welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Yesterday at 11:44 pm
Yesterday at 11:07 pm
Yesterday at 10:10 pm
Yesterday at 9:04 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (38 fő) Csüt. Márc. 01, 2018 9:25 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
angol 6 13
dán - 1
francia 6 5
görög 1 1
holland 1 -
ír 5 5
külföldi 3 6
norvég 3 4
olasz 2 2
orosz 2 3
spanyol 4 2
svéd 2 2
összesen 35 44

↳ Team Morstad ~ Let's make some memories
TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Kedd Aug. 14, 2018 10:40 pm
Arn & Morstad twins

Nem méltatom bátyáimat válaszra, így is elég feszültnek érzem a levegőt, némán helyezkedem el a hátsó ülésen, és mivel annyi szabad helyem van, a mellettem lévő üres ülésre dobom a telefonomat. Szinte égeti a kezemet a sok múltról szóló tartalom rajta és attól is rettegek, hogy bárki kapcsolatot akar velem felvenni, ez a kiruccanás csak a családé.
Egészen addig a rádióból dübörgő zene ritmusára dobolok a combomon, míg Henri meg nem szólal, természetesen beszólásomat kivédi, de én ennél gyorsabb és makacsabb vagyok.
- Jobb lenne, mintha fenn lenne baj… - Motyogom magamban az ablakon kibámulva. Nem vagyok képes tűrni, hogy az övé legyen az utolsó szó, ezt ő is nagyon jól tudja, ha válaszolna, akkor újabb gúnnyal vágnék vissza. Tekintetét megérezve előre kapom a fejemet és a visszapillantóba vigyorogva, minden fogamat jól láthatóan kivillantva hergelem.

- Elme… - Az egyszerű igazságot próbálnám vázolni Arnnak, azonban mit is gondoltam, hogy az előzőek után Henrinek nem lesz ehhez hozzáfűznivalója. – Végülis sokszor voltunk kettesben Ronnal, sose tudni. – Köpöm oda keserűen csak azért is, bár valójában az egész gondolatától hánynom kell. Ez meglepheti őket is, hiszen nem sokat említettem azóta azt a korszakot vagy akár a körükben nagyon kedvelt ex-barátomat, de úgy teszek, mintha egyáltalán nem kavarna fel.
Végül bármennyire is küzdöttem idáig vele, kezembe veszem a mobilom, feloldom az ujjlenyomatommal és a „játékok” csoportosításra klikkelek. Nem túl sok ilyesmi alkalmazásom van, sose voltam az a típus, aki feleslegesen felhalmozza, aztán szökőévente megnyitja őket. Egy egyébként nagyon buta csirkés applikációra esik a választásom, ahol lufikat kell kiszúrni a madár csőrével. Elvileg a stressz levezetésére alkották meg a készítők, de akárhányszor rákattintok az újrakezdésre csak még jobban felidegesít és ezt fokozza Henri hisztériázása. Még ők mondják rám, hogy sokat hisztizek…
- Hát ez nem igaz… - Nevetem el magamat hangosan, hiszen nyilvánvaló, hogy valami más miatt frusztrált a drága ikertestvérem. Még talán folytatnám is, ha Arn nem szólalna meg, talán mindannyiónk szerencséjére.
- Nekem rendben van, Nyafinak mondd. – Mielőtt hátradőlve élvezhetném az utazást, előrébb hajolok és kijátszom a helyzetet. – Egyébként melyik vagy a hét törpéből? Nyafi vagy Pisi? Már nem emlékszem. – Meglehetősen fejlett színészi tudásommal hatalmasat sóhajtok, mintha eljátszott tudatlanságomon szomorkodnék, ha nem érkezik válasz elégedetten nyújtózom meg. Talán jobb is, hogy én szorultam hátulra, így nem látnak rám folyton és a hely legalább a duplája, mint elől.
Kihasználva ezt a szabadságot lehúzom a cipőt a meggyötört lábamról. Egy apró vérfolt is keletkezett a hófehér zoknimon, leráncigálva azt is magamról szemügyre veszem a feltört sarkamat, halkan sziszegve szidom magamat, hogy azonnal több, mint egy órával kezdtem több hónapnyi edzés kihagyása után.
- Nincs egy sebtapaszotok? – Nem tudom, mire számítsak, ha a cuki bátyó bújik ki egyikükből, akkor hálát adok és azonnal lecsapok a segítségre, de sok esélyét látom egy újabb beszólásnak. Vajon, ha odaérünk nagyiékhoz melyikünk lesz jobban lefárasztva?
A továbbiakban, miután úgy vélem egyikőjüknek sincs mondanivalója, lassan lehunyom a szememet. Jólesik megpihenni, ami nem lep meg miután korán keltem és a nyári elhúzódó estékhez híven későn is sikerült elaludnom tegnap. Lehetséges azonban, hogy az autó és a zene szintén rásegít, hogy elszundítsak. Fogalmam sincs, hogy mi folyik valóban körülöttem, nem hallom már egyik fiú hangját sem, a rádió is távoli morajnak hallatszik, és egyre elsötétül minden körülöttem.
- Hahó, Heloise! – Csendül fel egy ismerős hang a hátam mögött, kissé zavartan, de megfordulok.
- Te jó ég, te…- Mielőtt folytatnám a szőke, rövid tincsekkel megáldott lány, névszerint Hannah felkuncogva megszakít.
- Te is tudod, hogy ez egy álom, az álmokban bármi megtörténhet, még az is, hogy hozzád szólok. – Hannah egy aranylelkű lány volt, sőt biztos vagyok benne, hogy mai napig az.  Még egészen pelenkás korunkban ismerkedtünk meg, majd hosszú éveken keresztül jó barátoknak vallhattuk egymást. Igaz, hogy egészen különböztünk, hiszen ő mindig a kedvességre törekedett, maximalista és szorgos volt, nem létezett olyan ember, aki utálta volna, vagy legalábbis így tűnt. Ő még azért is küzdött, hogy megmutassa, nem számít, mennyire különböznek az emberek – esetünkben ő és én -, azt akarta, hogy a világon az összes ember tudja, legjobb barátnők vagyunk. Úgy hangzik, mint egy kedves kis ifjúsági regény egyik kitépett lapja, ugye? Ebben a könyvben azonban nincs boldog befejezés, mindenesetre, ami a barátságot illeti. Nem lepődik meg senki, ha újból Ront említem, azonban ő mindennek kizárólag a kezdete volt és a folytatása és a... Hannah békésen elfogadta, hogy új barátokat tudtam szerezni, ezzel nem akadt probéma. Ellenben az első gyűlésen meg akartak róla bizonyosodni, hogy képes vagyok abba a bizonyos körbe tartozni, és hűségesnek lenni. Ekkor még halálosan szerelmes voltam Ronba, és tudomásomban állt, hogyha ezt a feladatot elveszítem, akkor őt úgy szintén és mindent, ami akkor nekem a világot jelentette. Mindenfélére gondoltam: valakinek ellopni az uzsonna pénzét, megfenyegetni, kikezdeni az új gyakornok tanárral, de a feladvány így szólt: „Szakítsd meg a barátságodat Hannah Moennel!” Napokig a szobámban kuksoltam, leengedett redőnnyel a koromsötét szobában és azon rágódtam, hogy mégis mit tehetnék. Az elvakult szerelem azonban győzött, miután pár napot kihagytam a suliból újból berontottam az épületbe. Tudtam, hogy mennyire fájna neki és csalódott lenne, ha bevallanám, a hülye tagség miatt teszem, volt egy olyan sejtésem is, hogy kényszerítene arra, hogy tiszta fejjel gondoljuk át együtt, ezért, amikor már sokadjára próbálkozott megszólítani végre választ adtam neki.
- Nem ismerek Heloise-t, max Hellt, ha nem értenéd esetleg, szeretném, ha eltűnnél. Örökre. – Minden egyes szót kiemelve fröcsögtem a szavakat, azontúl már tényleg nem létezett Heloise.



§ Szószám: 888 § Zene: user kedvence § Megjegyzés: cuki bátyóknak
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog-Oslo


Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Vas. Aug. 12, 2018 8:21 pm

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Nevetés, kikapcsolódás… olyan fogalmakat vágott a fejemhez Arn, amikről el sem mertem képzelni, hogy valaha átélhetem még. Talán nem is igazán Ida miatt, hiába mart még szavainak keserűsége. A csalódottság volt az, ami ott dolgozott bennem. Mert immáron másodjára csalódtam magamban, igencsak rövid időn belül. Minden felgyorsult körülöttem, új dolgokat tapasztaltam meg, amiket nem tudtam tovább a kedvesség álarca mögé rejteni. Nem tudtam felvenni a mindent tudó vigyort, hogy elrejtsem a fájdalmamat. Még én is láttam a szememben a csillogást. Ida sebzett meg elsőként, annyira, hogy a bátyám előtt színt kellett vallanom… mert mégis ki másban bízhattam volna meg? Aztán ott volt Alaris… olyan sebesen vágtatott át rajtam, mint egy vonat és amikor távozott csak ürességet hatott. Ő nyilván nem érzett ilyesmit, mert nem jelentkezett. Szerettem volna elküldeni azt a Mi a franc van? üzenetet, az arcába vágni, hogy igenis sértett vagyok… mintha azzal neki is fájdalmat okozhatnák. Csak utólag adtam persze hálát Hellnek, amiért éppen akkor kellett megpillantanom a Fersk pékség előtt ücsörögve… és inkább rá pazaroltam a gondolataimat. A fájdalmamat egy kis gúnyba vezettem le. Olyan jól sikerült, hogy még egy diadalittas mosoly is kiült az arcomra.
– Annak is érzem magam melletted itt ücsörögve. – Húztam ki magam vigyorogva.
Csak az út folytatásával tört rám újra az az érzés, hogy a telefonomat akarom piszkálni. Meg akartam nézni érkezett-e üzenetem és mindez tökéletesen fogságban tartott a gondolataimat, míg nem éreztem meg a feszítést. Valahogy örültem, hogy éppen most kell vécére mennem, hogy éppen indulás előtt döntöttem le egy nagy bögre kávét. Olyan volt ez, mint valami megváltás, ami elmosta a feszültséget. Tekintetem az utat pásztázta, remélve, hogy gyorsan találunk olyan helyet, ahol félre tudunk állni és akad is egy tisztességes mosdó.
Sem Arn sem Hell reakciója nem lepett meg.
– Odalent minden rendben, leszámítva, hogy ledöntöttem egy nagy bögre forró kávét indulás előtt… – Pislogtam a húgomra a visszapillantó tükörre emelve a tekintetem. Nem láttam benne ugyan tökéletesen, de legalább azt ki tudtam venni, hogy pontosan hol ülhet a hatalmas helyen, ami a rendelkezésére állt.
Közben az ujjaim egy pillanat alatt az ölemben lévő telefonra tévedtek. Csak reménykedtem benne, hogy éppen most kapom meg azt a sokat jelentő üzenetet. S mintha ez valami megérzés lett volna, a képernyő felvillant, rövid csengés és rezgés jelezte: valami bizony nagyon is érkezett. Nem mertem hozzá érni vagy ránézni, félve, hogy Ida küldett megint valami sértő üzenetet. Tudtam, hogy azt akarja: én cselekedjek, én keressem… de biztos voltam benne, hogy megvannak a módszerei, amivel ezt ki is tudja erőszakolni belőlem.
– Sokat kellett ennie a kis problémája miatt… – Szúrtam oda Arn kérdésére, még beelőzve a húgomat a válaszra. – Mondtam, hogy nem véletlenül hízott meg.
Megint az a kis kegyetlenség szakadt ki belőlem. Hell lány lévén nyilván felfogta, hogy egy nem kívánt terhességet emlegettem. A bátyámtól meg persze vártam a leszúrást, hogy inkább maradjak csendben. Nem kellett volna újra előjönnöm ezzel a témával és nem kellett volna azonnal a húgomon levezetni. Ujjaim ugyanis még mindig ott remegtek a telefonom képernyője felett, félve, miféle üzenet vár ott. Bár nagyon szerettem volna Alaris sorait olvasni, mégis az időjárás jelzésben reménykedtem… inkább olvastam volna el, hogy hamarosan itt északon is elér minket valami trópusi forróság, semmint hogy megint fájdalmat érezzek.
– Nagyon kell már. – Vettem elő az enyhén hisztérikus oldalamat. Volt egy lány az egyik bulin, akit hasonló viselkedéssel tűntettem ki. Csak annyival kommentálta, hogy „elkényeztetett herceg” majd egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra. Reggel pedig meztelenül, párnák között ébredtem. – Azonnal meg kell állnunk, ahogy kiértünk a városból…
Közben végre rápillantottam a telefonomra. A képernyővilágítás bekapcsolt és egyenesen az arcomba vágta „Alaris M.” üzenetet küldött nekem. Megremegett a kezem, szinte észre sem vettem, milyen hirtelen hallgattam el, pedig a hangsúlyomból azt szűrhették le, hogy van még mondani valóm. Engem mégis az a néhány sor foglalt le… hogy nálam hagyta-e a GPS-t. Milyen elcseszett GPS-t hagyott volna ott? Semmit sem hagyott aznap maga után, csak engem és az is éppen elég sértő volt. Ingerülten pötyögtem vissza: „Téged komolyan csak a GPS érdekel?!” Megnyomtam a küldés gombot, aztán idegesen a műszerfalra dobtam a készüléket.
– Elegem van! – Morogtam magam elé, szinte fel sem fogva, hogy ott vannak a testvéreim. Így csak egy pillanattal később korrigáltam: – Mármint, hogy Hell folyton megjegyzéseket tesz rám…
Micsoda egy hatalmas hazugság volt. Hiszen imádtam a húgom minden egyes kis szurkálódását, a megjegyzéseket, amiket rám tett. Ez volt ő, ezzel együtt tudtam, hogy rá egész életemben számíthatok. És ez kölcsönös volt.
Szószám: 743 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. Srry ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

Hozzászólások száma :
47

reagok :
27

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szomb. Aug. 11, 2018 9:31 pm

Morstad twins & Arnfrød

Szemet forgatok az öcsém megjegyzésére, miszerint a húgunk terhes és azért hízott meg. Amióta tudok az ügyéről mintha szándékosan mindenbe belekeverné a terhességet. De nem reagáltam rá ennél többet semmit. Pedig egyszer biztos majd ilyen is meg fog történni, bár azt remélem, hogy nem most lesz. Nem most, mert nemhogy az apaságra de még arra sem vagyok felkészülve, hogy nagybácsi legyek. Szóval csak azt tudom mondani a testvéreimnek, hogy van idejük. Ne hamarkodják el a dolgot, mert mindenkinek két arca van, jó és rossz. Ha nem ismerik a rosszat is, akkor ne tegyenek semmit sem meggondolatlanul. Igen, itt a lehetséges házasságra gondolok éppen. A nagynénénk nem hiába mondogatta mindig, hogy jól gondoljátok meg kit vesztek el és hasonlók. Biztos nem boldog és azért hajtogatja néha-néha ezt. Vagy fene se tudja.
– Nézd én elhiszem, hogy rémálmaid vannak Ida-tól, de pont azért megyünk el most itthonról, hogy te is kikapcsold egy kicsit az agyad. Valószínűleg a nagyszüleink agyon fognak babusgatni, szóval elkezdhetsz emiatt aggódni inkább. – mert én ugyebár, nem akarom, hogy az öcsém egész úton a húgunkig hallgasson és csendben maradjon, ahogy azt ő szeretné. Ha csendben van, tudom, hogy gondolkodik valamin. Most meg jobb ha nem gondol semmire. Legfőképpen Ida-ra nem és az esetleges terhességére.
– Meglásd egy nap kacagni fogsz az egészen. – csakhogy az mikor lesz, azt én őszintén szólva nem tudnám megmondani. De annyi szent, hogy nem most. Időbe telik mire az egyik baklövésünk nevetségessé válik és kevésbé szörnyűnek, mint azt a legelején hittük. Vagy legalábbis remélem, hogy ez fog egy nap majd történni Henrik-kel el. Hogy a saját ostobaságán nem sopánkodni és sírni fog, hanem önfeledt nevetni.
Nyugodtan hajtottam az úton, nem eszeveszetten, féktelenül ahogy sokan mások tennék és teszik is. Akármennyire is sietünk, így vagy úgy, de megérkezünk a végcélunkhoz. Bár a mostani kitérőt csak és kizárólag Hell-nek köszönhetjük, igazából az se von maga után még semmiféle gondot. Senki sem hajt minket, csak tényleg szeretnék odaérni már és tudni, hogy a nagyszüleimnél vagyok. Komolyan megnéztem a húgunkat, amikor feltápászkodott a padról és odajött az autóhoz.
– Hell…inkább ne kérj dicséretet. – mert most hazudni úgy sem nagyon tudnék, plusz inkább neki kellene megdicsérnie engem, amiért hoztam neki ruhát. De nem teszem szóvá, érje be annyival, hogy van mit felvennie és nem hagytam itt.
Gáz lenne ugye? Hisztizne rendesen miatta igaz? Rám ordítaná az egész univerzumot nemde? Lehet, szóval… Szóval jó, hogy itt van és nem veszekednek azon, ki üljön az anyós ülésben. Hála a jó égnek! Kevesebb probléma nekem. Úgyis kitaláltam egy jó megoldást arra az esetre, ha veszekednének és valamit el kellene dönteni. Igen, a jó öreg kő-papír-olló illetve fej vagy írás. Bár az előbbi viccesebb, főleg ha mindketten ugyanazt mutatják a legvégén. Újra elindítottam az autót és a külváros felé vettem az irányt. Vagyis arra mentünk volna ha az öcsém meg nem szólal. Az volt a szerencsénk, hogy egy stoplámpánál voltunk éppen és így nem kellett hatalmas féket fognom a meglepettség jeleként.
– Ez most komoly? – szépen kiemeltem én mind a három szót, mint aki annyira hitetlen lenne, hogy ne képzeljen el ilyesmit most ebben a percben.
– Hahaha vicces vagy Hell. Nagyon vicces. – dehogy volt az, nem szívesen állnék meg, ha nem lenne muszáj. Ezért sandán Henri-re pillantottam. Vajon tényleg ennyire pisilnie kell?
– Majd megállok valahol, addig tartsd szépen vissza. Mellesleg elmehettél volna otthon. Komolyan. – de ugyebár nem ment, gondolom mert sürgettem és akkor éppen pont nem kellett a „víz ügyeivel” foglalkoznia.
– Hell különben te miért is mentél el otthonról ma? – tettem fel a kérdést úgy, mintha tényleg nem tudnám. Igazából nem az volt a lényeg, csak el akartam terelni az öcsém szándékát is arról, hogy megállítsa pont most az autót.
– Csak szeretnék kiérni Lørenskog-ból. Nincs vita. El akarom hagyni a várost és akkor akárhol megállok ahol kéritek a nagyiék előtt. Rendben?
Egyezkedni kezdtem volna velük? Áh… Hiszen ők az utasok, én vagyok a sofőr, gyakorlatilag akkor állunk meg, amikor én úgy akarom. Nem igaz? Végtére is, ilyenkor lehet nyúzni az agyukat a legjobban. De mivel szeretném, hogy továbbra is engem válasszanak, ha vezetésről van szó, akkor muszáj egyezkednem velük.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Remélem tetszik.      •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
28

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szomb. Aug. 11, 2018 12:02 am
Arn & Morstad twins

Van egy pont, amikor le kell tenni azt az átkozott telefont, amikor meg kell nyomni azt a picike gombot, elsötétül a kép és talán mindenki jobban jár, feledésbe merülnek a képek, az üzenetek. Miért olyan nehéz ez? Én nem tudom, de nem azt terveztem, hogy a nagyi után naivan lépjek arrébb pár fotót, majd még többet és szembesüljek a múlttal, a múltbéli énemmel.
Egy kép Ronnal, én vigyorgok, ő pedig nos… próbál. Ezután a felvétel után még pár sor készült, egy teljesen más helyszínen. Péntek volt, igen, élesen emlékszem, hiszen abban az időben minden hétre járt egy lezárás. Ó, milyen csodás, baráti összeröffenések! – Gondolná egy kívülálló, és gondolta is sok szülő, mit sem sejtve, hogy tinédzser gyermekük jobb üzletet vezet, mint ők hétfő délután az irodaasztalt koptatva. Én többnyire kimaradtam az ügyeikből, próbáltam kifogásokat gyártani vagy éppen kicsit enyhíteni a helyzet komolyságán, talán ezért is elégeltek meg.

Az elején minden játéknak tűnt, majd éreztem, hogy amit tesznek az egyáltalán nem olyan egyszerű és meggátolható. Másokat és magukat is kergették egy időben, undorító kis körforgás volt. Az iskolai zaklatásokkal kezdődött, ezeket a történeteket már minden tanár fújta. Délutáni bünti, elbeszélgetés, egy kicsi motiváció, ennyi, letudva.
Ők azonban ezt hazavitték, dolgoztak rajta, külön kidolgozott dokumentumuk volt bizonyos emberekről. Minden hányingerkeltő volt, de ha egyszer megtudtál valamit, nem volt megállás.
Szinte hihetetlen így visszagondolva. És hogy éltem én túl? Közéjük tartoztam, egy ideig tűrtem, sok mindent végignéztem, és nagy szerencsém volt Ronnal – az egyetlen szerencse vele kapcsolatban -, hisz ő volt az egyik feje ennek a csoportnak. Nem kellett semmit sem csinálnom, csak mosolyognom.
Aztán egy nap, egy gyűlésen, mert ilyenük is volt, végre kinyitottam a számat. Féltem, szinte reszkettem, Ron megmondta, ha bármikor bele merek szólni, akkor kicsinál. Nem fizikailag, az nem az ő terepe, nekem tartotta a legjobbakat, természetesen. Ekkor viszont nálam betelt a pohár, kitárulkoztam, leszidtam mindenkit, főképp azokat a lányokat, akik hasonló cipőben járva némán hajlandóak voltak bármire. Ez volt a különbség köztünk, a Morstad vér, ami küzd az igazunkért.
Nem létezik happy end, nem ugráltak körbe tapsikolva, hogy „éljen Hell!”. A nevetésük, a megjegyzéseik mai napig ott zúgnak a fejemben, és csupán ekkor kezdődött. Talán két hónapig tartott, mire elhitették az osztálytársakkal, a barátnőkkel, bárkivel, akit elértek, hogy igen, Hell már nem az a lány, aki elsőévben belépett a terembe. Úgy beszéltek rólam, mintha valami fertőzés lennék. Mondhatni elintézték, hogy bárhova menjek is, előttem lebegjen a képük és fintor legyen az arcomon.
Azonban nem ez viselt meg, hanem azok az emlékek, amikor ártatlan fiatalok kerültek a célpontjukba, okkal vagy ok nélkül. Végül magam is áldozattá váltam, ez viszont valóban nem fájt annyira, mintsem, hogy nem akadályoztam meg az egészet hamarabb, hogy ennyire ütődött voltam és ki tudja, hány diák életét fordították föl.
Az ámbrándozásban nem tűnt fel, hogy újabb sms érkezett, majd csak Arn hangjára kapom fel a fejemet, dermedt arccal pattanok fel ülőhelyzetemből. Kissé remegő kezemmel becsúsztatom a mobilt a zsebembe és vigyort erőltetve arcomra szólalok meg végül.
- Inkább dicsérj meg, hogy ilyen egészségesen él a hugicád! – Biggyesztem le ajkamat színészien egy pillanatra, és automatikusan elindulok az anyósülés irányába. A vigyor az arcomra fagy, bár nem mondom, hogy nem számítotottam másik kedves bátyómra, de valahogy az előbb felidézett emlékek miatt nem szívesen gabalyodnék bele egy veszekedésbe.
- Áh, semmi gond. Megengedem, hogy olykor az anyósülés miatt felelősségteljes tizennyolcévesnek érezd magad. – Kicsit bánom a gúnyos élt a hangomban, de talán, ha valóban létezik olyan, hogy ikertestvéri megérzés, akkor rájön a szuperképességével, hogy nem vagyok olyan állapotban, ahol tűrhető visszaszólásokat gyártsak. Bevágom magam után a kocsi ajtót, ha még nem esett volna le mindenkinek, hogy valami nem oké velem, majd az övet becsatolva megdörzsölöm az arcomat, hogy kicsit észhez térjek.
Egy kis idő elteltével, már felkészülök, hogy valamelyik rádióállomásról vitázzunk, először úgy is gondolom, hogy Henri ezt akarja megemlíteni, hiszen ficánkolni kezd, azonban tévedek.
- Meg prosztata vizsgálatra is, sürgősen. – Döntöm hátra a fejemet, ami azonnal nekicsattan a nyavalyás támasznak, amit valaki átállított, így sokkal feljebb van húzva, mint általában. Ezt felveszem figyelmeztetésnek az előbbi kommentem miatt.

§ Szószám: 669 § Zene: user kedvence § Megjegyzés: remélem tűrhető

copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog-Oslo


Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Pént. Aug. 10, 2018 8:33 pm

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


Azt hittem majd jobb kedvem lesz, ha végre beülök az autóba. A tudat, hogy pár napra magam mögött hagyom a helyet, ahol a legnagyobb káosz bontakozott ki egy cseppet sem nyugtatott meg, ahogy az sem, hogy négy-öt nap helyett sikeresen három hétre való ruhát préseltem be a bőröndömbe. Talán jobb is, hogy nem Arn emelgette a csomagomat, még a végén kaptam volna valami olyan megjegyzést, hogy: „ezt egy csaj megirigyelné.” Erre volt most a legkevésbé szükségem, mert hát a vigyorom ellenére még mindig ott volt bennem az a düh, amivel bevágtam a cuccomat a csomagtartóba.
– Vagy azért hízott meg, mert terhes… – Vetettem oda keserűen.
Kellett egy pillanat, hogy realizáljam, mit is sikerült kiböknöm. Tudtam, hogy saját sérelmeim beszélnek belőlem, hogy hülye vagyok… és ha a bátyám eddig úgyis gondolta, ő nem csalódhat bennem – mert nem az apám –, hát akkor most biztosan változik a véleménye. Nyeltem egyet és megpróbáltam mosolyogni, de most nem sikerület. Csalódottan ráztam meg a fejemet.
– Sajnálom, inkább csendben maradok… – Tettem hozzá kicsit szégyenkezve, talán motyogva.
A kezem óvatosan a zsebemre csúszott megint. A telefonomat próbáltam kitapintani, hogy vajon érkezett-e üzenetem. Meg sem rezdült. Hirtelen, mérgesen kaptam ki onnan és vadul kezdtem Alarisnak pötyögni: Mi a franc van? Nem nyomtam meg a küldés gombot. Megint szégyenérzet kerített hatalmába… hosszan fújtam ki a levegőt, mintha ezzel próbálnám nyugtatni magam, aztán egyszerűen töröltem az üzenetet. Megpróbáltam tudatosítani magamban, hogy ez most nem rólam és a világfájdalmamról szól, meg az elcseszett önsajnálatról, amiért az élet csúnyán bemutatott nekem. Hanem hármunkról, meg a nagyi legfinomabb süteményéről – amit egy cseppet sem kívántam.
Kibámultam az ablakon. Hallgattam a bátyám szavait, ahogy az utcákat és az épületeket figyeltem. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor a Fersk pékség elé érkeztünk. Hell azonnal kiszúrható volt a pizsamájában… önkéntelenül is mosoly ült ki az arcomra és még mielőtt Arn megállt volna. Gyorsan bepötyögtem a telefonba: Csak nem alvajáró a húgocskám? Megnyomtam a küldés gombot.
Épp csak egy pillanatra fordultam hátra. Le sem tudtam vakarni a gúnyos vigyort az arcomról: – Remélem nem bánod, hogy te utazol hátul, a gyerekrészlegen… – jegyeztem meg egy csepp kegyetlenséggel a hangomban, de hát tudhatta, hogy csak szívatom és valójában imádom. Hell és én olyanok voltunk, mint a tojás meg a héja, különböztünk, mégis elválaszthatatlanok maradtunk a hosszú évek után. Gyerekként sokszor keresztbe tettünk egymásnak, főleg én neki… hányszor kentem rá a saját rosszaságomat, csakhogy ne én kapjak büntetést. Kezdhetnénk anyám kedvenc vázájának eltörésével és folytathatnánk még rengeteg kellemetlen helyzettel, amiből végül mindig én jöttem ki jól. Hiszen az új vázát is én vettem meg a saját zsebpénzemből, anya egy valóságos kis angyalnak titulált utána. De Hell… őt semmivel sem tudtam megvezetni, átlátott rajtam, mint egy szitán. Hiábavaló volt a tökéletes mosoly, a megjátszott jóság. Jobban ismert, mint Arn vagy bárki más a családból. Nem is tudom, miért nem neki beszéltem az Ida ügyről… talán azért, mert a bátyánk mindig is valamiféle példakép volt a szememben. Már óvodás korom óta olyan akartam lenni, mint ő, magas, széles vállú. Bár sosem lettem olyan, de igyekeztem az általa kitaposott ösvényt járni, aztán le akartam nyűgözni – egyik sem ment túl fényesen a legutóbbi hisztimet követően.
Alig vártam, hogy tovább induljunk és végre csak a tájat bámuljam. Sóhajtottam egyet, ahogy feltűnt a fáktól tarkított, ismerős vidék. Már jó pár perce csendben lehetettem, Alarisra gondoltam, meg arra, hogy miért nem keres… és hogy mindez miért is zavar engem ennyire. Idiótán éreztem magamat és igazából örültem neki, hogy indulás előtt – egészen pontosan a pakolást megelőzően – ledöntöttem egy jó nagy bögre kávét. A kellemetlen érzés ugyanis, amit ez váltott ki legalább elvonta a figyelmemet arról, hogy milyen idióta vagyok.
– Meg kell állnunk. – A műszerfalra pillantottam. Az óra az arcomba nyomta az információt, hogy még szinte el sem indultunk. – Mosdóba kell mennem. De sürgősen.
Sejtettem, hogy valamelyiküknek lesz néhány keresetlen megjegyzése… főleg, hogy Arn nem is olyan rég közölte körülbelül azt, hogy nem áll meg a nagyiékig.
Szószám: 650 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. Srry ~ Arn kedvence   ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

Hozzászólások száma :
47

reagok :
27

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Pént. Aug. 10, 2018 5:12 pm

Morstad twins & Arnfrød

A türelmetlenség és én mostanában kéz a kézben járunk, amivel semmi baj sem lenne, ha pozitív hatást váltana ki a környezetemből, de persze, hogy nem ez történik. Aki siet ugyanis, az elkésik. Kivéve én. Előre láthatóan már az este összepakoltam a cuccaimat, hogy ma semmi szín alatt ne kelljen ezzel foglalkoznom. Igen, több időt szerettem volna Ingrid-del beszélgetni, de ez titok. Még. Mert a testvéreim nem tudnak róla. Mindig azt mondtam, hogy Eskild vagy Tarjei lankadatlan írhatnékja nem enged szabadulni a mobil telefonomtól. Ez persze hazugság. Jó természetesen, ők is írnak. Szoktak ám, de másokhoz hasonlóan ők is szeretnek élni, eljárni otthonról, magukkal hívni engem, bulizni, inni, enni, csajozni. Ennél fogva – ha velük vagyok – nem kell a mobiljuk rabjaként pötyögniük nekem. De ezt honnan is tudhatná a családom? Honnan tudhatná Henrik vagy Heloise, hogy igazából nem miattuk vagyok néha annyira feszült ami csak nagy ritkán szoktam lenni? Sehonnan. Ha nem mondom el nekik, hogy szerelembeteg vagy valami hasonló bajom van, akkor maguktól nem jönnek rá. Azt hiszem elég a saját problémájuk, nem kell feltétlenül tudniuk az enyémről is. Az én „gondjaim” ugyanis megoldhatóak, kiküszöbölhetőek, az övéké már ennél egy fokkal bonyolultabbak. Vagy esetleg sokkal többel, mert a jó ég se tudja, miért ilyen titokzatos ebben a házban mindenki. Biztos közös vonás a családban, amiről nem mi tehetünk, talán a környezetünk tett minket ilyenné. A különálló szobáink, hogy mindenkinek megvan a maga kis zuga, ahol köszöni szépen jól ellehet, egészen addig amíg el nem kezdjük hiányolni a másik társaságát és… és én rendszerint belerondítok minden képbe, mert bekopogtatok az ajtajukon amikor tudom, hogy nincs vendégjük. Akkor ugyanis nem szívesen adom elő a minta testvér szerepét, mert abban teljes mértékben pocsék vagyok és nem tudom megállni, hogy ne szóljak egy-két jó szót a védelmem érdekében.
Talán szerencsére, talán nem. A reggeli kávé iszogatása közben volt szerencsém szemeződni Hell „Elmentem, majd jövök” üzenetével. Hogy mi dolga akadt ilyenkor? Pont ma, amikor tudja, hogy mit terveztem? Talán a szokásos. Lehet, hogy pont miattam, amiért nyúztam szegény agyát és azt mondtam elhízott. Dehogy hízott el, csak akkor éppen abban a percben Mr. Gyökér voltam, nem Dr. Rendi. Mert itt van ez a rossz tulajdonságom, amit szerintem sosem fogok el vagy kinőni és ezzel együtt fogok meghalni. Minek is nevezzem? Feltűnési viszketegség, némi szeretetéhséggel megfűszerezve, ami egyszerre káoszt is teremthet, ha rossz hangulatom van vagy eleve úgy ébredtem fel, hogy az legyen. Vártam. Igen, vártam, hogy az én csodahúgom haza érjen és elkezdjen ő is pakolászni, ahogy azt Henri tette. De nem jött. Arra számítottam, hogy majd szépen haza jön és olyan ruhákat választ, amit amúgy is szeret az ő stílusának megfelelően. Ehelyett mi történt? Na mi? Távol maradt. A szobája is üres volt, a bőröndnek se híre se hamva. Legalább odacsomagolhatott volna valamit, de áh dehogy. Ez az én húgom. Elvette tőlem azt a drága időt amit Ingridre szenteltem volna. Ám amúgy se baj már, dolga akadt. A bátyja elhívta valahová és én sem akartam tovább „zavarni” őt. Csomagolnom kell. Pontosabban átfurakodnom magam egy rakás Hell illatú ruha között, amit úgy rejteget előlünk. Mintha nem láttam volna még női alsó bugyit vagy melltartót esetleg. De láttam. Gyerekkoromban – talán három és fél évesen – pusztán a figyelem fénypontjába kerülés érdekében magamra húztam anya tiszta alsóneműit. Jobban mondva csak a fejemre, mintha valami korona lenne és erről az emlékezetes pillanatról még fénykép is készült. Anya elkapott a hálószobájában és szerintem másodjára elég viccesnek találhatott amiért még meg is örökített így. Biztos megdorgált, csak akkor még szép szavakkal, hogy megértsem az ő ruhái az övé, nem pedig az enyémek.
Zoknit és cipőt is tettem oda neki, még jó indulatból papucsot, meg a párnáját ami nélkül esetleg nem tudna elaludni. Néhány felsőt, olyat, amit tudom, hogy szeret és többször hord, mert még ilyen jeles nap se lenne képes magára erőltetni valami mást. Ettől eltekintve még azért oda tettem valami türkiz átlátszó inget és egy hozzá passzoló farmert. Ami szerintem csak az én szemeimben passzolhattak egymással, mert a húgom biztos nem lenne képes ezt felvenni. Semmilyen esetre sem. Ám a laza felsőkhöz ugyebár még lazább nadrágok is dukáltak, így amit találtam és kb. 4-5 napra elegendőnek véltem, azt szintén odatettem neki. Ha valami nem tetszene neki, akkor csak és kizárólag önmagára vessen, amiért nem volt képes csomagolni. Én azonban igyekeztem Mr. Rendi maradni, legalábbis addig amíg bírtam és elegendő energiát adott az, hogy legalább „néhány szót” válthattam Ingrid-del. Ha neki írok megnyugszom. Magam sem tudom miért.
Szóval miután elintéztem Hell cuccait és egyenesen a csomagtartóba tettem őket, az enyém mellé, akkor kezdtem el az öcsém után érdeklődni. Mert bár Hell hiányzott, nem jelentette azt, hogy útközben nem csatlakozhat hozzánk és gondtalanul nem folytathatjuk az utat a nagyiékhoz.
– Helyes! – a csomagját és kérését azonban már nem vettem számba, nem mintha nem tudtam volna neki megtenni ezt – mit kapnék én cserébe azért, ha tudná, hogy Hell-nek én csomagoltam be – de elég erős és ügyes volt ahhoz, hogy ezt nélkülem is megtegye.
Amíg ő a csomagjával foglalkozott, addig én a húgunknak írtam.
– Micsoda meglepetés… – motyogok magam elé, amikor elolvasom Hell válaszát és melléje még elismerően bólintok is. Épp valami frappáns választ akartam volna küldeni neki, amikor újra írt és megadta a pontos helyzetét.
– Nem tetszik neki a házi koszt és sunyiba tömi magát a Fersk pékségben található finomabbnál finomabb sütikkel. Még csodálkozik, hogy meg van hízva. – nem, ebben persze nem voltam biztos. Csak tréfának szántam. Amiről szerintem Henrik is tudta, hogy az, mert valójában mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Hell egyáltalán nincs meghízva.
– Majd útközben felvesszük. Nincs kedvem utána menni és haza hozni, hogy még több időt veszítsünk el. Legalább az ebédre oda akarok érni a nagyiékhoz. – vagy vacsorára, de mindenképpen akkor amikor épp terítenék az asztalt és ennénk valamit. Nem azért, mert éhenkórász lennék, csak ő tényleg nyálcsorgatókat süt és főz, amit mindig nagy kár kihagyni.
Írtam Hell-nek is egy üzenetet.
,,Már gondoskodtam rólad, te testvérszomorító.:-P Maradj ott ahol vagy. De ugye tudod, hogy jössz még nekem eggyel?”
Beültünk a kocsiba és majd miután Henrik is bekapcsolta magát a biztonsági övvel, letettem a kezemből a mobilt és beindítottam a kocsit. Elindultunk. Végre. Talán. Hell után, egyelőre. Ha őt felvesszük tuti meg nem állok a nagyiékig.
Miután végre megérkeztünk a Fersk pékséghez a tekintetemmel a húgomat kerestem, aki ott ült azon az istenverte padon a kirakat előtt, minthogy haza jöjjön és csomagoljon magának valami holmit. Leengedtem az ablakot.
– Tudod… Ezért még számolunk. De most ülj be. – veszekedhettem volna vele, tönkre tehettem volna mindannyiunk „jó kedvét” de nem tettem. Most még nem.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Hell zene *-* Imádatos az is. Bocsi a szószám miatt, megeredt a kezem.   Remélem nem gond, hogy így oldottam meg Hell ruha gondját.  bounce   •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
28

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 09, 2018 12:24 pm
Arn & Morstad twins

Azt mondják, az a bizonyos alma távol tartja az orvost, nálam ezt a futás takarja. Pár hónappal ezelőtt nem telt el olyan nap, hogy ne mentem volna el kocogni akár a pályára a suliban, akár csak az utcánk környékén. Azóta minden megváltozott és felborult, igazán nem érdekelt, hogy semmittéve lopom az időt, még a hűtőig lesétálni is nehezemre esett. Ma azonban, pontosan öt óra húsz perckor felpattantak a szemeim és bármilyen erősen próbáltam a visszaalvásra koncentrálni sehogy sem ment. Ekkor villant be az agyamba a hajnali futás és a napfelkelte, ami ugyanannyira a szívemhez nőtt, mint a naplemente. Sajgó karommal feltámaszkodtam az ágyban és kicsit szitkozódva, de végül előkutattam a futócipőmet, amiről még a port is le kellett fújnom. Minden más cselekedet nélkül csak magamra ráncigáltam a cipőt, illetve egy sportmelltartót trükkösen felhúztam, mivel a pizsamámat egy rövidnadrág és egy lenge egyszerű felső adta, így egyáltalán nem foglalkoztam, hogy esetleg át kéne teljesen öltözni.

Most pedig éppen az egyik utca sarkán kanyarodok be, egy random edzős zenét dübörögtetve a fülemben. Nem tetszik, de azt is tudom, hogy a saját, lassabb számaim annyira lehangolnának, hogy inkább leülnék a patkára és megvárnám míg Arn eszébe jutok és hazavitetném magamat.
Tisztában vagyok vele, hogy Ő a nagyiékat tervezte meglátogatni ma, de mivel hajnalban indultam el ez nem lehet gond. Remélem. A hűtőn hagyott „elmentem, majd jövök” jegyzet tudatja velük szándékomat, viszont ha jól számítom magamat és van egy kis szerencsém, még mielőtt felébrednének, hazaérek.
Arra viszont nem gondoltam, hogy az egyetlen legkedvesebb szám következik a listán, amit újra és újra megismétel a telefonom, mintha tudná, hogy mennyit jelent számomra -, pedig tuti csak szervizbe kell vinni -, ez pedig meghosszabbítja az edzést. Egy pittyegés szakítja meg a dal felénél, amivel először nem foglalkozok, majd realizálom, hogy lehetséges, hogy nem a szöveg része volt. „Épp felvett egy fekete kocsi, azt mondták hazavisznek, aranyosak. (: „ – Válaszolok az sms-re lassítva a piros lámpa előtt, amire néha-néha felpillantok, hogy átváltott-e már. Magamban egy jót szórakozok, majd egy picit várva, hogy megbizonyosodjak Arn olvasta az üzenetet, újból elkezdek pötyögni. „ Haha, nyugi már. A Fersk pékség előtt vagyok. „
Most ütbe igazán a nagyszülős hangolatom, így mosolyogva nyitom meg a galériát, mikor már a zebra túl végén vagyok. Rég látogattuk meg őket, de utolsó alkalommal próbáltam a nagyit megtanítani szelfizni, a képeket meglátva felnevetek. Talán csak néhány járókelő jegyzett meg egy életre emiatt a jelenet miatt, de igazán nem törődöm vele. Valahogy abban a házban a dohos szagon kívül azt is érzi az ember, hogy tényleg lehet önmaga, hogy senki sem fog felette ítélkezni. Persze, ahogy felcseperedtünk ez kissé elhalványult, titkok és botrányok születtek, de legtöbbször úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Legalábbis igyekszünk.
„Hallod, nálam nincs semmi cucc. Bedobnátok pár ruhát?” Előre érzem a bőrömön, hogy mit fogok kapni Arntól és kicsit bánom, hogy nem Henrinek írtam ezt meg, Ő talán falazna, hogy magának szalad vissza valamiért. „Kérleeek…” Teszem hozzá és reménykedem, hogy elképzeli a boci szemeket hozzá, általában meghatják.
Addig pedig, amíg értem jönnek az autóval (mindenesetre nagyon remélem, hogy az előző húzásom miatt nem hagynak itt) beugrok a pékségbe venni magamnak valami kaját, miután reggel óta semmit sem ettem és meglehetősen kifáradtam. Miután elintéztem mindent a kirakat előtti padra huppanok és megelőzve, hogy valami furcsa alak leüljön mellém felrakoma a lábamat is és kinyújtózva beleharapok a szendvicsembe. Sonkás sajtos… Ennél már csak a nagyi főztje lesz jobb ebédre, na meg a hosszantartó ölelése, amit általában nyafogva tűrök végig, de igazság szerint mindig ezt várom a legjobban. Valószínűleg nem kell túl sokat várni, hogy a fiúk megérkezzenek így a füllhallgatót kiráncigálva a dugaszból berejtem a tréning nadrágom zsebébe. Utálják, ha fülest használok a nyílt utcán, megannyi veszekedésünk volt már arról, hogy mennyire, de mennyire veszélyes, ha kicsit sem figyelek, merthogy mennyi baleset van blablabla…
§ Szószám: 629 § Zene: user kedvence § Megjegyzés: két cuki bátyónak
copyright
diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
☼Lørenskog-Oslo


Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 09, 2018 11:41 am

Arn & Morstad Twins

let's make some memories


„Henri, készen vagy?” Nem, nem vagyok kész és soha nem is leszek – ezt harsogtam volna vissza szívem szerint a bátyám remek kérdésére, amit a nappaliból intézett felém. Nem, nem bosszankodtam, csak szépen komótosan pakoltam, mintha nem feszítene szét az ideg immáron több, mint egy hónapja. Szerettem volna tovább játszani a jófiú szerepét, habár Arn már mindent tudott az Ida ügyről – szerencsére csak arról. Szóval kicsit remegő kézzel ugyan, de tökéletesen összehajtva a ruháimat pakoltam a csomagomba. Mostanában így ment, igyekeztem csendesen meghúzni magam és csak egy-egy vigyorral meggyőzni a környezetemet, hogy minden rendben.
Nem, nem csak Idáról van szó, meg a zsarolásról. Azt már-már az életem természetes velejárójának tekintettem. Csakhogy azóta történt még egy és más… egy és más… micsoda enyhe kifejezés. Közben egy halom zoknit helyeztem el a tökéletesen becsomagolt ruhakupac közé. Kedvem lett volna dühömben felkapni azt a hülye bőröndöt, a falhoz vágni és addig rugdosni, míg szét nem esik. „Rendben haver, nyugodj le!” – dörmögtem talán hangosan is oda magam elé ezt a kis sort. Inkább összecsuktam a táskát. Ujjaim remegve keresték meg a cipzárt, míg másik kezemmel lenyomtam a tetejét. Valószínűleg nem volt túlságosan jó ötlet beletenni mind a hat pár Nike cipőt… de mint mindig, most is próbáltam előre látó lenni.
Alaris… miért pont ő jutott eszembe, miközben a cipzárt próbáltam összehúzni a bőröndön? Le kellett hunyom a szemem, hogy megnyugtassam az örvénylő gondolattömeget. Szinte késztetést éreztem, hogy a zsebembe szuszakolt telefonom után nyúljak és valami elcseszett üzenetet pötyögjek neki, csakhogy rám figyeljen. Még mindig nem értettem hogyan volt képes erre, másokkal már régen nem törődtem volna, miután learatom a babérokat.
Megráztam a fejemet, mint valami idegbeteg, nem engedtem a kezemnek, hogy a nadrágzseb felé nyúljon. Amúgy is rohadt nehéz egy ilyen szűk darabba belepréselni még egy telefont is. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra az ajtó mellett lógó tükörben, mikor átsiettem a lakáson bőröndöstől.
Végig simítottam a hajamon, legalább az nézzen ki még jól rajtam, ha már egyszer ott volt a többnapos borosta meg az átkozott sötét karika a szemeim alatt. Megigazítottam az ingemet, kigomboltam egy gombot, aztán végre kiléptem az ajtón… és az első persze a bátyám volt, akit megpillantottam és újabb remek kérdéssel bombázott.
Ledobtam a táskámat elé.
– Igen, azért hoztam ki ezt. – Bólintottam és a csomagra mutattam. – Bedobnád a csomagtartóba?
Persze készen álltam a nemleges válaszra is, ezért előkaptam a mindenható mosolyom, hátha megkönyörül rajtam. Aztán persze előkaptam a telefonját, így csak megforgattam a szemem és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt. Olyan voltam, mint valami durcás kölyök, de valójában nem a Arn miatt voltam dühös. Nem vártam el soha, hogy kiszolgáljon… így most is inkább lehunytam a szemem ész hosszan fújtam ki a levegőt.
Az én kezem is a zsebemre csúszott, mintha ellenőrizni szeretném, nem rezeg-e a telefon és nem keres Alaris… vagy valamelyik idióta tyúk – bevallom ez utóbbi csak nagy erőlködések árán csapódott az eredeti gondolatok mellé. Megint megráztam a fejem, megint próbáltam a mindig normális és tökéletes Henrit előkaparni valahonnan mélyről.
Végül mégis megragadtam a fogantyút és annál fogva cipeltem el a bőröndöt a csomagtartóig. Egy kicsit erőlködve, de bedobtam. Csak úgy csattant odabent, mintha minden dühömet azon az egy tárgyon vezettem le. Csupán akkor ráztam meg újra a fejemet – immáron harmadjára és nem, továbbra sem szédültem bele –, húztam ki magamat, mikor már lecsuktam a csomagtartót is. Kellett egy pillanat megint, hogy összeszedjem magam és az autó oldalánál végig sétálva újra mosolyt erőltessek az arcomra. Tudom, hogy ez kellett.
– Hol van Hell? – kérdeztem. Ujjaim közben egyetlen gyors mozdulattal nyitották ki az ajtót. Valójában örültem, hogy nincs velünk a húgom, hanem majd később csatlakozik, így nem kellett vele egy félórát vitatkoznom indulás előtt, hogy kié az anyós ülés. Természetesen engem illett, mégis csak én vagyok az idősebb kettőnk közül. Behuppantam az ülésre és már nyúltam is a biztonsági övhöz, várva, hogy a drágalátos Arn indítsa az autót.
Szószám: 642 ~ Megjegyzés: Lesz ez jobb is. Srry ~ Arn kedvence ~ ♣️



diák
avatar
Korom :
18

Tartózkodási hely :
Lørenskog, Norvégia

Hozzászólások száma :
47

reagok :
27

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Csüt. Aug. 09, 2018 10:00 am

Morstad twins & Arnfrød

Minden nap kezdetéhez hasonlóan a mai is látszólag ugyanúgy indult és unalmasnak ígérkezett volna, ha a testvéreimmel nem találunk valamit közösen ki. Mintha meguntam volna az anyánk házi kosztját és kíváncsiságból a nagyi főztje után kezdenék el érdeklődni. Holott mindketten ugyanazt az ízvilágot ismerik, talán a sok éves tapasztalat miatt a nagyi egy fokkal jobban főz és süt is. De ez titok, a világért se sérteném meg egyiküket sem. Hiszen az anyám már önmagában elég hárpiáskodó tud lenni, ha nagyon akar, nem kell ezt tovább fokozni. A tiszta sor érdekében, nem azért hagytam magam befolyásolni mert csak a gyomromra tudok gondolni. Szó sincs róla! A nagyszülő szeretetem ennél erősebb azért. Hiszen amikor kicsik voltunk rengeteget tartózkodtunk náluk és én hol a csendes minta gyerek, hol meg a kis ördög voltam. Attól függ, hogy éppen milyen hangulatom volt és mi tett boldoggá. Az ha csend van. Ha Hell vagy Henri nem nyöszörgött valamiért, bár utóbbi kevésbé volt követelőző és talán be is érte azzal amit kapott, de mindenki tudja, hogy milyenek a gyerekek. Ha a szüleik nincsenek velük, akkor előtör az igazi énjük és jaj annak aki az útjukba áll. Az idő múlásával azonban egyre kevesebbet és kevesebbet utaztunk hozzájuk. Talán mert a szüleinknek már nem volt akkora nagy szüksége lepattintani minket nekik, hogy vigyázzanak egy kicsit ránk, mert már mi is elég nagynak bizonyultunk a magunkra maradáshoz. Vagy mert egyre több elfoglaltságunk lett és amióta összecsaptak a hullámok a fejünk felett, azt sem tudom igazából az unokaöcsénk mikor tartózkodik a nagyszüleinknél. Hiszen mindannyiunk érdekében jobb lenne elkerülni őt. A nagyszüleink előtt nem felhozni, hogy bizony vannak azért gondjaink egymással. Bár amilyen önsajnáltató tud Hakon lenni néha, nem csodálnám ha a nagyszüleink az ő pártját fognák. Vagy mivel ők a nagyszüleink pártatlanok maradnának és azzal vigasztalnák a pupákot, hogy nem csak és kizárólag egy nő van a világon, hanem több millió, akivel biztos találkozni fog és köztük lesz az igazi. Az az igazi aki annyira bele lesz habarodva, hogy nem vesz észre mást. Ennyi.
Csak erre az a szent gyerek nem gondol. Mert könnyebb mást hibáztatni. Mindig könnyebb mást hibáztatni. Tudom. De most nem szeretnék rosszra gondolni, nem akarom, hogy ez elvegye a hangulatomat és a testvéreim úgy higgyék semmi kedvem sincs erre az utazásra. Pedig van. Hiszen ahogy mindig is mondani szoktam, minden csak nézőpont kérdése és mindenben észre kell venni a jót a rossz mellett. Ez persze sokaknak nehéz. Már nem is nagyon számít. Csak az, hogy ne kerüljön szürke hangulat a légkörömbe és ez ne szálljon rá a testvéreimre se.
– Henri, készen vagy? – töröm meg végül a csendet odalent a nappaliban, mert Hell-t is össze kellene kapnunk valahonnan. Fene se tudja, hogy miért kellett elmennie itthonról és nem indulhatna velünk együtt. Na de mindegy, csak a testvéri féltés sürgetett ennyire. Jól lehet, hogy sose mutatom ki, mennyire érdekel az mi történik vagy van éppen velük, de mivel a testvéreim és én vagyok a nagyobb, jogomban áll egy kicsit félteni őket. Mert nekem csak ők vannak a szüleimen kívül, akiknek hozzájuk hasonlóan én is kevés bizalmat adok.
Anya sokat beszél, imád közölni dolgokat, rosszabb, mint az újság vagy a pletykarovatok, esetleg azok az idegesítő reklámblokkok amikkel nap, mint nap szembesül az ember fia-lánya.
Ha már itt tartunk a hírekben rengeteg ijesztő dolgokat is képesek megmutatni, mások ez elrettenthet vagy motiválhat, ha az illető sérült legbelül és nem is szabad környezetben lenne a helye, hanem valahol elzártan. Túl sok ember tűnik el, vagy éri baleset az úton. Ezekből egyiket sem szerettem volna, ha megtörténne a húgommal. Hisz jól lehet, nyúzom én elég rendesen szegény agyát és tűrőképességét, de ettől eltekintve én örülök annak, hogy Henrik-ből nem két kinézetileg egyforma srác vesz körül. Gondoljunk csak bele, mi lenne akkor nálunk…
Káosz. Így is úgy is káosz lenne. Talán máshogy viszonyulnék mindenhez. Éppen ezért, jó ez így.
– Indulhatunk? – már a kocsi előtt várok és ha Henri sikeresen összeszedte magát, akkor el is indulnánk Hell-t felkutatni. Akárhol is legyen éppen. Ezért, hogy ne érezze megsértve magát gyorsan pötyögtem egy „Merre vagy?” üzenetet.

•• Viselet: Itt •• Üzenet: Majd lesz jobb is  •• Zene: Sweet Dreams
••

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
28

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories Szer. Aug. 08, 2018 9:16 pm

A főszerepben: Heloise, Henrik & Arnfrød Morstad
Helyszín: Oslo megyei út részben
Idő: Jelen

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



kommer til deg.

Du liker ikke endring, men den

média
avatar
Korom :
21

Tartózkodási hely :
⬙ Lørenskog és Oslo hamarosan


Hozzászólások száma :
28

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: ↳ Team Morstad ~ Let's make some memories
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: norvégia-
Ugrás: