welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Yesterday at 2:23 pm
Yesterday at 10:44 am
Yesterday at 10:24 am
Szer. Okt. 17, 2018 10:37 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 5:03 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Anaise Delacroix, Lorenzo Belbo

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 1 4
angol 4 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 4
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 2 2
skót - 2
spanyol 3 -
svéd 1 2
összesen 27 37

Lara & Adam
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Vas. Okt. 14, 2018 9:27 pm

á; Mlle Olivier

Nem ismeretlen számomra  a csapatmunka, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az ember társas lény, természetes igénye a közösségi lét, a közösségben való létezés; ha bezárnánk őket egyedül egy szobába, rövid úton megbolondulnának, de legalábbis erős hajlamot mutatnának depresszív gondolatokra. Ezen kívül, a közösségek azért jöttek létre, hogy különböző igényeket kielégítsenek, közös érdekek alapján könnyítsék meg egymás dolgát; amire az egyik nem képes, arra ott a másik, más tapasztalatokkal, más típusú gondolkodással bírunk. A csapatmunka, alapvetően, rendkívül pozitív, s statisztikailag is sokkal produktívabb, mint a pusztán egyéni feladatvégzés.
Ám ott a nagyon is valós másik veszély; az ember az egyetlen emberszabású, amely képes hazudni, s majdnem biztos vagyok benne, hogy az egyetlen, aki puszta rosszindulatból, dacból vagy egóból is képes hátráltatni féligazságokkal egy ügyet, még akkor is, ha személyes érdeke köti hozzá.
Nem beszélve azon lehetőségről, hogy esetleg Te magad nem állhatod az egyik kollégád, ami talán csak közvetve, de mégis hozzájárul a hátráltatáshoz, vagy ha a szabályozott közösség maga nem enged előrébb lépni. Ahogy az, sejtéseim szerint, a helyzet Larával is.
Természetesen – bólintok, elismerve, hogy valóban megpróbál úgy tenni, mintha érdekelné a jogi szabályozás, én pedig megpróbálok úgy tenni, mintha hinnék neki. Így működik a világ. A szabályok nyakörvének szorítása azonban úgy lazul meg, minél feljebb mászol; köze lehet a befolyáshoz, a jogkörökhöz, pénzhez, de főleg: más volumenű ügyeket hivatottak intézni. Odafent a számok alapján élnek; több emberéletet megmentő prevenció nagyobb súllyal bír, mint egy-két ember aprócseprő ügyei. Úgy is mondhatnánk, minél feljebb lép az ember, annál kevésbé látja a társai arcát, vagy azokért, akiknek biztonságáért harcolni hivatott, s szürke masszaként figyeli az alant elsuhanó tömeget. Kevés benne az öröm; már rég nem azért csinálom.
Lara azonban még új a pályán, lelkes, ambíciózus és minden bizonnyal meg van róla győződve, hogy a jó célt szolgálja, hogy vezekelni tud a múltbéli tetteiért, még ha csak közvetve történtek is, s nem érdekli, mi áron kell elérnie a célt – csupán a teljesítés lényeges.
Ez pedig alapvetően pozitív táptalaja egy magasabb beosztásban dolgozónak. Vagy hivatalnoknak.
Nem szokásom viccelni munkaügyben – igazítom meg mandzsettagombomat látszólag közönyösen, valójában érzékeim kifejezetten élénken figyelik a nő reakcióját. Amiben, ahogy kiderül, nem kell csalódnom; szám sarka elégedetten görbül felfelé, noha túl kevéssé ahhoz, hogy mosolynak lehessen nevezni. – Ezért vagyok én a rendőrkapitány. Álmokat váltok valóra – teszem hozzá nem kevés kajánsággal a szavak mögött, a korábbi, vicceléssel kapcsolatos kijelentésem margójára. Tudtam, hogy igen csábító csalétket dobtam be a lány számára, hiszen jól tudtam, milyen őrjítő, ha mások végett nem tud előrébb lépni az ember; arra azonban nem volt bizonyítékom, hogy rá is harap majd. Főleg ilyen gyorsan. Ilyen… Hevesen.
Érintése nyomán félreérthetetlen pillantást vetek az arcára, majd a kezére s az öltönyömre, aztán vissza. A helyzet kellemetlen mivoltát Ő is hamar érzékeli, így nem nekem kell szólni róla. – Semmi gond. Csak tudja, manapság elég szigorúan veszik a munkahelyi viselkedési normákat, a szexuális zaklatások elkerülése végett. No meg, mint mondtam… Hugo Boss – igazítom meg ismét az öltönyöm ujját, mintha láthatatlan szakadásokat okozott volna rajta az érintés. Még hozzáteszem, a feszült mivoltot oldva: – Lehetne rosszabb. Képzelje, miféle botrány volna, ha megpróbált volna megölelni…!
Ölelésről azonban szó sincs, ellenben szívesen térek vissza a munkáról való beszélgetésre. Azon kevesek egyike lehetek, aki nem csak képes mélyreható beszélgetéseket folytatni munkaügyekben, ám kifejezetten örömét is leli benne. Amennyiben nem üres szavak egymás után dobálásról van szó, legalábbis. – Amint lehetséges, igen – finomítom némileg az egyességet, a valóság kérlelhetetlen éleire simítva a Lara szerint álomszerű ajánlat anyagát. Elvégre, a dolgok sajnos nem úgy működnek, hogy egyik napról a másikra elintézhetőek az ilyesféle ügyek; még a kiszállítócégek is kérnek 3-5 munkanapnyi türelmet. – Elindítom a javaslatot, ami alapján néhány napon belül egy másik osztályra kerül, valószínűleg a gyilkosságiakhoz vagy a szervezett bűnözésiekhez. Ők saját adatelemzőket és szakértőket tartanak fent. Ezek egyike lesz. Aztán, ha a közeljövőben külön nyomozócsapat indul, gondoskodni fogok róla, hogy a megfelelő emberek kerüljenek oda – fejtem ki. Azt nem hiszem, hogy hozzá kellett tennem, csupán megszokásból említettem feltételes módban a nyomozócsoportot; kétségtelenül, hogy meg fog alakulni, ezen vagy azon célból. A mai forrongó politikai helyzetet tekintve, ahol az ember ölnek a múltért, jelenért, jövőért, s politikai indíttatásból vagy vallási okokból esnek egymásnak, szinte napok kérdése az ilyesmi. Addig is, egy jóval kisebb technológiai osztályon valószínűleg könnyebben boldogul; talán berakják valamely folyó nyomozáshoz.

Biztosítását követően néhány másodpercig még késleltetem a válaszom; majdnem annyi ideig, mint amennyibe ennek a lift-útnak kellett volna telnie. Olivier arcát tanulmányoztam, a kemény csillanást szemeiben, a félreérthetetlen, alig észrevehető gödröt a szemöldökei között; elhatározottság. – Jól kiérdemelt munkáért nem szégyen a több fizetség. Ha ennyire zavarná, még mindig elutalhatja jótékonysági célra. – Vajon mit támogatna belőle? Hajléktalanokat? Beteg gyerekeket? Időseket? Kutyákat? – A lelkesedése azonban dicséretes. Remélem, hogy mihamarabb eredményekkel is alá tudja támasztani az elméletét – teszem hozzá még, már majdnem mosollyal.
Ekkor azonban, olyasmi történt, amit égi jelnek is tulajdoníthatnék, ha hinnék az ilyesmiben. A vészjelző vörösen világító gombja egyszer csak zöldre váltott, s egy álmatag női hang szólt bele a túloldalon.
Helló! A rendszer azt jelzi, hogy… Hogy nem működik a lift. Van ott valaki?
Szinte nevetni támadt kedvem. Nem lett volna nehéz átkapcsolni a rendszer hibajelzéséről a lift kamerájára, ám már biztos lehetek benne, hogy pályakezdővel akad dolgunk. Magamra veszem a kezdeményezést, hogy odalépjek és lenyomjam a beszélő gombját. – Jó reggelt, Madmoiselle. Attól tartok, ketten is vagyunk. Lara Olivier az informatikai részlegről, és jómagam. Adam Bernard.
Bern… Kapitányúr?! – kiált fel hirtelen a lány. Ezután először csak egy nagy, tompa puffanást hallok, majd semmit. Vagy a telefont verte le ijedtében, vagy Ő maga ájult a padlóra…


Végül azonban kiszabadulunk. A napom, a kezdeti incidenst félretéve, az előre megírt időbeosztásom szerint alakul, hivatalos levelek megtekintése, stratégiai megbeszélések, parancsok kiadása, olyan jelentések aláírása, amiket csupán hozzávetőlegesen olvasok el. Becsúszik egy kései ebéd a polgármesterrel és éppen a városban tartózkodó belügyi miniszterrel – ennek végeztével sétálok a lesötétített üvegű hivatali autómhoz, amikor utolér a hívás.
Alig öt órával később már a sajtóteremben állok, de még mindig nehéz elhinnem tulajdon szavaimat, amik a sajtó figyelő tekintete előtt hagyják el a számat. Sokan vannak, annak ellenére, hogy viszonylag gyorsan kellett összehívnunk a tájékoztatót. Köze lehet ahhoz, hogy a fickó elfogásakor épp élő adásban volt egy közösségi oldalon, rövid úton elterjedő képekkel. – …perckor a gyanúsítottat elfogták a 16-ik kerületi bérházban, több tízezer eurónyi készpénzt foglaltak le nála, valamint több bankfiók számlaadatait is megtalálták. A gyanúsított beismerő vallomást tett, így a rendőrkapitányság hivatalból vádat emelt ellene gazdasági csalás, számítógépes manipuláció és nagy értékű lopás bűncselekményét illetően. Az elmúlt évek egyik legnagyobb banki csalása tehát hamarost lezárásra kerül, hála a rendőrkapitányság munkatársainak, különösen a gazdasági bűncselekményeket vizsgáló osztály és az informatikai szakértőinknek hála. – Jönnek még kérdések, hogy ne jönnének; tudni szeretnének más ügyek állásáról, néhányra tudok válaszolni, néhányra nem; jönnek politikai kérdések is, a beszerzésekről, állapotjelentésekről, vélt vagy valós túlkapásokról, amikre nem tudok vagy nem akarok válaszolni.
Alig húsz perccel később azonban már lejövök a pódiumról, átadva a helyet a hivatalos sajtóreferensnek, aki a továbbiakban ismételgetheti: „Erről nem áll módunkban nyilatkozni.
Takarásba vonulok, függönyfalak és kifeszített zászlók mögé. A pódiumról lejövet jó páran gratulálnak nekem a kapitányság munkájáért, minisztériumi dolgozók, más osztályok főnökei, mintha bármi közöm is lett volna hozzá. Aztán az egyik elfelé vezető folyosó ajtajában megpillantom Larát, aki a többi, ünneplő dolgozótól néhány lépéssel arrébb ácsorog. – Meg kell mondjam… Őszintén elég nagy esélyt tulajdonítottam annak, hogy mára nem jutunk az ügy végére – lépek oda hozzá; másik öltönyben, mint amit reggel láthatott, ez most épp sötétkék, ami jobban mutat a kamerák előtt, és állítólag kiemeli a szemem színét, bár a sajtósok mindig túloznak. – Szerencsés véletlen, hogy még a városban sikerült elcsípnünk. Kevésbé szerencse függvénye, hogy valóban működött a kódsora. Ha holnap a főnöke nem lesz túl másnapos – biccentek fejemmel a férfi irányába, aki nagyobb csoport közepette, kifejezetten vidáman tervezgeti az esti kocsmázást, ahol mindenkivel meg akarja hivatni magát egy sörre –, akkor reggel az első dolgom lesz behívatni és beszélgetni vele az áthelyezéséről. Hacsak nem gondolta meg magát…?

törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Vas. Szept. 23, 2018 12:01 pm
[quote="Lara Olivier"]

Adam && Lara
Az élet pillanatok gyűjteménye. Az a lényeg, hogy minél több jó pillanatod legyen.
Teljeséggel állítani tudom, hogy a helyzet kínosságán javít valamicskét a biztos tény, hogy nem csak én jártatom a számat – szerinte talán feleslegesen -, hanem ő, Mr. Tekintély is partner a beszélgetésben.
Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy nem is olyan rossz beszélgetőpartner, mint azt sokan állítják róla, és mint azt valószínűleg ő is hiszi magáról.
Minden esetre, ahogy a rendőrök elmebajával kapcsolatos megjegyzésemre reagál, azt kifejezetten viccesnek találom, és alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam hangosan, de valami legbelül azt súgja, hogy ez nem biztos, hogy ő ötlet.
Na, nem is azért, mert a nagyfőnök megdorgálna érte vagy valami hasonló (rövid ismeretségünk alatt, itt a szűk liftben, azt is meg tudom állapítani, hogy nem olyan rossz és infernális ember ő, mint amit szeretne, hogy higgyenek róla az emberek, én pedig egy ideig meghagyom őt még ebben a hitben),  hanem inkább nem szeretném, ha arra ő maga is rájönne, amit esetleg gondolok róla és befejezné a kicsit oldottabb stílusban való társalgást és újra visszarántaná magára törhetetlen páncélját.
Az emberek annyira vigyáznak, hogy megőrizzék a róluk kialakult és kialakított képet, hogy ez által megőrizzék tekintélyüket, hatalmukat, viszolyognak attól, hogy esetleg eltérnek a normálistól, mintha az valamiféle betegség lenne.
Minden esetre egyelőre visszafogom magam, azonban az ezt követő mondata csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy úgy tíz perccel ezelőtt mekkorát tévedtem és Adam Bernard-nak bizony van humorérzéke, még ha az némi szarkazmussal is vegyül.
- Rendben, maga lesz az első, akit értesíteni fogok. – felelek az Angelina Jollie-s megjegyzésére kapásból (Most komolyan, látta Tomb Raider-t?? Szóljak neki, hogy 2018-ban már valaki más alakította Lara Crof-ot?), majd most már nem bírom ki és nem is akarom kibírni, tehát megeresztek magamnak egy hangos nevetést, ha tetszik neki, ha nem.
Mondjuk, megnézném azt is, milyen az, ha ő nevet, ha tud olyan egyáltalán, mert nem mernék erre a tényre fogadni.
Igaz, még mindig egy kis hiányérzet tölt el, ha arra gondolok, hogy egy kis megerőltetéssel már rég megoldhattuk volna ezt a liftes szituációt és immáron azon túllendülve vethetné bele magát ki-ki a saját munkájába. Van egy olyan érzésem, hogy ő is csak erre vágyik.
Ezután már kizárólag a munkára siklik figyelmem, illetve onnantól, hogy ő felhozza azt.
Amolyan mellkasomról leomló nehézsúlyként hatott a feszültség ez idáig bennem, de amint az internetes rablóval kapcsolatos terveim felől érdeklődik, ez a kellemetlen érzés azonnal elmúlik bennem.
Olyannyira, hogy érzem azt is, teljesen felpörgök a saját gondolatmenetemtől és már-már én vagyok az, aki majdnem számon kéri saját főnökét.
A kérdésemre adott válasza természetesen most is hivatalos és objektív – néha a rendőrségen tényleg úgy érzem magam, mintha valami unalmas zsernyáksztoris film egyik mellékszereplője lennék. Mégis biztos vagyok benne, hogy amit mond, az úgy is van, és ha szükség lesz rá, erőteljes fellépést fognak felmutatni az erre kiválasztott embereivel.
Habár megvallom őszintén, hogy a rendőrség berkein belül egyre több a hasznavehetetlen ember, akiből már rég kimúlt a tűz egyes bűnügyek felderítése érdekében, ha volt bennük egyáltalán. Azt hiszem, ennek kialakulásában közrejátszik az a rengeteg szabály, ami akadályoztatja őket az ügyek könnyebb felgördítése érdekében.
Nem mondom ki hangosan, de van egy olyan érzésem, hogy a mi kis rablónk egészen közel jár hozzánk, csak nagyon okos és eddig sikeresen túljárt az eszünkön. Azonban azt is kénytelen vagyok kiszúrni, hogy Bernard rendőrfőnöknek nem feltétlenül lenne az ínyére, ha át kellene adni az ügyet valamelyik másik fennhatóságnak.
Igazából ez még tetszik is, hiszen én sem szeretném, ha kicsúszna a kezünkből, ha már ennyit szórakoztam az üggyel.
Úgy néz ki egy amolyan labda dobolgatás veszi kezdetét, mert kissé kihívó kérdésemre hasonló stílusú kérdés érkezik, ám én nem ijedek meg egyáltalán, hisz eléggé biztos vagyok magamban.
- Igen, határozottan úgy gondolom. – felelem állva a kihívást és eközben egy huncut fény csillan meg szememben. Bernard nem is tudja, hogy mennyire szeretem a kihívásokat, sőt, nemhogy szeretem, hanem ez számomra valamiféle adrenalin löketet ad, amitől csak még gyorsabban és hatékonyabban forogni kezdenek a fogaskerekek az agyamban.
- Ó, összedogozom én velük,… csak éppen gyakran kicsit másképp jár az agyunk a többiekkel, s én átugrok egy-két felesleges lépést. – teszem mg hozzá immáron elkomolyodva, hiszen kicsit sem szeretném, ha miattam rászállna az egész IT-részlegre, netalán kirúgna valakit, csak azért, mert esetleg egedül is képes vagyok megoldani egy-két ügyet. Azonban további szavait hallgatva rá kell jönnöm, hogy erről szó sincs és ő nem ezért hozta fel ezt a témát.
- Természetesen törvényes kereteken beül. – egészítem még ki a válaszomat már halkabban, hiszen tudom, hogy neki az ilyesmi mennyire fontos. Talán rendőrkapitányként ez nem is akkora bűn a részéről.
Mikor megkérdezi, hogy esetleg lenne-e kedvem egyedül dogozni, szemeim újra felcsillannak és résnyire nyitott ajkakkal figyelem további mondandóját.
Hogy egedül dolgozzak? Netalán egy saját csapatom lenne, ahol egyedüli informatikusként sokkalt szabadabb, kevésbé korlátozottabb lennék? Hogy akarom-e? Hát ez nem kérdés! Fogalma sincs, hogy igazából ezzel nekem milyen örömet okoz/na és, hogy ezzel csak még motiváltabb vagyok az egész rendőrség irányába.  Nagyobb fizetés pedig kit érdekel? Eddig sem azért végeztem ezt a munkát.
- Hogy lenne-e kedvem hozzá? Viccel velem? – kérdezem felvont szemöldökkel miközben egy széles vigyor is megjelenik arcvonásaimon és ezt folyamatosan is jelen is marad egy ideig. Ha ebbe az egészbe belegondolnék, nyilvánvalóan tisztában lennék vele, hogy a stílusom lehetne hangyányit hivatalosabb, de nem teszem.
- Monsieur Bernard, elképzelése sincs, hogy most álmaim munkáját vázolta fel nekem pár pillanat alatt. – jelentem ki még mindig azzal a fülig érő mosollyal a szám szegletében, majd egy pillanat erejéig közelebb lépek a főnökömhöz.
- Ha ezt komolyan gondolja, én benne vagyok. Nem is tudja, milyen hálás lennék! – mondom még mindig ujjongva, mint egy kislány, majd meggondolatlanul, vagyis inkább ösztönszerűen hozzáérek a velem szemben álló férfi alkarjához és még mindig örömömet kifejezve megszorítom azt, mint bárki másnál tenném.
Azonban ekkor szinte azonnal kapcsolok, hogy most túl messzire mentem és elszállt velem az a bizonyos ló, szinte egyidejűleg dermedek le és fagy le arcomról a vigyor, majd gyorsan hátrébb lépek, vissza a fémdoboz biztonságosnak tűnő falához tapadva.
- Öhm….elnézést. – motyogok inkább, mint beszélek, de aztán gyorsan sikerül is összeszednem magam és újra  az ajánlatára koncentrálni.
- Szóval ez most azt jelenti, hogy ma megoldom a jelenlegi ügyet, akkor egy külön csapatban dolgozhatok? – ismétlem meg még egyszer, amit igazából ő kínál nekem, hogy valóban jól hallottam s értettem-e a  mielőbb a mondandóját.
- Biztos vagyok benne, hogy elkapjuk ezt a csalót, ezt szinte garantálom. Mármint az ajánlatától függetlenül. És természetesen nem kérek fizetésemelést sem. – mondom neki kissé zavartan, fejemet megrázva,  szavaim mégis őszintén.
Ha eddig rá voltam kattanva a netes rabló ügyre, hát most csak még jobban zakatol az agyam a megoldás irányába. S nem csak azért, hogy bizonyítsak neki  vagy magamnak, illetve azért, hogy megkapjam ezt az álommunkát, csupán most már  végre akarok járni ennek az ügynek mielőbb.





× MEGJEGYZÉS × 1110

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Franciaország, Párizs

Hozzászólások száma :
15

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Szomb. Szept. 15, 2018 5:30 pm

á; Mlle Olivier

Felesleges információnak tűnik esetlegesen megjegyezni, hogy én viszont kifejezetten sokat nézek; már a nem létező szabadidőmben, amikor már végleg nem lehet tovább halogatni a szabadságolásomat, és jószerivel kényszerpihenőre küldenek. Legyél a lányoddal, azt mondják; fogalmuk sincs róla, hogy mindegy, mennyire igyekszünk a tökéletes, modern család álarcában tetszelegni Léoniékkal, amelybe még egy mostohaapa és féltestvér is belefér, azokat a hidakat már rég felégettük. A megemelt gyermektartási díj az egyetlen, amiért cserébe Léa hajlandó egyáltalán hazudni az ismerőseinknek; a rendőrkapitányi címmel magasabb fizetség is jár, neki pedig nem kell három műszakban dolgozni a tanár férje csekély keresete mellett.
Úgyhogy évente legalább tizenöt napom adódik, mikor hivatalosan szabadságon vagyok. Legalább egy hét, amikor már végleg nem tudok mások nyakára járni, és egy lazulj el, Bernard! felkiáltással rám csapják – képletesen – a telefont. És ebben az évi egy hétben a világ legborzasztóbb filmjeit nézem.
Lehet némi köze ahhoz, amiképp még anyám rendes munkája előtt valami patkánylyukban laktunk, és gyerekként csak az állami adók jöttek be, meg azok a borzasztó straight to TV filmek, amik egyetlen művészmozit sem tudtak volna megtölteni borzalmas scripjtük, rendezésük, színészgárdájuk végett. A tétlen délutánok évtizedes háttérzajai. Nem meglepő módon a készülő horrorok legalább háromnegyede borzasztó, és a listámon végzik. A kedvenceim a Végső Állomás filmek. Bár nem emlékszem pontosan, bizonyára akadt legalább egy olyan, amiben valaki egy lezuhanó liftben hal meg.
Mindenesetre, a rendőrök „elmebajosságával” sem tudok vitatkozni. Legalábbis, nyíltan. – Örvendetes, hogy ennyire megtalálta számítását sorainkban – mondom. Már majdnem elmosolyodom az ő arcára feszülő görbületet látva. Olvastam egy cikket, valami amerikai tudós bebizonyította pár évtizede, hogy a mondás, miszerint Mosolyogj a világra, a világ pedig visszamosolyog rád, nem is olyan nagy hülyeség. A mosolytól valamiféle kémiai reakció indul be, amitől a többi ember is sokkal pozitívabb színben lát minket. Majdnem olyan ösztönösen utánozzuk le a másik vidámságát, ahogy az ásítást. Szerencsére én ennek a késztetésnek is ellenállni tudok általában. Igaz, arról, hogy Mademoiselle Olivier milyen mértékben tud hatást gyakorolni rám a puszta jelenlétével, még mérsékelt információval és tapasztalattal rendelkezem. Valamit nyilvánvalóan megláttam benne, ha egyszer elég ráhatást gyakoroltam a nyomozókra az „átállítását” illetően. Nem ő lett volna az első bűnös múltú, akit gondolkodás nélkül börtönbe küldtünk, mindegy, mennyire „kicsi” részt is vállaltak magukra; és nem ő lett volna az utolsó sem, akinek büntetésének csökkentését ajánlottuk volna fel a segítségért cserébe.
Ő azonban meg sem lett vádolva; bevallom, régen volt, nem emlékszem, pontosan hogy intéződött el ilyen simán az ügye. Nagy segítség volt, az való igaz, és egy ítélettel a háta mögött nem jelentkezhetett volna az akadémiára. A jog ugyan tiszta, objektív és száraz, ám az már nagy mértékben a végrehajtókon múlik, kire és mit alkalmaznak belőle.
Amint az ő vagy Angelina Jolie bármely egyéb tulajdonságát felfedezni érzi magában, azonnal értesítsen – bólintok, nem egyetértésből, inkább jelzésként; ezt lezártuk. Nem is értem, hogy jutott egyáltalán eszébe ez a lehetőség. Persze, az embereket manapság biztatják arra, hogy gondolkozzanak a dobozon kívül, de a liftet azért nem feltétlenül kellene dobozként felfogni… Szellemi értelemben.
Megadom, az biztos, hogy nekem eszembe sem jutott volna az ötlet, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy egy kissé nem-e ez is benne volt a heves ellenkezés hátterében. Már a szürrealitáson kívül.
Húsz perc nem sok idő, ám majdnem ugyanilyen szürreális teljesen néma csendben álldogálni egy félig idegennel, pontosan jól tudva, hogy mindez az erős bürokráciai áthatás, központosítás és elsietett modernizálás terméke, miközben lenne jobb dolgunk.
Úgyhogy megszólalok. Legalább töltsük hasznosan az időt. – Higgye el, ez minden körben így megy – jegyzem meg szúrós félmosollyal, ám alapvető maliciózus felhang nélkül. A legtöbb hatalmi ághoz hasonlóan az igazságszolgáltatás is azt a képet igyekszik elhitetni mindig, mindenkor, minden körülmények között, hogy mindig, mindenkor, minden körülmények között ura a helyzetnek, és semmi sem éri váratlanul. Néhány év alatt az ember is rááll a hasonló információhordozásra; ha bekerülsz a körforgásba, ez elkerülhetetlen. Sosem fogom elfelejteni például azt az esetet, amiért az előléptetésemet kaptam. Még egy nyomozói csapat tagjaként lepleztem le egy készülő merényletet az akkoriban épp Franciaországba látogató monacói herceg ellen; erről azonban soha egyetlen betű sem íródott újságokban, mivel sikeres volt az akció, és néhány felettesemen, illetve az NBSZ-es összekötőkön kívül senki sem tud róla minda mai napig. Akkor kerültem át három évre a Nemzetbiztonsági Szolgálathoz, mielőtt személyes indokok végett (az egyik bennfentes miniszter fiát előléptették ) a gyilkossági csoport főtiszti állását kapva meg ismét visszatértem a rendőrséghez.
Léonie ezután vált el tőlem, bár szerinte még az első rendőrségi időszakom változtatta meg a kapcsolatunkat; Neki sem mesélhettem sohasem, mikkel töltöttem az időmet.
Ahogy Lara beszélni kezd a dologról, hogy mire jött rá, illetve mit szeretne tenni (már amennyit én megértek belőle), az az akkori önmagamra emlékeztet. Akit nem érdekelt más, csak az, hogy minél többet bírjon el, minél többet tegyen, és nem egyszer hajnali négykor találja magát a telefon mellett ülve, egy új, bizonytalan nyomot követve, nem törődve azzal, hogy az élet szó szerint elsiklik mellette.
Eszembe jut, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, Larának miféle élete van a munkán kívül. És hogy nem is kell érdekelnie.
A tartózkodási hely minden bizonnyal felettébb hasznos lenne, főleg, ha kiderülne, hogy nem külföldön tartózkodik, ahogy azt eddig sejteni véltük – morfondírozok. Ez talán csak az egyik ügy a sok közül, mely jelenleg fut, és cseppet sem a legnagyobb horderejű, de az ember nem engedheti meg magának, hogy valamit figyelmen kívül hagyjon csak azért, mert jelentéktelennek tűnik – ha az ő feladatkörébe tartozik, akkor köteles foglalkozni vele. Ezért érzem úgy legtöbbször, hogy egy egész klónhadsereg sem tudná minden feladatomat időben letudni.
Nem csak tetteti a frusztrációt, abszolút komolyan át is éli, ez jut eszembe az ösztönös cselekvéseit figyelve, mint ez a hajtúrás. Az egyik legalapvetőbb és legősibb ösztön – ha a valódi cselekedettől megfosztatunk, le kell foglalnunk a kezünket valamivel. Az is eszembe jut, hogy állítólag a női feromonok hetven százaléka a fejbőrön át távozik, többke közért ezért tartják olyan fontosnak az ápolását, tudat alatt. Arra hirtelen nincs adatom, a nő feromonjai vajon milyen gyorsan tölthetik meg a lift belsejét, s sikerül-e húsz perc alatt. Annak mindenesetre örülök, hogy a parfümje, ha használ egyáltalán, nem olyan erőteljes és orrfacsaró, mint néhány kolleginának. Az orrom mindig is érzékeny volt, érzékenyebb az átlagnál; a bonctermek például kifejezetten sokáig gondot okoztak, és sosem mentem a közelükbe evés után.
Amennyiben a városon belül található, nincsenek kétségeim azt illetően, hogy az elvárható reagálási idő intervallumán belül sikerül reagálniuk – döntöm oldalra a fejem. Vajon csak beképzelem, hogy mindezt kihívásnak szánja? – A fennhatásunkon kívül eső területekről természetesen nem tudok biztosat állítani; abba pedig ne is kezdjünk bele, mi lesz, ha esetleg az országhatáron kívül találnak rá… A nemzetközi kapcsolatok rögös útvesztőjén még maguk a nagykövetek sem igazodnak ki néha. Kénytelenek lennénk átadni a lehetőséget az Interpolnak, valószínűleg. – Azt pedig nem is próbálom titkolni, ahogy a szakmában más sem, mennyire nehezünkre is esik átadni valaki másnak egy tulajdonképpen komplett anyagot, ahol épp csak az i-re kell feltenni a pontot, majd minden befektetett idő ellenére úgyis az utolsó aláíró happolja el a dicsőséget.
Az viszont határozottan pozitív, hogy ilyen gyorsan meg lehetne oldani az ügyet, és a komolyabbakra fókuszálni a felszabaduló erőforrásokat. Például többek között az információs és adatelemző részleget. – Szóval úgy gondolja, hogy egyetlen kóddal megoldhatja, amire egy egész osztálynyi etikus hacker és mérnökinformatikus sem volt képes? – Ez, bár nem értek hozzá, de valóban lenyűgöző volna. A precizitást és a funkcionalitást mindennél jobban tudom értékelni. – Feltételezem, nem a csapatában lévő többi kolléga módszerét alkalmazza, és nem is dolgozik velük együtt szorosan… – Hiszen akkor nem jutott volna el a feltételezhető megoldásig. – A reális törvényi kereteken belül, persze. – Habár kijelentésnek hangzik, valóban kérdésnek szánom. Egyedül oldotta meg?A legkevésbé sincs ínyemre, hogy kirúgjam az IT osztályt, főleg, mivel a helyükre másokat kellene kerestetni. Egy újonc is sok problémával tud járni, nemhogy egy egész osztálynyi. De ha igaz, amit mond, és egyedül is meg tudja oldani a kódolást, úgy tűnik, feleslegesen kötjük a többiekhez. Mit gondol, lenne kedve egyedül dolgozni? – vonom fel a szemöldököm, hangsúlyomon azért érződik, hogy ez egyelőre csak feltételezés. Egy lehetőség, nem pedig ígéret. – Ha ténylegesen megoldja a dolgot, és működik, az pozitív hatással lehet a karrierjére. Mondjuk. Például úgy, hogy egy különálló nyomozócsoporthoz kerül, mint egyedüli számítógépes szakember. Nem jár érte ugyan nagyobb fizetés, és valószínűleg hosszabb, bizonytalanabb munkaórákat igényel, de az ilyen csoportok rendszerint megkapnak… Bizonyos szabadságot, amit a tetőtől talpig, az utolsó pontig dokumentált nyomozások tiltanak. – Több szabályszegést engednek meg. A cél érdekében bizonyos szinteken már bármit el lehet sumákolni. Ez pedig nem olyasminek tűnik, amit nehezére esne kihasználni.
törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Vas. Szept. 09, 2018 2:57 pm

Adam && Lara
Az élet pillanatok gyűjteménye. Az a lényeg, hogy minél több jó pillanatod legyen.
Igazából kezd egyre jobban elhatalmasodni rajtam az érzés és egyaránt a tudat, hogy mi ketten nem igazán tudunk közös nevezőre jutni, ami a liftből való kijutást illeti.
Személy szerint próbálok mindent megtenni, minden eshetőséget megpróbálni ennek érdekében, de irányából csak folyamatos akadályoztatást érzek.
Persze, nyilvánvalóan nem ez a hely lesz az, ahol halálunkat leljük, hiszen valaki úgyis hamarosan észlelni fogj a liftes problémát – mégis csak a francia a rendőrkapitányságról vala szó -, de én utáltam a tétlenséget.
Rövidke bűnözői mivoltom alatt megszoktam, hogy szinte nélkülözhetetlen vagyok és a legtöbb problémát nekem kellett megoldani a csapatban.  Talán most is ezért érzem azt a kényszert, hogy nekem kell itt a megmentőt játszani. Igaz, olyankor, mikor még nem éltem tiszta életet, nem gátolt semmiféle jóérzés vagy a törvény szigorú őre, mint jelen esetben Bernard, aki szemmel láthatóan a szabályok rabja.
Nem azt mondom, hogy valamiféle törvényszegést kell elkövetni, de abban biztos vagyok, hogy némi programmódosítás még senkink sem ártana.
Biztos vagyok abban is, hogy a mellettem álló férfi lazaság terén egyenlő a zéróval, azaz mostanában biztosan nem vásárolt belőle a boltban. Talán soha életében – de nem is az én tisztem ezzel foglalkozni, hiszen én hálás vagyok iránta vagy mi.
Ebben azonban nagyon is különbőzünk, hiszen én attól függetlenül, hogy rendőr lettem és a bűnüldözésben szeretnék segíteni, még nem jelenti azt, hogy a cél érdekében nem hágnék át egy-két jelentéktelen rendszabályt, amit szerintem még az sem gondolt rendesen át, aki meghozta őket, csak hát kellett valami, amivel komolyabbak hathat az egész rendszer.
Próbálom nem magamra venni a rendőrfőnök felém irányuló kicsit sem kedves, inkább gunyoros, talán még lekezelő stílusát is.
Egy: szerencsére nem vagyok az a sértődékeny nebántsvirág – a sors elég keményen kövezte ki nekem az idáig vezető utat -, aki egy-két durva mondaton felkapja a vizet, kettő: ő mégis csak egy igen nagyhatalmú személy lehetett, akivel nem szoktak szemtelenkedni, három: jóval idősebb lehet nálam, ezért talán némi tiszteletet érdemel.
Azonban nekem is megvan egy magamfajta csípős stílusom a nyitottságom mellett, ezért jelen esetben vissza is kell magam fognom, hogy ne szóljak be neki valami olyat, amit esetleg később megbánok.
- Bármilyen hihetetlen, sose nézek horrorfilmeket, dokumentumokat annál inkább. – felelek azért csak mégis valahogy egészen elszánt stílusban neki, mert nem szeretem, ha előre ítélkeznek felettem.
- Nem, jelen pillanatban ezt a liftet egyáltalán nem találom csodálatosnak. – húzom el a számot ezúttal helyeslésem gyanánt, miközben tekintetem végigcikázik a vasbörtön egész terültét, aztán tekintetem egy ideig a fémplafonon állapodik meg.
Miután elmondom neki az egyetlen lehetőséget, amivel kijuttathatom magunkat ebből a cellából, azt gondolom, hogy őt is cselekvésre bírom, de csalódnom kell. Ismét csak egy karót nyelt válasszal találom magamat szemben, ami teljesen lelomboz, mert megbizonyosodok arról, hogy most nem fogunk cselekedni.
Ha viszont ez nem történik meg, akkor kénytelen vagyunk tovább várni.  Miután pedig ezzel megbékélek, visszanyerem megszokott könnyed stílusomat.
Továbbra is próbálom nem felvenni a már-már sértő kérdését, miszerint az elmémmel lehet baj, de inkább megmosolyogtató a kérdése, mintsem bántó számomra.
- Hát mondták, hogy itt a rendőrök 90 százaléka elmebajos, úgyhogy én is beillek közéjük. – szalad ki a számon egy széles mosoly keretében, de mikor rám néz, hirtelen elkomolyodok és elhallgatok, mint egy csintalan kisgyerek.
Természetesen elvégezték rajtam azt a bizonyos vizsgálatot, amit csak gúnyolódás címén hozott fel, de nem akartam magyarázkodni és azt is tudom, hogy nem is várja el tőlem.
Rezzenés mentes arccal hallgatom végig, ahogyan kioktat, és azt ecseteli, hogy mit miért nem teszünk ISMÉT. Viszont, mikor az öltönyével jön nekem, szabályosan vissza kell fognom magam, hogy ne horkanjak fel és forgassam meg szemeimet. Vagy mégis megtettem? Nem vagyok benne száz százalékosan biztos.
- A nevem azért egy kicsit hasonlít Lara Croft-hoz. – szalad ki ismét a számon egy meggondolatlan tőmondat, de ismét csak kényszerítenem kell magamat arra, hogy hallgassak.
Igen, nem egyszer hallottam az újonnan szerzett kollégáktól erről a stílusról, hangnemről, arckifejezésekről, amiktől máris retteg mindenki, mégis így telibe tapasztalni valami egészen más „élmény.”
Innen is látszódik, hogy mennyire más világ vagyunk mi ketten és én mennyire nem is illek ebbe a kockáról kockára szépen kirakott rendszerezett világba. Mégis jól érzem magam és a része akarok lenni, ezért is nem hagytam már itt ezt az egészet.
- Rendben. Akkor várunk. – mondok csak ennyit halkan, a többit, amit éppen gondolok, inkább megtartom magamnak.
- Húsz percet csak kibírunk és talán a bűnözők is. – teszem még hozzá, majd feladva magam egy kicsit, elpakolom a táskába a szerkentyűimet, melyeket ebben a helyiségben már nem fogok használni.
Sóhajtva tekintgetek szerteszét, pedig már mindent csukott szemmel is le tudnék rajzolni, amit ebben a kis térségben láttam az elmúlt negyed órában. Közben én is nekidőlök a lift Bernard-ral szemben levő falának és számolom a perceket.
Nem igazán jut most eszembe olyan téma, amivel beszélgetést indíthatnék a főnökömmel, és nem is áll szándékomban, meglepetésemre azonban megteszi ő maga.
Felkapom a fejem a kérdésére, mint valami ugrásra kész, szimatot kapott kopó, akinek más célja sincs, csak elkapni adott áldozatát.
Ilyenkor nálam nincs helye sem komolytalanságnak, sem heccelődésnek, hiszen pontosan ez a személy miatt vagyok bent ma ilyen korán a munkahelyemen – nem a fizetésemelés miatt.
- Pontosan, róla van szó. – bólintok komoly arccal miközben a főnök szemébe nézek nyíltan, majd további érdeklődését hallva, újabb válaszra adom a fejem.
- Ha egyáltalán ott volt. – mondom grimaszolva egyet, hiszen biztos voltam benne, hogy eddig teljesen rossz nyomon futottunk.
- Igen, úgy gondolom. - felelek kérésére határozottan, hiszen bíztam benne, hogy az a bizonyos számsor, ami az éjjeli nem alvás helyett bevillant elmémbe, sikeres lesz.
- Mivel ő szintén egy hacker – nagyon jó hacker -, szinte bármit elhitet velünk, amit csak akar. Így megy ez ilyen körökben.  – kezdek bele rövidnek szánt monológomba, aztán ajkamba harapva folyatom azt.
- Csak egy valamivel nem számolt, méghozzá velem, és az a legjobb benne, hogy fogalma sincs, hogy a rendőrség embere vagyok, legalább is nem biztos benne. Mert, mint tudjuk, az eddigi igazságügyi informatikusaik, hogy is mondjam…khhm. Na, mindegy.
Pár nappal ezelőtt sikerült majdnem bejutni a rabló gépébe, de persze profi lévén mindig valahogy kizárt onnan.
– rázom meg fejemet egy kicsit morcos arckifejezéssel, de aztán halványan elmosolyodom magamban.
- Ha a mai kódom viszont stimmel, akkor könnyedén betörök hozzá és megszerzem a gépén tárolt összes információt és természetesen a tartózkodási helyét. Szerintem ezzel el tudjuk kapni. – folyatom szinte ugyanilyen hévvel és elszántsággal, mint ahogy belekezdtem a mondandómba, talán még jobban.
- Azonban egy biztos, gyorsnak kell lennem, mielőtt rájön, hogy bejutottam. Viszont ez a lift kissé meggátol ebben.  – emelem tekintetem az égnek egy újabb unott sóhaj közepette, majd ösztönösen hosszú, egyenes hajamba túrok a tétlenség miatt.
- Már csak az a kérdés, hogy az emberei készen állnak e, hogy elkapják őt azonnal, ha megvan a forró nyom? – teszem most fel neki én hirtelen a kérdést miközben farkasszemet nézek a nagyfőnökkel.




× MEGJEGYZÉS × 1115

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Franciaország, Párizs

Hozzászólások száma :
15

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Hétf. Aug. 20, 2018 2:20 pm

á; Mlle Olivier

Nem szeretek késni; ez kétségtelen. Ahogy az is kétségtelen, hogy egy olyan országban, mint a mi csodás patrie française-nk, ahol néha az emberek már csak azért is sztrájkba kezdenek, mert unatkoznak, kifejezetten bosszantó tud lenni. Sokszor valóban, őszintén elcsodálkozom, hogy működhet még mindig a rendszerünk, és miért nem taszítjuk olyan fertelmes káoszba, mint a görögök. Aztán általában rájövök, hogy valószínűleg ahhoz is túl lusták vagyunk, hogy csődbe vigyük magunkat. Ettől függetlenül sosem tudok nem elcsodálkozni azon, az emberek mennyire nem veszik komolyan magukat, a munkájukat; hogy ha kilencre kell beérniük, akkor miért kilenc óra ötkor ülnek kocsiba. Igazi rejtély.
Azt azonban még annak ellenére sem állítanám, hogy pánikba estem, hogy már előre elterveztem, igen hosszú és igen mélyreható beszélgetést fogok folytatni a karbantartókkal, és minden bizonnyal az igazgatótanácsnak is felterjesztem majd a rendszer felülvizsgálatát. Bosszantott a szituáció, igen. De igazából csupán tréfából jegyeztem meg a lánynak, talán újra működésre bírhatná a gépezetet; arra nem számítottam, hogy valóban képes lenne rá. Érdeklődéssel vegyes bizonytalansággal követem figyelemmel, amit csinál.
Szerintem Ön túl sok horrorfilmet nézett – vonom fel a szemöldököm. Nem tudom nem kihallani, mennyire nem érdekli, amit az imént mondtam. A fiatalság átka lehet, hogy azt hisszük, mindig mindenkinél jobban tudjuk, mire van szükségünk; pedig ha valakinek, Oliviernek épp elég nagy szüksége lenne egy jogi gyorstalpalóra, a múltjára való tekintettel. Nem biztos, hogy a tudását minden esetben nagyobbra fogják értékelni, mint a kárt szenvedő fél bajait; a törvénykezésben igen gyakran érezni a pénz édes illatát átlengeni a jogrendszert. – A levegőztető rendszer szerencsére nem gépiesített. Ezek a csodálatos masinák mégsem olyan csodálatosak néha, hm?
Amennyire bosszant a késedelem és a folyamatos sztrájkok, amik miatt lezárják a fél belvárost, annyira nincs ínyemre a tétlenség sem. Bármit megadtam volna egy régebbi liftért; nem feltétlenül azért, mert azokat még kézzel lehetett irányítani, annyira azért nem vagyok öreg, de az ajtót jelentősen egyszerűbb volt felfeszíteni. Ezek a króm és acél csodák legalább háromszáz kilogrammos nyomóerőt igényelnének; ha jól emlékszem az egyik ismerősöm előadására, akkor nagyjából ekkora erő kell ahhoz is, hogy egy Boeing 747-est kihozzák a zuhanórepülésből. Épp ezért van ott két pilóta; százötven kilóval talán még el lehet boldogulni, pláne, ha életek múltak rajta.
Makacs elhatározással bámultam a  rozsdamentes acél ajtókat, mögé képzelve a szelepeket és a hidraulikát. Állítólag ha az egész épület össze is omolna körülöttünk, ez a vaskalitka épen maradna. Sajnos amennyire jól tudta volna kint tartani a káoszt, épp olyan jól tart bent minket is. – Sajnos kávéval nem szolgálhatok – fordulok felé; őszintén fogalmam sincs, mit tudnék tenni, amire feltétlenül szükség van.
Aztán elmondja. Én pedig igazán nem tudom visszafogni teljesen a feltörni készülő nevelést; valamiféle kuncogó prüszkölés lesz a vége, mint mikor az ember egyszerre tüsszent és köhög. – Magánál nem végezték el a szükséges elmeállapoti vizsgálatot, mielőtt munkát adtunk, ugye? – kérdem komoly érdeklődéssel.  Nem láttam ebben sokkal több rációt, mint mikor a lányom azzal próbálja megúszni az esti fogmosást, hogy úgyis ki fog esni a foga, minek mossa meg?. Igaza van, persze. De mégis elfogadhatatlan hozzáállás. – Ez itt nem a Bourne-csapda, és sem Ön, sem én nem hasonlítunk Lara Croftra. Senki nem mászik semmilyen liftaknába. Vagy tudja mit? Ha szeretne, másszon. Ez Hugo Boss – csippentem ujjaim közé az öltönyöm hajtókáját. Nem arról van szó, hogy különösebben érzelmek kötnének az öltözékemhez, de szeretem tisztán tartani, ráadásul egy bizonyos szint felett az ember már nem ússza meg nyolc-tíz szigorúan személyre szabott öltönynél kevesebbel. Nem túlzás azt állítani, hogy egy éves fizetésem is benne van abban a sámomra egyébként érdektelen gardróbban; nem szeretném pazarolni.
Még nagyjából húsz perc, mire végeznek – nézek ismét az órámra. – Annyit, talán, nyaktörő mutatványok nélkül is túlélünk. – Összefonom karjaimat a mellkasom előtt, láthatatlan ráncot simítva ki az alkaromnál. Nekidőlök a derékmagasságban végig futó kapaszkodónak, a tükör és fém elegye az öltöny anyagán keresztül is hidegen feszül a hátamnak, a kapaszkodó pedig, hiába gömbölyű, mintha a vesémet nyomná. Az efféle kényelmetlenségek, általában, épp eléggé el tudják vonni a figyelmemet ahhoz, hogy ne akadjak ki a késésen vagy egyéb, ütemtervtől való eltérésen.
Habár az órám elég nyilvánvalóan nem ketyeg ilyen hangosan, mégis, szinte hallani vélem. – Azt mondta, az interentes rabló? Arra gondol, amelyik több százezer eurót lopott el a központi bankból? – Kérdésnek tűnik, de valójában kijelentés, és a kérdés maga kimondatlan marad. Az a rohadék többek között a rendőrségi alapítvány egyik fő támogatóját is jelentős összeggel rövidítette meg, így némileg személyes vonzata is akadt a dolognak. – A legutóbbi jelentésem szerint elvesztették a nyomát valahol a szingapúri átkötő állomás környékén. Hányadik pont is volt, amíg lekövették, a huszonhetedik? Úgy gondolja, hogy most valahogy mégis sikerült előre lépést tennie?
törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Hétf. Aug. 13, 2018 12:45 pm

Adam && Lara
Az élet pillanatok gyűjteménye. Az a lényeg, hogy minél több jó pillanatod legyen.
Úgy érzem, valahogy az összehangolódás nem megy nekünk, mindketten mást akarunk, és mégis ugyanazt, kijutni innen, ebből a francos liftből, viszont mindketten másban látjuk a megoldást.
Szavai arról árulkodnak, hogy nem igazán van oda az ötletemért, miszerint feltöröm a rendőrség rendszerét, viszont én egyedül így tudom megoldani ezt a kényes helyzetet.
Sok mindenre gondoltam, mikor ma reggel munkába indultam, de az semmiképp se jutott a eszembe, hogy majd beragadok a liftbe valakivel, pláne nem a  rendőrfőnökkel. Így kicsit nehezebb dolgom van, de még így sincs minden veszve.
Talán, ha bárki más van most itt velem, nem érdekelnek a szavai, amik erkölcsileg számomra nem sokat mondanak. Probléma van, hát meg kell oldani, és én úgy oldom meg, ahogyan tudom, ehhez értek.
Most mondjam meg neki, hogy ezeket az apró betűs részeket, amiket ő fejből ledarált, mg csak el se olvastam, amikor csatlakoztam a rendőrséghez? Azt hiszem, nem e legjobb ötlet, hiszen láthatóan neki ezek mindennél fontosabbak.
Sosem érdekeltek a szabályok, legalább is nem ilyesformán. Mindig is jobban érdekelt, hogy megbirkózzak az élet rám rótt feladatival, hogy azt tegyem, amiben jó vagyok. Midig csak magamra számíthattam.
Gyűlölöm a tétlenséget, az nem az én aszatlom, így most is gondolkodás nélkül a kezembe próbáltam venni a dolgokat, még ha talán, most belegondolva, ez nem a legjobb ötlet volt.
Csak komoly arccal bólintok párat, amikor rákérdez arra, hogy rácsatlakozni akarok e. Nem is értem, mire fel a közhelyes kérdés, hiszen ez a munkám, ezért nem ülök most valamelyik lepukkant francia börtön rácsai között.
Már egy ideje tejesen más dimenziókban járok, mint ő, csak a számsorozatokat látom és az ezernyi megoldást, amit valójában még nem találtam meg, de tudom, hogy ott van.
Fel-felpillantva rá a táblagépről hallgatom szavait, amik jelen helyzetben talán el se jutnak az agyamig, vagyis ahhoz hogy felfogjam őket, foglalkozzam velük.
Kit érdekel, hogy milyen cég foglalkozik a rendőrség biztonsági rendszerével, ha szar kódot írtak? Az emberek hajlamosak túlbonyolítani a legapróbb dolgokat is z életben és pontosan ezért tart ott a világ, ahol most. Hiszem, hogy ezért van az a sok háború, éhínség, gazdasági válság, globális felmelegedés, mert az emberek nem arra koncentrálnak, hogy megtegyék, amit tudnak. Valaki mindig többet akar, hasznot akar húzni, azok pedig kik tehetnének ez ellen, szabályok s korlátok közé vannak szorítva, ahogyan én most.
- Tudja, ha sokáig itt leszünk még, akkor talán már elmondhatjuk, hogy életveszélyes helyzetben leszünk, ugyanis egy idő után el fog fognyi a levegő idebent. – állapítom meg halkan jogi kitöréseit megcáfolva, de csak úgy, mintha a mai időjárási eshetőségeket állapítanám meg.
Nem vagyok az a pánikos típus és mindig az utolsó pillanatig harcolok, de amit mondtam, azok a tények voltak, jobb, ha ezt mindketten belátjuk.
Gúnyos megjegyzésére csak elmélyedek komor arcában, de nem felelek rá. Ha bárki másról lenne szó, elküldeném valami szebb helyre vagy szépen visszaszúrnék neki sajátos szarkasztikus stílusomban, de jelenleg nem tehetem, hiszen ő a többi ember fellett áll, vagy valami olyasmi.
Azonban az ezt követő bocsánatkérése, amit ugyan nem tudom, mennyire őszinte, igazán meglep és talán egy kissé ki is zökkent saját ritmusomból és még a kódolással is leállok egy perc erejéig.
- Nem, meg se fordult a fejemben. – szólalok csak meg halkan, amikor hozzáteszi, hogy reméli, nem szándékozom panaszt tenni ellene a munkaügyön. Na, tudom, hogy ezt nem azért mondja, mert netalán félne tőlem és a következményektől, csupán van benne valamiféle becsületesség az emberekkel szemben, amit én életem folyamán ritkán tapasztaltam meg.
Ezután, mintha mi se történt volna, folytatom a lázasan a munkát, amibe belekezdtem megoldásért kiáltva.
Ujjaim egyre gyorsabban kopogtatják az érintőképernyős billentyűzetet, az agyam pedig ide-oda kattog, de sajnos tudom, hogy a végeredmény még odébb van.
Újabb kérdése, mely türelmetlenül hat, zökkent ki ismét a kódfejtés világból, amiben otthonosan mozgok, amire én pedig megpróbálok egy őszinte választ adni.
- Mondhatnám, hogy jól. – rázom meg a fejem elgondolkodva. – De ha nem akarja, hogy belenyúljak ebbe a kódba és makacsul ragaszkodik, az előírt szabályokhoz, akkor van még egy szükséges lépés, amihez magár is szükség van. – ismét csak tényszerűen beszélek, közlöm az információt, majd tekintetem ismét csak a főnökre vetem és elgondolkodva, kissé ráncolt homlokkal nézek végig rajta.
- A helyet a következő: le kellene mászni a lifaknába, ott van egy doboz egy piros gombbal – jó esetben-, ami újraindítja az egész lift működési rendszerét. Innen már csak pár lépés a gépemről, és már újra is működésbe lép ez a vasbörtön. – magyarázom lazán miközben felvonom  szemöldököm, hogy Mr. Szabályokhoz Ragadt, hogyan is reagál a dologra, avagy leordítja a fejem, hogy mennyi sületlenséget hordok össze.
- Így nem kellene aztán kirúgni az egész IT-szakosztályt miattam. - teszem még hozzá most először elővéve humoros stílusomat és megeresztek magamnak egy alig látható vigyort is felé.
Végül is mi vesztenivalóm van? Csak a munkám vagy az életem. Ki tudja nála?




× MEGJEGYZÉS × 785

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Franciaország, Párizs

Hozzászólások száma :
15

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Pént. Aug. 10, 2018 6:47 pm

á; Mlle Olivier

Nem nehéz elkapni lopott pillantását; azt már komolabb feladat eldönteni, minek köszönhetem. További választ várt? Aligha, lévén nem igyekszik feltétlenül folytatni a smalltalkot, legnagyobb meglepetésemre. Ha hihetek Annie, a túlbuzgó személyi asszisztensem szavainak, akkor nem magának való, legalábbis az IT-s titkárnők elit köreiben így hírlik. Kissé nyomasztó, hogy Annie nem csak évek óta traktál hasonló, teljességében felesleges információmorzsákkal, de még meg is jegyzem őket. Igaz, jelen esetben már majdnem hasznosnak tűnik, ám ezt sosem kötném az orrára, már így is túlzottan el van bizakodva, ami jelenléte szükségességét illeti. Meg van győződve arról is, hogy mikor azt állítom, csak azért nem cserélem le másra, mert nincs humorom megint betanítani valakit arra, hogy és mikor szeretem a kávét, csak érzelmileg visszahúzódom.
Csak méregetne? Nem hiszem, hogy egy súlycsoport lennénk; az ő férfiegójára egészen biztosan nem vagyok veszélyes. Azt sem hiszem, hogy titkolnivalója lenne; a liftfalat kitöltő tükörben figyelem a testtartását, és cseppet sem tűnik feszültnek. Túlzás lenne azt állítani, hogy bízom benne, de semmi személyes; magamban sem bízom teljesen.
Eszembe jut, hogy talán egyszerűen csak néz. Mélyen gyökeredző ösztön váltja ezt ki, hogy kortól, nemtől és kapcsolati státusztól függetlenül mérünk fel mindenkit magunk körül, vagy nemi vetélytársi vagy potenciális partneri szerepét eldöntve. Kétségtelen, hogy a nők sokkal kevésbé feltűnően végzik mindezt, de nem láthatatlanul. Nem vagyok se ostoba, se önáltató vagy álszerény, és tudom, feltűnőbb és jóképűbb vagyok az átlagos férfitársadalomnál, épp ennek okán megszoktam, hogy a férfiak méregetése mögött általában versengés lapul (nem egyszer megkaptam már, hogy csak azért lehetek a pozíciómban, mert könnyű mutogatni a tévében), a nőké mögött pedig érdeklődés.
Olivier viszont nem hiszem, hogy a jegygyűrűt kereste az ujjamon. Valami mást. Ennek megfejtését nem kedvem hiánya gátolja meg végül (habár valószínűleg mély lelki sebek nélkül túlélném, ha örök rejtély marad), hanem a hirtelen, nem számított megállás.
Rácsatlakozni? – Nem tudom palástolni az értetlenséget a hangomban, sem azt a hunyorgást, ami arcomra kívánkozik. Valószínűleg nem látja; pont úgy, ahogy én sem értem, hol lehetne rácsatlakozni bárhol erre az átkozott, holtfénnyel kivilágított fémkalitkára. Nem vagyok túl öreg, ám a világ előrehaladása, s méginkább az emberek technika köré csavarodása felfoghatatlan és egészen szomorú, sőt, dühítő számomra. Érzékletes példaként, a mobil, praktikus okokból, rendkívül hasznos. Ha valakinél selfie-botot látok, páros lábbal rúgom ki, úgy, hogy a forgóajtó adja a másikat.
Egykedvűen kapok el valami pici tubust vagy flakont, ami a turkálás hatására veszélyesen kipördült Olivier táskájából. Nem nézem meg, mi az; rég megtanultam, hogy a női táskák olyan rejtélyeket foglalhatnak magukban, amikről sosem akarok tudni. Bár, a mellékelt ábra szerint, valami mégsincs ott, aminek kéne. Semmi sem jut eszembe, ami legjobb tudomásom szerint egy női táska tartalmát képezhetné, és segítene jelenlegi helyzetünkön.
Hogy a mije van a minek a mijében? Ha húsz évvel ezelőtt tesz nekem fel hasonlatos kérdést, talán engedek a rám törő értetlenségnek, és valóban kimondom a kérdést. Jelenlegi pozíciómban távolról sem engedhetem meg, hogy úgy nézzek ki, mint aki nincs tisztában mindennel. Ez a politika és a nagykutyák valósága; akkor is teljes bizonyossággal kell ismételnünk, hogy kezünkben az irányítás, ha rég fékfolyadék nélkül száguldunk lefelé egy hegyi szerpentinen, és hirtelen feltűnik a szalagkorlát. – Bizonyára Ön is tisztában van vele, hogy az IT részlegünk a legjobb az országban, és jelentős kormánypénzeket fordítottak az elmúlt időszakban a kapitányság rendszereinek korszerűsítésére. Minden elvárható és biztonságos összekapcsolást elvégeztek. – Valóban külön művészetnek számít sokat mondani a semmiről; úgy csűrni-csavarni a mondatokat, hogy még ha kellemetlen, valós pontra tapintott is egy makrancos újságíró a kérdésével, csakis azt válaszold, amit elmondhatsz, ráadásul úgy, hogy panasz ne lehessen a szóterelésre.
Valahol már majdnem lenyűgöz a tény, hogy jóformán számon kérte rajtam a lift dolgait. Mintha értenem kéne hozzá; mintha az efféle technikai gondok nem más feladatkörébe tartoznának, aki nemhogy nincs egy emeleten velem, de még egy épületben sem. Figyelem ügyködését, bár csupán a tényt, magát; akkor sem nézném a képernyőt, ha feltétlenül szeretné. – Remélem tudja, hogy egy magánkézben lévő szervezet, jelenesetben a liftkezelő Scheimbert France szellemi és jogi tulajdonát képző programkód módosítása sérti az Alkotmányban és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglalt tulajdonjog elidegeníthetetlenségét és háborítatlanságát, melyhez bírói ítélet nélkül sem önnek, de még nekem sincs jogom? – fonom össze a karom, rápillantva a karórámra. – Hacsak nem áll fenn közvetlen életveszély. Amiben, megegyezhetünk, nem állunk. Persze… – folytatom, miközben hátat fordítok a lánynak – Az Alkotmány azt is kimondja, hogy a tulajdonost terheli a tulajdonjog megsértésének bizonyítása. Tanú nélkül ingatag lábú kezdeményezés volna egy per. De ne beszéljen róla túl sokat. Nem szeretek hazudni. – Ami nem jelenti, hogy nem is tudok. Sőt. Tudom, hogy tehetséges, máskülönben nem vettem volna fel, de azt nem, hogy mennyivel jobb azoknál, akik a liftet vagy a rendőrségi rendszert programozták. Ha elront valamit, az Ő sara.
Ismét türelmetlenül pillantottam az órára; mintha elég mérges pillantással megállásra tudnám kényszeríteni az időt odakint. Hallom, ahogy Olivier ujjai lázasan kopognak a táblagépen, és már majdnem közel álltam ahhoz, hogy elmosolyodjak a megjegyzésén. Gúnyosan. – Remek ötlet. Arra gondoltam, ma ráállítom a technikusokat, hogy próbálják megszerezni egy bűncselekményből szerzett, szénné égett telefon szervezettbűnözés-gyanús híváslistáját, a liftre pedig kirakunk egy „Lépcsőzz, te lusta disznó” feliratot. De lehet, hogy egy felvonó programjának kódolása prioritást fog élvezni, valahol két gyilkosság, egy lefülelt terrorakció és egy elnöki merénylet előtt. – A kéretlen válasz még az én fülemnek is túlzottan rosszmájúan cseng. Habár makacsul úgy gondolom, hogy bocsánatkérésre nincs szükség, elvégre, a főnöke vagyok, még ha nem is egyenesen, a plafonra pillantok és megadóan emelem meg a kezeim, mindegy, mit mond vagy reagál. – Elnézést, Olivier. A tétlenség és késés hajlamos a rosszabbik felemet előhozni. Remélem, nem szándékszik a HR-re rohanni panasszal.
Kezd egészen nyomasztóvá válni ez a szűkös tér, amiben háttal állok az egyetlen másik lélegző-mozgó személynek. Sóhajtva nézek hátra a vállam felett. – Hogy halad? – Épp csak egy pillanatra látom felvillanni a kódsorokat a lift tükröződésében. Természetesen nem értem őket, de ezt aligha vallhatom be. – Maga annyiszor töri fel a rendőrkapitányság rendszerét, hogy már rutint szerzett benne… Vagy ki kell rúgnom az egész IT-részleget az óvatlanság miatt?
törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Szomb. Júl. 28, 2018 3:12 pm

Adam && Lara
Az élet pillanatok gyűjteménye. Az a lényeg, hogy minél több jó pillanatod legyen.
A helyzet a kellemetlenebbnél kellemetlenebbé válik számomra, de a legrosszabb az egészben, hogy pontosan nem is tudom az okát.
Talán a tisztelet és a hála – e két fogalom, mellyel sokat dobálóznak, de mégsem minden esetben használják őket megfelelő helyzetben -, melyek miatt van bennem ez a kényszeres zavar a jenlétében.
Még most is fülembe csengenek szavai, amikor már azt hittem, hogy számomra minden elveszett. Ő mégis kiragadott a mocsokból és adott egy újabb esélyt az életre, hogy most azt tegyem, amit kell, amire anyám is nevelt.
Nem vagyok naiv, tudatában vagyok annak, hogy ő, Adam Bernard nem a két szép zöld szememért, sem pedig jóindulatból adta meg ezt a lehetőséget, csupán felmérte a helyzetet, hogy miben is válok hasznára. Ettől függetlenül, én egy új életet kaptam tőle akkor, egy évvel ezelőtt, amikor bűnözőből hirtelen én magam is rendőr lettem és a bűnüldözés lett létem hivatása.
Életem során annyi mindenen keresztülmentem és az idő múlásával engem egyre kevésbé érdekelt, hogy megfeleljek bárkinek is, most mégis jelentkezik bennem ez a megfelelési kényszer a főnököm felé.
Minden bizonnyal egyáltalán nem szeretném elveszíteni az állásomat, amihez érzésem szerint rendkívül közel állok, aztán lehet, hogy mégsem?
Érzékelem azt is, hogy kifejtő válaszom nem igazán kelti fel érdeklődését a nagyfőnöknek, ami ebben az esetben talán még hasznomra is válik.
Az biztos, hogy ő nem a szavak embere, azonban abban is biztos vagyok, hogy pár odavetett szó erejével is képes letaglózni az alatta tevékenykedő embereket, s másokat is. Meg van hozzá a képessége, hogy csak a puszta jelenlétével félelmet, de legalább is zavart vagy bizonytalanságot keltsen a közelében lévő emberekben.
Ismét csak nem éppen tündérmeseszerű életutamnak köszönhetően egyre nehezebben engedek közel magamhoz bárkit is, egyre kevesebb lett az a személy, akivel szívesen cseverészem, avagy megbízom valakiben, de ha munkáról van szó, az teljesen más tészta, akkor, mint az említettem, mániákussá vagyok képes válni, teljesen megfeledkezem önmagamról.
Meglepetésként ér, mikor szinte tudomásul se veszi, amit az imént akaratlanul úgymond bevallok neki munkaszokásaimról.
Szinte már hallom, ahogy elküld valami szebb helyre, ami nem a rendőrőrsön van, vagy szépen egy zárkába küld hűsebb levegőt szívni, de végül ezek közül egyik sem történik meg.
Habár azzal is Tiszában vagyok, hogy mennyire jó vagyok abban, amit teszek, és hogy a rendőrség hasznára vagyok, csakis ezért vagyok itt.
Feltételezéseim szerint, Bernard rendőrfőnök ezért is huny szemet apró bakijaim felett, mert tudja, hogy mire van szüksége a rendőrség berkein belül.
Sokféle sztorit hallottam már róla, de egyikben sem az engedékenységéről, barátságosságáról vagy emberközelségéről volt híres. Most is tökéletesen azt a képet jeleníti meg megáról, amit egybekent is gondolnak róla az emberek, már ha mernek vele kapcsolatban bárkire is gondolni. Ki tudja, talán még azt is kiszúrja.
Most is érzem, hogy egyáltalán nem áll szándékában bájcseverészésbe folyni velem, amit én pedig jelen esetben díjazok is.
Két darab tőmondattal nyugtázza, amit elkotyogok neki lányos zavaromban – ami egyéként egyáltalán nem én vagyok -, persze arcvonásai semmit nem árulnak el arról, ami valójában a fejében járhat. Hiszen biztos voltam benne, hogy valamit gondol ezzel kapcsolatban.
Azután csak szemébe nézve bólintok egyet, amikor megtudakolja, hogy melyik szintre szeretnék eljutni a lifttel, hiszen mindketten tudjuk, hol helyezkedik el az IT-szakosztály.
Nem, még veetlenül se akarom rabolni a drága idejét, amit szemmel láthatóan olyan nagyra tart, habár még elejt egy-két mondatot nekem célozva, amiről őszintén megvallva fogalmam sincs, hogy komolyan mond, vagy csak gúnyolódik velem. Minden esetre, én kiérzek a szavaiból némi iróniát, amit persze nem veszek magamra.
- Majd igyekszem észben tartani. – jegyzem meg azért én is halkan miközben mindig komoly arcát méregetem, de aztán elkapom tekintetem és inkább a lift hívógombjait kezdem el nézegetni.
Részéről ennyi volt a kommunikáció, ezt rögtön látom rajta, így tehát én sem állok az útjába, csak várom, hogy végre megnyomja a megfelelő gombokat, majd a felsőbb szintekre jussunk a lift segítségével.
Közben gondolataim ismét csak azon számsorok közt cikáznak, amit az előző álmatlan éjszaka alatt „láttam meg”.
Azonban, mielőtt célba érnék, a lift csendes terében valami ismeretlen kattanás üti meg a fülemet, majd a helyiség fényei is arról árulkodnak, hogy nem minden úgy működik, ahogyan kellene.
Egyikünknek sem kell hangosan kimondani, azonnal tudjuk, hogy mi a helyet, pontosabban az elevátor meghibásodott, mi pedig bent ragadtunk. Nem első eset ez nagyobb városokban, sőt, ebben az épületben sem, mégsem hittem, hogy ez velem is megtörténhet egyszer.
Kérdésére, vagy inkább kijelentésére, csak felnézek ismét arcába, majd alig láthatóan elvigyorodok.
- Mindennek a szereléséhez értek, ha rá tudok csatlakozni. – szólalok meg talán kissé nagyképűen, de mégis őszintén, egy alig látható, mégis megjelenő pajkos mosollyal ajkam egyik szegletében, majd automatikusan a táskámba nyúlok tálgépemért. Mint másik rendőr nyúl azonnal az aktuális fegyveréhet, úgy veszem én kézbe a saját szerkezetem, nekem ez általában mindenre megoldást jelent.
Nem csak a munkám imádom, hanem a vele járó kihívásokat is, melyeket meg kell oldani, úgyhogy ez számomra egyelőre nem tehernek, inkább egy jó mókának bizonyul. Viszont, miután újra és újra a táskámba nyúlok, pontosabban már túrni kezdek benne, ez a mosoly legördül arcomról és helybe pillanatnyi bosszúság lép. De csak éppen pillanatnyi.
- A francba! – adok is némi hangot nem tetszésemnek, amikor rájövők, hogy a csatlakozó kábeleket, melyekkel fel tudtam volna csatlakozni a lift digitális számtáblájára és percek alatt újra indítottam volna ezt a fémtömeget, otthon felejtettem a nagy rohanásban.
Azt hiszem, ez még sosem fordult elő velem, miért is ne éppen most, igaz?
- Viszont semmi gond, így is meg tudom oldani, ha a lift működési rendszere is rajta van a rendőrségi szerveren. Mondja, hogy a lift benne van a rendszerben! – pillantok most felvont szemöldökkel a főnökre, de közben már neki is állok a táblagépen kipróbálni a lehetőségeket.
- Úgy néz ki, hogy így be tudok jutni, viszont ez nem lesz egy gyors menet. – jegyzem meg továbbra is a gépen bambulva és a billentyűgombokat nyomkodva elhúzott szájjal, miközben fejemben a fogaskerekek ezerrel munkánk látnak.
Mondanom sem kell, hogy a rendőrségi programok valami ósdi, elavult rendszeren alapulnak, aminek se füle, se farka.
- Mégis ki programozta ezt a szart? Akarom mondani, ez a program szörnyen rosszul van megírva, de tényleg. Ha egyszer kijutunk innen, ezzel kezdeni kell valamit. – rázom meg fejemet, miközben ontom magamból a szavakat, de közben még mindig dolgozom.




× MEGJEGYZÉS × 1019

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Franciaország, Párizs

Hozzászólások száma :
15

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Csüt. Júl. 26, 2018 1:00 pm

á; Mlle Olivier

Egyszer elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt két nyomozó szájából; az egy éve itt lévő Wellis a teljesen újonc Giroux-t igyekezett beavatni az itteni rendszer s annak fogaskerekeinek titkaiba. Az egyik ilyen mérhetetlenül fontos titok az volt, hogy Fánkos Péntekeken (melyre természetesen a munkaidőn túl kerül sor, a részvételem nélkül) néhányan zsebből fogadásokat kötnek, melyik ügyet veszem elő jövő hétfőn, s szállok „a nyakukba”, mint egy morgolódó tojóstyúk; az ő szavai. A fickónak mindig jár valami a fejében, ezt is mondta, már amellett, hogy néha fenyegetőzöm mosolygással, s bár mindezidáig nem tettem meg, a fenyegetés maga riasztóbb, mint kilátásba helyezni valakinek a forgalomirányítói munkakört. Valami nyilván mindig midenkinek jár a fejében, képtelenség a semmire gondolni, mindegy, azok a pelenkás jógik mit mondanak a hegy tetején, elvégre, a Semmi is Valami. Az emberi agy nem úgy van kondícionálva, hogy éber állapotban képes legyen elméjének totális kiürítésére, még ha sokszor ennek ellenkezőjét igyekeznek is bizonygatni. Wellis valamije azonban specifikusabb volt ennél, valami, amivel pokollá tehetem az életüket, valami, amivel túlórára kényszeríthetem, valami, amitől minden nyomozó idebent a haját tépi, mégis, sosem kerül be a hírekbe. És innen tudod, hogy az a valami sikeres lett; hogy a média nem beszél róla, mert senkit sem érdekel, ha valami a rend szerint működik, csakis a hibát és a káoszt dívik mások elé tárni, épp, mint valami szaftos pletykát egy tyúkpartin.
A nagy valami mellett azonban számtalan másik is torlódott elmémben jelen pillanatban; a tény, hogy ki kellene cserélni a mosdókagyló vízcsöveit, mert éjszaka hallom, hogy csöpög; hogy Elodie kivételesen péntektől vasárnapig nálam lesz, és valahogy rá kell jönnöm, épp melyik rajzfilmes hősért rajong. Hogy újra kell festeni a parkolóban a szegélyeket, mert Langlois rendszeresen a helyemre próbál beállni, ha később érkezem. Hogy a hatodikon lévő irodám melletti konyhában cserélni kell a filtert, mert rendszeresen zaccos marad a kávé.
Hogy őszintén nem értem azon embereket, akik törvényt szegnek. Mikor még nyomozó voltam, rendszeresen megkérdeztem, miért?, ám egyik válasz, egyik elhebegett élettörténet sem adott kielégítő okot. Olivier egyike azon keveseknek, akiknek rendőrkapitányi rangom ellenére ismét feltettem ezt a kérdést. Vajon minden próbálkozásom ellenére mégis hatott rám valamelyest a hasonló életkörülmény, az apafigura hiánya? Nem, nem valószínű; szükségünk volt rá, hát használtuk. Most nem okoz gondot, hát marad. Ennyire egyszerű. – Igen? – kérdezek vissza. Nem várok kifejtő választ, sőt; a tárgyilagosságot szeretem, és azt, ha nem használunk felesleges szavakat professzionális körökben. Nehéz persze professzionálisan figyelnem, ha a egyszer inkább tűnik saját lakása helyett véletlenül betévedt egyetemista bulizónak, mint rendőrnek. Ehhez nincs sok köze a korának; ahogy öregszik az ember, úgy lát mindenkit egyre fiatalabbnak, s kezdi megérteni, miért nem vették komolyan régen. Olivier ráadásul nem is tartozik azon koravének közé, akik könnyen feledtetik el az évtizedeket, hiszen tulajdonképpen már tíz éves koruk óta a zsémbes öregember posztra gyúrnak – nem, benne nincs meg ez a visszafogott marconaság. Valószínűleg most is csak utógondolatként érkezik a felismerés szavait követően. A szemöldököm, úgy tűnik, ma nem pihenhet. – Soha. Nyilvánvalóan. – Ha nem tanultam volna meg uralkodni az arcomon, talán még egy kaján görbület is kunkorodna a szám szélére, ahogy a gombok világító oszlopához fordulok. – A négyesre? – kérdem, bár feleslegesen; az IT-szakosztály egésze ott kapott helyet, a gazdasági- és csalási alosztállyal együtt. Már majdnem mulatságos a gondolat, hogy Olivier-hez hasonló szószátyárokat párosítottak olyanok mellé, akiknek a tej is megalszik a szájában. Megnyomom az ő szintjének hívógombját is, az ajtók pedig ismét záródni kezdenek; imáim meghallgatásra találnak, mikor nem érkezik újabb utastárs.
Ez igazán megnyugtató és dicséretes. Ezek szerint már ketten vagyunk. Ha nem vigyáz, a végén kinevezik a Hónap Dolgozójának. Csak így tovább. – Szerettem volna bevezetni a csekkolós rendszert, ám úgy tűnik, az igazgatótanács tetszését nem nyerte el az ötlet, talán pont azért, mert ők is csesznek időre beérni vagy időben elmenni. Az öregedés másik átka; az ember megtanul mindent csak úgy elengedni és elfogadni, kihuny az ifjonti hév lángja, hogy úgy mondjam, s helyére a realitás szürke mocsara kerül.
Nem valami szürke póni van Elodie meséjében…?
Részemről igen gyorsan lezártnak tekintem a beszélgetést, és az órámra pillantok; még hét másodperc, és nyílik az ajtó a negyediken, további kettő, és a hatodikon, ami azt jelenti, tizenkét másodperc csúszásban leszek, de talán még túlélem. Az idő telik, egy, kettő, három… A várt enyhe megakadás azonban jóval hamarabb érkezik, mint kellene; a lift műfényei pislákolni kezdenek, néhány pillanatra ki is alszanak; a panelen vörösen villan fel a vészjelző gombja.
Összeráncolom a szemöldököm, és szinte reflexből nyúlok az emeleti gomb után, habár hiú remény, hogy valamelyikőnk véletlenül megnyomta volna a stop-gombot. – Fenébe – pillantok a tetőre. Nem a bezártságot nem kedvelem; a késést. Hiába nyomom meg a vészhívót, a vonal másik felén senki sem felel. Aztán eszembe jut, hogy az egyik csodálatos újítás az igazgatótanács részéről a házon belüli vészhívó beüzemelése volt; minden liftből érkező a recepcióhoz fut be. A lány talán nincs ott, vagy nem veszi észre a hívást, de az sem lepne meg, ha pont most ment volna el kávéért. – Remélem, jó a memóriája, annak a kódnak várnia kell. Hacsak véletlenül nem ért a liftszereléshez.
törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Vas. Júl. 22, 2018 11:46 pm

Adam && Lara
Az élet pillanatok gyűjteménye. Az a lényeg, hogy minél több jó pillanatod legyen.
Mániákus. Sokan használják a mindennapi életben annak kifejezésére, ha valaki valamiért mérhetetlenül rajong, valamit megállás nélkül és ösztönszerűen végez, ha valamivel nem tud leállni, odavan bizonyos dolgokért, tevékenységekért.
A nagykönyv szerint a mánia abszolút orvosi probléma, mely kezelésre szorul.” Mániának nevezünk minden pozitív dolog iránti, feltűnően erős fizikai aktivitást és örömöt.”
Mániákus. Mégis ennek neveznek azok az emberek, akik ismernek, és azon kevesek is, akik kicsit jobban. Mégsem gondolnám magam orvosi esetnek.
Amíg anyám élt, teljesen normális gyereknek voltam mondható, viszont a halála után az árvaházban valamivel el kellett terelnem  figyelmemet, el kell nyomnom a hiányt és a fájdalmat, így váltak mániámmá a könyvek, amelyeket nap mint nap bújtam, ha tehettem. A nevelő szüleimnél így kezdtem el mániákusan nyomkodni a számítógép billentyűzetét, egyre mélyebbre ásva magam a programozás világába, majd ugyanilyen hévvel ittam a tudást az egyetemi éveim alatt, amikor csak annak éltem, hogy az egyik legjobb diák legyek.
Utána következtek a sötét éveim, amiket manapság legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből, de a hackelésben is megszállott voltam és sajnos ez lett vesztem is, minek folytán azt hittem, elindulok egy még sötétebb és végeláthatatlan lejtőn, de most mégis a rendőrség egyik embere vagyok én magam is.
Most a munka lett az a dolog, aminek szentelem az életem, de maradtam a számítógépek világában, és azt hiszem, maradok is. Az emberek nem éppen az én asztalom, valahogy nagy részük idegesítő egyed számomra.
Munkamániás vagyok, maximalista, ez meglátszik abban is, hogy az egyik nem megtalált algoritmuson, egy nem feltört kódon zakatol az agyam, ahelyett, hogy aludni tudnék.
Aztán meg sem várva a hajnali óracsengést, ami jelzi, hogy ideje lenne a reggeli futásnak, majd munkába menetelnek.
Most azonban, hogy végre beugrik az a fránya kód, felpattanok a kellemesen puha ágyamból és egy gyors reggeli készülődés után munkába indulok, az edzés kárára jelenleg persze. Hosszú hajamat csak úgy szétterülve hagyom a vállaimon, ehhez farmert és bőrdzsekit veszek fel, nem sokat gondolkodva most külsőségeken.
Talán nem éppen rendőrhöz méltó tempóban vezetem a fekete Peugeot-t, ami a sebességkorlátozásokat illeti, de most mindennél előbb ez irodában akartam lenni, ahol a terveim végre megvalósíthatom.
A kapitányság épületébe érvén, szinte fel sem tűnik az a pár kolléga, akivel esetleg összefutok ezekben a korai órákban. Bár igazából jelenleg fogalmam sincs arról, hogy mennyi az idő, de feltételezem, hogy még nincs itt a munkaidőm kezdete.
Lábaim gyors léptek segítségével közelítik meg a liftajtót, ami a kívánt helyre vinne, viszont az már majdnem bezáródik előttem.
Na, nem fog ki rajtam egy nyamvadt ajtó, ezért hirtelen, erősem megmarkolom az összetolódó ajtó egyik végét, de akkor az újra kinyílik a szemem előtt, én meg majd beesek rajta.
Azonban időm sincs azon gondolkodni, hogy hogyan is lépjek befelé, mert meglátom magammal szemben teljes, fölém tornyosuló valójában azt az embert, akivel nagyon nem szerettem volna most találkozni.
- Főnök….akarom mondani, Monsieur Bernard. – hebegek kissé zavartam a meglepő találkozás hatására, hiszen most is épp az történik, amire számítok vele kapcsolatban. Lekezelő, átható pillantás, amiből tudom, hogy azonnal a múltam alapján ítél meg, még akkor is, ha neki köszönhetem, hogy nem éppen a dutyiban csücsülök. Még most sem tart többnek egy bűnözőnél, csak azt látja, ami a felszínen van, pont, mint a legtöbb ember.
Nem mintha bárkinek is meg akarnék felelni, nem, erről szó sincs. Az évek alatt már megtanultam, hogy csak saját magamnak és magamért felelek, de valamiért jelen helyzetben mégis zavar ez a néma véleménynyilvánítása.
Az évek elég kemény lánnyá kovácsoltak, aki nem fél senkitől, aki meg tudja védeni magát, mint verbálisan, úgy fizikálisan is, mégis, azt hiszem, Ő, Adam Bernad az egyetlen személy, akitől jelen időben tartok.
Nem ismerem az okát, hogy miért, csak azt tudom, hogy a jelenlétében kevésbé akarok az lenni, aki vagyok, és kevésbé akarok most ebben a bizonyos liftben is lenni.
Tartásom azért mégis van, így ez a csupán pillanatnyi bizonytalanság nem látszik rajtam, így be is lépek mellé, de azért nem túl közel hozzá az elevátor szűkös helyiségébe.
Közben még mindig engem figyel ugyanazzal a tekintettel, habár szerintem ő mindenkit így méreget. Vajon tud ez az ember mosolyogni egyáltalán? Nem mernék rá fogadni, hogy igen.
- Jó reggelt. – viszonozom végül én is a köszönését a belépés után, de a következő szavait, a feltételezését hallva, apró ráncba szökik szemöldököm.
Most komolyan azt hiszi, hogy a plusz pénz reményében vagyok bent ilyen korán? Hát igen, mit is gondolhatna egy megtért bűnbanda tagról?
Ó, igazán? Akkor vissza is fordulok! – ontanám ki szenvedélyesen a szavakat magamból, ha bárki mással állnék szemben, de nem, neki nem így felelek.
- Igen, uram, tisztában. – felelek komoly arccal, miközben azért fenntartom vele a szemkontaktust.
- Igazából csak valami beugrott az egyik „hackerkolléga” kódjával kapcsolatban – tudja, az internetes rabló, azt akarom mielőbb kipróbálni. – mondom most már nagyobb beleéléssel mondanivalómat, hiszen valóban égek a vágytól, hogy megtegyem és elkapjam a kismadarat.
- Viszont a program, amit használok, nincs meg a saját gépemen. – kezdek bele, de aztán rájövök, hogy neki nem biztos, hogy tudnia kell arról, hogy otthon is dolgozok, pontosabban be tudok lépni a rendőrség szerverébe, az ugyanis szabályellenes.
- Mármint...én….soha nem lépek be a rendszerbe házon kívül. – javítom ki magam egy enyhe kis grimasz keretben, habár nagyon jól tudom, hogy lebuktam. Sosem voltam jó hazudozó. Talán most azonnal kirúg engem és elküld melegebb éghajlatra, de talán meg is érdemlem.
- A lényeg, hogy nem a plusz bérért vagyok itt munkaidő előtt. – fejezem be végre zavarodott monológomat, miközben újra farkasszemet nézek a komor nagyfőnökkel, majd egy kicsit hátrébb lépek és a lift falának támaszkodom.




× MEGJEGYZÉS × 901

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Franciaország, Párizs

Hozzászólások száma :
15

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam Vas. Júl. 22, 2018 2:30 pm

á; Mlle Olivier

Lendületesen haladok végig a rendőrkapitányság kihaltnak ható folyosóján; most egyetlen csörgő, elavult vezetékes telefon vagy nyomtató zörgése sem nyomja el lépteim hangját, ahogy a liftek felé török. Szinte oda sem figyelve pillantok a fali órára a recepció felett, miközben köszönök az ügyetlenkedve papírokat rendező lánynak a pultban. Azt hiszem, még csak gyakornok, nem csoda, hogy rásózták a korai műszakot; az óramutató majdnem pontosan félúton járt hét és nyolc között. Innen huszonöt másodperc a liftekig, a benti út pedig további tíz. Éppen félre fogok az irodámba érni, ha minden jól megy.
A lány alig vesz észre, és szinte bárgyú mosollyal viszonozza a köszönést; mindig így reagál. Még nem sikerült rájönnöm, vajon Ő is épp úgy a hormonjai rabja, mint a legtöbb korabeli, és a bódult görbület nekem szól, vagy valóban bárgyú. A papírok rendezéséhez és a telefon átirányításához tulajdonképpen nem kell túl sok ész, így egyik eset sem zavar különösképpen. Az én ízlésemnek túl… barna. Biztosan szoláriumba jár, természetellenesnek tűnik.
Alig néhány kolléga lézeng bent az irodák üvegajtajai mögött, az épp ügyeletes szerencsétlenek; én magamtól jöttem be ilyen korán. Rég Nem aludtam már ötnél tovább, egyszerűen képtelen vagyok, és akkortájt az edzőtermek, uszodák és parkok is kihaltabbak, nem áll fenn az ismerősbe botlás esélye. Párizs nyolcig alszik; és ha azt mondja, kilenckor kezdődik a munkaideje, az azt jelenti, kilenckor botladozik le az autójához, majd meglepődik, amiért megint dugóba kerül és elkésik. Az emberek őszintén megdöbbentenek néha; látják a problémát, kezük ügyében a megoldás, és mégis ugyanúgy folytatják az életüket, azt várva, majd más eredményt kapnak.
Einstein ezt nevezte őrületnek.
Mélyen beszívom a levegőt, mikor már a sápasztó neonfénnyel megvilágított liftben állok; a padlótól-plafonig tükörben végignézek magamon, láthatatlan ráncot simítok le az öltönyömről. Csak a saját arcszeszem illatát érzem, még nem érkezett meg a seregnyi rendőr, akik egész nap odakint rohadnak a melegben, hogy kellemetlen testszag-kavalkádot hagyjanak maguk után. Nem az ő hibájuk, persze, de ez nem teszi kevésbé kellemetlenné. Talán be kéne építeni egy szagtalanító rendszert, a nem létező támogatási erőforrásokból.
Már kezdem érezni az enyhe utó-savasodást a végtagjaimban a leúszott hosszoknak köszönhetően. Kevés kellemesebb érzés van a világon, mint a jóleső fáradtság. Legfeljebb az egyedüllét csendje egy fárasztó nap után, vagy épp előtt; a mai is annak ígérkezett, ahogy újabban az összes, ám egy cseppet sem bánom. A liftajtók már majdnem bezáródnak, mikor hangot hallok a folyosón; nem vagyok biztos benne, de mintha valaki, hangfekvés alapján egy nő, épp a lift felé sietne. Nem ismerem fel, de ösztönösen nyomom meg a nyitó-gombot, még épp időben. Arra azonban nem számítok, aki végül fogad. – Olivier…? – vonom fel egyik szemöldököm. A lány, akit azóta nem igen láttam, hogy megtettem neki az ajánlatot, aminek köszönhetően most épp nem börtönéveit tölti. Nem altruista filantróp tendenciáim vezették atyai ösztöneimet kézenfogva, természetesen; megesik, hogy a szabályszegők is hasznosak lehetnek a társadalomnak, a megfelelő körülmények között. Annyiban azonban biztos vagyok, hogy nem hétkor kezdődik a munkaideje. – Jó reggelt – köszönök végül semleges hangnemben, arrébb állva, hogy elférjen mellettem a liftben, ám ne érjen bele feltétlenül a személyes terembe. Azt bárkitől nehezen viselem; az öltönyömet ráadásul csak gőzzel lehet ránctalanítani. – Ugye tisztában van azzal, hogy az önkéntes korai kezdés ellenére nem fizetünk túlórabért…? – Más okát ugyanis nem igen látom az ittlétének. Hacsak nem utólag törleszt, késések vagy korai elmenések, esetleg hiányzó óraszámok miatt. Vagy fogalma sincs, hány óra.
törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Lara & Adam Vas. Júl. 22, 2018 2:30 pm
Szereplők: Lara Olivier és Adam Bernard
Helyszín: Párizsi Rendőrkapitányság
törvény embere
avatar
Korom :
40

Tartózkodási hely :
Párizs, Franciaország

Hozzászólások száma :
10

reagok :
6

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Lara & Adam
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: franciaország-
Ugrás: