Welcome to Europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.


 
belépés
a végtelen univerzumba
Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés
Chatbox
közhírré tétetik
jelenléti ív
erre sündörgünk
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
friss emlékek
életünk állomásai
Yesterday at 5:18 pm

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyHétf. Júl. 29, 2019 3:45 pm

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"

Nem tizenkét éves... Csak nagyot sóhajtok, mikor ezt mondja, hiszen én magam pontosan azt fogom tenni, amit mondtam. Mikor beülök az autómba, s átlépem a norvég határt, abban a pillanatban ki fogom őt törölni. A telefonszámát, a képeit, az üzeneteit, s mindent, ami rá emlékeztet. Sőt, még talán egy telefoncserét is megejtek, hiszen már most ha arra gondolok, hogy ezen keresztül kommunikáltunk, összeszorul a gyomrom. Nálam nem megy az, hogy valamit csak kicsit, vagy épp nagyon elengedek. Teljesen el kell engednem s letuszkolni őt a lelkem mélyére a fájdalmakkal együtt, mielőtt még azon kapnám magam, hogy zokogva hívogatom őt, hogy jöjjön vissza hozzám...
Nekem is jó volt őt látni még utoljára... Ám ezt nem mondom ki, csak némán, bús sóhajjal bólogatok.
- Ne magyarázkodj, Henri. Nem kell magyarázkodnod. Így döntöttél, és én tiszteletben tartom. - a hangom megremeg, de minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafogjam magam. Nem akarom, hogy gyengének vagy megtörtnek lásson, jobb, ha az a kemény Alaris él az emlékeiben, mint amilyen mindig is voltam. Hiába érzem most magam egy összetört senkinek, akinek az élete tényleg nem engedheti be a szerelmet.
- Örülök, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Remélem jó életed lesz Amerikában. - azzal felállok, s végső lépésként felhúzom a kabátom. Hosszasan sóhajtok a szoba csendjébe, s egy apró körültekintést még megengedek magamnak utoljára. Hiányozni fog ez a szoba, s minden, ami benne van.
- Kitalálok. - pillantok magam mögé mosolyogva. Eddig a pillanatig úgy voltam vele, hogy csak egyszerűen kisétálok, ám ahogy nézem őt, bebugyolálva a takaróba, nem tudnám ezt így megtenni. Így végül visszalépek mellé, s szorosan magamhoz ölelem őt. Minden érzésem és fájdalmam beleadom ebbe a mozdulatba, s ezzel együtt lezárok magamban egy szakaszt. Végül megsimogatom az arcát, s ezután indulok meg az ajtó felé. Kitárom azt, de még utoljára visszanézek rá.
- Hiányozni fogsz... - hintek egy csókot az ujjaimra, s felé nyújtom a kezem. Ezután kilépek, majd halkan visszacsukom az ajtót magam mögött. Gyorsan lépkedek lefelé a lépcsőn, hiszen nem akarok hátranézni. Nem akarom, hogy még jobban gyötörjön a tudat, hogy már soha többé nem láthatom őt. El kell fogadnom, hogy ennek vége... Mégis, miért fáj ennyire nagyon?!
A motor hamarosan felbőg, s talán egy percig is zakatol. Remegve kapaszkodok a kormányba, s a csúcsponton egy nagyot ütök rá. Eddig bírtam. A könnyeim patakokban kezdenek folyni, mint egy összetört szívű tininek, s érzem, hogy a fájdalmam hamarosan átlendül azon a bizonyos határon, mely mögött már csak a harag létezik. Vadul lépek hát rá a gázra, s hangos csikorgással távozok. Egy ideig még lehet hallani a fekete Cadillac visszhangját, de hamarosan már újra az a mély csend telepedik a kis utcára. Nem lesz már fura, kétes alak a Morstad ház előtt, s hamarosan minden olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
A lakásba úgy futok be, mintha az életemért futnék. Egy perccel sem akarok tovább itt maradni, mint ami szükséges, így fél óra alatt az összes fontos holmim összepakolom. Két bőröndöt dobok be az autóba, a maradék cuccot pedig eladom majd a következő vevőknek. Ez már a legkevesebb... Egy ideig Norvégia közelébe sem akarok jönni, és... Ekkor rezegni kezd a telefon a zsebemben. "Alaris, gyere haza, hiányzol!" A szívem kihagy pár ütemet, mikor a szemeim elé úszik Alexi szőke hajkoronája. Ő végig várt, és végig reménykedett... Én pedig ostoba módon menekültem előle is, hiszen nem akartam elhinni, hogy ami köztünk történt, az valóságos volt. Mindig, minden ellen ellenkezek, s valószínűleg ezért nem voltam még sosem boldog igazán. Bár... Egyszer talán igen. Ekkor letekintek a kezemre, amin az a bizonyos gyűrű pihen. Egyszer az voltam, mikor Alexi ujjára húztam a gyűrűt, azt az örök életre szóló ígéretet... Egy gusztustalan ember vagyok. Tudom, hogy mindenkinek csak fájdalmat okozok. Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre tényleg a kezembe vegyem a dolgokat, befejezzem a kesergést azon, miért nem vagyok boldog. Az leszek. S helyre fogok hozni mindent. Kilépek az álomvilágból, s visszatérek a valóságba. Magam mögött hagyom Henrit, s jóvá fogok tenni minden bánatot, amit okoztam Alexinek...

Vége

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyHétf. Júl. 15, 2019 8:46 pm

Alaris & Henrik

Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright
18+
Az ujja íze a számban megint egy halom régi emléket idézett fel, amit talán jobb lett volna távolra taszítani magamtól. Nem akartam emlékezni, nem akartam, hogy ez tartson vissza attól, amit már elterveztem. A gyógyulástól, amire igazán szükségem volt. A csókok az érintések megint megingattak. Olyan nehéz volt ellenállni a fájdalmas, szinte kínzó szerelemnek, ami összekötött minket… de annak titkon tudtam, hogy véget kell vetni. Nem volt szabad folytatni és esélyt adni rá, hogy még durvábban magához láncoljon. Káros volt rám. Túl sokszor tört össze, hiába szerettem, de már a terveim kezdtek el rá menni erre az egészre. Bizonyítani akartam a szüleimnek, de a jegyeim egyre csak romlottak és romlottak, míg nem már komolyan félni kezdtem, hogy az ösztöndíjam is elveszítem. Miután elhagyott túlságosan magam alá kerültem és még nem volt időm rendesen összeszedni magam… messze kell mennem, elbújnom előle és előlünk, hogy meglegyen az én vágyott tiszta lapon.
A testünk ritmusa elvette az eszem egészen. Hiába tudtam mi a helyes, nyögtem csókoltam, simítottam és nyalogattam, ahol csak értem őt. Hirtelen minden olyan volt, mint régen, ahogy szenvedéllyel estünk egymásnak. Csak a szorongatás és a durva harapás maradt ki… legalábbis egy darabig. Mikor a gyönyörhöz közel járt, ujjai a nyakamra simultak. Először lágyan cirógatott, aztán megint megszorongatott, mire a lélegzetem is elakadt. Izgató volt megint érezni a kellemes, nedves forróságot… megfeszült tőle a testem, így még nehezebben kaptam levegőt. A kényeztetése pedig csak tovább fokozta az egyre feszítő vágyaimat, míg nem, megadtam neki magamat. A gyönyör nyomán remegve bámultam fel a plafonra, nagyot sóhajtva újra és újra. Nem tudtam egy darabig mozdulni… nem ment egyszerűen, mintha nem térnék magamhoz egy álomból. Ez volt Alaris, ezt tette velem, letarolt, mint egy hatalmas vihar a búzamezőket.
Csak arra lettem figyelmes, hogy közelebb húz magához. A fülem alatt lüktetett megint a szíve… sóhajtottam egyet megint. Nem akartam ezt, nem akartam megint így kapaszkodni belé, az ujjaim még is végig simították őt egyszer, mielőtt megszólalt volna.
– Nem foglak kitörölni… – Suttogtam. A tincseim között még ott égett a csók, amit úgy lehelt oda. – Alaris, én nem elfelejteni akarom, ami közöttünk volt. Szép részei is voltak, egyszerűen csak nem akarom, hogy már fájjon. Ettől még benne foglak hagyni a telefonomban. Nem vagyok tizenkét éves…
Belebújtam az ölelésébe, aztán néztem, ahogyan felkel. Megint ki fog sétálni az életemből és én megint ugyanolyan tehetetlenül nézem végig… ez a gondolat fogalmazódott meg bennem. Figyeltem, ahogyan öltözött és nem mozdultam, éppen csak annyira, hogy magamra húzzam a takarót. Nem akartam már meztelen lenni előtte. Túlságosan szégyelltem magam, amiért azt kértem, menjen el, ne legyen velem már… de közben tudtam, ez a jó döntés. Most szeretem, de a jövőm, az egészségem, az önértékelésem múlhatott ezen a kapcsolaton.
– Azért örülök, hogy ma eljöttél… jó volt még egyszer látni, mielőtt elmegyek Amerikába. – mondtam nagyon halkan, inkább csak a saját lelkem nyugtatására. Nem akartam kikísérni, búcsút inteni, ezért csak ültem ott tovább. – Fontos vagy nekem, de kell tényleg az a tisztalap… hogy helyrehozzam, amit elszúrtam az eddigi két félév alatt. Kell a diploma is.
Továbbra is leginkább magamnak mondtam ezt az egész szöveget.
– Nem baj, ha nem kísérlek ki? Nem akarom látni, ahogy távolodsz… azt hiszem, az most túl sok lenne nekem. – Suttogtam. Tudtam, hogy a szüleimet nem zavarja majd, ha végig csörtet a lakáson. Talán meg sem hallják tévézés közben.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyPént. Júl. 05, 2019 1:18 pm

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"


18+

Henri makacsságával nem tudok szembeszállni, hiszen annyira átszellemülten hajtogatja, hogy újra el fogom hagyni, hogy már látom a tekintetében, hogy teljes mértékben elhiszi. Ha eleinte még látott valami reménysugarat, mostanra már biztosan ellenem beszélte saját magát, s úgy tűnik, hogy hatásosan. A szívem mélyén sosem hagynám őt el újra, ám az mindegy, hogy én mit érzek. Ha megcsörren a telefonom, és mennem kell, akkor újra nem fognak létezni az ölelések és a csókok, hiszen mindent magam mögött kell hagynom, hogy cselekedjek. Nem véletlenül magányos szakma az enyém... Nem cipelhetem magammal azt, akit szeretek, azt, akit sosem tudhatok igazán biztonságban. Talán igaza lehet, tényleg... Ha mellettem marad, nem garantálhatom a biztonságát, hiszen ő lenne a gyenge pontom, amire egyszer úgyis rájönne valaki. Ha viszont elengedem messzire, tőlem távol, akkor tényleg esélye van egy új életre. Ideje talán a saját gondolataimat is átfordítanom, s visszaszorítani a szívem abba a sötét verembe, ahova való. Ám egy utolsó dobbanást még muszáj hagynom. Egy utolsó sóhajt, egy utolsó csókot, melyet megragadhatok, s mindennel együtt, ami Henri, eláshatom az elmém mélyére.
A bőröm ég az érintésétől, ahogy végigsimul egymáson a testünk, s elveszünk újra egymásban. Ajkainak mélyére suttogom a vágyaim, s már csak az izzó tekintetem is láthatja, mennyire akarom őt. Nem csak a szexet, hanem mindent, ami ő maga... Most azonban el kell felejtenem egy pillanatra, hogy esélyesen ez az utolsó együtt töltött, forró éjszakánk.
Mikor ujjam elveszik a szájában, egy nyögés kíséretében csak még inkább megkeményedek. A nyelvem lassan simul ajkaira, s hangosan sóhajtok, ahogy enyhén megharapom. Ez nem egyszerű szex, hiszen mindent sokkal mélyebb vágyakkal töltenek meg a fantáziák, s az a szeretet, amit iránta érzek. Most legszívesebben örökké így maradnék... A csókom tovább kúszik arcára, nyakára, majd feljebb hajolok, s tovább csókolom a mellkasát, a hasát, míg végül egyszer végignyalok rajta odalent. A kezeim akaratlanul is a combjába marnak, ahogy fölé magasodok, s jobban a lábai közé férkőzök, ahol csípőm újra vad táncot kezd lejteni. Halk sóhajok és nyögések töltik meg a szobát, s bár hangosabban is menne, ám még véletlenül sem akarom kellemetlen helyzetbe hozni őt, főleg nem így a végén. Ha már eddig ilyen jól rejtegette a kapcsolatunkat, kár lenne most elrontani mindent...
Jobbommal érzékien fogok rá odalent, s egy lassabb tempót diktálva kezdenek rajta zongorázni az ujjaim. Érezni akarom a heves lüktetését, még utoljára... Én már túl sokáig nem fogom bírni, így hamarosan elengedem őt, újra ráfekszek, s közel hajolva hozzá, mélyen a szemeibe nézve lihegek ajkainak. Egyik kezemmel átkulcsolom az övét, a másik pedig a nyakára simul. Csak simogatni akarom, nem fájdalmat okozni neki újra, de ez nem igazán sikerül, hiszen mikor odalent minden nedves lesz, s a testem megremeg a gyönyörtől, az ujjaim akaratlanul megfeszülnek rajta. Ez ugyan nem tart tovább pár pillanatnál, de elég erősre sikerül ahhoz, hogy kapjon egy utolsó kis adagot az agresszív énemből. Ha ő még nem jutott el arra az isteni szintre, amire én, úgy egy ideig tovább játszadozok benne, de a végső simítást már a számmal akarom csinálni. Érinteni a gyönyört, látni, s érezni az ízét, még utoljára... Csodálatos ez az érzés, de egyben szomorú is.
Ha már csillapodnak a sóhajok, s mindketten kiélveztük a másik testét, úgy halk sóhajjal fekszek mellé, s átölelve őt közelebb húzom magamhoz. Szükségem volt most erre az együttlétre, hiszen érzem, hogy a feszültség enyhén kiszállt belőlem.
- Tiszteletben tartom a döntésed. - suttogom halkan. - És igazat adok. Bár nehéz volt belátni, de igazad van. Sajnos én olyan ember vagyok, akivel senkinek sem lehet boldog párkapcsolata. Az életembe... Nem fér bele a szerelem. Nem tudnék mindig melletted lenni, és nem tudnálak megvédeni. Azt pedig, ha bajod esne, sosem bocsátanám meg magamnak. - a fejem a kócos tincsekhez biccentem, s egy hosszú csókot lehelek a hajába. - Remélem, szebb életed lesz, mint itt. Azért majd írj, ha beköltöztél, és minden rendben. Csak egy üzenet, egy kis üzenet, hogy tudjam, hogy jól vagy-e. Utána kitörölhetsz... - a szemeimet lehunyom egy pillanatra, s váratlanul nagyon szorosan húzom magamhoz, s ölelem át remegve. Ezután azonban elhúzódok tőle, s felkelve az ágyról, halkan szipogva elkezdek felöltözni.
- Én most elmegyek. - jegyzem meg rekedtesen. Nem azért megyek el, mert el akarok, hanem mert minden további együtt töltött perc csak még fájdalmasabb lenne. Nem bírom őt tovább ölelni úgy, hogy már soha többé nem tehetem. Nem. Most kell elmennem, amíg még tudom tartani magam. Hogy arra a kemény Alarisra emlékezzen, akit mindig is láthatott, nem pedig egy zokogó kölyökre, akit épp elhagyott a szerelme...

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyVas. Jún. 30, 2019 9:15 am

Alaris & Henrik

Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright
18+
Tudtam, hogy nem kellett volna Alarist a szobámba engedni. Imádtam, ahogy az illata megtöltötte a teret és megint ő uralkodik minden felett… csakhogy nem engedhettem meg, hogy visszarántson. Szükségem volt egy tisztalapra, egy kiszakadásra fegyverek és könnyek nélkül. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy megint kisétál, miután már el merem hinni, hogy megint lehetünk egy pár.
– Hogy miért vagy benne ennyire biztos?– kérdeztem vissza. Tudhatta nagyon jól, hogy nem vagyok biztos… egyszerűen csak ki kellett tartanom a döntésem mellett. A szívem nem bírt volna ki még egy szakítást. Nem ment volna, hogy megint megnyugodjak, megint elfogadjam, hogy elment. Így is nagyon nehéz volt visszaállni az otthonélő tizenkilenc éves kölyök szerepre.  
Sírtam. Sírtam, mert tudtam, hogy nem csak a rossz, de a jó dolgokról is lemondtam. De nem volt ez nekem való… Alaris is ismert. Tudhatta, hogy mennyire rettegek a fegyverektől, mennyire félelmetes ez az egész helyzet nekem, még akkor is, ha ő a határ, a híd, ami összeköt vele. Csak egy átlagos kamasz voltam.  
– Mérlegeltem. Pont azért akarok változtatni, mert ezt nem ismételhetjük, meg újra is és újra. El fogsz megint hagyni és nem tudom az mennyire visel majd meg… – válaszoltam, ahogy közelebb simult hozzá a testem. A könnyeim még mindig folytak, de nem számított semmit az egész.
– Döntöttem. – Bólintottam. Tudatosítani akartam benne, hogy ennek tényleg vége… hogy nem engedek. Talán tényleg a saját érdekem volt, talán egy csepp dac is volt benne, nem számított az egész. Végig gondoltam. Sokszor, gyakran kínozva magam a fájdalommal, amit ez az egész kiváltott belőlem. De megtettem. Aztán végül beadtam a jelentkezésem erre a tanulmányi lehetőségre. A jövőmre kellett koncentrálnom, arra, hogy egyszer tényleg építész legyen belőlem… mert jelenleg ennek a lehetősége egyelő volt a nullával. Ha volt is jó jegyem, az egészen más okokból volt.
Alaris ingével babrálva is tudtam, hogy mekkora hülye vagyok. Nem kéne lefeküdnöm vele csak azért, mert éppen rám tört a vágy. Mégis úgy túrtam le róla a felsőt, mintha most semmiféle akadály nem lenne előttem. Nem is volt. Érezni akartam még utoljára… emlékeztetni magam a veszteségre. Jól működtünk, kár hogy az egész nem volt több egy macska-egér játéknál, amit nem kéne már folytatni. Kibontottam az övet, félre dobtam, hogy aztán ő is lerángathassa rólam a vékony, hosszúujjú felsőt. Nem érdekelt, hogy a szüleim hallják, nem gondoltam bele egyszerűen az egészbe, csak sóhajtottam, mikor meztelenül a testem az övébe olvadt. Finoman, remegve hullámzott a csípőm, tenyerem közé fogva az arcát csókoltam meg és sóhajtottam egyre hangosabban és hangosabban. Most nem volt erőszakos, nem fojtogatott, nem szorított, nem harapott. Furcsa volt a megszokotthoz képest, de így is pontosan annyira tetszett, mint máskor.
Erős szorítással kerültem alá. A testünk éppen csak egy pillanatra vált áll, addig is remegve vártam, hogy visszatérjen. Újra összeforrtunk, ujjai a hajamba fúródtak, én pedig egyszerűen felnyögtem, ahogy megint elvett magának. Átkaroltam a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz. Finoman haraptam az ajkaiba, miközben a testem egyre jobban remegett alatta. A csípőmmel lassan mozdultam alatt, rásegítve az élvezetekre. Éreztem, hogy gyengéd próbál lenni… de ez nem ő volt. A tenyerem végig simított a hátán, hogy erősebben húzzam újra és újra magamhoz és magamba. Megszoktam, hogy vad. Úgy szerettem meg, hát nem bántam volna, ha megint az lesz. Hangosan nyögtem, ahogy egészen összeolvadtunk, ezzel is bíztatva, hogy tegyen, amit akar.
Megfogtam az egyik kezét, hogy odahúzzam az arcomhoz. Finoman végig nyaltam a tenyerén, bekaptam a mutatóujját, hogy jól végig nyaljak rajta. Nagyon szerettem minden részét… és készen álltam egyszerűen elengedni. Szörnyű volt a gondolat, hogy ez az utolsó ilyen együtt létünk, de pont ezért, csak még jobban ki akartam élvezni.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyCsüt. Jún. 27, 2019 10:09 am

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"


18+

A lelkem mélyén igazat adok Henrinek mindenben, ugyanakkor a szívem teljesen máshogy dobban. Fáj az a határozottság, amivel olyan könnyedén kimondja a szavakat, ugyanakkor titkon meg kell neki köszönnöm, hiszen életemben talán most először képtelen lettem volna ilyen határozottan azt mondani valamire, hogy "elég volt".
- Miért vagy ebben ennyire biztos? - kérdem halkan, még mindig a mellkasának döntve a fejem. A hangom nem számonkérő, egyszerűen kíváncsi vagyok, honnan ered neki ez a nagy magabiztosság, amit eddig keresve sem találhattam volna meg benne. Tetszik, hogy így kimondja a szavakat, csupán azok tartalmával van a gond.
- És az nem jutott eszedbe, hogy ezzel a lépéseddel mennyit veszíthetsz? Hogy talán most fogsz elmenekülni a boldogság elől? - kicsit szorosabban húzom magamhoz, mikor megérzem a hűs könnycseppeket az arcomon. Igen, Henri egyik nagy hibája az, hogy sosem hallgat a szívére. Talán együtt voltunk, és voltak nagyon kellemes pillanataink, mégis állandóan közbeszólt az esze. Ezért aggódhatott folyamatosan, ezért lett szinte depressziós, s most ezért akar elmenni. Vajon ha a szívére hallgatna akár egyszer is, mi történne? Eltűnne az a sok aggódás, és végre igazán élvezhetne valamit anélkül, hogy valami rossz ott motoszkálna benne.
- Szerintem már mindegy, hogy én mit gondolok, nem igaz? Döntöttél... - én pedig nem tudom eldönteni, hogy lenne-e értelme küzdeni érte, vagy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki, mintha egészen egyszerűen elengedném őt. A búcsú jelenleg örökre fog szólni. Nem lesz már olyan, hogy beugrok hozzá, ha arra járok, s ő sem találna meg Görögországban. Ha elmegy, akkor engem örökre maga mögött fog hagyni...
A szavakkal ugyan könnyen dobálózunk, s oly' egyszerűen mondjuk ki őket, mintha minden tényleg végleges lenne. Azonban a vágyakat nem lehet ilyen egyszerűen megakasztani, azoknak egyáltalán nem lehet parancsolni a szavakkal, nem hat rájuk a betűk ereje. Henriben és bennem is ugyanúgy ott tombol, mint régen, mely jelen esetben nem szabadna, hogy ilyen erősen uralkodjon, mégis képtelenek vagyunk neki ellent mondani. Úgy tűnik, mindketten.
A csókja egyre csak olvasztja fel bennem azt a kegyetlen hűvösséget, amit belém ültetett, s mire észbe kapok egyáltalán, addigra teljesen elsöpör az a vágy, amit iránta érzek, s mely még a körülmények ellenére sem csillapodik. Az ing alsó gombjait pillanatok alatt szétszedem, hogy aztán egy mozdulattal lelökjem magamról a fekete szövetet. A csípőm enyhén belehullámzik a mozdulatba, mikor leszedi rólam az övet, én pedig egyből megkapaszkodok a felsője aljában, hogy azt pár mozdulattal lerángassam róla. Tenyerem a hátára siklik, úgy húzom magamhoz közel, s ajkaim egyből rátapadnak a mellkasára és a hasára. Mohón kezdem őt falni, pedig tudom jól, hogy jelen helyzetben ezzel csak még jobban elmélyítjük mindkettőnk fájdalmát, de lehullt a vörös köd, ami alatt már csak vakon tudunk tapogatózni. Az íze és az illata teljesen megbolondít, pontosan úgy, ahogy régen. Nem hogy nem csillapodtak az érzéseim, hanem az idő múlásával sokkal jobban erősödtek. Nem véletlenül akarom annyira most is, a körülmények ellenére. Vadul nyalok közben végig mellkasán, ujjaim pedig már a nadrágjába is csúsznak, hogy leszedjem azt róla. Pillanatokon belül a sajátom is földön landol, ekkor pedig hátrébb csúszok az ágyon, s az ölembe rántom Henrit, hogy teljesen összesimuljunk. Nem győzöm egyszerűen ölelni, csókolni és simogatni, hiszen megint olyan forróságot kapcsol be bennem, amit csak egy módon lehet csillapítani... Egyre mélyebb sóhajok szöknek a szenvedélyes csókjaink mélyére, s azt hiszem, hogy nem bírom már tovább. Újra meg kell őt szereznem, s magaménak tudni minden porcikáját... Ujjaimon érzékien nyalok végig, majd a kezem elveszik odalent, s miután eltolom magamtól egy kicsit Henrit, hamarosan megérezheti, mit is fog maga mögött hagyni. Mikor célegyenesbe kerülök, megkapaszkodok a hátsójában, s visszafogva a durvaságom - amiből Alexinek bőven kijárt -, lassan engedem őt le magamon, hogy a saját tempójában olvadhassunk össze. Forrón lehelek ajkai közé, s minél mélyebben érezhetem őt, annál inkább változnak a sóhajaim halk nyögésekké. A csókjától közben képtelen vagyok szabadulni, olykor mégis elhúzódok enyhén, hogy lássam a tekintetét. Hogy lássam benne is azt a mindent elsöprő tüzet, mely egymás karjaiba űz minket, s mely mindent képes lángra lobbantani. Hagyom hát, hogy egy kicsit ő irányítson, hogy az ő tempójában járjon érzéki táncot a testünk. Hamarosan azonban erősen ráfogok a csípőjére, s egy mozdulattal ledöntöm őt az ágyra, hogy a lábai közé mászhassak. Nekem még ez a röpke másodpercnyi távolság is sok volt, így szinte azonnal újra eggyé olvadunk odalent. A karjaimat kitámasztom a vállai mellett, ujjaim pedig hol a tincsei közt úsznak, hol pedig átkulcsolják az ő ujjait. Borzasztóan hiányzott a közelsége... S ezt nem fogom tudni olyan egyszerűen elengedni, mint elsőre gondoltam.

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptySzomb. Jún. 22, 2019 9:14 am

Alaris & Henrik


Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright
Képtelen lettem volna újra azt mondani, amit mondtam. A kérdéseire megerősíteni, hogy nem akarok semmit, még ha a szívem mélyén tudtam is, hogy ennek már nem lehet folytatása. Nem azért, mert lehullott a maszkom előtte. Az még talán meg is könnyítette volna a folytatást. Egészen más baj volt ez… nem akartam újra azt látni, hogy elsétál és hiába kapok utána, nem húzhatom vissza magamhoz. Nem akartam állandóan sírni miatta vagy azon aggódni, hogy gondol-e még rám egyáltalán. Már kétszer hagyott magamra és tudtam, hogy harmadjára is megtenné.
Minden keserű gondolat ellenére az az ölelés és az a csók őszinte volt. Kár lett volna tagadni, hogy érzek még iránta valamit… ennyire jól neki már nem tudtam hazudni. Túlságosan megtört ahhoz, hogy elrejtsem az érzéseimet. Ezért csak simultam, szívtam magamba az illatát, míg el nem lépett, hogy elüljön az ágyra… ahol először adtam neki magam.
Láttam rajta, hogy ő is megtört. Remegő kezét hamarosan a combjára fektette és megszólalt végül. Talán nehéz az elengedés, de a közösen töltött idő és az a legutóbbi lelépése számára is világossá tette, hogy nem működünk. Én nem működök. Én nem vagyok jó, mert hazudok mindenkinek, de ő meg pisztolyt fogott rám.
Megérintette a kezemet és odahúzott magához. Megint megéreztem az illatát, a teste kellemes melegét. Alig tudtam megint ellenállni, mégis megőriztem a tartásom, csak átkaroltam a nyakát. A derekamon megéreztem a karjait, aztán a homlokát a mellkasomnak döntötte egész egyszerűen.
– De el fogok menni, Alaris. Már elfogadták a jelentkezésemet. – Határozott hangon beszéltem, bár az ajkaim megremegtek megint és jó adag könny folyt végig az arcomon, hogy aztán végig cirógatva a bőrömön, az államnál lezuhanjon éppen Alarisra. – Muszáj elmennem. Ezt nem folytathatjuk, mert csak sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat fogunk okozni egymásnak.
Valószínűleg senkivel sem beszéltem még ilyen őszintén. Ha a testvéreimmel is voltam, akkor is inkább csak célozgattam arra, hogy meleg vagyok… sosem mondtam ki igazán a gondolataimat. Nem tehettem meg, mert egyszerűen túl sok volt az egész. Még talán én sem dolgoztam fel addig a pontig, míg Alaris nem hagyott el. Aztán szép lassan elfogadtam magam, megszoktam ilyennek az életemet, a gondolkodásomat, de nem voltam rá kész, hogy visszatáncoljak egy olyan helyzetben, ahol fegyverek, fájdalom és elhagyás keveredett.
– Én… – szerettem volna megszólalni, de aztán belevágott a szavamba. Csak a tenyere melege maradt a ruhám alatt. Ha félretette volna a drámázást, talán rájött volna, hogy szeretem… ez nem volt kérdéses még számomra sem. Egyszerűen csak vannak dolgok, amiket akármennyire is szeretünk, a saját érdekünkben jobb elengedni. Hát így voltam én Alarisszal. Más a drogokat teszi le, vagy éppen az alkoholt. Én Alarist voltam kész egyszerűen elengedni.
Az ujjai hamarosan felsiklottak a nyakamon és elvesztek a hajamban. Éreztem, hogy húz, én pedig úgy siklottam az ölébe, mint egy robot, akit mindennél könnyebben irányíthat. Hát így is volt, mert megadtam neki magam mindig. A terveimen azonban már nem akartam miatta sem változtatni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy újra az a fájdalom tönkre tegye a karrierem.
– És ez úgy gondolod elég volna bármire is? – kérdeztem. Mondhattam persze akármit, még így is olyan finoman simultam bele a csókunkba, mint régen. Szorosan karoltam át a nyakát közben, mintha nem is akartam volna elengedni és valójában ez nagyon is igaz volt. Ujjaim a sötét tincsekkel játszottak a tarkóján. Mindennél jobban akartam és ezt érezhette akár. Nem számított, mikor elhúzódott ugyanolyan forrón sóhajtottam az ajkai közé, mint régen.
– Ne beszélj… – súgtam és hagytam, hogy még szenvedélyesebben csókoljon. Tudtam, hogy ez nem csak vágy. Még benne voltak a régi érzések. Sok lánnyal feküdtem össze, egyik sem volt ilyen szenvedélyes. Azok csak gépies együtt létek voltak, amire mindenkinek szüksége volt, de nem volt mögötte semmi.
– Nem akarom, hogy most elmenj. – válaszoltam és ujjaim szinte önkéntelenül kezdtek a felsője nyakával játszani. Másik kezem végig simított a mellkasán, egészen az övig, amit egy mozdulattal rángattam szét. Éreztem, hogy mekkora idióta vagyok, de annyira elnyomták az ösztönök és a szenvedélyes akarás, hogy nem számított.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyPént. Jún. 14, 2019 7:23 pm

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"

Ahogy egyre több szót visznek el az esti szellők, egyre inkább érzem, hogy a lemondás Henri részéről szép lassan bekebelezi az édes hangját. Nem hallom már benne a küzdést, az akarást, inkább azt, hogy így hangosan kimondva magát akarja elsősorban meggyőzni arról, hogy ez az egész nem helyes velem. Nem tudom hibáztatni, hiszen én magam is így gondolom. Az eszem hevesen ellenkezik, s egyre csak azok ismétlődnek a fejemben, hogy mennyire különbözünk. Nyolc év korkülönbség, Norvégia és Görögország, bérgyilkos és egyetemista, egy kedves srác és egy agresszív seggfej. Tudom, hogy most kellene felállnom, hogy konkrétan pontot tegyek kettőnk végére. Ő sem akarja már ezt, hiszen ezt sugallja felém. Képzeletben még most is ez játszódik le bennem, de a testem nem engedelmeskedik. Közelebb hajolva hozzá nem tudom magamban elképzelni, hogy többé nem érezhetem az illatát, a testének melegét, s nem járhatja át mindenem az a forró borzongás, amit egy csókja vált ki belőlem. Kegyetlenül Alexi arca is felbukkan bennem, de kettejüket egyszerűen nem tudom egy kalap alá venni. Nem csak én, de ők ketten is annyira különböznek, hogy mindketten két más űrt töltenek ki bennem.
- Nincs akkor már esély arra, hogy megbízz bennem valaha? Nem fogom tudni ezt már jóvá tenni sehogy? - ellenben Henrivel, belőlem nem érződik a lemondás. Hiába dúlnak nagy viharok bennem, ő annyira közel tudott kerülni hozzám, hogy nekem nem megy ilyen egyszerűen őt elengedni.
- Teljesen lemondtál rólam, igaz? - engedem el az ölelésemből, s mélyen a kéklő szemeibe nézve teszem fel a kérdést. Nem keményen, inkább lágyan, hiszen ha tényleg így érez, nem szeretném jobban megnehezíteni a helyzetét. Helyette finoman letörlök egy könnycseppet az arcáról, mielőtt még felállnánk. Odabent észrevétlenül végigsimítok a falon, mintha ez lenne az utolsó érintésem ebben a házban. Nem mintha sokszor lettem volna itt, de most döbbenek rá, hogy talán soha többet nem érinthetem meg ezeket a falakat, amiket Henrivel együtt el kell ásnom valahova a lelkem mélyére, oda, ahol tán hely sincs már arra, hogy újabb dolgokat fojtsak el.
Amit pedig a szobában hallok, nem jut el elsőre a tudatomig... Nem értem, vagyis inkább nem akarom megérteni. Hagyom, hogy átöleljen, s hagyom, hogy megcsókoljon. Azonban pár pillanat múlva eltolom magamtól, s arcom egy sóhajjal a tenyerembe temetem, miközben leülök az ágyra. Felé pillantok a takarásból, de nem tudok megszólalni. Hát, úgy néz ki, hogy tényleg elengedett... Megremeg a kezem, ahogy a combomra fektetem, s zaklatottan nyelek egyet, hogy a tekintetem valahova a földre szegezzem.
- Értem... - szólalok meg nyomasztó percek után. Érzem, hogy az indulatok ott kavarognak bennem, s egyre erősebben tombolnak a bőröm alatt. Újra érzem azt a kegyetlen fizikai fájdalmat, melyet akkor éreztem, mikor elhagytam őt. Nem igaz, mert ez most sokkal rosszabb annál.
- Amerika biztosan jó hely lesz neked. Sok új lehetőség, sok új barát, sok új szerelem... - a szó végét muszáj elharapnom, s remegve túrok bele a hajamba, mikor jobban felegyenesedek. A szavaim ellenére semmi jelét nem mutatnom annak, hogy örülnék a hallottaknak. Sőt, váratlanul előrébb nyúlok, s Henri kezét megragadva húzom magamhoz egészen közel úgy, hogy szétteszem a lábaim, s hozzám tudjon simulni.
- Nem akarom, hogy elmenj, érted? Nem akarom! - sziszegem a fogaim közt alulról pillantva felfelé, mélyen nézve a szemeibe. Átölelem a derekát, s pár pillanatra muszáj a mellkasának döntenem a homlokom, hogy lenyugodjak, de ez nem sikerül. Nagy sóhajjal emelem fel a fejem, s ábrándosan pislogok felé.
- Szeretsz te még engem, Henri? - ajkaira pillantok egy másodpercre, miközben egyik kezem becsúsztatom a felsője alá, másikkal pedig végigsimítok a mellkasán. A válaszra nem hagyok sok időt, hiszen szinte rögtön folytatom halkan suttogva.
- Inkább ne válaszolj. Azt hiszem, nem akarom hallani, hiszen azzal, hogy tiszta lappal akarsz kezdeni tőlem ilyen távol, megválaszoltad a kérdésem. - egy bús mosolyt erőltetek magamra, de ez most valahogy őszintére sikerül. Kezem közben felcsúszik a nyakára, majd hátulról beletúrok a hajába, úgy húzom magamhoz egészen közel. A homlokom az övéhez érintem, s finoman lecsúszik a másik kezem a hátsójára.
- Elengedlek, ha ezt akarod. - súgom forrón ajkaira. - De azt tudnod kell, hogy én még most is ugyanúgy akarlak... Sőt, talán percről percre jobban. Őszinte voltál velem. És ezt értékelem... - ha nem húzódik el, úgy ajkaim lágyan simulnak hozzá, s egy igazán érzéki csókot hintek rá. Teljesen megborzongok tőle. Olyan melegség fut végig rajtam, mint az első alkalmunkkor.
- Bármit is szeretnél, meg fogom érteni. Azt akarom, hogy neked jó legyen... - suttogom halk sóhajjal a csókunk közepébe, aztán újra folytatom. Talán most árnyalatnyival hevesebben szívom magamba ajkait, de ez annak köszönhető, hogy még mindig nem tudom, hogy ez lesz-e az utolsó csókunk.
- Szeretnéd, ha most inkább elmennék? - simítok végig arcán, de még nem húzódok el tőle. Ebben a pillanatban képtelen lennék arra, hogy eltávolodjak.

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyCsüt. Jún. 13, 2019 9:32 am

Alaris & Henrik


Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright
Nem számítottam arra, hogy Alaris csak így megjelenik majd… arra pedig végképp nem, hogy egyszer majd így ülünk egymás mellett. Láthatta, hogy leesett a maszkom abban a pillanatban, hogy belépett az ebédlőbe. Minden fájdalom, amit okozott ott volt a viselkedésemben. Már odabent is úgy éreztem, menten elájulok, annyira zakatolt a szívem. Alig tudtam tartani a szüleim előtt is… de ahogy ott ücsörögtem mellett a küszöbön, igazából csak rosszabb lett. Minden porcikám remegett, mintha attól rettegnék, mi lesz ennek a folytatása. Egy részem szabadulni akarta, hogy aztán átlagos egyetemista legyen… ezért is adtam be a kérelmet, hogy a következő félévtől Amerikában tanulhassak. Szabadulni akartam az itteni emlékektől és akármit is éreztem Alaris iránt, a történtek után képtelen lettem volna ezt újra elismerni. Már kétszer tűnt el az életemből. Többet nem viselnék el. Valójában persze szerettem és akartam, de rettegtem is.
– Az egy dolog, hogy mi vagy Alaris… – sóhajtottam végül. – Nem az a gond, hogy bérgyilkos vagy, habár meg kellett volna barátkoznom a gondolattal, de szeretlek annyira, hogy ez sikerült volna, azt hiszem.
Éreztem, ahogy megérinti a kezemet. Nyeltem egyet és a szemeibe akartam nézni. Amint megláttam azok kékségét, könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam így elengedni, a szívem még hevesebben kezdett kalapálni… annyira szerettem abban a percben, mint előtte még soha. Ezt éppen csak a félelmet nem tudta felülírni.
Beleborzongtam, ahogy a kezemet csókolta. Még mindig nagyon hiányoztak az érintései… de tudtam, hogy muszáj lesz túl lépnem. Meg kellett találnom magam ahhoz, hogy rendes életem legyen, hogy elvégezzem az egyetemet. Az ugyanis még mindig nem ment jól és a depresszió is egyre erősebben rám ült.
– Nem adtál időt, hogy megbarátkozzak vele és pisztolyt fogtál rám. – Magyaráztam, de a hangom megremegett és jó adag könny folyt végig az arcomon. – Kibaszottul ijesztő voltál… és utána még ott is hagytál.
Tudtam, hogy nem változna semmi, ha esélyt adnék neki. Egy újabb érzelmi hullámvölgy és Alaris felállna, hogy magamra hagyjon. Hiába sírnék vagy kapaszkodnék belé. Egy szánalmas csókot nyomna az ajkaimra, hogy megint egyedül legyek.
Az érintéseire megint megborzongtam. Tudtam, hogy mit akar elérni… de nem engedhettem meg. Hogy is bízhattam volna benne a történtek után? Az ember nem fog fegyvert a szerelmére, még ha az nincs is megtöltve. Én legalábbis sosem tenném.
– Csak tudom. Új ott fogsz hagyni, pontosan ugyanúgy és nekem pontosan ugyanúgy fog fájni. – Mondtam őszintén, közben ujjai finoman a hajamba túrtak. Igen, nem ő cseszte ezt el egyedül… én is tettem érte bőven. Hazudtam neki, utat adtam a rettegésnek, amit a lebukás váltott ki. Hibáztam, bőven és jó sokszor, mert az vagyok, aki és Alaris az, aki. Talán soha életünkben nem illettünk össze igazán. Még is hagytam, hogy közelebb húzzon magához… képtelen voltam ellenkezni. A testem még mindig vonzódott hozzá, szerettem, mégis minden porcikám ellenkezett, hogy újra engedjek neki. Túl sok minden történt már közöttünk ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem.
Hosszú percekig csak bújtam hozzá válasz nélkül. Egész addig, míg a szemeimbe nem akart nézni. Megint könnyek szakadt ki belőlem… annyira fájdalmas volt látni és így lemondani róla, de a szívem mélyén éreztem, hogy már nem engedhetek azoknak az érzelmeknek ennyire.
– Alaris, én megbocsátok, de már sosem lesz semmi ugyanolyan. Elrontottuk, mindketten. – válaszoltam és egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat, mintha már rég lemondtam volna erről az egészről. Nagyon kívántam, nagyon vele akartam lenni, de mi volt rá a biztosíték, hogy ez rendben lesz így? Semmi. Mégis, amikor megkérte, hogy menjünk a szobámba, csak bólintottam. Megfogtam a kezét és úgy húztam a megfelelő irányba, hogy anyámék még véletlenül sem lássanak meg minket. Nem szerettem volna most egy olyan beszélgetésbe bonyolódni, hogy valójában ki Alaris.
A szobám pont olyan volt, mint mikor legutóbb járt itt, éppen csak annyi volt a különbség, hogy más zárt szereltettem az ajtóra, így azonnal biztosítottam magunkat azzal, hogy elfordítottam a kulcsot. A kutya nem volt bent, gondolom lent hűsölt a nappaliban, ahol anyámék elhelyeztek neki egy kis fekvőhelyet néhány játékkal. Már az egész család nagyon megkedvelte.
– Alaris… beadtam egy kérelmet, hogy Amerikában tanulhassak a következő félévtől… – mondtam és a tenyerem a mellkasára simítottam. – Úgy érzem tisztalappal kell kezdenem… – magyaráztam, de nem bírtam ki és átkarolva a nyakát, megcsókoltam.



Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyPént. Május 17, 2019 7:28 pm

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"

- Én most is tudom, hogy mellettem a helyed. - súgom a levegőbe ábrándosan, felidézve magamban azokat a szép pillanatokat, amik olyan melegséggel töltöttek el, hogy azt nem tudnám csak úgy elengedni. Minden gondunkat félretéve, nagyon mély érzelmeket ébresztett fel bennem Henri, s őszintén fáj, hogy idáig jutottunk.
- Nem mentegetőzni akarok, de nagyon nehéz összehozni ezt az egészet magamban. Egészen eddig érzelmek nélkül éltem. Hiszen bérgyilkos vagyok... - legyintek lemondóan. - Aztán jöttél te, és minden megváltozott. - sóhajtok halkan. - Tudom, hogy nem vagyok tökéletes egy kapcsolatra, nagyon sokat kell még tanulnom. Eddig eléggé elcsesztem. - mosolyodok el bágyadtan, s tekintetem a földre szegezem. Tudom jól, hogy türelmesebbnek kellett volna lennem, vagy kitartóbbnak. Ám mikor ennyire kilátástalannak tűnik minden, és az utolsó ötletem is kudarcba fullad, nem marad más, mint hogy távozzak. Azt hittem, hogy a távolság majd segít előrébb lépni, vagy legalább megoldani a gondokat, de elhallgatva Henrit, ez talán nem úgy sikerült, mint ahogy azt elképzeltem.
- Nagyon sokszor megöleltelek. Észrevetted egyáltalán? - nem szemrehányóan kérdezem, egyszerűen csak fátyolosan pislogok felé, rádöbbentve talán arra, hogy én küzdöttem érte. Lehet, hogy észre sem vette? Lehet, hogy annyira bezárkózott, hogy az apró gesztusaim semmit sem értek?
- Miért... Miért ragaszkodsz ennyire görcsösen ahhoz, hogy nekem nem felelsz meg? Állandóan csak ezt hajtogatod, mintha nem akarnád meghallani, hogy mennyire szeretlek. Ha nem így lenne, most sem lennék itt... - a szavam ekkor enyhén elakad. Nem érzem úgy, hogy előrébb jutnánk, sőt, Henriben inkább a totális lemondást érzékelem. Mintha tényleg elengedte volna már ezt az egészet, s nem akarná megoldani.
- Ilyen az én életem, Henri. Ez nem egyszerű munka, én ebbe születtem. Ha szólítanak, mennem kell. Nincs olyan, hogy nem. Nincs olyan, hogy még egy öt percet ölelkezzünk. A most az most van. - kegyetlenül hangzik, tudom jól. Nem egyszerű kimondani ezeket a szavakat, főleg nem most, főleg nem így.
- Embereket ölök, érted? - felé fordulok, s ekkor már közelebb húzódok hozzá. Újra megfogom a kezét, s még ha el akarja húzni, akkor sem engedem neki. Görcsösen szorongatom, s egy ponton muszáj az ajkaimhoz emelnem, hogy csókot leheljek a bőrére.
- Bármit is gondolj rólam, bármilyen szörnyű embernek is tartasz, tudnod kell, hogy szörnyen hiányoztál... - a hangom megremeg, ahogy kezem is, miközben lehunyt szemmel próbálom visszafojtani azokat az átkozott könnyeket, melyek bizony nagyon is léteznek. Henri mutatta meg, hogy hol vannak, s azóta nagyon sokszor akarnak a felszínre törni.
- Most végre őszintén elmondtad, hogy mi nyomaszt. Most már tudok segíteni. Ha hagyod... - muszáj egy újabb csókot lehelnem a kézfejére, s még közelebb húzódok hozzá. Próbáltam eddig tartani magam, de ez egyáltalán nem megy. Borzasztóan érzem magam, hogy így látom most őt, és hogy ekkorát csalódott bennem.
- Honnan tudod, hogy semmi sem változna? - elengedem végül, s tenyerem a térdére simítom. Egyre csak az arcát, a vonásait, a tekintetét fürkészem, s próbálom beleégetni erősen a tudatomba.
- Ha közelebb engedsz magadhoz, és meg tudsz nyílni előttem, akkor mindent meg tudnánk oldani. Együtt... - a kezem ezúttal a vállára helyezem, majd az ujjaimmal enyhén beletúrok a hajába, ha nem húzódik el. Láthatja rajtam, mennyire nagyon hiányzik az érintése és a közelsége, ahogy azt is, mennyire meggyötör ez az egész beszélgetés. Ezen azonban túl kell esnünk.
- El fogok tűnni többször is. De az nem miattad lesz. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de én nem tudnálak csak így elengedni. Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, mint hogy itt és most pontot tegyek a végére. - itt már nem bírom megállni, hogy ne húzzam magamhoz közelebb, s ne öleljem szorosan magamhoz. Ha ellenkezik, akkor persze nem leszek erőszakos, egyszerűen csak hagyom, hogy kicsusszanjon a karjaim közül.
- Ám ez csak az én véleményem. Te meg tudnál valaha nekem bocsátani, és elfogadni úgy, ahogy vagyok? - elhajolok tőle enyhén, hogy lássam az arcát. A tengerkék szemek egyenesen az övéibe fúródnak, s úgy csillognak a lámpa fényénél, mintha nem is önmagam lennék.
- Nem folytathatnánk ezt inkább a szobádban? Borzalmas itt kint. Kettesben akarok lenni veled... - pislogok felé kérlelően, s újabb lépésre szánom el magam. Meg kell őt csókolnom. Most azonnal. Érezni akarom még jobban, mi az, amit újra elengedtem, így ha még mindig hagyja magát, akkor egy apró, lágy, óvatos csókot hintek ajkaira.

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptySzer. Május 15, 2019 2:22 pm

Alaris & Henrik


Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright

Hogy fájhat ennyire? Mert nekem igenis kín volt leülni mellé, érezni az illatát, a testéből áradó meleget, amibe egykor úgy bújtam bele. Szerettem még mindig, de nem tudtam, képes leszek-e valaha is megbocsátani, ahogy magamra hagyott. Bántott, igen… féltem tőle, igen… de csak ő lett volna képes megnyugtatni. Mégis ki a fenében bízhattam volna, ha nem Alarisban? Aztán jött a felismerés, hogy vajon mit művelhet már, vajon mást szeret, vajon nem csak valami furcsa, félreértett ragaszkodás volt az egész? Sosem volt kapcsolatom, én mindenkit csak használtam, de Alarist tényleg akartam.
– Nekem sem volt kapcsolatom Alaris, de… ettől még azt tudtam, hogy melletted a helyem. – Súgtam vissza a szavakat, aztán inkább hagytam, hogy beszéljen. Nem akart ugyan magyarázkodni, mégis megtette. Bocsánatot akart kérni… de mégis miért? Azért, hogy elhagyott és innentől könnyebb lesz a lelke, ha visszatér valamelyik szeretőjéhez? Vagy velem akart volna újra lenni? Ez utóbbira nem sok esélyt láttam. Az igazat megvallva belefásultam a dolgokba. Elfáradtam, elegem volt, hogy megint azt kell éreznem, amit az első együttlétünk után. Nem akartam… de ha egyszer megtette, talán megteszi még egyszer és még egyszer, míg végképp bele nem roppanok.
Ránéztem és csak figyeltem, ahogy az imádott ajkak formálják azokat a szavakat. Nem tudtam, mi lesz… nem tudtam, mit vár. Mégis borzalmasan éreztem magam. Kezdtem úgy érezni, hogy én rontottam el az egészet. Rossz pillanatban kapott el. Éppen az idegösszeroppanásom közepén voltam… de közben annyira vele akartam lenni, hogy nem tudtam nemet mondani az összeköltözésre. Akartam, mert szerettem. Azonban a szüleimnek, a testvéreimnek, de még csak a barátaimnak sem tudtam elmondani, mi lett belőlem. Képtelenség lett volna, hiszen én sem dolgoztam még fel. Fogalmam sem volt, hogyan közöljem úgy mindezt, hogy közben a régi Henriként tekintsenek rám.
– Csak egy ölelés kellett volna és türelem Alaris… – Mondtam halkan, lesütöttem a szememet. Majdnem elsírtam magam megint. Éreztem, ahogy a gombóc egyre nőtt a torkomban, feszítve a nyakamban minden izmot. Úgy éreztem ez mégsem fájdalmas annyira, mint ami a szívemben tombolt. – Nem véletlenül sírtam annyit. Ott volt az Ida-ügy, rosszul ment az egyetem és még nem voltam rá kész, hogy elmondjam nekik… igen, el kellett volna mondanom, de akkor csak csalódást okoztam volna, mint most neked. Csak… csak rád volt szükségem… erre elmentél.
Nyelnem kellett egyet, szinte féltem, hogy kitörnek belőlem megint a könnyek. Arra pedig nem lett volna éppen abban a helyzetben szükség. Alaris láthatóan alapból elég kellemetlenül érezte magát. Nem akartam tovább rontani a dolgot. Ahogy megérintette a kezemet, megborzongtam.
– Alaris… [i]– sóhajtottam gondterhelten.
Megint, mintha nekem kéne döntést hoznom, holott ott ücsörögve, a hűvös szélben, hagyva, hogy ujjai finoman az enyém közé fonódjanak, még bizonytalanabb voltam, mint valaha. Arra lett volna szükségem, hogy a kezébe vegye az irányítást, mondja ki mi lesz, hogyan lesz… mosnagyon is kellett volna az az erő, amit nagyrészt csak az ágyban mutatott meg előttem. Talán ő is annyira színészkedett, mint én. De nem vallotta volna be magának.
[i]– Szerinted lehet még ezt rendezni?
– kérdeztem rekedten és inkább elhúztam a kezemet. Tudtam jól, mi következik. Egy újabb szakítás, csak ezúttal kimondva. Nem egyszerűen elsétál, ahogy én sem léphetek be a házba, mintha mi sem történt volna, az ajtón kívül felejtve a gondjaimat. – Már kétszer elmentél… mikor szükségem volt rád… – még mindig iszonyatosan rekedt volt a hangom, érezhette, hogy menten elsírom magam.
Elpillantottam kicsit én is a távolba. Megpróbáltam megnyugodni, remélve, hogy nem nekem kell kimondani a végszót, mert az legalább annyira fájt volna, mint az Ida-féle fenyegetés… sőt talán jobban. Még nem voltam rá felkészülve, hogy elveszítsem végleg, minden remény nélkül életem első szerelmét. Abban sem voltam biztos, hogy valaha lesz-e még egyáltalán bárki hozzá hasonló. Ugyanakkor, azt sem tudtam, képes lennék-e megbocsátani neki még.
– Ha azt mondanám, oldjuk meg… mi változna? Semmi. És ezt te is tudod. – folytattam. Ezúttal őszintén mondtam ki minden félelmemet. – Harmadszor is el fogsz tűnni, csak azért, mert mondjuk sírok vagy mert bizonytalan vagyok.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyVas. Május 12, 2019 1:41 pm

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"

Furcsa itt ülni Henriék háza előtt. Furcsa belegondolni, hogy most Alexit hagytam magam mögött. Miért? Mert boldognak láttam Ronannel, s mert őszintének tűnt a mosolya. "Menj, Alaris." Mikor közöltem nagyapámmal, ő csak ennyit mondott. Egyszerűen, s ridegen. Én pedig elindultam, s átszeltem az egész világot, hogy most Alexi elől meneküljek el. Nem is igazán ő előle futok, vagy Henri elől, hanem az érzések elől, erre pedig a hosszas úton jöttem rá, mikor szinte észrevétlenül bukott le a nap a messzi betonút mögött, s kelt fel újra egy magányos kisváros tömbházai között. Bérgyilkosként nem futok senki elől. Fejjel megyek a falnak, nem tántorodok meg, s nem érzek félelmet. Most azonban a hűs kövön ücsörögve rettegek. Magam sem tudom, mitől.
Mikor meghallom az ajtót nyitódni, majd Henri hangját, aki leül mellém, én hosszú percekig nem szólok semmit. A tekintetem sem emelem felé, hanem valahova a távolba, egy utcai lámpa alatt levő szemetes felé. A fejemet ugyan megemelem, de miközben a kezeim kitámasztom a térdemen, alig mozdulok. Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el így, míg magamhoz térek, s összeszedem az erőm.
- Nincs értelme kifogásokat keresnem. - tárom a szét a kezeim, s ekkor nézek felé először. - Ez vagyok én. - ezt pedig a lehető legőszintébben mondom neki. Látom, hogy távolabb ült tőlem, így én magam sem húzódok közelebb hozzá.
- Őszintén? Nekem még sosem volt kapcsolatom. Igen, talán szánalmas így huszonhat évesen, de így hozta a sors. Az én életembe nem fért bele a szerelem. - ekkor halványan megérintem az ujjamon levő aranygyűrűt, s mélyet sóhajtok a levegőbe. Lényegében nem hazudok. Hiszen nem voltunk együtt konkrétan Alexivel. Leszámítva azt az egyetlen, életem legcsodálatosabb napját...
- Azért jöttem vissza, hogy bocsánatot kérjek tőled. - az én hangom nyugodt, semmi ingerültség nincs a betűk mögött. Talán kissé kiábrándult és bús éle van minden egyes szónak, de a legkevésbé sem dühös. Nem tudom, hogy jelen helyzetben mégis melyik lenne a biztatóbb.
- Nem kell elfogadnod, ha nem szeretnéd. De tudd, hogy még mindig fontos vagy a számomra. - ekkor elkapom a tekintetem, s újra halkan lehelek az éj takarójába. Nem könnyű nekem ez az egész. Annyira ellenkezik az elmúlt huszonhat évemmel, hogy nehezen szedem össze magam.
- Azt hittem, hogy időre van szükséged. Mielőtt még elmondtam neked őszintén, hogy ki vagyok valójában... Azelőtt is csak sírtál és sírtál. Nem hallottad meg a szavaim, mintha ott sem lettem volna. - pillantok felé újra, hogy nyomatékosítsam a mondandóm. Tudnia kell, hogy próbálkoztam, de egyik fülén be minden, a másikon pedig ki.
- Segíteni akartam, de elrontottam. Azt hiszem... Nem, biztosan tudom, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Nem tudlak megvigasztalni, ha bánt valami, te pedig nem tudsz megnyílni előttem. Ahogy haladtunk az idővel, inkább bezárkóztál előttem. Így van, igaz? - kérdezek vissza, s addig várok, amíg nem válaszol, hiszen sokszor úgy tűnt eddig, hogy nem hallja meg, amit mondok. Ha kell, ötvenszer visszakérdezek erre, hogy végre elgondolkodjon rajta, és válaszoljon.
- Tisztában vagyok vele, hogy rosszat tettem azzal, hogy eljöttem. Abban a helyzetben az tűnt a csupa rossz közül a legkevésbé rossznak. Mert őszintén, Henri, és most nézz mélyen magadba, és válaszolj őszintén. Mit tehettem volna? Mit kellett volna csinálnom ahhoz, hogy meg tudj nyílni előttem, és beszélj a gondjaidról? Tudod, hogy próbálkoztam... Vagy legalábbis remélem, hogy észrevetted. - újabb kérdés, válaszra várva. Itt sem tágítok, hallani akarom, hogy mit gondol erről az egészről. Azt akarom, hogy beszéljen, s remélhetőleg nem úgy, ahogy eddig. Ha megint csak ugyanazt hajtogatja, azzal sosem jutunk előrébb, és tényleg itt és most pontot tehetünk mindennek a végére.
- Henri, én... - a hangom egy kicsit elcsuklik, mire közelebb húzódok hozzá úgy, hogy a lábaink összesimuljanak. Megkeresem a kezét, s ha hagyja, akkor ujjaimat az övéi közé fűzöm.
- Szeretlek. Mindennél jobban. - sóhajtom felé fájdalmasan. - De... - az a bizonyos "de", de minden szépet egy pillanat alatt képes romba dönteni. Csillogó szemekkel nézek rá, s váratlanul visszahúzom a kezem tőle.
- Most azért vagyok itt, hogy megbeszéljük azt, ami köztünk történt. Ha nem sikerül... - ekkor az autóm felé tekintek. - Akkor most látsz utoljára. Befejeződtek a hivatalos norvég melóim, így pár napot kaptam, hogy válasszak. Maradok, és tovább folytatom az ittenieket, vagy visszamegyek Görögországba. Végleg. - erősen nyomom meg a szavakat, hogy érezze a jelentőségét, s hogy ezt nem fenyegetésnek szánom. Egyszerűen csak döntenie kell, ahogy nekem is. Egy szépséges álom, vagy egy mocskos valóság...

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptySzer. Május 08, 2019 2:37 pm

Alaris & Henrik


Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright

Amikor besétált az ajtón, olyan érzésem volt, mintha egyszerűen eljött volna a világvége. Szinte vártam, hogy rám szakadjon a mennyezet, egy földrengés tönkre tegye a házunkat vagy egyszerűen csak megálljon a zakatoló szívem. Utáltam ezt a pillanatot. A szüleim persze hellyel kínálták, megterítettek neki… én viszont még mindig nem tértem magamhoz. Nem hallottam hangokat, csak a szívem lüktetését a fülemben. Nem is igazán fogtam fel, mi történik körülöttem… mintha csak azt a pillanatot akarnám meghallani, amikor valami elszakad, amikor apám megkérdezi: Mi ez az egész fiam? Mégsem történt semmi ilyesmi.
Mire összekapartam magam, megint Alarisra pillantottam. Hallottam már a hazugságot, amit a megismerkedésünkről mond el és barátnak nevez. Semmik sem voltunk már. Sem barátok, sem szeretők. Minden elmúlt. Ezért nem is írtam neki üzenetet a vitánk után s hogy megtudtam, mi történt vele. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem aggódtam, valahol a szívem mélyén mégis abban reménykedtem, hogy nem fog többé a közelembe jönni és a lábsérülése csak egy újabb nyomaték lesz mindehhez. De nem itt volt, készen állva, hogy harmadjára is teljesen összetörjön.
– Menjen csak… – mondta anyám még Alaris után pillantva, aki hirtelen pattant fel a székből. Nem bántam. A távozása olyan volt, mint egy pillanatnyi levegő, mielőtt ismét belemerülnék a mély vízbe. Csak az volt a gond, hogy ez fagyos víz volt, amiben lebénultak a lábam és nem tudtam sokáig a felszínen maradni.
– Henrik, már megint csak piszkálod az ételt.– Jegyezte meg apám, mikor már jó pár perce az Alaris után maradt üres széket bámultam. Fogalmuk sem volt, mi ütött belém, nem tudhatták miért bámulok így arra a rohadt bútordarabra és miért zaklatott fel ennyire az állítólagos barátom érkezése. De tudtam, hogy nem hülyék és rá fognak kérdezni. Az én szüleim ugyanis sosem nyaltak be mindent, amit mondtam… eddig csupán azért volt szerencsém, mert a testvéreim elterelték a figyelmüket rólam. Most hirtelen egyedül maradtam velük ebben a hatalmas házban és ha éppen nem dolgoztak, velem foglalkoztak. Anyámnak azonnal feltűnt, hogy fogytam, hogy szótlan vagyok… és hogy nem teljesítek az egyetemen úgy, ahogyan kéne.
– Kérsz valami mást? – érintette meg a kezemet anya. – Bármit összedobok pillanatok alatt. Henri… – Aggodalmasan pillantott rám, mintha csak a világ omlott volna össze, mert nem gyűrtem le az elém pakolt saláta leveleket. Nem is nagyon vágytam evésre, minden gondolatomat lefoglalta a magány és valami furcsa szomorúság, amit szerettem volna elnyomni.
– Megnézem Alarist. – mondtam. Megvártam, míg apám bólint, aztán felpattantam és lassú léptekkel megindultam kifelé.
Nem akartam megint a szemeibe nézni és azt érezni, mennyire fáj, amit velem tett. Nem akartam felróni neki, de mikor az üzeneteket írta, éreztem, amint a hatalmas feszültséglufi kidurran és csak ömlik belőlem a sértettség. Haragudtam rá, utáltam, amiért elment és nem voltam felkészülve arra, hogy megbocsássak. Kegyetlen volt, ahogyan kisétált az életemből… még egy utolsó csókot lehelt az ajkaimra… az is olyan keserű és fájdalmas volt. Hát ezek után mégis hogyan bocsáthattam volna meg neki?
Lenyomtam a kilincset és óvatosan nyitottam ki az ajtót. Azonnal megpillantottam a hátát, amint a lépcsőn görnyedt… a sötét tincsektől pedig azonnal megtelt könnyekkel a szemem. A régi emlék, ahogy közéjük fúrtam a hajamat, már nem csaltak mosolyt az arcomra, ellenben a düh ott fortyogott bennem, keveredve a tehetetlenség fájdalmával.
– Miért jöttél ide? – kérdeztem.
Megremegtem egy kicsit a kint hűvösben, de leültem mellé a lépcsőre. Nem akartam túl közel húzódni, hogy megérezzem a teste melegét. Féltem, hogy túl könnyen bocsátanék meg neki. Nem is néztem rá, csak elbámultam a kihalt utca irányába.
– Mit akarsz, úgy őszintén? – Faggattam tovább. – Elmentél, ott hagytál a francba, abban a lakásban! Egyedül!
Nem tudom miért és hogyan kaptam fel a vizet… abban viszont biztos voltam, hogy Alaris az egyetlen, aki képes rólam úgy lerángatni az átkozott maszkot, ahogyan van. Nem volt már semmi, ami vissza tudott volna tartani, még az sem, hogy a szüleim esetleg meghallhatják az egészet.



Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptySzer. Május 01, 2019 9:47 pm

Henrik & Alaris

"I wanna be a good man, just for you.
I gave the world, just for you.
I changed everything, just for you.
But I don't know me, who are you?"

Az autó lassul, s hamarosan a motor elhalkul a poros útszélen. Csupán a rádiót hagyom bekapcsolva, mely halkan recsegve adja valamelyik helyi rádió country nótáit. Muszáj egy utolsó pihenőt tartanom, mielőtt visszaérek, hiszen már talán azóta úton lehetek, mióta az utasszállító kikötött. Hiába, ha túl sok mindenen kattog az agyam, akkor hajlamos vagyok a vezetésbe fojtani mindent. Az elhagyatottabb utakon - Jasonnek köszönhetően - a kétszázat megközelítve is szoktam száguldozni, vagy éppen ha olyan tájon járok, akkor úgy haladok, mint egy csiga. Valaki alkoholba, valaki édességbe, vagy egyszerűen csak a párnájába fojtja a bánatát, én azonban vezetek. Hosszú órákon át, megállás nélkül arra, amerre visz az utam. Az utam pedig most Henrihez vezet vissza. Borzasztóan hiányzik. Egy pillanatra sem gondoltam bele, mikor eljöttem, hogy ennyire kegyetlenül fájdalmas lesz a távolléte. Alexinek ugyan sikerült kizökkentenie - amiért még mindig mardos a bűntudat -, ám mikor megláttam, hogy Ronannel mennyire örülnek egymásnak, s hogy milyen őszinte Alexi mosolya, mikor rápillant... Újra lépnem kellett. Szörnyen megvisel, hogy ennyire ingázok két ember között, s hogy egyszerűen nem jutok előrébb. Mikor Henrivel vannak gondjaink, Alexi után képzelgek, mikor pedig benne csalódok, csak Henri jár a fejemben, s a kellemes pillanataink. Eddig senki sem tudott elpusztítani, pedig aztán rengetegen próbálkoztak, most viszont azt érzem, hogy ebbe a gomolygó, kegyetlen fájdalomba tényleg képes lennék belehalni.
Kiszállok a kocsiból, majd a zsebemből előkotrom a cigarettám, s a gyönyörűm oldalának dőlve elkezdek füstölni.  A távolban lankás dombtetők figyelnek felém, melyeken lágyan ringatja a hatalmas fűtengert a szellő. Olykor a fekete tincseim között is végigjátszik a szél, s mikor enyhe virágillatot hoz felém az apró füstfelhőn keresztül, akkor jut eszembe újra, hogy mennyire hiányzik Henri illata. Hogy mennyire beleborzongtam, mikor közel simult hozzám, s mást nem is éreztem, csak őt...
Nagy sóhajjal pöckölöm félre az időközben leégett cigarettát, s borúsan szállok vissza az autóba. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni. Jó szokásomhoz híven most sem szóltam neki előre. Alexi boldogságát látva menekülnöm kellett tőle minél távolabb, Henrim óvó, és békés karjai közé. Szörnyű ember vagyok. Addig fogok csúszni a lábai előtt, amíg meg nem fog nekem bocsátani. Ezért pedig bármit meg fogok tenni.
Mikor belépek a lakás ajtaján, a szívem majd' kiszakad a helyéről. Ám mikor megállok a nappali közepén, csupán az üresség és a csend fogad. Kell pár perc, mire tudatosul bennem, hogy az enyhe porréteg a bútorokon, a hűvös, és az illattalan levegő azt mutatja, hogy itt régen járt bárki is. Hát tényleg túllépett volna? Az nem lehet! Egyszerűen nem történhet meg!
A holmim lerakom a kanapé mellett, s azonnal megindulok kifelé, hogy a Morstad család házához loholjak. Nem is kell mondanom, jó pár piros lámpán áthajtok, s némelyik kanyart úgy veszem be, hogy a kerekek hangos csikorgással faralnak ki. Így nagyon hamar ott termek, s mikor kiszállok, zavaromban még a kocsit is elfelejtem bezárni. Úgy loholok át a kapun, mintha az életemért futnék, s az ajtóhoz érve egyből elkezdek hevesen kopogni. Kis híján már el is kiáltom magam, azonban ekkor zörög a zár, Henri helyett azonban egy férfi nyitja ki, aki minden bizonnyal az apja lehet. Nem is kell mondanom, sokkol a látvány. Biztosan láthatja rajtam, hogy meg vagyok illetődve, s kell pár pillanat, amíg összeszedem a gondolataim, s felveszek egy álarcot. Így végül nyelek egyet, s a barátjaként mutatkozok be, aki már régen látta, s pont erre járt. Reménykedtem benne, hogy egyszerűen csak lehívja hozzám, vagy közli, hogy nincs itthon, hogy tovább kereshessem, de nem. Kapok egy vacsorameghívást... Ebben a felfokozott lelki állapotban pedig ez is teljesen lesokkol. Muszáj elfogadnom... Itt a lehetőség, hogy megteremtsem az alapot, hogyha egyszer majd később képes lesz arra, hogy bevalljon mindent a szüleinek rólam. Már ha egyáltalán lesz olyan, hogy később...
Félve lépek az étkezőbe. S mikor megpillantom ott az asztalnál, összeszorul a szívem. Muszáj nyelnem egy nagyot, hogy visszafojtsam azokat az átkozott könnyeket. Boldognak látszik? Egy kicsit sem. Meggyötörtnek? Annál inkább. S mindezt én tettem vele. Csakis az én hibám, hogy ilyen rosszul fest.
- Henri... - a hangom vékonyabb, lágyabb, s kissé remegő, míg a tekintetem fátyolos, s úgy bámulom őt, mintha egy kísértet lenne. Meg kell köszörülnöm a torkom, hogy határozottabban tudjak beszélni.
- Mrs. Morstad, Alaris Mharaxia vagyok. - lépek oda az édesanyjához, s egy apró mosollyal bemutatkozok, mire helyet kapok Henrivel szemben. Ez a helyzet rettentően kellemetlen számomra, millió szempontból. Nem voltam még soha senkinél családi vacsorán, a szülei nem tudják, hogy valójában ki vagyok - ahogy minden bizonnyal azt sem, hogy a fiúk kicsoda. Nehezen bírom most viselni a maszkom, hiszen annyi érzés kavarog bennem, hogy alig bírom őket csillapítani. Mégis muszáj tartanom magam, és ami talán most a számára lehet a legfontosabb, nem leleplezni őt... Magunkat...
- És Alaris, hogy ismerkedtetek meg? Nem emlékszek, hogy említett volna Henrik. - kérdezi váratlanul az anyja, mire az agyam hevesen kezd pörögni, hogy összeszedjek valami értelmes hazugságot.
- Még anno az egyetemen. - bököm ki végül, s inkább gyorsan eltüntetek egy falatot a számban, csak hogy ne kelljen beszéljem. A homlokomon apró verejtékcseppek jelennek meg, s a gyomrom felcsúszik a torkomba. Ilyen rosszul talán még sosem éreztem magam, különösen mikor meglátom a kérdő tekinteteket.
- Nem, nem vagyok egyetemista, csak épp az egyetemi könyvtárban volt egy kis dolgom, csak számomra káosznak tűnt elsőre az egész hely, úgyhogy megkértem az első embert, akit találtam, hogy segítsen. Így ismerkedtünk meg, és Henri igazán jó... barát... - csak hebegek össze-vissza, miközben egyszerűen képtelen vagyok ránézni. Ha meg is próbálom, hamar lesütöm a szemeimet.
- Minden rendben? - kérdi váratlanul az édesanyja, hiszen érzem, hogy egyre sápadtabb leszek, miközben lassan folyik rólam a víz. Erőltetett mosollyal legyintek végül egyet, s egy újabb falatot legyűrök a torkomon.
- Persze, csak épp lábalok ki egy kellemetlen betegségből, de néha még rám tör a rosszullét. Elnézést, megbocsátanak egy percre? Muszáj egy pillanatra kimennem a levegőre. A vacsora természetesen mennyei, Mrs. Morstad! - hiába szedem össze minden erőm, az arcomra akkor is csak egy zavart mosoly telepedik. Ha nem tűnök el innen azonnal, biztos, hogy lefordulok a székről hamarosan. Az idegeim egyáltalán nem bírják ezt az ál-idilli légkört, s már nem fogom tudni sokáig tartani magam. Így is biztosan észrevehették, hogy valami nem stimmel, és jobb lesz, ha nem rontom tovább a helyzetet. Úgyhogy megtörlöm a szám, s anélkül, hogy Henrire néznék, felpattanok, majd enyhén bicegve még a lövéstől kiviharzok az ajtón. Hogy nézhetnék mégis a szemeibe? Ez a pillantás mindent elárulna...
Odakint megállok az ajtó előtt, s egy pillanatra megtámaszkodok a térdemen. Mélyet szívok a hűvös levegőből, s úgy ahogy vagyok, lerogyok a lépcsőre. Felhúzom a lábaim, kitámasztom rajtuk a kezeim, a fejem pedig a karomra döntöm, s csak bámulom a lábaim közt elterülő betont. Erőt kell gyűjtenem újra. Hogy mihez? Fogalmam sincs. Ahhoz, hogy visszamenjek a lakásomba, ahhoz, hogy visszamenjek a családjához, vagy ahhoz, hogy várjak addig, amíg utánam nem jön valaki. Vagy egyszerűen itt maradok kint addig, amíg meg nem fagyok az éj közeledtével. Jelenleg ez tűnik a legjobb megoldásnak...

Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 7:26 pm

Alaris & Henrik


Is anybody out there?
Can you lead me to the light
Is anybody out there?
Tell me it'll all be alright

Fogalmam sem volt, hogy ilyen könnyű lesz… legalábbis a látszat fenntartása. Alig két órával azután, hogy Alaris egyedül hagyott a lakásban, amit kettőnknek szerzett hazaköltöztem és éppen csak az iskolai dolgaimat hoztam magammal a régi szobámba. Az élet egy napon belül helyre állt s nem maradt más csak a fájdalom. Ezt viszont senki sem láthatta, mert igyekeztem titkolni. A szüleimnek megmondtam, hogy az éjszakai programok véget értek a suliban, nem kell állandóan a könyvtárban lógnom sem. Így mindössze a kora reggeli óra látogatások tették ki minden napomat. Nils külföldön van, Nik társaságát pedig szándékosan kerültem. A húgom Amerikában ment cserediáknak, a bátyám pedig már rég másfelé járt. Mindenkinek megvolt a maga dolga, én pedig iszonyatosan magányosnak éreztem magam. Olykor, mikor a könyvek felett ültem az utolsó csókunk jutott eszembe… borzalmas volt. Aztán, ez még nem volt elég figyelemelterelés, elkezdett üzeneteket is küldözgetni.
Olyan volt visszaolvasni a szavait, mint egy kínzás. Úgy éreztem rám akarja kenni, azt akarja éreztetni, hogy én tettem valami rosszat… de ha igaza is volt, sem akartam tudni róla. Felfogtam, hogy nem vagyok neki elég jó, mert nem élvezem, ha pisztolyt dugnak a lábam közé vagy mert nem tudok teljesen őszinte lenni. Meg sem várta, hogy teljesen meg tudjak nyílni, csak kiugrott az egészből.
Hangosan sóhajtottam, ahogy eszembe jutottak a történtek, aztán beletúrtam az egészséges saláta kupacba, amit anyám rakott elém. Egészen úgy festhettem, mint akinek nincs étvágya és egyébként így is volt. Akárhányszor eszembe jutott Alaris elkapott a hányinger és szívem szerint csak bebújtam volna a takaróm alá, hogy kisírjam magam. Az étkezőasztaltól viszont nem pattanhattam fel csak úgy. Apám ugyan csendes volt, de éppen elég szigorú ahhoz, hogy az ilyen szabályokat betartassa.
– Henri, nagyon sápadt vagy mostanában. Meg kell enned azt a kevés zöldséget. – közölte anya, majd felkelt újra a székéből és még egy tonhalfasírtot tett a saláta mellé. Egyébként helyes adag étel volt. Jól mutatott a visszafogott, kopottas kék tányéron és a fából készült, természetes hatást kölcsönző alátéten. Anya ilyen volt, szerette, ha minden egy magazin címlapjához hasonlóan fest.
– Tessék, így talán finomabb lesz… – Simított végig a hajamon, ami már megint egyértelműen túlzottan megnőtt. Csakhogy nem volt kedvem fodrászhoz sem menni. Egésznap itthon kuksoltam vagy az egyetemen ültem, az órámat bámulva, hogy mikor jöhetek már el onnan. Képtelen voltam élvezni az előadásokat vagy a gyakorlati órákat… még a házikra is úgy kellett rákényszerítenem magam. Ha olvastam, akkor meg kellett erőltetnem minden idegszállam, hogy legalább egyetlen szót felfogjak… egész máshol jártam.
– Igaza van anyádnak. – Tette hozzá apám szűkszavúan.
Megpróbáltam vigyorogni, de nem ment. Ezért inkább felszúrtam egy zöld levelet a villámra és a számba tettem. Nagyon lassan kezdtem el rágni, érezve, hogy mindjárt elhányom magam. Nem hiszem el, hogy éppen evés közben kellett eszembe jutnia a történteknek. Már így is nagyon nehezen tudtam visszafogni az érzéseimet a szüleim előtt és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Anyámat ismerve persze sejtett is valamit és már kifaggatta rég a testvéremet arról, hogy mi van velem. Egyedül Hell tudott valamennyit az egészről, de ő tudtam, hogy nem fog semmit mondani… az amúgy sem túl nagy információ, hogy párszor ellógtam éjjel.
– Finom… – Hazudtam és még egy falatot a számba kényszerítettem. Éppen ekkor szólalt meg a csengő. Apám azonnal felpattant, hogy elmenjen megnézni ki az… az én tekintetem pedig máris anyám arcára vándorolt. Éreztem, hogy figyel és persze ott is volt az a csillogó tekintet, amiből tudtam, aggódik.
– Jól vagyok – suttogtam.
– Nem úgy festesz. Nem akarsz pár napot kihagyni az egyetemen? – kérdezte, de még mielőtt válaszoltam volna apa visszatért. Aztán azt is megláttam ki érkezett. A szívem vadul kalapálni kezdett, remegve futott át rajtam a félelem. Nem akartam elhinni… nem akartam elhinni, hogy volt képe idejönni. A szüleim először láthatták életükben, hogy lecsúszik az a kibaszott tökéletes maszk, amit állandóan viseltem és még az Idás ügy idején sem veszítettem el. Most azonban kicsúszott a kezemből az irányítás.
A villám a padlón koppant, én pedig az asztal szélét markoltam.
– Henri egyik barátja. – Apám magyarázta el anyámnak, mert én megszólalni sem voltam képes. – Meghívtam vacsorára.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyHétf. Ápr. 08, 2019 9:52 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Nem tudok mosolyogni. Nem tudok megértő lenni, s képtelen vagyok arra, hogy újra megnyugtassam Henrit. Egyszerűen én nem vagyok ilyen... Én nem tudom megvigasztalni az embereket, ha bánatosak, és egyáltalán nem vagyok jó támasz a bajban. Miért gondoltam egy pillanatra is, hogy majd élhető lesz egy kapcsolat velem? Ahogy Henri közelebb lép hozzám, megint megpillantom a bús könnycseppeket gyűlni azokban a szép szemekben. S a szívem újra megszakad... A kezeim erőtlenül hullnak lefelé, ahogy magához húzza őket. Nem akarom, hogy újra megmérgezze a szívem a fájdalom, s nem akarom már többet, hogy Henri szenvedjen. Nélkülem szenvedett volna? Ez az egy, amit nagyon kétlek. Ott voltak a barátok, a szeretők, az iskola, s egy boldog család. Aztán beúsztam a képbe én, az agresszív, erőszakos bérgyilkos, aki több könnycseppet csalt az arcára, mint mosolyt. Pedig szerintem fogalma sincs róla, mennyire beleszerettem a mosolyába. Hogy a nap minden percében mámorban úszva tudnám figyelni, ahogy ajkai édesen mozdulnak a boldogság hívószavára. De nem. Ahogy teltek a napok azóta a bizonyos éjszaka óta, úgy húzódott vissza a mosolya is. Vajon tudja, hogy ez mennyire fájt nekem? Hogy azért volt annyi meggondolatlan cselekedetem, mert teljesen tanácstalan voltam? Tudtam, hogy sokszor hazudik nekem. Láttam íriszeinek mélyén megbújni az őszintétlen szavakat, melyek még inkább elültették bennem a tudatot, hogy nem bízik meg bennem. Sikerülhet egyáltalán elérnem valaha is, hogy semmit se kelljen előlem elhallgatnia? A maiak után már erre sem látok sok esélyt. Mégis úgy szívom be hajának illatát, mikor homlokát a mellkasomnak szegezi, mintha már soha többet nem érezhetném. Ki tudja egyáltalán, mit hoz a holnap? Ki tudja, hogy nem jön-e rá majd Henri a távollétemben, hogy ez az egész csak egy illúzió volt a számára, és valójában nem is szeretett soha, csak összezavartam? Összezavartam azzal, hogy meglátogattam, hogy meghallgattam a problémáját, hogy átöleltem, hogy zavarba hoztam a pucérságommal, s hogy megcsókoltam egy gyengébb pillanatában... Ő olyan fiatal még, én pedig voltam olyan bolond, hogy ezt kihasználtam. Igen, kár lenne tagadnom, kihasználtam. Muszáj volt utánajárnom, hogy tényleg érzek-e valami iránta, vagy ez is csak újabb, furcsa fellángolás lenne a részemről, ami eddig mindenkinél nagyon hamar kialudt az első és egyetlen alkalom után. Azoknál a lányoknál nem éreztem bűntudatot, de Henrinél úgy mardossa testem minden apró kis részét, hogy lassan fizikai fájdalmat érzek, mikor hozzámér. Különösen akkor, mikor szinte kérlel, hogy ne fogjak rá újra pisztolyt... Muszáj nyelnem egyet, hogy ne szakadjon fel belőlem egy keserves nyögés. Soha nem fognék rá fegyvert komolyan... Soha. Előbb lőném le magam, mint hogy ártsak neki. Ám tudom, hogy ezek után már ezt sem hinné el nekem. Szinte érzem, ahogy reszket... Hogy maradhatnék így itt? Hogy érzem, hogy fél tőlem? Nem véletlenül nem engedem, hogy kiszedje az ujjaim közül a kulcsot. A bőröm is elfehéredik, úgy szorongatom azt rendületlenül. Aztán újabb, kérlelő szavakat lehel felém egészen közelről. Muszáj lehunynom a szemem, érezheti, hogy direkt kerülöm a szemkontaktust. Kicsit még a fejemet is oldalra fordítom, hogy ne érezzem az illatát, hogy ne cirógassa lágyan az arcom a lehelete. Vajon tisztában van vele, mennyire fáj nekem mindez? Hogy én egyáltalán nem akarok elmenni? Nem is magamért teszem. Hanem miatta. Miattunk... Hagyok neki időt átgondolni ezt az egészet. Hagyom, hogy leülepedjen benne a vallomásom. S hagyom, hogy a hiányom új dolgokat indítson el benne. Vagy rájön arra, hogy tényleg szeret, vagy pedig arra, hogy jobb, ha távol vagyok tőle. Hogy jobb, ha a veszélyt magammal viszem innen messzire, Norvégia békés kis városától. Nem húzhatom tovább az időt, mert az mindkettőnknek egyre jobban fájna. Megsimítom hát szabad kezemmel a vállát, s szótlanul közelebb hajolok hozzá. Ajkaim finoman érintik meg az övéit, melyek nem mozdulnak csókra, hanem megmaradnak a búcsúzás szomorú fátyla alatt. Csupán egy érzéki érintés, melybe mindent beleadok. Melyben ott van az, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen vagyok, s hogy számomra mindig is ő lesz az életem értelme, történjék bármi. Döntsön bárhogy... Mélyet sóhajtok ajkainak mélyére, majd még utoljára végigsimítok arcán. Aztán megfordulok, kinyitom az ajtót, s kilépek rajta. Némán. Nem vagyok jó a búcsúzkodásban. Sosem voltam. Az autóm halkan csipog, ahogy feloldom a zárat, s csak remélni merem, hogy Henri nem akar visszatartani. Nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még több bánatot. Vagy inkább felmondja a szívem a szolgálatot... Beülve az autóba ezt kívánom. Hogy bárcsak sosem éreztem volna. Hiszen mindig erre törekedtem, sikeresen. Aztán jött Alexi. Jött Henri... És minden felborult. Minden. Viszont ha nem éreztem volna szerelmet, most biztosan kevesebb lennék. Búsan sóhajtok a felberregő motor zajába, s még egy utolsó pillantást megeresztek az ajtó felé. Ha megpillantom ott Henrit, akkor két ujjam ajkaimhoz emelem, majd végül felé. Aztán az autó megindul hátra, s hamarosan újra csend honol a békés kis utcában. Nincs itt a gyilkos, nincsenek itt a fegyverei. A fontosabb dolgokat viszem magammal, természetesen nem pakoltam ki mindent. Számos ruhám ott pihen a szekrényben, ahogy több személyes holmim is ott maradt. Köztük a pohár köré tekert nyaklánc is. S hogy mikor jövök vissza? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy mennem kell. Messze innen, határon és tengeren túl. Miért zokogok hát akkor már most, alig egy perc elteltével? Talán tényleg ezt jelenti az igazi, őszinte szerelem...
Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyPént. Ápr. 05, 2019 6:41 pm

Alaris & Henrik


Wishing I could see the machinations
Understand the toil of expectations in your mind
Hold me like you never lost your patience
Tell me that you love me more than hate me all the time
And you're still mine


Alig ismertem fel a lakást, mikor magamhoz tértem. Csak fölfelé bámultam a csillárra, de az agyamig nem jutott el mi az és hol vagyok. Óhatatlanul is azt hittem, hogy egy rémálomból ébredtem és a szüleim házában vagyok. Aztán rám talált Alaris illata, felismertem, hogy egy a közös otthonunkban tartott pokróc borítja a testemet. A puhasága mindent elárult, akár csak a fejem alatt pihenő párnáé. A szívem vadul kalapálni kezdett, nem úgy, mint korábban, annál azért jóval lágyabb volt… még ha a rettegés egy pillanatra át is haladt rajtam. Valahogy most melegséget éreztem, ostoba kimerültséget valami különleges nyugodtsággal keveredve.
Lassan fordítottam oldalra a fejem. Megpillantottam Alaris kék szemeit, a széles vállait, a szálkás alkatát. Kabátban volt! Bizony, hogy kabátban és úgy tűnt, éppen most készül magamra hagyni. Azonnal felültem, de persze megszédültem. Nem számított. Belekapaszkodtam a kanapé karfájába és annál fogva húztam fel magam álló helyzetbe, mert nem akartam elfogadni a szavait.
Tántorogva indultam meg felé, hogy elkapjam a kezét, mielőtt még kisétálna az ajtón. A bőröm alatt éreztem meg a meleg ujjak finom érintését… pont úgy, mint a fegyverek előtt, most is nagyot dobbant a szívem, sóhajt szökött ki az ajkaimon. Egy kicsit megrántottam, hogy ott tartsam magam mellett. Éreztem, hogy megint könnyesek a szemeim. Talán ott volt az a kis félelem, de átvette a helyét az aggodalom. Nem akartam azt érezni, amit legutóbb. Nélküle semmi voltam, egy üres test, ami csak élte a napokat. A szívem ott volt vele valahol távol és hiányzott az a heves ütem, az a remegés, amit az ő közelsége váltott ki. Rossz szerető voltam, rossz barát, rossz élettárs. Sosem tettem semmit érte, állandóan csak hazudtam és azt sem csináltam valami fényesen, ezért csak még jobban megbántottam.
„Henri... Elmegyek. Sajnálok mindent.” Nem neked kéne sajnálod, Alaris… nem neked… Ez futott át az agyamon és még sem tudtam kimondani. Inkább megfogtam azt a kezét is, amelyikkel a kulcsot szorongatta. Magam felé fordítottam. A homlokomat a mellkasának nyomtam. Így nem láthatta a könnyeimet.
– Ne menj el… már annyit szenvedtem nélküled… – A remegő hangomból persze könnyedén leszűrhette, hogy még mindig félek egy kicsit. Nem mindennap fognak rám fegyvert, nem mindennap kell azt éreznem, hogy a kezembe nyomnak egy hideg fegyvert. Ráadásul azt a saját fejéhez fogta és meghúzta a ravaszt. Egy másodpercig azt hittem, hogy a szívem is megáll. Ha neki valami baja esett volna, fogalmam sem lett volna, mit teszek. Talán sírva rohantam volna haza a szüleimhez, hogy segítsenek…
– Marajd velem… csak… csak… – Dadogtam még mindig, holott ez nem volt rám jellemző. A szívem vadul kalapált, remegve, félve attól, hogy megöl vagy kisétál az ajtón. Egyiknek sem örültem volna. –… ne fogj rám pisztolyt újra…
Szerettem volna többet mondani, de nem ment. Éreztem, hogy a torkomban gombóc van és az feszíti az állkapcsom. Iszonyatosan fájdalommal feszült meg minden izmom. Nem akartam egyedül maradni, nem akartam némán, szégyenkezve és szenvedve visszaköltözni a szüleimhez. Ők nem értették volna, miért vagyok szomorú és nekem szükségem volt Alarisra. Soha senki mást nem szerettem, csak őt. Nem veszíthettem el.
Ujjiam a kezében szorongatott kulcsra vándoroltak. Ki akartam húzni közülük, nem mintha erős lettem volna eléggé ehhez… meg aztán, ha nagyon akarja anélkül is könnyen kijutott volna a lakásból. Csakhogy én azt nem akartam. Akkor néztem fel rá újra, mikor az apró kis fémdarab végét mutató- és hüvelykujjam közé fogtam.
– Ne tűnj el megint, kérlek… – Halkan suttogtam neki a szavakat. Egyenesen az ajkainak, mert önkéntelenül is közelebb hajoltam, hogy a kék szemekbe nézzek. Megint beszippantottam az illatát, mintha ez csak egy búcsúajándék lenne. A lelkem elkezdett felkészülni, hogy ígyis-úgyis elhagy majd s nekem nem lesz választásom. Hiába kérlelem, ő már döntött, hogy távozik és itt hagy… és én megint érezhettem a tényt: elrontottam, nem voltam elég jó neki… nem voltam elég kemény, elég szerető, elég kedves. Pont úgy csalódást okoztam neki, ahogy a családomnak fogok, ha elmondom, hogy meleg vagyok.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyKedd Ápr. 02, 2019 3:32 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Hogy miben vagyok jelenleg a legbiztosabb? Abban, hogy nekem nem való a szerelem. Eddig az évek úgy teltek el, hogy éltem a saját, mocskos kis életem, amibe nem hagytam beszökni az érzéseket. Nem volt szükségem rájuk. Nem akartam, hogy bárki félve várjon haza, azon rettegve, hogy egyáltalán hazatérek-e valaha. Nem akartam azon agyalni, hogy mikor hazamegyek, vajon ott fog-e várni rám valaki, vagy neki is csak a kihűlt testét találom meg. Egyszerűen képtelen lettem volna újra elviselni azt az érzést. S tessék, Alexi és Henri teljesen kizökkentett. Talán nem kellett volna Hawaii sem, talán Henrit sem kellett volna meglátogatnom... Akkor mindenki élné tovább az életét normálisan, ahelyett, hogy egyre jobban elsüllyed abban a romlásban, amit én okoztam.
Henri könnyei még mindig marnak... Hogy gondolhattam egy percre is, hogy ő olyan, mint Alexi? Hogy beadja a derekát a halk fenyegetőzésre, és a karjaim közé omlik? Minél tovább húzom, annál inkább zokog. A végére már az én arcomra is kiül a kétségbeesés, ahogy látom rajta, hogy egyre rosszabbul lesz. Aztán jön az a mondat: "Hogy utálhatsz ennyire". Talán ekkor még a szívem is kihagy egy ütemet.
- Én nem utállak, Henri... Ne mondj ilyet! - válaszolom remegve, s a végén már sziszegve ejtem ki a szavakat a méregtől. Henrire semmi sem hat. Sem a szép szó, a könnyek, az őszinteség, vagy az erőszak, egyszerűen semmi. S én ezen a ponton fáradok bele ebbe az egészbe. Nem bírom már elviselni, ahogy zokog. Nem tudom tovább nézni, ahogy egyre jobban fáj neki minden, amit én művelek. Mert egy idióta vagyok. Ő és én annyira különböző életet élünk, hogy már az elején nem szabadott volna közelebb engednem magamhoz. Ő egy tiszta, jó lélek. Én pedig egy bűnös, alávaló gyilkos vagyok. Meg kellett volna maradnom annak a rideg fejvadásznak, akinek minden városban volt egy nője. Érzések? Azok mindent csak elrontanak...
A sírása már betölti az egész szobát, a szívemet, az elmémet, aztán egyszer csak elhalkul. Úgy omlik össze a kanapén, mintha a fájdalom teljesen elvette volna az eszét.
- Henri... - rázom meg erőtlenül, ahogy az arcát fürkészem. Letörlöm róla a könnycseppeket, s homlokom a mellkasának döntöm. Hallgatom az össze-vissza dörömbölő zakatolást... Bárcsak visszacsinálhatnám! Bárcsak ne lennék ekkora idióta! Hogy húzhattam az egészet odáig, hogy miattam elájult? Ez lenne a szerelem? Ez rohadtul nem az! Talán csak valami ostoba, rózsaszín köd. Minek is áltatom magam... Most érzem igazán, ahogy a karjaimban tartom, hogy ő mást érdemel. Nem ezt a sötétséget, nem ezt az átkozott Mharaxia vért, amitől teljesen kikészül. Muszáj lépnem hát...
Óvatosan elengedem, majd egy kispárnát a feje alá csúsztatok, s a szobából kihozok egy pokrócot, amivel gondosan betakarom. Gyorsan eltüntetek minden kacatot, majd töltök egy pohár vizet, s lehelyezem elé a dohányzóasztalra. Köré pedig odatekerem a nyakláncom. Egy egyszerű, kopott dögcédula a régi időkből, mely még a mai napig is emlékezet arra, hogy a klánunk keze mindenhova elér. Nagyapámnak nem létezett lehetetlen, ő még a seregből is kihozott. Azóta őrizgetem ezt, mely szinte mindig nálam van, még akkor is, ha nem viselem. Mint egy ereklye...
Halk sóhajjal törlök le az arcomról egy kósza könnycseppet, s úgy döntök, hogy ez volt az utolsó. Soha többet nem fogom hagyni, hogy újra gyenge legyek. Nagy levegőt veszek, s míg kifújom, megpróbálok újra mindent visszafojtani, s a helyére tuszkolni. Szerelem, érzések, vágyak, ez mind olyan, ami nem való nekem, s jobb, ha eltemetve marad. Talán örökre... Az arcom pedig immáron újból száraz. Henri felé pillantok még egyszer, aztán eltűnök a szoba mélyén. Talán tíz perc múlva jelenhetek meg újra, azonban ekkor már a sporttáskámmal a kezemben, felöltözve, indulásra készen. Igen, lennék olyan aljas, hogy el sem köszönök. Igen, megint képes lennék eltűnni, ki tudja mennyi időre. Mert ez nem mehet tovább. Így nem... Mikor a moziban közöltem, hogy vége, akkor sem ellenkezett túlságosan. Talán tényleg csak hagynom kéne, hadd élje az életét nélkülem. Mert nem élet az ilyen, melynek minden perce a bús könnyekről szól. Magamra kapom végül a kabátom, s egy utolsó pillantást megengedek magamnak. Nem akarom megcsókolni, átölelni, mert tudom, hogy az csak még inkább fájna. Nekem... Azonban mikor visszanézek rá, a szemei már nyitva vannak. Ezt akartam elkerülni... A magyarázkodást.
- Henri... Elmegyek. Sajnálok mindent. - és ennyi. Ahogy kimondom e szavakat, hátat fordítok neki, majd remegő kézzel próbálok betalálni a zárba, de az alig sikerül. Gyerünk már, Alaris, húzz innen a francba! Vágj el pár torkot, hágj meg pár ribancot, és felejtsd el Henrit és Alexit örökre... Mindenkinek ez lesz a legjobb. Főleg Henrinek...
Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyVas. Márc. 31, 2019 5:12 pm

Alaris & Henrik


Wishing I could see the machinations
Understand the toil of expectations in your mind
Hold me like you never lost your patience
Tell me that you love me more than hate me all the time
And you're still mine
Nem tudtam mit kéne mondanom. Az a sok fegyver megzavart, nem láttam ilyesmit közelről. Egy csendes békés környéken nőttem fel, attrocitások nélkül… lényegében egy kis buborék vett körbe, ami addig a pontig, hogy lefeküdtem Alarisszal nem durrant ki. Az védett meg mindentől és én amögé bújva vettem fel újra és újra az álarcomat. Ez volt az első, hogy félnem kellett valakitől, aki ennyire közel állt hozzám. Hülyének is éreztem magam persze, mert nem vettem észre ezt az egészet. Egy szobában aludtam ezzel a halom fegyverre és annyiszor tűnt el normális indok nélkül… még csak a munkájáról sem tudtam semmit igazán… Engem csak az érdekelt, hogy vajon éppen megcsal-e vagy elfelejteni készül, én pedig nem hallok róla többé. Gyerekes voltam. Azt hittem, hogy csak a szerelem létezik, de nem. Volt valami sokkal sötétebb, amibe bele sem gondoltam, hiába volt az a rosszfiús kisugárzása – ami igazából engem is megfogott.
– Alaris… – Épp csak a nevét tudtam kinyögni, ahogy megtámaszkodott mellettem a kanapén. Láttam a kék szemekben csillanó változást. Aztán a kezébe vette azt a pisztolyt. Azonnal összerezzentem, ahogy az arcomhoz érintette a csövét. Hideg volt és fémes, fogalmam sem volt eddig, hogy ez ilyen.
– Én… én… – Dadogtam és megint kibuggyant néhány könnycsepp a szememen.
A pisztoly csöve tovább haladt a bőrömön, majd áttért a mellkasomra és a hasamra, miközben Alaris közelebb hajolva a fülembe suttogott. Nem értettem, miért játszik ilyet, ha színt vallott, akkor meg is kell ölnie? Náluk ez valami szabály lenne? Nem tudtam, de már azért sírtam, mert borzalmas helyzetben éreztem magam. Hallottam, hogy beszél, csak nem fogtam fel rendesen a szavait. Csak azt éreztem, hogy a pisztoly végig siklik a testemen és megáll valahol a lábam között. Egyre hangosabban zokogtam, úgy kapkodtam a levegőt, mintha futottam volna… úgy éreztem sosem elé belőle. Minden tagom remegett. Közben persze ott lebegett a kérdés, miért pont egy ilyen emberbe szerettem bele? Tudtam, hogy a szüleim utálnának ezért.
– Nem gondolok semmit! – Ellenkeztem halkan.
Ez legalább nem volt hazugság. Alig tudtam gondolkodni, csak a levegőre koncentráltam, hogy meg ne fulladjak, de közben már is szédülni kezdtem. A szívem egyre jobban verdesett a mellkasomban, mintha ki akarna szabadulni onnan.
Ahogy megcsókolta az arcomat és megint rám nézett, újra összerezzentem. Nem akartam meghalni… akkor a szüleim még szörnyűbb módon tudják meg, milyen elfajzott vagyok és hogy éppen egy gyilkossal kellett összefeküdnöm.
– Nem félek… – motyogtam, de még egy adag könny hagyta el a szemeimet. Közben remegni kezdtem még jobban, mert az ujjaim közé tette a fegyvert és a saját fejéhez szorította. – Miért teszed velem ezt? Ennyire nem vagyok szörnyű azért… igen, hazug vagyok, de nem jobban, mint te… – Sírtam tovább.
Nem akartam fogni a fegyvert, ezért nagyon is szorítania kellett az ujjaimat.
– Nem akarom ezt… nem akarom… nem… – Már nem tudtam gondolkodni rendesen, olyan erős légszomjam volt. A szívem már elképesztő ritmust diktált, eddig nem éreztem hasonlót sem. Minden porcikám remegett. Nem értettem, miért teszi ezt, miért szórakozik így velem… talán nem is szeret. Talán végig megölni akart csak.
A kattanásra aztán hirtelen majdnem meg is állt a szívem. Nem történt semmi, de éreztem, hogy falfehér leszek és még jobban sírok. Nyelnem kellett egyet, hogy kibírjam. Hallottam, amiket mondd, de nem voltam benne biztos, hogy azt teljes valójában képes vagyok felfogni.
Összerezzentem, amint a pisztoly a padlón landolt. Talán Alarist ez izgatja, hogy egy pisztollyal megijeszthet? Fogalmam sem volt, de úgy éreztem egy csepp erő sem maradt bennem. Már minden porcikám remegett, ahogy egymásnak simultunk és ő az ajkaimba harapott.
– Hogy utálhatsz ennyire… – zokogtam és már éreztem, hogy nem vagyok egészen magamnál. Sípolva kapkodtam a levegő után, ami egyre kevesebbnek tűnt.
A testem meg adta magát, úgy omlottam bele a kanapé hatalmas párnáiba. Éreztem, ahogy valami súly féle lehúzza a szemhéjaimat a légszomj nyomán és csak a feketeség maradt. Talán még hallani véltem Alaris hangját, aztán magába ölelt a sötétség. Ki tudja meddig tartott, meglehet csak egy percig, de mikor kinyitottam a szememet, összerezzentem és azt sem tudtam hol vagyok és hogy igaz volt-e, ami történt.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyVas. Márc. 24, 2019 9:11 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Sokkal egyszerűbb volt az életem Henrik előtt, hiszen senkinek sem kellett semmit sem bizonygatni, bevallani, s nem kellett kacifántos hazugságokat kreálnom, ha le kellett lépnem. Senkit nem érdekelt, hogy ki vagyok valójában, ahogy engem se, hogy épp kivel töltök el egy vagy két szenvedélyes éjszakát. "Mit dolgozol?" Üzletember vagyok, járom a világot - ennyivel el lett minden rendezve. Még ha jól is áll rajtam az öltöny, a szemeim már kevésbé állnak jól. Le sem tagadhatnám, hogy valami sántít velem, s csodálkozok rajta, hogy Henri még nem igazán kérdezősködött. Ennyire elvakította volna a szerelem, hogy nem akarta észrevenni a jeleket?
Mintha a szavainak hallatán kattanna bennem valami. Szinte visszhangzik bennem az a két hazug szócska, melyektől a szívem olyan gyorsan kezd dobogni, hogy kis híján kiszakad a helyéről. Az utána levőket szinte meg sem hallom, oly' erősen pumpálja az agyam az indulatokat. Pár szó eljut a tudatomig, mint a "meleg", vagy a "képtelen vagyok", de nem tudom még feldolgozni a hallottakat. Kegyetlen lüktetés lesz úrrá a fejemben, mely tombolásra késztetne, ha nem lenne annyi lélekjelenlétem, hogy vissza fogjam magam. Szívem szerint összetörném az asztalt, felborítanám a kanapét, s szétverném a falat. Az a bizonyos Mharaxia vér hirtelen iszonyatosan maróvá válik...
- Nem baj... Nem baj... - ismétlem el a szavait enyhén fújtatva a hirtelen jött dühtől. Muszáj felállnom, hátat fordítanom neki, s arcom egy pillanatra megdörzsölni a kezemmel. Azt hittem, érthető voltam, mikor az őszinteségről beszéltem, de úgy tűnik, hogy semmit sem ért. Teljesen mindegy, mit mondok, ő csak a saját feje után megy, s a szavaim egyik fülén be, a másikon pedig ki. Ez dühítő. Szörnyen dühítő.
- Ennyi? Akarsz még valamit hozzáfűzni? - sziszegem fogaim közt ingerülten, s mikor hátrapillantok, a gyilkos tekintetemen vadul csillan meg a lámpa fénye. Megfordulok végül, s lassan lépkedek vissza hozzá, hogy újra letérdeljek elé. Kezeimet kitámasztom mellette a kanapén, közelebb hajolok, s úgy nézek mélyen a szemeibe összébb húzott, gyanakvó szemekkel.
- Nem baj, hogy embereket ölök? - hátranyúlok a dohányzóasztalhoz, ahonnan elemelem az egyik pisztolyt. A csövével finoman végigsimítok Henri arcán, hacsak nem tol el magától.
- Nem baj, hogy ez már több száz ártatlan embert küldött a túlvilágra? - a fegyver lesiklik mellkasára, onnan pedig lassan halad tovább a hasa felé. Még közelebb hajolok hozzá, egészen a füléhez, úgy suttogom bele a szavakat.
- Nem baj, hogy én minden percét élveztem? - a pisztoly tovább simul át a hasán, hogy megállapodjon a nadrágján odalent. Kicsit odatolom hozzá a végét, s halkan sóhajtok a fülébe.
- Ne hazudj nekem, Henri. Csak mondd ki, amit gondolsz. Gyerünk! - még erősebben tolom hozzá a fegyvert, szinte kényszerítve, hogy beszéljen. Persze, nem vagyok idióta, nincs megtöltve. Egyelőre... Valahogy muszáj kikényszerítenem belőle az érzéseit és a gondolatait, s ha nem megy szép szóval, akkor majd erőszakkal próbálkozom.
- Tartasz tőle talán, hogy én mit gondolok? - ajkaim finoman érintik a bőrét egy apró csók erejéig, miközben végigsimítok az arcán, s magam felé fordítom a fejét. Keresem a tekintetében a gondolatokat és érzéseket, legyenek azok bármilyenek. Nem akarom, hogy elfojtsa őket, hiába negatívak. Hallani akarom, s érezni.
- Félsz tőlem, Henri? - kicsiny csókot hintek szájának szegletébe, miközben rámarkolok a kezére, s ujjai közé fonom a pisztolyt. Elengedem végül, de ha nem akarja fogni, ez esetben újra erősen megszorítom, s visszarakom ujjainak ölelésébe.
- Milyen érzés? - súgom ajkainak, s nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg szenvedélyesen. Olyan kölyök még, hogy érthetné meg segítség nélkül azt a világot, amiben élek, s melynek mostantól ő is a részese lesz? Megragadom végül a csuklóját, s a fegyvert váratlanul a saját fejemhez emelem. Ujjamat az övére szorítom, s egy könnyed mozdulattal meghúzom a ravaszt, mely halkan kattan.
- Akiket láttál a képernyőn, a családom... Ők egytől egyig alvilágiak. A szervezetünknek, a Mharaxia klánnak én leszek hamarosan a vezetője, a nagyapám, Theodore után. Egy bűnszervezet leendő fejével vagy együtt... Mit szólsz ehhez? Kicsi a világ, nem igaz? Pont egy ilyen alakkal sodort össze a szél, mint én... - a pisztolyt végül kiütöm a kezéből, melyen halkan koppan a gyűrűm, majd becsúsztatom a kezeim a hátsója alá, s közel húzom magamhoz, hogy összesimuljunk odalent. Hirtelen Alexi jut eszembe, ahogy még hallom annak a bizonyos gyűrűnek a visszhangját az elmémben. Annak az ékszerét, mely annyi mindent hordoz magában azzal az apró monogrammal: A.M. Ő már biztosan nekem esett volna. Az ő tekintetében nem a félelem uralkodott volna, hanem egy teljesen más csillogás. Miért gondolok most egyáltalán rá? Hirtelen megmozdul bennem valami, így gyorsan elterelem a figyelmem Alexiről.
- Válaszolj, Henri... Csak őszintén... - szenvedélyesen sóhajtom a szavaim ajkainak, melyekbe enyhén beleharapok. Talán most végleg eljátszottam az utolsó csepp bizalmat, amit belém fektetett. De én szeretem őt... És azt akarom, hogy ne fojtson el semmit, ezért pedig bármeddig képes vagyok elmenni, amíg végleg át nem töröm azt a masszív falat, amit maga köré épített.
Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyCsüt. Márc. 21, 2019 10:08 am

Alaris & Henrik


Wishing I could see the machinations
Understand the toil of expectations in your mind
Hold me like you never lost your patience
Tell me that you love me more than hate me all the time
And you're still mine
Talán nem kellett volna megfognom a kezét. Talán ezt is csak félelemből tettem… nem tudom. Még akkor is remegtem, amikor megszorította az ujjaimat és közelebb vont magához. Fülem a mellkasára simult, így meghallhattam a szívverését. Alaris olyan volt, mint egy tornádó. Félelmetes, veszélyes, mégis olyan erővel ragadott magával, hogyha akartam volna sem tudom ellökni és azt mondani: legyen vége, nem akarom ezt. Hazug szavak lettek volna. Egyszerre akartam és rettegtem tőle. Nem volt ezt hova szépíteni. Eddig is okozott fájdalmat, de akkor bíztam benne. Tudtam, hogy engem sosem bántana úgy igazán. A tükörösszetörésekor, a vita közben… amikor én is megpillantottam az ő másik arcát, már nem voltam ebben olyan biztos.
A mellkasomra simított. Olyan szavakat mondott, amik meghathattak volna… de fogalma sem volt, miféle embert akar szeretni. Tizennyolc év hazugság volt a hátam mögött jóformán, amibe ő is alaposan belekeveredett. Tudtam, hogyha megismeri a valódi arcomat, akkor csalódni fog, talán a szerelem is megszűnik, ami addig létezett.
– Nem jó az, ami belül van… – suttogtam, nem neki, inkább magamnak. Azért akartam megfelelni Alarisnak, mert azzá az emberré szerettem volna válni, aki „megfelel” neki. Csakhogy közben a családomnak is meg kellett felelnem, s egyszerűen belezavarodtam a szerepekbe. Olyanná vált az élet, mint egy hatalmas hátizsák, ami a súlyom többszöröse. Már nem bírtam el. Szabadulni akartam az egésztől.
Utáltam, hogy miattam sír. Tönkre tettem mindent… s tudtam, hogy hamarosan odahaza is ezt fogom látni mindenkinek. Meg fogják tudni miféle kölyök vagyok. Apám csalódásától féltem a legjobban, mert ő nem tudnám kiengesztelni kedves szavakkal, sírással, mint anyámat. Nem akartam a család feketebáránya lenni. Az engedélyük nélkül költöztem elvégre Alarishoz. Hónapok óta élek hazugságban.
– Menjünk, menjünk innen… – Zaklatottan formáztam a szavakat, miközben az arcomra lehelt egy finom csókot. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy letörölje a könnyeimet, a hajamba simítson. Szerettem a tenyere meleg érintését, mert az meg tudott nyugtatni. Azokat az időket próbáltam felidézni, mikor mindennél jobban vágytam egy ilyen gyengéd gesztusra tőle… amikor minden gondolatomat ő töltötte meg. Annyira szerelmes voltam és vagyok. Csak ez az egy kapaszkodóm van még ebbe a kapcsolatba. Minden mást elrontottam a hazugságokkal, a hülyeségemmel és a félelmeimmel.
Nem beszéltem egész úton, csak szipogva bámultam ki az ablakon. Egy kicsit megremegtem ugyan, mikor a combomra simult a tenyere… de nem viszonoztam és nem is húzódtam el. Tűrtem. Tűrtem azt, amit meg sem érdemeltem a történtek után. Már tudta, hogy nem voltam vele őszinte, ő mégis hozzám ért. Vajon akkor is ezt tette volna, ha tudja, mennyire rettegek tőle?
A ház előtt gyorsan pattantam ki az autóból s amint lehetett át is léptem a küszöböt. Kiléptem a bakancsomból, felakasztottam a kabátomat és a sálamat, aztán beljebb mentem a lakásba. Hagytam, hogy megfogja a kezemet, a kanapéra húzzon. Hirtelen fel sem fogtam miről beszél, annyira el voltam foglalva az önsajnálatommal. Nem mondtam semmit inkább… csak figyeltem, ahogy eltűnik a másik szobába vezető ajtó mögött. Gyorsan megtöröltem az arcomat, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy hisztiző hülye gyerek.
Nem is tudom, mit éreztem pontosan abban a pillanatban, amikor felfogtam, mit pakol le a dohányzóasztalra. Mintha valaki hideg, sőt jeges vizet öntött volna a nyakamba. Aztán még jött az a vallomás: „Henri... Bérgyilkos vagyok.” Ráadásul mind ezt határtalan őszinteséggel, a szemembe nézve mondta ki. Tudtam, hogy nem szórakozik, én pedig azonnal elkaptam a tekintetem. Akartam valamit mondani, de amint kinyitottam a számat, az ajkaim megremegtek. Most fogtam csak fel: egy rossz szó és tényleg kár tehet bennem.
Ezért nem mondta el soha igazán mivel foglalkozik? Ezért rázott le állandóan szex után? Miközben én utána sírtam éppen elvette valakinek az életét. A gyilkos csillogás a szemében már nem is sima bosszúságnak tűnt, hanem a veszély jelének.
Remegve túrtam a hajamba. Hát ezt jól elcsesztem… hogy lehet, életem első szerelme egy ilyen veszélyes alak? Ez a kérdés tombolt bennem és nem akart eltűnni. Éreztem, hogy a rettegségtől megint könnyes lesz a szemem.
– É… értem… – Nyögtem ki nagy nehezen. Nem mertem semmit sem mondani, így erőszakosan préseltem ki magamból egy-két szót még: – Nem baj…
Nem hangzott értelmesen, egy cseppet sem. Ráadásul tudtam, hogy vallanom kell vagy az a boxer az én képemet roncsolja össze hamarosan, ne talán az én halántékomba repít golyót a pisztollyal. És még mindezen gondolatok ellenére is őszintén szerettem… hát ennyire hülye vagyok én.
– Nem beszéltem rólad a szüleimnek. Azt hiszik, hogy otthon élek és éjszaka, hajnalban szökdösök a két ház között… – Nyeltem egyet. Még szánalmasabbnak éreztem magam, mint addig. Rá sem mertem nézni Alarisra. – Senki sem tudja, hogy meleg vagyok. Gondolom ezért röhögtek ma ki azok a srácok.
Még egyet nyeltem. A nagy őszinteségi rohamban még a torkom is kiszáradt.
- És nem is akarom, hogy tudja bárki is... erről én képtelen vagyok beszélni...


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyVas. Márc. 10, 2019 5:03 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


Valami most eltört bennünk. Féltem, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Féltem, mikor az édes mosolya mögött megláttam egy apró, bús vonást, hogy ez egyszer sokkal nagyobb lesz, sokkal sötétebb, borongósabb. Nem akartam, hogy ilyen hamar ülepedjen ránk ez a ború. Volt egy különös érzésem mostanság egyre többször, mintha bekapcsolt volna egy vészvillogó bennem, de nem tudtam kezelni. Igen, huszonhat évesen tapasztalatlan vagyok az ilyesmikben. Kár volt egy percre is azt hinnem, hogy köztünk minden tökéletes lehet egyszer. Hogy majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Ugyan. Utoljára kilenc évesen hittem a tündérmesékben, mikor még volt olyan ember, akinek sikerült elhitetnie velem, hogy léteznek...
Muszáj volt berángatnom őt az egyik vécébe. Nem tehettem ki annak, hogy esetleg a haverjai bukkannak fel, s meglássák a kisírt szemeit. Senki más nem láthatta azokat a maró könnyeket, senki sem érdemelte meg őket. Még én sem... Viszont nekem kell letörölni az arcát, nem pedig a kényszernek, hogy elfojtsa a bánatát.
A kezem ott remeg a levegőben. Látom, ahogy hezitál, s ettől csak még inkább reszketek egész testemben. Egyre több könnycsepp gurul le az arcomon, ahogy a szívembe mar a kételkedése. Ő annyira tiszta, annyira ártatlan... Nem érdemli ezt a fájdalmat, amit nekem köszönhet.
- Tudod, hol rontottad el az egészet? - hát elfogadja a kezem. Még ezek után is. Erősen szorítom meg ujjait, s közelebb húzom magamhoz. Nagyon szorosan ölelem őt át, s fejem az övének döntöm.
- Ott, hogy egy percre is azt hitted, hogy nem vagy nekem tökéletes. A hibáiddal, az érzéseiddel, a gondolataiddal, mindeneddel együtt, nekem az vagy. Érted? - két tenyerembe fogom az arcát, s közel hajolok hozzá úgy, hogy lássa a pirosló tekintetem. Hogy lássa, mennyire határozottan és biztosan ejtem ki azokat a szavakat.
- Ne próbálkozz semmivel. Ne akarj nekem megfelelni, sem másnak. Nem attól leszel jó nekem, hogy másnak adod ki magad... Én téged akarlak. Azt, ami itt belül van. - simítok rá a mellkasára, majd ajkaim a homlokához érintem lágyan. Másik kezem még mindig szorosan öleli őt, ugyanúgy remegve, mint ezelőtt.
- Nem pedig azt, amit magadra erőltetsz. Csak téged... Őszintén... Olyannak, amilyen vagy... - beszéd közben ugyan elapadnak a könnyeim, ám mikor ismét eltolom magamtól, újra legördül egy csepp az arcomon. Teljesen átszellemülve, szerelmesen figyelem a kisírt szemeit.
- Tudod, mennyire hiányzik a mosolyod? - hogy el tudnám-e őt engedni? Soha. Hiába akartam nemrég eltaszítani, számomra nem létezik már ez az élet nélküle. Még ha boldog is lenne nélkülem, én már nem tudnám őt kiverni a fejemből, s a szívem sem zakatolna már többé. Csak egy megdermedt kőtömb maradna - pontosan olyan, mint előtte.
- Menjünk haza... Hozzám... - suttogom halkan, s több apró csókot lehelek arcára, majd végül letörlöm a könnyeit, s megsimogatom a kócos haját. A sajátomat is letörlöm, s nagy sóhajjal készítem fel magam a vallomásra. Nem titkolhatom tovább előtte, hogy ki vagyok valójában. Ha azt várom, hogy őszinte legyen velem, akkor nekem is meg kell ezt tennem érte. Értünk...
Mikor elül a zaj, résnyire kinyitom az ajtót, s mivel nincs bent épp senki, gyorsan kiszáguldok. Biztosan szólt már valaki a takarítónak, hogy valami barom összetörte a tükröt, úgyhogy itt már nincs maradásunk.
- Minden rendben lesz... Megígérem... - súgom felé, majd enyhén megérintem az arcát, s már hosszú idő óta újra rámosolygok. Apró ugyan, de nem erőltetett. Meg akarom oldani ezt az egészet, s azt akarom, hogy boldogok legyünk. Ezért pedig megéri kitárnom előtte az egész életem.
Megigazítom a ruhám, megdörzsölöm az arcom, hátrafésülöm a hajam az ujjaimmal, s csak ezután lépek ki újra. Eléggé sietős tempóra veszem, és senkire sem nézek rá, ahogy haladunk kifelé. Az autóba is gyorsan szállok be, s mikor már egyenes útszakaszra érünk, jobb kezem Henri combjára helyezem. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy ezt hoztam ki belőle... Nem bírom elviselni, ha szomorú, soha többet nem akarom így látni őt. Soha...
Hamarosan megérkezünk, beparkolok, s gondolkodás nélkül indulok meg az ajtó felé. Csak kettesben akarok már lenni vele nyugodtan, a mi saját kis világunkban. Ha ő is bejött, bezárom az ajtót, lerúgom magamról a cipőt, felakasztom a kabátot, majd megragadom a kezét, s a kanapéhoz húzom őt. Nem akarok tovább titkolózni már. Most azonnal el kell mondanom, ki vagyok valójában.
- Henrik, úgy nem kérhetem, hogy legyél velem őszinte, ha közben én végig hazudok neked. Ugyanis hazudtam. Mindenben. Én nem az vagyok, akinek gondolsz. - ekkor felállok, s egy pillanatra eltűnök a szobában. Egy perc múlva térhetek talán újra vissza, a kezemben annyi pisztollyal, hangtompítóssal, boxerrel, s késsel, amennyi csak belefér. Egy határozott mozdulattal leszórom őket a dohányzó asztalra, majd szó nélkül újra visszamegyek a hálóba. Ismét hamar visszatérek, ám most hamis útlevelekkel, körözési papírokkal, s más hamisított, alvilági iratokkal. Ezeket is a fegyverekhez szórom, majd végül letérdelek Henri elé, s megfogom a kezeit. Kicsit hezitálok, nem találom a szavakat. Ám végül egy igen mély sóhaj után a szemeibe nézek, s kimondom.
- Henri... Bérgyilkos vagyok.
Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyKedd Márc. 05, 2019 2:54 pm

Alaris & Henrik


Wishing I could see the machinations
Understand the toil of expectations in your mind
Hold me like you never lost your patience
Tell me that you love me more than hate me all the time
And you're still mine

Hogy jutottunk idáig? Próbáltam nem mutatni, hogy összetört ez az este, de egyszerűen képtelen voltam visszafogni az érzéseimet. A könnyeim ugyan már nem folytak, a tagjaim azonban még mindig ugyanúgy remegtek, mint zokogás közben. Ahogy nekem esett, hallottam, milyen hangosan kezdem kapkodni a levegőt… mintha sosem jutnék eléghez. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne kapjak egy rögtönzött pánikrohamot. Végig dörzsöltem a nyakamon, remélve, hogy attól majd elmúlik a hatalmas gombóc, ami lassan szétfeszítette az egészet.
Csalódottság. Pont azt láttam rajta, amit a leginkább gyűlöltem kiváltani másokból s amitől rettegtem. Nem akartam, hogy úgy nézzen rám. Egyszerre volt dühös és megtört.
Nem tudtam válaszolni. Nyeltem egy nagyot, de mintha a hangok beszorultak volna, a levegő hirtelen se ki se be nem áramlott. Tudtam, hogy rosszat tettem és nem volt boldog. Azt ugyan megtanította a bátyám, mi a szerelem, de az nem, miként kell bánni a kedvelt személlyel. Ha meg is próbálta volna, valószínűleg nem megy. Én próbáltam neki megfelelni, de közben otthon is meg kellett és az egyetemen is. Túl sok volt már, mintha egy hatalmas súly próbálna összeroppantani.
A hangján hallottam, hogy remeg.
– Alaris, én… én nem tudom, mit mondjak… – hadartam el, mintha ez valami mentség lenne. A fejemhez vágta, hogy nem voltam vele őszinte és ez így is volt… de valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy alapvetően sosem voltam az senkivel. Ettől függetlenül élveztem az együtt töltött napokat... de ezt nem akartam újra látni. Nem tudtam elviselni a fájdalmat, amit okoztam neki. Hiszen láttam, hogy könnyfátyolos a szeme. Gyűlöltem magam, amiért ezt váltom ki belőle… eddig mindig olyan erős volt hozzám képest.
Halk sikolyféle szakadt ki belőlem, ahogy ökle egyenesen a tükörnek csapodótt. Kezeimet az ajkaim elé kaptam, hogy ne halja meg, amint remegve újabb zokogás tör fel belőlem. Rettegni kezdtem az indulataitól és hogy valaki ránk nyit, aztán megint lebukunk. Már elég volt már ennyi. Csak haza akartam menni a régi szobámba, hogy kibőgjem magam.
Összerezzentem, ahogy megragadta a karomat. Attól féltem, hogyha rosszat mondok meg fog ütni és nem lesz választásom.
– Szerettem veled lenni. – Ennyit sikerült rekedten kipréselni magamból és elhúztam volna a karom, de akkor valami vallomás félébe kezdett bele. Azonban mielőtt még megértettem volna belőle bármit is, nyílt az ajtó. Nem tudom, mi történt pontosan vagy mondott-e valamit tényleg vagy csak makogott, ahogy én szoktam magyarázkodás közben. Éppen annyit fogtam fel, hogy egy fülkébe kerülök.
Remegve figyeltem, hogy bezárja az ajtót. Közben arra gondoltam, hogy engem is képes lenne úgy összeroppantani, mint kint azt a tükröt. Megvolt benne a kellő erő hozzá… ráadásul kellően szomorú is volt. Láttam, ahogy a könnyei folynak. Nem akartam többé ilyet művelni vele. Majdnem megszakadt a szívem. Talán meg is érdemeltem volna, hogy alaposan beverje a képemet. Megbántottam, mert nem tudok elég jó lenni neki, ahogy senkinek sem. Alaris látott a legtöbbet az igazi Henrikből, nem a szüleim, akik elől állandóan elrejtettem a valódi arcom. Ő ismerte a vágyaimat.
– Én is szeretlek… –Nyögtem ki szinte azonnal, de túlságosan féltem a kint történtek után.
Nem mertem a keze után nyúlni csak úgy. Felemeltem ugyan a jobbomat, de az megremegve állt meg a levegőben. Tudtam, hogy már nem fog soha úgy bízni bennem, mint korábban és én is úgy éreztem, hogy ma valami megroppant közöttünk. Nem csak a hazugság, de eddig sosem kellett félnem tőle, tehetett akármit velem, bíztam benne annyira, hogy tudjam: nem lehet baj. Most ez is megváltozott. Nem csak ő látta meg a másik oldalamat, hanem én is az övét.
– Sajnálom, hogy nem vagyok jó neked… – Fakadt ki belőlem, ahogy a remegő ujjaimat bámultam a levegőben. – Én próbáltam megfelelni. Próbáltam jó szerető lenni, jó barát… – Megint zokogni kezdtem, de végre megragadtam a kezét.
Ismét hangosan, sípolva vettem a levegőt. Fájt a mellkasom, a torkom, az arcom, mintha az izmaim egyszerre feszültek volna meg.
– El akarok menni innen…


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyPént. Márc. 01, 2019 8:30 pm



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."


Sosem hatott meg senkinek sem a zokogása. Sem akkor, mikor a nőcskék sírtak utánam, hogy ne menjek el, sem akkor, mikor az áldozataim könnyei hulltak patakokban, miközben az életükért könyörögtek. Engem ilyesmivel nem lehetett meghatni, hiszen sosem éreztem semmit. Sajnálat, fájdalom, bűntudat? Ez mind olyan dolog, mely nem létezett bennem. Egészen addig, míg meg nem ismertem Henrit. Ő képes volt arra, hogy átlépje bennem azt a hatalmas, vastag falat, mely mögé elzártam minden embereit. Ott azonban nem csak a szeretet szunnyadt pókháló alatt, hanem minden más. Nem mellesleg az, hogy mennyire nem tudom elviselni a könnyeit. Tudom, hogy fáj neki, s tudom, hogy szenved. Minden apró bús csepp az arcán a lelkemet égeti porrá, s most nem is vágyom másra, csak arra az édes mosolyára, melybe annyira beleszerettem.
- Ennyi? Komolyan csak ennyit tudsz mondani? - kérdem kissé dühösen, mikor ellép tőlem. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy úgy érzem, mintha összenyomna ez a hatalmas súly.
- Tudod, mi a te legnagyobb bajod? Az, hogy nem vagy őszinte! - felelem ingerülten. Ez az ingerültség azonban nem teljesen őszinte, még ha annak tűnik, akkor sem. Talán ha megutál, vagy megharagszik rám, könnyebb őt elengednem. Ettől a gondolattól azonban felfordul a gyomrom. Nem tudom elfogadni azt a képet, hogy ő már soha nem lesz mellettem. Hogy nem érzem az illatát, a csókját, az ölelését... Mintha mélyen legbelül nem létezne bennem ilyen opció.
- Volt egyáltalán valaha akár egy őszinte szavad hozzám? - muszáj nekem is a tükör elé lépnem, hogy megkapaszkodjak az előtte levő mosdóban. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, s kénytelen vagyok nagy levegőket venni, hogy lenyugodjak. Ez azonban mit sem ér.
- Tényleg ennyire ostobának néztél? Tényleg azt hitted, hogy nem látom rajtad, hogy valami bajod van? Meg sem tudom számolni, hányszor kérdeztem már rá... Hányszor vágytam arra, hogy őszintén elmondd, mi bánt. Hogy ne legyél egyedül a gondjaiddal... - megnyitotta számomra a hidat önmagához, s mikor túljutottam rajta, egy falat húzott maga köré, mely egyre nagyobb és áthatolhatatlanabb lett. Ilyen élet nem lehet boldog, mikor inkább a szomorú percek töltik ki.
- Tudom, hogy elbaszott jellemem van. De én csak segíteni akartam... - egy halk szipogás hallatszik felőlem, s még a hangom is megremeg egy pillanatra. Hogy jutottunk el idáig? Hogy tévedtünk rá erre a tévútra? Arról kellett volna szólnia ennek az estének, hogy jól érezzük magunkat. Egymást... Most mégis itt vagyunk egy ócska mozi rohadt mosdójában, és arról beszélünk, hogy mikor viszi el a cuccait. Az egész helyzet hirtelen annyira felnyomja bennem az érzelmi pumpát, hogy váratlanul egy hatalmasat csapok dühömben a szemben levő tükörbe, mely hangos robajjal hullik szilánkokra, több helyen megvágva a kezem. Undorodom attól, ami visszanéz rám a tükörből, hiszen tudom, hogy én vagyok az oka mindennek. Nekem kéne jelentenem számára a boldogságot, de csak fájdalmat hozok a számára.
- Henri, most az egyszer felelj nekem őszintén. - odalépek hozzá, megragadom a karját, s magamhoz fordítom őt. A kéklő tekintetem túlságosan fátyolos, de egy pillanatra sem akarom elengedni az ő tekintetét. Azt akarom, hogy válaszoljon. Vagy hazudjon a szemembe, most utoljára.
- Boldog vagy mellettem? - lassan súgom a szavakat, s elhallgatok teljesen, miközben várom a válaszát, melytől talán kicsit tartok. Szép lenne egy hazug lepel, de az egy idő után úgyis mocskos lesz. Úgy érzem, elérkezett ez az idő, ahol már nincs helye az őszintétlen szavaknak.
- Henri... Én nem az vagyok, akinek gondolsz. Én... - a szó azonban bent ragad, mikor meghallom nyílni az ajtót, s a mögötte levő  hangokat. Még nem lépnek be teljesen, így sikerül azonnal reagálnom. Ha hagyja, hirtelen tolni kezdem Henrit a mögöttünk levő wc-be, amit gyorsan becsukok, s bezárom azt. Pár pillanat múlva egy csapat jön be, valószínűleg vége lett az egyik filmnek. Próbálok visszafogni egy akadozott sóhajt, azonban annyi minden kavarog bennem, hogy nem vagyok képes elfojtani már többé az érzéseim. Egy könnycsepp szélesen simul végig arcomon, de nem törlöm le. Hadd lássa csak Henri, hogy mit képes kiváltani belőlem. Hogy Alaris Mharaxia annyira szeret valakit, hogy tizenhat év után őszinte könnyeket hullajt.
- Szeretlek... - súgom felé halkan, de nem tartok tőle, hogy odakint meghallják, hiszen a zsivaj elnyomja a hangom. Egyedül csak Ő hallhatja. A kezem ekkor nyújtom felé, de nem érintem meg. Azt akarom, hogy ő fogja meg magától, hogy ő lépjen oda hozzám. Ha akar... Ha ezek után még akar... Mert ha igen, akkor innen már csak haza vezet az út. S akkor bizony meg tudja majd, ki vagyok valójában: egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos...
Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyVas. Feb. 24, 2019 12:51 pm

Alaris & Henrik


Wishing I could see the machinations
Understand the toil of expectations in your mind
Hold me like you never lost your patience
Tell me that you love me more than hate me all the time
And you're still mine

Mély levegőt próbáltam venni, hátha akkor megnyugszom. Sem az, sem a kellemes, hűvös víz nem állította meg a könnyeimet. Elegem volt, úgy éreztem, az egész helyzet rám omlik és még Alarist sem tudtam boldoggá tenni. Ma is eljöttünk, hogy szórakozzunk, randizzunk és élvezzük egymás társaságát, én pedig csalódást okoztam neki. Túl sok volt már a hazugság, ami egyszerűen kezdett összenyomni. Nem mondhattam neki, hogy találkozzunk a családommal, hiába akart… még nem voltam képes neki bevallani, hogy meleg vagyok.
Ujjaim erőteljesen túrtak bele a hajamba, majd simítottak végig az arcomon, hogy elhulljanak a márványutánzatú mosdóra. Apró fájdalmat éreztem, de közel sem akkorát, ami éppen a szívemet hasította apró darabokra. Gyűlöltem, hogy senkinek sem tudok megfelelni s már lassan ott tartottam, hogy nem csak a családomnak, de Alarisnak is csalódást okozom. Nyilván rájött, hogy a barátaimnak nem beszéltem róla…
Alaris hangja rántott ki a zokogásból. A kétségeket persze nem űzte el, mert amint találkozott a tekintetünk és megéreztem az illatát, megint elfogott a bűntudat. Finoman hozzásimultam, hogy halljam a szívverését és érezzem ujjait a hajamba fúródni. Nem akartam, hogy bárki is meglásson így, de képtelen voltam elhúzódni. Sőt, egyre jobban zokogtam.
Ahogy eltolt magáról, rá kellett nézem, megint szégyenkezés ülhetett ki az arcomra. Nem tudom, miért vagyok képtelen normálisan viselkedni és őszintén szeretni valakit… szerelmes vagyok, ez kétségtelen volt. Szívem szerint mindig a közelében lettem volna. Állandóan ott volt az az őrült vágyakozás is és valami izgatottság féle, ha csak belegondoltam, megint mellette ébredhetek. De már kimerültem. Sosem aludtam eleget, sosem tanultam rendesen, mert állandóan le-felrohangáltam a két otthonom között.
– Nem… nem… jó ötlet volt… többet kéne randiznunk… – motyogtam magam elé.
Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, ahogy letörölte a könnyeimet. Csakhogy azok nem apadtak el, hiába kezdtem volna megnyugodni. A szavai ugyanis megint mélyen belém szúrtak. „…és elfelejted, hogy milyen kellemetlen volt, hogy velem voltál.” Magamban ismételtem a szavakat. Éreztem, hogy a múltidőnek ebben a helyzetben igen is jelentősége van és nem csak egyszerű nyelvbotlás volt. Nem akartam, hogy belekezdjen abban az egészbe, amerre ez mutat. Megremegtem egy pillanatra, majd megint lehunytam a szemem, újabb adag könnynek engedve utat.
– Ne mondd ezt… – Próbáltam ellenkezni, azonban esélyem sem volt. Alaris túl határozottan beszélt, túl könnyedén beszélt arról, ami egykor volt. Igen, régen boldog voltam, mert minden áron látni akartam s most sem miatta voltam szomorú… mégis úgy tűnt, ezt nem tudom igazán kimutatni. Hát neki sem feleltem meg, igazából el kellett, hogy fogadjam a veszteségem… mert egyszerűen nem tudtam már magamra erőltetni a mosolyomat.
Épp csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy talán tényleg csak szabadulni akar tőlem, azért mondja azt, amit. Nem az ő hibája volt, én nem voltam elég jó és már nem volt erőm küzdeni, hazug maszkokat felölteni, hogy jobban imponálja neki. Túl sok volt a fájdalom, amit a szavai okoztak.
– Értem. – Rekedten beszéltem, egy csepp határozottság nélkül. Érezhette, hogy a hangom annyira remeg, mint az egész testem. Nem érdekelt, nem zavart, hogy ilyennek lát, elvégre éppen akkor próbált eltávolítani az életéből. Ő nem olyat érdemelt, mint én. Valami szenvedélyesebb, érzékibb fiút, aki képes őszinte lenni és minden reggel szép mosollyal ébreszteni. Én kevésnek éreztem magam ehhez.
Elhúzódtam tőle, de nem néztem a szemébe. Visszafordultam a mosód felé, hogy egy papírtörlőt magamhoz húzva megtöröljem az arcomat. Továbbra is lefelé néztem, éppen eléggé fájt, hogy az illatát éreznem kell. A szívem vadul zakatolt, mintha képtelen lenne felfogni, mibe is keveredtem… és hogy éppen ezzel mondtuk ki a közöttünk lévő dolgok végét.
– Majd beugrok a cuccaimért… valamikor… – Suttogtam szinte a tükör felé, de arra sem mertem felnézni. Nem akartam látni benne Alarist, nem akartam tudni, mit érez… de biztos voltam benne, hogy nagy teher került le éppen a válláról. Mióta összeköltöztünk folyamatosan feszültséget keltek benne. Még a családjának sem tudtam örülni.
– Ma este már a szüleimnél alszom.


Henrik Morstad
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia


Hozzászólások száma :
175

reagok :
92

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun EmptyCsüt. Feb. 21, 2019 8:37 am



Henrik & Alaris

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok, csakhogy nem akarok."

Erőtlenül rázom meg a fejem a feltételezésére, mintha nem számítana az egész. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne elmondani neki, hogy "de, Henri, nagyon is jól ismerem azt a tagot, és mostantól mindkettőnknek jobban kell figyelni, mert valaki követ". Vagy elmondani, miért olyan fontos, hogy felvegyem a telefont, s hogy a nap huszonnégy órájában elérjen valaki, hiszen ezen nem csak más élete, de az övé és az enyém is múlhat, ha beüt valami baj. Tudom, hogy apróságnak tűnhet neki az, hogy egyszerűen elszakítottam magam egy estére mástól, de nekem hatalmas szó, hiszen ezzel sok mindent kockáztatok. Érte.
- Nyugodt vagyok. - zárom le ennyivel témát, de belül eléggé hevesen fortyogok. Az ilyen szánalmas kis mitugrászok másra sem valók, mint hogy az öklömet élezzem rajtuk. Elvileg Henri haverjai, mégis úgy tesznek, mintha valami kis óvodás mitugrászok lennének. Már nem vagyok képes az esténkre koncentrálni teljes mértékben, túl sok lett hirtelen a zavaró tényező. Mit is vártam egyáltalán? Hogy majd minden jól fog menni, s Ő és én normális párként tudunk legalább egy estét végigcsinálni a falakon túl? Talán ez már az elején halott ügy volt. Talán már akkor el kellett volna gondolkodnom ezen az egészen, mikor a családomra olyan furán reagált. Vagy mikor mindent meg akartam ragadni, és kibéreltem azt a lakást... Amit meg is vettem.
Nyomott sóhaj zúg át ajkaimon, mikor elkezdődik a film. Kitámasztom magam a karfán, s pár pillanatig lehunyt szemmel temetem az arcom a tenyerembe, hogy erőt gyűjtsek. Mihez is egyáltalán? Fogalmam sincs. Zaklatott vagyok legbelül, s ez egyáltalán nem tetszik, hiszen Henri miatt vagyok az. Érzem, hogy nincs jól... S hiába kezdődik el a film nagy hanggal, én mégsem tudok arra koncentrálni, hiszen a gondolataim valahol nagyon messze járnak. Ezért sem veszem észre először a könnyeit... Csupán akkor, mikor a szavai után ellép mellőlem, s ahogy kinyitja az ajtót, a kinti fényben megcsillannak arcán a bús cseppek. Most még nagyobb sóhaj szakad ki belőlem. Ezt jól elcsesztem. Megint. Erre érthette Castor, amikor őszintén közölte velem, hogy nekem rohadtul nem való kapcsolat? Hogy képtelen vagyok máshoz alkalmazkodni, s ha meg is próbálkozok vele, azzal még rosszabbat teszek? Mikor először találkoztunk ismét, sokkal vidámabb volt Henri. Aztán ahogy telnek a napok, úgy veszem észre rajta egyre jobban a szomorúságot. Már nem mosolyog annyit. Már alig hallom őszintén nevetni... És ez sokkal jobban fáj minden fizikai fájdalomnál. Kilyuggattak, megégettek, megvágtak már, ezek azonban mind eltörpülnek emellett a kegyetlen érzés mellett. Én tiszta szívemből szeretem Őt, s talán most értem meg igazán, milyen az önzetlen szerelem. Én azt akarom, hogy ő boldog legyen. Mellettem viszont nem lehet az...
Felkelek hát, majd kimegyek én is a teremből. Csak remélni merem, hogy a mosdóba ment, s nem rohant el valahova az éjszakába. Hamar megkeresem, s kissé félve nyitok be rajta. Aztán meglátom Őt. Ahogy a könnyei áztatják azt a szép arcát...
- Henri... - a szívem pedig ekkor szakad meg, s leszek másodjára is szerelmes. Nem bírom elviselni, ha szomorú, s bár eleinte még boldog lehetett, viszont már egyáltalán nem érzem azt, hogy az lenne. Mellettem talán sosem lehet az. Kívánhatom én tőle, hogy éljen le velem egy boldogtalan életet, mint nélkülem talán egy boldogat? Önző vagyok, de ha róla van szó, nem tudok az lenni... Becsukom magam mögött az ajtót, s rögtön közelebb lépek hozzá. Szorosan magamhoz húzom, s pár percig csak ölelem csendben, hogy megnyugodjon. Olykor lágyan belesimítok a kócos kis tincseibe, amiket annyira imádok. Az arca a mellkasom körül lehet, s érezheti, hogy hiába telnek el a másodpercek, a szívem egyre ostobább módon kezd kalapálni. Próbálom felkészíteni magam arra, amit hamarosan mondani akarok.
- Sajnálom ezt az egészet. Rossz ötlet volt a film. - kicsit eltolom magamtól, hogy lássam az arcát. Egyik kezemmel óvatosan végigsimítok rajta, hogy letöröljek egy könnycseppet. Szinte égeti a bőröm, s úgy érzem, hogy a lelkem apró, sötét kis darabkái is lángra kapnak tőle.
- Nem akartam őket bántani, vagy téged lejáratni előttük. Remélem nem tettem semmi olyat, amiből később gondod származhatna. Nem tudom, min röhögtek, de talán majd valamikor te is jót röhögsz velük az egészen, és elfelejted, hogy milyen kellemetlen volt, hogy velem voltál. - "voltál". Múlt időben. Nagy levegőt veszek, s mikor kifújom, az nyomasztóan tölti meg a mosdó ürességét.
- Henri, te nem vagy boldog mellettem. Érzem... És nem hiszek neked, mikor azt mondod, hogy az egyetem miatt van. Az elején, mikor pár hete találkoztunk, sokkal vidámabb voltál. Imádtam a mosolyod, hiszen akkor még őszinte volt. Most pedig itt zokogsz miattam. - megint egy hatalmas sóhaj bukik ki belőlem, ami már akadozva száll ki ajkaim közül. Egy pillanatra muszáj oldalra néznem, s megszakítanom a szemkontaktust, mert kezdek megtörni legbelül. Valami kicsit elpattant bennem, s már nagyon nehezen tudom összeszedni a szavakat. A tekintetem ekkor találkozik oldalt a tükörben levő alakkal. Azzal a gyilkos, érzékelten senkivel, aki csak ahhoz ért, hogy eltiporjon másokat. Egy ilyen embernek nem való a szeretet. Henri viszont tökéletes... Én pedig nem érdemlem meg a szeretetét.
- Nem tudom elviselni, ha szomorú vagy. S tudom, hogy minden miattam van. - nagyon nehezen találom a megfelelő szavakat. Ilyenben nincs tapasztalatom, s most megesküszöm magamnak, hogy soha nem lesz is lesz.
- Azt akarom, hogy boldog legyél. Mellettem viszont nem vagy az. Én... - a szavam ekkor elcsuklik, s hirtelen magamhoz húzom őt nagyon szorosan. Nyelek egy nagyot, de a levegőt alig bírom kifújni magamból.
- Azt hiszem, jobb lesz neked nélkülem... - egyre erősebben szorítom, s a testem enyhén megremeg. Nem láthatja meg, ahogy egy könnycsepp legurul az arcomon. Nem láthat gyengének, nem láthat egy összetört senkinek.
- Sajnálom... - alig bírom kimondani már, hiába küzdök minden erőmmel azért, hogy erősnek látsszak. Egyáltalán nem vagyok az. Hogy is lehetnék, ha épp eloldozom az egyetlen és örök szerelmem bilincseit, hogy szabadjára engedjem?
Alaris Mharaxia
leszakadt
Korom :
26

Tartózkodási hely :
Talán pont ott, ahol te is

keresett :
A Mharaxia klán

Hozzászólások száma :
370

reagok :
133

Felhasználó profiljának megtekintése

Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
TémanyitásTárgy: Re: Henrik & Alaris ~~ Cupid Carries a GunHenrik & Alaris ~~ Cupid Carries a Gun Empty
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: norvégia-
Ugrás: