welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Today at 3:51 pm
Szer. Dec. 12, 2018 5:10 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arian Saglam, Dorcas Macdonald, Henrik Morstad, Lorenzo Belbo, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Ethan & Myrsella * Save me from myself
TémanyitásTárgy: Re: Ethan & Myrsella * Save me from myself Vas. Aug. 12, 2018 10:57 pm

   
Ethan & Sel
Megmenteni csak az olyan embert lehet, aki nem akar elpusztulni.
Két napja tudtam meg, hogy a hét végén a ködös Albionba utazunk majd apával és egy díszes kisérettel. Bár tiltakozhattam volna, színlelhettem volna ezerféle betegséget, vagy tehettem volna úgy, mintha egy új és komoly megbízást kaptam volna, ami az afrikai kontinensre, egy prominens ásatásra szólít, mely megalapozhatná a hírnevemet, de őszintén szólva lusta voltam a kifogások gyártásához. Egy ideje lusta és fáradt voltam bármiféle ellenálláshoz. Talán félig már bele is törődtem, hogy az apám mindig eléri amit akar. Így vagy úgy de eléri. Még nálam is.
Lustán nyúltam el az ágyamon, a lábaim keresztben, félig lelógva, mezítlábas tappancsaimon a beszökő nap fénye ide-oda cikázott a bólogató eperfa árnyékában. Illatok lopakodtak be az ablakon, és tudtam, hogy Rosita megint fűszeres kenyeret süt nekem. Kérlelhetetlen akaratossággal tört utat magának a bazsalikom és az oliva máshoz nem fogható aromája. A nyál is összefutott a számban. A plafont bámultam, és sokadszor az utóbbi időben megpróbáltam elképzelni, hogy valaki más vagyok. Egy kevésbé tehetős apa, kevésbé elkényeztetett és mégis boldog lánya, akinek nem lebeg a feje felett a házasság gondolata, mint Demoklesz kardja, akit nem akarnak idejekorán olyan sorba taszítani, amit ő soha nem akart.
Akaratos kislány voltam mindig is, ami elsősorban szicíliai véremből adódott, ugyanakkor álmodozó, és merengő is, ami meg anyám valami távoli angol ágáról öröklődött. Aztán lehet, hogy más nációk is keveredtek bennem, a csuda tudná ezt így hirtelen megmondani.
Buta kis dalt dúdoltam visszafogottan, a ritmusát ujjaimmal a fejem alatt pihenő kezemmel ütöttem és néha csak hagytam, hogy a gondolataimban folytatódjon tovább.
A lányról, aki megszökött egy hajnalon, és egy szán siklott a friss havon, messze vitte, valahova az orosz hómezőkre, ahol nem várt rá több napsütés, sem ragyogás, sem virágok, sem színek...csak a végtelen sztyeppe, de nem bánta mert ott élt az ő Boris kedvese, akinek odaígérte a szívét. Ajkaim lágyan biggyedtek le, amikor eszembe jutott Guiardo. A fiú, aki ostobán szeretni mert, aki megvallotta az ablakom alatt üvöltve egy téli hajnalon, és akit két nap múlva a római csatornák egyikéből halásztak ki vérbe fagyva. Mindenki tudta mi volt a bűne, csak éppen mindenki úgy tett, mintha rossz életű lett volna, vagy bajba keveredik. Életveszélyes volt engem szeretni, hacsak erre apám nem adott engedélyt. Én pedig nem akartam...soha többé nem akartam, hogy bárkinek még csak a fejébe is megforduljon, hogy színt valljon nekem.
Szerettem volna ezt az egészet magam mögött hagyni. Talán időnként eljátszottam a gondolattal, hogy majd apám elé állok, és megmondom neki ez az élet az enyém, én akarok dönteni minden pillanatáról. Aztán a vége ugyanaz lett, ami mindig: csak álltam előtte, és beleegyezően bólogattam mindenre amit kért tőlem. Ahogyan erre az utazásra is. Nem akartam újabb országot, újabb ostoba partikat, összejöveteleket, fogadásokat, vagy éppen bálnak gúnyolt összeröffenéseket, ahol a nők értelmi képessége a csípőjük szélességével fordítottan volt arányos. Kapcsolatokat kellett építeni, egyre több és egyre befolyásosabb embereket megismerni, amíg apám számára nyilvánvalóvá nem vált, hogy neki nem is annyira a pénz a fontos, sokkal inkább a név, és a presztízs, ami mögötte van. Így lehetett az, hogy egy angol szenátor legidősebb, ügyvédként praktizáló fiát szemelte ki számomra. Jóképű, ezzel nem lehet vitába szállni, talán még szellemes társalgó is Hugh De Walden báró, és az is lehet, hogy tíz percnél tovább bírnám elviselni a társaságát, de ettől még nem változtat a tényen az, hogy egy kényszer szülte találkozás áldozatai vagyunk mindketten. Egy olyan kapcsolaté, amely lehet a hétköznapokon meg sem történt volna. Engedelmesen mosolyogtam, amikor legutóbb vendégül láttuk apát és fiát, és természetes hazugsággal tettem ígéretet arra, hogy apával fogok tartani a következő angliai útja során ahol ismét megragadhatom az alkalmat, hogy Hugh-val elmélyítsük az első találkozáskor fellobbant szimpátiát. Valójában a pokolba kívántam az egész utazást, a De Walden famíliát, a teljes arisztokratikus gőgjükkel és szokásaikkal, apámat és anyámat a konok akaratosságával, hogy nekem ez mennyire jó lesz, és mindent de mindent ami egy kicsit is arra emlékeztetett milyen csodaszép aranykalitkában is élek én. Lehet takaros, szépen berendezett, gondoskodnak rólam és vigyáznak rám...de ez akkor is egy kalitka, ahonnan nem repülhetek sehova szabadon.
És most itt vagyunk, és csak annyi emlékezetet az otthonomra, hogy a sült kenyeret csak nekem készítette apa szakácsnője, talán az egyetlen aki őszintén törődik velem. Nem akartam semmi mást csak túl lenni az egész hivatalos procedúrán, túllenni az újabb álságos, és hamis fecsegésen arról, hogy mennyire jó és hasznos lesz majd Hugh és az én kapcsolatom. Vissza sem csinálhatom, hiszen szinte az összes neves üzleti napilap, vagy éppen politikában valamit is magára adó újság tele volt azzal a hírrel, hogy Saviano szenátor lánya és De Walden báró fia vajon mikor jelentik be hivatalosan is az eljegyzésüket, amiről már jó ideje keringenek pletykák. Amit persze az apám terjesztett, hogy még jobban növelje szakmai körökben az ázsióját. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy a bárónak Dél-Afrikában elég komoly érdekeltsége volt a gyémánt bányák némelyikében. Ha hozzámegyek a fiához, az apámnak gyakorlatilag nyílt befolyása lesz ezen a területen, ami meg a Polipnál jelentett piros pontokat neki. Bárhonnan is nézzük, ezzel az egésszel rajtunk kívül, akiket belekényszerítettek ebbe az egészbe, mindenki jól járt. Talán még a jövendő férjem is, aki meglehet ostoba álmokat dédelget odaadó, és minden porcikájában érte létező valódi olasz feleségéről….ám nem is tévedhetne nagyobbat, ha valóban ilyesmi jár a fejében.
Lehet, hogy ezt a házasságot az apák kötik meg a hátunk mögött de mi fogunk benne élni, én pedig gondoskodni fogok róla, hogy a jövendő férjem minden percét megemlegesse.
Halkan kopogtak az ajtómon, mire félig felkönyököltem az ágyban, és félhangosan válaszoltam.
- Bújj be anya!- az ajtóban megjelent anyám félénk, örökké egy riadt őzikére emlékeztető kíváncsi tekintete, és tökéletesre tupírozott bogárfekete hajkoronája.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
-Idáig érzem a molyírtóra emlékeztető parfümöd illatát.Miért nem cseréled már le?
-Apádnak ez a kedvence.
-Apának csapnivaló az ízlése női illatok terén.
És megint itt voltunk. Anyám semmi mást nem volt hajlandó kipróbálni, bármiben is újítani, amit a férje nem hagyott jóvá. Semmiben sem akartam rá hasonlítani, talán csak abban a megjátszásban, amivel az egész életét élni tudta….élni? Milyen élet ez?
-Indulnunk kell Drágám. Apád nem szereti ha késünk. Tudod, hogy szereti a szépen megkomponált, teátrális megjelenéseket.
Alig láthatóan bólintottam, miközben a tükörnél még megigazítottam a sminkemet.Hát persze. Ő előre ment előkészíteni a terepet, mi meg anyával érkezünk, mint az est fénypontja. Mögöttünk két kisérővel, akik védeni hivatottak bennünket.
Finom illatú este volt. A tenger felől még mindig érezni lehetett a tegnapi eső párás és sós illatát, valahol távol halászhajók imbolygó fényei tükröződtek vissza a lassan hömpölygő fodrokon. Kényelmesen terültem el az autó bársonnyal bélelt hátsó ülésén. Ezüst szín estélyi ruhám elomlott körülöttem, mintha éppen most olvadt volna szét a hold az égboltról, mi kacéran bújt meg a növekvő felhők mögött. Tulajdonképpen majdnem tökéletes lehetett volna ez az este, ha nem éppen oda tartunk ahova...és persze azon eseményt leszámítva, amely végül mégis megakadályozta, hogy eljussunk a végcélunkhoz.
Ha magamhoz térek majd….mert remélhetőleg magamhoz fogok, nem csak arra a szempárra akarok emlékezni, amelyik fölém hajol, és érzem miként jut el hozzám a hangja, valami megnyugtató mélységgel….ígéri, hogy nem lesz semmi baj. A háttérben anyám jajveszékel olaszul, a két testőr együttesen próbálják lenyugtatni. Szintén olaszul. Aztán az egyikük hívja az apámat, hogy elmondja mi történt: miközben megálltunk a pirosnál….miközben várakoztunk….miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy újabb permetet fújjak magamra az orgona illatú parfümből...miközben azt hittem ennél az egész esténél már rosszabb nem történhet, a semmiből jelentek meg azok a motorosok.
Emlékszem a lövésekre, emlékszem a forróságra, amely a mellkasom alatt elöntött. Emlékszem anyám hangjára, a kiabálásokra, újabb lövésekre, aztán az elsötétülő, jótékony csendjével beborító világra.
Amire nem emlékszem: a megérkező mentőautó szirénája, a mentős hangja, amely arról beszélt, hogy a szívem alatt öt centivel ért két lövés, hogy rengeteg vért veszítek, hogy küzdenek azért, hogy mire a DaVinci-be érnek velem, még életben legyek. Hogy legyen esélyem. Nem emlékszem arra, hogy hordágyra kerülök, az orvosok és nővérek angyalszerűen lebbenő fehér köpenyére, a padlóhoz csapódó cipőtalpakra, a folyosó monoton visszhangjára, a sürgősségi kocsi nyekergő kerekére. Angolul adott utasításokra, a gépek egyenletes hangjára….de egy valamire emlékszem. Egy férfi arcára, aki fölém hajol.Nyújtanám felé a kezem, de visszahanyatlik. Szólnék hozzá, de akár egy halom vattacsomó lenne ajkaim között, képtelen vagyok beszélni. Nem olaszul beszél hozzám, mégis annak hiszem. Lassan nyitom a szemeim és úgy szeretném neki mondani, hogy vigyázzon rám, ne hagyjon itt egyedül. Mintha ismerném, olyan régről, mintha már láttam volna valahol….de ez ostobaság. Lehet meg sem történik ez az egész, lehet  képzelődöm. Ezer közül is felismerném a tekintetét: megtart, nem ereszt, vigyáz rám. Aztán rájövök. Erőtlen ajkaim kivetik magukból a szavakat.
- Angelo….Angelo….Gus….Gustode.
Az őrangyalom.
Nem hallom a hangot ami szinte a halálom közeledtét üvölti. Nem hallom, hogy esik a pulzus, hogy a szívem egyre erőtlenebbül próbál életben tartani, dacolva a testemben idegenként terpeszkedő gyilkos golyókkal. Nem hallom, hogy küzdenek értem, csak őt látom, az őrangyalom, aki nem hagy el. Nem hallom amikor apám megérkezik, és senkit nem kímélve senkit el nem ismerve és félreseperve ront be a helyiségbe, ahol én vagyok, nem hallom amikor kiabálni kezd, pergő olaszsággal, majd átváltva azonnal angolra.
- Mentsék meg! Nem érdekel mi az ára mentsék meg! Sel...kicsi lányom...Sel...Myrsella….Sel.- rekedtre kiabálja magát. Átkoz és fenyeget, mire végül az eddig anyámat ápolgató testőrök nehezen ugyan, de kirángatják onnan.
Én ott fekszem...nem értve mi történik, csak azt tudom, hogy most először, hosszú idő után szabad vagyok a saját testemben. Szabad, de a halál homlokát csókolgató, miközben visszapillantva az őrangyalom tekintetébe kapaszkodom.
Még itt vagyok. Amíg ő vigyáz rám, addig itt vagyok.

   
 ~ Megjegyzés:  ~ Zene:Nickelback-Savin'Me ~ ~
Vendég
Vendég
avatar

TémanyitásTárgy: Ethan & Myrsella * Save me from myself Vas. Aug. 12, 2018 10:46 pm
Szereplők: Ethan Reed
                    Myrsella Saviano
Helyszín: Da Vinci Magánklinika

Vendég
Vendég
avatar

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: anglia temetõje-
Ugrás: