Túl gyorsan öntött el a vad forróság. A gyönyör olyan sebességgel tört ki belőlem, hogy már nem tudtam visszatartani, nem tudtam elnyújtani. Hagynom kellett a maga útját járni és csak vártam, hogy Alarist elérje ugyanaz ez az érzés… miközben sóhajtva nyögtem ki a nevét ismét. Olyan volt, mintha a szenvedély fogalmaznám meg. Nekem ugyanis ő jelentette azt. Pocikáim ernyedten hagyták magukat tartani az erős kezeknek. Olyan volt, mintha minden erő kiszökött volna belőlem… de ezzel egy időben a feszültség is megszűnt létezni.
Szószám: 618 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Hétf. Okt. 22, 2018 5:07 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


+18

Henrinek nem csak az egész megjelenése, az illata, a bőrének tapintása, de még a hangja is teljesen kikapcsol. Mintha átugrottam volna egy másik világba, ahol minden az Ő arcát viseli, s minden belőle táplálkozik. Vajon sejtheti, mekkora hatással van rám? Vajon én tisztában vagyok vele, hogy egyre mélyebbre fúrja magát bennem, mígnem egyszer csak minden megszűnik majd létezni, ami nem Ő? Tudom, hogy ki fog lökni minden mást belőlem, és akkor már tényleg semmi sem fog számítani rajta kívül...
- Nálam is van valami, amit csillapítani kéne, majd összetesszük őket, hogy kioltsák egymást... - vigyorgom sóhajtva ajkai közé. Mikor nem választ el már minket semmi ócska szövet, úgy érzem, hogy érintései felperzselik a bőröm, hogy mélyebbre másszanak a lángnyelvek, s egy pokoli katlanná varázsolják egész testem. Ez most nem is igazán rózsaszín köd, hanem valami gomolygó vérvörös felhő, mely az ép ész utolsó maradékát is kiszorítja belőlem, s mely egyre csak duzzad, ahogy Henri táplálja a halk sóhajaival és buja mozdulataival.
Nem tudok betelni vele, hiszen minden porcikám verseng azért, hogy érinthesse, hogy csókolhassa, s talán ezért is harapom meg kicsit erősebben a mellkasát, mert a vágy úgy repdes bennem, hogy amit megérint, az egyre türelmetlenebbé válik. Oldalához hajolok, ahol újabbat harapok bőrébe, de sóhaja hallatán egy pillanatra megállok, s egy aprót fújtatok vágyakozva, mint valami felbőszült vad, ki csak hergeli magát, mielőtt tombolni kezdene. Ekkor emelem fel újra a tekintetem, hogy találkozzon Henriével, s lássam, ahogy ujjaim elmerülnek a szájában. Igazán vadító a látvány, de nyögésére a hátsó felén pihenő kezem még jobban megfeszül. Egy pillanatra le is kell hunynom a szemem, hogy próbáljak visszajönni a valóságba, s ne viselkedjek úgy, mint egy eszement vadállat, így csillapításképp másik ujjaim lecsúsznak arcán, s megállapodnak hátul másik kezem mellett, miközben homlokom kissé zihálva a mellkasának döntöm. Érezheti, mennyire lüktetek odalent, de mikor megszólal... Na, akkor kattan át bennem bennem valami.
Pár szempillantásra még a levegő is bennem ragad, ahogy a nevem az Ő hangján visszhangzik a fejemben, s egy rövid ideig csak mozdulatlanul feszül homlokom a mellkasának. Ám egy ponton mintha valamiféle halk, sóhajtással táncoló morgás törne ki ajkaim közül, s megérezheti, ahogy nedves ujjaim lassan simítanak végig gerincén, egyre lejjebb haladva, mígnem kettő pillanatokon belül elveszik Henriben. Próbálom finoman érinteni, ami ugyan pár pillanatig sikerül is, ám a második fordulónál, mikor újra kijjebb kúsznak, majd újra beljebb... Akkor kicsit gyorsabbá és vadabbá változnak, mire a homlokom is eltávolodik Henritől, s úgy kezdem el falni ajkait, mint egy kiéhezett vadállat, aki végre húshoz juthat. Másik kezem előre teszem, s erősen markolom meg őt odalent, hogy heves mozdulatokkal kényeztessem. Néha kicsit gyorsabban, olykor kicsit lassabban, követve a sóhajaink ritmusát. Az időérzékem közben elveszik vágyaink tengerében, így nem is tudom, hogy meddig lehetünk ebben a helyzetben, viszont egy ponton csókom abbamarad, kicsit elhajolok tőle amíg kezeim helyet cserélnek, s mi eddig közöttünk játszadozott, annak ujjai az én ajkaim közt vesznek el. Nyelvem vadul csusszan át köztünk, végig Henrit figyelve, hogy aztán a mozdulat után újra vadul csókolhassam őt, míg ujjam hátra csúsznak, s a másik kezemmel nedvesen simítok rajta végig odalent. Én azonban már úgy lüktetek, hogy hamarosan felrobbanok, így alig pár perc után elengedem férfiasságát, rámarkolok a sajátomra, s kicsit rásegítek, hogy Henri felemelkedjen. E mozdulat közepette nyelvem végigsiklik köldökétől mellkasáig, de hamarosan megérezheti, ahogy elengedem, s lassan kezdek egyre beljebb és beljebb hatolni... Próbálom lassabban és kevésbé fájdalmasan csinálni, mindig egy kicsit tovább megyek, majd vissza, majd újra beljebb, újra vissza, mígnem teljes egészében megmártózok benne. Ekkor azonban már nem tudok az óvatosságra koncentrálni, hanem mindkét kézzel erősen kapaszkodok bele hátsó felébe - ahol a tenyeremen levő heg enyhén karcolhatja is bőrét -, s egyre gyorsuló mozdulatokkal kezdem őt magamra húzni, majd az ég felé tolni. Pár lökés után már erősebb szisszenés szökik ki fogaim közt, s az "ahh" szócska is egyre többször, egyre hangosabban, s egyre mélyebbről tör fel belőlem. Innen nincs visszaút, azt hiszem, teljesen el fogom veszteni az eszem...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Hétf. Okt. 22, 2018 9:22 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun



+18

Elmosolyodtam a magabiztosságán. Imádtam, ahogy kijelentett: „Nem, valójában tudom, hogy nem tudsz nélkülem élni.” Az önelégültség kiült az arcára, miközben megrántotta a vállát… de nem tagadhattam. Valahol igaza volt, hiszen néhány órával korábban nem voltam több egy magába roskadt, idiótának, aki remegő kézzel bámult a telefonra.
Ahogy testünk egymásnak feszült, aprót sóhajtottam. Tenyerem finoman simított végig a még ruha alá rejtett, de úgy is vonzó izmokon. Éreztem minden apró dombot és völgyet, aztán azt az eszeveszett forróságot, amint lassan kényeztetve, cirógatni kezdtem. Nem gondolkodtam, nem volt fontos semmi… és valahogy mintha a bátorság is megtalált volna azokban a külön töltött napokban. Tudtam, hogy miért: mert Arn szavai a szerelemről újra és újra felcsendültek a fülemben. Felismertem a tüneteket és életemben először nem veszni akartam hagyni valamit, amibe belekezdtem, hanem minden pillanatát ki akartam élvezni.
– És hogyan akarod csillapítani? – Sóhajtottam a szavakat az ajkainak. Tenyerem közben tovább kényeztetett őt odalent. Éreztem, ahogy teste egyre forróbb és forróbb. Én magam is belevesztem abba a melegségbe, én magam is nyögtem egyet halkan. Tetszett, hogy jól csinálom, hogy a vágyait felkorbácsolja minden apró érintés. Korábban nem érdekelt annyira a partnereim kényeztetése. Nem érdekelt, hogy jól érzik-e magukat – habár feltételezhetően így volt –, csak túl akartam esni. Az egész életemet fogadások és a nagyzolás tette ki. Ez más volt. Alaris nélkül beteg voltam, vele viszont olyan oldalamat ismertem meg, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezik. Sosem gondoltam magam szenvedélyesnek vagy olyannak, aki felett az érzések ennyire átveszik a hatalmat.
– Kíváncsian vár… – Nem tudtam befejezni a mondatot. Vadul kezdett csókolni, én pedig annyira a hatása alá kerültem, hogy még ujjaim finom, kényeztető mozdulatai is abba maradtak. Újra és újra a puha ajakak közé sóhajtottam. Szinte elvesztem a hatalmas vágytengerben. Hagytam, hogy egészen bekebelezzen, hogy magához öleljen, hogy élvezetet hozzon. Az én testem is forróságban fürdött. Talán egy hatalmas hullám terített be, de olyan erővel gyűrt maga alá, hogy az irányítás megint Alaris kezébe csúszott.
Csak csókoltam, sóhajtottam, csókoltam. Éreztem, hogy megindul benne valami, mintha az ő tekintetét is elvakítaná az a rengeteg vágy… mintha ő is beleremegne a rengeteg érzésbe, ami felszakít aztán minden gátat. Hagytam, hogy úgy mozgassa a testemet, ahogyan csak akarja, ujjaim közben a szakállába és a hajába fúródtak. Halkan sóhajtottam az ajkai közé. Úgy éreztem, mintha a már is nagyon közel lennék oda, ahol minden szakad, ahol elönt a gyönyör, pedig addig nem volt több puszta érintéseknél és markolászásoknál az egész. Hát ennyire hiányzott, hát ennyire vágytam az ölelésére és a csókjaira.
Beleremegtem, ahogy testünk összesimult. A nyögésére talán kicsit meg is feszült a testem. Arra végtelen szenvedélyre, arra az őrült forróságra vágytam, ami mögött legutóbb ott vibrált az az apró fájdalom. Azt akartam újra érezni. Beleremegtem minden mozdulatba ismét, minden apró érzésbe, ami rátalált a testemen.
Érintései nyomán, libabőrös lett a bőröm. Ujjaim újra és újra elvesztek a sötét tincsek között.
Kicsit felé mozdultam, hogy még jobban élvezhessem testünk összesimulását. Tetszett, ahogy végig nyalt az ajkaimon, beleremegtem és ezúttal egész testem lett libabőrös ettől az egyetlen mozdulattól. Aprócsak sóhaj szakadt ki belőlem. A fájdalomra sem kiáltottam fel, csak hangosan sóhajtottam, mind apró harapásra. Tőle ezek is a vágy velejárói voltak, izgatók és természetesek. Ujjai megtalálták az utat ajkaimhoz, finoman simítottam végig rajtuk a nyelvemmel. Imádtam még a bőre ízét is. Testem egyre vadabbul, megállíthatatlanul remegett.
Vártam, míg kiélvezi a pillanatot. Meg kellett erőltetnem magam, hogy gondolkodjak, hogy összpontosítsak. Tudni akartam mekkora hatással vagyok rá… ezért, mikor azok a csodás, kék szemek megint belemerültek az én fakóbb tekintetembe, hangosabban nyögtem. Saját ajkaimon nyaltam végig. Vajon tetszett neki, hogy ennyire élvezem az érintéseit? Nem tudtam a választ, de még megtetéztem azzal a dolgot, hogy megfeszülve kissé a nevét is a szoba forróságában súgtam: – Alaris…
Szószám: 618 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️




diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Vas. Okt. 21, 2018 10:44 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


+18

Mikor beléptünk a bejárati ajtón, talán már az első pillanatban kész lettem volna ledönteni Henrit a lábáról, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy én valami állat vagyok, akinek a szexen kívül nem számít semmi. Hiába volt ez így eddig, hiszen érzelmeket képtelen voltam bárki iránt is táplálni, most mégsem csak a testi vágyak vezérelnek. Viszont ez a nagy érzelmi hullám, ami végigsöpör rajtam, sokkal erősebben és vadabbul perzseli fel a fantáziám, hogy biztosan állíthatom, Ő az első, aki után csak még jobban vágyakozom az első alkalom után, s úgy sóvárgok utána, mintha csak ő lenne az én éltető erőm.
- Hé! Én itt épp romantikus próbálok lenni, te meg egy mondattal elcseszed? Most meg kéne, hogy sértődjek... - vonom fel duzzogva egyik szemöldököm, de Henri előtt nehezen megy a színjátszás, úgyhogy hamar elröhögöm magam. Ezt persze kamatostul vissza fogja kapni, csak várja ki a végét!
- Nem, valójában tudom, hogy nem tudsz nélkülem élni. - vonom meg a vállam önelégülten, s beharapom az alsó ajkam, mikor végre lekerül róla a felső is. Most tényleg nehezen tudok másra koncentrálni így, hogy egyre kevesebb minden választ el tőle. Kicsit az agyam is kikapcsol, s nem tudok felelni a válaszára, csupán két ujjammal végigsimítok arcán, érintve édes ajkait, s begyűjtve az apró puszit. Nem felejtettem el a könnyeit, sőt, minden egyes értem hullajtott csepp mélyen a tudatomba égett, s talán még most is fáj, ha visszagondolok rájuk. Ez egy igazán őszinte reakció volt tőle, amit nem is tudom, hogy megérdemlek-e... Ő olyan jó, én pedig olyan rossz vagyok...
Az ölembe húzva őt elveszek nyakának melegén, s úgy szívom be illatát, mintha csak ez éltetne, nem is az oxigén. Barna tincsei közé kúszik jobbom, míg balom beszökik az utolsó kis szövet alá, ami elválasztja tőlem. Nem is kell mondanom, szinte még az érzésbe is beleremegek. Nyelvem lágyan simít végig arcának élén, hogy elvegyem az apró csókot. Ám kérdésén muszáj elvigyorodnom sunyi módon. Henrik, te kis pimasz...
- Ma nagyon elemében van a nyelved, nem gondolod, hogy csillapítani kéne? - mosolygom felé sejtelmesen, s egy halk nyögés tör fel belőlem, mikor keze lejjebb siklik. Neki túl sok mindent nem kell tennie, hogy izgalomba jöjjek, elég csak rám néznie, különösen ilyen hosszú, egymás nélkül töltött napok után...
- Inkább megmutatom, min is járt annyira az eszem esténként... - finoman harapom meg alsó ajkát, majd nyelven átszökik a szájába, s vad táncba kezd az övével. Igyekszek nem túl heves lenni, talán kicsit érződik is, hogy próbálom visszafogni magam, de ez rettentően nehéz. Annyira kívánom Őt, mint még soha senkit, s legszívesebben most azonnal széttépném... Mindig is vadabb voltam, ha szexről volt szó, de itt most bizony nem csak az ösztönök, de az érzelmek is tombolnak. Ez pedig tán még "rosszabb", hiszen nem csupán magamévá akarom tenni, de birtokolni is akarom Henrit.
Csókjának édes íze érzem, hogy kezdi elvenni az eszem, s helyébe egy mélyre nyúló vágytenger úszik, mely egyre hevesebben kezd morajlani bennem. Úgyhogy kezem hátsó felére teszem, megmarkolom, s enyhén megemelem, miközben másikkal leerőszakolom magamról a fekete nadrágot és az alsót is, s egy könnyed mozdulattal rúgom le a földre őket. Henri utolsó kis ruhadarabjába is mohón kapaszkodok bele, s úgy szedem le róla, hogy kis híján elszakítom. Csak nyugalom, Alaris, mély lélegzet... Sikerül is nagyot sóhajtanom, ám mikor odalent összesimulunk, egy erősen vágyakozó "ahh" szócska tör fel belőlem, mely ajkai közt tűnik el, miközben az alsót enyhén megharapom. Könnyedén tudna játszadozni velem, ha akarna, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a gyenge pontomra tapint rá, ami bizony az ő személyében testesül meg. Mindkét kezem közben a hátsójára fog rá erősen, úgy próbálom magamhoz még közelebb húzni, már ha ilyen egyáltalán lehetséges. Arcom ekkor kicsit eltávolodik, de épp csak annyira, hogy egy pillanatra találkozhasson tekintetünk. A rikító íriszeimben ott ül az a sötét szenvedély, melyet Henri ébresztett fel bennem, s mely hamarosan nem csak engem, de őt is le fogja igázni... Lassan nyalok hát végig száján, csókolom állát, simítok végig nyakán, hogy aztán mellkasán haraphassam meg kicsit vadabbul, fogaim közé csippentve bőrét. Két ujjam közben lassan szökik felfelé, hogy elvesszenek ajkai közt. Lehet vad vagyok, de túlzott fájdalmat nem akarok neki sehol sem okozni... Csak egy kicsit, az még belefér...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Pént. Okt. 19, 2018 11:13 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun



+18

Még odabent is átfutott rajtam egyszer a félelem… mintha csak érezném magamon annak a nőnek a tekintetén. Sőt, a lelki szemeim előtt még fel is villant a kép, ahogy a telefonhoz lép és leadja anyámnak az infókat. Persze, hogy kevés volt az a takarás, amit a kezem nyújtott, nem rejthette el az egész lényemet. Nem szégyelltem magam, nem szégyelltem ezt, ami Alarisszal van… inkább csak időre volt szükségem, kettesben töltött időre, míg megszokom és aztán, a saját ritmusomba tárulkozzak ki. Tudtam, hogy nem vagyok érett, hogy egy hülye gyerek vagyok, aki még eltakarítani sem tud maga után… és talán ezzel fogom majd az őrületbe kergetni őt… és kirak innen… túl sok volt bennem a kétség és az aggodalom. Megint az a hülye gyerek voltam, aki egy álarcot tart a világ felé.
Ha nem jön az a végtelen szenvedély, az a sok csók, akkor talán tovább kínoztak volna azok a gondolatok. De Alaris tudta a módját a figyelem terelésnek. Ahogy testünk egymásnak simult a szívem vad játékba kezdett. Sóhajtás hagyta el az ajkaimat, ahogy lesiklott a vállamon a kabát. Közben hallgattam a „magányos” és „szomorú” történetét annak, milyen volt távol tőlem.
– Hát… őszintén szólva igen, eltereltem rólad a figyelmem… – Hazudtam, méghozzá olyan szemtelenül, ahogyan azt csak lehetett. Egy kicsit húzni akartam az agyát, hagyni, hogy féltékenykedjen vagy csak bosszankodjon kicsit. S mindezt megkoronáztam egy széles vigyorral is.
Vajon ő tudja mikor nem mondok igazat? Tisztában van azzal, hogy mikor viselek állarcot és mikor vagyok felszabadult? Eddig senki sem tudta, még a családom sem. Anyámat és apámat könnyedén csavartam az ujjaim köré, nem kellett nekik megmutatni a valódi, néha megtört, néha fáradt, néha hazug énemet. Még legalábbis nem… de tudtam, hogy közeledik már az az idő.
– De örülök, hogy sokszor eszbe jutottam… – Vigyorogtam még mindig. Közben hagytam, hogy húzni kezdje lefelé a pólómat, összekócolva kicsit a hajamat azzal a mozdulattal. Nem érdekelt, hogy a padlón kötött ki a ruhadarab. Azt akartam, hogy ő is lekapja azt az átkozott kabátot és minden anyagot ami elválaszt engem a testétől. Látni akartam a szép izmokat, amik a legutóbb egészen magukkal ragadtak. Annyiszor álmodtam arról, hogy csak összebújunk ruhátlanul és csak hallgatom a szíve dobogását. Tökéletesen értettem mi ezt, hiszen Arnfrød erről mesélt. Furcsa érzés, mikor a közelében vagyok… furcsán kellemes. Ha nincs velem állandóan hiányzik és betegnek érezem magam. Ez ott dolgozott bennem megállás nélkül.
Elszomorodtam egy kicsit a kérdésére. Éreztem, hogy ott van még a magány emléke bennem, de próbáltam elnyomni. Csak élvezni akartam a pillanatot, ahogy a homloka az én homlokomnak támaszkodott… a leheltét az arcomon.
– Féltem, hogy nem látlak többé. Bele akartam nyugodni, de nem ment… ezért inkább az üzeneteidet olvastam, reménykedtem. – Próbáltam szavakba önteni az érzéseimet, de nem nagyon sikerült. – Azért sírtam, mikor megláttalak, mert nagyon megkönnyebbültem.– Tettem hozzá halkan és megpusziltam.
Azt akartam, hogy beszéljen hozzám, hogy mondjon valamit, csakhogy ne kelljen ezekkel az érzésekkel foglalkoznom már. Hiszen ott volt velem, visszatért és nem kellett többé kételkednem. Talán, ha újra el kell mennie, akkor én megint hazajön, oda, abba a közösnek szánt lakásba.
Ahogy az ölébe húzott és odalent érintett, a ruha anyaga alatt, csak sóhajtottam egyet. Olyan régen voltunk ilyen közel egymáshoz, olyan régen éreztem magamon a teste melegét, hogy még egy jó adag súly hullott le a vállamról. Ugyanazt a vonzalmat és szenvedélyt éreztem, mint legutóbb. Mintha egy aprócska hang súgná a fülembe: hát ennyire szereted őt. Átkaroltam a nyakát, lágy puszit nyomtam az ajkaira.
– A nedves álmaidat nem is meséld el? – Mosolyodtam el, kicsit elhúzódva, de közben a tenyereim végig simítottak a mellkasán, a hasán. Az egyiket a testünk közé nyomtam, hogy finoman kényeztessem őt. Ebben még nem voltam jó, de sokkal bátrabb és felszabadultabb voltam, mint a legutóbb. Örömet akartam neki okozni.
Szószám: 624 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Kedd Okt. 16, 2018 9:40 am



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


Bánt a nő hangja, kellemetlen a jelenléte, de a pillanatnyi zavarom hamar elillan, mikor akaratlanul is észreveszem Henri reakcióját. Oké, megértem, új meg minden, férfi vagyok, ő is, idősebb, másabb, görög, de arra nem számítottam, hogy ennyire el akarja takarni magát. Kicsit értetlenül is pillantok felé, de szavai után amolyan bocsánatkérő pillantást ejtek meg a nő felé, majd hamar megindulok vissza, s mikor csukódik az ajtó, igyekszek minden rossz érzést odakint hagyni, s felvenni a széles vigyort. Talán csak időt kell hagynom neki, hogy megszokja. Hogy megszokjon...
Nyelek egyet erőtlenül, majd kitörlöm az iménti perceket az emlékezetemből, s úgy indulok meg tovább vele a többi szobába. Bőven van mit még alakítani a bútorok helyzetén s úgy általánosságban mindenen, de ezt Henrivel együtt akarom megtenni. A berendezést talán egy nap alatt hoztam össze, s még nem is igazán alakult ki a fejemben, hogy minek hol kellene lennie pontosan. Csak azt tudom, hogy neki és nekem bizony itt, a falak közt a helyünk.
- Nem csak el akarlak, el is foglak! - mosolygok felé szélesen. Rikító kék szemeim vágyakozva pillantanak rajta végig, s egy halk sóhaj tör fel belőlem, mikor megfogom egyik kezét.
- Először is, nagyon magányos volt. Ha oldalra fordultam az ágyban, nem a te hajadba fúrtam az arcom, hanem egy idegen illatú párnába. Nem is tudom, melyik lehet a rosszabb. Egy idegen párna, vagy egy olyan, amit előzőleg én érintettem? - a szavaimat lassan ejtem ki, már majdnem érzékinek is mondható, különösen mikor óvatosan kibontom őt a kabátjából. Azt a földre csúsztatom, majd közelebb simulok hozzá, s lágyan megérintem arcát balommal, míg ajkaim közel húzódnak nyakához. Ám nem érintem, csupán halk beszédem omlik szét bőrén.
- Aztán igazán szomorú is. Mikor párszor félálomba kerültem, azt hittem ott fekszel mellettem, de mikor át akartalak ölelni, nem volt ott senki. Rossz volt, mikor tudatosult bennem, hogy nem vagy ott, és véget ért a mi kis éjszakánk, és hány száz kilométer választ el tőled. Remélem te azért el tudtad terelni a figyelmet rólam... - forró leheletem egyre feljebb szökik, füle alatt pedig egy nagyon apró, alig érezhető csókot hintek nyakára. Kezem lecsúszik arcáról, s végigsimítva karján, derekánál megállapodik, majd becsusszan a felsője alá. Talán azt hiheti elsőre, hogy túlzok kicsit, vagy direkt intézem ilyen érzelmesre a szavaim, hiszen nem látta még ezt az oldalam. Csak a nagyszájú csajozógépet, akiben annyi romantika lehet, mint egy korhadt fában. Ez Henri előtt így is volt. Képtelen voltam arra, hogy egy lánnyal érzelmesen beszéljek, vagy bármit kimutassak az ösztönök kielégítésén kívül. Nem érdekelt a lelkük, egyáltalán nem hoztak lázba, s talán az együttlétek után már pár perccel ki is töröltem őket az emlékezetemből. Henri viszont rádöbbentett, hogy igenis vannak érzéseim. Csak eddig senki sem volt képes arra, hogy előcsalogassa őket. Így a szavaim igazán mélyről szólnak, s ennél őszintébbek nem is lehetnének.
- Nagyon dühítő is volt. Mikor eszembe jutott a búskomor arcod, legszívesebben kimentem volna, és a falhoz csaptam volna valakit. Nagyon emésztett a bűntudat, hogy fájdalmat okoztam neked, és kétségek közt hagytalak itt. Kételkedtél bennem, igaz? - még mindig suttogok, de közben megragadom a felsőjét, s ha hagyja, akkor lassan le is húzom róla, s a kabát mellé csúsztatom. Homlokom az övének érintem, úgy simítok végig mellkasán, majd hasán, végül nadrágjába belekapaszkodok.
- Viszont igazán vadító is volt a gondolatod. Ha az suhant át a fejemen, hogy hogyan peregtek végig rajtad a vízcseppek a fürdőben, s hogy milyen vagy meztelenül, s milyen érzés volt benned lenni... - ezeket már ajkai közé súgom érzékien, s ezzel együtt hátulról benyúlok a nadrágjába, úgy tolom lejjebb, miközben apró csókokat hintek végig testén. Ezt követően az én kabátom és felsőm is a földre kerül, majd kibontom övem, s kigombolom a nadrágom. Újra megragadom Henri kezét, majd az ágy felé kezdem terelni, amire leülök, s magamra húzom őt. Két kezem hátát öleli, majd egyik beszökik alsónadrágjába.
- ...akkor igazán könnyen álomba tudtam ringatni magam, bár neked jobban ment volna... - lehelem nyakára, s az apró csókok ekkor szenvedélyessé válnak, de már sóhajaim is mélyről törnek fel. Rettentően nehéz türtőztetni magam a társaságában, ez tény, s azt hiszem ezt nem is most fogom gyakorolni...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Csüt. Okt. 11, 2018 3:49 pm

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Érintések, csókok, Alaris illata… annyira hiányzott. Nem is éreztem az arcomat cirógató hideg szellőt, miközben ő ölelt engem. Még jobban fúrtam magam a karjai közé, mintha csak azt kívánnám, bár eggyé válna a testünk. A csók nyoma még ott égett a nyakamon, mikor megéreztem a belém maró ujjakat és csak egy finom sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Akartam azt a csókot és már majdnem le is hunytam a szememet, majdnem hozzá érhettem, mikor egy idegen hang törte meg a természet békés csendjét.
Éreztem, ahogy elfog a pánik. A szívem még vadabbul, egyenetlenül járta ritmusát. Hangosan kaptam levegőért, a kezemet is felemeltem, mintha az arcomat piszkálnám, valójában csak nem akartam, hogy bárki is rám ismerjen. Nyilvánvalóan nem ismertem azt a nőt, aki odaszólt hozzám, de mégis rettegtem… csak az járt a fejemben, hogy el fogja mondani a szüleimnek. Megint anyám és apám csalódott tekintete jelent meg a lelki szemeim előtt. Kezeim lesiklottak Alaris testéről, nem mertem tovább érinteni. Csak erőtlenül álltam ott, mint egy ostoba kölyök… vagyis az is voltam. Éreztem, hogy nem vagyok ehhez elég érett s már nem csak a családom elvesztésétől rettegtem. Féltem, hogy ezzel majd Alarisnak is csalódást okozok.
Milyen helyes pár! Gyerek is van? Olyan szívesen hallanék gyerek nevetést már a környéken!
Fájdalmasan mart a szívembe a gúny. Tudtam, hogy nem figyelt meg eléggé, egyébként észrevette volna, milyen fiatal vagyok… hogy nekem még nagy eséllyel nem lehet gyerekem… még ha ott is van az esély, hogy Ida terhes tőlem.
Zavartan hajtottam le a fejemet és takartam el jobban az arcomat. Nem tudtam, mit kéne mondanom vagy mondhatnék-e egyáltalán bármit is. Az üldözési mánia elhatalmasodott rajtam. Csak az járt a fejemben, hogy felismeri a hangomat és már hívja is anyámat. Rossz kölyöknek éreztem magam, aki csúnyán lebukott. Nem sokszor volt ilyenben részem, ezért egyáltalán nem tudtam kezelni a helyzetet. Azt hiszem, Alaris sem. Valamit mutogatott, meg magyarázott, de nem figyeltem rá. Túlságosan lefoglaltak a saját hülye gondolataim. Én csak bent akartam lenni és csókolni őt.
– Fázom… menjünk be… viszlát… – magyaráztam.
Szerencsére Alaris megindult be, én meg csak követtem. Aggodalmasan sóhajtottam egyet és ott kísért az az érzés egészen a következő helyiségig. Irigyeltem őt, amiért azonnal fel tudott oldódni. Elég volt neki, hogy a teraszajtó a hátunk mögött becsapódott és ismét a saját birodalmunkban voltunk. Azonnal elkönyveltem magamban, hogy nem sétálhatok csak úgy ki majd, ha a tóban akarok gyönyörködni… sőt az is biztos volt, hogy kapucniban fogok hazajárni vagy legalább egy napszemüveget fogok felvenni.
A pazar fürdőszoba, majd az azt követő dolgozószoba elvonta végre a figyelmemet. Visszatért a bátorságom, amivel közelebb húzódtam eddig is Alarishoz. Most is így tettem, hogy érezzem a teste melegét. Ahogy a hátam a falhoz préselte, elöntött a forróság… nem tudtam, hogy ő észrevette-e ezt, de nem számított. Csak a csók érdekelt, amiben annyi szenvedély, annyi érzés és akarás volt. Mindent beletettem, ami bennem dolgozott éppen. Megőrjített egészen, ujjaim a ruhájába martak és ha nem húzódik el, talán én magam kényszerítek ki még többet és még többet. Sóhajtottam egyet az apró harapásra. A testem megremegett.
– Ha így folytatod, nem sokszor lesz kedvem ide bejönni… – Suttogtam, majd elvigyorodtam. Igen, ez is az a mindent tudó kis gesztus volt, amit állandóan használok, de Alaris kedvéért sokkal természetesebben, sokkal könnyedebben villantottam fel, mint amikor a maszkomat viseltem. Talán előtte is volt egy, de csak azért, mert nem akartam, hogy tudja, mennyire rettegek ettől az egésztől. Nem, nem az érzésektől és nem is az összeköltözéstől, inkább az éretté válástól és az őszinteségtől.
Átsiettünk megint a nappalin, egy másik ajtóhoz. Ez a helyiség meghittebb volt… és furcsa mód úgy éreztem, mintha Alaris aprócska szentélyébe léptem volna be. Nem azért, mert ott volt hagyva egy-két cucc, hanem mert olyan volt, mint ő. Tudtam, hogy ebben a helyiségben igazán kellemesen érezném magam vele.
Válaszolni sem tudtam neki, amikor ajkai újra az enyémekre simultak. Megint beleremegtem, megint akartam, annyira kívántam. Még is hátrébb húzódtam picit, a szemeibe akartam nézni, hogy úgy beszélhessek hozzá.
– Ha állandóan csókolgatsz, szerintem nem nagyon kell majd főznünk… – Nevettem rá. – Elég nagyfalat vagy te magad is, talán beértem ennyivel. – Simultam hozzá egész testemmel. Most én csókoltam picit a nyakát, végig simítottam a mellkasán és a hasán, hogy érezzem az izmait, amiket legutóbb is annyira imádtam.
– Szóval, el akarsz csábítani? – Kérdeztem. – Milyen volt rám gondolni, amíg nem láttál? – Ó, igen, egy kicsit direkt csipkelődtem vele. Alig vártam, hogy megint öleljen és csókoljon és játsszon velem.
Szószám: 736 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Hétf. Okt. 08, 2018 6:47 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Ahogy Henri felé pillantok az autóban, ami oly' sok mindent megélt velem együtt, attól félek, hogy hirtelen felébredek egy ájult állapotból, golyóval a testemben, s ráébredek, hogy ez az egész mind csak álom volt, s Henri arcra szertefoszlik. Ahogy mellettem halad a lakás felé, muszáj hozzáérnem a kezéhez, hiszen mintha bármelyik következő pillantásom vissza akarna rángatni a golyózáporral teli valóságba, melynek Ő nem lehet a része. Hányszor szöktek be ezek a nyomasztó képek az álmaimba az utóbbi napokban... Szinte egy perc sem telt el úgy, hogy ne Ő járt volna a fejemben. S ezerszer végigfutott az agyamon, hogy mekkora veszélynek teszem ki... Még nekem is veszélyes a saját bőrömben létezni, nem hogy másnak mellettem. Mégis, a szerelem annyira vakká tesz, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni, mint a pillanatra, a mostra, amiben viszont tényleg itt van mellettem.
- Amit itt látsz, az az összes megtakarításom. És még annál is több. - vigyorgok felé enyhe hazugsággal. Valójában akad még pénzem, s a megbízásokból is egyértelműen fog majd befolyni zöldhasú, ám nálam hamar cserélődnek a dolgok. Egy új fegyver egyik héten, egy kocsi felújítás a másikon, hamis papírok a harmadikon, s még sorolhatnám. Ugyanakkor hogy Henrivel lehessek, nekem minden pénzt megér. S igen, ezt úgy mondom, hogy nem áll mögöttünk egy éveket átölelő kapcsolat, sőt, még hónapok sem. Viszont azon az egyetlen kis napon voltam talán életemben először boldog.
- Előbb is említhetted volna a faházat... - mosolygom felé szélesen, s közel húzom magamhoz. Arcom a nyakába fúrom teljesen, úgy ölelem szorosan hol derekát szorongatva, hol pedig hátát simítva. Érezheti halk és meleg lélegzetem a bőrén, s teljesen megbabonáz, mikor újra ajkaim alatt érezhetem őt. Szuszogásom közben finom csókokat lehelek rá, s vágyakozva fúrom az ujjaim a hajába.
- Te is nekem... Nehezen tudtam elaludni nélküled. Úgyhogy nagyon sokat kellett rád gondolnom, hogy sikerüljön... - érezheti, ahogy vigyorgok nyakának melegében, s kezem egy picit lejjebb csúszik hátsó felére. Erősen belemarkolok, s mikor hajolnék fel, hogy egy újabb szenvedélyes csókot lopjak tőle, váratlanul egy női hangot hallok meg tőlünk nem messze.
- Hahó! Csak nem az új szomszédok? - a talán a hatvanas éveiben járó nő a mellettünk levő erkélyen figyel mosolyogva és integetve, mire én kissé zavartan engedem el Henrit, és én is intek felé. Szerencsére az erkély egy része fallal van elválasztva, így nem kell mindig összetalálkoznunk valakivel, ha kijövünk. Bár most perpillanat ez sem hiányzott...
- Igen, Henrik és Alaris. - egy erőtlen köhögés hamar feltör belőlem, s már pillantok is Henri felé nagy szemekkel, jelezve, hogy ideje bent folytatnunk a romantikát, ám a nő csak nem tágít.
- Milyen helyes pár! Gyerek is van? Olyan szívesen hallanék gyerek nevetést már a környéken! - megmondom őszintén, hirtelen nem esik le, mire gondol. Gondolkozva kezdem ráncolni a homlokom, és értetlenül mutogatok.
- Mármint egy kis... - mutatok derék nagyságba, mintha csak a magasságát próbálnám illusztrálni egy gyereknek, s ekkor esik is le és koppan nagyot, hogy mire gondolt az asszony. Egyből újra Henri felé pillantok zavartan, hiszen a szavak hirtelen belém fagynak, s a nagy Alaris, a senkiházi bérgyilkos bizony rettentően zavarba jön... Remélhetőleg Ő már többet tud kezdeni a helyzettel, mert ha rajtam múlik, akkor csak szótlanul toporgok, mint valami idióta tini fiú.
Nem tudom, mikor sikerül elszakadnunk, de amint egy kis esélyt is látok a menekülésre, már indulok is meg az üvegajtó irányába, melyet jó erősen visszacsukok és bezárok, hogy ha Henri is követ.
- Ha költözni akarsz, még mondhatod. - tör fel belőlem egy megkönnyebbült kacagás, azzal már ragadom is kézen, s húzom tovább a fürdőbe vezető ajtó felé. Betolom azt, s egy igazán szép kis helyiség tárulhat a szeme elé. Szemben egy sarokkád van a márvány mintás, csempézett fal mellett, egy mosdó, WC, s minden, ami egy fürdőszobába szükséges.
- Este megmutatom, hogy működik... - súgom felé egy kacsintást kísérően, s ha nem akar itt időzni, úgy már húzom is tovább a következő ajtó felé, mely amolyan vendég- és dolgozószobaként funkcionál. Van itt egy kisebb ágy, íróasztal - leginkább Henri részére -, szekrények, pár apró dísz, de alapjába véve ez is kicsit üres, hiszen nekem nincs túl sok holmim itt Norvégiában, így leginkább csak azok vannak kint, amiket a napokban vettem.
- Nem mondom, hogy tudok segíteni az egyetemi dolgokban, de ide vissza tudsz vonulni, ha már unod a képem. - mosolygom, s váratlanul nekitolom a falnak, szorosan magamhoz ölelem, s nyelven már szökik is át szájába, hogy egy heves párbajjal ízlelhessem meg ajkait. Halkan belesóhajtok a csókba, s most érzem meg újra, milyen vad gondolatokat is képes bennem ébreszteni Henri... Mielőtt még megállnánk a lakás felénél, végül elengedem, aprót harapok alsó ajkába, s egy halk morranással lépek ki újra a nappaliba, hogy onnan az utolsó ajtót is felfedezzük. Belököm azt is, mire egy igazán hangulatos háló pislog vissza felénk. Bal oldalt egy széles ágy, négy sarkába vékonyabb, vöröses tartóoszlopokkal, melyek egy kisebb fából készült tetőt tartanak. Mellette két éjjeliszekrény egy-egy lámpával, a falak mentén pedig pár vitrin és szekrény, illetve két fotel a széles ablak előtt. Itt már több személyes holmit fedezhet fel, például a laptopomat a szekrényen, kulcsokat, papírokat... A fegyvereket pedig természetesen nagyon jól elrejtettem. S egyelőre elég, ha csak én tudok róluk...
- Mit gondolsz? Élhető? A főzőtudományomon lesz még mit csiszolni, ahogy sok mindenen, na meg te vagy az első, akit... - szeretek. Ám ez a szócska elhal ajkai közt, hiszen muszáj újra közelebb lépnem hozzá, s miután halványan megsimítom az arcát, egy igazán lassú és érzéki csókkal adom tudtára, mennyire eszméletlenül hiányzott a közelsége...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Vas. Okt. 07, 2018 9:51 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Alaris minden érintése egy aprócska súlyt emelt le a vállamról. Annyi álmatlan éjszakát okoztak azok, annyi kétes érzést és fájdalmat. Szinte remélni sem mertem, hogy újra találkozunk, hiába okoztak pillanatnyi megnyugvást azok az üzenetek. Egyrészem nem merte elhinni, hogy majd megint a karjaiba lehet, hogy érezhetem az erős karok ölelését a testem körül. Hiába volt ott az illata sokáig azon a párnán, lassacskán elszállt és ha magamhoz is szorítottam, már nem éreztem rajta őt… Nem éltem át korábban szívfájdalmat, nagyon új volt és nagyon furcsa. Jobban szenvedtem, mint Ida üzenetétől, amiben bejelentette, hogy terhes. Próbáltam persze magam az egyetemmel lefoglalni, olvasgatni. Akármit is tettem, mégis olyan volt, mintha nem lennék igazán jelen abban a pillanatban. Csak rá tudtam gondolni, csak az ő üzeneteit vártam újra és újra… s ha egy-egy órára eltűnt, pánikba estem.
Begomboltam a kabátomat, mikor kiléptem a ház ajtaján. Megszaporáztam a lépéseimet, mielőtt valaki kinézne az ablakon vagy utánam rohanna. Nem akartam, hogy lássák, beülök egy autóba. Nem tudtam volna még magyarázkodni, hiszen az annyi vallomással járt volna. Mégis hogyan mondtam volna el a mindig komoly apámnak, hogy egy nálam idősebb emberrel… férfivel akarom összekötni az életemet… ráadásul ennyire hirtelen. Csakhogy a belső kis érzés ott erőlködött bennem, ha megfordult a fejemben, hogy talán ez még sem a legjobb ötlet. Ugyanis az őszintén tudta: nem bírnék ki egyetlen napot sem Alaris nélkül. Nem akartam keserűséget, vele akartam lenni.
Behuppantam az autóba. A kellemes meleg megcirógatta az arcomat.
– Ó, tudom, melyik környékre gondolsz. – Bólintottam lassan. Nem egy olcsó része volt Lørenskog. Gyönyörű környezetben épültek ott a házak, így érthető is volt a magas ár. Anyámmal sokszor sétáltunk el arra, mikor kettesben jöttünk hazafelé, csakhogy gyönyörködjünk a tó látványában.
Észre sem vettem, milyen gyorsan és vadul vezet, talán csak mikor megérkeztünk az említett utcába. Addig csak vadul kalapált a szívem, mintha el sem merném hinni, hogy a nálam lapuló kulcs a közös életünk ajtaját nyitja ki. Talán tényleg kicsit hirtelen egyeztem bele ebbe az egészbe, ám én boldog voltam… még ha kicsit ezt is befeketítették a hazugságaim.
Ahogy megérintette a lábamat, megborzongtam. A cirógatásra pedig csak elmosolyodtam. Valami furcsa higgadtság fogott el, mintha a hátam mögött hagytam volna az otthoni kétségeket. Annyiszor fordult meg a fejemben, hogy vajon mennyire lesz könnyű magam mögött hagyni azt a kényelmet, azt a megszokott szobát, amit annyira szerettem. Ott volt saját kis birodalmam, egy új helyen viszont valakivel meg kell azt osztanom. Elmosolyodtam és kiszállva az autóból, csak követtem. Nem éreztem már kétséget. Vele akartam lenni, ott azon a helyen… nem engedve, hogy újra távol kerüljön tőlem.
Tetszett a sorházas elrendezés, a saját veranda a két székkel és a csend. Az a mi utcánkra nem volt jellemző, hiszen fogalmas út volt, sokan éltek ott. Ez egy újabb környék volt, kevesebb lakóval, talán kevesebb hangoskodó kisgyerekkel is.
Az ajtóhoz érve megint ujjaim közé vettem a kulcsot. A kocogtatásra felnéztem oda, ahol a névtábla díszelgett… megdöbbentett, hogy a saját nevem is ott díszelgett rajta. Nyeltem egyet, mert hirtelen nem a boldogság jutott eszembe, hanem hogy bárki megláthatja és akkor lebukok, hogy itt lakok vele. Hülye gondolatok voltak ezek, mert a következő pillanatban a kezem ösztönösen nyúlt a zár fel, ami kattanva adta meg magát. És jött az a csók… ami hirtelen elvette az eszemet. Akartam valamit mondani, hogy „nem baj, jó lesz így”, de csak átkaroltam magát és vadul élveztem az ajkait az enyémeken. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem megint kiszakad a mellkasomból. Nem akartam elhúzódni, nem akartam elengedni.
– Tökéletes a névtábla… – Suttogtam bele a csók végébe, miközben az ajkai közé leheltem. Egy apró forróság futott át a testemen, remegve vágytam még többre belőle.
Óvatosan húzódtam el, hogy végre átléphessem a küszöböt. Nem számítottam olyan komoly berendezésre, ami ott fogadott. Tudtam, hogy nem lehetett olcsó… hiszen miféle bérleti díja lehet egy ilyen lakásnak? Ráadásul egyértelműen minden új volt, még érezni lehetett azt a furcsa szagot, amivel a bútorboltokban találkozik az ember. Ahogy végig futtattam a tekintetem a konyhán, a nappalin és a kutyának kialakított helyen, elmosolyodtam.
–Ha neki nem is, nekem nagyon tetszik. – Pillantottam Alarisra ismét. Akármilyen szép is volt ez a lakás, engem az ő látványa vonzott leginkább. Bevillant lelki szemeim elé a közös éjszakák, amikor először láttam meztelenül a zuhanyzóban, mikor éreztem azt a kis fájdalmat odalent, ami képtelen volt elvonni a figyelmemet a vágyról, ami majd megőrjített. Még az is eszembe jutott, hogy az ő csajának nevezett… még szélesebbre húztam azt a vigyort a képemen.
– Nyertél a lottón? – Kérdeztem, miközben már haladtunk is tovább. Még egyszer végig pásztázta tekintetem a konyhát, majd kiléptünk egy üvegajtón, ismét a hűvösbe.
Csodálatos, széles erkély volt. Sosem láttam még hasonlót. Beleborzongtam a látványba. A tó felett ködfátyol húzódott… olyan volt, mint egy filmbéli táj. Furcsa volt, hogy mindez a valóság, méghozzá az én valóságom. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az én életem lesz. Az eddigi középszerűség után hatalmas ugrásnak tűnt mindez.
– Ez gyönyörű… – Suttogtam, a hangomban ott csengett az áhítat.
Megtorpantam az ajtóban, onnan szívtam magamba mindezt a szépséget. Csak Alaris érintése térített magamhoz a csodálatból, hagytam, hogy a korláthoz húzzon. Hagytam, hogy megint rám találjon az a biztonságérzetet nyújtó illata, hogy szívem megint vadul kezdjen kalapálni az érzelmek viharában, hogy egy kicsit megint szerelembe essek vele.
– Egy aprócska faházban is együtt tudnék élni veled.
Közelebb húzódtam hozzá, magamfelé fordítottam, hogy megint átkarolhassam a nyakát és ajkaim az ajkaira találjanak. Még szenvedélyesebben csókoltam, mint korábban. Ujjaimmal a haját piszkáltam és hozzá simultam újra és újra. Érezni akartam őt, a forróságot, amit keltett bennem, hogy ne fázzak még ebben az ostoba északi hidegbe levegőben. Hosszú percekig nem akartam elengedni.
– Hiányoztál… mindenhogyan… – Halkan beszéltem az ajkai közé, egyik kezemmel végig simítottam a mellkasán, a hasán, egy kicsit övén és a derekán. – Nem is számítottam ekkor meglepetésre… mint ez a lakás…
Éreztem, hogy a szenvedély mellett a boldogság is szinte fájdalmas erővel ülepedik rám. Könnyek gyűltek megint a szememben, de nem akartam útjukra engedni őket. Inkább újra csókoltam Alarist, csak élvezve, hogy végre velem van.
Szószám: 1000 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Csüt. Okt. 04, 2018 9:19 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Henri könnyei jóleső meglepettséget csalnak elő belőlem, hiszen érzem, hogy ezeknél a boldog könnyeknél semmi sem lehet most igazabb, őszintébb, s valóságosabb. Eddig teljesen más oldalát mutatta nekem, ám mikor néha találkoztunk, már akkor is láttam a szemeinek mélyén valami különleges csillogást, mely felett akkor még könnyedén siklottam át, hiszen én bolond nem is sejtettem, hogy mit jelenthet. Fura azon merengeni, hogy én most meleg vagyok, vagy sem. Nem, nem vagyok az, hiszen számomra egyetlen egy férfi vonzó minden értelemben, s az bizony Henri. Eddig sem néztem rá másra a saját nememből, ezután pedig végképp nem fogok. Vagy tán még mindig tagadnék...?
- Már sehova sem akarok nélküled menni. Ezt pedig vedd fenyegetésnek! - mosolyodom el szélesen, majd Henri kezére simítom a sajátom, mely az arcomon pihen, s pár pillanatig csak lehunyom a szemem, úgy élvezem az érintését, melytől libabőr fut végig a hátamon. Tényleg valóság lenne ez az egész? Tényleg létezhet számomra boldogság? Már rég eltemettem ezt valahova mélyre, de Henri képes volt kiásni bennem az érzéseket, melyek olyan erővel törnek elő, hogy minden mást elpusztítanak maguk körül, ami eddig számított. Azt hittem, hogy a sok gyilkossággal és szenvedéssel, amit okozok, pótolhatom a szeretet, ám ahogy peregtek az évek előttem, s egyre hidegvérűbb gyilkossá váltam, rá kellett jönnöm, hogy ezt bizony semmi sem helyettesítheti. Tíz évesen azt hittem, hogy az utolsó érzés is meghalt bennem a szüleim kegyetlen halálakor, s ki gondolta volna, hogy egy tizennyolc éves fiatal fiú fogja bennem mégis feléleszteni azt, amit akaratlanul is elnyomtam magamban? A kezét erősen megszorítom hát, s egy csókot lehelek tenyerébe.
- Igen, minden, amit írtam, őszinte volt. Tudom, nem tűnök olyan embernek, akibe túl sok romantika és érzelem szorult volna, de... - közelebb hajolok hozzá úgy, hogy arcunk összesimuljon. Ujjaim hátul hajába simulnak, s megérezheti leheletem a fülénél.
- ...ha én egyszer azt mondom valakinek, hogy szeretem, akkor azt úgy is gondolom. Nem dobálózok ilyen komoly szavakkal csak úgy. - mosolyodom el, majd ajkaim érzékien Henri arcára simulnak, s csak ezután húzódom el tőle. Magamra sem ismerek, hogy egyáltalán ilyen szavak elhagyhatják a számat, de hát ha ki akar kívánkozni, miért tartanám vissza őket? Henri megérdemli, hogy hallja, úgyis sok kétséget és biztosan több álmatlan éjszakát okoztam a hirtelen elrohanásommal, főleg egy ilyen különleges éjszaka után.
- A kocsiban leszek. - pillantok az ajtó felé, majd Henrire, majd újra a bejárat felé... Sok mindenről kell majd még beszélnünk, ez biztos. Ám nem itt, és nem most. Így viszonozom édes mosolyát, majd sarkon fordulok, kisétálok az utcára, s beülök az én kicsikémbe, aki miután elfordítom a kulcsot, halkan dorombolni kezd. Mire pedig Henri megérkezik, addigra kellemes meleget varázsolok az autó belsejébe.
- Nincs olyan messze, negyed óra nagyjából autóval. Hirtelen nem is emlékszek az utca nevére, de egy kis tóra néz az egész. - pillantok felé ábrándosan, aztán a kocsi gurulni kezd, s mi már száguldunk is a lakás felé. A vezetési stílusom nos, hagyni némi kivetni kivetnivalót maga után, hiszen pont olyan hevesen vezetek, mint amilyen én magam is vagyok. Rákaptam nagyon az autós üldözések ízére, bár most érezhetően visszafogom magam nem csak Henri, de a kezem miatt is.
- És itt vagyunk. - közlöm nemsoká, majd egy gombnyomásra oldalra csúszik a kerítés, behajtok az udvarra, s mikor leparkolok, kezem Henri combjára helyezem. Másikkal megsimítom arcát, de szólni még nem szólok semmit, hanem kiszállok, s megindulok a szemközti ajtó felé. Egy hosszabb társasház tárulhat a szeme elé, melynél a lakások kerítéssel vannak elválasztva. Egyelőre az udvaron túl sok minden még nincs, de majd ha meglátja a belsejét... Na, az lesz az igazi meglepetés! Felhaladva pár lépcsőfokot egy kisebb verandára érünk, ahol két szék pihen arra várva, hogy valakik hamarosan elfoglalja őket.
- Akkor hát... Rajta, próbáld ki! - biccentek izgatottan a kulcs felé, s ha esetleg nem vette volna észre, úgy megkocogatom az ajtó tetejét, ahol egy névtábla figyel felénk nem egy, hanem két névvel.
- Gondoltam, miért ne... - próbálok nem zavarba jönni, bár ez most annyira nem sikerül, így hát gyorsan inkább belököm az ajtót, de mielőtt belépnénk, szorosan magamhoz húzom, s egy érzéki csókot hintek ajkaira, ha hagyja. Fényes nappal van, tudom, de képtelen vagyok visszafogni magam, muszáj a közelemben éreznem őt...
Belépve egy igazán széles térbe lépünk, mely jobb oldalt nappaliként, és bal oldalt konyhaként funkcionál. Na de várjunk... Minden tökéletesen be van rendezve! Egy kanapé, tévé, szekrények, konyhai eszközök, hűtő, s minden más. Csupán a polcok és a falak kissé szegényesek, de csak azért, hogy azokat együtt töltsük meg. Beljebb lépve, jobb oldalt a fal mellett pedig ott pihen egy kis kutyafekhely, előtte két tálkával.
- Remélem Odinnak is majd tetszeni fog. - mosolygok ábrándosan, majd tovább lépek, s a konyhapult mögötti üvegajtóhoz sétálok, mely egy széles erkélyre vezet. Ez még három másik ajtó mellett van, de csak szép sorjában! A javát a végére tartogatom... Kilépvén ott egy hintaágy fekszik az ajtó mellett, s remek kilátás nyílik a tóra, és az azt körbeölelő sárguló fákra. Most egy halovány ködfátyol ül a víz fölött, s igazán kellemes a nyugalom. Kézen is ragadom Henrit, majd a korláthoz húzom, s szembefordulva vele ujjaimat az övéibe fúrom.
- Mit gondolsz, el tudsz viselni itt még egy jó ideig? - vigyorgom felé szélesen. Már régóta nem éltem egy fedél alatt senkivel. Néha ugyan hazalátogatok, hiszen nagy a rokonság, no meg bizonyos megbízásokat csak Theodore, a nagyapám ad ki, ekkor pedig sok Mharaxiával találkozom. Vajon mit szólnának, ha meg tudnák, hogy épp egy tizennyolc éves, egyetemista sráccal akarom összekötni az életem?
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Szer. Okt. 03, 2018 12:02 pm

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Csendesen zokogtam Alaris mellkasába nyomva az arcomat. Egy hatalmas gát szakadt át, ami már hetek óta duzzasztotta a bennem gyülekező érzéseket. Mindegyik fájdalmas kis tüske volt, amit mintha most rántottak volna ki egyszerre belőlem… eddig tudtam viselni azt a maszkot megint. Eddig voltam képes visszatartani azt, aki igazán vagyok. Anyámék előtt a szokásos mosoly, a szokásos okos, megbízható gyerek voltam. Fogalmuk sem volt mennyire gyötör a szerelmi bánat és a félelem, hogy többé nem látom Alarist… hogy azok a kis üzenetek nem voltak többek álmodozásnál. Hiába olvastam őket újra és újra mindennap, rettegés fogott el.
Az illata megnyugtató szellőként ölelt körbe és hirtelen nem is éreztem, milyen hűvös van, pedig nem öltöztem fel rendesen. Aztán, mintha a szellő hurrikánná változott volna, megint felkavart bennem valamit bent. Egy kicsit haragudtam még, amiért úgy tűnt el, de aggódtam is az arcát látva. Vajon mi történt vele? Ki ártott neki ilyen csúnyán? Ahogy felemelte az arcomat és letörölte a könnyeimet, én is megérintettem őt. A szúrós, fekete borostát, az ajkait, lassan haladva a szeme alatt, puha bőrhöz.
– Többet nem mehetsz nélkülem utcára. – Válaszoltam félig komolyan, félig komolytalanul.
Mélyet szippantottam az illatából és átfutott a gondolataim között, hogy igen, anyám talán éppen most néz ki a konyhai ablakon. Akkor aztán megpillanthatna Alaris karjaiban és megúsznám azt a kínos beszélgetést a melegségről… és hogy egy nyolc-kilenc évvel idősebb férfival akarok lenni. Csakhogy aztán belém nyilallt a kép, milyen csalódott is lenne. Nem akartam remegő ajkakkal, sírva látni őt.
– Meglepetés? – kérdeztem talán túlságosan érdeklődő hangon.
Egy kicsit húzódott csak el. Éreztem, ahogy a zsebében keresgél. Figyeltem a mozdulat közben is az arcát, a hideg kék szemeket. Hagytam, hogy a testem újra megborzongjon a felismeréstől: velem akar lenni. Mintha eddig képtelen lettem volna felfogni és ez az érzés hirtelen mindent felülírt bennem.
Egy kisebb, fekete doboz került elő. Ösztönösen nyúltam is utána, de a mondandója közben még nem engedte el. Olyan volt, mint valami ékszerdoboz, amivel a filmekben lepik meg a nőket a férfiak… azok aztán mindig valami csillogó vackot rejtettek magukban, amiket én azt biztosan nem aggatnék magamra. Biztosan tudtam, hogy Alaris sem ilyesmit szánt nekem, ezért aztán csak még kíváncsibb voltam arra, mit rejthet.
Engedett végre, én pedig mind két kezemmel a dobozkát fogtam. Ujjaim kicsit remegve emelték fel a tetejét, mintha nehéz volna. Csendesen szipogni kezdtem megint, ahogy megláttam a kulcsot. A szívem kihagyott egy ritmust, aztán fájdalmasan nagyot dobbant. A könnyeim megint patakokba folytak, de aztán elmosolyodtam… mintha megint egy álom vált volna valóra. Nagyot nyeltem, mielőtt megszólaltam volna: – Igazak volt minden, amit az üzenetekben írtál…
Felnéztem rá megint. A kék szemekben ismét elmerültem, hagytam, hogy megbabonázzanak. Hiszen még nem is csókolt, mégis boldognak éreztem magam, elég volt, hogy az illatát éreztem magamon… hogy láttam arcának minden apró rezdülését. Végre nem csak betűk és szavak gyűltek a szemem előtt. Immár ő ébresztett bennem való reményt.
– Megnézném a lakást… – Lassan bólintottam.
Kellett még egy pillanat, hogy megint normálisan tudjak gondolkodni. Az a kellemes, szerelmes köd azonban úgy ellepte az agyamat, a simítások pedig ezt csak még tovább fokozták. Meg kellett törölnöm a szemeimet és egy nagyot szippantani.
– Ugyan már! Mi baj lehetett volna belőle? – Elmosolyodtam, aztán hirtelen a ház felé fordultam. Nem nézett ki éppen senki az ablakon, de azért ellenőriztem, majd egy könnyed mozdulattal az ajtó felé intettem. Nem akartam, hogy Alaris azt higgye még mindig rettegek a lebukástól, pedig így volt. A szüleimnek még csak a költözés lehetőségét sem említettem… a testvéreimnek megpróbáltam párszor elmondani, de nem mertem. Mégis nagyon szerettem volna menni, de maradni is és… és azt hiszem meg kell oldanom így, míg nem vagyok képes színt vallani.
– Bemegyek a kabátomért és szólok, hogy lelépek egy pár órára. Addig várj meg a kocsiban. – Elhúzódtam és rákacsintottam, aztán berontottam a házba.
Nem tudom, miért de reszkettem. Féltem, hogy anyám meglátott odakint és majd kérdőre von… apámtól ennyire nem tartottam. Ő szokás szerint csak az újságja fölött ücsörgött naphosszat, esetleg olvasott valami intellektuális könyvet, amit általában megdicsértem: „Igazán remek választás, apa. Többeknek kéne értékelni a klasszikusokat.” Valójában én sem értékeltem.
Felvettem a kabátomat és csak beszóltam a nappaliba, hogy el kell mennem a könyvtárba. Anyám éppen egy csésze kávét szürcsölgetett és csak bólintott, míg apám apró hümmögéssel fogadta az információt. A lehető leggyorsabban rohantam ki és ültem be a kocsiba Alaris mellé.
– Indulhatunk… – Mondtam és nagy büszkén a kulcsra pillantottam. Még mindig ott szorongattam a kezemben, a dobozt pedig a kabátom zsebébe csúsztattam. Izgatottan vártam, hogy végre a zárba dughassam és megnézzem, miféle helyen fogok mindennap Alarishoz bújni.
Szószám: 758 ~ Remélem tetszik ~ Hurricane ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Szomb. Szept. 29, 2018 10:15 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Ide-oda toporgok, a tekintetem hol az ajtón, hol az égen, hol a betonon pihen, a kezeim pedig keresztben, vagy épp a zsebembe dugva. Ideges vagyok. A szívem vadul dübörög a mellkasomban, s érzem, hogy a hideg futkos rajtam. Vajon örülni fog nekem? Vajon tényleg őszinték voltak azok az SMS-ek? S minden, ami köztünk történt? Nem csak azért írt így, mert tudta, hogy nem jövök vissza? Képtelen vagyok csupán a boldog pillanatokra gondolni, hiszen annyira kusza minden, s félek, hogy a szép emlékek csupán emlékek maradnak...
Mikor a kilincs mozdul, tengerszín szemeim azonnal mereven erednek irányába, s mikor megpillantom Őt az ajtóban, talán enyhén még meg is szédülök. Egyből a tekintetét keresem, ám ekkor már képtelen vagyok gondolkozni. Nem tudok a kételyekre gondolni, hiszen azok abban a pillanatban eltűntek, mikor újra megpillantottam Henrit.
- Itt vagyok... - suttogom halkan, s már tárom is szét kezeim, mikor megindul felém, s úgy fonódik a karjaim közé, mintha mindig is ott lett volna a helye. Igen, így is van. Az Ő helye itt van, s mindig is itt volt mellettem. Olyan szorosan ölelem, amennyire csak tudom, s lehunyt szemmel fúrom arcom a hajába. Ez az illat... Most tudatosul bennem igazán, hogy mennyire rettentően is hiányzott Henri. Nem tudom meddig szorongathatom, de egy ponton megemelem a kezem, s arcát az épebb kezembe fonom, hogy letöröljek róla pár könnycseppet. A mosolyom oly' békés és nyugodt, hogy őszintén szólva ha nem lennék azon minden erőmmel, hogy visszafogjam magam, akkor teljesen biztosan a kéklő tenger is elejtene pár cseppet...
- Csak rosszkor voltam rossz helyen. Egy utcai balhé, semmi különös... - vonom meg a vállam, mintha tényleg nem számítana semmit az egész. Ugyanakkor most először nem esik jól hazudni. Neki nem...
- Van egy meglepetésem. - azzal elengedem arcát, majd a zsebemben kezdek kotorászni, a másikkal viszont még mindig ölelem. Hamarosan egy apró, fekete kis dobozkát húzok elő, amit a kezébe helyezek, ám még nem engedem el.
- Mielőtt ezt kinyitnád, tudnod kell, hogy nem vagyok az az ember, aki előtted. Rádöbbentettél sok dologra, és szeretném, ha ezt elfogadnád... - végül elengedem a dobozkát, s még hevesebb szívdobogással figyelem, ha kinyitja. Már ha egyáltalán lehetséges ennél jobban izgulni vagy épp idegesnek lenni. A belseje nem ékszert, vagy bármi hasonló dolgot rejt, hanem egy kulcsot. Igen, annak a lakásnak a kulcsát, ami már teljes mértékben az enyém. Pontosabban, ha elfogadja, akkor onnantól a Miénk...
- El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál... - pillantok a könnyáztatta szemekbe ábrándosan, s ha nem húzódik el tőlem, no meg nincs senki épp körülöttünk, akkor bizony itt és most megcsókolom. Elmondhatatlanul vágytam már az ajkaira, az érintésére, a közelségére, s most egyszerűen megrészegít a jelenléte. Normális ez? Mármint biztosan az, de nálam? Szabad ilyet éreznem egyáltalán? Azt hiszem, ez már nem "szabad", vagy "nem szabad" kérdése, itt már nem tudok megálljt parancsolni semminek, hiszen a gát áttört, s mindent elárasztott idebent.
- Mit szólnál, ha megmutatnám most a lakást? - kérdem tőle csillogó szemekkel s tettre készen. Valójában albérletről lenne szó, de még nem tudom, hogy adagoljam be Henrinek, hogy teljes egészében megvettem a lakást. Mit mondok mégis, honnan lett hirtelen pár millám csak úgy? Ezt az "apró" hazugságot még át kell gondolnom, ám addig is újra átölelem őt, s szorosan magamhoz húzom. Többé nem engedhetem el csak úgy...
- Ugye nem volt gondod a váratlan kis... látogatásomból legutóbb? - célozgatok enyhén, majd egy utolsót szippantok hajkoronájából, s mikor elhajolok tőle, végigsimítok arcán, majd vállán, karján, s kezem az övében állapodik meg. Képtelen vagyok levarázsolni magamról a boldog mosolyt, s muszáj is kihúznom magam, hogy férfiasabb legyen a kiállásom, ne pedig olyan, mint valami szerelmes, rózsaszín ködben úszó bolondnak. Embereld meg magad, Alaris!  
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Kedd Szept. 25, 2018 8:38 pm

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Magány. Az elmúlt napokban úgy telepedett rám ez az érzés, mintha nehéz súly volna, nyomta a mellkasom, a vállaimat… féltem, hogy összefog roppantani. Azt hittem, könnyebb lesz azután, hogy Alaris jelentkezett, hogy legalább egy-két sort ír majd nekem és megígéri, hogy még láthatom. Nem változtatott semmin, ha pedig még is, akkor talán csak rosszabb lett. Úgy éreztem, hogy már hozzá tartozom, ő mégsem volt mellettem. Ő volt az első, akinek a puszta gondolata is elég volt ahhoz, hogy felhevítse a testemet és gyorsabb ritmusra kényszerítse a szívemet. Éjszakánként csak feküdtem az ágyamban – hol itthon, hol a nagyiéknál – és arra vágytam, bár átölelnének újra azok az erős karok. Érezni akartam a testéből áradó forróságot, miközben felmelegít engem is. Nem gondoltam bele hány nap telt el, mióta utoljára láttam… hirtelen kezdett minden összegabalyodni a fejemben. Az egyetemi beiratkozás is megtörtént, kialakították az órarendemet és a nyakamon volt az évkezdés.
Csak bámultam a tankönyveket, amiket a tanárok javaslatára beszereztünk… és közben fogalmam sem volt, mi a fenét fogok mindezzel kezdeni. Nem érdekelt a tanulás, betegnek éreztem magamat. Hiába vigyorogtam anyámék előtt, hiába vettem elő azt az átkozott álarcot, amit mindig használtam, egyre nehezebb volt elrejteni a kétségeket, amik bennem uralkodtak. Hol Ida üzenete jutott eszembe, hol pedig Alaris hiánya gyötört. Úgy éreztem magam, mint aki hatalmas sötétségbe került, de nem volt mivel megvilágítania az utat, így csak kóválygott ide-oda. Zombi voltam, valaki aki csak ténfergett a házba, nem keresve senki társaságát. Néha-néha magamhoz öleltem a húgomat vagy egy hálás mosolyt eresztettem meg a bátyám felé. Mégsem volt semmi sem olyan, mint régen. Talán igaza volt a bátyónak, hogy szerelmesnek lenni fájdalmasabb mindennél…
Az asztalomnál ücsörögtem, az órarendem felett. Próbáltam felfogni, hogy hamarosan az a sorsom, hogy a felsorolt kurzusokat egyszerűen végig járjam… de undorodtam tőle. Azt akartam, amiről Alarisszal beszéltünk: összeköltözni vele, már azt az időt akartam élni, amikor odabújhattam hozzá bármikor vagy egyszerűen csak érezhettem az illatát az életterem minden pontján. Ebben a szobában már nem éreztem. Anya kimosta az ágyneműmet, a ruháimat, amik azon az éjjelen a szobámban voltak. Csalódottan öleltem a párnát, amin feküdt, de nem voltam már olyan, mint ő… az első pár napban ezer meg ezer könnyet ejtettem annak a huzatába, mintha attól visszatérne ide. Nem tért vissza és Odin – a fehér kutyus – kedvéért megpróbáltam erős lenni. Ki kellett vinnem néha sétálni, megetetni… és persze egy hülye történetet is kitaláltam, honnan szereztem. Nem mertem Alarisról beszélni. A melegséget sem említettem senkinek, amit valaki miatt végre képes voltam érezni… ahogyan azt sem böktem ki, hogy talán egész életemben a fiúkat szerettem. Tudtam, hogy elfogadó a családom, de valahogy még is féltem a csalódástól.
Nyeltem egyet, mert keserűség kínzott. Lehunytam egy pillanatra a szememet is, mintha nem akarnám látni az előttem heverő papírt. Volt benne valami, hiszen gyűlöltem az egyetem gondolatát. Ez is csak egy újabb mutogatni való volt, ami a családomnak szólt leginkább. Nem is tudtam igazán ki vagyok, nem tudtam, mikre vágyom… csak az volt biztos, hogy Alarist akarom magam mellett tudni. De hogyan mondhattam volna el itthon, hogy el akarok költözni? Még nekem is furcsa és idegen gondolat volt, hogy lesz olyan reggel, amikor nem ebben a szobában ébredek majd… nem anya kávéja vár a konyhában egy kis müzlivel, amit utálok, de egészséges szerinte… Talán nem is ez volt a legnehezebb, hanem elmondani, hogy mindezt egy nálam nyolc-kilenc évvel idősebb férfival tervem.
A telefonomhoz értem, pontosan akkor, mikor megrezdült. Éreztem az ujjaim alatt a rövid vibrálást, amiből mindjárt biztos is lehetem abban, hogy egy sms-t kaptam. Úgy csaptam rá, mint egy hiéna az oroszlánok maradékára. Vadul oldottam fel a képernyő zárat és a szívem kihagyott egy ritmust mikor megláttam az Ő nevét a képernyőn. „Henri, küldtem neked egy csomagot, azt hiszem épp most érkezett meg, szerintem nézd meg!”
A fene! Úgy pattantam fel a székből, mint valami őrült, hiszen a családom jó része otthon volt és nem akartam, hogy megtudják, valaki nekem küldött csomagot. Bizonyára be kellett volna róla számolnom, mindenki látni akarta volna… meg kellett előznöm, hogy a futár a kapucsengőhöz érjen. Pizsamában – egy koszos pólóban, melegítőben – és sportcipőben rohantam le az ajtóhoz. Senki sem kérdezett rá, hova sietek, így lényegében gondolkodás nélkül téptem fel azt.
Kiléptem a hűvös levegőre. Éreztem, ahogy végig simít az arcomon és a hajamon a szél. A hátam mögött becsapódott az ajtó, de én nem tudtam újra megmozdulni… nem ment, mikor megpillantottam a kék szempárt, az azzal kontrasztos sötét tincseket. Kiszáradta a szám és könnyek szöktek a szemembe.
– Te… – Nyögtem ki nagyon halkan, nagyon rekedten, majd mint az őrült, rohantam oda hozzá. Ölteltem, fülemet a mellkasára fektettem, hogy halljam a szívverését. Nem az számított, hogy azonnal megcsókol-e vagy cirógat. A melegsége kellett, hogy érezzem: már nem vagyok egyedül.
– Mi a franc történt az arcoddal? – Kérdeztem sírva, hiszen ezt azonnal észrevettem, de csak másodlagos volt. Az ölelés számított, a karjai, amik körbe ölelhetik végre a testemet.
Szószám: 807 ~ Remélem tetszik ~ Lost On You ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Hétf. Szept. 24, 2018 4:50 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Az az utolsó pillantás... Bár tehetnék valamit, hogy ne a gyülekező, borús, haragos felhőket lássam visszatekinteni az ablak sötét üvegén keresztül. Most másra sem vágyom, csak egy biztató mosolyra, mely visszavár, mely reménykedik, mely nem ír le végleg. Ám tudom, hogy ez még az utolsó másodperc kicsiny töredékében sem fog bekövetkezni, s mikor már a szürke házfalakat bámulom, melyek felváltják Henrik alakját, akadozott sóhaj szökik ki ajkaimon. Hát ettől kíméltem meg magam huszonhat éven át? Soha életemben nem éreztem azt, hogy akár egy lány is hiányzott volna, sőt, rövid időn belül már nem is emlékeztem rá. Komoly kapcsolat? Mi az? Szeretet, szerelem? Számomra ezek idegen érzések, s nem csak azért, mert ez gyenge pontot jelentene, hanem mert sosem úgy hozta a sors, hogy én bárki iránt is fellángoljak. Most viszont azt érzem, hogy Henri minden gondolatomban ott ül, mintha a szemem sarkából is őt látnám magam mellett, miközben beszívom édes illatát. Ehelyett az üres ülésre nézek csupán rá, s az autó légfrissítőjének gyümölcsös illatát érzem. A szemem talán még csillogni is kezd, mire végre teljes egészében az útnak szentelem a figyelmem, ám mikor elhajtok a Lørenskog tábla mellett, olyan szomorúság telepedik rám, ami hosszú órákig bizony ott ül a szívemen...

"Ugye nincs baj..." Mikor az ujjam épp a kérdőjelre akarna rábökni, hirtelen lövések hangját hallom meg valahonnan az épületből. Így a telefont, ahogy van, gyorsan zsebre vágom, majd a hercegnőt hallgatásra intem, s kidugom a fejem halványan a folyosóra. A lépcsőnél látok már árnyékokat, így hamar visszalépek a szobába, mire a csöndet pillanatokon belül megtöri az ajtók berúgásának zaja. A pisztolyt egyből előkapom, a hölgyeményt pedig az ablak felé irányítom, így mire megérkeznek azok, akik keresnek minket, csak a hűlt helyünket találják, hiszen már robogunk is tovább a kocsival a következő menedék felé. Talán fél óra múlva folytathatom az SMS-t, de azt is csak azért, hogy Henri ne aggódjon. Pedig ha tudná, hogy ebben a pillanatban is rengetegen vannak a nyomomban, akik a halálomat kívánják...

"Viszont most mondanom kell neked valamit. Jobb, ha leülsz... Tudom, korai még ilyet mondani, főleg tőlem, de mindig is utáltam rejtegetni az érzéseimet, hiába is ment eddig nagyon jól. Már nem megy... Szóval azt akarom neked mondani, hogy sz"eretlek. Ám az utolsó betűket már csak fejben látom s hallom, hiszen egy golyó olyan váratlanul hasítja ketté a készüléket, hogy egyértelműen időm sincs reagálni, így a kezemben is igen csúnya nyomot hagy. Persze pánikba nem esek, az nem az én stílusom, így gyorsan beugrok a kocsi mögé, s ebben a pillanatban már kezdik is sorozni az én kicsikémet, de ő hűségesen védelmez, míg behúzódok a mögöttünk levő romos gyárépületbe. Kezdődjön hát a játék...

"Szeretlek. Csak ezt akartam mondani." Talán tizedjére sikerül végre bepötyögnöm az üzenetet másnap, immáron egy új telefonról. Ekkor adok hálát a sorsnak, hogy a fontos számokat hamar megjegyzem, így Henrit is gondolkodás nélkül ütöttem be. Egyik kezem szétlőve, másik gipszben, így egyelőre nehézkes a mozgás, de tudom jól, hogy még nincs vége. Lehet, hogy kijutottam az épületből s magam mögött hagytam jó pár hullát, de a hercegnő még mindig itt van velem, és még mindig keresnek. Ám már látom az út végét. Van egy tervem...

- Nem mondom többször, áruld el, hol van, különben kinyírom az egész kibaszott családod, és mindenkit, akit szeretsz! - egy újabb ütés, melynek nyomán most már kiserken a vér az államból. Ismerem jól ezt a fenyegetőzést, hiszen számtalanszor hallottam már, s alkalmaztam is. Most mégis... Összeszorul a gyomrom.
- Rábasztál... Én senkit sem szeretek. - vigyorgom szélesen csöpögő gúnnyal, megtörhetetlenül, mire köpök egy véreset az illető arcába. A jutalmam persze egy újabb ütés, de ez már kibillenti az elmémet is, és elájulok, egy fájó hazugság árnyékában.

Az események túlságosan is rohannak, de még mindig életben vagyok. Túl nagy falat vagyok ezeknek, s túl kiszámíthatatlan is egyben. A hercegnő immáron biztonságban, de ami engem illet, még közel sincs vége. A szétlőtt kezem már nem fáj annyira, s a gipsz is lekerült rólam, nem is tettem vissza, hiszen szerencsére nem tört el a karom, csak megrepedt a csontom. Megint. Már nem is tudom, hányadszor, hányadik... A fájdalommal viszont együtt tudok élni, hosszú évek óta kitölti a mindennapjaim. Csak az a bizonyos fájdalom ne létezne ott a szívemben... Nehéz írni Henrinek, nehéz úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Lesz miről magyarázkodnom, ha meglátja a szétvert képem... Most azonban van egy szusszanásnyi időm, így azonnal tárcsázok.
- ... igen, ha kell, most azonnal utalok. Sőt, többet is adok érte, ha holnapután a nevemen lesz és költözhetek. - még egy tíz percig kell győzködnöm a tulajt, ám mikor bizonyítom szavam hitelességét, és átutalom a pénzt, már határozottabban közli: enyém a lørenskogi lakás...

- Mindent cserélj le, ami sérült. Még ma. - adom ki az utasítást az autószerelőnek immáron Osloban, majd megsimogatom a szétlyuggatott fekete szépséget, s tovább állok. Rengeteg dolgom van még, millió helyre kell mennem, száz emberrel kell még találkoznom. Ám ez már mit sem számít. A hercegnő hazafele tart épségben, s úgy tűnik, hogy pár pénzcsere s hamisítás után én is tiszta leszek hamarosan.

A fekete Cadillac lassan gurul be a Morstad ház elé, én azonban még képtelen vagyok kiszállni. Csak bámulok magam elé a kormányra, egyre csak azon vívódva, hogy helyes-e ez az egész. Jó ötlet-e közelebb engedni magamhoz Henrit, s ne kéne tényleg csak úgy szó nélkül odébb állnom... Ám mikor a motor megáll, az ajtó csukódik, s a lábaim a bejárat felé visznek, akkor tudatosul igazán, hogy itt már semmi sem számít. Csak Ő...
"Henri, küldtem neked egy csomagot, azt hiszem épp most érkezett meg, szerintem nézd meg!" Küldöm el az SMS-t neki, remélve, hogy hamarosan megjelenik az ajtóban. Természetesen most is váratlanul érkezem, ám sokkal idegesebb vagyok, mint legutóbb. A szívem hevesen kalapál, én meg úgy toporgok az ajtóban, mint valami fiatal kis szerelmes, kinek a bekötött keze, a pár kék és zöld folttal tarkított arca, s a felrepedt szája arra utalna, hogy bizony keményen megverekedett a választottja szívéért. Talán így is van... Most életemben először küzdöttem igazán azért, hogy életben maradjak. Nem miattam. Hanem miatta...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Pént. Szept. 21, 2018 9:18 pm

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Az az átkozott telefonhívás. Egyetlen pillanat alatt tette tönkre az édes idillt. Már-már elmertem hinni, hogy számomra is létezhet az a boldogság, amit addig csak a filmekből vagy mások elmondásából ismertem. Olyan jól esett, ahogy az ölelő karok körén fonódtak és érezhettem Alaris leheletét a bőrömön. Biztos voltam benne, álmomban is néha fészkelődtem, hogy még közelebb bújjak hozzá vagy éppen csak jobban akartam érezni őt. A szenvedély ugyan egyelőre csillapodott, de éreztem, hogy ennek ellenére újra akarom Alarist és nem csupán egy éjszaka volt az életemben. Fontos lett, fontosabb, mint azt valaha képzelni mertem volna éppen róla.
„Igen, nagyon hosszú…” Ismételtem meg a gondolataim között a mondandóját. A szívem vad ritmusra kezdett, ahogy elfordultam tőle. Közben pedig, egy furcsa keserű gombóc kezdett növekedni a torkomban, ami egyre fájdalmasabban feszített. Hiába akartam lenyelni, nem sikerült, csak a szemeim lettek könnyesek tőle. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne sírjam el magam úgy, mint nem rég a bátyám szeme láttára. Nem akartam gyengének vagy túl érzelgősnek tűnni.
Úgy tettem, mintha nem érezném, ahogy mozgolódik az ágyon. Az érintésébe is csak egy pillanatra remegtem bele. Furcsa forróság futott át rajtam, ahogy a borostás arca a hajamhoz és a fülemhez simult. Nem akartam, hogy elmenjen minden porcikám küzdött ez ellen, hiszen képtelen voltam már elképzelni magamat az érintései nélkül. Idejött, felkavart a mindennapjaimat alig néhány óra alatt, most meg egyszerűen ki akart sétálni az ajtón. Még a gondolatba is beleremegtem, szinte észre sem véve, hogy a karok egyre erősebb béklyóként szorítják a testem.
A bocsánatkérés sem segített… ki ne tudna kinyögni egy ilyet? Én is lányok sokaságának súgtam oda, hogy: sajnálom, de el kell mennem. Pontosan tudtam, mit jelent ez. Talán egy szeretője hívta fel, akinél jelenése volt vagy aki fontosabb nálam. Nagyot szusszantam, éreztem, ahogy a könnyek egyre erőteljesebben próbálnak megostromolni, de nem akartam szabadjára engedni őket. Ki kellett tartanom, míg el nem ment.
– Csak… menj el… – rekedten válaszoltam, ahogy találkozott a tekintetünk.
Nem szerettem azokat az átható, világos szemeket, a különös kontrasztjukat a sötét tincsekkel és az egzotikus vonásokkal. Tudtam, hogy belém lát, tudtam, hogy érzi mennyire fáj az egész és ezért maradt itt vigasztalni. Ám egyszer ennek is vége fog szakadni. Ez pedig újra felkavart, vad ritmusra késztette ismét a szívemet. Szinte könyörögtem magamban a könnyeknek, hogy ne most törjenek ki belőlem. Ne éppen akkor, amikor azok a szemek engem kutatnak.
Vajon őszinte volt az az utolsó csók? Szenvedélyes volt, egy halk kis sóhaj kapcsolódott hozzá, ami az ő ajkaiból az enyémekbe vándorolt. Mégsem viszonoztam. Féltem, hogy csak még nagyobb fájdalmat okozna, mikor kilép az ajtón… és egy pár napon belül rájövök, nem láthatom több.
Talán igaza volt Arnnak abban, hogy nem jó érzés a szerelem… mi a francról elmélkedsz Henrik? Ez a kérdés fakadt ki belőlem a gondolatra. Hiszen még nem jelenthettem ki, hogy azt éreztem. Nem jelenthettem ki azt sem, hogy ez az igazi kötődés. Túl korai volt és túl megrázó. Csak azt tudtam biztosan, hogy iszonyatosan fáj, amiért elmegy és amiért nem fogom többé látni.
Hallottam, hogy miután elhúzódott még a kutyával beszél. Nem fordultam oda. Nem akartam látni, ahogy öltözködik, ahogy elmegy… de kénytelen voltam kiengedni. Kénytelen voltam kikísérni, mert a szívem igenis azt diktálta. Ezért felkeltem. Nehezen, egy kicsit szipogva.
A szekrény elé léptem, melegítőt húztam, púlóvert, mert tudtam, hogy odakint már éppen elég hideg lehet. Közben pedig végig hátat fordítottam neki. Nem akartam látni a meztelen testét, hogy az is az éjszakánkra emlékeztessen… ami már csak egy fejezet lesz a kalandjai naptárában. Tudtam, mit tesz, tudtam, hogy ez a vége és már csak az ágyban heverészve elmélkedhetek naphosszat azon is, mennyire elrontottam még egy fontos dolgot az életembe. Először az Ida-ügy, most meg ez a szerelem dolog…
Sóhajtottam, mikor végeztem. Nem számítottam arra, hogy felé fordulva egy homlokra lehet csók és újabb ígéret vár. Nem válaszoltam. Csupán lesütöttem a szememet és elindultam kifelé a szobámból. Gyűlöltem az álmosság és a kétségbeesettség kombinációját. Azért sem beszéltem, mert féltem, hogy elcsuklik a hangom és gyengének látszom előtte. A maszkomat akartam, amit miatta eresztettem le. Azt a vigyort, amivel mindenkinek beadom, hogy jól vagyok, hogy velem aztán minden rendben.
Már odakint voltunk, mikor megint észbe kaptam. Figyeltem, ahogy a csomagtartóba pakol. Toporogva próbáltam megfékezni a lábaimat, hogy odarohanjak az autóhoz és megragadjam a csuklóját. Könyörögjek, hogy ne hagyjon itt ez után. Nem tehettem. Nem volt helyén való és a legkevésbé férfias. Ezért kivártam, míg végez, és felém néz. Nem mozdultam onnan, ahol álltam – pontosan a kapuban – csak azokat az őrjítő kék szemeket, azt a helyes arcot fürkésztem. Neki kellett közelebb lépnie és én reméltem, magához ölel és megnyugtat. De csak ridegséget kaptam. Egy kézfogást. Vonakodva fogadtam el és szorítottam meg olyan erősen, ahogy a dühöm engedte. Már nem voltam kétségbeesve, már haragudtam, amiért képes így hátat fordítani nekem.
– Jó utat… – Léptem hátrébb.
Megvártam míg elmegy és szinte biztos voltam benne: nem látom többé. Elvette, amit azon az estén megkívánt, én pedig buta módon hagytam magamat felhasználni a szórakozásra. Nem is számítottam arra, hogy még egyszer hallok felőle.
Hosszan álltam még ott, bámulva az autó után. Bele-beleremgtem a hideg szellő cirógatásába és úgy éreztem, megszakad a szívem. Csak akkor ballagtam vissza, mikor jó pár perc eltelt és tudtam, nem fordul meg már.
Szószám: 867 ~ Remélem tetszik ~ Lost On You ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Vas. Szept. 16, 2018 7:02 pm



Henrik & Alaris

"Az érintés nélküli érintések, a szótlan tudás és érzés nagyon bonyolult táncát jártuk. Barátok voltunk, akik egy sziklapárkányon, egy nagyon keskeny párkányon egyensúlyoztak, és én nem vettem észre, milyen közel van ez a párkány ahhoz, hogy leszakadjon a talpam alatt."

Az ócska humorom sokszor kellemetlen tud lenni, de a vigyorom mögé rengeteg mindent tudok betuszkolni. Érzelmek és gondolatok, melyeknek sokszor nincs helye a világban, csak önmagamban. Az ajkaimra ugyanakkor majdnem komoly szavak szöknek. Majdnem olyat mondok, ami tőlem már annyira biztosnak tűnhetne, hogy épp már hihetetlenné is változna. Az utolsó pillanatban azonban megtorpanok, s a megszokott viccelődés mögé rejtek hirtelen mindent. S bár vigyorom ott ül szélesen arcomon, mégis mikor elfordulok tőle a zuhany felé menet, az hamar eltűnik rólam.
- Persze, az én csajom! - röhögök fel bentről, nem túl nagy őszinteséggel. Érezheti rajtam, hogy csak húzni akarom az agyát, de mégis mit mondhatnék? Henri, ez volt életem legcsodásabb éjjele, és megmagyarázhatatlan dolgokat indítottál el bennem? Olyanokat, amiket még sosem éreztem? Hogy amikor hozzád érek, valami olyan melegség tölt el, amit mindig érezni akarok? Hogy nélküled még pár másodperc is szörnyű? Dehogy. Ilyeneket nem mondhatok. Teljesen idiótának nézne, ha őszinte lennék vele. Lehet, hogy ő nem is gondolja komolyan az egészet. Csak egy futó kaland, új élmények... És ha pofára esnék? Az lenne életem legkellemetlenebb pillanata. Főleg, hogy én kezdek érezni iránta valamit...
- Ha itthon van a húgod, akkor szerintem sokat kell magyarázkodnod holnap. - mosolygom felé egy kacsintást kísérően, mikor kilép az ajtón. Nagy sóhajjal kezdem borzolni a kutyát, de közben egyre csak a bejáratot kémlelem, mikor jön már vissza Henrik. S mikor nyitódik ismét az ajtó, a szőrmók heves farokcsóválással szimatolja ki az ételt, én pedig csak ábrándosan nyúlok ez ágyon, úgy figyelem. Hol az ebet, hol pedig Henrit. Hirtelen olyan békés nyugalom tör rám, hogy legszívesebben megállítanám az időt. Így mikor mellém fekszik, én olyan szorosan ölelem magamhoz, amit már tényleg nem lehet csupán egy fellángolt kalanddal magyarázni...

A sors viszont úgy látszik, egy csepp boldogságot sem hagy nekem. Mindig mikor valami jóra fordulna, valami változás jönne, egy egyszerű tollvonással minden ugyanolyan lesz, mint régen. A tegnapi este után egyáltalán lehet bármi is ugyanolyan, mint azelőtt? Erőltetett, ám igen csak bús mosollyal pillantok Henri felé, majd kezét a sajátomba emelem.
- Igen, nagyon hosszú... - sóhajtom magam elé, halk és zavart köhintést víve mondatom végére. Ő elfordul, én elfordulok, s beáll a kínos csend. Igazából még megmozdulni is nehezen megy, csak ülök tétlenül, mintha arra várnék, hogy újra csörren a telefon s közlik, hogy mégsem kellek. Ám az csak némán fekszik a földön. Én pedig hátravetem magam az ágyon, majd közelebb húzom magamhoz Henrit, és átölelem. Szó azonban még nem szökik ki számon. Csupán arcomat akarom belefúrni kócos hajába, hogy még pár percig élvezhessem a közelségét. Az ölelésem most sem gyengéd, inkább erősen húzom magamhoz, hiszen tényleg nem akarom elengedni.
- Henri? Kérlek, ne haragudj... - súgom hajszálai közé, majd kicsit elhajolok úgy, hogy arcát is láthassam. Pár pillanatig csak tekintetében mélyedek el, majd újra megpróbálok felvenni egy mosolyt, ami ismét eléggé búsra sikeredik. Hiába, a dühöt, a zavartságot, a haragot, s minden hasonló érzést könnyedén tudok leplezni a vigyorommal. Az őszinte szomorúságot viszont még nem gyakoroltam...
- Visszajövök hozzád hamarosan, ezt megígérem. Rendben? - tekintem oly' komoly lesz hirtelen, mintha csak lelkének a mélyére akarnék lejutni, hogy ott ássam el az ígéretem. S hogy ezt megpecsételjem, egy gyengéd és érzéki csókot hintek ajkaira, melybe sóhajom is beszökik. Ám talán nem is ez az a mozdulat, mely igazán meghitté varázsolja az egészet, hanem mikor ajkaim homlokát érintik finoman. Ez az a pont, mikor biztosan tudom: történjék bármi, én visszajövök...
Ám hogy visszajöjjek, ahhoz el is kell mennem. Így bár nagyon nehezen, de kibontom Henrit az ölelésemből, majd végül felöltözök. A szokásos fekete öltözék, melyet egy lenge bőrkabáttal egészítek ki. A maradék ruhámat elpakolom a bőröndbe, végül azt felhelyezem az ágyra. A kis szőrgombóc mintha csak megérezné, hogy a légkör nem túl vidám, úgy araszol a lábamhoz halk nyüszítéssel, mire én felkapom, megborzolom a fejét, majd őt is megölelem.
- Vigyázz ám a gazdira... - súgom felé mosolyogva, majd leteszem, s végül Henri elé állok. Pár pillanatig ugyan hezitálok, hogy mit is kéne mondanom, de végül egy váratlan mozdulattal szorosan magamhoz húzom. Szemlehunyva élvezem ki az utolsó ölelést, hiszen tudom, hogy odakint ezt már nem nagyon tehetjük meg, hátha meglát valaki... Végül arcát mindkét kezembe fogom, s úgy adok neki egy búcsúcsókot, mely számomra rettentően fájó, és úgy érzem, mintha megmarná a lelkem. Érzem, ahogy a hideg végigfut rajtam, s olyan komorság jön hirtelen rám, hogy az karon fog egy nagy adag gyűlöletet. Gyűlöletet a világ ellen, mely elválaszt Henritől.
- Sietek vissza... - újra homlokának érintem ajkaim, életemben másodszor, s mindkettőt Ő tudhatja magáénak. Aztán hagyom, hogy ő menjen előre, én pedig felkapva a bőröndöt, követem ki az udvarra, át a kapun, egészen a kocsimig. Ott betömöm a holmimat a csomagtartóba, végül újra Henri elé lépek. Kezem nyújtom felé kézfogásra, bár szívem szerint újra megölelném, de ezt csillogó szemeimen is jól láthatja. Ám nem teszek ilyesmit. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, s ha csak ő nem tesz ilyesmit, úgy egy kézfogás után szállok be az autóba. Nagy sóhajjal indítom be a motort, még egy utolsó pillantást vetek felé, majd szép lassan elhajtok. A sarkon befordulva tekintetem még találkozik az övével, de pillanatokon belül elnyelnek Norvégia számomra már komor és borús utcái...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Vas. Szept. 16, 2018 8:35 am

Alaris & Henrik

cupid carries a gun


Jó volt a csend. Jó volt, hogy nem történt más, csak ujjaink simultak egymásba és szapora légzésünk törte meg a csendet. Még nem éreztem ilyet, még nem remegett így a testem senki mellett. Szerettem volna kiélvezni minden pillanatát a vágyaim beteljesülésének, remélve, hogy talán nem is ér véget ez az éjszaka. Féltem belegondolni, hogy mik ezek az érzések és hogy majd talán megbánom mindet, mikor felébredek reggel.
A mosoly hirtelen eltűnt az arcáról, ahogy felém fordult és beszélni kezdett. Nem vártam ígéreteket, valamiért Alaris nem olyan ember volt, akitől ilyesmire számítottam volna. Ezért is akartam inkább csak élvezni a pillanatot, amíg tart ez az egész. Élvezni, hogy nem kell belegondolnom, mit hoz a reggel és hogy talán megint ezernyi üzenet vár a telefonomon arról, milyen szemét vagyok. Figyeltem, ahogy lehunyta a szemét és hosszan fújta ki a levegőt. Úgy szerettem volna végig cirógatni a borostás arcán és megcsókolni. Soha, senkit sem akartam ennyire őszintén érinteni.
– Hogy mi… – Kezdtem volna, ahogy a tenyerébe simult az arcom. Azonban a csók elhallgattatott. Nem hunytam le a szemem, hogy élvezzem, kellett egy pillanat, hogy felfogjam, csak viccelt. Nem a vigyorból jöttem rá, hanem a mondandójából. Rajtam még is egy csepp sértettség futott át.
– Ettől csaj lettem? – Kérdeztem elszomorodva, miközben én is felültem az ágyon. Ő addigra már a zuhany felé ment, de reméltem, hogy nem hagy válasz nélkül. Nem akartam lánnyá változni azért, mert engedtem neki… de hát élveztem minden percét, sokkal jobban, mint amikor igazi lánnyal voltam és tudtam, bármikor szívesen újra kezdeném az egészet. Valahol talán azt is sejtettem, hogy ez volt az, ami miatt egyetlen csajt sem tudtam igazán megkedvelni és amitől a szex inkább csak vágyak kielégítés semmint valami szenvedélyes, vad dolog volt.
Lassan keltem fel és már régen folyt a zuhanyzóban a víz, mire én magam is bemásztam Alaris mellé. Hagytam, hogy hozzám simuljon, hogy érintsen, ha akar, de közben vadul dörzsöltem át újra és újra nedves tenyérrel az arcomat. Túlságosan a felismerés hatása alatt voltam. A szívem mélyén sejtettem, hogy ilyesmi állhat mindennek a hátterében, de nem volt olyan fiú az osztályomban vagy az iskolámban, akit megbámulva kellemes érzések töltöttek el. Pedig feltettem magamnak párszor a kérdést, mikor magára hagytam az együtt létek után a lányokat: vajon meleg vagyok? Nem mertem soha jobban belegondolni, egyetlen fejrázással toltam félre a dolgot.
Szinte gépiesen követtem kifelé Alarist. Közben végig töröltem én is a testemen és mikor már a helyére akasztottam volna a törölközőt, meghallottam én is a nyüszítését. Egészen elfeledkeztem az alvó állatról.
– Dehogy fogsz éhen pusztulni… – Hajoltam le a kutyushoz és ujjaimat a puha szőréhez nyomtam. Óvatosan vakargattam meg a feje búbját. – Te maradj itt vele és próbáld meg csendben tartani, hátha itthon van a húgom… bár elég nagy a csend. – Nevetve tettem hozzá ezt a mondatot. Igazából megint csak zavaromban vigyorogtam… hiszen én nagyon élveztem minden percét a közöttünk lévő dolgoknak, a húgom előtt mégis titkolni akartam.
Gyorsan belebújtam egy alsógatyába és kisiettem a konyhába. Egy tálba vizet tettem, egy másikba meg egy kevés húst. Más nagyon nem volt otthon, amit adhattam volna neki. Így a két tállal egyensúlyozva mentem vissza a szobámba. Az egyik sarkot kineveztem kutyaetetőnek, odatettem le őket. Aztán finoman simítva végig az rajta odavezettem. Mohón falta be a húskockákat, amiket még anya készített elő nekünk a holnapi ebédhez. Ha el is utaztak mindig gondoskodtak rólunk jó előre és ez volt most a szerencséje a kis szőrmóknak.
Megvártam míg befejezi az evést és ivást, majd a szőnyegen, az ágy közelében elhelyezkedett megint. Kicsit rámosolyogtam, aztán visszasétáltam Alarishoz és óvatosan huppantam le mellé. Szorosan simultam hozzá, ő pedig mintha csak még szorosabban húzott volna magához. Nem tudom, hogy mennyi időbe került, de még egy darabig hallgattam Alaris egyenletes szuszogását. Aztán mély, álomnélküli alvásba merültem.


Zajra és mozgolódásra keltem… na meg káromkodásra. Morogva mocorogtam, közelebb akartam húzódni Alarishoz. Ahogy a hajamhoz értem és beletúrtam, éreztem, hogy nagyon-nagyon kócos. Kellett még egy pillanat, hogy felfogjam, mi is a zaj forrása, mi az, ami annyira megtörte a csendet, hogy felrázott. Meg akartam ütni valamit, éreztem, hogy morcos vagyok, mint kiskoromban, mikor anya beült az ágyam szélére és kedves szavakkal próbált felébreszteni.
– Hallgattasd el… – motyogtam még mindig csukott szemmel.
Csak akkor jöttem rá, hogy a telefon az, mikor beszélni kezdett. Éreztem, ahogy eltávolodik tőlem, ahogy fel kell az ágyból… és mikor kinyitottam a szememet, már csak azt láttam, ahogy az ablak felé sétál. Felé nyújtottam a kezemet, de túl fáradt voltam, így az erőtlenül hullott a matracra. Már csak azt fogtam fel, mikor kinyomja a telefont és visszasétál az ágyhoz. Egy percre megint csodáltam, hogy milyen magas és izmos hozzám képest. Irigyeltem ezért, de közben imádtam is minden porcikáját és csókolni akartam. Ő viszont egy kicsit komolyabban huppant le az ágyra – igen a magára erőltetett mosoly ellenére is annak látszott.
Csak akkor fogtam fel, mi is történik, mikor elkapta rólam a tekintetét. Olyan gondolatok futották át az agyamon, hogy le akar lépni, el akar hagyni… elhagyni, miközben semmiféle kapcsolati státuszt nem beszéltünk meg – habár mivel még életemben nem volt barátnőm, fogalmam sem volt ez hogyan megy.
– Értem… – Nyeltem egyet. Már egy cseppet sem éreztem magamat fáradtnak. Csak keserűséget és csalódottságot hagytam kavarogni magamban. Féltem, hogyha most elmegy többé nem látom… talán hónapok vagy évek múlva, mint korábban. Talán nem is jelentettem neki semmit. Hát ezért nem akartam, hogy véget érjen ez az este. – Akkor menj… az egy hosszú út... – Fordultam el tőle. Nem akartam rá nézni. A falat akartam bámulni, mert az legalább nem látta az arcomon a kétségbeesést.
Szószám: 923 ~ Remélem tetszik ~ Lost On You ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Pént. Szept. 14, 2018 9:13 pm



Henrik & Alaris

"Az érintés nélküli érintések, a szótlan tudás és érzés nagyon bonyolult táncát jártuk. Barátok voltunk, akik egy sziklapárkányon, egy nagyon keskeny párkányon egyensúlyoztak, és én nem vettem észre, milyen közel van ez a párkány ahhoz, hogy leszakadjon a talpam alatt."


Az elmém csendben tisztul a félhomály leple alatt, s szinte mozdulni sem bírok az ülepedő vágyaktól. Csak hallgatom Henrit és a saját szapora, majd egyre inkább enyhülő lélegzetem, miközben kalapáló szívem is lassacskán már nem akar kitépődni a helyéről. A viharos vágytenger halk morajlásba kezd, egyelőre visszahúzódva s elcsitulva, átengedve a tombolás utáni kielégült, békés csend meghitt nyugalmát. Halkan sóhajtok, mikor kezem az övébe süllyesztem, s finoman mosolyodok el, ahogy szemeim lecsukódnak. Persze nem alszok el, csupán kiélveznem Henrik közelségét. Próbálok magamban kifogásokat keresni, hogy miért nem kéne ebbe az egészbe belekeveredni, hogy miért nem lenne jó közelebb engedni őt magamhoz, de ekkor mindig beszívom édes illatát, s libabőr fut végig rajtam, ahogy megszorítom a kezét. Nagyon különös érzés növekedik bennem, s mintha halovány ragaszkodást is kezdenék érezni. Én, Alaris Mharaxia, a Mharaxia klán egyik feje, egy kegyetlen bérgyilkos, aki se nőt, se gyereket nem kímél. S aki most itt fekszik egy tizennyolc éves fiú ágyában, azon töprengve, hogy tölthetnének együtt több időt. Az élet néha igazán vicces tud lenni.
- Igen, és most kell tennem neked egy ígéretet. - ajkaimról lekúszik a mosoly, és olyan komolyan pillantok felé, mintha valami egetrengető vallomásra készülnék. Fejem kicsit hátrébb szegem, hogy teljes egészében magaménak tudhassam a figyelmét.
- Henrik, szeretném megígérni neked tiszta szívemből, hogy... - sóhajtok egy nagyot halkan megremegve. Egy másodpercre lehunyom szemeim, s mikor fújom ki a levegőt, akkor nyitom csak ki újra.
- ... hogy legközelebb én leszek a csaj. - vigyorodok el szélesen, majd tenyerembe simítom arcát, fölé hajolok, s egy igazán szenvedélyes csókot hintek ajkaira. Még mindig mosolygok, s miután homlokom az övéhez érintem, elhajolok tőle, feltápászkodok, s újra megindulok a fürdő felé.
- Téged már nem lesz olyan egyszerű lemosni magamról... - lököm magam mögé kivillantva fogsorom, azzal eltűnök újra az ajtó mögött. Már nem is tudom, hogy a mai napon hányadszor látogatom meg a fürdőt... Remélem Henri is velem tart, de most már próbálom türtőztetni magam, s azon kívül, hogy párszor érzékibben simulok hozzá, s gyengéden megcsókolom, igyekszek nem rámászni. A zuhany alól kilépve megtörölközök, s mikor indulnék tovább a szobába, halk nyüszítést hallok meg odalentről, mire a félhomályból kirajzolódik a kis fehér szőrmók alakja.
- Ó, hát téged teljesen elfelejtettünk... - csillogó szemekkel és szomorúan pislog felénk a kutya, mire én ölbe is kapom, majd egy pillanatra leteszem az ágyra, amíg felhúzok egy fekete alsógatyát. Közben erőtlenül emeli fel mancsát felém, úgyhogy hamar újra felemelem, mikor már nem vagyok anyaszült meztelen.
- Szerintem keresni kéne neki valami kaját és vizet. Nem lenne jó, hogy mellettünk pusztulna el úgy, hogy előtte egy hetet kibírt csak velem. - röhögök fel, s ha kell, Henrivel tartok a konyhába, de a szobában is megvárhatom. Bárhogy is legyen, ha a szőrmók végre ételhez jut, én magam elterülök az ágyon, s ha Henri is befeküdt mellém, úgy ölelem magamhoz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Halk szuszogásom érezheti a bőrén, mely ahogy álomba merülök, egyre inkább elnyúlik...

Olyan mélyen és nyugodtan alszok, hogy mikor megcsörren a telefonom, ahhoz is kell pár pillanat, mire egyáltalán rájövök, hogy hol vagyok. Csak erőtlenül emelem fel a fejem a hangra, s bárhogy is ébredjünk, karom és lábam is Henrire pakolom, majd a párnát az arcomba tolom.
- Majd elhallgat... - morgom a párnába, s hamarosan valóban elcsendesül. Azonban pár pillanat múlva újra megszólal, s talán két kört várhatok még meg, mikor idegesen ülök fel, igen csak kócos hajjal és álmos arccal.
- A faszomba már! - csattanok fel, majd előkotrom a nadrágom zsebéből a telefont, s mérgesen veszem fel. Meg sem nézem, ki keres, s jelenleg egyáltalán nem érdekel.
- Mi van? - szólok bele, ám ezután hosszú csend következik. Férfi hang hallatszik a túloldalról, mire én felállok, s az ablak elé lépek. A szemeim megdörzsölöm, s nagyot sóhajtva pillantok kifelé.
- Most nagyon-nagyon nem alkalmas. Nem lehetne mást küldeni? - megint egy hosszabb csend, majd tőlem egy újabb elnyújtott, ingerült sóhaj.
- Nekem már nem is lehet magánéletem, vagy mi a fasz? - tárom szét értetlenül a bal kezem, s közben a kutya is mereven figyel a szoba végéből, mintha csak bajt szimatolna.
- Ott leszek... - közlöm dühösen, majd azonnal kinyomom a telefont, s a földön heverő nadrágomra hajítom. Ezután az ágyhoz sétálok, majd Henri mellé leülök, s igen csak bűntudatos ábrázattal fordulok felé.
- Van egy rossz hírem. Levangerbe kell mennem, északra... Munka ügyben. - próbálok némi mosolyt magamra erőltetni, de az nem igazán sikerül. Egyáltalán nem akarom itt hagyni őt...
- Estére ott kell lennem, és mivel hét-nyolc órás az út, így most kell indulnom. Egy, maximum másfél hét az egész... - kapom el róla a tekintetem, ne lássa rajtam, mennyire ideges vagyok az egész miatt. Azt pedig végképp, hogy milyen szomorúsággal tölt el, hogy már megint én vagyok az, aki odébb áll... Most azonban nem sokáig. Ahogy tudok, jövök vissza hozzá. Már, ha egyáltalán túlélem...
leszakadt
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
188

reagok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: norvégia-
Ugrás: