welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Vas. Nov. 11, 2018 11:30 pm
Vas. Nov. 11, 2018 6:16 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Anaise Delacroix

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Kill our way to Heaven - B & D
TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Vas. Szept. 30, 2018 11:22 am
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Igazából tudom, hogy lehetek akármilyen jó fej, már ő is leírt engem magában, de hát ez vagyok én, egy csődtömeg, aki még a vele kedves emberekkel is alig tud jó fej lenni. De nem tehetek róla, én ezt láttam anyámtól, az anyámtól, aki elméletileg engem szeret a legjobban, mégis nekem okoz folyamatosan fájdalmat és tesz tönkre engem a hülyeségeivel. De mondjuk már elfogadtam a dolgot és megbékéltem vele, ahogyan azzal a tudattal is, hogy soha nem lesz senkim és egyedül maradok egy életre. Vagyis ja, van barátnőm, de hát milyen kapcsolat ez már? Több száz kilométerre van most tőlem és majd nagy ritkán találkozunk csak.
- Nem hiszem, hogy ön mindent felakar hozni, legalábbis nagy részét biztosan nem akarja majd, hogy papírra vessem. - nem tudom, hogy hogyan rajzolnám le például azt, amikor anyám volt pasija megerőszakolt és utána még próbálkozott is. De szerencsére anyám nem tudta meg, így nem kellett azt hallgatnom, hogy apám fia vagyok és elvettem tőle egy férfit vagy valami ilyesmit, elég volt nekem az a múltkori pofon is, mert megmertem fogni a tanárom kezét, mondjuk azért két felől is kaptam rossz dolgokat, tőle és anyámtól is.
- Van egy emos srác és egy rocker, velük hamar megtaláltam a közös hangot, meg vannak aranyos lányok, de... én nem tudom elviselni, ha valakinek már-már túl tökéletes az élete, mert nem igaz... az élet nem tökéletes és nem szép. - vonom meg a vállamat és a pincérlányra nézek, majd én is ugyanazt a kávét rendelem, amit az előttem ülő tanárom. Nem tudom, hogy miért csinálok hülyét magamból és miért próbálok olyan kedves lenni, vagyis... tudom és ennek köze lehet a bűntudathoz, amit érzek most is, de hát akkor is csak ott lelépett mindenfajta normális magyarázat nélkül.
Erre először csak hümmögök és oldalra pillantok ki az ablakon. - Tájfutásra jelentkeztem. - mondom neki, majd visszapillantok rá. Magam sem tudom, hogy miért éppen erre és mi vezérelt, de szeretem a természetet és elméletileg atletikus alkat vagyok és szerettem futni régebben is, néha még most is eljárok, ha túl zaklatott vagyok.
Aztán előkerül a rajz, amit órán csináltam, ezek szerint tetszik neki, legalábbis remélem, hogy tetszik neki, majd szemeibe nézek. - Először harag és tombolást éreztem, ez jellemzi a környezetet, ezek voltak a kezdetleges érzéseim. - mondom neki, majd mutatok a rombolt házakra, fekete égre és mindenre, ami ezt fejezi ki a rajzomon. - Majd jött a felismerés és a ráébredés, hogy hülyén viselkedtem és nem mondanám reménynek, de némi kellemes érzés fogott el, mikor ráébredtem, hogy... ön kedves velem. - bár nem kéne elhinnem ezta kedvességet túlzottan, hiszen mindenkivel ilyen és tudom, hogy mindenkivel ilyen lesz, mert ő egy jó ember, egy nagyon is jó ember.
- Lehet pályát tévesztett és inkább pszichológusnak kellett volna mennie. - jegyzem meg, de mindenfajta gúnyolódás és bántó szándék nélkül teszem. Nem akarom megbántani őt, de csak szerettem volna vele tudatni, hogy tényleg olyan, mint egy pszichológus, ő is hasonló kérdéseket tett fel nekem. - Nem gyakran, csak mikor anyámmal töltök el pár órát egyhuzamban... vagyis akkor igen, elég gyakran. - mondom neki, de még nem igazán szeretném beleavatni, hogy milyenek a családi körülményeim, mert hát... igen, nem akarom neki elmondani, nem akarom, hogy valaki megint sajnálni kezdjen engem, mert teljesen felesleges.
- Anyám mélyen katolikus, apám is az volt... de történt vele valami. - ezt nem tudom szebben mondani, legalábbis még nem találtam ki, hogy hogyan mondjam el neki. - Ön? - kérdezek vissza, bár a tippelnem kell, akkor ő is katolikus. Biztosan egy szép felesége van.
Visszatolom a mappát és a szemeibe nézek. - Azt szeretném, ha ön választana, hogy melyik érdekli nagyon. Szívesen elmondom, ha kell az egész mappa tartalmát, de akkor jó pár órát el kell velem töltenie. - mondom neki egy bizonytalan mosollyal az ajkamon és várom, hogy végül válasszon a rajzok között, mondjuk elég intim nekem. Soha senkinek nem szoktam őket megmutatni, még apámnak és anyámnak sem. 
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szomb. Szept. 15, 2018 3:24 pm

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


- Én igyekszek minden diákomat megérteni, de ez csak akkor sikerülhet, ha te is engeded. Nem ismerlek egyáltalán, de ez remélem, hogy a jövőben változni fog. - bólintok felé biztatóan, mikor bezárom magunk mögött az ajtót. S tessék, ha normális hangvételt kapok, akkor azt is fogok adni. Ez még ugyan nem jelenti azt, hogy elfelejtettem Diego tiszteletlen beszédét, de egyelőre megkímélem még a haragomtól, ami szerencsére kezd ülepedni így az óra végével.
- Én is ebben hiszek. Ha felszínre kerül az a sok elfojtott érzés és belső gondolat, kíváncsi vagyok, hogy fogod ezt papírra önteni. - az elfojtással nem csak találgatok, hanem biztosan tudom, hogy rengeteg minden rejtőzik Diegoban, ami valójában nagyon csodás, még ha ő maga nem is hiszi. Az én feladatom pedig ezt mind előhozni, még akkor is, ha sok borús dolog kúszik a jók mellett a felszínre.
- Na és sikerült már összebarátkoznod valakivel? Mit gondolsz a csoporttársaidról? - kérdem tőle, mikor besétálunk az étkező melletti kávézóba. Többen ücsörögnek itt, mind tanárok, mind diákok, de nem is csodálom. Nem drága a hely, és isteni a kávéjuk!
- Nekem a szokásos kávém lesz. - mondom a pincér leányzónak, majd Diego felé biccentek, hogy válasszon ő is. Délutánonként kellemes itt ücsörögni a papírok és tervek felett, meglepő módon még az olykor nagyobb tömeg sem zavar itt. Talán a tény, hogy eleve az egész hely egy erdő közepén foglal helyet, sokat tesz hozzá az összképhez, hiszen már sok arcot ismerek azok közül is, akiket én magam nem tanítok.
- Vettél fel valamilyen külön órát, esetleg szakkört? - próbálok érdeklődni, míg várjuk a pincért. Közben én magam elé helyezem az asztalra már csak megszokásból is Diego mappáját, s újra előhúzom belőle a rajzot, amit készített.
- Mit éreztél pontosan, amikor ezt megalkottad? Öröm, bánat, harag, remény? Kifejtenéd, kérlek? - igazán kíváncsi vagyok a gondolataira, s ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem, melyeket persze a helyén kell kezelnem. Először csak a felszínt kell kapargatnom, hogy aztán mélyebbre jussak benne...
- Sokszor vannak apokaliptikus gondolataid? Mit gondolsz, honnan eredhetnek ezek? - pillantok végig az alak mögötti épületdarabokon és robbanás következményein. Az, hogy az én arcom pillant vissza rám a papírról, csak azt bizonyítja, hogy tényleg hatással vagyok rá. Ha utál, ha ellenszenvet érez, ha szimpátiát, bármi is legyen, akkor is érzéseket váltok ki belőle, melyek gyökeret vetnek az ujjában, s ilyen remekművekké alakulnak. Ezzel persze vigyázni kell. Sosem szabad átlépni egy határt, mert annak súlyos következményei lehetnek...
- Mondd csak, gyakorol a családod valamilyen vallást? - nem személyeskedő kérdésnek szánom, csupán kíváncsi vagyok, milyen neveltetést kapott Diego, s hogy ennek van-e bármilyen köze az angyalképhez. Hiszen van, aki csupán a misztikuma miatt rajzol ilyeneket, viszont van olyan, aki tiszta szívből hisz az angyalok létezésében. Utóbbit viszont nehezen tudnám róla elképzelni. Igazából Diego számomra olyannak tűnik, aki nagyon keresi a megfelelő utat, melyre ráléphet és követhet, csak az sajnos igen nehezen bontakozik ki a ködből.
- Mesélnél nekem a többi rajzodról is? Nem fontos mindegyikről, válassz ki te magad párat, amiről szívesen beszélnél. - kíváncsian tolom elé a mappáját, s hagyom, hogy válogasson. Már ha akar, s nem kapom meg ismét, hogy mennyire unalmas ez az egész. Lehet, hogy most annak tűnik, de idővel majd ő is rá fog jönni, hogy minden kérdésemnek nagyon is sok értelme van. Az italok közben megérkeznek, én pedig kortyolok is egyet a jó erős, gőzölgő kávéból, majd kifizetem mindkettőnk rendelését. Még egy ebéd is tervben van, de ahhoz képest, hogy pár hete vagyok itt, már most unom a kínálatot. Van olyan nap, hogy inkább nem is ebédelek az étteremben, hanem összedobok magamnak valami egyszerűt. Szerencsémre a főzést nem kellett bevállalnom gyerekként, mert akkor már tényleg én vittem volna az egész háztartást...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Szept. 14, 2018 3:49 pm
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Magam sem tudom igazán emiatt miért is nézne engem hülyének, talán már csak a megszokás és a múlt miatt? Nem tudom, szóval... ja. - Akkor megkönnyebbültem. - és valóban így is volt és most tényleg elmosolyodtam. Igazából a múltkori hülyeségétől eltekintve egész jó ember és jól lehet vele beszélgetni. Persze megértem, hogy ő a tanár és ő a főnök, mert tényleg ő, csak nem tudom. Igazából még mindig megválaszolatlan kérdéseim vannak és emailjeim, amiket nem küldtem neki, bár lehet jobb is, hogy nem küldtem el, akkor biztosan nem vettek volna fel. És ezt sem tudom... nem tudom, hogy hogyan is érzek ezzel az egész iskolás dologgal kapcsolatosan, valahol örülök, valahol pedig nem. Majd a végén úgyis kiderül, nem?
Nem tudom mi van velem és nem is tudom, hogy miért viselkedem itt és most miért beszélek vele, csak el kellett volna húznom a fenébe. Gondolom nem bír engem és a falra mászik tőlem, pedig én tényleg nem akarok ilyen lenni, de ilyen vagyok és még ha próbálnék ezen változtatni, akkor sem hiszem, hogy menne, legalábbis nem menne olyan könnyen. Nem hagyhatom magamnak, hogy érezzek, hogy engedjem átélni a dolgokat a lelkemnek, mert nem csak én járnék szarul, hanem mindenki a családomban... anyám és apám leginkább. - Nyilván nem mondok többet ilyet, csak ne haragudjon rám. - be kell látnom, hogy jelenleg ő az egyetlen ember, akinek érdekel a rólam alkotott véleménye. És igen, ismétlem magam és tudom, hogy baromira elrontottam már az elején, de... nem tudom. Annyi megválaszolatlan kérdésem maradt és megválaszolatlan emailem... Biztosan kifutna a világból, ha valamelyiket elolvasná, így biztos vagyok benne, hogy sosem fogom neki elküldeni. De... olyan közel kerültünk múltkor, már majdnem megakartam neki nyílni, elakartam volna neki mondani olyanokat, amiket soha senkinek. Elakartam neki mesélni ki és milyen az a Diego Pedro García, de nem sikerült.
Csak hálásan bólintok, amikor megerősít abban, hogy nem gond, ha még nem nyílok meg a családomról neki. Még szélesebb lett a mosoly az ajkaimon, bár nem nagyon szoktam mosolyogni, biztosan idétlenül vicsorgok, mint valami elmeháborodott.
- Nem öt csillagot várok, de pókháló ne legyen, pókfóbiám van. - mondom neki, egy teljesen lényegtelennek tűnő dolog, ami szerintem teljesen lényeges. Hiszen tényleg baromira félek tőlük és igen, ha úgy van, akkor sikítok is. Ezzel le is zártam a dolgokat és a helyemre kullogtam.
Végül az óra végén csak odamentem hozzá, már mondtam, hogy nem kellett volna, mégsem akartam így elmenni a szobámba.
- Mert maga az egyetlen normális felnőtt, aki talán megért engem és nem akarom önt is a hülye viselkedésemmel kiüldözni a világból. - mondom neki teljesen őszintén és kicsit vissza is emlékezem a múltkori találkozónkra, ahol minden annyira jó volt... legalábbis a vége felé tényleg kezdett minden jól alakulni. Amikor a rajzomat dicséri, akkor csak elmosolyodom és megkönnyebbülök, legalább nem kiabál, hogy soha többet ne merjem lerajzolni őt, mert ezt így nem illik meg úgy nem illik.
- Ez inkább egy vízió a jövőre nézve, úgy érzem... talán, sőt biztos, hogy jobb emberré fog tenni. - vonom meg könnyedén a vállamat, ha felfogja mire célzok, akkor jó, ha nem, akkor úgyis jó nekem. Nem akarok semmi meggondolatlan dolgot mondani vagy éppen tenni. Nem akarom megint elrontani a közöttünk lévő nyugodtságot, mint múltkor, bár akkor nem tudom, hogy pontosan mit tettem, ami miatt elment, de talán egyszer megtudom.
Baromira meglep, mikor azt mondja, hogy ő hív meg és lefagyok és nem is tudok nagyon mit mondani, arra sem, amikor azt mondja, hogy ne tegyek olyan megjegyzéseket, csak bólintok egyet és végül erőt veszek magamon és utána megyek. Volna miről beszélni, ezernyi kérdésem van, most még sem tudok megszólalni, csak sétálok és néha rá-rá pillantok és... mi a fasz van velem?!
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szer. Szept. 12, 2018 7:08 pm

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


Meglepő, mennyire tudatos ez a két személyiség, amit kialakítottam magamban. Ha nem a diákokról s a tanári mivoltomról van szó, akkor sokkal határozatlanabb külsőt és viselkedést öltök magamra, hiszen ekkor csak és kizárólag magamról van szó. Nem kell felelnem másért, s nem kell magamra erőltetnem egy példamutató, határozott felnőtt képét, hiszen aki ekkor követ, az csupán egy sötét árnyék, mely a nap minden szakában ott lépked mögöttem. Saját magam részére nehezen tudok irányt mutatni. Nehezen megy a boldogság megélése, mert a gyermekkor rengeteg mindent kiölt belőlem. Mégis van egy másik oldalam, a kőkemény pedagógus, ki nem ismer lehetetlen, ha a tanulókról van szó, s olyan biztos a kiállása, amit én még magam is megirigyelnék... Igen, vágyom arra, hogy teljes egészében ilyen legyek, hiszen ez nem csupán egy álarc, ami mögé direkt bújok be, hanem ez is én vagyok. Sokszor töprengek azon, hogy normális-e ez a kettős, de mikor mindegyik hangulatot és életérzést tökéletesen, kétségek nélkül élek meg, mindig rá kell jönnöm, hogy ezen sosem fogok tudni változtatni.
- Miért néznélek emiatt hülyének? Az, hogy eltérsz az átlagos tinédzserektől, és nem az tesz boldoggá, mint a többieket, még nem jelenti, hogy rossz lennél, vagy emiatt el kellene ítélni. - közlöm vele határozottan, némi megszokott szigorú élt víve a szavakba. Mindig is szerettem, ha valakiben új dolgot fedezhetek fel, s szomorú látni, hogy egyre inkább összeolvad a mai fiatalság. A társadalom megöli a különcöket, visszaszorítja őket, kik lehet, hogy sokra vihették volna az életben, de beleolvadnak abba a szürke masszába, mely úgy terjed a mai világban, mint a pestis.
- Én nem csak azért lettem tanár, hogy tudást adjak át, hanem azért is, hogy meglássam a diákjaim lelkét, és segítsek nekik kibontani a szárnyaikat. És ne, kérlek ne gyere azzal, hogy üres vagy, s neked nincs lelked, és hasonló butaságok... - legyintek egyet, ábrándos őszinteséggel kimondva a szavaim. Érezhetően most konkrétabb vagyok, mint legutóbb, hiszen most már biztosan a kezem alatt van Diego. Már nincsenek kétségek, mennyire elfogadó vele a bizottság, hiszen bekerült. Innentől pedig csak rajta múlik minden, s azon, hogy éppen mennyire vagyok képes reflektálni, s megláttatni vele azt, ami ott rejtőzik benne.
- Természetesen nem gond. - biccentek felé. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem a magánéletükben akarok vájkálni. Természetesen az is hozzátartozik az összképhez, de én csupán kérdéseket teszek fel, s a válaszok alapján mérlegelek. Az erőszakoskodás e téren messze áll tőlem.
- A tisztaságról, a rendről, és saját magadról neked kell innentől gondoskodnod. Ez nem egy minden országban ismert, milliárdokból felépült iskola, mely minden egyes tanuló számára luxus körülményeket biztosít. Ám igazad van, egy alap minőség azért elvárható, úgyhogy majd utánajárok a dolgoknak, ha ez így megfelel. Holnaputántól úgyis én leszek az ügyeletes tanár. - ez a beszélgetés sajnos nem úgy sikerül, ahogy vártam. Ha néha elkapom Diego tekintetét, leginkább egy dacos és makacs gyereket látok, nem pedig egy önállósodni vágyó felnőttet. Itt azonban lesz esélye és ideje is megtanulni, milyen lehet a független élet, mely talán jó hatással lesz rá. Rám mindenképp. Felemelő nem ordításra belépni a szobámba, ahogy az is, hogy inkább a férfi parfüm kicsiny maradékát érzem meg a nap végén az ajtó mögött, nem pedig a hányingert keltő női pacsulit, vagy a pelenka bűzét. Apróságok, de nekem sokat jelentenek.
Az óra végén még írogatok pár papírt, s elmerülve az olvasottakban, nem is figyelem, ki megy, vagy épp marad a teremben. Azt vártam, hogy Diego majd elviharzik, ahogy a többiek is, mégis most ugyanúgy ő marad utoljára, ahogy pár hete is. Kíváncsian, ám mégis kételkedve emelem rá a tekintetem, majd magamhoz húzom a rajzot, s alaposan megnézem. Érzelem azonban nem tükröződik most az arcomon. Helyette felállok, majd elé lépve szólalok csupán meg.
- Miért gondolod, hogy ki kellene engesztelni? - pillantok felé kérdőn, válaszra várva. Nem mintha nem tudnám, de szeretem konkrétan hallani a szavakat és a gondolatokat.
- Ellenben a rajz csodálatos. Sokszor ezek többet érnek a szavaknál is. - jegyzem meg kissé sejtelmesen, majd újra a vonalakra szegezem a tekintetem. Valóban mesés a vonalvezetés, s a téma is. S már sejtheti is, hogy mi a következő kérdésem.
- Mit jelképez számodra az apokalipszis, és mit az angyalszárnyak? Milyen érzések kavarogtak benned, amikor ezt alkottad? - emelem fel váratlanul intően a kezem, mintha csak jelezném, hogy még ne válaszoljon. Gyorsan összepakolom a cuccaim a táskámba, amit a vállamra akasztok, majd másik kézbe fogom Diego mappáját, s megindulok a kijárat felé.
- Nem hívhatsz meg. Majd inkább én téged. - mosolygok magam mögé, ám még az ajtóban megfordulok, s kissé szigorúan pillantok felé.
- "Ígérem nem nyúlok önhöz." Az ilyen megjegyzéseket viszont a jövőben mellőzzük, rendben? - szűkítem össze kicsit a szemem, de végül újra megerőltetem magam, és elmosolyodom. Diego ügyét nem szabad lógni hagyni a levegőben, hiszen így csak még kellemetlenebb lesz az egész. Jobb az elején megtárgyalni a dolgokat, s mivel most a következő másfél órában nincs elfoglaltságom, így hát elfogadom a meghívást. Sok időm volt gondolkodni a történteken, s megerősödött bennem a tény: többé a saját érzéseimnek s életemnek még csak halovány jelét sem szabad mutatnom. Az megtörné a tanár-diák kapcsolatot, s az történne, mint legutóbb...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Hétf. Szept. 10, 2018 10:03 am
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Szavaira csak sóhajtok egyet, igaza van, nem kéne így beszélnem vele, ezért bocsánatot kérne kérnem, de... az nekem nem megy. Így inkább csak bűnbánóan lehajtom a fejemet és pár másodpercig csak a kezét nézem, majd mikor rájövök, hogy azt bámulom inkább másik irányba nézek. Nem tudom mi van velem, engem nem szoktak érdekelni az ilyen dolgok, annyira jól ment a "leszarok mindent" élet, hogy fura ez az egész nekem. Túlságosan is.
Na ez már elgondolkodtató, meg nem mintha apám és anyám nem dobnák össze a pénzt, de nem akarom én azt hallgatni. Elég volt már a sok kioktatásból és bántásból és veszekedésből, amúgy is tudom, hogy anyámnak én vagyok a szar megfelelője, nem egyszer baszta oda már nekem. Na nem mintha ezt bárkit érdekelne és bárki megsajnálna engem, nekem ez a normális, még ha legbelül rossz is. - Értettem. - mondom neki halkan és nézek rá. Nem akarom elveszíteni az ösztöndíjat, nem akarok elmenni innen, valamiért... még így sértve is megnyugtató vele beszélni. Van benne valami, talán emlékeztet valakire, nem is tudom, de tényleg könnyű vele beszélni, azt hittem múltkor, hogy majd minden olyan jó lesz, erre nem, én még rontok a helyzeten a viselkedésemmel. De hát ez vagyok én Diego Pedro García, egy hatalmas szarkupac.
Kérdése meglep. - Hát nézhet engem hülyének, de szeretem a naplementét és szeretem lerajzolni. És boldog voltam a múltkori beszélgetésünkkor, úgy éreztem... mintha ön megértene engem. - hangnemet váltok, sokkal barátságosabb lesz a hangom, nem akarom megutáltatni vele magam, legalábbis most ezt érzem, de hogy miért? Azt még jó magam sem tudom megmondani most. - A kérdés másik felére nem szeretnék válaszolni, ha nem gond. - felelem neki, remélem megérti, mert ha nem, akkor lassan kénytelen leszek elmondani, hogy anyám bipoláris és amúgy engem szadiz, néha arra megyek haza, hogy felvágja az ereit, néha gyógyszerezik, bár azokkal inkább fenyeget, hogy ha valahova elmegyek beszedi őket és ír egy búcsúlevelet, hogy miattam tette. Igazán boldog még sosem voltam... Visszagondolva az előző kérdésére és nem is igazán szeretnék az lenni, ha valami nem volt a mienk, akkor nem tudjuk az elveszíteni és könnyebb nem elveszíteni dolgokat, mint tapasztalni és megsínyleni a hiányát.
Ahogy hallom teljesen más véleménnyel vagyunk a dolgokról. - A tiszta ágynemű és a portalanítás szerintem egy egyszerű, ámbár elvárt dolog. A szoba büdös volt, kissé penészes és nem volt karbantartva. - magyarázom neki, de nem hiszem, hogy megérti majd, lehet csak elkönyvel valami finnyás hülye gyereknek.
Igazából innentől kezdve inkább csak csendben visszakullogok a helyemre és megvárom az óra végét, miközben befejezem a rajzot és sikerül lerajzolni őt a táskámban meg van egy mappa rajzollak tele. Mikor az utolsó ember is kilép és becsukja az ajtót, akkor szép lassan az asztalához sétálok a mappával és a mappa tetején pedig ott a rajzom. - Elnézést szeretnék kérni. - mondom neki halkan, nem igazán szoktam ilyet tenni, szóval ez nekem még új, elé rakom a rajzot, amin apokalipszist láthat egy angyallal a közepén, akinek az ő arcát adtam. -  Ez lenne az engesztelési ajándék és a mappában további régi rajzok vannak. - mondom neki és igazából ja... Ami fura, hogy tényleg bánom, hogy ilyen fasz vagyok, de remélem legalább megnézi őket vagy nem is tudom. - Esetleg a további engesztelés gyanánt meghívhatom egy kávéra? Ígérem nem nyúlok önhöz. - mondom sóhajtva, hiszen múltkor is ebből lett a baj és kapja be a világ, egyszer engedem, hogy érzelmeket tükrözzön az arcom.
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Szept. 07, 2018 10:41 am

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


- Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ezzel a tiszteletlen viselkedéssel nem igazán érted, amit mondtam. - vonom fel egyik szemöldököm értetlenül. Én próbálok segíteni mindenkinek, de egy valami viszont kiveri nálam a biztosítékot. Az pedig a tiszteletlenség. Ha valaki így viselkedik velem úgy, hogy én közben azon töröm magam, hogy egy jobb élet lehetőségét biztosítsam számára... Na, az úgy nem igazán működik.
- Itt nincs olyan, hogy bukás. Ha nem teljesíted a félévet, s nem lesz meg a kredit számod, akkor amellett, hogy elbuksz egy szép ösztöndíjat, egészen egyszerűen kirúgnak, és nem jöhetsz vissza. - szavaim keményen csengnek, s a kezdeti mosoly kicsit visszakúszik a helyére. Diego nem igazán érzi a helyzet súlyát. Látom a sértődött vonásait, s látom, hogy ellenem akar küzdeni ahelyett, hogy végiggondolná az egész helyzetét. Én nem várok köszönetet, hiába miattam ül csak itt, hiába én adtam meg neki a lehetőséget, hogy itt tanuljon. Ám hogy ennyire ne értsen az egészből semmit... Valójában nagyon kiábrándító, hiszen többet gondoltam róla.
- Diego, azt gondolsz, amit akarsz. Én elmondtam a saját véleményem, innentől a te dolgod, hogyan dolgozod azt fel. - szólok felé határozottan és közömbösen. Egy kicsit meguntam már ezt a kedvességet és küzdést, hiszen Diego részéről egyáltalán nem látok semmi hajlást arra, hogy normálisan viselkedjen. Talán majd egyszer... Vagy nem.
- Mi az, ami örömmel tölt el, s mi az, ami nem? - kérdezek végül vissza. Ez részemről már nem személyes. Mindenkinek ugyanezt teszem fel, hiszen nem csak ő említette meg, hogy valami kicsit visszafogja az örömét. Volt, aki a családra hivatkozott, hiszen másik országból jött ide, s igazán bánatos amiatt, hogy maga mögött hagyta őket. Ha pedig Diego nem akar válaszolni, akkor nem teszi. Nem különösebben érdekel, úgyis abból építkezek, amiből tudok.
- Putri? Mit értesz putri alatt? - vonom fel mindkét szemöldököm értetlenül. Úgy látszik pár embernek igazán nagyok az elvárásai. Ötcsillagos hotelszoba minőség kellene? Ez sajnos nem az a hely... Én ugyanakkor látom azt a kis tiszta és nyugodt bájat, mely az egész helyet övezi. Tény, hogy igazán régi iskola és épület, de pont ez teszi olyan különlegessé és széppé. El sem tudnék képzelni jobb helyet egy művészeti karnak.
- Ahogy mondtam, önálló téma... Ha én adnám ki, akkor nem lenne önálló. - pillantok felé kételkedve - a szemeit keresve, még ha ő annyira sem tisztel meg, hogy legalább rám nézzem -, hiszen nem teljesen értem a válaszát, de inkább csak sóhajtok egyet erőtlenül. Kérdezzek rá még egyszer konkrétan, mik az elképzelései? Inkább majd legközelebb, úgy érzem, hogy ez a beszélgetés kezd más irányokat venni, amihez jelenleg egyáltalán nincs indíttatásom. Főleg, hogy még egy embert meg szeretnék hallgatni.
- Nem kell az instád. Én nem az interneten levő képekre vagyok kíváncsi, hanem arra, amit a kezembe foghatok. A papírra, a vászonra, a konkrét alkotásra, nem pedig csak egy képre, ami arról készült. - a papírt, amire írt, nem veszem el. Úgy látom nem igazán érti, mit is szeretnék konkrétan. S valójában a türelmem is véges. Majd a következő alkalomra megint összeszedem magam, hátha akkor előrébb jutunk. Lehet apró lépésekben fogunk haladni, de szívből remélem, hogy nem csak időpocsékolás lesz az egész. Pár hete valamit megláttam Diegoban, de most mintha az egyáltalán nem létezne. Mintha most képtelen lennék meglátni. Valószínűleg ő maga sem akarja, de ez ellen én már nem tudok mit tenni. Csak akkor tudok haladni, ha valamilyen szinten a diák is hagyja, ám ha csak a totális dacot és ellenségeskedést látom, akkor nem fogok sokáig küzdeni.
- Nincs. Mehetsz a helyedre. - ha elment, úgy már szólítom is a következő nevet. Egy alacsony leányka igazán izgulva lép ki az asztalhoz, s foglal helyet mellettem. Még egy utolsó pillantást vetek Diego felé, mielőtt a lányt kezdeném kérdezgetni. Azt hittem, jobban fog menni az egész. Még örültem is neki, mikor beléptem az ajtón, s megláttam őt a hátsó padsorban. Kár érte... Kár az egészért.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szer. Szept. 05, 2018 3:59 pm
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Gondoltam, hogy ez lesz ebből a veszekedésből, de nem értem pontosan, hogy mit várt... Remélem, hogy "ismer" már annyira, hogy ezek nekem nem bejövős dolgok, látszott rajta, hogy valami kibaszott gondja van, de nem mondta el, nem osztotta meg velem, inkább fogta magát és lelépett, mint egy szűzkurva, aki először lát faszt. Én nem tudom megjátszani magam, nem tudom eljátszani, hogy de jó tanár-diák viszony van köztünk, hiszen nincs és ahogyan látom nem is igazán lesz az, talán egy életre elvágta magát nálam. Nem tudom, furcsa vele beszélni, sértettnek érzem magam és az a sok hülye mail sem segített levezetni ezeket a hülyeségeket, pedig jó lett volna. Nem szerettem volna beszélgetni vele, persze ő úgy csinál, mintha mi sem történt volna vagy mintha én lennék a hibás, mintha teljesen természetes lett volna, hogy ha megfogom a kezét, akkor így reagál. Szerintem nem, csak az eddig nem létező empátiámat akartam kifejezni, lehet... hogy ez a baj, hogy érzéseket váltott ki és utána pedig... elmenekült. Nem az én gondom ez már...
Kérdésére csak felvonom a szemöldökömet és értetlenül nézek rá. - Tudja leesett, amikor bejött és elkezdett valamiről beszélni, ennyire ostoba még én sem vagyok. - húzom az ajkaimat egy élettelen mosolyra. Igazából kiforgatom a szavait, mert szerintem jelenleg éppen hülyének néz vagy nem is tudom. - Most az lesz, mint középiskolába? Ja nem, most csak a dékánhoz tud vinni vagy megbuktat... De ha megbuktat az tovább kell néznie az én ocsmány képemet. - jegyzem meg neki halkan, még az a hamis mosoly az ajkaimon, majd egyszer csak mikor elfáradok a mosolygásban, akkor fogom magam és teljesen kifejezéstelenné válik az arcom. Nem mintha bármit kéne türköznie, talán csak értetlenséget, dacot és haragot látna, ha engedném neki. De hát anyám megedzett, érzések nélkül kellett élnem minden egyes nap.
- Erre a válaszra csak egy költői kérdésem van. - pillantok a szemeibe és most komolyan bele is nézek. - Ezt saját magával vagy velem akarja elhitetni? - teszem fel a kérdést, amire nem is várok választ, amit éppen egy legyintéssel adok tudtára, bár csak tudja mit jelent a költői kérdés. Igazából kurvára bánom, hogy akkor rést engedtem a pajzsomon, nem érdemli meg és nem kellett volna hagynom, hogy vezessen engem a hülyeségbe. Na mindegy, állítólag az ember a hibáiból tanul, lassan már túlképzett leszek ebben is. Tiszta sor, hogy mi volt a baja, megfogtam a kezét, de hát bakker, ezt szokták csinálni... Mindegy is, amúgy is undorító keze van és igen, most direkt nem fogok lepillantani a kezére, inkább elbámulok mellette, ki az ablakon. Jobb is így.
GONDOLTAM! Tudtam, hogy végül csak ilyen sablon kérdéseket fog nekem feltenni és semmi újat nem fog nekem mondani. - Vegyes... Egy részről örülök, másrészről nem. - felelem egyszerűen, bár remélem nem fog a válaszom további kérdéseket szülni, mert igazából semmi köze, hogy miért nem örülök. Meg amúgy semmi köze hozzám.
És már bombázza is a kérdéseket... Hát ez remek. - Az élet bármit hozhat, nem tudhatja ön, se én, hogy mennyi időt fogok eltölteni ezen a helyen. - vonom meg a vállamat. Lehet, hogy kifognak rúgni, elcsaphat egy autó vagy valaki halálra is verhet és még sorolhatnám az ehhez hasonló okaimat. A kollégium... - A koleszról ne beszéljünk, valójában, már bocsánat, de egy putri ez a hely. - jegyzem meg, bár magam nem vagyok annyira finnyás, de ez a hely... Az ember azt hinné, hogy kicsit adnak a külsőre vagy a belsőre, de nem. Na nem baj, kibírható. -  De hozzá lehet szokni, tízes skálán hatos csak. - folytatom, bár még mindig nem pillantok rá, de nem mondhatja, hogy nem figyelek rá, mert minden kérdésére felelek és válaszolok. - Anyám örült, apám nem velünk él. - felelem a következő kérdésre is a választ.
Ezen a kérdésén felvonom az egyik szemöldökömet, majd rá pillantok. - Valószínűleg olyat, amilyet ön kiad. - nem is értem a kérdést, hiszen önállóan is biztosan csak olyan témákat dolgozhatunk ki, amit ő kiad. Szóval nem értem, de mindegy, ez nem is az én dolgom, hanem az övé. - Szeretem, ha az alapoktól haladunk a végletekig amúgy. - jegyzem meg még halkan neki. Nem mintha tényleg érdekelné.
Csak egy nagyot sóhajtok és most már tényleg rendesen a szemeibe nézek. - Igazából nem értem minek kellene elhoznom bármit is, félek, hogy az orrom előtt tépné szét őket. Ha érdekli a rajzaim, akkor megadom az instámat. - keresek egy lapot és egy tollat az asztalán, nem is érdekel, hogy mit mond közben, szépen felírom a nevemet és alá az insta nevemet, ami nem más, mint: fuckyouanyway, majd felé nyújtom. - Már elfogadtam, hogy nem kedvel, így felesleges lenne a bájolgás. Van esetleg még a tanítással kapcsolatos kérdése? - kérdezem komolyan, most már nagyon mehetnékem van... 
Utállak... változtatsz rajta? Razz      
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szer. Szept. 05, 2018 10:45 am

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


A kellemes őszi idő nagyobb nyugalmat ad nekem, hiszen számomra sokkal felemelőbb úgy kitekinteni az ablakon, hogy nem a verőfényes napsütés vakít el mindent, hanem a természet halk elköszönése visszhangzik odakint. Ez az előadó eleve egy fentebbi szinten van, s a kilátás innen igazán csodás. A nyugodtságom ugyanakkor hamar elszáll, mikor ránézek Diegora. Próbálok rajta keresni valamit, valami kis rezdülést, bármit, de nem lelem azt. A szavaitól pedig még talán mérgesebb is leszek, pedig engem aztán nem olyan könnyű kihozni a sodromból.
- Diego, tisztában vagy vele, hogy a tanárod vagyok? - vonom fel szemöldököm szavai hallatán. Miért veszi ezt egyáltalán a szívére ilyen nagyon, ha eleve annyira üresnek állította be magát? Pár hete történt, hogy először találkoztunk, mégis úgy érzem, miközben hallgatom őt, mintha csak most történt volna.
- Sajnálom, hogy el kellett rohannom, de nekem még a te csoportodon kívül volt két másik is. Rengeteg papír munkával. Miért bánt ez téged ennyire? Hiszen anno még az sem érdekelt, ha elutasítanak. - teszem fel a konkrét kérdést, ha már ennyire őszintén beszélünk. Úgy látszik, nincs tisztában azzal, hogy nem foghatja meg egy tanár kezét, különösen nem az iskolában, különösen nem egy férfiét... Igyekszem elterelni erről a szót, mintha nem is emlékeznék rá, s tényleg csak el kellet rohannom, de valójában pontosan ez a lépése volt az, ami miatt elmentem. Láttam valami különöset a tekintetében, ami miatt lépnem kellett. Azóta már természetesen lenyugodtam, és sokkal higgadtabban kezelem a dolgokat.
- Azt akartam kérdezni, hogy milyen érzéssel tölt el, hogy bekerültél ide? - húzom végül mosolyra ajkaim, s teszem fel neki is azt a kérdést, amit a többieknek. Túlságosan nagy örömöt nem látok rajta, mintha még most sem igazán értené, hogy ez egy lehetőség. Neki. Hogy kitörjön az életéből. Nem véletlenül ragaszkodtam annyira hozzá, hogy legalább próbáljon meg rendes rajzot leadni.
- Sok időt fogsz itt tölteni, hogy tetszik a hely? Milyen a kollégium? - tudom, hogy a mi beszélgetésünk sosem lesz zökkenőmentes. Ő nem az a diák, akivel órákon át el lehet csevegni az időjárásról, vagy éppen a semmiről. Őt teljesen más oldalról kell megközelíteni.
- Hogy fogadták otthon, hogy távol leszel egy ideig? - az osztályból többen jöttek más országokból, így sokaknak erős az akcentusa. Természetesen az angol a fő kommunikációs nyelv, de én magam kicsit portugálul is értek, ami jelen esetben még kifizetődő is lehet.
- Számtalan olyan óra lesz, ahol önállóan kell majd rajzolni, vagy festeni. Vannak már elképzeléseid, milyen témákat fogsz érinteni? - eddig leginkább az ötlettelenséget hallottam, vagy a másik oldalt, a szinte mindenre kiterjedő elképzeléseket. Igazából egyik sem jó. Szeretem a konkrét dolgokat, s akkor könnyebb érvényesülni, ha igazán egy témára fektetünk nagy hangsúlyt. Nem véletlenül fogunk a tananyaggal is szép sorban haladni, hiszen azok is egymásra épülnek. Nem kezdhetünk portréval, ha az arcok élét s a hangulatokat nem tudják, hogyan elevenítsék meg.
- Vannak odahaza rajzaid elrakva? Mert a következő látogatáskor, mikor hazamész, elhozhatnál párat, szívesen megnézném őket. - újabb kedves, ám kíváncsi mosoly tőlem. Próbálom terelni erősen a szót a felvételiről, hátha tisztább lappal kezdhetünk, s nem kell megbánnom, hogy végül rajtam múlott, hogy Diego bekerüljön...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Hétf. Szept. 03, 2018 12:04 pm
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Nem hatott meg, hogy bejött a terembe és azt sem érdekelt, hogy mit mondott, biztosan bemutatkozott, mondjuk speciál nem jegyeztem meg a nevét, így nem tudom máshogyan szólítani, mint "izé" vagy "prof", bár szerintem az izé sokkal helytállóbb. Elvoltam ott magamban, engem nem zavart senki, senki sem szeretett volna velem beszélgetni és ismerkedni és ez nagyon is jól volt így, na jó... talán páran idejöttek, de migrénre hivatkozva elküldtem őket, finoman, illedelmesen. Igazából a rajz már majdnem készen volt és simán odaadhattam volna neki, de nem, majd az óra végénél odamegyek és széttépem az orra előtt... Jajj, lehet majd ezt a dolgozatával kéne megcsinálnom, hogy tudja milyen kellemes érzés, amikor az ember munkáját olyan nagyra becsülik, hogy megsemmisítik. Amúgy nem tudom magam sem, hogy miért vagyok rá ennyire dühös, vagyis sejtésem van és nem csak az a baj, hogy otthagyott és szarnak se nézett engem, hanem hogy anyámtól is kaptam miatta. Amúgy a kolesz szar és gáz, de mivel sokat fizetek, így egyágyas szobába kerültem, nem kell másokhoz alkalmazkodnom, yeah! A tanárokhoz, ott ahhoz is kell.
Igazából örülhetne, hogy szóba állok vele és nem rendezek jelentet és viselkedem, egyedül csak az érdekel, hogy ne járassam le magam itt mindenki előtt, mert már most beégni, na az gáz lenne. Igazából éppen apámon és az inkompetens pasiján gondolkodom, amikor meghallom a nevemet és azt az utasítást, bár hiába kérés, az igenis utasítás, hogy üljek le mellé. Felállok, nem válaszolva csak csendben elindulok, kezeimet a zsebembe süllyesztem és igazából megvetés, harag és bánat tükröződne a szememben, ha nem rejteném el minden érzésemet, de hát ez nagy hibám. A nagy semmit láthatja rajtam, az ürességet, ami ellen úgy tiltakozott.
Mikor odaérek csak arrébb húzom a széket, leülök rá és végül a szemébe nézek. - Most is készüljek fel rá, hogy a kengyelfutó gyalogkakukk sebességét megszégyenítve lép le? - nézek az ajtó felé, majd vissza rá. - Igazából gáz lenne, ha lelépne, nem is értem miről szeretne velem beszélni. Szerintem nagyon nincs miről. - mondom könnyedén, majd végül a többiekre pillantok, van aki engem bámul, pár lány, idegesít. Legszívesebben kinyomnám a szemeit, hogy ne figyeljen engem... - Szóval, ha végeztünk, akkor mennék is a helyemre. - már készülök felállni mellőle. Én nem akarok vele beszélgetni, felőlem csinálhat bármit, egy életre elbaszta ezt a tanár-diák dolgot köztünk, ugyanolyan, mint mindenki más.  
Utállak... változtatsz rajta? Razz      
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Hétf. Szept. 03, 2018 10:50 am

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


A napok vészesen robognak egymás után, én pedig igyekszek ráhangolódni az iskolakezdésre. Próbálom kicsit odébb tolni magamban a családomat s a velük járó feszültséget, ezért mikor időm egy részét a sárguló levelekkel borított parkban töltöm, egy magányos kis padon ücsörögve, mélyen belemerülök a tananyagba és állandóan csak tervezgetek. Természetesen van egy séma, ami alapján vinnem kell az órákat, de én mindig mindenhova szeretem belevinni a saját gondolataim és módszereim. Hiába a művészet óra, ami inkább elvont történelem sok esetben, azt is igyekszek feldobni, ne legyen olyan száraz az egész. A többi órának is meg vannak az alap feladatai, mint csendélet, portré, különböző stílusú épületek - amiket persze már most tudom, hogy sokan fognak utálni -, de a diplomamunka egy része eleve ebből a kötelező körökből fog állni. Viszont ott van a szabad alkotás. Ez valójában még nehezebb feladat lesz, hiszen én magam nem az a fajta tanár vagyok, aki csupán kiadja, hogy rajzoljanak a diákok, amit akarnak, én addig olvasgatok vagy kiheverem a többi órát az asztal mögött. Nem, ebbe rengeteg munkát fektetek, hiszen nem csak az a célom, hogy a diplomáig eljuttassam a diákokat. Az csak egy papír, az értéknek odabent kell lennie mindenkiben. Ezt pedig elő kell hozni, s szépen meg kell csiszolni, hogy tökéletes legyen. Annyi gondolat ölt testet bennem, hogy szinte meg is feledkezek magamról, s egy hang ébreszt fel a kora őszi, bágyadt nyugalomból.
- Bastien, nem vesz részt a bizottság ülésén? Úgy tudtam, hogy Ön az egyik elnök.[/i] - a fiatal tanárnő, Leonie szólít meg, kinek kellemes személyisége azonnal mosolyt csal az arcomra. Le is huppan mellém, majd ő is előveszi a jegyzettömbjét, s lehelyezi az én holmijaim mellé.
- Jól tudta, csak gondoltam még kikapcsolok egy kicsit, mielőtt hosszas vitába kezdenék mindenkivel. Viszont jó is, hogy jött, hiszen ahogy nézem, eléggé késében vagyok... Minden jót! - kapom is össze a cuccaimat, majd sietősen elsétálok. Nálunk ez így szokott működni, ő is többször inkább idekint jegyzetel és írogat, mint a négy fal közt, s amilyen szerencsénk van, mindig pont váltjuk egymást.
Fél óra alatt gyorsan összekapom magam, majd a megszokott öltöny-ing-nyakkendő kombinációval berobogok az ülésre. Valójában nem szeretem az ilyen kötelező formaságokat, főleg a beszéd részét nem, amit nekem kell mondanom. Ám a szabály az szabály...
Röpke hat óra kellett, hogy azt a harminc embert kiválasszuk. Én már akkor tudtam a neveket magamban, mikor még be sem léptem a többiek közé, sőt, minden egyszerűbb lett volna, ha én magam döntök és kész. Persze, ez nem ilyen egyszerű. A legutolsó név váltja ki talán a legtöbb vitát. Diego... Ki más? A többiekről nem vitáztunk túl sokat, de Ő nagyon megosztó volt a bizottság előtt. Én hagytam a többieknek, hogy megvitassák. Nem akartam beleszólni, hiszen az én szubjektív véleményem az ő objektív felfogásukhoz képest túlságosan más. Így vártam. Talán fél óra múlva végül mindenki leadta a szavazatát, s kíváncsi tekintettel pislogtak felém, hiszen már csak az én szavazatom volt, ugyanis ugyanannyian utasítanák el, mint akik itt tartanák. Mindenki nagy monológokat várt tőlem, én azonban nem beszéltem. Kár lenne, s értetlen füleknek fölöslegesek a szavak. Így a pecsét lendült, s Diego arcképe alatt megjelent az iskola elfogadó pecsétje...

***

Az első nap. Nagy reményeket fűzök hozzá, így igazán lelkesen lépkedek a terem felé. Most nincs rajtam semmi hivatalos öltöny, hanem farmernadrág, egy kötött pulóver, és egy farmerkabát. Az ajtóhoz érve kitárom azt, majd széles mosollyal bedugom a fejem. Őszinte örömmel tölt el, hogy páran egyből mennyire megörülnek nekem, ahogy én magam is. Azok kerültek be, akiket én igazán akartam. Nekem csak ennyi számít.
- Az én nevem még mindig Bastien Benward, ha esetleg valaki elfelejtette volna. Úgy látom, mindenki itt van, akinek itt kell lennie. - mondom bölcsen, s karba tett kezekkel nézek végig mindenkin. Tekintetem Diegonak is ugyanannyi figyelmet szentel, mint a többieknek, mintha mi sem történt volna pár hete.
- Sokat fogok beszélgetni négyszemközt mindenkivel, hogy jobban megismerhesselek titeket. Előbb azonban kérem álljon fel az, akit szólítok, és mutatkozzon be a többieknek. - adom ki az utasítást, s ha végeztem a névsorral, akkor kiadom, hogy az első húsz oldalt a könyvben át kellene nézni. Páran nagyon kötelességtudatóan már nyitják is ki, páran viszont rám se bagóznak, inkább az új osztálytársakkal trécselnek halkan. Hadd tegyék, még szabad... Én pedig magam mellé is hívom az első embert, odatolok egy széket az én asztalom mellé, s elkezdek kérdezősködni. Természetesen senki nem hall a szavunkból egy szót sem, hiszen eléggé nagy az előadó, könnyedén eloszlik benne a hang. Az ötödik diák után felállok, majd határozottan pillantok a hátsó padsor felé.
- Diego Pedro García, kifáradnál mellém, kérlek? - széles mosollyal veregetem meg a mellettem levő szék támláját, s várok. Nagy sóhaj hagyja el ajkaim közben, hiszen most tudom, hogy mennyire nehéz dolgom lesz vele...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szomb. Szept. 01, 2018 1:57 pm
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Időm sincs felfogni, hogy is történik, én csak próbáltam kedves lenni és nem olyan, amilyen másokkal, próbáltam mást mutatni, ő mégis így reagált. Egyáltalán ne megyek utána, nem fogok senki után futni, egyszerűen végre tudom, hogy igazam van. Ő sem különb, ő is ugyanolyan, mint mindenki más, olyan, akivel még csak beszélni sem akarok. Akkor lennék a legboldogabb, ha ezek után fel sem vennének ide, kellett nekem megcsinálnom az akaratát, kellett nekem lerajzolni azt a retek épületet. Mondjuk elég szarul esik, hogy igazam lett vele kapcsolatosan, pedig reménykedtem, hogy ő nem olyan felnőtt, aki elítél azért, mert vagdostam magam, ráadásul ő felakasztotta magát, akkor miért is ítélkezik felettem? Egy csomó kérdést hagyott maga mögött és nem is tudom, hogy miért érdekelnek, de egyben biztos vagyok! Ezekre nem akarok választ kapni és keresni sem, egyáltalán nem is érdekel engem, hogy mit miért tett. Ha lehetne visszaforgatnám az időt és megváltoztatnék mindent, nem jöttem volna el ide, ez is csak egy hely. Mikor elmegy és egyedül maradok, akkor négyet köpök a kajájába és bemutatok neki, majd felállok és elhagyom az iskolát.
Anyám ott várt az iskola előtt és nem tűnt boldognak, nagyon nem, tudom, hogy hosszú és borzalmas napom lesz és tudom, hogy miket fog mondani, de még minden előtt lekevert nekem egy pofont. - Ez most..? - mondom halkan, az biztos, hogy tudott pofonokat osztani és cseppet sem fogta vissza magát, elég megalázó és az emberek körülöttünk bámulnak, mindig ez van... - Láttam, hogy fogtad a kezét az ebédlőben, apád fia vagy?! - és már megint lendül a keze, elakarom kapni, de tudom, hogy nem tehetek ellene semmit sem, mert abból még több gond lesz... Szívesen megmondanám neki, hogy talán igen, talán érdekelnek a férfiak is, de nem akarom tönkretenni jobban, így sem boldog, csak akkor, amikor nekem fájdalmat okoz. Így kell elfogadnom őt, ennyi az egész.

***

Felvettek erre a helyre, felvettek és most rohadhatok itt, mintha annyira boldog lennék. Végül én voltam az első a listán, amit nem értek, valószínűleg nem mesélt semmit sem az a férfi a dolgokról. Pedig reméltem, hogy neki is elég tiszta, hogy nem akarok idejárni, úgy látom, hogy nem. Ha ő lesz a tanárom, ami elég esélyes, biztosan nem fogok vele beszélni, figyelni sem fogok rá és nem is érdekel, hogy mit akar majd kérni. Minden lehetséges módon ellen fogok szegülni, mert múltkor ott hagyott. Nem vagyok leprás, büdös sem, mivel gyakran fürdök, ez amolyan rítus nálam, akár órákig is tudok a vízben ázni, addig sem kell anyámmal foglalkozni. Igazából ha akarnám, se tagadhatnám, hogy antiszociális vagyok, mindenki mindenkivel dumál, csak én ülök két padsorral hátrébb mindenkitől és rajzolgatok, jelenleg egy elég érdekes rajzon dolgozom és igazából azt a köcsög embert rajzolom, angyal szárnyakkal mögötte pedig hatalmas robbanás, épületdarabok... tudjátok, mintha apokalipszisbe egy angyal jönne megmenteni az embereket...
Végül kinyílik az ajtó és várom, hogy kilép be rajta, de mikor meglátom, hogy Ő az, akkor csak megforgatom a szemeimet és igazából, mintha elvágták volna a külvilágot, nem figyelek rá, egyáltalán nem figyelek és leszarom, hogy mit tesz, csak rajzolok ott és ránézek a könyvre, kinyitom és megnézem az első húsz oldalt. Igazából, ha megakarna szívatni, akkor sem tud, szerencsére a fotografikus memóriám még működik és mindenre fogok tudni választ adni. Végül mikor megnéztem a lapokat, csak leraktam a könyvet és folytattam a rajzot... igazából az angyalnak még nincs feje... csak a háttér van meg és a lábai, vajon mennyire lehet edzett a teste? Végül felpillantok a rajzról és őt nézem, majd próbálom levetkőztetni szemmel, kitalálni, hogy mennyire lehet izmos, aztán megint a rajzra fordítom a figyelmemet és megpróbálom az ő alkatára hasonlóan rajzolni... Lassan már csak tényleg a feje van vissza.
Szeretlek.. majd valamikor biztosan foglak Razz      
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Aug. 31, 2018 7:28 pm

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


Diego azért is különleges, mert a körülötte levő emberekből akaratlanul is kivált valami érzelmet. Én magam legalábbis képtelen vagyok rá közömbösen tekinteni, hiszen valamiért úgy érzem, hogy meg kell fejtenem. Ő számomra egy hatalmas labirintus, ezernyi csapdával és veszéllyel, melyet tüskés bokrok öveznek gomolygó, baljós köddel. Mégis a kusza ösvények végén ott van az a csodás jutalom, melyért megérheti végigküzdeni az egészet.
- Valóban nem tudom, csupán sejtéseim lehetnek. Ugyanakkor nem csak úgy a véletlen vezérelt, hogy ezeket az idézeteket közöld velem. Ezt viszont biztosan tudom. - közlöm egy halovány, sejtelmes mosollyal. Sok minden van ebben a fiúban, amit elő kellene csalogatni onnan mélyről, s ez bizony igazán időigényes feladat lenne. Sokkal többre képes, mint egy ilyen rögtönzött csoda, minek darabkái ott pihennek a kukában. Bárcsak ne éreznék így... Bárcsak ne akarnék mindenkibe belelátni és megfejteni!
Az ebédlőben ücsörögve hirtelen elszáll minden lelkesedésem, ha a következő csoportokra gondolok. Jó lenne már ott tartani, hogy összeülünk a bizottsággal, s eldöntjük mi magunk annak a pár embernek a sorsát, akik majd bekerülhetnek az osztályba. Különös érzés kavarog bennem, amit nem igazán tudok megmagyarázni, de időm se lenne ezen agyalni, hiszen Diego újra felbukkan. Nagy, fekete szemeim kíváncsian pislognak felé, miközben beszél hozzám, s ekkor látom igazán, hogy az az ember, akit először mutatott nekem ott a teremben, az tényleg csak egy álca.
- Tehetség. És mélység. Azt látom, hogy sokkal több minden van benned, mint azt bárki láthatná, csak elő kellene hozni, mert nagyon jól rejtegeted. Ahogy mondtad, én nem ismerlek, csupán abból tudok meríteni, amit eddig láttam belőled. De hát egy órácska alatt senkit sem tudunk megismerni, nem igaz? - mosolyodok el őszintén. Én azt látom, hogy Diegonak nagy szüksége van a segítségre, s az iránymutatásra. Nem a követelésre, melynél rá akarnak erőltetni valamit, hanem neki egy lehetőség kell. Lehetőség, ahol kibonthatja magát s megérezheti a szabadság édes ízét. S tessék, már megint fejtegetni akarom. Ezt sürgősen el kell felejtenem...
- Egy valamit tanulj meg, Diego. Mindig Te legyél az első, ne más. Mindenben. Ez lehet önzően hangzik, de ha jobban átgondolod, akkor nem az. Ne mástól várd, hogy boldoggá tegyen, hanem te küzdj azért, hogy az legyél. Ne várd, hogy valaki egyengesse az utad, mert csak az a biztos, ami te magad teszel. Ezeket sose felejtsd el. - mondom igazán határozottan és biztatóan, miközben fekete íriszeim mélyen elvesznek Diego tekintetében, mintha csak a lelkére próbálnék hatni. Ami így is van, de nem egészen szándékosan. Ösztönök? Ezek vezérelnek talán, hogy így bele akarok látni? Magam sem tudom.
- Ezt én magam sem mondhattam volna szebben. - pillantok felé teljes átéléssel. S azt hiszem, tökéletesen fogalmazta meg pontosan azt, amit én magam is éreztem, mikor a kötél egyre erősebben szorított körbe. Megkönnyebbülés. Az a felszabadult érzés, hogy a világ levette rólam a terhet, s már nem kell Willen agyalnom többé, nem kell elviselnem a családomat, a feleségemet, a gyerekemet... Csak én vagyok, s a nagy, végtelen semmi.
Ám kár volt őszintének lennem. Kár volt ennyit beszéltem arról a sok hülyeségről, ami a fejemben volt. Kár volt Diegot közel engednem... Elkerekedett szemmel pillantok rá a kezére, ami az enyémre simul. Még a lélegzetem is elakad, s ha nem lennének olyanok az íriszeim, mint az éj, még a pupillám növekedése is remekül látszana. A szívem hirtelen úgy kezd dübörögni, hogy majd kiszakad a helyéről. Pár pillanatig csak ingázik a tekintetem Diego s a kezünk közt, ám egy váratlan ponton elrántom a sajátom. Rettentően zaklatottan, talán kicsit remegve kezdem összepakolni a holmimat.
- Nem tudom, miről beszélsz, de most mennem kell, késésben vagyok. Minden jót, Diego. - azzal hirtelen felpattanok az asztaltól, egy utolsó zaklatott pillantást még megejtek a fiú felé, aztán loholva távozok. Ha esetleg utánam szólna, én nem reagálnék rá, sőt, ha utánam eredne, akkor sem állnék meg, egyre csak azt hajtogatnám, hogy sietnem kell, s ha még mindig kitartóan követne, úgy a tanáriban tűnnék el, ahova ő már nem jöhetne be.
Diego... Miért kellett pont ide jönnöd? Miért kellett így viselkedned, hogy felfigyeljek rád? Miért nem tudtál csak simán egy egyszerű épületet rajzolni, és csendben elmenni? Miért? Miért?!
A délután hamar eltelik a másik két csoporttal. Minden rendben megy, mindenki tudja, mit kell tenni, s mire egyáltalán feleszmélek a nagy gondolatkavalkádból, azon kapom magam, hogy a kukában turkálok.
- Köszönöm, Roberta, megtaláltam! - mosolygok az idős takarító felé, aki készségesen és anyáskodva megveregeti a vállam, mikor elhaladok mellette. Ám én mit sem törődök ezzel, hiszen végre a kezemben szorongatom az összes darabkáját annak rajznak, melyet Diego alkotott...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szer. Aug. 29, 2018 11:35 pm
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Idegesített, hogy neki olyan könnyű elmondani dolgokat, még ha nem is lényegi dolgokat, de vele sokkal könnyebben megy a beszélgetés, mint én azt szeretném. Igazából biztos vagyok benne, hogy utálni fogom őt, mert ilyen dolgokat vált ki belőlem, mégsem tudom utálni és... valamilyen szinten elkezdett érdekelni is, hogy milyen ember lehet, vajon ez a nagy lelkiismeretes tanárdolog igazi vagy éppen egy színjáték lenne? Az a baj, hogy nem tudom megmondani, mert nem ismerem elég régóta ahhoz, hogy megállapíthassak egy ilyen fontos dolgot. A munkáját szerintem szeretheti, igazi művészléleknek néz ki, biztosan van családja, egy tökéletes gyereke és egy álomfelesége. Szerintem igazából mindene meg van és bármit megkaphat, amit csak akar... Vajon miért lett tanár? A legtöbb ember olyan hülye és igazából röhejes dolgokra hivatkozva megy tanárnak, mint a "szeretem a gyerekeket", "az álmom, hogy másokat taníthassak meg dolgokra" és "igazából nem én választottam ezt a pályát, a pálya választott engem" na ettől a mondattól tudtam a falra mászni. NA mindegy is, igazából inkább elfelejtem.
Igazából nem is tudom, hogy milyen reakcióra vártam tőle, de nem hiszem, hogy erre, még hogy engem lát ezek mögött? Hiszen azt sem tudja, hogy milyen vagyok, nem is ismer engem, nem ismeri a hátteremet, korai lenne tőle, hogy következtetéseket vonjon le, ítélkezni pedig még korábbi lenne... Na nem is lényeges, inkább gondolok valami másra... - Igazából prof, nem tudhatja, hogy milyen vagyok, hiszen az ember személyisége komplexebb, mint az atomfizika. Minden egyes külső ingerre mindenki máshogyan reagál a személyiségéből és lélektani típusából eredően. - mindössze ennyit jelzek meg egy halvány mosollyal az ajkaimon, na nem mintha pont érdekelné szerintem, hogy miket mondok neki, biztosan elintézi annyival, hogy ez a kis taknyos felnőttnek képzeli magát vagy nem tudom. Vajon mi járhat a fejében?
Végül csak elindulok ki, elindulok haza, elindulok vissza a valóságba és ezt a kis szabadságot magam mögött hagyom egy... életre. De nem megy, egyszerűen nem akarok elmenni, még hallani akarom a hangját és beszélgetni vele, túlságosan is érdekes, hogy csak ennyiben hagyjam a beszélgetést. Igazából tudom, hogy nem vesznek fel majd ide és nem fogok bekerülni, várjunk... ez a kettő tök ugyanazt jelenti... na mindegy, szóval ott tartottunk, hogy nem vesznek fel ide, így tehát meg kéne ragadnom a lehetőséget, hogy még kicsit beszélhessek vele. Igazából mire feleszmélek, addig már az ebédlőben vagyok és a szemeit fürkészem, volt valami a szemében, valami ismerős.
Igazából jól estek a szavai és jó volt hallani, hogy valaki lát bennem valamit, valami mást, amit az anyám vagy éppen a többi ember. De szerintem éppen túloz és nincs igaza, hiszen bennem nincs semmi sem, semmi különleges, én még az átlagosnál is átlagosabb vagyok, na jó... talán kicsit sokkal több bennem a keserűség, bánat és harag, mint kéne, de hát senki sem lehet tehetséges vagy tévednék? - Érdekelne, hogy megtudná e fogalmazni, hogy mi az a valami pontosan, amit lát bennem. - jegyzem meg halkan, bár nem hiszem, hogy erre valamilyen érdemes választ fogok kapni. Szerintem ez is ilyen gyereknevelő célzatú dolog, valamit lát bennem, de semmit sem fog változni az életem, hiszen végig csak egy helyben fogok toporogni.
Csak megforgatom a szemeimet a szavaira és sóhajtok egyet, őszinte leszek, miért ne lehetnék őszinte? - Egészen eddig a pillanatig nem bántam, de most, hogy jobban megismertem önt... - kezdek bele, de inkább csak legyintek egyet, nem fogok inkább semmit sem mondani, jobb lesz mindenkinek, neki és nekem is. Biztos vagyok benne, hogy a bizottság nem fog engem kiválasztani, ha megtörténne, az is csak miatta lenne. Az a baj, hogy ez így már nem lenne az igazi, nem tudnék úgy örülni, mint azt kellene.
Meglep és szinte lesokkol, hogy nem ül ki semmi várt dolog az arcára, még csak a szánalmat sem látom a szemébe és tudom, hogy egy ember ennyire nem tudja manipulálni a testét... ő tényleg nem vet meg engem a tettemért. Csak figyelem, ahogyan megfogja a kezemet és mikor végigsimít az egyik hegen, akkor lehunyom a szemeimet. Nem tudom, hogy miért esik jól ennyire ez a gyengéd érintés, de bárcsak soha ne hagyná abba, de hát... igen, ez hülyeség. Hamarosan lerántja a felsőmet, hogy eltakarja a hegeket. - Nehéz megmondani valójában, hogy az ember mit érez, mikor az öncsonkításhoz folyamodik. - hümmögök egyet, majd végül elhúzom a karomat és összekulcsolom a mellkasom előtt, oldalra pillantok és gondolkodó arcot vágok. - A végtelen gyötrelmet, magányt, elkeseredést és megkönnyebbülést egy csepp reménnyel. - adok végül választ a kérdésre, de nem hiszen, hogy rendesen vagy éppen jobban el tudnám neki magyarázni a dolgot, ezért csak abban tudok reménykedni, hogy megérti és nem kell elmagyaráznom mindent az elejétől.
ÉS ha ez még nem lenne elég a véleménye az öngyilkosságról szintén csak meglep engem... Nem hiszem, hogy tanárként erről helyesen vélekedik, mégis sokkal emberibbnek tűnik, minthogy ítélkezne azonnal. Két oka lehet ennek, erre nevelték és ő tényleg ennyire rendes ember vagy éppen maga is próbálta az öngyilkosságot. Igazából, ha akarnék, se tudnék erre mit mondani, ezért csak csendben bólintok egyet. Végül pedig bebizonyosodik, hogy igazam lett és tényleg próbált már magával végezni... Kinyújtom a kezemet és az övére rakom, majd bátorítóan megszorítom. Igazából nem tudom, hogy mi a fene van velem, mert én nem szoktam ilyeneket csinálni, de tényleg kiakarom fejezni az empátiámat. - Sajnálom, hogy ezt ellett tennie, pedig ön inkább érdemel boldog életet, mint bánatot. - mondom neki halkan, miközben kezeit nem eresztem és a pillantását sem, hacsak el nem kapja egy másik irányba. De reménykedem, hogy nem fogja. - Remélem azóta már rendeződtek a dolgok.
Szeretlek.. majd valamikor biztosan foglak Razz      
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szer. Aug. 29, 2018 8:06 am

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."


Sejtettem, hogy a család áll a háttérben. A problémás diákoknál általában ez a baj forrása, hiszen mi lehetne erősebb külső hatás, mint azok az emberek, akik körbevesznek minket? Vagy éppen azoknak a hiánya. Én tényleg látok Diegoban valami különlegeset, amit nem szabadott hagynom elúszni. Ha nem adtam volna meg neki a lehetőséget egy újabb rajzra, akkor teljesen biztosan elutasították volna a bizottságban, hiszen nem a kiszabott feladatot végezte el. Ám ez esetben biztosan a bűntudat mardosott volna, hiszen tehettem volna valamit, mégsem léptem. Most viszont megértően pillantok felé, ám nem kérdezek többet erről. Tudom jól, hogy milyen az, amikor olyan családban kell élni, mely a közelség ellenére a lehető legtávolabb áll tőlünk. Akiknek jó élete van s megadatott minden számukra, el sem tudják képzelni, milyen lehetett úgy felnőni, hogy minden egyes pillanatban emlékeztettek a szüleim arra, hogy mekkora hatalmas hiba voltam a számukra. Az a sok pofon, a sok munka, a sok tűrés teljesen mást nevelt belőlem, mint amilyennek lennem kellene. Lehet, hogy külsőre egy határozott tanárnak tűnök, de belül már teljesen más a helyzet. Ezért is értem meg Diegot. Hiszen tudom, hogy amit mutat, az valójában nem Ő, hanem egy álca, egy védőfal, mely megvédi őt a további csalódástól. Miért hibáztatnám én emiatt?
- Igazán érdekes és elgondolkodtató idézetek. Azonban én téged látlak a szavak mögött. - pillantok felé sejtelmes mosollyal. Ha be is kerül az osztályba, már most tudom, hogy lesz pár harcunk. Sajnos az ilyen diákok annyira elszoktak a jótól, az érzelmektől, hogy még a segítő kézben is a támadást látják meg. Természetesen ezt tapasztalatból mondom. Sokakért küzdeni kell, hogy visszatérjenek a jó útra, és sokan képtelenek ezt egyedül megtenni. Akikkel pedig senki sem törődik, s hozzám kerül, azért képes vagyok küzdeni. Hiszen ha én nem, akkor ki tenné ezt meg értük?
Diego végül balra, én pedig jobbra. Tanulságos volt vele beszélgetni, hiszen eszembe juttatta, hogy milyen sok dolgom lesz szeptembertől, ez pedig nem csak a tanításra értendő. Eleve a művész lelkek sokkal mélyebbek, és sokkal több problémát tudhatnak magukénak, mint egy átlagos diák. Jól bele kell nyúlnom majd mindenkibe, hogy előcsalogathassam az igazi énjét, mely tiszta szívből lesz képes a vászonra önteni a benne kavargó érzéseket és gondolatokat. Ezeken töprengve teszem le végül a nagy ablak melletti asztalra a holmimat, majd felkapok egy tálcát, s pakolok magamnak ebédet. Még nem túl nagy a választék, hiszen a tanárokon kívül nincsenek itt sokan, annyira nem, hogy teljesen egymagam ücsörgök az ebédlőben. Eleve még korán van, de én jobb szeretném most letudni, hiszen még bőven van mit papírozni a következő csoport előtt. Épp hogy csak belekezdek az ebédembe, lépéseket hallok meg magam mögül, s hirtelen ott terem előttem Diego. Eléggé váratlanul ér, hiszen olyan határozottan ment el, hogy már azt hittem, sosem látom többet. Ezek szerint hatásosak lettek volna a szavaim?
- Diego, én őszinte ember vagyok. És őszintén tehetségesnek talállak Lehet, hogy te ürességet érzel belülről, de én érzem és látom, hogy a papírra vetett vonalaid mögött sokkal több érzelem bújik meg, mint azt bárki gondolná. Álmok, vágyak, célok... Minden ott van benned, csak nem veszed észre, nem akarod észrevenni. Szerinted ragaszkodtam volna hozzád, ha nem láttam volna meg benned valamit? - biccentem oldalra fejem, s elvesztek ajkaim közt egy falatot, amit igazából már nem is annyira kívánok, így hát a következő mozdulattal odébb tolom a tálcát. Igazán meglepett a kérdése, de jó látni, hogy elgondolkodott rajta.
- Ezt nem tudhatod. Legalábbis már nem... Sajnos nem csak az én szavam dönt, hanem a bizottság együttes döntése alapján fog megszületni az eredmény. Ha hagytam volna, hogy beadd az első csodás művet, akkor hasaltál volna el. Gondolj csak bele mélyen és igazán. Milyen érzés lett volna elszalasztani egy lehetőséget, mellyel kitörhettél volna a mostani életedből? - szavaim határozottan csengnek, remélve, hogy kicsit magába néz Diego a hatására. Eleinte nem tudom, mit tervez a felhúzott felsővel, de végül meglátom. Nagyot sóhajtva pillantok végig a hegeken, s ha nem húzódik el, úgy kezembe veszem alkarját, s hüvelykujjammal óvatosan végigsimítok rajta. Végül én magam ragadom meg a felsőjének az ujját, s húzom vissza a kezére, ha hagyja.
- Mit éreztél, miközben ezt csináltad? - megvetés? Szánalom? Egyik sem ül ki arcomra. Sokkal inkább a megértés kicsiny mozzanatai azok, melyek a tekintetemben ébredeznek, s mellyel Diego pillantását keresem. A szemekből s a pillantásból nagyon sok minden le lehet szűrni.
- Sokan mondják, hogy aki öngyilkos lesz, az egy gyáva ember. Ám én úgy tartom, hogy ők a legbátrabbak a világon, hiszen egy életünk van, amiről nem mi magunk rendelkezünk, hanem egy nálunk sokkal magasabb erő. Mégis ezekben az emberekben meg volt a bátorság arra, hogy dacoljanak ezzel a magasabb rendű erővel, szembeszálljanak vele, s átvegyék az irányítást a saját életük felett. Sosem ítéltem el azokat az embereket, akik megpróbáltak szembeszállni a sorssal. - túlzott megértésem kissé furcsa lehet, különösen ez a felfogás egy tanár részéről. Az én gondolkodásmódom kicsit más, mint a többieké, sosem szerettem követni a szigorúan megírt normákat, hiszen azok mostanság egyre nagyobb kudarcot vallanak.
- Mindenkinek meg van a maga keresztje... - azzal igazítok egyet a nyakkendőmön, mely mögött ekkor kivillan körkörösen egy pirosas heg. Célzóan nézek Diegora, mintha csak mondani akarnék neki valamit, ám mintha mi sem történt volna, újra igazítok egyet rajta, mire takarásba kerül a heg. Mit mondhatnék neki? Hogy én leszek a tanárod, ha bekerülsz, de amúgy képzeld, nemrég felakasztottam magam, csak eltört az a kurva ág?! Sajnos mi magunk nem lehetünk őszinték. A múlt ezen árnyait sosem szabad elmondani a diákoknak. Rossz út, rossz példa, rossz gondolatok...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Hétf. Aug. 27, 2018 11:43 pm
Bastien & Diego
Why are you so kind with me prof?
Van benne valami, valami mai miatt végül csak engedelmeskedtem neki és azóta nem is tudom, mintha megváltozott volna a légkör és ha... ez a változás szele? Ez az a változás, amit vártam, ami miatt elkezdhetem úgy érezni, hogy élhetek... végre élhetek anélkül, hogy bárki próbálna engem vagy az álmaimat meghatározni. Persze én nekem is tetszik ez a szak és igen, eléggé érdekesnek tűnik, de mégis anyám erőltette rám, még csak választani sem engedett, fogta magát és kitöltötte a jelenezésemet, aztán pedig elküldte a tudom és az engedélyem nélkül, ami persze nem meglepő, gyakran csinálta ezt. Én pedig sose szerettem azt lerajzolni, amit nekem mondtak, én mindig is mást rajzoltam, amihez éppen kedvem volt vagy ihletem, ez az épületesdi is olyan unalmas volt, ezért is rajzoltam első körben mást, de hát meg kellett változtatnom a rajzomat, mert valakinek nem tetszett, amit sajnálok... részben. Pedig beleadtam a nem létező szívemet és igen, nekem tényleg nincs szívem és lelkem sem, mert azt is elvették tőlem, tőlem mindent csak elvettek és sosem adtak semmit sem, se dicsérő szavakat, se kedvességet, gyengédséget meg pláne nem, mondjuk a szó jelentését sem ismerem, de biztosan valami kellemes dolog lehet.
Anyám igazából egy antiszociális, maximalista és egyben elviselhetetlen szörnyeteggé teremtett engem, ami... nem tudom, nekem igazából nem rossz, másoknak biztosan az lehet és valamennyire a tanárt is sajnálom, tudom, hogy problémás vagyok és nem is értem, hogy eddig miért nem vágtak ki még soha sehonnan, pedig ha valaki megérdemli, hogy kidobják, na az én vagyok... Ezzel nem mintha bárkit leakarnék beszélni magamról, mindössze csak maximálisan őszinte vagyok. Mindig is ilyen voltam.
Az elhangzott kérdés egyszerű, mégis nehéz rá megadni a választ, hiszen egy olyan ember, mint ő úgysem értené meg a dolgot, aki nem ebben nőtt fel, az nem érheti meg. Igazából elgondolkodom azon, hogy mi is lenne jó válasz, azt nem mondhatom el, hogy anyám bipoláris, engem hibáztatott egy életen át és mivel neki szar volt az élete, ezért az enyémet is azzá tette, mert... megsajnálna és szánni kezdene, én pedig azt rühellem! Nincs is rosszabb, mint empátiaként feltüntetett szánalmat adni a másiknak, attól még nem lesz kevésbé kellemetlen és fájdalmas a helyzet... A szar, akkor is szar marad, ha becsomagoljuk csinosan... - A családi helyzetem és édesanyám állapota nem engedte meg, hogy bármim legyen... - mindössze ennyit tudok mondani, bár remélem, hogy azért kihallatszik a hangomból, hogy nem akarok többet erről a témáról beszélni és nem miatta van, neki talán eltudnám mondani, neki talán megtudnék nyílni, de nem akarom, hogy szánjon engem. Mégis mi lett velem? Miért lettem hirtelen ilyen... FÚJ! Jól van Diego, ideje visszatérni a régi énedhez, nem kell egy sármos arcú lélekgyilkos neked, biztosan ő is csak szán téged vagy trófeaként akar kezelni, hogy megszelídített egy igazán problémás tanulót.
- "A megalázottak testvérisége a börtön nyomása alatt születik meg. Ez teszi töménnyé, edzetté, érzékennyé." - mondok egy random idézetet, gondolom nem ismeri Julius Fucsikot és én magam is csak a fotografikus memóriámnak köszönhetem, bár mielőtt bármit mondhatna, mondok még egyet. Bár nem tudom, hogy miért ez jut eszembe, mégis hangosan kimondom a szavakat. - "Az önismeret olyan, mint egy hagyma. Több rétege van, és minél többet hántunk le, annál valószínűbb, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban sírva fakadunk." - mondom egy halvány mosollyal az arcomon és a szemeit fürkészem, de hát nem tudom mi van velem, így mielőtt még megint megszólalhatna és mondhatna bármit is, csak sóhajtok egyet. - Tudom, hogy ön mire gondol, arra is van egy idézetem. - kacsintok rá, majd megköszörülöm a torkomat. - "Ha úgy érzed, hogy egymagad állsz szemben az egész világgal, lehet, hogy csak saját magaddal állsz szemben." - próbálom utánozni Mark Mason hangját, de inkább csak legyintek egyet. Teljesen lényegtelen és felesleges hülyeség volt ezeket az idézeteket elmondani, amúgy sincs mély érzelmi és gondolatbeli vonzatuk, legalábbis nekem nincs. Persze biztosan másként értelmezi az ember ezeket pedagógusként, én biztosan nem tudnám megtalálni benne az értékeket, csak egymás után kimondott szavak, mondjuk az utolsónak nincs értelme, nekem a hagymás a kedvencem.
Már éppen mosolyra húzódtak volna az ajkaim, mikor meghallom, hogy mit mond nekem... Szóval nem hisz nekem. A mosoly olyan gyorsan hervad le az arcomról, ahogyan megjelent. Már csak a megszokás kedvéért húzom lejjebb a pulcsim ujját, nem igazán akarom, hogy meglássa az egész kezem szinte fel van kaszabolva... Fél éve hagytam fel a vagdosással, igazából csuklótól könyékhajlatig tele van mindkét kezem apró vágásokkal... Azt hittem, hogy ezek majd segíteni fognak és enyhíteni a fájdalmamon, de végül magamtól jöttem rá, hogy ez csak árt, mintsem segít.
Igazából valahol jól esnek a szavai és örülök, hogy ezt hallom, annyira felvenném hangfelvételre és lejátszanám az anyámnak, hogy az orra alád dughassam, hogy igen, van aki nem csak a problémát látja bennem, de... ő is csak most ilyen. Még ilyen, még kitartó, de tudom, hogy egy idő után ő is olyan lesz, mint mindenki más. A bizalom egy nagy luxus, melyet nem engedhetek meg magamnak, én már nem akarok senkiben sem csalódni, nem akarok senkiben sem hinni, mert nincs is annál rosszabb... Eleget elhittem már, hogy anyám jobban van és minden a régi lesz, aztán hirtelen megint minden csak rossz lett, sőt minden csak egyre rosszabb lett. Végül pedig nem tudok mit mondani neki, így inkább csak csendben elkullogok és elindulok a kijárat felé, de csak... A szavai játszódnak le a fejemben. "Én nem ürességet látok benned. Hanem tehetséget. Kár, hogy ezt nem igazán látod be még magadnak sem." újra és újra és újra lemegy az agyamban, nem tudom kiverni a fejemből és végül azon kapom magam, hogy az ajtó előtt állok... És nem enged mozdulni a lábam, hanem megfordulok és elindulok az ebédlő felé. Kiszúrom őt hamar, hiszen szinte csak ő van ott és elindulok felé és leülök vele szembe. Igazából pár másodpercig csak bámulom őt és nem tudom mit mondani.
- Miért mondott nekem ilyeneket? - végül megtalálom a hangomat és nekiszegezem a kérdésemet. Igazából nem zavar, hogy nem fog felvenni, ha elutasít, megértem... - Igazából tudom, hogy elfogok hasalni az alkalmasságin, de... Miért mondja azt, hogy nem üres vagyok? - néztem rá, majd kicsit oldalra billentettem a fejemet és feltűrtem az egyik ujját a pulcsimnak és az asztalra raktam úgy a kezemet, hogy láthassa. Nem is érdekel, ha megijed vagy megrökönyödik, ha ítélkezve pillant rám és még a szánalmát sem akarom. - "Ha valaki úgy gondolja, hogy az öngyilkosság a menekülés útja a bajból, akkor nagyjából mindegy, hogy mi a baj." - Agatha Christie. - idézek még egyet és a szemeibe pillantok. - Elmondaná nekem, hogy mit gondol az előbbi idézetről? - teszem fel a kérdést őszintén, miközben rá figyelek csak és tényleg figyelek rá. Érdekel, hogy mit fog mondani, hogy mit fog reagálni az egészre.
Szeretlek.. majd valamikor biztosan foglak Razz      
 
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Hétf. Aug. 27, 2018 2:34 pm

Diego & Bastien
"Beautiful sunsets need cloudy skies."

Kiábrándító a tudat, mennyire mély és sötét sztereotip tengerbe süllyedtek a tanárok. Az egy dolog, hogy ebben az új, szánalmas, liberalista világban a tekintélyért szinte vérnek kell folynia, ám még ha azt nagy nehezen meg is szerezzük, annál is nehezebb megtartani. Miért? Mert a sok ostoba kölyköt rosszul nevelik. A tanárok kezéből rég kicsúszott az irányítás, ám ezt maguk a szülők is kezdik elveszíteni. Hogy várhatja el egyáltalán bárki, hogy megneveljék a saját gyerekét, ha közben ő maga sem képes rá? Én magam is könnyedén rossz útra léphettem volna, hiszen az az érzelmi töltet, az a szeretet, mely egy kis gyermek alapvető jellemfejlődésében játszik szerepet, nálam kimaradt. Talán egyetlen dolog miatt nem kerültem az utcára a többi drogos és hajléktalan közé, hogy valami koszos árokban leljem a halálom a túladagolás miatt, az pedig az, hogy anyáméknak mindig is az számított a legjobban, hogy a környezetük mit gondol róluk. Ezért nem hagytak csupán elkallódni. Kellet egy gyerek a családba, akiről elmondhatják, hogy milyen okos, szorgos, intelligens, hiszen ők nevelték erre! Kár, hogy a négy fal közt már sosem volt ennyire szép a helyzet... Nem csak Will halála, de az én életem is szerepet játszott abban, hogy a tanári pályára lépjek. Hogy kilépjek a sztereotip mélységből, s egy új utat mutassak a diákoknak, akiknek az élete épp úgy kész kisiklani, ahogy az enyém anno. Viszont rettentően nehéz önzetlennek maradni ebben az egyre szürkébb világban...
- Miért kellett lemondanod mindenről, Diego? - nem hagyom, hogy belé szoruljon a szó, s őszinte érdeklődéssel teszem fel a kérdést. Miért olyan nehéz elhinni, hogy egy tanárt teljes szívből érdekli, mi van a diákjával? Hiába nem tartozik még hozzám Diego, akkor is nagy esélye van arra, hogy bekerül. Hiszen tehetséges... Nem véletlenül ragaszkodtam egy második esélyhez, hiszen egy ilyen embert nem szabad hagyni elveszni.
- Néha a börtönben találunk rá önmagunkra... - mondom kicsit sejtelmes hanglejtéssel, közben persze én magam sem hátrálok. Talán tényleg nem túl illendő ennyire behatolni egy tanár személyes terébe, én mégsem tágítok, sőt, mind végig a szemébe nézek határozottan, hogy lássa, komolyan gondoltam a kérdéseimet. Ám a válasza nem igazán lelkesít, sőt, látszik rajta, mennyire megkeseredett. Nem csak másban, de már önmagában sem látja a jót. Ezernyi kérdés merül fel bennem Diegoval kapcsolatban, ám jelenleg ezek után nem érzem úgy, hogy tovább kellene kérdezősködnöm. Nem most, és nem itt.
- Nem hiszek neked. - hajolok hozzá kicsit közelebb, s darabokban, nyomatékosítva ejtem ki a szavakat. Mindenkinek vannak álmai, vágyai, céljai, csupán sokan nem képesek ezt észrevenni, mert annyi sok rossz dolog érte már őket életükben. Én is pontosan ezt éreztem, mikor azon az őszi délutánon szorult a hurok a nyakamon. Ürességet. Céltalanságot. Kénytelen is vagyok óvatosan szürke csíkos nyakkendőmhöz nyúlni, hogy lazítsak rajta kicsit Annak a délutánnak a nyomait még mindig magamon őrzöm, s amikor a tükörbe nézek, mindig visszaemlékezek, hogy ki voltam egykoron. S hogy mennyire vak voltam...
- Ha nem függnél ennyire másoktól, minden könnyebb lenne. Ne hagyd, hogy a gondolataidat elvegyék tőled, hiszen azok csak a tieid. - végül én magam is ellépek tőle, s a kulcsot kezdem keresni a zsebemben. A telefonom közben megint halkan kezd rezegni a zsebemben, de megint csak nem érdekel a feleségem, nem akarom hallani a hangját, nem akarok vele foglalkozni...
- Én nem ürességet látok benned. Hanem tehetséget. Kár, hogy ezt nem igazán látod be még magadnak sem. - a szavaim őszintén törik meg a terem nyomasztó csendjét. Azonban az én feladatom itt azt hiszem véget ért. Többet már nem tudok tenni Diegoért. Én lehetőséget kínálok csupán, nem egyebet. Nem vagyok világmegváltó, aki minden ember gondját képes elűzni. Azt önmaguknak kell megtenni, s én ebben ugyan segíthetek, de jelenleg eddig terjed a hatásköröm, s nem tovább. Az, hogy mi lesz a felvételivel, s mi lesz a későbbiekben, magam sem tudom. De Diego rajza ott van a többi között, így van lehetősége feljebb lépni. Hogy miért? Mert adtam neki még egy esélyt.
- Köszönöm. És viszlát, Diego. - ha kiment az ajtón, úgy én magam kulcsra zárom azt, s a mappáim társaságában megindulok az étkező felé. Egy kis időm még akad szerencsére a többi a csoport előtt, s tiszta szívből remélem, hogy ott nem kell majd ilyen köröket futnom senkivel. Valószínűleg addigra már nem lesz ekkora hatalmas türelmem senkihez sem...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szomb. Aug. 25, 2018 11:44 pm
Bosszantott, bosszantott elmondhatatlanul az, ahogyan beszélt velem és nem tudom, hogy miért csinálja ezt. Én megértem, hogy nem tetszik, hogy lázadok és nem azt csinálom, amit ő akar, hiszen mégis csak egy tanár, de azért a rajzom összetépése és ez a hangnem, nem illik egy pedagógushoz. Én mindig azt adtam másoknak, amit ők mutattak nekem, tökéletes tükörként viselkedtem és ezért sosem voltam senkivel sem kedves. Mindig is átláttam az embereken, sosem voltak rendesek és mindig csak hátsó szándékkal kerestek meg engem. Nem azt mondom, hogy neki most éppen lenne hátsó szándéka, csak megakar nevelni és elérni, hogy én is egy jellemtelen tucatember legyek, aki mindenkinek megakar majd felelni. Mindenki ezt próbálta meg elérni, mindenki beakart engem törni és megszelídíteni, hogy tökéletes diák legyek, mert minden megvan bennem ahhoz. Jó az agyam és a memóriám, jól rajzolok és van hozzá tehetségem. Én valahol mélyen belül örültem ezeknek a mondatoknak, de anyám mindent tönkretett, minden apró kis boldogságomat semmivé tett, mintha ez lenne a küldetése. Talán Isten azért teremtette őt, hogy az én életemet tönkretegye.
- Ahogyan gondolja, csak azt akartam kifejezni, hogy nekem semmi bajom azzal, ha felveszi és elintézi. - mondom neki halkan és nagyon is komolyan, tényleg nem bánom. Mindig vannak olyan helyzetek és beszélgetések az életben, melyeket nem lehet elhalasztani vagy amik olyan fontosak, hogy szabályt kell értük szegni. Én is szöktem már el az iskolából, mert anyám azt írta, hogy megöli magát, ha fél órán belül nem érek haza és nem beszélek vele valami fontosról... A fontos kérdés az volt, hogy vajon mentazöld vagy aquazöld legyen a nappali, mert nem sokára fogja a festő kérdezni, hogy milyen legyen... Annyira tudtam volna erre olyat mondani neki... és mikor megkapta az értesítőt, hogy lógtam akkor leszidott és elmondott minden hálátlan kölyöknek, aki még csak egy kicsit sem tud hálás lenni azért, amit az édesanyja tesz érte...
- Alázat? Semmit sem tud rólam, nekem... mindig mindenről le kellett mondanom, mert a... - megrázom a fejemet és csak sóhajtok egyet, nem folytatom a mondatot, hiszen így mindenki csak jobban jár. Amúgy sem kéne neki mesélnem anyámról, ha megtudná, hogy miért vagyok itt, akkor sosem fog felvenni engem, na nem mintha lenne miért felvennie. Én sosem kellettem sose senkinek, apámnak sem, anyámnak is csak arra kellek, hogy megkeserítse az életemet... HA szeretne vagy ha valamikor is szeretett volna, akkor elment volna orvoshoz és szedné a gyógyszereket, nem pedig eladná őket...
- Valójában ez nem iskola, hanem börtön lesz. - mondom inkább magamnak és reménykedem, hogy ő nem is hallotta... Egyedül arra kapom fel a fejemet, hogy bármikor elmehetek és ő nem tart itt engem, inkább jobb lenne, ha most felállnék és elhúznék a fenébe, de valami miatt mégsem teszek így, csak csendben maradok. De azon csak elmosolyodom,  amit mond... Nem hiszem, hogy csak olyan kérdést tesz fel, ami érdekli és legszívesebben vitába szállnék vele és elviharoznék, de ezt sem tudom megtenni... - Ha ön elmondja elhiszem. - engedek meg irányába egy halvány, de tényleg nagyon halvány mosolyt.
Leszállok a padról és elindulok felé, majd előtte állok meg és talán kicsit közelebb is vagyok hozzá, mint azt illene vagy éppen tennem kéne. - Lelkivilág? Álmok? Célok? - teszem fel halkan a kérdést, miközben folyamatosan a szemébe nézek. Szomorúság csillan a szemembe és tudom, hogy üresek a szemeim, hogy teljesen üresek a szemeim és ez ellen semmit sem tudok tenni, hiába szeretnék, egyszerűen... anyám mindent elvett. - Sosem voltak álmaim, sosem voltak céljaim és terveim, mert tudtam... Tudtam, hogy egyik sem fog megvalósulni... Így is mindent elvettek tőlem, de ezeket a dolgokat nem tudták. Tudja miért? - teszem fel a kérdést, majd kipillantok az ablakon és veszek egy mély lélegzetet, majd visszapillantok a tanárra és remélem megjegyzi azt, amit mondok most neki. - Mert üres vagyok... Így ezeket nem tudták ellopni és tönkretenni és ez így jó nekem. - vonom meg a vállamat, majd egy apró lépést teszek hátra. - Jó étvágyat kívánok. - indulok el az ajtó felé végül... Úgysem fog visszahúzni és talán jó is ez így, ez az én nyomorom... Attól még, hogy megosztanám mással, semmi sem változna meg.
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szomb. Aug. 25, 2018 8:00 pm

Diego & Bastien
Beautiful sunsets need cloudy skies.

- Diego, nagyon rosszul látod a dolgokat. Soha ne várj többet egy embertől annál, mint amit Te adsz neki. - szólok felé bölcsen, miközben figyelem a vonalvezetését. Nem voltam én megalázó, az nem az én stílusom. Sosem volt, és sosem lesz az. Egyszerűen egy tükröt mutatok felé, egy görbe tükröt, mely rávilágít arra, hogy milyen ő valójában. A reflektálás csodás dolog, különösen ha két idegen közt történik.
- Pedig fontos vagy, pontosan úgy, ahogy a többiek is. Nekem most felvételiztetnem kell, és amíg itt vagy, addig ez történik, teljesen mindegy, hogy ki keres éppen. Amíg én elvárom, hogy a diákok ne használják a telefont, addig ez rám is ugyanúgy értendő. - adok egy kis magyarázatot az egészre. Nem vagyok azért teljesen ráfeszülve a telefonra, nem vágok be egyből egy karót, ha meglátom valakinél, s nem is azért rakatom el, mert minden tanár ezt csinálja, hanem mert számomra fontosak a részletek. A vonalvezetést és egy-egy technikát nem csak megérteni kell, hanem érezni. Érezni ott legbelül, s ha a diák nem érzi, akkor teljesen mindegy, hogy tudja pontosan, hogyan kell megalkotni egy-egy motívumot, ha közben nincs benne a szíve és a lelke. Hiszen ezek töltik meg élettel a vásznat, nélkülük pedig csupán egy üres papír és pár vonal.
- Egy szóval sem mondtam, hogy rossz lett volna a rajzod. Ám nem ez volt a feladat. Ahhoz, hogy érvényesülni tudj, még ilyen téren is sokszor kell követni az utasításokat. Ha akarod valamire vinni, tanuld meg, mi az az alázat. - nem csak a levegőbe beszélek. Én magam is nagyon lázadtam minden ellen, s ez igazából még most is bennem él. Sok mindennel vagyok elégedetlen, viszont megtanultam, hogy mikor kell befogni a számat azért, hogy előrébb léphessek. Szép dolog a véleménynyilvánítás, de helyén kell azt kezelni, hogy feljebb tudjunk lépni azon a bizonyos ranglétrán. Különösen a művészet az, amikor nem mindig célszerű pontosan azt kimondani, ami a fejünkben kavarog.
- Bármikor elmehetsz, Diego. Az ajtó nyitva van. Nem kötelezhetlek a maradásra. A rajzod kész van, innentől nekem nincs több kötelező dolgom. - hangsúlyozom ki a kötelező szócskát, majd végre elrakom az utolsó felvételi rajzot is a mappámba, amit becsatolok, összepakolok az asztalon, s indulásra készen megállok Diego előtt.
- Sosem teszek fel olyan kérdést, aminek ne akarnám végighallgatni a válaszát. - ebből a szempontból igazán őszinte ember vagyok, s ha valaki felkelti az érdeklődésem, nem szoktam véka alá rejteni a szándékaim. Diegonak furcsa jelleme van, számomra ő a tipikus diák, akit senki sem ért meg - vagy éppen nem akar -, s ezért lázad az egész világ ellen. Ám ahogy a mostani példa is mutatja, pár normálisabb, vagy éppen határozottabb szó kell csak, s már is könnyebben lehet kommunikálni az adott diákkal. Csak a módszert kell ismerni, no meg kitartónak kell lenni.
- Azonban mivel lassan ebédidő van, s ez a terem iskola kezdés előtt eléggé gyászos, ha gondolod, tarts velem az étkezőbe. Most már meg van az esély rá, hogy bekerülsz az osztályomba, s én szeretem megismerni a diákjaimat. Ez nem matematika, nem biológia, hanem művészet, amibe a szívedet kell belerakni. Ha megismerem a diákjaim lelki világát, sokkal jobban körvonalazódik bennem, hogy milyen feladatokat érdemes adni egy adott embernek, amivel remekül érvényesülhet. A kötelezők teljesítésén kívül, persze... - mosolyodok el, majd az ajtó felé mutatok. Mindig is közvetlenebb kapcsolatom a gyerekekkel, s bár nem tanítottam eddig olyan sokszor, mégis szerettem megismerni őket, hiszen az én feladatom nem csupán a tanítás. Ez az egész annál sokkal összetettebb, legalábbis én nagyon komolyan vettem mindig is. Számomra ez nem csupán egy szakma, hanem lassan az egész életemet meghatározza...



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Szomb. Aug. 25, 2018 11:21 am
Nem tudom mit kell ezen ennyit problémázni, nem tudom miért kell ezt ennyire túlgondolni, szerintem teljesen normális a szándékom, nem akarok bejutni, de nem úgy, hogy ne mutassam meg, hogy van érzékem a rajzoláshoz. Persze lehet tényleg nincs tehetségem, hiszen sosem dicsértek meg semmiért, ha rajzoltam valami mást, mint a többiek, sosem voltak rám büszkék a szüleim. Egy kisebb városban laktunk, emlékszem, hogy egyszer a rajzaimból csináltak egy mini kiállítást, de anyám nem ment el, apám pedig nem tudott hazajönni, így egyedül mentem el a megnyitóra. Csak, hogy lásd a helyzetet, volt egy művelődési ház és a nagy teremben egy ismertebb festő kiállítása volt a váróban az enyém. Igazából megtisztelve éreztem magam és úgy éreztem, hogy végre valaki értékel engem és elismer, de hamar véget ért a csoda, két napig lehettek kint a rajzaim, mert anyámra rájött egy roham és visszahoztak őket, arra hivatkozva, hogy: "Senki nem fog rajtunk nevetni a tehetségtelen cirkáid miatt Diego!". Majd összetépte a rajzokat és elégette... Igazából azt hittem, hogy csak anyám szokása és mániája széttépni mások rajzait, de ezek szerint tényleg csak az életre készített fel engem. Ilyenkor mindig annyira megtudok lepődni, hogy el nem tudom mondani, de mindegy, kit érdekel?
Egy pillanatig elgondolkodom, hogy elmondjam e az igazat, hogy elmeséljem neki, hogy mi a francot keresek itt? De nem tehetem, nem mesélhetem el egy idegennek, hogy milyen remek családom és életem volt, nem mondhatom el, hogy az egyik álmom, hogy elég bátorságom legyen az öngyilkossághoz. Biztosan anyámtól örököltem, ő is mindig öngyilkos akar lenni és néha már meg is próbálta tenni... Nincs is jobb látvány, mint arra hazamenni, hogy anyád tiszta vér, mert felvágta az ereit mindkét kezén. Igazából nem is értem, hogy miért nem emeltek ki a családból és helyeztek el egy másiknál, az lett volna a normális, de hát a pénz beszél és apámnak volt pénze és sajnálta anyámat, tudta, hogy ha engem elveszít, akkor teljesen vége mindennek, persze az már nem is számított, hogy én nekem mi a jó. - Meglátjuk. - mindössze ennyit felelek a kijelentésére, hogy őszintén érdekli a válaszom. Nem értem miért mondja ezt minden felnőtt, mikor az arcukra van írva, hogy gecire nem akarják a diákok problémáit a vállukon hordani, jó, az is igaz, hogy ez rajta mondjuk nem látszik MÉG.
Tudom, lehetnék én is kevésbé problémás, lehetnék sokkal rendesebb és becsicskulhatnék az akaratának, de nem akarok. Nem akarom, hogy nekem mindenki csak parancsoljon és megmondja, hogy mit csinálhatok vagy éppen mit nem csinálhatok. Engem mindig irányított az anyám, mindig azt kellett tennem, amit ő mondott nekem, mert féltem, hogy rájön egy roham és tönkre fogja tenni az egész életemet. Mondjuk ezt már nem lehet jobban tönkretenni. Elég volt, hogy egy olyan férfi... Odaadom neki a rajzot és hát ezt nem hiszem el, ennek mindennel problémája van, komolyan mondom, hogy a falnak megyek. - Aha, ha megpróbálja elmondani úgy, hogy nem a megalázás lesz a célja... - morgom az orra alatt, majd kirántom a kezéből a lapot és nem mondhatja, hogy ez a "Mit gondolsz, menni fog?" nem megalázó, mert kurvára az, jó mondjuk lehet kicsit túl játszom ezt a sértődött és megbántott diák szerepet, de nem érdekel, ez most pont jó így.
- Miért nem vette fel? Nem hiszem, hogy ilyen fontos lennék. - forgatom meg a szemeimet és elveszem a radírt, bár az feltűnik, hogy hozzáérek és milyen puha a bőre, biztosan sosem végzett kétkezi munkát, egy igazi művész... mint én. Igazából kicsit bámulom a rajzot, bámulom az ajkait, utána az ő ajkaira nézek. - Szerintem elég jól lerajzoltam, de hát... - elkezdem radírozni és eltüntetem a lapról, már csak az épület van rajta. Direkt próbálom nem megválaszolni a kérdéseket, de kénytelen leszek. Így felé nyújtom a lapot, majd mikor elveszi törökülésben helyezkedem el a padon és térdeimre könyöklök, majd az államat a tenyereimbe helyezem el. - Gondolom, hogy ha nem válaszolok, akkor nem mehetek el... - sóhajtok egyet és őt nézem. - Remélem sok ideje van, mert én sem válaszoltam meg még magamnak a kérdéseket, így kis időbe telik, ha persze tényleg érdekli a válasz. - mondom neki őszintén és most tényleg nem csak gondot akarok neki okozni... Senki sem tett fel nekem sosem ilyen kérdéseket, mindenki csak leszarta, hogy ilyen vagyok.
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Aug. 24, 2018 10:10 pm

Diego & Bastien
Beautiful sunsets need cloudy skies.

Miért volt egy olyan sejtésem az első pillanatban már, mikor megláttam Diegot utolsóként besétálni az ajtón, hogy sok gondom lesz vele? Mintha az ő tekintetében nem látnék semmit. Se vágyakat, se célokat, se álmokat, csupán a mély ürességet. Ugyanakkor mégis hiszem, hogy több van benne, mint azt mutatja. Csak valami meggátolja abban, hogy ezt kimutassa. Vagy egyszerűen megint túlgondolok mindent... Mint mindig.
- Ha nem ismered a "tisztelet" szó jelentését, ne is használd. - jelentem ki keményen, mindvégig keresve a szemkontaktust, hiába próbálja kerülni a tekintetem. Lehet, hogy csak hat év köztünk a korkülönbség, ám én akkor is tanár vagyok. Oktatnom kell, s oktatni is fogok. Egy tanárnak rettentően összetett a feladata, hiszen többek közt nevelnie is kell, életre tanítani. Kár, hogy ezt a mai világban mind a diákok, mind a tanárok kezdik elfeledni.
- Természetesen, őszintén érdekelnek a válaszaid... - bólogatok határozottan, kétes félmosollyal az arcomon. Nem vagyok ostoba, ebből a pár mondatból lejön számomra, hogy Diego mennyire problémás diák. A probléma viszont nem keletkezik a semmiből, az nem jön létre önmagától, azt mindig gerjesztenie kell valaminek.
-... fiam. - a gúnyt értem. Tökéletesen értem. Viszont nagy erényem, hogy nem vagyok idegbeteg. Nem az a tanár vagyok, aki egy pisszenésre ordibál, egy rossz szóra üvölt, vagy egy ilyen tiszteletlen, udvariatlan, hányingert keltő stílusra akár megemeli a kezét. Nem, én helyén tudom kezelni a dolgokat, s ami a legfontosabb, higgadtan. Ezért is lököm vissza olyan könnyedséggel a szavakat, annyi különbséggel, hogy az én mondandóm mögött nem él a gúny, az irónia, és semmi hasonló negatív töltés.
- Jó munkát, Diego! - mosolygok felé még mindig, mikor elveszi a papírt és a ceruzákat. Ezt követően a helyemre ülök, ám nem tágítok. Érezheti magán, ahogy figyelem, sőt, talán még kicsit szuggerálni is próbálom. Olykor azért a tekintetem az ablakon túlra mered, elmerengve az ott lengedező faágakon, de végül mindig visszatérek Diegora. S én kis naiv, azt hittem, hogy vége a harcnak, de nem. Valójában talán nem is csalódok akkorát, mikor a kezembe fogom az új rajzot. Arcomra ismét felviszem a mosolyt, majd felállok a helyemről, egyik kezembe radírt fogok, a másikba pedig a lapot.
- Nem, Diego, sajnos nem mehetsz. Két lehetőséged van. Az egyik, hogy összetépem ismét. A másik, hogy kiradírozod a felesleges dolgokat, hogy csak az épület maradjon rajta. Mit gondolsz, menni fog? - kitartó tudok lenni, ha akarok. A lelkesedésem pedig egyelőre még töretlen, s remélem, hogy ez még egy ideig kitart. Ha mondjuk fél év múlva viselkedne így egy diák, valószínűleg az első húzásánál elutasítottam volna a felvételit. Ám amíg még él az izgalmam, jobb azt kihasználni.
- Ha sikerül, akkor utána még a kérdéseimre is válaszolhatsz. Várj, inkább megismétlem, hátha elfelejtetted őket. Tehát, kedves Diego, vannak álmaid? Vannak céljaid? Mit vársz az élettől? Miért akartál idejönni közénk, s ha nem akartál, miért nem mondtál egyszerűen nemet ahelyett, hogy itt húzod az időt, vagy egyáltalán akkor miért jöttél el? - utolsó mondatom kicsit keményre sikeredik, de ezt a mosolyom kompenzálja. Nem igazán tágítok, s ezt ő is érezheti. Ebben a pillanatban azonban megszólal a telefonom, így lerakom a radírt az asztalra, megnézem ki az, s egy az egyben kinyomom a hívást. Ezt követően újra felkapom a radírt, s ismét Diego felé emelem. Fura egy fiú, meg kell hagyni. S ha még esetleg ez az utolsó találkozásunk is, akkor is el kell mesélnem a bizottságban, milyen tehetséget kellett elvesztenünk egy "apró" jellemhiba végett...



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Aug. 24, 2018 9:09 pm
Nem volt nekem sok kedvem ehhez az egészhez, nem akartam itt lenni és ez nem is volt titok, egyáltalán nem akarok rajzolni sem, nem is szeretek. Na jó, de szeretek rajzolni, de nem akarok parancsszóra azt rajzolni, amit ők mondanak, nem szeretem, ha megmondják mit csináljak, tudom... tele vagyok ellentmondásokkal és magamat hazudtolom meg azzal, hogy azt mondom nem szeretek mások parancsára csinálni dolgokat, miközben anyám miatt vagyok itt. Már rég le kellett volna lépnem és berakni valami elmegyogyóba, de nem voltam rá képes. Nem vagyok rá képes, nem tudom magára hagyni hiába próbáltam és tényleg próbáltam. Összecuccoltam már nem egyszer és elmentem apámhoz, de  egyszerűen visszamentem, mert féltem és apám pasija zaklatott. Vajon még mindig rám van kattanva? El kéne mondanom apámnak, hogy a pasija nekem küldözget meztelen képeket és legtöbbször csak a lüktető erekciójáról küld képeket? Nem hiszem, hogy apám örülne és látszólag jól meg vannak, érdekes, hogy mindkét szülőmnek csak gondot okozok és bajt hozok a fejükre. Lehet hogy meg sem kellett volna születnem, akkor mindenki boldog lehetne vagy inkább anyámnak nem kellett volna megismerkednie apámmal és minden sokkal jobb lenne, mint most? Vádolnom kéne azért, mert felvállalta, hogy ő nem olyan, mint mindenki, hogy nyíltan mer másmilyen lenni? Nem haragszom rá, nem tudom utálni azért, mert tényleg belátta, hogy a saját neméhez vonzódik, büszke vagyok rá... de valamilyen szinten haragszom mégis csak rá, mert tönkre tette az anyámat.
Rohadt gáz ez az egész és csak haza akarok már menni, nem akarok tovább itt lenni, de mégis... mikor elmondja a lány, hogy mit kell rajzolni? Most komolyan? Komolyan nem képes valami normális feladatot adni nekem? Ránézek végül és nem, nem nézek rá, nem is nézek a tanárra, baromira kibaszta a szemem, hogy mennyi időt elbasztam azzal, hogy kilestem az ablakon és bámultam a semmibe. Vajon tetszeni fog neki, amit kitaláltam? Egyáltalán örülni fog annak, hogy megszegem a szabályokat? Nyugi, ez csak egy igazán buta és hülye kérdés, mert kurvára nem érdekel engem, hogy mit gondol majd rólam. Rohadtul nem érdekel és sosem foglalkoztam ilyen dolgokkal, mert teljesen felesleges lett volna, csak olyan bolond lettem volna, mint az anyám és azzal senki sem járt volna jól, ha két bolond is lett volna a családban. Hát igen... ez ilyen család.
Odaadtam neki a rajzot és reménykedtem benne, hogy nem igazán akar nekem semmit sem mondani már, de mégis beszél hozzám. Egyszerűen nem hiszem el, miért kell neki velem beszélnie? Miért nem titulál alkalmatlanak és engem el engem a fenébe és ő most komolyan ennyire semmibe vesz engem és összetépi a rajzomat az arcom előtt. Még csak fel se nézek rá, még csak nem is látom az arcát, de tudom, hogy mindennél jobban gyűlölni fogom őt. - Annyira örülök, hogy ennyire tisztel engem és a művészetemet, hogy ilyen drámaian és megalázóan vet véget neki... - sóhajtok egyet, majd leguggolok és felszedem a darabkákat. Az unokahúgomnak biztosan tetszett volna, talán odaadhattam volna neki, de így már biztosan nem lesz rá lehetőségem, sosem lesz rá lehetőségem már. Na mindegy, már kurvára nem érdekel engem a dolog, kibaszottul nem érdekel engem, hogy nem kapja meg azt, amit akar, hiszen én sem kaptam meg sosem... Azta, tiszta érett a viselkedésem, ha én nem kaptam meg valamit, akkor más sem kaphatja meg.
Végül kérdések hadával jön nekem én pedig csak felvonom a szemöldökömet és megnézem az arcát, szemeibe néztem és... Helyes. Azt hittem valami undorító és gáz tanárom lesz, de ő... egész helyes, de annyira mogorva és undorító és kiábrándító. - Nem is tudom, hogy merjek e válaszolni ezekre... - mondom neki, majd megvárom, hogy elmenjen a mappához. Vajon mit akar velem csináltatni? Miért teszi ezt? Buktasson meg... vagyis azt még nem tud, inkább utasítson el engem. De nem tartok nagy szünetet... - ...apu. - mondom iróniával és egy leheletnyi gúnnyal a hangomban, remélem érteni fogja és érzékelni.
Kurvára nem tetszik, ahogyan beszél velem és legszívesebben jól pofán röhögném és itt hagynám egyedül, le is szarom a véleményét, de nem fogom hagyni, hogy neki legyen igaza, holott tudom, hogy igaza van. De elbaszott vagyok, na mindegy is... Kussban elveszem a lapot és hamar felcirkálom azt az rajzot és utána elkezdem az arcát rajzolni. Na jó, nem az arcát csak az ajkait, remélem majd ezzel is bosszantani fogom őt és az agyára fogok menni, mert megérdemelné és mire lejár a fél óra csak felállok és az asztalához sétálok és lerakom elé a rajzot, amin az épület van és az ajka egyszerre. - Tessék, itt van a rajza. Akkor most már mehetek? - kérdezem tőle egy igazán hamis mosollyal, majd rájövök, hogy nem tudok mosolyogni, mert igazán idétlen a mosolyom... Ezt is anyámtól örököltem, ő sem tudott sosem mosolyogni.
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Aug. 24, 2018 5:08 pm

Diego & Bastien
Beautiful sunsets need cloudy skies.

- Will?! Várj, kérlek! Várj meg! Will!!! - zihálva ébredek. Ez az új hely teljes egészében felkavart, hiszen amellett, hogy nehezen viselem az újdonságot s az ismeretlent, van bennem egy kellemetlen érzés így, hogy ennyire messze kerültem Atlantától. Mintha ezzel elhagynám Will emlékét. Mégis, az álomképben mosolygott, ahogy elveszett az alkonyi ködben. Mosolygott. Ez pedig csak jót jelenthet, nem igaz? Remegő kézzel nyúlok az éjjeliszekrényen levő kis dobozkáért, melyből egy apró, halvány lila bogyót a számba gurítok. Azt hittem, hogy még bőven az éj közepén riadtam fel, de ez az új szoba a redőny miatt igazán csalóka, hiszen mikor nehézkesen feltápászkodok az ágyról, s felhúzom a redőnyt, verőfényes napsütés csap arcon. Hirtelen magával ragad egy kellemesen nyugodt érzés, ahogy figyelem a szobámmal szembe levő magas fákat, melyek egy hatalmas erdőbe nyúlnak bele, s ahogy kémlelem a parkot, ami egyelőre az iskola kezdés előtt még igen csendes. Ez persze nem sokáig lesz így, s ha már iskola, ideje elkezdeni a napot. Mikor megnézem a falra függesztett, halkan kattogó antik órát, épp a fél nyolcat hagyják el a mutatók. Már nem is emlékszek rá, mikor tudtam rendesen végigaludni egy éjszakát. Nem feltétlenül a lidérces álmok miatt, egyszerűen sosem voltam jó alvó, mindig felriadtam az éj középen, s ugyan unalmamban próbáltam társalogni a plafonnal, de hát az nem igazán válaszolt.
Gyorsan összekapom magam, felöltöm az inget s az öltönyt, elvégre mégis csak három hivatalos felvételit kell ma lebonyolítanom. Nem igazán az én stílusom az ennyire alkalmi öltözék, bár régen a templomba sem mehettem utcai ruhában, mindig szépen ki kellett öltöznöm, nehogy véletlenül valaki megszólja a családunkat. Gyorsan felkapok pár aktát, s egy pár perces reggeli kávé után felfutok a titkárságra papírozni. Egy hete vagyok az intézményben, de még mindig nehezen találom a termeket. A saját lakrészemet szerencsére hamar bevéstem, hiszen nem nehéz eltéveszteni, a tanároknak kialakított épületrészben helyezkedik el, pont az ellentétes oldalon, mint a diákoknak szánt kollégium. Egyszóval aláírok pár hivatalos dokumentumot, összepakolom a felszerelést, majd megindulok a teremhez. Fél kilenckor már hárman ott toporognak, s némi mosollyal és biztató szóval próbálok beléjük lelket önteni, majd kinyitom az ajtót, s beengedek mindenkit. A felvételi kilenckor kezdődik, addig én pakolgatok, kirakok jó pár ceruzát is azoknak, akik esetleg nem készültek, illetve minden padra lehelyezek egy papírt is, hivatalos pecséttel. Az utolsó öt percben már a tábla előtt állok, s a neveket kezdem sorolni, de szerencsére az utolsó pillanatban végül megérkezik mindenki, így az összes asztal betelik. Biztató mosollyal tolom el magam a tanári asztaltól, s kellemes nyugodtsággal szólalok meg.
- Sok szeretettel köszöntök mindenkit, az én nevem Bastien Benward. Nem árt, ha megjegyzitek a nevem, hiszen ha sikerül a felvételi, s bejuttok, akkor én fogom nektek tanítani a rajzot, a festészetet, a művészeteket, s az ezekhez kapcsolódó külön órákat is, így sokat fogunk találkozni. Ma három csoport fog felvételizni, ti most kilenc órakor, lesz egy egy órás, s egy három órás csoport. Sajnos a létszám korlátozott, így a három csoportból egyet fogunk csinálni. - helyezem hátra a kezem, ahol összekulcsolom, majd megindulok a padok között. Látom sokak szemében az elhivatottságot, a tenni akarást, a céltudatosságot, de többeknél viszont a nemtörődömséget s a totális sötétséget.
- Nem szeretnék ez alatt az egy óra alatt sem telefont, sem más egyebet a padon látni, csak a papírt, amit kiosztottam, illetve a tolltartót, ha szükséges. Az egész úgy fog zajlani, hogy én megmondom a témát, nektek pedig egy óra áll majd a rendelkezésre, hogy alkossatok valamit. Nem kell kapkodni, inkább legyen megfontolt és kevés, mint összecsapott és sok. - pár alap információt még közlök, de végül visszasétálva a tábla elé kezembe veszem a hivatalos borítékot, melyet pontban kilenc órakor nyitok fel.
- A feladat pedig a következő. Rajzoljatok egy épületet gótikus stílusban. - látom az arcokon, hogy várnak még valami csavart is, ám én csak széttárom kezeim, majd elmosolyodom.
- Ennyi. Jó munkát mindenkinek! - hallok pár megkönnyebbült sóhajt, persze a feladat azért nem annyira egyszerű, hiába tűnik annak. Én közben helyet foglalok, s talán fél tízig írogatok még papírokat, majd kihelyezem az asztal szélére a kis listát, amit a diákoknak kell aláírniuk. Ezt követően felállok, majd a padok közt kezdek sétálni. Az emberek szép lassan elkezdenek kifelé szállingózni, így az utolsó tíz percben ismét visszaülök a helyemre, s csendben várom az utolsó diákot, aki éppen tíz órára lesz kész, s odaadja a lapot. Kezembe fogom, s csillogó szemekkel kezdem kémlelni azt. Egy kellemes félmosoly is kiül arcomra, majd végül felállok, s a fiú elé sétálok, kezemben a rajzával.
- Diego Pedro García, igaz? - pillantok felé még mindig csillogó szemekkel. Volt időm áttanulmányozni a képes jelentkezéseket, így nagyon sokakat rögzítettem magamban, mint például Diegot is.
- Csodás rajz, de... - jelentem ki , majd felemelem a papírt, egyik kezem a tetejére, másik pedig az aljára függesztem, s egy határozott mozdulattal széttépem azt, majd a földre szórom a darabkáit. Az alkotás természetesen tetszett, s persze nem vagyok művészet romboló, de ha ilyet fél óra alatt képes volt alkotni, akkor bármikor csinálhat ehhez hasonlót.
- ... de nem ez volt a feladat. - szemem kicsit összeszűkítem, s úgy mérem őt végig. Mintha csak elemezni próbálnám, úgy emelem rá újra a tekintetem.
- Miért lázadsz, Diego? Ugye tudod, hogy ezzel a nemtörődöm húzással megpecsételed az egész felvételid? Mi értelme volt egyáltalán erre a szakra jelentkezned, ha most az egészet elrontod? Megéri ez neked? - vonom fel szemöldökön, valami választ várva az egészre. Persze vannak még bennem szavak, ó de még mennyire!
- Sokaknak ez az álma. Hogy itt tanuljanak, megszerezzék a végzettséget, ami a művészek körében igen csak népszerű, hiszen innen nem kerülnek ki tehetségtelen diákok. Ennek az intézménynek a diplomája előnyt jelent. Neked vannak céljaid? Vannak álmaid, Diego? Ha nincsenek, nem gondolod, hogy épp itt az ideje kitűzni valami célt, nem pedig lázadni az egész világ ellen? - azzal odasétálok a mappámhoz, előhúzok belőle egy tiszta, lepecsételt papírt, majd pár ceruzával együtt lehelyezem az első asztalra, s karba tett kezekkel megállok Diego előtt.
- Ha úgy érzed, hogy képes vagy komoly, felnőtt férfi módjára viselkedni, akkor adok neked még egy utolsó esélyt. Fél órát kapsz, hogy összehozd azt az épületet gótikus stílusban. Ha viszont egy hülye kis lázadó, taknyos kamasz akarsz továbbra is maradni, akkor ott az ajtó. - mutatok a kijárat felé, majd várok. Lehet szigorúnak tűnök, de van egy elvem. Van egy tanítási módszerem. Ha tehettem volna, azt a feladatot adtam volna, hogy mindenki rajzoljon olyat, ami a szívéből jön, nem pedig egy ostoba épületet, hiszen az egyediségnél és kreativitásnál nincs is szebb. Viszont ez a feladat, ez a követelmény, és ha nem épület tartozik az adott diákhoz, akkor azt rögtön eltanácsolják. S nem is kell mondani, az én szavam lesz a döntő, amikor két ember közül kell választani... Ugyanakkor nem vagyok szívtelen. Diegonak akarok adni még egy esélyt, hiszen látom benne a lehetőséget. Csak a stílusán... Na, azon van mit csiszolni még bőven!



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
37

reagok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Kill our way to Heaven - B & D Pént. Aug. 24, 2018 12:20 pm
Még hogy nekem ide kell jönnöm, mert olyan jól rajzolok és nagy lehetőség és remény van a grafikusi végzettségben... Esküszöm, ha anyám nem lenne beteg én be se tettem volna ide a lábamat, főleg nem egy zárkába, ki a fene találta ki, hogy egy egyetem legyen bentlakásos?! De komolyan, fejbe lőném vagy nem is, lassan és kíméletlenül kínoznom, lassan, nagyon lassan, ameddig el nem ájul a fájdalom miatt és... talán mostanában túl sok pszicho animét néztem, le kéne állnom velük, de ki tud nemet mondani a Mirai Nikkinek vagy a Claymorenak? Ha van ilyen ember nem érdekel, csak ne mutatkozzon be nekem és nem lesz itt probléma. Aztán még alkalmassági is van... Tökéletes, apámék elmentek nyaralni, elmentek egy jachtra, két hétig csak a luxus és pompa veszi őket körbe, engem is elhívtak, de ha elmegyek, akkor nem tudtam volna eljönni erre az alkalmasságira. Mondjuk egyrészt örülök, hogy nem mentem, nem érdekel engem, hogy apám mennyit fog dugni a férjével, emlékszem, amikor egyszer a konyhába mentem este és éppen hatvankilenceztek a padlón, miközben valami oldalon voltak... Szeretném elfelejteni a látványt és szívesen kiverném a fejemből azt is, hogy milyen szexi és jól néz ki a pasija, aki majdnem velem egyidős. Bár hogy ne csak ezekről legyen szó, elmondom nektek, hogy ez az iskola holt gáz, béna és szerintem nem is olyan menő, mint azt mindenhol hirdetik. Lehet hogy menő csak az én agyam teremt éppen kifogásokat, hogy miért ne ide jöjjek? Amúgy látod milyen faszán eltereltem a figyelmedet arról, hogy apám pasija milyen szexi? Tiszta menő vagyok, mi?
Már mindenki bent van a teremben, mindenki tök színes és vidám, csak én jöttem teljesen feketében és fapofával. A tanár felé fordulok, nem éppen néz ki valami nagy művésznek, lehet valami lecsúszott csöves volt és megsajnálták, aztán felvették ide, nehogy öngyilkos legyen, mert nem futott be a galéria, amit nyitott... - Szép napot. - köszönök a férfinak, majd elindulok a leghátsó sorba, csak ott volt már szabad hely. Sokan bámultak engem és idegesített, de hát már megszoktam, mindig én voltam a csendes és leghátsó sorban ülő emos srác, akit csak bámultak, de nem szóltak hozzá. Majd a faszi belekezdett a nagy dumába, hogy miért vagyunk itt, mennyi időnk van és mit használhatunk. Megmondom, hogy sokkal érdekesebb ott kint, ahogy a madarak repülnek és csicseregnek, vajon mit beszélgethetnek? Uh... Ha utálják egymást, akkor ilyet mondani, hogy:"Megetted a férget, amit kinéztem, ezért leszarom a fészkedet..."? Ha én madár lennék, akkor biztosan tudnám, hogy kinek a fejére szarnék először, olyan jó lenne. - Pszt... - suttogja az egyik lány, miközben megfordul. - Te nem kezded el? Már tíz perce azt mondta kezdhetjük. - én csak felvonom a szemöldökömet, éppen azon gondolkodtam, hogy kit szarnék le és mi mást kezdhetjük is az egészet? Eh... Rákacsintottam, majd eltoltam az általuk adott ceruzákat, ezek gagyik és szarok, elővettem a tolltartómat és elővettem a színeseket, azt mondta csak fekete-fehérben rajzolhatunk és egy épületet kell gótikus stílusban. Na jó, nem tudtam ezt még a csaj mondta, mielőtt megfordult.
Két percig gondolkodtam, hogy mit rajzoljak le, valahogy semmi sem tűnt olyan jó megoldásnak, nem volt ihletem, ezért csak a plafont bámultam lehunyt szemmel és gondolkodtam, agyaltam, próbáltam az agyammal teremteni egy képet és végül... megszületett. Felemeltem a ceruzát és meghúztam az első vonalt, majd a következőt, kicsit satíroztam, majd eloszlattam és árnyékoltam, megrajzoltam a körvonalakat és a fontosabb sötét részeket, majd leraktam a cerkát és elővettem a színeseket, sokat gondolkodtam, hogy milyen stílusban csináljam meg, végül a watercolournál állapodtam meg. Láttam, ahogyan sokan befejezve a rajzot már indulnak is ki felé, gondolom tíz óra a határidő és kilenc ötvenöt van... Már csak ketten vagyunk bent. - Csak egy perc kell és készen leszek én is. - mondtam a faszinak, nem fogok kicsúszni az időből, nagyon remélem. Felkaptam a táskámat és fogtam a lapomat, majd megálltam a tanár előtt. - Épületet rajzolni unalmas és szerintem mi nem építészmérnöknek tanulunk, ráadásul a fekete-fehér olyan... unalmas. - nyomom le a rajzot az asztalra. Tudom, hogy kifogom baszni a biztosítékot és nem kéne provokálnom, de hát ha egyszer szar a napom és ilyen kedveben vagyok... - Igazából tökre elment fél óra a gondolkodással és nem volt már időm megrajzolni a másikat, csak a körvonalig jutottam, de azt kiradíroztam, szóval... ha nincs semmi ellenvetése, én most távoznék. - mondom neki, majd azért nem leszek teljesen bunkó, megvárom, hogy mondjon valamit, bár úgyse érdekel a válasza, elfogok indulni a kijárat felé bármit is mondjon.
diák
avatar
Korom :
19

Tartózkodási hely :
Portugália egyetem....

keresett :
Nevelőapu

Hozzászólások száma :
25

reagok :
12

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Kill our way to Heaven - B & D
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: idegen vizeken :: európán túl :: Lezárt játékok-
Ugrás: