welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots

Arnfrød Morstad, Henrik Morstad

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

↳ Team Morstad ~ Let's make some memories
TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Szept. 20, 2018 1:29 pm

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Elnéztem Arn mellett. Úgy tűnt, mintha egy végtelen úton baktatnánk előre és csak reménykedhetnénk, hogy bármit is találunk. Közben persze ujjaim görcsösen piszkálták a zsebemet, ahová az imént a telefonomat csúsztattam, remélve, hogy megrezdül… remélve, hogy még hallok Alarisról. Elviselhetetlennek tűnt az érzés, hogy elment, miután azok a dolgok történtek. Már-már attól tartottam, hogy ennyi volt, megkapta, amit akart és én többé nem láttom. Csak kétségeket vártam utána, de valójában nem volt már egy sem. Olyan volt az egész, mint egy megvilágosodás, mintha valaki hideg vizet öntött volna az arcomba és én végre kinyitottam a szemeimet. Egy dologra nem álltam készen. Arra, hogy mindezt mással is megosszam… mintha féltem volna attól, amit majd a szemükben látok. Gyűlöltem csalódást okozni és ettől még mindig úgy rettegtem. Jobb volt a mosolyom hazug maszkja mögé bújni, azt állítani, hogy minden tökéletes… de ahogy elnéztem azon a végtelennek látszó úton és attól tartottam, hogy talán sosem lesz vége, csak egyetlen kérdés bujkált bennem: Vajon lehet örökké hazugságban élni?
A másik karommal átkaroltam a húgom vállát és finoman magamhoz húztam. Az illata megnyugtatott. Olyan biztonságos volt, mint az otthonunk. Olyan kellemes és megnyugtató volt, mint mikor besétáltam a szobájába, ledőltem mellé az ágyba és csak hallgattam azt, amit meg akart velem osztani. Ő és Arn voltak az én támaszaim, mintha egy hatalmas torony lennék, ami nem tudja megtartani magát… csak reméltem, hogy ők is így éreznek irántam és megbíznak bennem. Az elmúlt napokban annyit adott nekem a bátyám, hogy nem tudtam meghálálni… és tudtam, hogyha Hellnek is elmondtam volna az Ida-ügyet, gondolkodás nélkül támogatnak. Ők nem a szüleink voltak, még ha tartottam is attól, hogy Arn is majd ugyanazzal a csalódottsággal tekint rám, ahogyan ők fognak. Tudtam, hogy így lesz, hiszen hiába az egyetem, ha egyszer őrültségből mindenféle nővel összefeküdtem és az egyik valószínűleg tőlem terhes… és mi lesz, ha megtudják, hogy meleg vagyok? Igen, modern világban élünk, de apa kifejezetten konzervatív. Anya pedig… anya pedig kedves – annak ellenére, hogy általában túl sokat akar tudni, túlságosan aggódik – és tudom, hogy csalódna. Tudom, hogy milyen fény csillogna a szemébe, mert már láttam, még ha nem is miattam volt.
– Miről beszélsz? Egy ilyen szépségért minden herceg sorban állna. – Simítottam végig a húgom vállát, hogy még jobban az ölelésembe vonjam. Igen, mindig is egy fiúsabb csaj volt, de ettől függetlenül ugyanaz a kék szempár nézett vissza a világra, amit mindennap a tükörben láttam és az bizony szívdöglesztő… hiszen én már csak tudtam. – De természetesen mindegyiknek velem kell megküzdeni, vagy a bátyókánkkal.
Megpróbáltam én is elmosolyodni, habár megint új erőt vettek rajtam a kételyek, mintha a friss levegő kicsit arcon csapott volna. Megint rám talált az a rengeteg kérdés, az a rengeteg keserűség, amit mindennél jobban gyűlöltem. Nyugtatásképpen megint a zsebemre csúsztattam a tenyeremet, közben a húgom barna tincseibe szagoltam. Meg akartam találni a magam békéjét, még ha újonnan is fedeztem fel, miért nem tudtam eddig igazán szeretni. A szerelem érzése is új volt… talán azért nem lebegtem a föld felett, mert eddig rettegtem, hogy többé nem látom. A szavai viszont azt bizonyították, hogy még visszatér. Ezért is akartam újabb üzenetet küldeni és aztán kapni tőle… hogy még jobban megnyugtasson, még erősebben dobogjon a szívem.
Hell emlékeket hozott fel, olyanokat amikre jó visszaemlékezni. Míg Arn mesélt csak elmosolyodtam és próbáltam az elmém mélyéről olyat előásni, ahol mindhárman ott voltunk és mindig erőt ad, megmosolyogtat, ha csak előkerül. De hát annyi ilyen volt… annyira sok ilyen, képtelenség lett volna egyre ráfogni, hogy ez a kedvencem.
– Erre emlékszem! – Nevettem fel és még közelebb vontam magamhoz a hugicát, bele sem gondolva, hogy a következő ilyen rántással már fájdalmat is okozhatnék neki. – Nem figurákat, ki akartunk festeni bohóccá… kár, hogy nem sikerült! Kifejezetten jól állna amúgy a piros orr.
Persze nekem közel sem volt olyan élénk ez az emlék, mint amilyen a bátyánknak lehetett. Egészen kiskoromról csak egy-egy halvány emlékkép maradt meg. Ez az alkalom történetesen azért, mert Hell különösen nagy hisztit produkált Breki miatt. Nem kedvelte azt a békát, amit őszintén szólva megértettem akkoriban, hiszen ijesztően guvadt szemei voltak.
– Akkor is jó voltam egyébként, csak téged utánoztalak. – Gyerekes vigyor mellett nyújtottam ki a nyelvemet. – Hell, neked mi a kedvenc emléked?
Valójában tudtam, hogy rám is sor kerül majd… de valójában olyan szívesen kimondtam volna, hogy meleg vagyok. Kötetlen helyen voltunk, csakis hármasban és én nem emlékekről akartam csevegni… hanem újakat akartam alkotni, talán nagyobb őszinteségben, mint korábban. Azt akartam, hogy Alarison kívül is olyannak szeressen valaki, amilyen vagyok, mert én ilyen vagyok és ez nem valószínű, hogy valaha változni fog. Még is, mikor szóra nyitottam a számat, kiszáradt a torkom és ideges lettem. Még meg is remegtem egy pillanatra.
– Az én kedvenc emlékem nem túl bonyolult. – Próbáltam normálisan beszélni, mintha nem is valami másba kezdtem volna. – Influenzás voltam, nem tudom, hogy tőletek kaptam-e el, de egy héttel korábban ti is az ágyat nyomtátok. Emlékszem, hogy anya több réget takaróba bugyolált, mert nem bírta nézni, amint a nyolc éves kisfia reszket. Ki kellett mennie gyógyszerért, egy pár perc volt az egész és téged kért meg, Arn, hogy figyelj addig rám. Mindketten bejöttetek a szobámba és lefeküdtetek a két oldalamra. – Mosoly szökött az arcomra, ahogy eszembe jutott a kis Hell, amint feloltott az ágy melletti lámpát.
– Te meséltél, hugica, Arn meg árnyékbábozott falon hozzá… – Még szélesebbre húzódott a szám, annyira, hogy kivillantak a fogaim. – Mire anya hazaért, gondolom megint mélyen aludtam, mert ti ketten annyira megnyugtattatok.
Szószám: 907 ~ Megjegyzés: Bocsika, lesz ez jobb is. ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Kedd Szept. 18, 2018 5:46 pm

Morstad twins & Arnfrød


„Ha százszor végigmegy is az ember egy úton, mégis minden alkalommal talál rajta valami mást.” – Gail Tsukiyama
– Csak az autó ragadt itt, mi nem. Én nem fogok itt kuksolni és várni, míg a madár se erre járó ember ide téved. – mert nem fog, tudom. Hiszen jó ideje nem jön és nem is megy el egyetlen egy autó sem. Mintha el lennénk átkozva ma. Mintha mind esetleges kis bűnösök lennénk, akik a múltban elkövetett hibáikért most kapják meg a méltó „jutalmukat”. Számos olyan eset lehet, amiért most a Sors így ajándékoz meg minket. De tudom, hogy ez is csak egy újabb próbatétel. A lelkemnek. Hogy mennyire vagyok kitartó és meddig vagyok képes elviselni, ha éppen a leginkább nehezebb helyzetben vagyunk.
– Nem az én hibám, hogy ez a hely ennyire béna és a térerő is máshová bujdosik csak pont ide nem. – enyhén vállat vontam, az öcsém kirohanására a huszonegyedik századbéli térerőhiánnyal kapcsolatban. Nem tudtam mit tehetnék. Inkább hagytam, hogy mindenki összeszedje azt ami a számára a legfontosabb. Én a pénztárcát, a mobilt és egy táskát vettem a hátamra. Ami tele volt mindenféle bugyutasággal, amit ki kellett pakolnom belőle és három vastagabb felsőt gyömöszöltem bele. Szó szerint, lusta voltam babusgatni a ruháinkat, plusz azt a csöppnyi de nem itt hagyandó ásványvizet amit fene se tudja mikor vettem, mégse ittam bele most pont jól fog. Nem kötöttem a testvéreimre, hogy mégis mi a jó eget matatok az autó belsejében, szerintem elég nyilvánvaló volt: épp gondoskodni próbálok rólunk. A testi épségünkről. Ki tudja hol lesz itt térerő? Mert én tuti, hogy nem.
– Kész vagyok! – jelentettem ki daliásan, miután sikeresen összepakoltam és lezártam a kocsit. Készen álltam a gyaloglásra, arra, hogy ezt nem fogom egyhamar elfelejteni. Tényleg nem. De legalább nálam van a szürke „A” betűs jó meleg pólóm, ami megvéd a hidegtől. Nem direkt utánozom ezzel Alvin-t a mókust, pusztán véletlen, hogy nekem is van egy hasonló típusú, ám mégsem piros felsőm.
„Ahhoz, hogy az ember győzni tudjon, hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is.” – Erich Wolf Segal
Elől meneteltem, hogyha lehet akkor én legyek az első aki rohanni kezdjen a benzinkúthoz megvegye a benzint és… persze ez még siralmas helyzet volt. Mert csak azt tudtam merre kell menni, de azt nem, hogy mennyit. Kezdtem volna feladni, amikor Hell előállt egy lehetséges időkitöltéssel. Végül is, vannak ennek a lánynak igazán érdekes ötletei, ha éppen nem hisztizik. Ezért visszahúzódtam, bevártam őket, nem rohantam előre, nem hagytam le őket, inkább melléjük akarom mondani mögéjük kerültem, hogy hátulról átkarolhassam mindkettejüket a vállánál.
– Tudjátok… Akármi történik, van egyvalami ami soha nem törlődik ki az emlékeimből. Jó igazából sok olyan kedves közös emlékünk van, amire mindig mosolyogva emlékszem vissza. Még akkor is ha néha sokat veszekszem veletek. De… Az első együtt alvás a nagyiéknál? Tudom, hogy kicsik voltunk, de te Hell… Ne haragudj, már akkor is sokat nyafogtál. Otthon hagytuk „véletlenül” a kedvenc mackódat, aki nélkül nem tudtál elaludni. Ennyi idő után bevallhatom, hogy én dobtam ki anya táskájából és csempésztem be Breki békát, akit te ki nem állhattál. Bár gondoljatok csak bele! Ha nincs ott a béka plüss, akkor nem derül ki soha, hogy igazából szeretlek titeket és nem azért nem hagytalak titeket aludni, mert gonosz vagyok, voltam, hanem mert nem akartam, hogy rémálmaitok legyen. Nem emlékszem mit meséltem nektek, de annyi szent, hogy elaludtam és közöttetek ébredtem fel. Henri te épp motyogtál valamit, arról, hogy… Rajzoljatok figurákat az arcomra? De ugye nem sikerült, mert felnyitottam a szemeimet és agyon csikiztelek titeket. A nagyiék azt hitték, hogy verekedünk és azért van akkora visítozás a szobában. – pedig valóban úgy hatott az egész, mintha az életükre törnék, holott dehogy. Csak… piszkálni akartam őket. Igen. Mert én komolyan erre születtem.
– A nagyi meg is dorgált, de ez már csak a vele járó rossz volt. A lényeg azon volt, hogy először kellett egymás mellett aludnunk. Mert nem volt még akkor külön ágy. Istenem, hogy viszolyogtam tőletek, főleg mert Hell te, épp akkor élted hisztis korszakodat és Henri te, csintalan voltál. Akármit mondjanak anyáék, hogy milyen jó kisfiú voltál, azért volt olyan pillanat amikor ez megkérdőjelezhető. – ez most látszik meg leginkább. Mert van amit ki tudunk nőni, de van ami az egész életünk részévé válik, ami formál minket. Ilyen a bennem lévő piszkálódás, amit próbálok, tényleg próbálok kinőni, elhagyni. De néha nem megy. Ezzel persze szerintem nincs semmi baj, de néha idegesítő. Tudom. Különben Hell se oltana le ha nem lenne muszáj.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Remélem tetszik.      •• Zene: Sweet Dreams••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szomb. Szept. 15, 2018 10:59 pm
Arn & Morstad twins


Többször éreztem magamat egyedül, még többször feldúltan vagy értetlenül és nem kevésszer képzelődtem, hogy mi történne, ha fognám magamat és picit elmennék. Egy közeli parkba, megetetni a madarakat, gondolkozni, aztán zenét hallgatni, lefeküdni egy padra és lehunyt szemmel fittyet hányni, hogy ki mit gondol. Aztán vándorolnék tovább és így élném a nomád életemet békésen, magányosan. Lehet, hogy egy motelben kötnék ki, aztán állást találnék vagy utazhatnék a nagyvilágban. Lehet, hogy egy rendőri irodában találnám magamat, mielőtt kettőt pisloghatnék,vagy leütnének, és ki akarnának rabolni, de csalódottan vennék tudomásul, hogy nekem sincs több rejtegetni valóm, mint a rákényszerülteknek.

De amint a második feltételezést el is képzelném, egy családtag hangjára felocsúdva folyton rájövök, hogy nem lehetek ilyen önző, s ha pont miattuk is jut eszembe hasonló, őket féltem. Mit tennének, mit éreznének?
Nem. Inkább bizonyítom, hogy képes vagyok talpra állni, és értékes lábnyomot hagyni a Földön. Azt hiszem. Minden olyan ingovány, a gondolattól is szédelgek.
Amikor viszont abban a helyzetben voltunk mindhárman, hogy nekivágjunk a semminek, az orrunk után, egészen megrettentem. Arn ujja a végtelen útnak tűnő látványra mutatott, nem tűnt kecsegtetőnek. Ilyenkor vajon miért száll minden bátorságom inába? Miért nem érzem a „szabadságot”?
- Hát… Menjünk. – Hisz' mi mást tudtam volna mondani, nem akadályozhattam meg az egyedüli megoldásnak látszó kiutat, mégha rossz érzés is volt elhagyni az egyetlen biztos pontot.
Gondolataimba mélyedve nem számítottam Henrire, de nem taszítottam el magamtól, valahogy jobbnak ítéltem ebben az esetben normális, szerető húgként viselkedni, bár – igaz, nem vallottam volna be neki – jól is esett közeledése.
Kérdésére nem feleltem, vajon az lenne a jobb, ha meghazudtolnám magamhoz híven vagy komolyabbra fordulna a szó? Szoktunk ám néha szeretetteljesek lenni egymással, végképp ha tényleg észrevesszük a másikon, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben. Mostanság azt hiszem, mindketten kikaptuk a feladatokat az élettől. Lehet ezért nem voltak ilyesféle beszélgetéseink?
- Azt hiszem, egy ideig maradsz is a herceg szerepében. – Viszonoztam a mosolyt, kissé nekidőlve, de valójában keserűséget éreztem a torkomban. Nem miatta, hanem képtelen vagyok kezelni, hogy még mindig maradtak bennem olyan részek, mint amikor makacsan befestettem a hajamat zöldre és hiába három hétig anya mosta a hajamat, ugyanolyan élénken tündökölt a szín. Rám ragadt és akárhogy dörzsölöm, talán egész életemben kísérteni fog.
Mert igenis nehéz úgy iskolába járni, hogy azokkal a visszahúzódó diákokkal szemezek, akiknek lehet megrövidíthettem volna a szenvedését, ha kiállok értük, vagy csupán magamért.
Egy birka vagyok. Akárhogy áltatom magamat, hogy más vagyok, hogy nem állok be a sorba, ugyanolyan birkaként viselkedtem.
Sajnálom. Miért olyan nehéz szó ez? Több hónapja ott van a görcs a torkomban. Jó ötlet lenne egyesével felkeresni mindenkit? Sajnálom. Ennyi az egész.
Nem lehet, képes vagyok rá, de nem szabad, rontanék rajta és még feltűnösködésnek venné ki magát. „Még te akarod magadat beállítani az áldozatnak?” Ez megtörténhetne. Ugye megtörténhetne?
- Mindenki mondjon egy kedvenc emléket! Közös emléket. – Böktem ki pár perc csend után, nem volt szabad túlságosan átgondolnom mindent, nem most, amikor a családé volt a szerep. Valamiféle játékot találtam ki, ami elterelte a figyelmünket és még jóra is fordulhatott, mert ismerve magunkat nem sok volt hátra, hogy nevetés törjön elő belőlünk, méghozzá egy nosztalgia keretében.
- Ki kezd? – Személy szerint Arn-nak adtam volna át a stafétabotot, de nem akartam, hogy diszkrimináció legyen és felmerüljön a „melyikünk a legjobb bátyó” kérdéskör. Csak azért gondoltam így, mert a társasjátékok zömében az idősebb kezd és megszoktam, ennyi az egész.

§ Szószám:   § Zene: ez is jó ide § Megjegyzés: késve, de szeretettel    
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog


Hozzászólások száma :
26

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Vas. Szept. 02, 2018 9:26 am

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Ha át is léptük Oppegård közigazgatási határát a városka… sőt sokkal inkább falucska, még jóval messzebb vehetette valóban tényleg mindennek a kezdetét. Erre felé nem volt más, csak végtelennek ható út, na meg pár kellemes fa. Egy pillanatra körbe néztem, kezem máris ösztönösen a zsebemmel babrált, hiába hagytam a telefont az autóba. Még mindig izgatott voltam, a szívem hevesen kalapált, ahogy azokra a rövidke üzenetekre gondoltam, amiket Alaris küldött. Egy órával korábban még az hittem teljesen megfeledkezett rólam, most viszont, egy másik embernek éreztem magam.
Nem igazán értettem, mi is az amivel szemezek. Persze azt sejtettem, hogyha a benzin fogyott ki, akkor nem a motorháztető alatt találjuk meg a problémát. Talán a bátyám csak ellenőrizni akarta, hogy nem ott történt-e a tényleges gond. Én nem láttam semmit, csak egy csomó, mocskos, büdös valamit, amihez nem szívesen értem volna hozzá. Ráadásul közben Hell is a nagy autószakértőnk is megjelent némi nyújtózkodás után. A megjegyzésére csak horkantottam egyet. Sejtettem, hogy nem rám és Arnra gondolt, mikor két eszes egyént emlegetett, de már megszoktam az ilyen szurkálódásokat, így csupán egy erőltetett bájvigyort eresztettem meg felé.
– Ugye nem ragudunk itt? – kérdeztem halkan, ám annál hiszérikusabb hangon a bátyámat, amikor Hell egy kicsit elvonult. Nem akartam persze kétségbeesni, de éppen egy órája kezdtem úgy érezni, hogy az életemnek legalább egyetlen, Alarisra vonatkozó pontja nem kezd szar lenni teljesen… nem voltam rá felkészülve, hogy a semmi közepén haljak meg, csak azért, mert a bátyám nem tankolt.
A húgunk a telefonját nyomkodva tért vissza. Erre csak felhúztam a szemöldököm, már mielőtt kiszálltam az autóból észrevettem, hogy nincs térerő. Neki ez valószínűleg nem tűnt fel, mert elég vadul próbálkozott a készülékkel.
– Persze, hogy nincs térerő! Miért is lenne a 21. században? – Háborogtam. A szívem, mintha kihagyott volna egy ritmust. Alig vártam, hogy újabb üzenetet válthassak Alarisszal és erre semmi esélyem nem volt.  Hirtelen nem is nagyon figyeltem a „pótbenzinre.” Csak meredtem a kocsi belseje felé és azokra a finom csókokra gondoltam, amiket Alaristól kaptam. Ez legalább egy csepp melegséggel töltött el. Jól esett még csak az emlék is egy ilyen szörnyen kilátástalan helyzetben.
„Odébb kell gyalogolnunk.” Erre a mondatra kaptam fel a fejemet, először a bátyámra, majd Hellre pillantottam. Nem tudtam eldönteni, mennyire jó ötlet itt a semmi közepén sétálgatni, azt sem tudjuk merre… de ott ácsorogni sem akartam a kocsi mellett. Nagyobb biztonságban éreztem magam Arn mellett. Ő volt az egyetlen, akibe megbíztam, ha nehéz helyzetekről van szó… nem véletlenül az ő vállán sírtam legutóbb. Talán jobb is, ha erről a kis élményről Hell nem szerez tudomást, csak gúnyolna érte. Azt hiszem, fogalma sincs mennyire szar dolgokon mentem túl az elmúlt hetekben.
– Kell a telefonom, mielőtt elindulnánk bármerre is. Egy sürgős üzenetet akarok küldeni… – magyaráztam. Közben visszasétáltam én magam is az autó mellé.
Kinyitottam az ajtót és benyúltam az ülésen felejtett készülékért. Megszokásból ugyan feloldottam a képernyőt, de egy pittyegés jelezte, hogy nincs térerő. Nem érkezett új üzenet, csak Alaris utolsó mondatai jelentek meg a világító képernyőn. Újra eszembe jutott, mennyire hiányzik és egy kicsit elszomorodtam. Éreztem, hogy a szokásos keserűség ott gyűlik a számba, elrontva az addigi alakuló „jobb kedvemet.”
– Mehetünk. – Mondtam és elindultam a bátyám után, amint készenállt a gyaloglásra. Reméltem, hogy Hell hagyja, hogy átkaroljam a nyakát és odahúzzam magam mellé. Imádtam a közelembe tudni azt a kis szörnyeteget és ma még alig láttam igazán. Éppen csak annyira, míg hátra fordultam, meglehetősen kényelmetlen pózba.
– Mielőtt éhenhalunk a semmi közepén, el kell mondanod mennyire szeretsz, Csipkerózsika… ugye tudod? – Ezúttal én voltam a soros a cukkolásban. Ehhez pedig egy bájos mosolyt is mellékeltem az én drága húgomnak. – Most csak én jutottam neked hercegnek.
Szószám: 601 ~ Megjegyzés: Bocsika, lesz ez jobb is. ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Pént. Aug. 31, 2018 5:00 pm

Morstad twins & Arnfrød


„Időnként épphogy megúszni a tragédiát legalább olyan trauma, mintha megtörtént volna velünk.” – J. R. Ward
Kétségkívül a mai nap azok közé fog tartozni amit valamilyen módon felejthetetlennek tartok, pusztán csak azért mert nem egyedül vagyok. A testvéreim körbe vesznek és csak ez számít. Hiszen ha belegondolunk lehetne a kapcsolatunk sokkal rosszabb is. De valami mégis mindig összetart minket és ezt nem tudom mivel megmagyarázni. Hiszen akármilyen elvetemültek legyünk, szerintem egyikünk sem hagyná a testvérét a pácban emésztődni. Viszont nekem van egy olyan rossz szokásom, hogy nem kérdezek. Pedig mennyivel jobban tenném ha így tennék! Számtalan bajt meg tudnánk előzni, még az én döntéseimet is jobban befolyásolná az ők gondolkodásmódjuk, a búbánatuk, a stresszes életük.
– Veszünk mindent a benzinkútnál amit kell és remélem, hogy lesz zöld tea is. – kell, hogy legyen, de valahányszor teletankolom benzinnel az autót sose az jár a fejemben, onnan vásároljak is még valamit, mert az otthoni dolgokról nem én gondoskodok. Kivéve ha megkérnek rá vagy anyánk így büntet. Hozz ezt, vegyél azt, szerezd be innen lehetőleg most.
De minden normális benzinkút mögött vagy mellett van egy kisebb bár rész. Ahová az emberek beülhetnek, pihenhetnek egy kicsit. Ihatnak kávét vagy zöld teát, esetleg forrócsokit vagy mást. Vagy ha ez a kis bár rész jobban felszerelt akkor lehet, hogy még ehetnek is. Minden az elhelyezkedéstől függ, hogy mennyire van közel a városhoz. A mi benzinkutunk úgy tűnt nem most lesz elérhető a számunkra, hiszen még közel sem vagyunk a városhoz. Szerintem nem most ebben a pillanatban fogunk ott lenni. Tehát a meglepetésnek fuccs, az autóból is mondhatni a legjobbkor fogyott ki a benzin. Nem éreztem tőle jól magam. Hiszen egyszer végre-valahára úgy tűnt valami jól sülhet el, de aztán meg kiderül, hogy nem.
Elhúztam a számat a kocsi előtt, ami arról árulkodott, hogy mennyire felelőtlen vagyok, ha arról van szó. Talán ha nem kellett volna kitérőt tenni, akkor lehet, hogy éppen csak elég lett volna az üzemanyag a következő benzinkútig. Na de mindegy. Fő a nyugalom.
– Én… – csak ennyit tudtam elsőre kimondani a testvéreimnek. Persze mondhattam volna, hogy hibáztam.
„Kétségbe azok esnek, akik teljes bizonyossággal látják maguk előtt a véget.” – John Ronald Reuel Tolkien
Mégis erőt próbáltam venni magamon. Nem akartam hagyni, hogy a kétségbeesésem átragadjon a testvéreimre is. Már magában szörnyű az, hogy nincs térerő sem. Persze tudhattam volna, hogy a megyénkben ez a legrosszabb útvonal, mert sem térerő sem annyi autó nem jár erre felé, talán éppen azért ami miatt mi is itt ragadtunk. Ez rosszabb, mint a Halál völgy, Kaliforniában. Na jó, lehet, hogy nem. De most ez a mi Halál völgyünk.
– Oppegård nem a semmi közepe, de térerő az tényleg nincs, szóval éljen a térerő hiánya. – nem voltam elragadtatva tőle, hiszen bárhol sokkal jobb lett volna, csak nem itt. Ezt onnan tudom, hogy erre még a madár is alig járt, nemhogy az autósok.
– Nyugalom. A helyzet az, hogy nincs benzinünk. Minek tartsak pótbenzint? Azt gondoltam elég lesz és kitart egy benzinkútig, különben is mindig rendesen szoktam tankolni. Még akkor is amikor nem kell. – persze a jelek szerint megesik, hogy pont elfelejtem ezt megtenni. Mert az agyam nem a tankoláson gondolkodott, hanem valami egészen máson.
– Kell, hogy legyen egy benzinkút arra! – azzal előre mutattam a kezemmel. Előre, a semmibe.
Ez a nap fájni fog nekem még, de nem lehetek stresszes. Nem akadhatok ki.
– De a legfontosabb a térerő. Odébb kell gyalogolnunk, hogy telefonálhassak… Eskild-nek. Ha szerencsénk van akkor nem ivott még semmit és hozhat benzint! – de ettől eltekintve inkább előre hajoltam és megnéztem az autó éltető motorját. Bár mielőtt bármi értelmeset is mondhattam volna a testvéreimnek hátrébb húzódtam a kocsitól.
– Nos az bizonyos, hogy nem fog lángba borulni a kocsi, ám haladéktalanul benzin kell szóval… – ilyenkor bánom, hogy nem pakolok ide még egy biciklit is arra az esetre ha már megelégelném a vezetést, akkor legalább legyen mit használni, de nem.
– El kell indulnunk valamerre, mert, hogy itt nem maradhatunk az biztos. – nem akartam, hogy a testvéreim ilyesmit is átéljenek, ez bizonyos, ám mindig történik valami kétségbeejtő fordulat, talán pont akkor amikor nem számítunk rá.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Remélem tetszik.      •• Zene: Sweet Dreams••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Kedd Aug. 28, 2018 11:41 pm
Arn & Morstad twins

Felnyitva pilláimat el kellett telnie néhány percnek ahhoz, hogy teljesen felkeljek, vagy legalább felfogjam a körülöttem történteket. Henri nem volt a kocsiban, ez pedig arra a következtetésre vezetett, hogy biztosan végre eleget tettek kérésének és enyhíthetett magán. Még mindig szórakoztatott a fennálló helyzet, és biztos voltam, hogy a ráaggatott becenév rajta is marad egy ideig, hacsak nem találok ki újabbat.

- Remélem, a benzinkúton lehet zöldteát is kapni. – Tettem hozzá csak mellékesen, és ezt kivételesen nem beszólásnak vagy egy piszkálás kezdetének szántam. Mindig jobban preferáltam a teát, hiszen sokkal egészségesebb, nem lesznek sárgák a fogaim és méghozzá finom. Persze, nincs bajom a kávéval, és anno sokat is ittam, amikor még volt olyan szó a szótáramban, hogy randevú, na meg, hogy Ron, de így utólag úgy tűnik, mintha csak felnőttesdit játszottunk volna. Lehetséges, hogy ez az első oka, hogy inkább a teafélékhez nyúlok, de ebből legalább bűntudat nélkül fogyaszthatok, amennyit csak akarok. Mivelhogy, ha kávé, akkor rengeteg cukor, és nos, azt hiszem, nem kell ecsetelnem a következményeket. Lehet egészségügyi tanácsadónak kellene mennem? Felírom a listára, a cirkusz mellé.
- Ha-ha-ha… - Forgattam meg a szememet jól láthatóan, majd az ablaküvegnek döntöttem fejemet, végül azonban elmosolyodtam, ahogy folytatódott a szám. Megmelengette a szívem, ahogy kívülről elképzeltem magunkat, így hármasban a semmi közepén, hiába nem mondja ki egyikünk sem, alig vrtuk ezt a napot, s nem csak a nagyiék miatt. Szerettük egymást mindenféle veszekedés ellenére is, ezt mindenki jól tudta magában, ezáltal pedig egészen boldognak éreztem magam
Egy ideig. Volt valami rossz előérzetem, ami már piszkált egy ideje, de a zenébe merülve bele se gondoltam, aztán egyszer csak, ahogy a gyorsan elsuhanó tájat szemléltem, a jármű sebessége csökkent. Zavartan pillantottam fel és a visszapillantóban Arn arcát vizslattam. Vajon mi jár a fejében?
Ezt meg is válaszolta rendkívül kulturált megjegyzésével, összeszorított ajkakkal küzdöttem az ellen, hogy bármit is odaszúrjak, hiszen nem akartam, hogy kikeljen magából. Henri pillantására megvontam a vállam, mondván fogalmam sincs, mi történt, de tippelni tudok. A két első ülés szélében megtámasztva könyökömet dőltem előre, ahogy a fiúk mind kiszálltak és onnan figyeltem a helyzetet.
- Na, mi van? – Ordítottam ki, hogy beavassanak, de miután a felhajtott motorháztető teljesen eltakart kicsapva a kocsi ajtót kiszálltam. Először megnyújtoztam, igaz, hogy nem túl régen ültünk egy helyben, de így is jólesőe kiroppant a hátam. Hát, az biztos, hogy az ülőhelyzetben alvás nem a legkomfortosabb.
- Hármunk közül kettőnknek van esze, és egy ért a kocsikhoz, szóval ki vele, mi a baj? – Pillantottam Arnra a válasz után kutatva és picit természetesen cukkoltam Henrit a szokás kedvéért. – Tudod, ez nem a legjobb alkalom a viccelődésre. – Ráncoltam össze a homlokom, mindeközben közelebb hajoltam a kocsi alkatrészeihez, azokhoz a csöpögő, büdös izékhez, mintha ezzel megérteném a problémát. – Mármint… A semmi közepén vagyunk,  Arn. – Jelentettem ki, mintha senkinek nem tűnt volna fel, hogy rohadtul még egy tehén sem legelt a közelünkben, nem mintha az sokat segített volna. Körbepillantottam a területen, és mint egy tökéletes túlélő filmben a „semmi” teljes fogalmát írta le a táj. Olyan érzésem támadt, hogy jobb, ha nem folytatom -, bár tény, hogy szórakoztató lett volna – inkább visszatértem az autóhoz és behajoltam a nyitott ajtón át a telefonomért.
- Nem tudom, hogy erre ti gondoltatok-e, de… - Lassan visszatérve hozzájuk feloldottam a készüléket, s nem meglepve, de elkeseredetten haraptam ajkamba. – Térerő sincs. – Feléjük fordítottam a képernyőt, mintha bizonyítékra lenne szükségem. Egy kicsi reményt dédelgetve próbálkoztam mindenféle trükkel a hálózat felélesztésében, mint például újraindítottam a mobilt, aztán egy kicsit eltávolodva a leparkolt járműtöl csápolva kerestem a jelet, de… semmi. Azt hiszem, ez egy meghatározó szó a kalandunkban.
- Na jó, nem baj. Gondolkozzunk! – Mikor voltam utoljára az a fél, aki bátorít és tényleg küzd a célért? Esetleg iskola projektekben, de akkor sem érdekeltek mások, elvégeztem a munkát (általában nem pusztán a rám eső felét), a többiek nem érdekeltek, a lényeg, hogy a végén azt lássák, hogy igenis megküzdöttem, és ne azt, hogy az egész társaság a bűnös a megoldatlan projekt miatt. Ez viszont más téma. – Arn, nincsen olyan pótbenzined? Tudod, amit a csomagtartóba szoktak rakni tartaléknak… - A remény, a remény, a remény… de mit is ér, ha folyton valami bökkenőbe esünk. Sóhajtva vártam, hogy történjen valami csoda, de nem úgy tűnt, mintha bárki a Földön pont erre akarna kanyarodni. Igazából lehetséges már azt sem bántuk volna, ha másik bolygóról érkeznek a megmentők, csak valaki… bárki.

§ Szószám: 716§ Zene: ez is jó ide § Megjegyzés: cuki bátyóknak    
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog


Hozzászólások száma :
26

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Hétf. Aug. 27, 2018 7:03 pm

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


„Szeretni való kis szörnyecske.” Szinten önkéntelenül vigyorodtam el ezen a kijelentésen. Ahogy kibámultam az ablakon és a tükörben megláttam magamat, azonnal le is olvadt az arcomról. Hát ez volt az, amit olyan jól ismert mindenki és eddig olyan őszintének tűnt. Most még ez is műnek hatott, ami csak el akarja fedni a bennem kavargó érzéseket. Egyszerre voltam keserű, ugyanakkor nagyon is izgatott. Az Ida-ügy csak nem akart megoldódni, legalábbis egyelőre ott ücsörgött a vállamon és addig nyomorgatott, míg a testem és a lelkem egyszerre nem adta meg magát neki. A húgom persze valóban imádni való volt, minden szurkálódásával együtt öleltem volna magamhoz, ahogy hátra fordulva megpillantottam.
Csakhogy minden érzelmi kavalkád ellenére is fontosabb volt, hogy végre kijussak a természetbe, mert már nagyon hívogatott. Egy mély sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a fákat bámulva elengedhettem végre magam. Ujjaim újra és újra kutakodni próbáltak a telefonom után, még akkor is mikor már az eszemmel régen tudtam: az autóban hagytam. Sosem védtem le a telefonomat különösebben. Bárki feloldhatta a képernyőzárat és elolvashatta az üzeneteket, amiket Alaris küldött. Hellre még gyanakodtam is volna ilyen téren… és bár sejtettem, nem bélyegezne meg ezért… csak én nem voltam még felkészülve a nagy kitárulkozásra. Hiszen azt sem tudtam mi folyik közöttünk. Azt sem tudtam, Alaris mit gondol komolyan és mit nem, még ha az én szívem egy ütemet ki is hagyott, ha eszembe jutott a kék szempár vagy éppen azok a forró érintések. Vajon erről beszélt Arn, mikor legutóbb a szerelemről kérdeztem?
Sóhajtottam egyet, aztán visszasétáltam az autóhoz. Már az anyósülésen ücsörögve pillantottam a telefonomra. Majdnem is el is engedve a fülem mellett az újabb pisis megjegyzést: – Kösz, de a herceget megtarthatod. Nekem tökéletesen kielégítő a pisilés is meg, a csajok, akik elalélnak a puszta látványomtól is. – Dörgöltem az orra alá egy horkantás kíséretében.
Nem érdekelt, hogy mindeközben halálra röhögi magát a hátsóülésen. Innentől inkább ráhagytam a dolgot és belemerültem az üzenetembe, meg az újdonsült kávé utáni vágyamba. „ Ne menjek...?” Hát ez volt az, amit aközben kaptam, hogy távol voltam az autótól. „Hát ha akarsz…” Pötyögtem megint és egy kis folytatásnak hozzá tettem – csakhogy ne érezze nyeregben magát – egy pár szócskát: „Odinnak hiányzol.”
– Hmmmg? Aha, oké, majd veszek a benzinkútnál… – Bólintottam nagyon lassan. Éppen csak meghallottam Arn szavait, na meg a hamarosan felcsendülő dalt. Annyira beletemetkeztem az üzenetekbe, hogy szinte fel sem fogtam hol vagyok. A szívem egyre csak zakatolt, örültem, hogy én vagyok végre Alaris figyelmének a középpontjában. Az ujjaim olyan gyorsan pötyögték az üzeneteket, ahogyan csak bírták.
„ Viccet félretéve tudod, hogy ezt akkor is meg kell beszélnünk. Nem bujkálhatok örökké a szobádban, valamelyikük úgyis észre fog venni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem éjszakázhatsz nálam a motelben.” Éppen erre az üzenetre pötyögtem a választ – „Jó, de motelbe járni olyan… tudod” –, mikor hirtelen megálltunk.
– Ez nem egy benzinkút… – Motyogtam, mert körülbelül úgy tűnt, mintha semmi közepén ácsorogtunk volna.
Talán fel sem fogtam volna, hogy valami komolyabb baj van, ha a bátyám nem fakad ki, mondván, hogy: „A ráksúly egye meg!” Majd ugyanazzal a lendülettel az autóból is kipattant és a motorháztető felé sétált. Hátra néztem, kérdő tekintettel a húgomra, hátha ő érti mi folyik itt. Valójában meg sem vártam a válaszát. Gondterhelten sóhajtottam egyet, a telefonomat átdobtam a vezető ülésre – amúgy is alig volt térerő, nem tudtam az utolsó üzeneteimre válaszolni.
– Megnézem mi történt… tudom, tudom ez férfi dolog… – mondtam.
Aztán kipattantam az autóból, hogy a bátyám felé sétáljak. Nem tudom, mit matatott a motorháztető környékén, de ijesztő volt és nem tetszett a helyzet. Semmit sem értettem az ilyesmihez, azt sem tudtam mi van egy kocsi belsejében. Még ha terveztem is megtanulni vezetni, az nem a közeljövőre szólt.
– Mondd, hogy nem ragadunk itt a semmi közepén! – Borultam ki természetesen azon a napon már sokadjára. – Egyáltalán hol vagyunk?
Szószám: 618 ~ Megjegyzés: Bocsika, lesz ez jobb is. ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Hétf. Aug. 27, 2018 12:34 am

Morstad twins & Arnfrød


„Minden táj egy-egy lelkiállapot.” – Henri-Frédéric Amiel
Szeretem volna azt hinni, hogy a kicsit parancsoló énemmel tekintélyt szerezhetek a szemükben. Hogy esetleg hallgatnak rám. De félő, hogy túlságosan rájuk ijesztettem. Azt meg lehet, hogy nem nagyon kellett volna, na de most már mindegy. A lényeg azon van, hogy távolodunk otthonról. Ehhez meg nem kell más, csak az, hogy szépen és nyugodtan lehetőleg a megengedett sebességgel hasítsuk az utat. Ha ott leszünk biztosan boldog leszek. Mert mégsem az otthon ridegsége fogad, hanem valami teljesen más. Ismert ismeretlen táj. Amit jobban imádok mindenféle luxus helynél is, ahová nagyon ritkán volt esélyünk eljutni, eddig. Nem díszből tanultam meg vezetni három évvel ezelőtt. Akkor azonban még nem volt ennyire egyértelmű, hogy milyen egyetemre megyek. A szüleim biztos arra számítottak, hogy a saját autóval lefizethetnek és olyan pályát választok amit ők sugallnak. Csakhogy nagyot tévedtek. Mert nem az történt amit szerettek volna. Viszont a kocsit már megkaptam, szóval a többi nem számított, még inkább nagyobb lehetőséget láttam abban, hogy színészetet tanuljak. Nem kellett bentlakásba mennem, fizetni a díjat amiért ott tartózkodok és ez csupa előny a számomra. Vajon ha a szüleim előre tudják, hogy ez lesz belőle, akkor megveszik a kocsit és ideadják a kulcsát nekem? Oh hát persze, hogy nem! De kit érdekel? A lényeg, hogy átjártam az eszükön és ért valamit anno Henrik kérlelően hízelgő mosolyának a le utánzása. Bár elismerem, hogy az övé sokkal tökéletesebb, mondjuk ezt profibban is műveli mint én, jóllehet már több éves tapasztalata van ebben, nekem valamivel kevesebb. Lehet, hogy én vagyok az idősebb, de engem kevésbé érdekelt az, hogy rögvest kiharcoljam magamnak mindazt amit éppenséggel pont szeretnék. Nekem nem kellett versenyeznem senkivel sem, míg ők ketten...egyidősek, ikrek is, biztos kíváncsiak ki a jobb kettejük közül. Persze felesleges azt szajkózni, hogy mindketten tök egyformák, mert nem azok. Mégis mivel a bátyjuk vagyok én el tudom dönteni, hogy kiben mit szeretek vagy sem. A fura azonban az, hogy a mérleg mindig egyenlő. Mert ezek képesek egy nap külön-külön ugyanakkora örömöt és bánatot okozni szinte teljesen véletlenül. Így érthető, hogy miért vannak mindig egálban.
Ezekkel kész szórakozás utazni, nem mintha nem tudtam volna, hogy mire vállalkozok. Csak sóhajtottam és a szememet forgattam, de nem akartam nagyon közbe vágni. Félő, hogy még valami bajunk esik. Meg ahogy Hell is mondta, a kocsi van annyira fontos mint az ők épségük. Jól lehet, mindenki a saját életét jobban félti, ezek közé a személyek közé a mostani példa szerint Hell is beletartozik. Csak hümmögtem egyet és megcsóváltam a fejem.
„Ha nem tudod, hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.” – Lewis Carroll
Felettébb szokatlan, hogy Hell megjegyzései elmaradtak. Már kezdtem azt hinni, hogy valami baja eshetett. De aztán kiderült, hogy csak bealudt. Ha alszik nagyon szeretetreméltó tud lenni, törékeny, normálisabb. Ki se nézné belőle az ember, hogy mennyi hisztire képes ha éppen olyan napja, hete van.
– Nem baj, addig sem veszekedtek, veszekszünk egymással amíg alszik. Látod? Most, hogy csendben van milyen szeretni való kis szörnyecske? – továbbra is az utat figyeltem bár fél szemmel azért még mindig az öcsémre összpontosítottam. Láttam ám, hogy rákattant a mobiljára! De nem kezdtem el kérdezősködni, nyilván majd beszél ha akar. Ennyi. Aztán megálltam. Csak neki, csak most és remélhetőleg az út végéig soha többé. Nem akarok gyökér lenni, de már ott lennék a nagyszüleinknél, komolyan.
Kérdőn felvonom a szemöldökömet Hell „ébredésére” azonban most mégsem jöttem egy olyan szöveggel, hogy „Igaz is, mi van vele? Rég nem volt nálunk. Él még?”. Mert sejtettem, hogy van valami gubanc. De biztos nem Henri előtt fogom szegény húgunkat kifaggatni róla. Majd négyszemközt, pont úgy mint az öcsém esetében az Ida-ügyről. Meg különben is, visszatér mire hármat pisloghatnék a pisilésből.
– Micsoda? – csak ennyi, egy hitetlenkedő kis kérdés mindaz ami az öcsém kávézhatnékjára reagálok. Talán észre vehette, hogy a semmi közepéről nem igen tudok kávét szerezni neki. Várnia kell, még egy darabig.
– Úgyis meg kell majd állnom egy benzinkútnál, onnan vehetsz magadnak kávét. – tény, hogy ez nem olyan sürgetős, de minden bizonnyal jobban tenném ha majd látok egyet megállnék és feltankolnám rendesen a tartályt.
– Hell, ez most csak neked szól. – bekapcsoltam a zenelejátszót amin a Sweet Dreams általam kedvelt verziója szólt. Bár szerintem titkon ők is szerették mert… megkedveltettem velük. Akarom mondani rájuk erőltettem a zenémet. Nevettem. A testvéreimen, a testvéreimmel. De hamar abba hagytam. Újra elindultam és komolyan meg se álltam volna most már Hell nagy örömére is. Hiszen a gondolataimnak adott most némi hangot.
– Irány Frogn bizony! – most már volt egy kis tréfás zeném. Amit magam sem tudom, hogy miért kedveltem meg. Talán mert láttam némi igazságot benne. Fogalmam sincs.
De mivel mindenben van valami jó és rossz is, az elmulasztásomnak köszönhetően azt történt, hogy Oppegård-ba egyszerűen úgy kellett tennem a testvéreim előtt, mintha megállnék. Nem mintha lett volna a közelben egy benzinkút ahonnan az öcsémnek kávét szerezhettem volna, de a helyzet az, hogy nem tudtam nagyon kideríteni se, mert itt ha az ember a mobilja képernyőjére tekint akkor láthatja, hogy nagyon a béka feneke alatt van a térerő jele.
– A ráksúly egye meg! – káromkodtam. A testvéreim meg nagyon jól tudják mit jelent az ha én szebb szavakhoz nyúlok, mint általában. Bajt. Mindenképp. Azzal az erővel ki kellett szállnom az autóból is, a motorháztetőhöz sétáltam, felnyitottam a tetejét és szembesülnöm kellett a puszta ténnyel, hogy mekkora egy idióta vagyok. Kifogyott a benzin.
•• Viselet: Itt •• Üzenet: Remélem tetszik.      •• Zene: Sweet Dreams••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 23, 2018 8:43 pm
Arn & Morstad twins

Arn szavaira komolyabbra váltok, nem fűzök hozzá semmit ugyan, de elgondolkozva dőlök hátra, mintha tényleg nagyon hirtelen ért volna. Nem, nem a sajáit döntéseimen kattogok, hogy mennyire vagyok felelősségteljes, hanem hogy tulajdonképpen nem is olyan ritka eset, ha valakit már ilyen korában érnek a felnőttéválás ügyei. Például múltévben, Henri évfolyamában, volt valami lány, aki egyébként is sokat lógott az órákról, erre kiderült, hogy gyermeket vár, méghozzá még a tizenhetet is épphogy betöltötte. Szegénynek nemcsak az iskola (sőt, a Kör) véleményével kellett megküzdenie, hanem azzal a nagyon is fontos élettel a kezében. Pfu. Fogalmam sincs, én mitévő lennék ebben a helyzetben, én még egy jó kis tíz évet, ha nem többet, ki szeretnék húzni mindenféle nagyobb felelősség nélkül. Talán az egész életemet… Erről természetesen nem nagyon merek nyilatkozni a családnak, de mégis miért olyan fontos gyermeket vállalni? Ott lóg a nyakadon, mindenféle költséget kell utána fizetni, nem élheted a saját életed és lehet végül egy drogos senki lesz belőle, sőt még a férjed is elhagy, mert belesüllyedtél a monoton dolgozó anya életének körforgásába.

Valójában viszont tudom, hogy ez a céltalanságomról tanúskodik, a legközelebbi karrierem esetleg egy cirkusz lehet, amit teljesen komolyan gondolok, bár Mr. Sandvik, a tesitanár szerint, azért ennél többet ér az általa említett „tehetségem”. Amúgy szerintem például egy vándorcirkusz elég jól hangzik, mégha apáék nem is ezzel akarnának dicsekedni a szupermarketben egy udvarias csevej keretében.
- Előre is kúszhatnék és kirángathatnám onnan, de gondoltam nem fogok balesetet okozni, hogy megsérüljön a csini pofid, na meg Arn kocsija és a legfontosabb: én. – Képtelen vagyok befogni a számat, de nem tűröm, ha nem az enyém lesz az utolsó szó és ezt még akkor is betartom, ha tudom, hogy a volán mögött egy élő bomba ül, Arn személyében. Hallani, ahogy az utolsó percek ketyegnek, remélhetőleg mindenki visszafogja magát a továbbiakban, mert nem lenne túlságosan örömteli az út másik, hosszabbik fele.
Az álom vége nagyon homályos, és lassan beleesek abba a fázisba, amikor már annyira mélyen szundítanék, hogy szinte csak a fekete sötétséget érzékelném, de kedves bátyóm tökéletesen időzítve csapja be az autó ajtaját, ami elég élesen hatol be a fülembe ahhoz, hogy összerezzenve kiegyenesedjek.
- Hannah! – Tör belőlem elő az utolsó dolog, ami megmaradt az álomból. Hirtelen nem is esik le, hogy miért pont az ex-legjobb barátnőm nevét lehelem a levegőbe kissé erőtlenül. A másik problémám, hogy ennek Arn fültanúja volt, ezért is nyitom ki a számat, hogy magyarázkodjak, de egy hang sem jön ki rajta. Nagyon is jól tudja, hogy ki ez a személy és azt hiszem, kíváncsi is lenne, hogy mégis mi újság van vele az elmúlt hosszú hónapok elteltével, tudja, hogy mennyit jelentettünk egymásnak.
Kínosan kotrom elő a mobilom amolyan pótcselekvésként, és ahogy felnyitom, azonnal az üzenetek felé sodródom. Igazság szerint a nyáron egész szépen eltűntem a láthatárról, és sikeresen túléltem a Kör bármiféle kommentára nélkül. Úgy tűnik, hogy ennyi volt a céljuk: szépen mindenkit elijeszteni a társaságomból, hogy még véletlenül se nekik essen bántódásuk. Kicsit biztos reménykedtek, hogy teljesen tönkremegyek, hogy mélyen depresszióba esek vagy ilyesmi, de egészen könnyen lepleztem, hogy mennyire megviselt ez az év.
Az előzményekben elsősorban magától értetődően a fiúk vannak, aztán egy külföldi, akivel az angoltudásomat gyakoroltam, mármint angolul beszélgettünk egy ideig. Megkönnyítette, hogy fogalma sem volt, igazából ki vagyok, hogy miket vétettem, neki se tudtak volna ártani és hiába vagyok olykor kibírhatatlan, nekem is jólesik feltöltődésképp valakivel midenféle zagyvaságról beszélni.  A legutóbb látott film, a sorozat, amit már huszadjára néztem újra, egy ruhamárka, a szomszéd kiskutyája, minden buta kis apróság, amin egyébként nem lenne az embernek kedve elmolyolni egy idegennel, de egy közös, tanult nyelven… Az mindent érdekesebbé tesz.
- Inkább leszek Csipkerózsika, mint Pisi a hét törpéből. – Pillantok fel először a telefonomból, egyenesen Henri szemébe, és ezzel a gúnyos lendülettel folytatom is. – Mármint érted, Csipkerózsika alszik, szép lesz, jön a herceg és a többi… Pisi meg… pisil? És nyafizik, persze. – Egy ideig visszatartom a nevetést, csak halvány mosoly jelenik meg az arcomon, majd az ajkaimat befordítva próbálok ellenállni, de végül kitör belőlem a röhögés. – Jahj, bocsi, de… - Nevetek tovább, szinte már hisztérikusan, és egy könnycseppet morzsolok el a szemem sarkából. Egy kicsit remélem, hogy valemelyikük ugyanúgy viccesnek találja, hiszen sosem akarnám igazán megbántani Henrit, vagy akár Arn-t, és többször lyukadunk ki vihogásban, ha egymást próbáljuk beoltani. Ez afféle családi program, sülhet el rosszul vagy nagyszerűen.
Végül megdörzsölöm az arcomat, hogy visszatérjek Kacagás Földjéről, és továbbra is vigyorogva kiáltok fel, ökölben lévő kezemet a magasba emelem.
- Irány Frogn!


§ Szószám: 737 § Zene: ez is jó ide § Megjegyzés: cuki bátyóknak    
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog


Hozzászólások száma :
26

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Kedd Aug. 21, 2018 8:01 am

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Lehet, hogy nem csak én émelyegtem ettől a gyerek témától, hanem a bátyánk is. Nyilván ez is persze miattam volt… hiszen én vezetettem be ezt a cseppet sem kellemes képet az életébe azzal, hogy beavattam az Ida-ügybe. Még mindig nagyot kellett nyelnem, hogyha eszembe jutott a szőke lány és a tőle kapott egy soros, ám annál többet mondó üzenet. A keserűség azonnal elrontott a szám ízét, na meg persze ott növekedett az a gombóc is a torkomban, amitől úgy éreztem megfulladok. Megint előkerült azoknak a kérdéseknek az emléke, amiket annyiszor feltettem magamnak: mi lesz, ha anyáék megtudják? Mi lesz velem, ha gyerektartást követel rajtam? Arn sosem mondta, de talán igen is csalódást okoztam neki… nem, nem mondom, hogy másképp nézne rám a beszámolóm és az elmorzsolt könnycseppek után… ő nem olyan, mint apa, aki bár nem beszél, de minden érzelem azonnal kiül az arcára. A bátyám szemében így nem is láttam azt a csalódott csillogást, amitől annyira tartottam.
Talán még oda is böktem volna valamit Hellnek, ha nem rezdül meg a telefonom megint. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem is, hogy mi vár majd rajta. Arn hangja ért mindössze pofonként, aki rám parancsolt, hogy vegyem elő a kesztyűtartóból az elsősegély dobozt. Kellett egy lélegzetvételnyi idő, hogy felfogjam, mit is kért a húgom. Csak a testem mozdult gépiesen. Egy kicsit előre dőltem, benyúltam a sötétségbe. Ujjaim könnyedén kitapintották a dobozt és húzták ki onnan.
– Nem, mintha megérdemelnéd, hogy ilyen kedves legyek… – magyaráztam a húgomnak.
Egyetlen mozdulattal dobtam hátra a dobozt. Csupán annyira ügyeltem, hogy ne fejbe találjam, a többi nem különösebben érdekelt. Igen, eddigre jutott el az agyamig a Nyafis és Pisis poén is, ami nem igazán simogatta meg a lelkemet. De nem mondtam rá semmit, inkább a telefonomba merültem el. Szerencsére Hell is elhallgatott. Éppen elég volt, hogy a csurig megtelt hólyagom kínzott, már-már annyira, hogy a hasam is belefájdult. Ujjaim közben a műszerfalon rezgő telefon után nyúltak.
Tekintetem a képernyőre tapadt. Egyetlen mozdulattal oldottam fel a képernyőzárta, látva, hogy Alaris újabb üzenetet érkezett meg. A szívem vadul kalapált, nem akartam látni, ahogy azt írja: „Igen, csak az az elcseszett GPS érdekel.” Nem lehetettem neki túl maradandó élmény… ami nem is akkor csoda, hiszen hasonló tapasztalataim korábbról nem voltak. Mégis ez most fájt. Nem olyan volt, mint mikor egy csaj nem reagál többé az ember üzenetére. Azt egy vállrándítással intéztem volna, hiszen tudtam: két perc alatt találok egy érdekesebbet.  Közben megnyílt az üzenet: Igen. Különben szerinted hogy találok vissza hozzád? Éreztem, ahogy fülig pirulok és csak reménykedtem benne, hogy – a szokatlanul csendes – Hell nem veszi észre. Remegő ujjakkal kezdtem kalapálni a választ a készüléken: Szar passzban vagyok. Nem hagytál itt semmit. Máris mentegetőzéssel kezdtem, mintha ennyivel levett volna a lábamról és persze jött a folytatás is: Mi? Vissza akarsz jönni?(bocsi lassan fog az agyam) Kamuszöveg. Valójában azonnal felfogtam, mit írt, de próbáltam nem olyan nagy jelentőséget tulajdonítani az egésznek. Ezúttal a telefont az ölembe tettem, mintha alig várnám a következő választ.
– Tök mindegy, csak állj meg valami fánál vagy bokornál… – Sóhajtottam.
Valójában körbe sem néztem, hogy hol vagyunk. Már annyira kínzott az inger, hogy keresztbe kellett vetnem a lábaimat, mint valami kislánynak, aki nem tudja visszatartani a pisikét. Figyelemelterelésnek hátra fordultam, hogy megnézzem a húgomat. Bár hirtelen mozdulat volt, nem húzódott meg a semmilyen izmom. Csak a telefon siklott le a lábamról az ülésre.
– Hell szerint elég unalmasak lehetünk. Máris bealudt. – Nevettem fel, ahogy megint előre fordultam. Közben újra megrezdült a telefonom, de nem néztem rá azonnal, mert Arn végre megállt. Ahogy elhangzott: „kiszállhatsz”, már pattantam is ki az autóból és a legközelebbi fához siettem. Egyetlen mozdulattal húztam le a cipzárt a nadrágomon. Lehunyt szemekkel élveztem a felszabadultságot. Persze a telefont az autóban hagytam, így esélyem sem volt titokban megnézni, milyen üzeneteket kaptam. Reméltem, hogy Hell nem nyúl hozzá és nem kotnyeleskedik bele a dologba. Nem akartam, hogy tudják, mi történt Alaris és köztem… azt hiszem a beszámolóra még annyira sem álltam készen, mint Ida gyerekére…
Sóhajtva igazítottam meg a ruhámat és sétáltam vissza az autóhoz.
– Kösz bátyó… de most, hogy kipisiltem, szükségem lesz még egy kávéra. – Vigyorogtam rá, ahogy behuppantam az anyós ülésre.
Csak ezután fordultam megint hátra.
– Csipkerózsika, még mindig alszol? – kérdeztem egy csepp gúnnyal a hangomban.
Szószám: 707 ~ Megjegyzés: Bocsika, lesz ez jobb is. ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szomb. Aug. 18, 2018 8:51 pm

Morstad twins & Arnfrød

„A barátaid ellened fordulhatnak, de tudod, mi a jó abban, hogy van testvéred? Örökké tart.” – Jodi Lynn Picoult
Megakartam és kellett is védenem a testvéreimet mindentől és mindenkitől. Ez lett volna az én feladatom. Talán Henrik-et az esztelen nőcsábításról és Heloise-t attól a szerencsétlen Ron-tól, de nem tettem semmit. Csak karba tett kézzel néztem amint minden megtörténik. Megakadályozhattam volna? Lehet. Viszont az is megtörténhet, hogy nem. Mert mintha egyes személyeknek okvetlen az életünkben lenne a helye, amibe belépnek vagy rosszabb esetben kilépnek. Minden egyes elválás fájdalmas. Ami nyomot hagy bennünk és formálja a gondolkodásmenetünket is. A baj az, hogy ha nem vagyunk elég erősek és nincs mellettünk a családunk, akkor könnyen elveszettnek érezhetjük magunkat. Gondolom ezért is dönthettem el, hogy elhozom a testvéreimet otthonról. Hogy együtt legyünk és mégse a megszokott légkörünkben tartózkodjunk, hanem máshol. Ami szintén olyan ismerős a számunkra, mint az otthonunk, de mégis más. Ezért akartam a nagyszüleinkhez menni. Meglepni őket és rájuk akaszkodni, mint valami piócák, akik egy idő után biztos nem kívántak lesznek, de nem tartózkodunk ott sokáig. Maximum egy hét. Annyi éppen elég, hogy összevesszünk egymással és ki is béküljünk. Mert miért haragudnánk egymásra örökkön-örökké?
– Muszáj mindig a lehetséges unokahúggal vagy unokaöccsel tréfálkoznotok? Egy gyerek nem gyerekjáték. Ha idejekorán szülő válik belőletek az az én problémám is lesz, nem csak a tiétek. Anyátok valószínűleg kiakadna, hogy miért nem osztottam nektek az észt. De okos lépéseket te is tudtok tenni és időben szólni ha baj van. Nemde? – ez persze most úgy tűnhet mintha csak Hell-nek szólna, de valójában ugyanúgy érintett volt ebben Henri is.
Különben emlékeztetnem kellett magam arra, hogy kivételesen jobb lenne ha nem okoskodnék és vágnék közbe. Talán a csend, akarom mondani az én hallgatásom nem vezethet semmi rosszra. Mondhatnánk azt is, hogy a vezetésre koncentrálok. Persze tisztán hallom, hogy a testvéreim mit mondanak egymásnak és esetleg nekem. Most valami másra figyelek. Igen a vezetésre. Az útra. Szeretek élni. Ennél fogva nem pont vezetés közben terveztem azt, hogy meghaljak azért mert nem figyeltem az útra. Valahányszor szemet forgatok amikor egy-egy olyan beszólásokat tesznek, amitől az ember se köpni se nyelni nem tudna. Ezt persze ők nem láthatják, legalábbis abban biztos vagyok, hogy amíg a visszapillantóra nem nézek addig Hell-el tuti nem fogok farkasszemet nézni. Csak ugye itt az út. Amit nem most járok először de a rövidítéseket én sem ismerem. Vagy azt, hogy mikor kellett volna jobbra és balra fordulni, annak érdekében minden a legnagyobb rendben legyen. Ám Lørenskog-ból kifele, mintha minden egyes letérő út ugyanolyan lenne, mintha most vagy az előbb kellett volna letérni és befordulni. De aztán kiderül, hogy mégsem mert van még egy kicsi az eredeti leforduló útig.
„ A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.”-Bohumil Hrabal
Szeretném azt hinni, hogy ha a testvéreim mellett állok, akkor minden máshogy alakul ezután. Esetleg jobban megbíznak bennem és a kettejük világába, valamilyen módon beengednek. Mert sokszor megeshet, hogy direkt felhergelem őket, valójában mindezt azért teszem, hogy a felesleges gőzt inkább rajtam vezessék le, mintsem máson, aki biztos nem bocsátana meg nekik. Mivel nem tudná, hogy csak a stressz és a kimondatlan titkok teszik őket ennyire ingerülté. Minden megtelt poharat ki kell inni egyszer nem? Hogy újra megtelhessen és mi újra megihassuk. Akármilyen rossz ízű is legyen, csak keserű élet aromája lenne. Mi tesszük ilyenné. A döntéseinkkel és cselekedeteinkkel, na meg a meggondolatlan szóhasználatunkkal. A szónak is van ám ereje, csak sokan nem tudják.
– Henri odaadnád neki az elsősegély dobozt? Van benne sebtapasz meg ami kell. – kinyitottam a jobb kezemmel a kesztyűtartó ajtaját míg a ballal a kormányt fogtam.
Azt reméltem, hogy így addig se fognak egymással piszkálódni.
– Amúgy van egy hatásosabb módszerem a sebtapasznál, de azt majd csak ha megálltunk. Ideiglenesen az is megteszi. – sajnos vagy sem, de annyi szent, hogy ragadt rám valami Thilde mániájából. Azt állította, hogy tíz éves korában határozta el magát, ő bizony ápoló lesz. Tudom, hogy ő most éppen annak is tanul. De ami igazán lényeges az az, hogy már akkor meg akart győzni milyen muris lenne ha vele tartanék, ha nem valami elérhetetlen álmom lenne. Hiszen ápolóra, doktorra, gyógyszerészre, papra és tanárra mindig szükség van. Az egyik kategória az ember testét gyógyítja, míg a másik az ember elméjét és lelkét. Őket senki sem tudja nélkülözni, mert most is hiány van belőlük és sosem elegek. Ez viszont mind felelősség és szeretet kérdése.
– Nyugi, mindjárt megállok és… – felőlem azt teszel amit akarsz, lehetett volna a mondatom vége, de nem mondtam semmit. Miért? Mert akkor lehet, hogy valamelyikük fogja magát és haza megy gyalog. Vagy rábeszél, hogy ez azért mégsem olyan jó ötlet és menjünk inkább haza – de arról letehetnek, én el akarok jutni a nagyszüleinkhez – az egészet meg felejtsük el.
Kiértünk a városból, talán Henrik nagy örömére vagy sem. Az biztos, hogy Hell nagyon csendben van. Elszunyókált volna a hátsó ülésen?
– Hol álljak meg? – persze tudtam, hogy bölcs döntés volna egy leállósávot keresni és esetleg ott megállni. De vajon kibírja addig? Ki kell, nincs olyan messze egy csak pár méter és ott leszünk.
Jeleztem – a szent léleknek, – hogy letérnék – mert senki sem járt most erre felé, sem szemből sem hátulról. Talán csak megszokásból, végül is mindegy most már.
– Kiszállhatsz. – motyogtam miután leparkoltam a kocsival.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Remélem tetszik.      •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Kedd Aug. 14, 2018 10:40 pm
Arn & Morstad twins

Nem méltatom bátyáimat válaszra, így is elég feszültnek érzem a levegőt, némán helyezkedem el a hátsó ülésen, és mivel annyi szabad helyem van, a mellettem lévő üres ülésre dobom a telefonomat. Szinte égeti a kezemet a sok múltról szóló tartalom rajta és attól is rettegek, hogy bárki kapcsolatot akar velem felvenni, ez a kiruccanás csak a családé.
Egészen addig a rádióból dübörgő zene ritmusára dobolok a combomon, míg Henri meg nem szólal, természetesen beszólásomat kivédi, de én ennél gyorsabb és makacsabb vagyok.
- Jobb lenne, mintha fenn lenne baj… - Motyogom magamban az ablakon kibámulva. Nem vagyok képes tűrni, hogy az övé legyen az utolsó szó, ezt ő is nagyon jól tudja, ha válaszolna, akkor újabb gúnnyal vágnék vissza. Tekintetét megérezve előre kapom a fejemet és a visszapillantóba vigyorogva, minden fogamat jól láthatóan kivillantva hergelem.

- Elme… - Az egyszerű igazságot próbálnám vázolni Arnnak, azonban mit is gondoltam, hogy az előzőek után Henrinek nem lesz ehhez hozzáfűznivalója. – Végülis sokszor voltunk kettesben Ronnal, sose tudni. – Köpöm oda keserűen csak azért is, bár valójában az egész gondolatától hánynom kell. Ez meglepheti őket is, hiszen nem sokat említettem azóta azt a korszakot vagy akár a körükben nagyon kedvelt ex-barátomat, de úgy teszek, mintha egyáltalán nem kavarna fel.
Végül bármennyire is küzdöttem idáig vele, kezembe veszem a mobilom, feloldom az ujjlenyomatommal és a „játékok” csoportosításra klikkelek. Nem túl sok ilyesmi alkalmazásom van, sose voltam az a típus, aki feleslegesen felhalmozza, aztán szökőévente megnyitja őket. Egy egyébként nagyon buta csirkés applikációra esik a választásom, ahol lufikat kell kiszúrni a madár csőrével. Elvileg a stressz levezetésére alkották meg a készítők, de akárhányszor rákattintok az újrakezdésre csak még jobban felidegesít és ezt fokozza Henri hisztériázása. Még ők mondják rám, hogy sokat hisztizek…
- Hát ez nem igaz… - Nevetem el magamat hangosan, hiszen nyilvánvaló, hogy valami más miatt frusztrált a drága ikertestvérem. Még talán folytatnám is, ha Arn nem szólalna meg, talán mindannyiónk szerencséjére.
- Nekem rendben van, Nyafinak mondd. – Mielőtt hátradőlve élvezhetném az utazást, előrébb hajolok és kijátszom a helyzetet. – Egyébként melyik vagy a hét törpéből? Nyafi vagy Pisi? Már nem emlékszem. – Meglehetősen fejlett színészi tudásommal hatalmasat sóhajtok, mintha eljátszott tudatlanságomon szomorkodnék, ha nem érkezik válasz elégedetten nyújtózom meg. Talán jobb is, hogy én szorultam hátulra, így nem látnak rám folyton és a hely legalább a duplája, mint elől.
Kihasználva ezt a szabadságot lehúzom a cipőt a meggyötört lábamról. Egy apró vérfolt is keletkezett a hófehér zoknimon, leráncigálva azt is magamról szemügyre veszem a feltört sarkamat, halkan sziszegve szidom magamat, hogy azonnal több, mint egy órával kezdtem több hónapnyi edzés kihagyása után.
- Nincs egy sebtapaszotok? – Nem tudom, mire számítsak, ha a cuki bátyó bújik ki egyikükből, akkor hálát adok és azonnal lecsapok a segítségre, de sok esélyét látom egy újabb beszólásnak. Vajon, ha odaérünk nagyiékhoz melyikünk lesz jobban lefárasztva?
A továbbiakban, miután úgy vélem egyikőjüknek sincs mondanivalója, lassan lehunyom a szememet. Jólesik megpihenni, ami nem lep meg miután korán keltem és a nyári elhúzódó estékhez híven későn is sikerült elaludnom tegnap. Lehetséges azonban, hogy az autó és a zene szintén rásegít, hogy elszundítsak. Fogalmam sincs, hogy mi folyik valóban körülöttem, nem hallom már egyik fiú hangját sem, a rádió is távoli morajnak hallatszik, és egyre elsötétül minden körülöttem.
- Hahó, Heloise! – Csendül fel egy ismerős hang a hátam mögött, kissé zavartan, de megfordulok.
- Te jó ég, te…- Mielőtt folytatnám a szőke, rövid tincsekkel megáldott lány, névszerint Hannah felkuncogva megszakít.
- Te is tudod, hogy ez egy álom, az álmokban bármi megtörténhet, még az is, hogy hozzád szólok. – Hannah egy aranylelkű lány volt, sőt biztos vagyok benne, hogy mai napig az.  Még egészen pelenkás korunkban ismerkedtünk meg, majd hosszú éveken keresztül jó barátoknak vallhattuk egymást. Igaz, hogy egészen különböztünk, hiszen ő mindig a kedvességre törekedett, maximalista és szorgos volt, nem létezett olyan ember, aki utálta volna, vagy legalábbis így tűnt. Ő még azért is küzdött, hogy megmutassa, nem számít, mennyire különböznek az emberek – esetünkben ő és én -, azt akarta, hogy a világon az összes ember tudja, legjobb barátnők vagyunk. Úgy hangzik, mint egy kedves kis ifjúsági regény egyik kitépett lapja, ugye? Ebben a könyvben azonban nincs boldog befejezés, mindenesetre, ami a barátságot illeti. Nem lepődik meg senki, ha újból Ront említem, azonban ő mindennek kizárólag a kezdete volt és a folytatása és a... Hannah békésen elfogadta, hogy új barátokat tudtam szerezni, ezzel nem akadt probéma. Ellenben az első gyűlésen meg akartak róla bizonyosodni, hogy képes vagyok abba a bizonyos körbe tartozni, és hűségesnek lenni. Ekkor még halálosan szerelmes voltam Ronba, és tudomásomban állt, hogyha ezt a feladatot elveszítem, akkor őt úgy szintén és mindent, ami akkor nekem a világot jelentette. Mindenfélére gondoltam: valakinek ellopni az uzsonna pénzét, megfenyegetni, kikezdeni az új gyakornok tanárral, de a feladvány így szólt: „Szakítsd meg a barátságodat Hannah Moennel!” Napokig a szobámban kuksoltam, leengedett redőnnyel a koromsötét szobában és azon rágódtam, hogy mégis mit tehetnék. Az elvakult szerelem azonban győzött, miután pár napot kihagytam a suliból újból berontottam az épületbe. Tudtam, hogy mennyire fájna neki és csalódott lenne, ha bevallanám, a hülye tagség miatt teszem, volt egy olyan sejtésem is, hogy kényszerítene arra, hogy tiszta fejjel gondoljuk át együtt, ezért, amikor már sokadjára próbálkozott megszólítani végre választ adtam neki.
- Nem ismerek Heloise-t, max Hellt, ha nem értenéd esetleg, szeretném, ha eltűnnél. Örökre. – Minden egyes szót kiemelve fröcsögtem a szavakat, azontúl már tényleg nem létezett Heloise.



§ Szószám: 888 § Zene: user kedvence § Megjegyzés: cuki bátyóknak
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog


Hozzászólások száma :
26

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Vas. Aug. 12, 2018 8:21 pm

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Nevetés, kikapcsolódás… olyan fogalmakat vágott a fejemhez Arn, amikről el sem mertem képzelni, hogy valaha átélhetem még. Talán nem is igazán Ida miatt, hiába mart még szavainak keserűsége. A csalódottság volt az, ami ott dolgozott bennem. Mert immáron másodjára csalódtam magamban, igencsak rövid időn belül. Minden felgyorsult körülöttem, új dolgokat tapasztaltam meg, amiket nem tudtam tovább a kedvesség álarca mögé rejteni. Nem tudtam felvenni a mindent tudó vigyort, hogy elrejtsem a fájdalmamat. Még én is láttam a szememben a csillogást. Ida sebzett meg elsőként, annyira, hogy a bátyám előtt színt kellett vallanom… mert mégis ki másban bízhattam volna meg? Aztán ott volt Alaris… olyan sebesen vágtatott át rajtam, mint egy vonat és amikor távozott csak ürességet hatott. Ő nyilván nem érzett ilyesmit, mert nem jelentkezett. Szerettem volna elküldeni azt a Mi a franc van? üzenetet, az arcába vágni, hogy igenis sértett vagyok… mintha azzal neki is fájdalmat okozhatnák. Csak utólag adtam persze hálát Hellnek, amiért éppen akkor kellett megpillantanom a Fersk pékség előtt ücsörögve… és inkább rá pazaroltam a gondolataimat. A fájdalmamat egy kis gúnyba vezettem le. Olyan jól sikerült, hogy még egy diadalittas mosoly is kiült az arcomra.
– Annak is érzem magam melletted itt ücsörögve. – Húztam ki magam vigyorogva.
Csak az út folytatásával tört rám újra az az érzés, hogy a telefonomat akarom piszkálni. Meg akartam nézni érkezett-e üzenetem és mindez tökéletesen fogságban tartott a gondolataimat, míg nem éreztem meg a feszítést. Valahogy örültem, hogy éppen most kell vécére mennem, hogy éppen indulás előtt döntöttem le egy nagy bögre kávét. Olyan volt ez, mint valami megváltás, ami elmosta a feszültséget. Tekintetem az utat pásztázta, remélve, hogy gyorsan találunk olyan helyet, ahol félre tudunk állni és akad is egy tisztességes mosdó.
Sem Arn sem Hell reakciója nem lepett meg.
– Odalent minden rendben, leszámítva, hogy ledöntöttem egy nagy bögre forró kávét indulás előtt… – Pislogtam a húgomra a visszapillantó tükörre emelve a tekintetem. Nem láttam benne ugyan tökéletesen, de legalább azt ki tudtam venni, hogy pontosan hol ülhet a hatalmas helyen, ami a rendelkezésére állt.
Közben az ujjaim egy pillanat alatt az ölemben lévő telefonra tévedtek. Csak reménykedtem benne, hogy éppen most kapom meg azt a sokat jelentő üzenetet. S mintha ez valami megérzés lett volna, a képernyő felvillant, rövid csengés és rezgés jelezte: valami bizony nagyon is érkezett. Nem mertem hozzá érni vagy ránézni, félve, hogy Ida küldett megint valami sértő üzenetet. Tudtam, hogy azt akarja: én cselekedjek, én keressem… de biztos voltam benne, hogy megvannak a módszerei, amivel ezt ki is tudja erőszakolni belőlem.
– Sokat kellett ennie a kis problémája miatt… – Szúrtam oda Arn kérdésére, még beelőzve a húgomat a válaszra. – Mondtam, hogy nem véletlenül hízott meg.
Megint az a kis kegyetlenség szakadt ki belőlem. Hell lány lévén nyilván felfogta, hogy egy nem kívánt terhességet emlegettem. A bátyámtól meg persze vártam a leszúrást, hogy inkább maradjak csendben. Nem kellett volna újra előjönnöm ezzel a témával és nem kellett volna azonnal a húgomon levezetni. Ujjaim ugyanis még mindig ott remegtek a telefonom képernyője felett, félve, miféle üzenet vár ott. Bár nagyon szerettem volna Alaris sorait olvasni, mégis az időjárás jelzésben reménykedtem… inkább olvastam volna el, hogy hamarosan itt északon is elér minket valami trópusi forróság, semmint hogy megint fájdalmat érezzek.
– Nagyon kell már. – Vettem elő az enyhén hisztérikus oldalamat. Volt egy lány az egyik bulin, akit hasonló viselkedéssel tűntettem ki. Csak annyival kommentálta, hogy „elkényeztetett herceg” majd egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra. Reggel pedig meztelenül, párnák között ébredtem. – Azonnal meg kell állnunk, ahogy kiértünk a városból…
Közben végre rápillantottam a telefonomra. A képernyővilágítás bekapcsolt és egyenesen az arcomba vágta „Alaris M.” üzenetet küldött nekem. Megremegett a kezem, szinte észre sem vettem, milyen hirtelen hallgattam el, pedig a hangsúlyomból azt szűrhették le, hogy van még mondani valóm. Engem mégis az a néhány sor foglalt le… hogy nálam hagyta-e a GPS-t. Milyen elcseszett GPS-t hagyott volna ott? Semmit sem hagyott aznap maga után, csak engem és az is éppen elég sértő volt. Ingerülten pötyögtem vissza: „Téged komolyan csak a GPS érdekel?!” Megnyomtam a küldés gombot, aztán idegesen a műszerfalra dobtam a készüléket.
– Elegem van! – Morogtam magam elé, szinte fel sem fogva, hogy ott vannak a testvéreim. Így csak egy pillanattal később korrigáltam: – Mármint, hogy Hell folyton megjegyzéseket tesz rám…
Micsoda egy hatalmas hazugság volt. Hiszen imádtam a húgom minden egyes kis szurkálódását, a megjegyzéseket, amiket rám tett. Ez volt ő, ezzel együtt tudtam, hogy rá egész életemben számíthatok. És ez kölcsönös volt.
Szószám: 743 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. Srry ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szomb. Aug. 11, 2018 9:31 pm

Morstad twins & Arnfrød

Szemet forgatok az öcsém megjegyzésére, miszerint a húgunk terhes és azért hízott meg. Amióta tudok az ügyéről mintha szándékosan mindenbe belekeverné a terhességet. De nem reagáltam rá ennél többet semmit. Pedig egyszer biztos majd ilyen is meg fog történni, bár azt remélem, hogy nem most lesz. Nem most, mert nemhogy az apaságra de még arra sem vagyok felkészülve, hogy nagybácsi legyek. Szóval csak azt tudom mondani a testvéreimnek, hogy van idejük. Ne hamarkodják el a dolgot, mert mindenkinek két arca van, jó és rossz. Ha nem ismerik a rosszat is, akkor ne tegyenek semmit sem meggondolatlanul. Igen, itt a lehetséges házasságra gondolok éppen. A nagynénénk nem hiába mondogatta mindig, hogy jól gondoljátok meg kit vesztek el és hasonlók. Biztos nem boldog és azért hajtogatja néha-néha ezt. Vagy fene se tudja.
– Nézd én elhiszem, hogy rémálmaid vannak Ida-tól, de pont azért megyünk el most itthonról, hogy te is kikapcsold egy kicsit az agyad. Valószínűleg a nagyszüleink agyon fognak babusgatni, szóval elkezdhetsz emiatt aggódni inkább. – mert én ugyebár, nem akarom, hogy az öcsém egész úton a húgunkig hallgasson és csendben maradjon, ahogy azt ő szeretné. Ha csendben van, tudom, hogy gondolkodik valamin. Most meg jobb ha nem gondol semmire. Legfőképpen Ida-ra nem és az esetleges terhességére.
– Meglásd egy nap kacagni fogsz az egészen. – csakhogy az mikor lesz, azt én őszintén szólva nem tudnám megmondani. De annyi szent, hogy nem most. Időbe telik mire az egyik baklövésünk nevetségessé válik és kevésbé szörnyűnek, mint azt a legelején hittük. Vagy legalábbis remélem, hogy ez fog egy nap majd történni Henrik-kel el. Hogy a saját ostobaságán nem sopánkodni és sírni fog, hanem önfeledt nevetni.
Nyugodtan hajtottam az úton, nem eszeveszetten, féktelenül ahogy sokan mások tennék és teszik is. Akármennyire is sietünk, így vagy úgy, de megérkezünk a végcélunkhoz. Bár a mostani kitérőt csak és kizárólag Hell-nek köszönhetjük, igazából az se von maga után még semmiféle gondot. Senki sem hajt minket, csak tényleg szeretnék odaérni már és tudni, hogy a nagyszüleimnél vagyok. Komolyan megnéztem a húgunkat, amikor feltápászkodott a padról és odajött az autóhoz.
– Hell…inkább ne kérj dicséretet. – mert most hazudni úgy sem nagyon tudnék, plusz inkább neki kellene megdicsérnie engem, amiért hoztam neki ruhát. De nem teszem szóvá, érje be annyival, hogy van mit felvennie és nem hagytam itt.
Gáz lenne ugye? Hisztizne rendesen miatta igaz? Rám ordítaná az egész univerzumot nemde? Lehet, szóval… Szóval jó, hogy itt van és nem veszekednek azon, ki üljön az anyós ülésben. Hála a jó égnek! Kevesebb probléma nekem. Úgyis kitaláltam egy jó megoldást arra az esetre, ha veszekednének és valamit el kellene dönteni. Igen, a jó öreg kő-papír-olló illetve fej vagy írás. Bár az előbbi viccesebb, főleg ha mindketten ugyanazt mutatják a legvégén. Újra elindítottam az autót és a külváros felé vettem az irányt. Vagyis arra mentünk volna ha az öcsém meg nem szólal. Az volt a szerencsénk, hogy egy stoplámpánál voltunk éppen és így nem kellett hatalmas féket fognom a meglepettség jeleként.
– Ez most komoly? – szépen kiemeltem én mind a három szót, mint aki annyira hitetlen lenne, hogy ne képzeljen el ilyesmit most ebben a percben.
– Hahaha vicces vagy Hell. Nagyon vicces. – dehogy volt az, nem szívesen állnék meg, ha nem lenne muszáj. Ezért sandán Henri-re pillantottam. Vajon tényleg ennyire pisilnie kell?
– Majd megállok valahol, addig tartsd szépen vissza. Mellesleg elmehettél volna otthon. Komolyan. – de ugyebár nem ment, gondolom mert sürgettem és akkor éppen pont nem kellett a „víz ügyeivel” foglalkoznia.
– Hell különben te miért is mentél el otthonról ma? – tettem fel a kérdést úgy, mintha tényleg nem tudnám. Igazából nem az volt a lényeg, csak el akartam terelni az öcsém szándékát is arról, hogy megállítsa pont most az autót.
– Csak szeretnék kiérni Lørenskog-ból. Nincs vita. El akarom hagyni a várost és akkor akárhol megállok ahol kéritek a nagyiék előtt. Rendben?
Egyezkedni kezdtem volna velük? Áh… Hiszen ők az utasok, én vagyok a sofőr, gyakorlatilag akkor állunk meg, amikor én úgy akarom. Nem igaz? Végtére is, ilyenkor lehet nyúzni az agyukat a legjobban. De mivel szeretném, hogy továbbra is engem válasszanak, ha vezetésről van szó, akkor muszáj egyezkednem velük.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Remélem tetszik.      •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szomb. Aug. 11, 2018 12:02 am
Arn & Morstad twins

Van egy pont, amikor le kell tenni azt az átkozott telefont, amikor meg kell nyomni azt a picike gombot, elsötétül a kép és talán mindenki jobban jár, feledésbe merülnek a képek, az üzenetek. Miért olyan nehéz ez? Én nem tudom, de nem azt terveztem, hogy a nagyi után naivan lépjek arrébb pár fotót, majd még többet és szembesüljek a múlttal, a múltbéli énemmel.
Egy kép Ronnal, én vigyorgok, ő pedig nos… próbál. Ezután a felvétel után még pár sor készült, egy teljesen más helyszínen. Péntek volt, igen, élesen emlékszem, hiszen abban az időben minden hétre járt egy lezárás. Ó, milyen csodás, baráti összeröffenések! – Gondolná egy kívülálló, és gondolta is sok szülő, mit sem sejtve, hogy tinédzser gyermekük jobb üzletet vezet, mint ők hétfő délután az irodaasztalt koptatva. Én többnyire kimaradtam az ügyeikből, próbáltam kifogásokat gyártani vagy éppen kicsit enyhíteni a helyzet komolyságán, talán ezért is elégeltek meg.

Az elején minden játéknak tűnt, majd éreztem, hogy amit tesznek az egyáltalán nem olyan egyszerű és meggátolható. Másokat és magukat is kergették egy időben, undorító kis körforgás volt. Az iskolai zaklatásokkal kezdődött, ezeket a történeteket már minden tanár fújta. Délutáni bünti, elbeszélgetés, egy kicsi motiváció, ennyi, letudva.
Ők azonban ezt hazavitték, dolgoztak rajta, külön kidolgozott dokumentumuk volt bizonyos emberekről. Minden hányingerkeltő volt, de ha egyszer megtudtál valamit, nem volt megállás.
Szinte hihetetlen így visszagondolva. És hogy éltem én túl? Közéjük tartoztam, egy ideig tűrtem, sok mindent végignéztem, és nagy szerencsém volt Ronnal – az egyetlen szerencse vele kapcsolatban -, hisz ő volt az egyik feje ennek a csoportnak. Nem kellett semmit sem csinálnom, csak mosolyognom.
Aztán egy nap, egy gyűlésen, mert ilyenük is volt, végre kinyitottam a számat. Féltem, szinte reszkettem, Ron megmondta, ha bármikor bele merek szólni, akkor kicsinál. Nem fizikailag, az nem az ő terepe, nekem tartotta a legjobbakat, természetesen. Ekkor viszont nálam betelt a pohár, kitárulkoztam, leszidtam mindenkit, főképp azokat a lányokat, akik hasonló cipőben járva némán hajlandóak voltak bármire. Ez volt a különbség köztünk, a Morstad vér, ami küzd az igazunkért.
Nem létezik happy end, nem ugráltak körbe tapsikolva, hogy „éljen Hell!”. A nevetésük, a megjegyzéseik mai napig ott zúgnak a fejemben, és csupán ekkor kezdődött. Talán két hónapig tartott, mire elhitették az osztálytársakkal, a barátnőkkel, bárkivel, akit elértek, hogy igen, Hell már nem az a lány, aki elsőévben belépett a terembe. Úgy beszéltek rólam, mintha valami fertőzés lennék. Mondhatni elintézték, hogy bárhova menjek is, előttem lebegjen a képük és fintor legyen az arcomon.
Azonban nem ez viselt meg, hanem azok az emlékek, amikor ártatlan fiatalok kerültek a célpontjukba, okkal vagy ok nélkül. Végül magam is áldozattá váltam, ez viszont valóban nem fájt annyira, mintsem, hogy nem akadályoztam meg az egészet hamarabb, hogy ennyire ütődött voltam és ki tudja, hány diák életét fordították föl.
Az ámbrándozásban nem tűnt fel, hogy újabb sms érkezett, majd csak Arn hangjára kapom fel a fejemet, dermedt arccal pattanok fel ülőhelyzetemből. Kissé remegő kezemmel becsúsztatom a mobilt a zsebembe és vigyort erőltetve arcomra szólalok meg végül.
- Inkább dicsérj meg, hogy ilyen egészségesen él a hugicád! – Biggyesztem le ajkamat színészien egy pillanatra, és automatikusan elindulok az anyósülés irányába. A vigyor az arcomra fagy, bár nem mondom, hogy nem számítotottam másik kedves bátyómra, de valahogy az előbb felidézett emlékek miatt nem szívesen gabalyodnék bele egy veszekedésbe.
- Áh, semmi gond. Megengedem, hogy olykor az anyósülés miatt felelősségteljes tizennyolcévesnek érezd magad. – Kicsit bánom a gúnyos élt a hangomban, de talán, ha valóban létezik olyan, hogy ikertestvéri megérzés, akkor rájön a szuperképességével, hogy nem vagyok olyan állapotban, ahol tűrhető visszaszólásokat gyártsak. Bevágom magam után a kocsi ajtót, ha még nem esett volna le mindenkinek, hogy valami nem oké velem, majd az övet becsatolva megdörzsölöm az arcomat, hogy kicsit észhez térjek.
Egy kis idő elteltével, már felkészülök, hogy valamelyik rádióállomásról vitázzunk, először úgy is gondolom, hogy Henri ezt akarja megemlíteni, hiszen ficánkolni kezd, azonban tévedek.
- Meg prosztata vizsgálatra is, sürgősen. – Döntöm hátra a fejemet, ami azonnal nekicsattan a nyavalyás támasznak, amit valaki átállított, így sokkal feljebb van húzva, mint általában. Ezt felveszem figyelmeztetésnek az előbbi kommentem miatt.

§ Szószám: 669 § Zene: user kedvence § Megjegyzés: remélem tűrhető

copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog


Hozzászólások száma :
26

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Pént. Aug. 10, 2018 8:33 pm

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Azt hittem majd jobb kedvem lesz, ha végre beülök az autóba. A tudat, hogy pár napra magam mögött hagyom a helyet, ahol a legnagyobb káosz bontakozott ki egy cseppet sem nyugtatott meg, ahogy az sem, hogy négy-öt nap helyett sikeresen három hétre való ruhát préseltem be a bőröndömbe. Talán jobb is, hogy nem Arn emelgette a csomagomat, még a végén kaptam volna valami olyan megjegyzést, hogy: „ezt egy csaj megirigyelné.” Erre volt most a legkevésbé szükségem, mert hát a vigyorom ellenére még mindig ott volt bennem az a düh, amivel bevágtam a cuccomat a csomagtartóba.
– Vagy azért hízott meg, mert terhes… – Vetettem oda keserűen.
Kellett egy pillanat, hogy realizáljam, mit is sikerült kiböknöm. Tudtam, hogy saját sérelmeim beszélnek belőlem, hogy hülye vagyok… és ha a bátyám eddig úgyis gondolta, ő nem csalódhat bennem – mert nem az apám –, hát akkor most biztosan változik a véleménye. Nyeltem egyet és megpróbáltam mosolyogni, de most nem sikerület. Csalódottan ráztam meg a fejemet.
– Sajnálom, inkább csendben maradok… – Tettem hozzá kicsit szégyenkezve, talán motyogva.
A kezem óvatosan a zsebemre csúszott megint. A telefonomat próbáltam kitapintani, hogy vajon érkezett-e üzenetem. Meg sem rezdült. Hirtelen, mérgesen kaptam ki onnan és vadul kezdtem Alarisnak pötyögni: Mi a franc van? Nem nyomtam meg a küldés gombot. Megint szégyenérzet kerített hatalmába… hosszan fújtam ki a levegőt, mintha ezzel próbálnám nyugtatni magam, aztán egyszerűen töröltem az üzenetet. Megpróbáltam tudatosítani magamban, hogy ez most nem rólam és a világfájdalmamról szól, meg az elcseszett önsajnálatról, amiért az élet csúnyán bemutatott nekem. Hanem hármunkról, meg a nagyi legfinomabb süteményéről – amit egy cseppet sem kívántam.
Kibámultam az ablakon. Hallgattam a bátyám szavait, ahogy az utcákat és az épületeket figyeltem. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor a Fersk pékség elé érkeztünk. Hell azonnal kiszúrható volt a pizsamájában… önkéntelenül is mosoly ült ki az arcomra és még mielőtt Arn megállt volna. Gyorsan bepötyögtem a telefonba: Csak nem alvajáró a húgocskám? Megnyomtam a küldés gombot.
Épp csak egy pillanatra fordultam hátra. Le sem tudtam vakarni a gúnyos vigyort az arcomról: – Remélem nem bánod, hogy te utazol hátul, a gyerekrészlegen… – jegyeztem meg egy csepp kegyetlenséggel a hangomban, de hát tudhatta, hogy csak szívatom és valójában imádom. Hell és én olyanok voltunk, mint a tojás meg a héja, különböztünk, mégis elválaszthatatlanok maradtunk a hosszú évek után. Gyerekként sokszor keresztbe tettünk egymásnak, főleg én neki… hányszor kentem rá a saját rosszaságomat, csakhogy ne én kapjak büntetést. Kezdhetnénk anyám kedvenc vázájának eltörésével és folytathatnánk még rengeteg kellemetlen helyzettel, amiből végül mindig én jöttem ki jól. Hiszen az új vázát is én vettem meg a saját zsebpénzemből, anya egy valóságos kis angyalnak titulált utána. De Hell… őt semmivel sem tudtam megvezetni, átlátott rajtam, mint egy szitán. Hiábavaló volt a tökéletes mosoly, a megjátszott jóság. Jobban ismert, mint Arn vagy bárki más a családból. Nem is tudom, miért nem neki beszéltem az Ida ügyről… talán azért, mert a bátyánk mindig is valamiféle példakép volt a szememben. Már óvodás korom óta olyan akartam lenni, mint ő, magas, széles vállú. Bár sosem lettem olyan, de igyekeztem az általa kitaposott ösvényt járni, aztán le akartam nyűgözni – egyik sem ment túl fényesen a legutóbbi hisztimet követően.
Alig vártam, hogy tovább induljunk és végre csak a tájat bámuljam. Sóhajtottam egyet, ahogy feltűnt a fáktól tarkított, ismerős vidék. Már jó pár perce csendben lehetettem, Alarisra gondoltam, meg arra, hogy miért nem keres… és hogy mindez miért is zavar engem ennyire. Idiótán éreztem magamat és igazából örültem neki, hogy indulás előtt – egészen pontosan a pakolást megelőzően – ledöntöttem egy jó nagy bögre kávét. A kellemetlen érzés ugyanis, amit ez váltott ki legalább elvonta a figyelmemet arról, hogy milyen idióta vagyok.
– Meg kell állnunk. – A műszerfalra pillantottam. Az óra az arcomba nyomta az információt, hogy még szinte el sem indultunk. – Mosdóba kell mennem. De sürgősen.
Sejtettem, hogy valamelyiküknek lesz néhány keresetlen megjegyzése… főleg, hogy Arn nem is olyan rég közölte körülbelül azt, hogy nem áll meg a nagyiékig.
Szószám: 650 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. Srry ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Pént. Aug. 10, 2018 5:12 pm

Morstad twins & Arnfrød

A türelmetlenség és én mostanában kéz a kézben járunk, amivel semmi baj sem lenne, ha pozitív hatást váltana ki a környezetemből, de persze, hogy nem ez történik. Aki siet ugyanis, az elkésik. Kivéve én. Előre láthatóan már az este összepakoltam a cuccaimat, hogy ma semmi szín alatt ne kelljen ezzel foglalkoznom. Igen, több időt szerettem volna Ingrid-del beszélgetni, de ez titok. Még. Mert a testvéreim nem tudnak róla. Mindig azt mondtam, hogy Eskild vagy Tarjei lankadatlan írhatnékja nem enged szabadulni a mobil telefonomtól. Ez persze hazugság. Jó természetesen, ők is írnak. Szoktak ám, de másokhoz hasonlóan ők is szeretnek élni, eljárni otthonról, magukkal hívni engem, bulizni, inni, enni, csajozni. Ennél fogva – ha velük vagyok – nem kell a mobiljuk rabjaként pötyögniük nekem. De ezt honnan is tudhatná a családom? Honnan tudhatná Henrik vagy Heloise, hogy igazából nem miattuk vagyok néha annyira feszült ami csak nagy ritkán szoktam lenni? Sehonnan. Ha nem mondom el nekik, hogy szerelembeteg vagy valami hasonló bajom van, akkor maguktól nem jönnek rá. Azt hiszem elég a saját problémájuk, nem kell feltétlenül tudniuk az enyémről is. Az én „gondjaim” ugyanis megoldhatóak, kiküszöbölhetőek, az övéké már ennél egy fokkal bonyolultabbak. Vagy esetleg sokkal többel, mert a jó ég se tudja, miért ilyen titokzatos ebben a házban mindenki. Biztos közös vonás a családban, amiről nem mi tehetünk, talán a környezetünk tett minket ilyenné. A különálló szobáink, hogy mindenkinek megvan a maga kis zuga, ahol köszöni szépen jól ellehet, egészen addig amíg el nem kezdjük hiányolni a másik társaságát és… és én rendszerint belerondítok minden képbe, mert bekopogtatok az ajtajukon amikor tudom, hogy nincs vendégjük. Akkor ugyanis nem szívesen adom elő a minta testvér szerepét, mert abban teljes mértékben pocsék vagyok és nem tudom megállni, hogy ne szóljak egy-két jó szót a védelmem érdekében.
Talán szerencsére, talán nem. A reggeli kávé iszogatása közben volt szerencsém szemeződni Hell „Elmentem, majd jövök” üzenetével. Hogy mi dolga akadt ilyenkor? Pont ma, amikor tudja, hogy mit terveztem? Talán a szokásos. Lehet, hogy pont miattam, amiért nyúztam szegény agyát és azt mondtam elhízott. Dehogy hízott el, csak akkor éppen abban a percben Mr. Gyökér voltam, nem Dr. Rendi. Mert itt van ez a rossz tulajdonságom, amit szerintem sosem fogok el vagy kinőni és ezzel együtt fogok meghalni. Minek is nevezzem? Feltűnési viszketegség, némi szeretetéhséggel megfűszerezve, ami egyszerre káoszt is teremthet, ha rossz hangulatom van vagy eleve úgy ébredtem fel, hogy az legyen. Vártam. Igen, vártam, hogy az én csodahúgom haza érjen és elkezdjen ő is pakolászni, ahogy azt Henri tette. De nem jött. Arra számítottam, hogy majd szépen haza jön és olyan ruhákat választ, amit amúgy is szeret az ő stílusának megfelelően. Ehelyett mi történt? Na mi? Távol maradt. A szobája is üres volt, a bőröndnek se híre se hamva. Legalább odacsomagolhatott volna valamit, de áh dehogy. Ez az én húgom. Elvette tőlem azt a drága időt amit Ingridre szenteltem volna. Ám amúgy se baj már, dolga akadt. A bátyja elhívta valahová és én sem akartam tovább „zavarni” őt. Csomagolnom kell. Pontosabban átfurakodnom magam egy rakás Hell illatú ruha között, amit úgy rejteget előlünk. Mintha nem láttam volna még női alsó bugyit vagy melltartót esetleg. De láttam. Gyerekkoromban – talán három és fél évesen – pusztán a figyelem fénypontjába kerülés érdekében magamra húztam anya tiszta alsóneműit. Jobban mondva csak a fejemre, mintha valami korona lenne és erről az emlékezetes pillanatról még fénykép is készült. Anya elkapott a hálószobájában és szerintem másodjára elég viccesnek találhatott amiért még meg is örökített így. Biztos megdorgált, csak akkor még szép szavakkal, hogy megértsem az ő ruhái az övé, nem pedig az enyémek.
Zoknit és cipőt is tettem oda neki, még jó indulatból papucsot, meg a párnáját ami nélkül esetleg nem tudna elaludni. Néhány felsőt, olyat, amit tudom, hogy szeret és többször hord, mert még ilyen jeles nap se lenne képes magára erőltetni valami mást. Ettől eltekintve még azért oda tettem valami türkiz átlátszó inget és egy hozzá passzoló farmert. Ami szerintem csak az én szemeimben passzolhattak egymással, mert a húgom biztos nem lenne képes ezt felvenni. Semmilyen esetre sem. Ám a laza felsőkhöz ugyebár még lazább nadrágok is dukáltak, így amit találtam és kb. 4-5 napra elegendőnek véltem, azt szintén odatettem neki. Ha valami nem tetszene neki, akkor csak és kizárólag önmagára vessen, amiért nem volt képes csomagolni. Én azonban igyekeztem Mr. Rendi maradni, legalábbis addig amíg bírtam és elegendő energiát adott az, hogy legalább „néhány szót” válthattam Ingrid-del. Ha neki írok megnyugszom. Magam sem tudom miért.
Szóval miután elintéztem Hell cuccait és egyenesen a csomagtartóba tettem őket, az enyém mellé, akkor kezdtem el az öcsém után érdeklődni. Mert bár Hell hiányzott, nem jelentette azt, hogy útközben nem csatlakozhat hozzánk és gondtalanul nem folytathatjuk az utat a nagyiékhoz.
– Helyes! – a csomagját és kérését azonban már nem vettem számba, nem mintha nem tudtam volna neki megtenni ezt – mit kapnék én cserébe azért, ha tudná, hogy Hell-nek én csomagoltam be – de elég erős és ügyes volt ahhoz, hogy ezt nélkülem is megtegye.
Amíg ő a csomagjával foglalkozott, addig én a húgunknak írtam.
– Micsoda meglepetés… – motyogok magam elé, amikor elolvasom Hell válaszát és melléje még elismerően bólintok is. Épp valami frappáns választ akartam volna küldeni neki, amikor újra írt és megadta a pontos helyzetét.
– Nem tetszik neki a házi koszt és sunyiba tömi magát a Fersk pékségben található finomabbnál finomabb sütikkel. Még csodálkozik, hogy meg van hízva. – nem, ebben persze nem voltam biztos. Csak tréfának szántam. Amiről szerintem Henrik is tudta, hogy az, mert valójában mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Hell egyáltalán nincs meghízva.
– Majd útközben felvesszük. Nincs kedvem utána menni és haza hozni, hogy még több időt veszítsünk el. Legalább az ebédre oda akarok érni a nagyiékhoz. – vagy vacsorára, de mindenképpen akkor amikor épp terítenék az asztalt és ennénk valamit. Nem azért, mert éhenkórász lennék, csak ő tényleg nyálcsorgatókat süt és főz, amit mindig nagy kár kihagyni.
Írtam Hell-nek is egy üzenetet.
,,Már gondoskodtam rólad, te testvérszomorító.:-P Maradj ott ahol vagy. De ugye tudod, hogy jössz még nekem eggyel?”
Beültünk a kocsiba és majd miután Henrik is bekapcsolta magát a biztonsági övvel, letettem a kezemből a mobilt és beindítottam a kocsit. Elindultunk. Végre. Talán. Hell után, egyelőre. Ha őt felvesszük tuti meg nem állok a nagyiékig.
Miután végre megérkeztünk a Fersk pékséghez a tekintetemmel a húgomat kerestem, aki ott ült azon az istenverte padon a kirakat előtt, minthogy haza jöjjön és csomagoljon magának valami holmit. Leengedtem az ablakot.
– Tudod… Ezért még számolunk. De most ülj be. – veszekedhettem volna vele, tönkre tehettem volna mindannyiunk „jó kedvét” de nem tettem. Most még nem.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Hell zene *-* Imádatos az is. Bocsi a szószám miatt, megeredt a kezem.   Remélem nem gond, hogy így oldottam meg Hell ruha gondját.  bounce   •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 09, 2018 12:24 pm
Arn & Morstad twins

Azt mondják, az a bizonyos alma távol tartja az orvost, nálam ezt a futás takarja. Pár hónappal ezelőtt nem telt el olyan nap, hogy ne mentem volna el kocogni akár a pályára a suliban, akár csak az utcánk környékén. Azóta minden megváltozott és felborult, igazán nem érdekelt, hogy semmittéve lopom az időt, még a hűtőig lesétálni is nehezemre esett. Ma azonban, pontosan öt óra húsz perckor felpattantak a szemeim és bármilyen erősen próbáltam a visszaalvásra koncentrálni sehogy sem ment. Ekkor villant be az agyamba a hajnali futás és a napfelkelte, ami ugyanannyira a szívemhez nőtt, mint a naplemente. Sajgó karommal feltámaszkodtam az ágyban és kicsit szitkozódva, de végül előkutattam a futócipőmet, amiről még a port is le kellett fújnom. Minden más cselekedet nélkül csak magamra ráncigáltam a cipőt, illetve egy sportmelltartót trükkösen felhúztam, mivel a pizsamámat egy rövidnadrág és egy lenge egyszerű felső adta, így egyáltalán nem foglalkoztam, hogy esetleg át kéne teljesen öltözni.

Most pedig éppen az egyik utca sarkán kanyarodok be, egy random edzős zenét dübörögtetve a fülemben. Nem tetszik, de azt is tudom, hogy a saját, lassabb számaim annyira lehangolnának, hogy inkább leülnék a patkára és megvárnám míg Arn eszébe jutok és hazavitetném magamat.
Tisztában vagyok vele, hogy Ő a nagyiékat tervezte meglátogatni ma, de mivel hajnalban indultam el ez nem lehet gond. Remélem. A hűtőn hagyott „elmentem, majd jövök” jegyzet tudatja velük szándékomat, viszont ha jól számítom magamat és van egy kis szerencsém, még mielőtt felébrednének, hazaérek.
Arra viszont nem gondoltam, hogy az egyetlen legkedvesebb szám következik a listán, amit újra és újra megismétel a telefonom, mintha tudná, hogy mennyit jelent számomra -, pedig tuti csak szervizbe kell vinni -, ez pedig meghosszabbítja az edzést. Egy pittyegés szakítja meg a dal felénél, amivel először nem foglalkozok, majd realizálom, hogy lehetséges, hogy nem a szöveg része volt. „Épp felvett egy fekete kocsi, azt mondták hazavisznek, aranyosak. (: „ – Válaszolok az sms-re lassítva a piros lámpa előtt, amire néha-néha felpillantok, hogy átváltott-e már. Magamban egy jót szórakozok, majd egy picit várva, hogy megbizonyosodjak Arn olvasta az üzenetet, újból elkezdek pötyögni. „ Haha, nyugi már. A Fersk pékség előtt vagyok. „
Most ütbe igazán a nagyszülős hangolatom, így mosolyogva nyitom meg a galériát, mikor már a zebra túl végén vagyok. Rég látogattuk meg őket, de utolsó alkalommal próbáltam a nagyit megtanítani szelfizni, a képeket meglátva felnevetek. Talán csak néhány járókelő jegyzett meg egy életre emiatt a jelenet miatt, de igazán nem törődöm vele. Valahogy abban a házban a dohos szagon kívül azt is érzi az ember, hogy tényleg lehet önmaga, hogy senki sem fog felette ítélkezni. Persze, ahogy felcseperedtünk ez kissé elhalványult, titkok és botrányok születtek, de legtöbbször úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Legalábbis igyekszünk.
„Hallod, nálam nincs semmi cucc. Bedobnátok pár ruhát?” Előre érzem a bőrömön, hogy mit fogok kapni Arntól és kicsit bánom, hogy nem Henrinek írtam ezt meg, Ő talán falazna, hogy magának szalad vissza valamiért. „Kérleeek…” Teszem hozzá és reménykedem, hogy elképzeli a boci szemeket hozzá, általában meghatják.
Addig pedig, amíg értem jönnek az autóval (mindenesetre nagyon remélem, hogy az előző húzásom miatt nem hagynak itt) beugrok a pékségbe venni magamnak valami kaját, miután reggel óta semmit sem ettem és meglehetősen kifáradtam. Miután elintéztem mindent a kirakat előtti padra huppanok és megelőzve, hogy valami furcsa alak leüljön mellém felrakoma a lábamat is és kinyújtózva beleharapok a szendvicsembe. Sonkás sajtos… Ennél már csak a nagyi főztje lesz jobb ebédre, na meg a hosszantartó ölelése, amit általában nyafogva tűrök végig, de igazság szerint mindig ezt várom a legjobban. Valószínűleg nem kell túl sokat várni, hogy a fiúk megérkezzenek így a füllhallgatót kiráncigálva a dugaszból berejtem a tréning nadrágom zsebébe. Utálják, ha fülest használok a nyílt utcán, megannyi veszekedésünk volt már arról, hogy mennyire, de mennyire veszélyes, ha kicsit sem figyelek, merthogy mennyi baleset van blablabla…
§ Szószám: 629 § Zene: user kedvence § Megjegyzés: két cuki bátyónak
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog


Hozzászólások száma :
26

reagok :
10

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 09, 2018 11:41 am

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


„Henri, készen vagy?” Nem, nem vagyok kész és soha nem is leszek – ezt harsogtam volna vissza szívem szerint a bátyám remek kérdésére, amit a nappaliból intézett felém. Nem, nem bosszankodtam, csak szépen komótosan pakoltam, mintha nem feszítene szét az ideg immáron több, mint egy hónapja. Szerettem volna tovább játszani a jófiú szerepét, habár Arn már mindent tudott az Ida ügyről – szerencsére csak arról. Szóval kicsit remegő kézzel ugyan, de tökéletesen összehajtva a ruháimat pakoltam a csomagomba. Mostanában így ment, igyekeztem csendesen meghúzni magam és csak egy-egy vigyorral meggyőzni a környezetemet, hogy minden rendben.
Nem, nem csak Idáról van szó, meg a zsarolásról. Azt már-már az életem természetes velejárójának tekintettem. Csakhogy azóta történt még egy és más… egy és más… micsoda enyhe kifejezés. Közben egy halom zoknit helyeztem el a tökéletesen becsomagolt ruhakupac közé. Kedvem lett volna dühömben felkapni azt a hülye bőröndöt, a falhoz vágni és addig rugdosni, míg szét nem esik. „Rendben haver, nyugodj le!” – dörmögtem talán hangosan is oda magam elé ezt a kis sort. Inkább összecsuktam a táskát. Ujjaim remegve keresték meg a cipzárt, míg másik kezemmel lenyomtam a tetejét. Valószínűleg nem volt túlságosan jó ötlet beletenni mind a hat pár Nike cipőt… de mint mindig, most is próbáltam előre látó lenni.
Alaris… miért pont ő jutott eszembe, miközben a cipzárt próbáltam összehúzni a bőröndön? Le kellett hunyom a szemem, hogy megnyugtassam az örvénylő gondolattömeget. Szinte késztetést éreztem, hogy a zsebembe szuszakolt telefonom után nyúljak és valami elcseszett üzenetet pötyögjek neki, csakhogy rám figyeljen. Még mindig nem értettem hogyan volt képes erre, másokkal már régen nem törődtem volna, miután learatom a babérokat.
Megráztam a fejemet, mint valami idegbeteg, nem engedtem a kezemnek, hogy a nadrágzseb felé nyúljon. Amúgy is rohadt nehéz egy ilyen szűk darabba belepréselni még egy telefont is. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra az ajtó mellett lógó tükörben, mikor átsiettem a lakáson bőröndöstől.
Végig simítottam a hajamon, legalább az nézzen ki még jól rajtam, ha már egyszer ott volt a többnapos borosta meg az átkozott sötét karika a szemeim alatt. Megigazítottam az ingemet, kigomboltam egy gombot, aztán végre kiléptem az ajtón… és az első persze a bátyám volt, akit megpillantottam és újabb remek kérdéssel bombázott.
Ledobtam a táskámat elé.
– Igen, azért hoztam ki ezt. – Bólintottam és a csomagra mutattam. – Bedobnád a csomagtartóba?
Persze készen álltam a nemleges válaszra is, ezért előkaptam a mindenható mosolyom, hátha megkönyörül rajtam. Aztán persze előkaptam a telefonját, így csak megforgattam a szemem és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt. Olyan voltam, mint valami durcás kölyök, de valójában nem a Arn miatt voltam dühös. Nem vártam el soha, hogy kiszolgáljon… így most is inkább lehunytam a szemem ész hosszan fújtam ki a levegőt.
Az én kezem is a zsebemre csúszott, mintha ellenőrizni szeretném, nem rezeg-e a telefon és nem keres Alaris… vagy valamelyik idióta tyúk – bevallom ez utóbbi csak nagy erőlködések árán csapódott az eredeti gondolatok mellé. Megint megráztam a fejem, megint próbáltam a mindig normális és tökéletes Henrit előkaparni valahonnan mélyről.
Végül mégis megragadtam a fogantyút és annál fogva cipeltem el a bőröndöt a csomagtartóig. Egy kicsit erőlködve, de bedobtam. Csak úgy csattant odabent, mintha minden dühömet azon az egy tárgyon vezettem le. Csupán akkor ráztam meg újra a fejemet – immáron harmadjára és nem, továbbra sem szédültem bele –, húztam ki magamat, mikor már lecsuktam a csomagtartót is. Kellett egy pillanat megint, hogy összeszedjem magam és az autó oldalánál végig sétálva újra mosolyt erőltessek az arcomra. Tudom, hogy ez kellett.
– Hol van Hell? – kérdeztem. Ujjaim közben egyetlen gyors mozdulattal nyitották ki az ajtót. Valójában örültem, hogy nincs velünk a húgom, hanem majd később csatlakozik, így nem kellett vele egy félórát vitatkoznom indulás előtt, hogy kié az anyós ülés. Természetesen engem illett, mégis csak én vagyok az idősebb kettőnk közül. Behuppantam az ülésre és már nyúltam is a biztonsági övhöz, várva, hogy a drágalátos Arn indítsa az autót.
Szószám: 642 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. Srry ~ Arn kedvence ~ ♣️



diák
avatar
Online
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

keresett :
Legjobb haverok

Hozzászólások száma :
120

reagok :
70

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 09, 2018 10:00 am

Morstad twins & Arnfrød

Minden nap kezdetéhez hasonlóan a mai is látszólag ugyanúgy indult és unalmasnak ígérkezett volna, ha a testvéreimmel nem találunk valamit közösen ki. Mintha meguntam volna az anyánk házi kosztját és kíváncsiságból a nagyi főztje után kezdenék el érdeklődni. Holott mindketten ugyanazt az ízvilágot ismerik, talán a sok éves tapasztalat miatt a nagyi egy fokkal jobban főz és süt is. De ez titok, a világért se sérteném meg egyiküket sem. Hiszen az anyám már önmagában elég hárpiáskodó tud lenni, ha nagyon akar, nem kell ezt tovább fokozni. A tiszta sor érdekében, nem azért hagytam magam befolyásolni mert csak a gyomromra tudok gondolni. Szó sincs róla! A nagyszülő szeretetem ennél erősebb azért. Hiszen amikor kicsik voltunk rengeteget tartózkodtunk náluk és én hol a csendes minta gyerek, hol meg a kis ördög voltam. Attól függ, hogy éppen milyen hangulatom volt és mi tett boldoggá. Az ha csend van. Ha Hell vagy Henri nem nyöszörgött valamiért, bár utóbbi kevésbé volt követelőző és talán be is érte azzal amit kapott, de mindenki tudja, hogy milyenek a gyerekek. Ha a szüleik nincsenek velük, akkor előtör az igazi énjük és jaj annak aki az útjukba áll. Az idő múlásával azonban egyre kevesebbet és kevesebbet utaztunk hozzájuk. Talán mert a szüleinknek már nem volt akkora nagy szüksége lepattintani minket nekik, hogy vigyázzanak egy kicsit ránk, mert már mi is elég nagynak bizonyultunk a magunkra maradáshoz. Vagy mert egyre több elfoglaltságunk lett és amióta összecsaptak a hullámok a fejünk felett, azt sem tudom igazából az unokaöcsénk mikor tartózkodik a nagyszüleinknél. Hiszen mindannyiunk érdekében jobb lenne elkerülni őt. A nagyszüleink előtt nem felhozni, hogy bizony vannak azért gondjaink egymással. Bár amilyen önsajnáltató tud Hakon lenni néha, nem csodálnám ha a nagyszüleink az ő pártját fognák. Vagy mivel ők a nagyszüleink pártatlanok maradnának és azzal vigasztalnák a pupákot, hogy nem csak és kizárólag egy nő van a világon, hanem több millió, akivel biztos találkozni fog és köztük lesz az igazi. Az az igazi aki annyira bele lesz habarodva, hogy nem vesz észre mást. Ennyi.
Csak erre az a szent gyerek nem gondol. Mert könnyebb mást hibáztatni. Mindig könnyebb mást hibáztatni. Tudom. De most nem szeretnék rosszra gondolni, nem akarom, hogy ez elvegye a hangulatomat és a testvéreim úgy higgyék semmi kedvem sincs erre az utazásra. Pedig van. Hiszen ahogy mindig is mondani szoktam, minden csak nézőpont kérdése és mindenben észre kell venni a jót a rossz mellett. Ez persze sokaknak nehéz. Már nem is nagyon számít. Csak az, hogy ne kerüljön szürke hangulat a légkörömbe és ez ne szálljon rá a testvéreimre se.
– Henri, készen vagy? – töröm meg végül a csendet odalent a nappaliban, mert Hell-t is össze kellene kapnunk valahonnan. Fene se tudja, hogy miért kellett elmennie itthonról és nem indulhatna velünk együtt. Na de mindegy, csak a testvéri féltés sürgetett ennyire. Jól lehet, hogy sose mutatom ki, mennyire érdekel az mi történik vagy van éppen velük, de mivel a testvéreim és én vagyok a nagyobb, jogomban áll egy kicsit félteni őket. Mert nekem csak ők vannak a szüleimen kívül, akiknek hozzájuk hasonlóan én is kevés bizalmat adok.
Anya sokat beszél, imád közölni dolgokat, rosszabb, mint az újság vagy a pletykarovatok, esetleg azok az idegesítő reklámblokkok amikkel nap, mint nap szembesül az ember fia-lánya.
Ha már itt tartunk a hírekben rengeteg ijesztő dolgokat is képesek megmutatni, mások ez elrettenthet vagy motiválhat, ha az illető sérült legbelül és nem is szabad környezetben lenne a helye, hanem valahol elzártan. Túl sok ember tűnik el, vagy éri baleset az úton. Ezekből egyiket sem szerettem volna, ha megtörténne a húgommal. Hisz jól lehet, nyúzom én elég rendesen szegény agyát és tűrőképességét, de ettől eltekintve én örülök annak, hogy Henrik-ből nem két kinézetileg egyforma srác vesz körül. Gondoljunk csak bele, mi lenne akkor nálunk…
Káosz. Így is úgy is káosz lenne. Talán máshogy viszonyulnék mindenhez. Éppen ezért, jó ez így.
– Indulhatunk? – már a kocsi előtt várok és ha Henri sikeresen összeszedte magát, akkor el is indulnánk Hell-t felkutatni. Akárhol is legyen éppen. Ezért, hogy ne érezze megsértve magát gyorsan pötyögtem egy „Merre vagy?” üzenetet.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szer. Aug. 08, 2018 9:16 pm

A főszerepben: Heloise, Henrik & Arnfrød Morstad
Helyszín: Oslo megyei út részben
Idő: Jelen

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Online
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
65

reagok :
37

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: norvégia-
Ugrás: