welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Hétf. Okt. 15, 2018 5:03 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 4:32 pm
Hétf. Okt. 15, 2018 12:28 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 1 4
angol 4 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 4
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 2 2
skót - 2
spanyol 3 -
svéd 1 2
összesen 27 37

Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves
TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Okt. 13, 2018 3:43 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Nem volt más, csak az ostoba remegés. Hirtelen szakadt félbe a csók, amit olyan szenvedélyesen lehetem Bastien ajkai közé. Valami átjárt, valami más, valami nem kellemes… bűntudatot és dühöt éreztem, elsősorban magam miatt. Ostobaságot tettem, olyan dolgot, amibe bele sem kellett volna fogni, de mintha azokat a vágyakat, már a mogorvaság és az állandó ellenségeskedés sem tudta volna távoltartani. Már a kávézóban elkezdődött, vagy még korábban. Talán akkor indult meg az a hülye lavina, amikor először érintettem meg, amikor először néztem végig a sportos testalkatán. Ott, a csillagok alatt pedig hagytam, hogy mindez letaroljon és maga alá temessen. Ajkaim szinte ösztönösen csókolták, karom finoman siklott a nyaka köré… csak még többet akartam belőle. Érezni akartam minden rezdülését… aztán, mintha a homály eltűnt volna, egyszerűen felszívódott volna a vágyak keltett forróság közepette. Ezért léptem távolabb tőle.
Erőszakosan tűrtem el a hajam a homlokomból, mintha fájdalmat akarnék okozni magamnak. Nem érdekelt, hogy meghúztam egy-egy szőke szállat, úgy éreztem, ennyit minimum megérdemlek. Bastien nem tehetett arról, hogy engem valami ostoba, félig-meddig tudott vágy kerített hatalmába. Még is dühös voltam, rá is és magamra is.
Amikor kijelentette, hogy elmegy mégis lecsillapodott a benne tomboló fortyogás. Hirtelen már nem érdekelt ki a hibás. Azt akartam mondani, hogy: „Ne menj el! Ne menj el…” Ajkaim azonban kiszáradtak, nem tudtam szóra nyitni a számat, mintha valami láthatlan akadály állná ebben az utamat. Mozdulatlanul bámultam utána. Éreztem, hogy dacos könnyek gyűlnek a szemembe. Közben más gondolat nem is töltötte meg az elmémet, minthogy valaki megint kisétál az életemből… hogy megint el kell veszítenem egy fontos férfit. Apám is pont ilyen volt, pont ugyanígy fordított hátat, pontosan ugyanígy indult meg kifelé.
– Ne… – Csak egy apró, érthetetlen suttogás hagyta el az ajkaimat.
A karomat sem tudtam megemelni, nem tudtam elkapni és visszahúzni magamhoz. Egyetlen pillanat alatt minden erőm elhagyott… hagytam, hogy a düh helyét fájdalmas keserűség vegye át, amit nem tudtam leküzdeni. A könnyek homályossá tették a látásomat. Bastien alakja beleolvadt az éjszaka sötétjében. Küzdöttem, hogy ne folyjanak végig az arcomon, hogy ne találjanak utat maguknak. Gyűlöltem sírni, gyűlöltem megmutatni, hogyha fáj valami.
Talán most nem tudtam volna úrrá lenni saját érzéseimen, ha nem érzem meg a meleg érintést az arcom körül. A finom csókot az ajkaimon, az apró gyengéd puszikat. A testem szinte beleremegett ebbe is. A kezem magától siklott a derekára. Lágyan cirógattam meg, bele-belesóhajtva a puszikba, pontosan akkor, amikor ő is.
Megint elhúzódott, megint ellépett. Csakhogy ezúttal mosolygott és megígérte, hogy biztosan találkozunk a következő napon. Mintha bennem dolgozó érzelmi hullámvasút éppen lefékezett volna arra, hogy: „Akkor… Holnap…” A szavaiból sejtettem, hogy zavarban van… és talán azt is észrevette, hogy én is.
– Holnap… – Ismételtem meg köszönésképpen.
Hosszú percekig ácsorogtam ott, megvárva, míg eltűnik a szemeim előtt. Csak ezután nyúltam a cucciamhoz, vettem magamhoz őket… és leltem rá Bastien telefonjára. Késő lett volna utána rohanni, ezért csak zsebre vágtam, a magaméval együtt.
Ezúttal nem szálltam buszra. Gyalog sétáltam haza, el-elméláztam néha a csillagokat bámulva s a történteken gondolkodva. Persze megfordult a fejem, hogy ettől talán már nem is vagyok elég férfias… egy cseppet sem tűntem olyannak, amiért évek munkájával küzdött. Bastien olyan könnyedén rángatta ki a kezemből a pajzsot és tört közel hozzám, hogy még engem is meglepett.
A fejem már régen a párnán volt, a hajam még nedves volt a zuhanytól, mikor ujjaim közé keveredett Bastien telefonja. Egy gyors selfie-t készítettem magamról, hogy azt állítsam be a névjegyekhez a saját nevem és számom alá. Végül is ezt akarta, hogy bármikor elérhessen… és én is erre vágytam. Ezzel a gondolattal, a telefonját ölelve nyomott el aznap este az álom.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Okt. 10, 2018 1:37 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Kicsi és törékeny. Fájdalmasan koppannak bennem ezek a szavak, hiszen magamra ismerek egyből. Bár én mindig is magas és sportos voltam, mégis egy apró levélnek éreztem magam, melyet a szél ide-oda cibált, s mindig kiszakított belőle apró darabokat. Igen, kisebbnek éreztem magam másoknál. Hiányzott az anyai gondoskodás, hiányzott az apai nevelés, hiányzott a megélt gyerekkori szerelem, a mosolygás, a boldogság, a szeretet. Ezeknek a súlya pedig egyre jobban nyomott össze, mígnem már csak emberek közé is fájdalmas volt lépnem. Irigykedve néztem végig mindenkin, s mindig azon töprengtem, hogy nekem miért nem lehet ilyen életem? Miért nem lehet nekem szerető családom, miért nem hihetek abban, amiben akarok, s miért nem érezhetek szabadon? Persze, a választ mindig is tudtam. Egy hiba voltam a szüleimnek, életük nagy hibája, melyet próbáltak olyanra formálni, ami elhiteti velük az utálatuk ellentétét. Okos, tehetséges, vallásos gyerek. Ez voltam én. De valahogy mégsem. Azért tanultam annyit, hogy ezzel is eltereljem a figyelmem az életemről. Mikor a könyvekben úsztam, olykor képes voltam elrepülni más világokba, más békés helyekre, ahol a lelkem megnyugodhatott. Tehetséges? Igen, az voltam. Ám csak azért, mely egészen kis koromtól kezdve rákényszerítettek az önállóságra. Sok kegyetlen helyzet volt, amiben ott kellett volna lennie mellettem valakinek, mégis a homályban nem láttam senkit, s az egyetlen kéz, melyet megfoghattam, az a sajátom volt. Vallásos? Szerettem a templom magasztos csendjét, azt a nyugodt komorságot, mely a hűs falakon belül ücsörgött. Szerettem hallgatni az atyánk történeteit, s tetszett, hogy milyen átéléssel képes előadni egy történetet, mely számomra hazugság volt. Mégis, a bűnök megfertőztek. Annyira belém verték, hogy miben kell hinnem és hogy kell éreznem, hogy mikor ránéztem egy fiúra s elöntött a forróság, egyből gyötört a bűntudat. Csak apám hangját hallottam s éreztem a pofonjait, miközben üvölti, hogy egy bűnös kutya vagyok, aki a pokolban fog elpusztulni keserves kínok közt. S ekkor talán még tíz éves sem lehettem... Hogy érezhettem volna szabadon? Will jelentett egyedül áttörést, hiszen a szavai oly könnyedén suhantak el hozzám, mint senki másnál. Ő nagyon sok mindenre megtanította a tizenhét éves énemet. Különösen arra, hogy a szerelem két férfi között valóban bűn, s akihez hozzáérek, az hamarosan az enyészeté lesz.  Ebben reménykedtem, mikor utolsó szívveréseimmel meghúztam a nyakamon a kötelet. Reménykedtem, hogy a romlás majd felemészt, s végre szabad lehetek, s az én érzéseimmel, s az én döntésemmel távozhatok erről a világról. Ha néha végigsimítok a nyakamon levő hegen, eltöprengek azon, hogy az, hogy kaptam még egy esélyt, vajon kudarc, vagy lehetőség? Eddig nem voltam benne biztos, hogy az élet nem csupán egy gúnyos és groteszk játékot űz velem, ám mikor Sebastian kéklő szemével összefonódik az én sötétségem, úgy érzem, hogy az Ő tengerében mélyen elmerülnék...
- Majd keresek neked egy cukrot a zsebemben, aztán egyből megszeretsz, hidd el. - vigyorgom felé, s ez a kis poénkodás talán elűzi kicsit a felgyülemlett zavarom, így már cseppet határozottabban köszörülöm meg a hangom.
- Szóval igen, jó lenne, ha meg lenne a számod... - ezt viszont már halkabban mondom, s bár jó lett volna belevinni némi csipkelődést, mégis igazán komolyra sikerül a mondandóm. Nehéz belegondolni, hogy ha innen kimegyek majd, akkor sehogy sem fogom tudni elérni Őt. Ez a gondolat pedig eléggé aggasztó... Muszáj, hogy legyen valami kis kapaszkodó, mely által elérhetem.
A csillagok valóban csodálatosak. Olyan szépen pislognak vissza Sebastian íriszeiről, hogy tényleg egyre nehezebb a külvilágra koncentrálni. Mintha a sötétség elnyelne mindent, s a közepén ott lennénk mi ketten... A lélegzetem is megremeg, mikor végül felém fordítja a tekintetét. Nem is értem egyáltalán, miért húzódok hozzá ilyen közel, csak egyszerűen érzem, hogy ott kell lennem mellette. Igen, érzem... A lélegzetem enyhén megremeg, ahogy telnek a lassú másodpercek. Mintha rettegnék attól, hogy teljesen hülyének néz, elhúzódik, s kiderül, hogy Ő "normális". Ám mielőtt még tovább mehetnének bennem ezek a gondolatok, megérzem a kezét a nyakam körül, mely hirtelen olyan számomra, mintha csak a megváltást jelentené... A heg mintha égni kezdene bőrömön, hogy magával ragadják a lángok az egész testem, hogy majd a hamvaimból újraéledhessek... Ajkainak vad játékától pedig teljesen ledermedek. Nem csak a szívem zakatol kuszán, de szerintem még levegőt is elfelejtek venni ettől a hatalmas érzelmi hullámtól, melyet idáig, talán egész életemben rejtegettem magamban. Voltam már férfivel, de egyrészt az nem jelentett sokat, másrészt bőven még Sophia előtt történtek a dolgok, aminek már jó pár éve... Ezért is fagyok le annyira, hiszen Sebastian úgy söpör végig rajtam, mint egy tornádó. Csak halványan érintem meg hasát, ám mielőtt kiolvadhatnék és továbbmehetnék, a vágytenger kettéválik, Ő pedig hátrálni kezd. A pillanat hevéből én is magamhoz térek rögtön, s mintha csak valami gyönyörű álom lett volna az iménti pillanat, úgy szólalok meg erőtlenül.
- Nem, az én hibám, igazán... - kezdek el hárítani rögtön, s karba teszem kezeim védekezően. Köhintek gyengén, s érzem, hogy ennél vörösebb már nem is lehetnék, még szerencse, hogy az éj leple alatt vagyunk.
- Azt hiszem, akkor... Én megyek... Majd holnap akkor munka után... Itt leszek... - lépek hátra párat, biccentek felé zavartan, majd hirtelen megfordulok, s elindulok a bejárat felé. Ám a hirtelen jött lépések nem tartanak sokáig. Kezemet zsebre teszem, lépek hatot gyorsan, majd újabb hatot lassan, s a következőben már azt veszem észre, hogy megállok. A csillagok felé pillantok, melyekről viszont nem látom visszamosolyogni Sebastiant. Így pedig... Hogy tudnám itt hagyni? Váratlanul visszafordulok, s ha csak nem termett eddigre mögöttem, úgy sietősen lépek vissza hozzá, s mikor elé érek, abban a pillanatban tör ki belőle minden. Két tenyerembe simítom arcát, közel húzódok hozzá, s a lépés végén olyan szenvedélyesen csókolom meg őt, mint még soha senkit ebben az életben. Beleremegek az egészbe, s a végén sem húzódom el teljesen, hanem lehunyt szemmel pár apróbb csókot hintek ajkaira, melyekbe mélyen belesóhajtok. Szám csak ezután távolodik el tőle, ujjaim pedig finoman siklanak le arcáról.
- Akkor... Holnap... - mosolygom felé, s le sem tagadhatnám, hogy mennyire zavarba jövök. Ha csak nem állít meg, úgy viszont megindulok a bejárat felé, ahol újra visszatekintek felé, s mielőtt eltűnnék, még egy ábrándos mosollyal sütöm le szemeim a lámpa bús fénye alatt. Ha nem hozza utánam a telefont, akkor bizony az én agyam annyira kikapcsol, hogy eszembe sem jut egészen addig, míg kiszállok a taxiból, s fel nem sétálok a szálló lépcsőjén. Annyira belém égett ez a csók és ez az érzés... Egyre csak a holnapi napra tudok gondolni, s talán egy perc sem telik el úgy, hogy ne Ő járna a fejemben. A vacsorám csak piszkálgatom álmodozva az étkezőben, a zuhanyt sokáig engedem magamra, s az ágyban is csak forgolódni tudok... S mikor végre álom hull szemeimre, még ott is csak őt látom. Azt hiszem, teljesen elvette az eszem...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Okt. 09, 2018 1:52 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Már túl nagy volt a forróság a kávézóban. Az elmém és a testem is friss levegő után kezdett vágyni, mintha megint menekülni akarnék valami ismeretlen érzés elől. Nem voltam hozzá szokva ilyen érintésékhez. Mintha minden szavának valami rejtett tartalma lett volna és bár máskor dühös lettem volna az ilyen kétértelműségtől vagy legalábbis önnön butaságomtól, mert olyan hallottam bele, ami nyilván nem úgy hangzott. Miért mondanak nekem egy felnőtt férfi ilyesmit? Hiszen a harcművészetről beszélgettünk, én még is ennyit hallottam ki: „összetennénk, amink van… a természetben…”
Újra és újra meg kellett ráznom a fejem. Éreztem, ahogy düh helyett csak kipirul az arcom ismételten egy célozgatás hallattára… még sem tudtam elfordulni Bastientől. Egy kicsit gyerekesen kezdtem pislogni, mintha azzal magához téríthetném vadul kalapáló szívemet. Éreztem, ahogy megint egyre közelebb kerül hozzám a teste, hogy megérzem az illatát és megint egy buta tini módjára, csak figyelem őt, mintha nem láttam volna még másik emberi lényt.
– Nem… nem annyira jó a felépítésem. Ezért is választottam az íjat, mindig is kicsit és törékeny voltam. – Halkan beszéltem, mintha nem is igazán akarnám annyira beavatni ebbe az információba. Végül is miért is lett volna okom elmondani neki, hogy én voltam a legkisebb kölyök az összes iskolában, ahova valaha is jártam? Hogy engem vertek meg nagyobb fiúk? S hogy mennyit harcoltam, hogy komolyan vegyenek? Nagyrészt akkor erősítettem meg a pajzsomat, amit apám távozásával emeltem magam elé. A középiskola végére kezdett csupán változni a helyzetem, bár még mindig én voltam a legkisebb, de a sportolás a legtöbbet hozta ki ebből a testből is.
Csak akkor tisztultak ki igazán a gondolataim. A csillagos ég, a fagyos, hideg levegő olyan hatással voltak rám, mint egy józanító pofon, amit egy anya ad a hisztériázó gyerekének. Beleremegtem, de nem húzódtam el Bastien közelében… mintha egy kis hang azt sutyorogta volna a fülemhez hajolva: ezt akarod igazán. Igen, ott akartam lenni mellette, felnézni rá, piszkálni, hogy ne vegye észre mennyire érdekel.
– Most el akarod kérni a számomat? – kérdeztem kicsit szurkálódva. – Anyukám azt tanított, hogy ne adjam meg ismeretlen öregembereknek… – Fordultam felé kissé vigyorogva.
Aztán végre kiléptünk az épületeket övező fénykörből. Teljesen sötét volt, én mégis tudtam hol vagyunk. Már az ösztönök vezetették a lábaimat, na meg a megszokás. Az elmúlt két évben tökéletesen kitanultam, mi hol van. Tökéletesen tudtam, mikor kell elfordulni, hány lépész kell tennem, hogy elérjek a pályáig. Talán egy kicsit hirtelen is torpantam meg és pillantottam a csillagos égre. Ebben a kellemes sötétségben olyan más volt felpillantani rájuk, mint a házam erkélyéről. Sokkal intenzívebben világították meg a tájat. Ahogy hozzászokott a szemem a sötétben, a hold sápadt fényében kirajzolódtak a távoli fák, a víz és minden más, amit az ember amúgy nem nézne meg jobban.
Megragadtam Bastient, olyan közel vontam magamhoz, mintha csak ölelni akarnám… aztán felmutattam az égre. Talán követte a tekintetem, talán őt is magával ragadta az ezüstös, fehér fény. Hosszú perceknek tűnt, míg elmerültem ebben a csodában. Hagytam, hogy átjárja a lelkem, hogy megbabonázzon egy pillanatra. Ilyenkor nem léteztek gondok, határok és kötöttségek.
Szinte fel sem tűnt, hogy Bastien forró lehelete cirógatja az arcomat, míg rá nem néztem. Nem gondolkodtam, csak vissza akartam nézni rá, valamit odabökni a csillagképekről, ám ajkaim az ajkait találták meg és valami átszakadt… valami gát, ami addig a forróságot visszatartott. Átkaroltam a nyakát, hogy még lejjebb húzzam magamhoz és vadul csókoljam az ajkait. Nem szenvedélyes, érzéki vagy romantikus csók lett… talán éppen ezért ijedtem meg. Hirtelen tettem egy lépést hátra és felemeltem a kezeimet.
– A francba… sajnálom… nem akartam… – Magyaráztam, de közben fogalmam sem volt, hogy mi történt. Ő lépett közelebb hozzám vagy én támadtam le, nem tudtam volna megmondani. Hirtelen minden nagyon kusza lett, ismeretlen érzések kavarogtak bennem. Még éreztem, ahogy az érintései nyomán ég a bőröm, az ajkaim… a testem pedig, mintha őrült lázban égett volna, csak remegett.
- -
[/i]
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Okt. 05, 2018 5:06 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Sebastian mellett a diákjaim elhalványulnak, s ahogy telnek a percek, úgy annyira kizökkenek a szerepemből, hogy el is feledem, hogy most tanárnak kéne lennem. Tanárként kellene viselkednem, csak ezt az oldalamat kellene hoznom, mégis olyan csillogó szemekkel pislogok felé, hogy a gondolataimon átsuhanó képektől még én magam is zavarba jövök. Tudom, hogy el kell fojtanom, hiszen nem helyes. Házas vagyok, feleségem van, gyerekem... S még ha utálom is őket, akkor is... Mi ellen is küzdök tulajdonképpen? Néha már úgy érzem, hogy az egyetlen ember, aki a boldogságom útjában áll, az én magam vagyok.
- Vagy mit szólnál ahhoz, ha én megtanítanálak lovagolni, te pedig segítenél nekem jobban elsajátítani az íjászatot? Holnap megmutatnám neked, hogy kell bánni a lovakkal, aztán utána valamelyik nap, ha végeztél, összetennénk, amink van. - mosolygom felé, de végül hamar pír úszik arcomra, így elkapom róla a tekintetem, s babrálni kezdek a felsőm ujjával.
- Mármint úgy értem, hogy majd te és én együtt csinálnánk valahol a természetben. - hebegem igen csak zavartan, majd köhintek egyet, s lehet, jobban tenném, ha inkább nem is mondanék már semmit, de ha zavarban vagyok, akkor hajlamos vagyok rá, hogy mindent túlmagyarázzak. Közben lehet, hogy csak én értem félre a saját szavaim, s inkább rontok a helyzeten.
- Szóval megpróbálnánk együtt lóhátról íjászkodni. - és itt akkor azt hiszem tényleg elhallgatok, hiszen már kezd verni a víz. Teljesen idiótának érzem magam, s persze még a kezem is elkezd remegni. Mint egy hatalmas csődtömeg... Gyorsan a combjaimra helyezem őket, de most hirtelen mindenhogyan kényelmetlen ülni. Közben karom is Sebastianéhoz simul, ahogy lejjebb csúsznak a lábamon az ujjaim. Annyira tombol bennem a forróság, hogy muszáj lesz kimennem a levegőre...
- Ha tud vele bánni az ember, talán az összes fegyver kényelmes lehet egy idő után. Különösen a kezed. Szóval sok mindent kipróbálnék zárás után... - mondom halkabban, s nagyot sóhajtok, mely elveszik a kávéillatú levegőben. Próbálok másra koncentrálni, de Sebastian közelsége teljesen megbabonáz. Végigpillantok rajta olykor akaratlanul is, de többször ha meglátom, hogy mozdulna, akkor újra visszanézek az asztalra, ne tűnjön fel, hogy folyamatosan őt bámulom.
- Nem foglalkozol véletlenül valami pusztakezes harcművészettel? Végignézve rajtad igazán jó adottságaid lennének hozzá. - nem mintha azt figyeltem volna minden pillanatban, hogy miben lehetne jó... De, valójában, de, csak én bolond képtelen vagyok befogni a számat. S igazán vágyom arra is, hogy a telefonom elenyésszen ott az udvaron, hogy ne tudja senki és semmi elterelni a gondolataim erről a szőkeségről.
- Akkor nem is tudnálak felhívni. Nem mintha zaklatni akarnálak, vagy ilyesmi, csak gondoltam cserélhetnénk számot, hátha... Hátha valamit meg kell beszélnünk, ha már a tanársegédem leszel. - mondom halkabban, talán kicsit erőtlenebbül, mintha attól tartanék, hogy ellenzi az ötletem. Csak szakmai szempontból kell természetesen. Is...
Mikor feláll, én is azonnal felpattanok a székről, s hűségesen követem odakintre. Olykor egy-egy lépésnél kezem halványan érinti az övét, mintha a véletlen apró játéka lenne. Én is próbálom erre fogni, függetlenül attól, hogy direkt húzódok hozzá közelebb. Mintha csak hiányozna az előbbi meghitt közelség.
- Akkor mindjárt megfogom a legközelebbi taknyos kezét, nehogy orra bukjak. Ja, várj, de hisz az te vagy! - vigyorgom felé csipkelődve, ám mikor kilépünk a hűvösre, végre megcsap a jóleső hideg szellő. Reméltem, hogy kiűzi belőlem a forróságot, de mikor Sebastian újra megszólal, megint érzem, hogy elönt a melegség. Óvatosan lépkedek közben mellette, mert tényleg igazán kellemetlen lenne, ha most botlanék el, s hasra esnék. Képes vagyok rá, főleg ha ilyen görcsösen figyelek valamire. A fényeket lassan magunk mögött hagyjuk, ahogy az embereket is. Végre... Várom, hogy magamhoz térjek a kábulatból, ám ekkor megérzem magamon Sebastian kezét, s a lélegzetem is bent ragad, mikor közelebb húz magához. Ujjait egészen addig követem, míg azok arcával egy vonalba nem kerülnek, ám ekkor tekintetem szinte azonnal vonásaira olvad..
- Innen tényleg gyönyörű... - nézek felé, mit sem törődve az égen pislákoló csillagokkal. Arca sejtelmesen bontakozik ki a sötétségből, s olyan közel húzódom hozzá, hogy érezheti bőrén a forró leheletem. A szívem hevesen kalapál, a gyomrom görcsbe rándul, de már nem tudom levenni róla sötét szemeim. Ha esetleg ő is felém emeli tekintetét, én próbálom megragadni azt az éj leple alatt. S csak bámulom őt egyre, s annyira magával ragad a pillanat, hogy kezem óvatosan az övé mellé kúszik, hiszen érezni akarom újra az érintését, folytatni akarom, amit elkezdtünk odabent... Közben szinte észre sem veszem, hogy már olyan közel hajolok hozzá, hogy ha felém fordul, akkor bizony csak pár hajszál fog elválasztani tőle. Mégsem akarok elhúzódni... Sőt, ha ő sem teszi, úgy lassan még közelebb kerül hozzá arcom, egészen addig, míg csupán ajkai parancsolhatnak az enyéimnek megálljt...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Okt. 05, 2018 11:46 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Nem tudom, mi rettentett meg az érintésben… de ahogy a testünk egymáshoz ért kirázott a hideg. Nem kellett volna a lábamat az övéhez nyomni, nem kellett volna olyan szemérmetlenül közel húzódnom, hogy minden szeplőjét lássam. Éreztem, ahogy elpirulok és nem tudtam agresszivitás mögé rejteni mindezt… mintha Bastien közelében a bunkóság sem úgy jönne, mint máskor. Talán az az érzékenység, ami a szemeiben csillogott változtatta vagy egyszerűen csak az, hogy magas volt, széles vállú… és az apámra emlékeztetett, arra amilyenné nekem is kellett volna válnom. Csakhogy nem így történt. Meglehet, hogy az éhezés és a sok lemondás tette ezt a testemmel, míg az öcsém alig öt éve egyszerűen túl nőtt rajtam. Annyira féltékenyen figyeltem a sportban elért sikereit és hogy mindenki rajongott érte.
Egy kicsit lehunytam a szemeimet. Erősen, összeszorítva őket és mély levegőt vettem. Az orromat megtöltötte a kávéscsészém alján maradt fekete lötty aromája. Talán ez térített magamhoz, egyébként válaszolni sem tudtam volna. Mintha csak egy pofoncsapásra volna szükségem ebben a kínos helyzetben.
– A lándzsahajítás… hmmm… hát én még nem próbáltam… de lóháton ülve nem is tudom, mi lenne a legkényelmesebb fegyver – Idiótának tűntem, ahogy próbáltam kibökni a szavakat. A testemben még mindig ott dolgozott a forróság, amit az előbbi érintések okoztak. Kényelmetlennek éreztem az ülést, a ruháimat, a többi ember, a pincérek jelenlétét… mintha nem férnék a bőrömbe.
Hogy moshattam össze ennyire két választ? Ezen elmélkedtem. Hiszen csak annyit kellett volna kiböknöm, hogyha szerez fegyvert, akkor bármit megtehet. Persze tudtam, mi ez az érzés és azt is tudtam, hogy ez mindig is ott volt bennem csak nem talált még rá senkire. Sofia is csak azért kellett, hogy valakin levezessem a bennem felgyűlt vágyakat… mindez idáig nem volt sejtetésnél több, egy különös érzésnél. Nem akartam érezni, el akartam nyomni, legalább ebben a dologban normálisnak lenni… hiszen másban nem lehettem. Nem választhattam az egyetemet, a jól fizető munkát.
– Bocsi… – Megráztam a fejem, de megint megéreztem a lábam mellett az ő testének a melegét. – Ha… ha szerzel egy lándzsát, akkor kipróbálhatod zárás után természetesen.
Közben megpróbáltam felidézni, amit a lovakról mondott. Valamit arra is akartam reagálni, de mintha elnyelte volna a keserűség és a szerencsétlenkedés. Bele kellett csípnem a combomba, hogy a fájdalomtól kicsit összeszedjem magam, hiszen a kávé erőteljes aromája édeskevés volt. Szerencsére ő szólalt meg, szerencsére megint visszakanyarodott magától a lovaglás témájához, mintha csak érezné, mit kutatok a gondolatok között.
– Ráérek. – Bólintottam, mintha nem is érdekelne, hogy Sofia mit fog reagálni, ha két egymást követő este is lerázom. A barátnőm volt, még ha nem is ragaszkodott különösebben hozzám vagy én hozzá. Nem számított, hogy az egész csak az együtt létekről, meg az általa hozott vacsorákról szólt. Megvoltunk. Volt valami különös béke ebben az egészben, ami egyikünket sem zavarta. Hirtelen mégis olyan érzésem támadt, mintha megcsalnám.
– Hah… – Elvigyorodtam, mintha ez a kis mondat megint kizökkentett volna a keserűségből és a furcsa zavarodottságból. Ökölbe szorítottam a kezemet és magamban ismételgettem: most legyél normális. Más esetben azzal kezdtem volna el üvöltözni, aki zavarba hozott vagy szúrtam volna oda pár keresetlen szót. Csakhogy Bastien szemeibe nézve nyugalom és mégis valami békésebb izgatottság szállt meg. – Lehet, hogy nem kéne visszaadnom azt a telefont.
Megrántottam a vállamat.
– A cuccaimmal együtt kint hagytam. – Tettem hozzá azért, hogy ne nézzen tolvajnak. Mindig is nélkülöztünk, én azonban egy csokit sem loptam egyetlen boltból sem még.
Kinéztem, már szinte egészen lement a nap, a szürkületen túl haladva egyre és egyre sötétebb lett. El sem láttam a pályáig, csak az ösztöneim tudták merre kéne keresnem odakint. A múzeum területén nem volt olyan sok világítás, mint mondjuk néhány sarokkal odébb az utcán. De én szerettem a kellemes sötétséget, amiben szinte tökéletesen kivehetők a felettünk ragyogó csillagok.
Nem válaszoltam Bastiennek. Egyszerűen csak felkeltem és biccentve Asgernek, elindultam kifelé. Nem siettem előre, hogy tudja velem tartani a lépést… hogy mellettem sétáljon szorosan és talán egy kicsit közelebb is húzódtam hozzá, hogy érezhessem az illatát és a melegségét. Fogalmam sem volt miért vagyok rá ilyen érzékeny. Szinte alig bírtam ki, hogy ne érintsem.
– Tudod, a vénemberek ilyen sötétben már nem látnak el a célig – gúnyoltam. Ez volt a védekezés a bennem tomboló érzésekkel szemben, amik igenis Bastientől származtak. De mutatok valamit…
Nem szóltam többet, csak előre siettem a nagy mezőn, ami a pálya felé vezetett. Odamár nem értek el az épületből kiszűrődő fények s bentről nem is láthatta senki, hogy ott vagyunk. Megfogtam a karját és közel húztam magam mellé, hogy aztán az égre mutassak.
– Innen mindig gyönyörű… – Suttogtam fölfelé nézve. – Órákig el tudok itt ácsorogni…
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 28, 2018 11:47 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Az idő ellenünk dolgozik, s ugyan igyekszek arra gondolni, hogy mi örökké itt fogunk beszélgetni, mégis mikor kinézek az enyhén párás ablaküvegen, feltűnik, hogy a napsugarak már nagyon alacsonyan járnak. Egy halk, ábrándos sóhaj ki is szökik ajkaimon, de tekintetem végül visszaemelem Sebastianra, pontosabban a kezére, ahogy a tollam szorongatja. Különös érzés kerít hirtelen hatalmába. Különös, és nagyon kellemes. Akaratlanul is óvatosan veszem el a tollat a papírral együtt, s furcsa módon valahogy már nem tudok teljes közömbösséggel tekinteni erre az egyszerű kis tárgyra.
- Egy új szívért bármennyit fizetnék... - mosolygok felé szélesen, de a tekintetem hamar elkapom róla, s inkább a kávéra irányítom egy enyhe pírral a szeplőim mélyén. Valójában véletlenül csúszott ez ki a számon Sebastian szavaira, s ugyan viccnek tűnhet, mégsem az. Ez a kegyetlen valóság. Sosem éreztem egésznek a szívem, s talán Will oldalán hihettem azt, hogy ez változni fog, mégis mikor meghalt, sokkal kisebbnek éreztem magam. Pedig senki sem mondhatja, hogy szívtelen, érzelmek nélküli ember volnék. Nagyon is sok érzés lapul bennem, csak nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezt bárkinek is megmutathatnám. Néha nehéz belegondolni, hogy én mennyire őszinte embernek tartom magam, mégis az egész életem egy hazugság. Odahaza senki sem tudja - vagy nem akarja tudni -, hogy meleg vagyok, s Sophiával is a közömbösség és az utálat "tart össze" a gyereken kívül. Itt pedig én vagyok a tanár, akinek boldog családja van. Sem itt, sem otthon nem lehetek őszinte. Soha. Így pedig rettentően nehéz. Nehéz figyelni a szavaimra, hogy ne szóljam el magam sehol, ahogy az is, hogy tartsam magam s ne omoljak össze lelkileg. Ezért fizetnék bármennyit egy új szívért. Egy olyanért, ami teljes, egész, s nem gyötri ennyi fájdalom...
- Hát az én szakmán már nem ennyire férfias, maximum egy-egy gyengébb pillanatomban a körzőt állítom csak a kezembe. - megint fülig ér a szám, ahogy Sebastian felé pillantok. Érzem, hogy a gondolataim ellenállnak a nyugalomnak, mely árad belőle, így kénytelen vagyok beszélni s újra őt figyelni, hogy még inkább ráhangolódhassak, ez pedig szokatlan módon könnyedén megy. Pedig aztán a látszat ellenére nem találom meg hamar az összhangot senkivel. Sőt, amit Sebastiannál érzek, azt másnál még nem is tapasztaltam.
- Ezek után azt hiszem nem ajánlom fel, hogy beállok eléd egy almával a fejemen... - csóválom meg a fejem színpadiasan, s mikor sötét szemeimről visszatükröződik az a mosoly, annyira zavarba jövök, hogy muszáj kortyolnom egyet a kávéból, s egy kicsit elfordítani a fejemet, mintha csak odakintre bámulnék az ablakon túlra, a kellemes szürkület felé. A hideg közben végigfut rajtam, s úgy kezd hirtelen zakatolni a szívem, mint egy szélsebes vonat. Össze kell szednem magam, mert így még inkább idiótának tűnök csak, ha egyáltalán nem könyvelt-e még el annak.
Nem tudom, miért fogtam meg a kezét, s nem tudom, miért hagytam, hogy megérintsen. Mindig is kerültem a testi kontaktust, de mikor keze lesiklott rólam, úgy epedeztem egy újabb érintésért, hogy kénytelen voltam én lépni. Óvatosan simítok végig ujjain, ám ekkor megérzek valamit a bőrömön. Ha nem lenne hűvösebb idő, most biztosan verne a víz, ám így csak kissé ámulva figyelem az asztalon pihenő kezünket, s mikor már rég befejeztem a kis történelemórát, még akkor sem húzom el. Én magam újra halványan végigsimítok tenyerén, mintha csak a vonalait tanulmányoznám, de úgy nagyon nehéz, ha közben a tekintetét keresem...
- Semmi nem, de minden talán igen... - kicsit kuszának tűnhet ez a mélyebb gondolat, különösen az átszellemült suttogásomtól. Ha megragadtam kéklő íriszeit, onnantól nem eresztem el, sőt, arcomra különös határozottság ül ki, mintha csak hatni próbálnék rá. Ami így is van, hiszen a gyomron is görcsbe rándul a szavaira. Pedig nem ismerem, s csak ma találkoztunk, de képtelen vagyok egyszerűen közömbösen tekinteni rá, s egyáltalán nem esnek jól a szavai.
- Én odakint pedig egy művészt láttam. Ritka az olyan ember, aki ennyire nagy átéléssel tudna átadni valamit egy másiknak. A diákjaim esetében is először mindig a felszínt láttam, nálad viszont épp ellenkezőleg... - felelem őszintén, ám érzem, hogy hamarosan zavarba fogok jönni. Ugyanakkor képtelen vagyok visszatartani ezeket a szavakat, hiszen tudnia kell, hogy mit gondolok.
- Én nem vagyok könnyű eset, szeretem másokban először a hibát keresni, de te levettél a lábamról nagyon hamar, azt meg kell hagyni... - apró mosoly szökik arcomra, de már nem tudok Sebastian szemeibe nézni. Inkább figyelem a pincért, a poharakat, az asztalt, a bejáratot, bármit, hiszen tudom, hogy ha most egy apró másodperccel is tovább fonódik össze a tekintetünk, akkor belém fog látni. Úgyhogy a kezét is gyorsan elengedem ha ő még nem húzódott el, bár ekkor ez sem sikerül egyszerűen, hiszen mikor elhúzom a sajátom, úgy az ujjaim az övéin siklanak végig. Egy sóhaj kiszökik belőlem, mikor figyelem a köztünk levő űrt, ám gyorsan észbe kapok, köhintek egyet, s megpróbálok úgy válaszolni a kérdésére, hogy ne tűnjek teljesen idiótának. Megint.
- A lándzsát. Arra van lehetőség? Lándzsadobásra? - végül erőt veszek magamon, és újra ránézek. A szívem már egy ideje hevesen dobog, s a gyomrom is görcsben van. Nem, nem a kávétól. Sebastian közelében minden porcikám bizsereg, s ez a közelség még inkább rátesz egy lapáttal.
- Azt nem lehet szavakba önteni, azt érezni kell... Nem tudom másnál hogy van, de én közelebb éreztem magamhoz a természetet, a világot, s ilyenkor a lóval is kialakul egy különleges kapcsolat. Mintha repülnél vele a végtelenbe megállíthatatlanul, szabadon, miközben tudod, hogy az állat is pontosan ezt érzi, mikor szélsebesen száguldotok a fák közt, a réteken át... - olyan átéléssel mondom, hogy még a szavam is elakad a végére. Számomra talán ez jelentette a szabadság egy kicsiny töredékét, melyet magaménak tudhattam. Ekkor nem létezett semmi más, csak az állat, én, s az a fényes ösvény, melyen lovagoltunk. Egy kicsiny mosoly megint megjelenik, de tekintetem az üres csészéket fürkészi. Ekkor érzem meg lábát az enyémhez simulni, s teljesen biztosan a véletlen műve volt csupán, mégis egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Ám újra kellemes melegség fut végig rajtam, melyet nem hagyok elillanni, így mikor elhúzódik, az én lábam követi az övét ugyanabban az ívben. S ekkor megint jön a pír, így köhintek egyet - ilyenkor valamiért mindig ezzel rázom magam vissza a valóságba - , s csillogó, tettre kész szemekkel pillantok felé.
- Ráérsz holnap munka után? Biztosan van erre lovarda, ha van kedved, szívesen megmutatom, hogy kell lovagolni... Persze, csak ha tényleg nincs más dolgod. - próbálom kicsit közömbösen mondani a szavakat, mintha nekem mindegy lenne, de ez egyáltalán nem sikerül. Sőt, amíg nem válaszol, addig még hevesebben kalapál a szívem, főleg hogy a lábam is még mindig az övé mellett pihen szorosan.
- Azt hiszem van nálad valami, ami az enyém... - a szíve? Az a bizonyos szív? Mintha csak tekintetem is ezt mondaná, azok a sötét íriszek, melyek annyi fájdalmat elnyeltek már.
- Hátha kerestek már a diákok, vagy valaki az egyetemről. - közlöm végül zavartan, meg sem említve a családom, akik jelenleg egyáltalán nem érdekelnek. Sebastian mintha beszökött volna abba az űrbe, amit ők okoztak...
- Bár lement a nap, de ha lehetséges, előtte még szívesen lőnék egyet odakint, ha nincs annyira sötét... - vetem fel indulásra készen. S de, legyen sötét, az most jót tenne nekem, ahogy a hűvös, őszi levegő is. Talán akkor kicsit le tudnának csillapodni a gondolataim.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Szept. 25, 2018 7:05 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


A fekete toll hegyét óvatosan illesztettem a papír hófehér felületére. Csak akkor vettem észre az apró ezüstös csillogást, mikor már a Sebastian szót magamhoz képest is gyöngybetűkkel a papírra vetettem. Ilyenkor szoktam picit elhúzódni, megszakítani az írást, hogy ránézzek… mintha az is valamiféle műalkotás volna. Ezúttal mégsem saját aprócska betűiemen időztem el, hanem a tollat díszítő ezüstös feliraton: „B.B.” Kétség sem fért hozzá, hogy ez az apró kód Bastien nevét rejti maga mögött. Lenyűgözött. Volt benne valami giccses, valami csicsás, amihez a lehető legkevesebbszer volt szerencsém. Gyerekkoromban őrülten vágyakoztam a történész szakma iránt. Rajongva bámultam a tévében beszélő, unott tudósokat és pontosan ilyen tollat képzeltem volna el a kezükben… akkoriban még az élet egy álomnak tűnt, amit az ember megtervezhet. Visszatekintve az iskolai évekre az egész ostoba időfecsérlésnek hatott. Hiába olvastam éjszakába nyúlva a kötelező irodalom remekeit, hogy egy átkozott ötöst szerezzek… hiába bújtam a térképeket. Minden… minden felesleges volt. Persze a történelmet szerettem, azért tanultam meg íjászkodni, azért tanultam vikingekről annyit. Ez a munka viszont, még ha az ember fel is veszi a korhű öltözéket, sem kielégítő. Egyetlen dologra volt jó: elmenekülni otthonról.
A Berg vezetéknevet gyorsabban kanyarítottam a Sebastian után. Már nem akartam azon elmélkedni, mit hagytam a hátam mögött. Azok az álmok nem voltak többek sötét kísérteteknél, amik fájdalmat okoztak és gyötörtek, ha úgy tetszett nekik. Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem tud kiűzni a fejéből. Hát ez is ilyesmi volt.  Talán az a komor arckifejezés marad az arcomon, ha Bastien nem szólal meg.
– Van olyan szervem, amit szívesen eladnék… – neked. Így fejeztem volna be, szinte ösztönösen, de még időben észbe kaptam. Ezért csak kacsintva tettem hozzá:– Feltéve, ha elég pénzt fizetsz.
Egyetlen lánynak sem ajánlottam fel azelőtt a szívemet. Lényegében senkinek sem mondtam volna ilyen dolgokat… volt az egészben valami túl intim… de Bastien annyira magamra emlékeztetett, hogy az az érzésem támadt, mintha a saját tükörképemmel beszélgetnék. Hiába volt neki sötét haja, sötét szeme az én világos színeimmel szemben. Ez a kontraszt mintha csak tovább erősítette volna a közöttünk lévő hasonlóságot.
A akcentusos dicséretre zavarba jöttem. Éreztem, ahogy forróság költözik az arcomba a „kellemes” szó hallatán. Egy cseppet sem tűnt fel, hogy a dán nyelv mélységeinek szólt inkább a bók, semmint az én beszédemnek. Egy picit le is sütöttem a szemeimet és megint az ajkaimhoz emeltem a kávés csészét. Persze, amilyen ügyetlen voltam, a könnyed kis kortyolás béna szürcsölésnek minősült.
Nagyokat pislogva hallgattam a gyerekkorának történetét. Tudtam, hogy milyen burokba nőni, hiszen az öcsémet abban dédelgettük odahaza anyámmal. Én persze csak kívülállóként voltam jelen, mégis láttam, milyen… Talán azért beszéltem a baltahajításról és a többi fegyverről, meg hogy jól állna a kezében, mert tudtam, milyen megszabadító. Az ember érzi, amint ura a testének. Nem győzi le holmi remegés… mint őt. Nem voltam vak, tökéletesen észrevettem az apró részleteket és igen, emlékeztem a korábban elguruló gyógyszerre. De Bastien többnek látszott, mint egy magát gyógyszerező, remegő kezű törékeny művésznél… főleg, mert a teste egy cseppet sem látszott gyengének. Vállasabb volt nálam, izmosabb.
– Ez egy olyan szakma, ahol mindig van egy-két karcolás az embereken. – Megrántottam a vállamat. A krémmel kapcsolatos kérdésére viszont inkább nem válaszoltam. Nem használtam és nem is terveztem azonnal nekiesni. Gondoltam meghagyom estére, mikor egyedül vagyok, akkor megér egy próbát… csakhogy annyira kellemes társaságba sodortam magamat egy bögre finoman gőzölgő kávé felett, hogy képtelen voltam hazaindulni. Éppen csak átszaladt a fejemen egyszer egy kérdés, hogy vajon Sofia beúgrik-e, keresni fog-e telefonon? Tudtam, hogy nem erőszakoskodna, ha azt mondanám nem vagyok éppen otthon. Nem az a lány volt, aki számonkérné az embert.
Válasz helyett csak elmosolyodtam és az ajkaimhoz érintettem a bögrét. Nagyon kortyoltam belőle.
– Téged is le tudnálak lőni vele… – Válaszoltam és visszatettem a bögrémet az asztalra. Hallottam, ahogy koppan egyet, aztán csak vigyorogva bámultam Bastienre. Sebastian és a vigyor… az év vicce. Ezer éve nem lazultam el senki társaságában, senkivel sem éreztem magam ennyire komfortosan beszélgetés közben.
Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott. Csak a kivillanó fehér fogakat láttam és a csillogást a sötét szemekben. Beleborzongtam és nem értettem, miért… habár nem is nagyon kerestem a választ rá. Ha lehetséges volt, még közelebb húzódtam hozzá. Nem is tudom, miért értem hozzá, miért kezdtem el a testalkatát dícsérni… mintha a vér az agyamból valahova egészen máshova vándorolt volna. Megéreztem az izmait a tenyerem alatt.
Szerencsére a kávé erős illata magához térített, szinte felrázott a különös álomból, amivel Bastien testét csodáltam. Elhúztam a kezemet, de arra nem számítottam, hogy majd megragadja a csuklómat és visszahúzza magához. Megint borzongás és bizsergés futott át rajtam az érintésétől. Nagyot nyelve fogadtam be a szavait… szerettem volna előrángatni a dühös, kesergő oldalam, hogy el tudjam taszítani magamtól… nem akartam ezt érezni, mert gyenge lettem tőle, esetlen… már-már ártatlan. Soha senki sem hozott ki belőlem ilyesmit.
Nem tudom, miért de egy pillanatra az ujjaim finoman megcirógatták a bőrét. Reméltem, hogy véltelen mozdulatlannak vette az egészet, bár egy apró sóhajtás is kitört az ajkaim közül.
– Belőlem már nem lesz semmi… nemhogy művész… – Suttogtam, aztán megint nyeltem. El kellett űznöm a keserűséget. Elő kellett vennem az érdeklődő, kedves oldalamat, mert… mert minden porcikám imponálni akart Bastiennek. – Milyen fegyvereket próbálnál ki?
Visszabillentettem a beszélgetést a saját területemre, mintha ettől biztonságban érezném magamat, mintha az valamiféle pajzs volna. Pedig talán nem is volt olyan sok különbség a művészet és a harc között… mindkettőben van szépség és kegyetlenség.
– Sosem próbáltam… – Még mindig gyenge volt a hangom, kicsit rekedt. Össze kellett szednem magam az érintése után. Ezért gyorsan a számhoz emeltem a kávét, felhörpintettem az alját. A kellemes meleg végig csordogált a torkomon: – Sosem próbáltam a lovaglást…
Egy kicsit esetlenül ejtettem ki a szavakat. Talán azért, mert eszembe jutott, ahogy anyám a fejemhez vágta: kisfiam nincs erre pénzünk. Igen, szerettem volna képezni magam, szerettem volna komolyabb bemutatókat tartani, hogy emeljék a fizetésemet. Csakhogy minden, ami előrébb vitt volna anya szerint túl drága volt… az igazat megvallva szerintem is. Egyszerűen megrekedtem és el kellett fogadnom: én ennyire vagyok képes… nekem ez jár.
– Milyen érzés lovon ülni? – Kérdeztem. Közben a lábamat szinte véletlenül döntöttem az övének. Nem tudom, miért akartam érezni a teste melegét, de megint zavarba jöttem és elhúzódtam a közelébe. Éreztem, ahogy enyhe pír szökik az arcomba. Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa ezt.
A kávés bögrével játszadoztam. Ujjaimat újra és újra végig húztam a száját, mintha el akarnám tüntetni az aprócska kávéfoltot, ami bepiszkolta. Valójában csak féltem újra Bastien sötét szemeibe nézni. Furcsa hatással volt rám. Kifordultam magamból.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 21, 2018 12:24 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Különös érzés számomra, hogy valamit kötelezettségek nélkül élvezhetek, még ha ez egy nyugodt, késő délután is egy múzeumi kávézóban. Hiába van szó épp egy hivatalos szerződésről és munkáról, én ezt valahogy csak egy eszköznek tekintem, hogy közelebb tudhassam magamhoz Sebastiant. Ezt azonban nem csupán az önzőségem vezeti. Segíteni akarok neki, hiszen nem a bús csillogást szeretném viszont látni, hanem egy örömteli pillantást. Lehet, hogy tényleg én gondolok túl mindent, de összehasonlítva Sebastian vonásait és viselkedését a diákjaimmal, látszik a nagy szakadék köztük. Az ő felszínes mosolyuk mögött nem látok mást, csak egy boldog, reményekkel teli életet, maximum pár apróbb gonddal megtűzdelve. Viszont ez a szőkeség túlságosan is nagy rejtély számomra, s én csupán a szakadék széléről leshetek a mélybe, ám ahhoz, hogy megismerjem, mi van a sötétségen túl, bele kell vetnem magam. Néha jó lenne ilyen gondolatok nélkül élni, s élvezni a felszínes, pillanatnyi örömök édes ízét, mégsem vagyok erre képes. Sebastian esetén pedig végképp, hiszen annyira magamat látom a kéklő tengert idéző szemeiben, hogy talán ha megfejtem Őt, akkor magamban is képes leszek tovább lépni. Hagyni, hogy a családom tovaússzon a végtelenbe, hogy a feleségem és a gyerekem lesüllyedjen a mélybe, hogy Will emléke a magasba szálljon... Sokszor ostorozom magam emiatt, hiszen szörnyű belegondolni, hogy a legnagyobb vágyam az, hogy megszűnjön a családom létezni, s végre leszakadjon rólam az a temérdek lánc, mely egyre jobban a földre szegez. Egyedül pedig képtelen vagyok szabadulni, s néha már azt érzem, hogy belefulladok a sárba és mocsokba. Vajon mivé válna Sebastian öt év múlva, ha ezen az úton marad? Ebbe a gondolatba pedig hirtelen beleborzongok, s csak mereven bámulok magam elé a kávé kicsiny gőzfelhőibe. Vajon mindenkinek járna a második esély? Nem hagyhatom, hogy ez kiderüljön...
- A toll, igen... - zökkenek ki a kis álomvilágból, s helyezek le elé egy B.B. monogrammal ellátott, fekete alapon ezüst mintás tollat. Minden tanár kapott egy ilyet még az iskola kezdéskor, bár én magam felesleges csicsának tartom. Bár ahogy Sebastian kézbe fogja, s lassan megjelenik a neve a papíron, azt a tollal együtt úgy rakom el a táskám mélyére, mintha valami kincs lenne. Talán az is...
- Köszönöm. - mosolyodok el, mikor felnézek a táskám mélyéről. Még mindig szokatlan számomra, hogy az ő tekintetét inkább keresem, mint hogy kerüljem. Ha pedig el is kapom róla, az is azért van, hogy ne jöjjek még inkább zavarba. Igen, egy huszonöt éves tanár is zavarba tud jönni. Bár, eddig erről nem is nagyon tudtam...
- Igen, az enyém vagy, és lehet, hogy most írtad alá a halálos ítéleted. Vagy épp nekem adtad a szerveid. - és itt igazából el is áshatom magam ezzel a rettentően ócska poénnal, amin azonban muszáj elvigyorodnom, olyan szánalmasra sikerül. A viccelődése ugyanakkor enyhít kicsit a remegésemen, így biztosabban kortyolok a kávéból, mely most igazán jól esik. Portugáliában is szerettem nézni a naplementét a kávézó ablakából, valahogy az az egyedüllét mindig nyugalommal töltött el.
- Amúgy igazán kellemes az akcentusod. A legtöbben portugálok a csoportban, és néha nagyon nehezen értjük meg egymást, mert azt a hadarást, ami a portugálra jellemző, az angolba is beleviszik. Bár már kezdek ráérezni, mégis érdekes, hogy te is beleviszed a dán mélységet a szavaidba. Ha meg én kezdek más nyelven beszélni, még a saját csoportom is kiröhög... - mosolygok szélesen, mely egy újabb kortyban veszik el. Sok mindent megértek portugálul, de jobb is, ha nem próbálkozok más nyelvvel, mert ellenben a többiekével, én nagyon nem érzek rá másra az angolon kívül, és így, hogy van egy apró, alig észrevehető beszédhibám, ez az anyanyelvemen kívül még jobban felerősödik.
- Komolyabbat egy ceruzánál? Ugyan... - érezhetően kezdek kicsit feloldódni ismét Sebastian mellett, s a zsebemben levő bogyók újra feledésbe merülnek. Fura számomra úgy megélni a pillanatot, hogy ne szúrna valami hátulról, mely elvonja a figyelmem. Tudom, hogy a telefonom még mindig nála van, de egyszerűen képtelen vagyok még visszakérni.
- Sajnos a túlzott vallásos nevelésnek köszönhetően sosem kerültem kapcsolatba semmilyen fegyverrel. Még a történelemben levő erőszakot is túlságosan árnyaltan és burkoltan tanították, mikor gyerek voltam. Aztán később valahogy mivel nem volt alapja, így nem is érdeklődtem a fegyverek iránt. Szóval ez az egész viking téma számomra nagyon új, de úgy érzem, hogy szükség van ilyen újdonságokra. Nem élhetjük egy burokban az életünket, nem igaz? - a szavak meglepő módon nagyon könnyedén szöknek ajkaimra, ezen pedig én magam is elcsodálkozok. Alap esetben idegenekkel nem szoktam ennyit beszélgetni, kivéve ha nem egy művészeti ágról van szó konkrétan. Most mégis jól esik kicsit csevegni, de hát az alap lassúságomat mindig enyhén feldobja a kávé.
- Baltahajítás? Érdekesen hangzik. Nem sérültél még meg komolyabban? A válladon kívül, persze... - pillantok felé csillogó tekintettel, őszinte érdeklődéssel. Csak azt akarom, hogy beszéljen, hiszen úgy érzem, hogy a hangja megnyugtat. Talán túlságosan is...
- Sikerült amúgy használni a krémet? Érzed már a hatását? - kérdem mellékesen, hiszen egy pillanatra még az én csuklómba is belenyilallt a fájdalom, amit egy újabb korttyal fojtok el magamban. Valójában igazán kevés van abban a tégelyben, ami a szálláson van, de úgy érzem, hogy Sebastiannak nagyobb szüksége van rá. Én csak ócska ceruzákkal és ecsetekkel játszadozok, ő viszont komoly fegyverekkel foglalkozik...
- Pedig a kard is jól állna a kezedben. Viszont remekül rátaláltál arra, ami igazán illik hozzád. Szívesen megnézném, ahogy használod. Mozgó célpontra is tudsz lőni? - kérni azonban nem kérem, hogy most azonnal menjünk ki, és lőjön nekem párat. Annyit nem érek, hogy fájdalma legyen tőle.
- A hagyományőrző fesztiválra is hamarosan már el kellene döntenem, milyen fegyverrel jelenjek meg. Na, meg a ruházat... Remélem tudod, hogy velem együtt neked is be kell öltöznöd! Bár az én külsőm minden, csak nem vikinges. - vigyorgok szélesen, kivillantva fehér fogaimat. Tisztában vagyok magammal, s lehet ugyan, hogy magas vagyok és sportos, azért egy ilyen testalkattól igen csak messze vagyok. Sebastian pedig lehet alacsonyabb nálam, mégis benne sokkal több mindent látok, amivel tökéletesen meg tudna személyesíteni egy vikinget. Vagy igazából... Bármit.
Mikor felém fordul, én újra a tekintetét kezdem keresni, ám mikor hozzám ér, még a levegő is bent marad meglepettségemben. Így hát természetesen zavartan kapom el róla a sötéten gomolygó szemeim, de a karom nem húzom el. Valami különös bizsergés fut végig rajtam, s egyből az jut eszembe, hogy... Ha tudná, hogy meleg vagyok, vajon akkor is ugyanígy viselkedne? Vajon akkor is aláírta volna a papírt? Kétlem... Halk sóhaj hagyja el ajkaim, mikor elenged, ám én válaszul váratlanul megragadom kezét, s magamhoz húzom. Végigsimítok első három ujján, majd tenyerének közepén állapodik meg középső- és mutatóujjam.
- Régen úgy tartották, hogy az ujjak alakjából, a vonalak mélységéből, s a kéz szorításából meg lehet állapítani, ha valakinek megadatott a tehetség a rajzoláshoz vagy festéshez. Sok helyen az öregek választották ki azokat a gyermekeket, akikben meglátták ezt a tehetséget, csupán a kezük alapján. Ezen az elven maradva belőled még nagy művész lehetne... - mosolygok felé, s talán szeplőim rejtekében még egy halvány pír is megjelenik, úgyhogy mielőtt teljesen elvörösödnék, elengedem a kezét. Csak egy ártatlan szakmai vizsgálódás, semmit több. Legalábbis, próbálom ezt bemagyarázni magamnak, hiszen ellenben másokkal, Sebastian érintése egyáltalán nem esik rosszul...
- Bármilyen fegyvert szívesen kipróbálnék. Különösen lóhátról. A lovaglás remekül megy, odahaza volt egy öreg kis farm, ahova már gyermekkoromtól kezdve jártam. Volt ott egy csodálatos, fekete szőrű ló, akit csak én tudtam igazán megülni. Vad jószág volt, de éreztem, hogyan kell vele bánni, és egy idő után csodálatosan egymásra hangolódtunk. Azon is gondolkodtam, hogy erre a hagyományőrző fesztiválra még egy lovat is bérelnék... Jó lenne megint érezni a varázsát. - sóhajtok ábrándosan, visszagondolva a Vezér névre hallgató paripára, ki az eljövetelem előtt talán két héttel lehelte ki lelkének utolsó cseppjét. Szomorú volt belegondolni, hogy többé már nem kopoghat a patája a réten, s hogy nem szaladhat szabadon... Egyszer minden szép elmúlik. Ideje lenne elfogadnom a múlandóságot, s hogy ami szép, az körülöttem úgyis megromlik, vagy megszűnik létezni... Mint egy keserű átok, mely nem engedi meg számomra, hogy valaha is boldog legyek...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 19, 2018 11:03 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Talán még jobban zavarba jöttem volna, ha nem a megszokott helyemen, nem a számomra legbiztonságosabb környezetben lettem volna. Tudtam nagyon jól, hogy a zavar milyen érzéseket keltett bennem. Leginkább félelmet, hogy gyengének tűnök... a félelemtől pedig dühös lettem és mintha bekattant volna valami, a zavarodottságom okán vezetettem le mindezt. Szemét voltam, gonosz és gondolkodás nélkül gyötörtem bárkit. Lehetett az olyan, aki nagyon közel áll hozzám vagy olyan, akit éppen csak akkor ismertem meg. Bastienen még sem akartam levezetni semmit. Áhítattal bámultam a szeplőit, mintha azok valami különleges megnyugvást jelentettek volna a számomra. Ez azonban csak egy apró részlet volt az egész lényéből… talán megbolondultam, talán elment a józan eszem, de úgy néztem rá, mintha minden porcikájából valami különleges, fehér fény áradt volna és beragyogta volna a sötétséget, ami állandóan körülvett. Egy férfi volt. Egy olyan férfi, akit sosem tudhattam a közelemben… hiszen az apám elment és nem voltak olyan ismerőseim, akikre felnézhettem volna… vagy ha még is, féltem a közelükben lenni, nehogy eltűnejenek ők is, mert rosszat tettem.
Magyarázkodás közben egészen elvesztem a sötét szemeibe. Azokban is volt valami különös csillogás, amitől nem tudtam elszakadni. Talán az előadását figyelve győzött meg igazán. A tábla előtt állva olyan erős volt, olyan magabiztos… én pontosan erre vágytam. Nem voltam sosem olyan kiállású, amilyenre vágytam. Hiába kezdtem el íjászattal foglalkozni, amitől talán egy kevés izmot a testemre is szedtem, nem voltam igazán férfias. Csak a fejemben voltam én a családfő, valójában sem külsőre, sem belsőre nem voltam azon a szinten, amin lennem kellett volna. Én ezt tudtam, de nem engedtem, hogy a környezetem is tudta. Dolgoztam és dolgoztam, mint egy őrült, hogy bizonyítsak és nem panaszkodtam, ha éhesen feküdtem le.
– Tényleg… – Bólintottam. Nem fordítottam a fejemet, a hangom önmagamhoz képest lágy és engedékeny volt.
Olyan volt, mintha abban a pillanatban is a tükörképemet bámulnám. Mintha az ő szemében is az a csillogás és zavar ült volna, ami az enyémbe – habár ezt nem láttam kívülről. Már-már résnyire is nyitottam az ajkaimat, remélve, hogy kipréselem azokat az átkozott szavakat a torkomon, mert ő csak nem mozdult és toll nélkül nehéz lett volna aláírnom a papírt, amit az orrom alá tolt. Valójában nem érdekeltek a részletek, nem érdekelt a munkahelyem reakciója… vele akartam lenni. Úgy éreztem, Bastien mellett egy kicsit kiszakadhatok azokból a hülye minden napokból.
– Kéne egy toll – mondtam. Még mindig halkan beszéltem, aztán elvigyorodtam. Úgy szerettem megint azt mondani rá, hogy vénember… csak azért, hogy ne érezze, megfogott valamivel. Azt akartam, hogy ne érezze azt, hogy megnyerte ezt a kört… hogy megszerzett magának… Megszerzett! Az isten szerelmére, Sebastian, mik járnak a fejedbe! Próbáltam magamhoz térni, kicsit megráztam a fejemet. Szerencsére addigra már ő is észbe kapott, nem nézett azokkal az átható szemekkel.
Csak az asztalra rakott toll, a remegő kezei ragadták már magukkal a tekintetem. Az illatát pedig elnyomta az átható kávé szag.
– Kösz, Asger, más nem lesz! – szóltam kicsit erőteljesebben a barátomra, ezúttal dánul, így Bastien nem is érthette. Milyen durva egy nyelv volt ez ahhoz az angolhoz képest, amit vele beszéltem. Még ha az akcentusom kemény is volt, közel sem annyira, mint amikor anyanyelvem szavait forgattam meg a számban.
– Szóljatok, ha kell még valami. – Ezzel távozott, habár éreztem, hogy távolról még mindig figyel. Tudta, hogy valami olyan dologról van szó, ami megváltoztathat dolgokat… vagy talán rá is olyan hatással volt Bastien, mint rám? Nem tudtam.
Lepillantottam a papírra. Csak a szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő férfi a csészéért nyúlt. Gyorsan, kissé rondácskán formáltam nevem betűit. De nem érdekelt, csak az számított, mikor a lapot visszacsúsztattam elé. Egy kicsit megint elmosolyodtam, a fogaimat is kivillantottam.
– Parancsolj. Mostantól, a tiéd vagyok vénember… néha meg kell ragadni a hirtelen jött lehetőségeket, nem igaz?
Igen, talán egy kicsit viccelődtem vele, hogy elvegyem az élét annak a vad kalapálásnak, ami majd szétfeszítette a mellkasomat. A zavarodottságnak, ami egyelőre nem váltott ki agressziót a közelében. Én is belekortyoltam a kávéba közben. A keserűsége és a melege egyszerre siklott végig a testemen, talán kicsit megnyugtatta az idegeimet is.
– Valami komolyabb fegyvert is el tudnék képzelni a kezedben… – Válaszoltam és még egyet kortyoltam. Szerettem kávézni. Talán azért, mert régen olyan felnőttesnek tartottam és mikor én magam is megtehettem, akkor igazán „nagynak” éreztem magamat. Jól emlékeztem rá, ahogy anya és apa reggelente egy csésze kávé mellett vitatták meg a napirendjüket… akkor még olyan természetesnek tűnt minden. Mintha egy ilyen család lenne a normális, mintha nekem is ez lenne a jövőm. Azóta tudtam: nekem nem lesz családom, nekem anya van és Christian, akikért felelős vagyok, akiket meg kell mentenem a világtól, ami rájuk omlani készül. Nekem kellett erősnek lennem és tartani a hátammal az összeomló falakat, hogy ők menekülhessenek.
– Igen, foglalkozom még baltahajítással is… de a karddal nem bírnék. Az sokkal nagyobb és sokkal nehezebb. – Olyan beleéléssel magyaráztam, mintha a világ legjobb elfoglaltságáról beszélnék vagy egy tengerparti lazulásról. Másoknak ez jelentette volna a mindent, nekem csak a fegyvereim voltak és a múzeum.
Felé fordultam teljes testtel és alaposan végig mértem. Megérintettem a karját, hogy kitapintsam rajta az izmokat. Tökéletes alkata volt, tökéletes arányokkal. Észbe sem kaptam, hogy a korábbi gondolatok után nem igazán kéne hozzá érnem és láttam, hogy ő is zavarba van attól, ha a szemembe néz. De nem gondoltam bele, csupán akkor, mikor a forróság lágy szellője megérintett. Megint megráztam a fejem, elhessegetve az esetleges zavartságot.
– Remek a testalkatod. Egy harcikalapáccsal is elbírnál szerintem.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 14, 2018 7:06 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Magam sem értem, miért tölt el ekkora izgalommal ez a szerződés, de tudom, hogy amit odakint éreztem, azt újra át akarom élni. Lehet másnak egy felejthető élményt jelent az, hogy kipróbálhatja az íjat, de számomra sokkal többet ért ez a mozdulat, mint azt bárki is gondolná. S nem is csak magáról az eszközről van szó, hanem Sebastianról is. Sőt, ilyen átéléssel és meghittséggel valószínűleg bármit mutathatott volna, azt is ugyanilyen különlegességgel éltem volna meg. Ezt pedig nem akarom elengedni. Megízleltem milyen az, amikor pár pillanatra nem létezett semmi elmefacsaró érzés, nem gondoltam a családomra, sem az életet mentő bogyóimra, és semmi más kötelezettségre. Hogy engedhetném csak úgy el? Ezzel a szerződéssel nem csupán segíteni szeretnék neki, hanem valamilyen szinten magam mellett is akarom tudni. Erős gondolatok ezek, de a változás szele olyan erővel csapott meg és söpört végig rajtam, hogy nehéz kikeveredni a hatása alól. S talán nem is akarok... Azt hittem, hogy a portugáliai állás már önmagában mindent meg fog változtatni, ám nem így történt. Az a sötét fertő, mely teljesen behálózott még otthon Amerikában, nem igazán akar eltűnni. Legalábbis a mai napig így éreztem. Sebastian viszont különös nyugalmat áraszt magából. Pont olyat, mint amilyet régen Will is...
A gúnyos megjegyzésre csak forgatni kezdem a szemem egy mosollyal kísérve, ám a kávézóig izgalmamban meg sem szólalok, csupán hűségesen követem őt. Igazán remek hangulata van a helynek, s nem is bánom, hogy szinte nincs bent senki. Nem vagyok egy tömeg kedvelő ember, bár a gyermekkorom sok ilyen kellemetlen érzést hagyott maga után, mely még most huszonöt évesen is elkísér. A pánikbetegség talán a legrosszabb, ami nem hogy enyhül, de mintha súlyosbodna is. Szerintem magamra sem ismernék, ha minden negatív érzés megszűnne bennem létezni. Talán akkor lennék teljesen üres...
- Nem vagyok finnyás, szeretek új dolgokat kipróbálni. Szóval jöhet bármi, az ízlésedre bízom magam. - mosolygok felé szélesen, ahogy lehuppanok mellé a padra. Alap esetben nem szeretem a közelséget senki részéről, jobb szeretem tartani a távolságot mindenkivel, most viszont különös módon nincs ellenemre, sőt, mikor a papírt kezdi olvasni, talán még alig észrevehetően közelebb is húzódok hozzá. Ám mikor felteszi a kérdését, pár pillanatig csak ledermedve pislogok felé nagyokat, s talán pár másodperc is kellhet, hogy hirtelen kitaláljak valamit. Hiszen a teljes igazságot mégsem mondhatom el neki!
- Senkit sem ismerek a környéken, aki érdekelt lenne a viking témában, és nem bánnám, ha egy kicsit hozzáértőbb ember is lenne mellettem. Igazából eléggé sok program van a listánkon, ahova elkísérhetnél, mint "tanársegéd". Lesz egy hagyományőrző fesztivál, színházi előadások, különleges vacsorák, most hétvégén pedig egy túra is a hegyekbe. Minden előre le van foglalva, de eggyel több jegyünk van, mert az egyik diák az utolsó pillanatban lemondta az utat, így az a plusz jegy most mindenhol csak lóg a levegőben. Szóval, ha van kedved... - támasztom ki fejem az öklömmel, s úgy figyelem tovább Sebastiant. Lehet, hogy sok volt neki ez így egyszerre, s nem is akarom sürgetni a döntésben, de már szívesen látnám ott a nevét a papír alján. Közben azonban elmerengve figyelem szőke tincseit, ahogy némelyik fülére, vagy épp arcára szökik. Ajkaimra egy akaratlan félmosoly is felkúszik, ám mikor tekintetem a szemeire vetül, s meglátom, hogy ő is engem figyel, gyorsan megpróbálok valami komolyabb ábrázatot ölteni, majd egy zavart köhintést kísérően elkapom róla a tekintetem, s felegyenesedek, mielőtt még valami szerelmes kamasznak tűnnék, aki egy csöpögős romantikus filmből pottyant ki...
- Tényleg? - súgom átszellemülten a levegőbe, de nem is várok választ egyáltalán, csupán a szavai annyira szíven ütnek, hogy csak bámulom őt tehetetlenül. Persze aztán hamar észbe kapok, s gyorsan felkutatok egy tollat a táskámból, amit rögtön az asztalra helyezek le, hiszen érzem, hogy a kezem enyhén kezd remegni. Kár lenne elrontani a pillanatot...
- Ez jó lesz, köszönöm. - a kezem egészen addig a combomon pihen mereven, amíg a pincér odébb nem áll, s ezután is kissé zavartan tekintek a kávé felé. Eléggé kellemetlen számomra a remegés, amit nem is igazán tudok kontrollálni. Így csak sóhajtok egy nagyot, majd erőtlenül ragadom meg a kis csésze fülét, de még nem emelem fel. Leginkább próbálom elkapni a pillanatot, amikor Sebastian figyelme lankad, s nem lesz olyan feltűnő, ha kortyolok egyet a kávéból.
- Tudom, hogy hirtelen jött az egész. Azonban muszáj megragadom mindent azonnal, mert csak egy hónapig maradunk, ami hamar el fog repülni... - sóhajtok halkan. Innom kell közben egy kortyot, ha figyel, ha nem, hiszen kicsit le kell nyugtatnom a gondolataim, mielőtt beszökne a rossz érzés. Nem akarok innen elmenni... Legalábbis most még biztosan nem.
- Amúgy szívesen megpróbálkoznék még párszor az íjászattal. Eléggé ráéreztem az ízére. - mosolygok szélesen, kissé ábrándos tekintettel. Vágyom megint arra a különleges érzésre, mely egyszerűen képtelen eltűnni belőlem. A diákjaim is észrevették, hogy kicsit máshol járok, de ezt könnyedén fogtam az újdonság varázsára.
- Csak ezzel foglalkozol, vagy esetleg a kardokhoz, egyéb fegyverekhez is értesz? - veszek fel egy fonalat, s igyekszek Sebastianra koncentrálni. Ilyenkor úgy érzem, mintha könnyebb lenne minden, s nem lenne rajtam akkora súly. Pedig aztán nem is ismerem, s csak pár órája találkoztunk... Ennyit számítana talán, hogy így hasonlítunk?

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 12, 2018 8:22 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Mintha én is abban a teremben ültem volna… mintha én is azokat a szavakat hallottam volna, úgy ácsorogtam odakint az ajtó előtt. Egészen hozzásimultam az üveghez, hogy még jobban lássam Bastient beszélni. Figyeltem, ahogy a diákok hozzá-hozzá szólnak a témákhoz. Úgy szerettem volna érteni én is azt, amiről tanulnak vagy éppen csak a részese lenni a dolognak. Más húsz éves fiú még az iskolapadot koptatta, én meg mindennap sérült tenyérrel, fájós izmokkal vonszoltam magam haza a roskilde-i otthonomban. Már nem is éreztem magamat igazán fiatalnak. Még ha nem is volt hatalmas korkülönbség köztem és Christian között. Egészen olyan volt, mintha én felnőtt lennék, ő viszont a gondtalan gyerekkort élvezte még mindig. Sportolt, tanult, magát kereste… és olyan álmokat szőtt a jövőjéről, ami nekem nem volt lehetőség. Jól emlékeztem arra a napra, az érettségi előtt valamivel, mikor anya leültetett a konyhába és remegve, könnyek között nézett rám. Megkért, hogy ne iratkozzak be az egyetemre, hogy ne tanuljak tovább, hanem segítsek neki megtartani a házunkat. Ez volt az utolsó dolog, ami még az úgynevezett „normális” életünkből maradt. Neki ez egy emlék volt az apánkról, nekem viszont maga a pokol… a hely, ami elvette az apámat, a hely, ami nem engedett lehetőségeket, a hely, ami miatt sosem álmodhattam boldogságról. Egyszerűen csak azért léteztem, hogy azt a házat megtartsuk és az öcsém ne éhezzen. Szívesen hoztam érte áldozatokat, ahogy anyámért is… megértettem, hogy valakit ki kellett lökni a hajóból, mielőtt mindannyian elsüllyedünk. Csak éppen nehéz volt annak a valakinek lenni, aki egyedül próbált meg a felszínen maradni a jeges vízben, ahol nem egy gyilkos cápa is ólálkodott. Azokat nem győzhettem le az íjammal. Csapkodnom kellett, hogy ne merüljek el, mert addig voltam biztonságban… de a második évemre ez borzasztóan nehéznek tűnt.
Ahogy a diáksereg lassan eltünedezett, én is kicsit elhúzódtam. Hátamat az ajtó melletti falnak vetettem és a cuccinkat néztem, amit kint hagytam a pályán. Nekem az íjászkodás, Bastiennek meg talán a időszakos telefon nélküliség jelentette azt a szabadságot, amiről az előadáson beszélt. Nyeltem egyet, ahogy belegondoltam, milyen apróságok tudnak hatalmas érzelmeket elindítani. Ma reggel még azon bosszankodtam, hogy túl forró a kávé, hogy fáj a vállam és hogy nem akarok egy csapat turista segítségére lenni… estére pedig, mintha valami furcsa érzelmi lavina indult volna meg bennem és egyre csak haladt és haladt, elsöpörve mindent. Bastien indította el a folyamatot.
A gondolataim és érzelmeim tömege alatt, mintha minden megroppant volna… mintha a mai nap valami visszafordíthatalan változást indított volna el. Csak akkor kaptam fel a fejemet a nagy kérdések tömegéből, mikor megjelent Bastien. Az ajtó nyílásra figyeltem, aztán arra a hatalmas mosolyra. Zavarba jöttem. Nagyokat pislogva bámultam rá, mintha azt sem tudnám, hirtelen hogyan szóljak hozzá.
– Vidám vénember… – morogtam olyan halkan, hogy meg sem hallhatta. Talán egy pillanatra gúnyosan félrehúztam a számat. Mosolyogni a lehető legkevesebb alkalommal szoktam és azok sem őszinteségemben törtek ki belőlem. Általában kínomban vigyorogtam, amikor már tényleg feladtam.
– Az a jó híred, hogy eljössz velem kávézni? – Nem tudtam gúny nélkül kérdezni ezt.
Közben persze elindultam előre, mutattam is az ép kezemmel, hogy merre megyünk. Nem volt messze, alig pár lépésnyire. Egy hatalmas, különálló faházban rendezték be a „viking” kávézót. Minden korhűen volt berendezve, leszámítva a csupán régiesített bárrészt, ahol kávét, teát és dán különlegességeket árultak a látogatóknak. Asger most is a szokosás munkaruhájában volt, velem ellentétben ő a korszellemnek megfelelően öltözött fel. Az én holmim még mindig az öltözőben várakozott, ugyanis ezzel a vállal az öltözködés is igencsak nehezen ment.
– Általában itt szoktam ülni… – Mutattam az egyik tűzhely közeli helyre a hosszú asztal mellett. Ezúttal csak ketten voltunk itt, bőven jutott hely a szőrrel lefedett padokon. – Egyébként, hogy válaszoljak a kérdésedre: a fahéjas tekercs a legjobb itt. De Asger úgyis a szokásos kávémat hozza… valószínűleg neked is. – Egy gúnyos kis mosoly megint.
A mondandóm végére egyébként meg is fordította azt a papírt, amit eddig csak szorongatott. Közelebb húzódtam hozzá és persze megéreztem az illatát. Mivel az asztal a falnak volt tolva, egymás mellett foglalhattunk csak is helyett, de volt ebben valami meghittség… valami furcsa meghittség, amihez nem voltam szokta. Talán utoljára gyerekként dugtam így össze a fejem az öcsémmel.
Nem tetszett az egész kezdetet, mi szerint helyettem döntött valamiben. Nem szerettem, ha valaki olyan helyzetbe hozott, amihez semmi kedvem nem volt. Most még is csak egy morgást engedtem meg magamnak, aztán hallgattam a mondandóját. Figyelnem kellett, hiszen bizonyos angol kifejezések nem mentek olyan jól, ő meg – valószínűleg a származása miatt – gyorsabban beszélt. A „felvennélek” szónál egy nagyot nyeltem, láttam, hogy kicsit kipirul, talán csak a szónoklás hevében.
– Mit tehetnék én érted? – kérdeztem értetlenül. Semmiféle tapasztalatom nem volt a tanításban, a művészetekben meg pláne. Gyerekként egész jól rajzoltam, de annak is már jó ideje.
Persze ösztönösen arra kezdtem gondolni, mit kezdenék egy kis plusz pénzzel… hogy elraknám magamnak, hogy vennék belőle valamit, amit én akarok… vagy hogy elmennék abba a menő japán étterembe, ahova Sofia jár a barátnőivel és mivel nincs pénzem, én sosem tudom elkísérni. Vagy egyszerűen csak vannék egy üveg minőségi vodkát és alaposan berúgnék, hátha elfelejteném ezt a szar életet. Csakhogy tudtam, akármilyen pénzhez is jutok, haza kell adnom, legfeljebb egy újabb játékot vehetek magamnak és örülhetek, hogy ennyi jutott.
Láttam, hogy Bastien zavarban van, én pedig túl közel voltam hozzá… annyira, hogy megszámolhattam volna a szeplőket az arcán. A tekintetem az ajkaira tévedt, amik most nem mosolyogtak úgy, mint korábban. Mi a franc ütött belém? Kiáltoztak bennem a gondolatok. Persze azonnal Nick jutott az eszembe, mintha az ő bűne lenne, hogy így nézek egy másik férfira. Hiszen korábban mi volt? Egy-két csaj és Sofia. Meg sem fordult a fejemben, hogy így bámuljam egy férfi ajkait. Éreztem, hogy ezúttal én jövök zavara, de annyira, hogy talán el is pirultam. Szedd össze magad, a francba! Üvöltöztek tovább a gondolatok és én csak megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
– Van egy tollad? – kérdeztem. – Melletted akarok lenni… – Tettem aztán hozzá halkan.
Nem akartam nagy bejelentést, hogy már pedig én ezt akarom és szónokolni, milyen hálás vagyok. Főleg azért nem, mert időközben megérkeztek a kávék. Asgerre pillantottam, aki kíváncsian méregette a szerződést ott előttem. Nem akartam, hogy lássa, ezért egy kicsit eltakartam a kezemmel, így éppen csak az a rész volt olvasható, ahol az én nevem díszelgett.
– Öhm… Bastien, jó a kávé vagy kérsz valami mást? – érdeklődtem, mielőtt még a pincérbarátom tovább állt volna.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Szept. 09, 2018 1:25 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Nehéz a diákokra koncentrálnom. Mindenki elmondja a saját ötletét, én pedig látom ugyan a csillogást a szemükben, a tenni akarást, viszont fél óra elteltével már nem tudom felidézni az első lány választását. Egyre csak Sebastian jár a gondolataim között. Sebastian, s az ő csillogó tekintete, ami sokkal több érzést rejtett magában, mint itt bárkié is. Nem kellett beszélnie sem, már csak arcának apró játékából, s mozdulatainak kicsiny változásából nagyon sok mindent le tudtam szűrni. Eleve amióta csak az eszemet tudom, azóta figyelem meg az embereket. Talán gyermekkori ártalom lehet, hiszen jól emlékszek, hogy mikor az iskolában az osztálytársaim széles mosollyal ették a reggelit, azt próbáltam kitalálni a kis saját kezűleg készített, igen csak szegényesre sikerült szendvicsem fölött, hogy mi lehet olyan vidám a reggelizésben. Figyeltem, ahogy a szülők boldog és megkönnyebbült nevetéssel ölelték át az osztálytársaim az iskola végén, s mikor én kiléptem egyedül az ajtón, egyre csak az járt a fejemben, hogy ezeket a szülőket mi vezérli arra, hogy ilyen vidáman jöjjenek a gyerekekért. Próbáltam megfejteni, mi lapulhat a gyengéd ölelések mögött, mi bújhat meg az apró puszik mögött. Ám mikor a saját szüleim ordítására és veszekedésére értem haza úgy, hogy estig észre sem vették, hogy egyáltalán megjöttem az iskolából alig tíz évesen, képtelen voltam rájönni e különbség okára. Így még jobban tanulmányoztam mindenkit. Anyám arcán sosem láttam a megkönnyebbült boldogságot, ha láthat. Nem láttam rajta sosem azt, hogy valamit tiszta szívből tenne értem, hiszen mindig csak nyűg voltam neki is, és apámnak is. Nem véletlenül lettem igen csak korán önálló. Már az iskola kezdéskor, hét évesen is én készítettem el magamnak a szendvicsem, egyedül jöttem s mentem az iskolába, egyedül tanultam, s egyedül döntöttem el, milyen szakkörökre akartam járni. Egy szülői értekezleten sem voltak, sőt, a nagy éves előadásokon sem jelentek meg egyszer sem, mikor a színpadon én játszottam a nagy Iskarióti Júdást. Titkon vágytam arra, hogy megpillantsam őket a közönségben. Hogy engem néznek, hogy izgulnak értem, hogy átélik a játékom. Legalább egyszer... Ám mikor ezeken a borús, őszi napokon elsétáltam a családok közt egyedül, akik szinte könnyezve gratuláltak a gyermekeknek, évről évre minden egyre szürkébbé vált. Néha eltöprengek azon, hogy miért nem siklottam félre. Nem voltam rossz tanuló, tisztelettudó és illedelmes voltam végig, az egyetemet is tisztességesen fejeztem be, s most én magam vagyok a tanár. Nem lettem drogos, nem élek az utcán, nem vagyok alkoholista. Vajon ezek mind felérnek azzal, hogy csupán a Sors miatt vagyok most itt? Hogy valami magasabb erő vezérelte azt az ágat, hogy nagyot reccsenve megakadályozza, hogy eldobjam magamtól az életet? Haloványan megérintem a nyakam a gondolat hatására, s nagyot sóhajtva emelem vissza a tekintetem az ablakról.
- Mr. Benward, minden oké? - ez húz vissza talán a valóságba, s csak erőtlenül köhintek, mintha mindent figyelmesen hallgattam volna  eddig. Holott fogalmam sincs, miről beszélt Javier, kinek néha eleve nehéz követni az észjárását, hiszen rengeteget beszél. Beszél... Hirtelen a zsebemhez kapok, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy a telefonomat Sebastiannál hagytam. A szemeim elkerekednek egy pillanatra, s már majdnem indulok kifelé, már majdnem lépek... Ám mégsem teszem. Felszabadító volt pár pillanatig nem agyalni azon, mikor érkezik egy újabb, pénzéhes üzenet. Így talán először döntök magamtól: maradok.
Az óra innentől gyorsan telik. Én veszem át a szót, beszélek a technikákról, kialakításokról, kevés történelmi hátteret is adok a fegyverek mögé, illetve a saját jegyzeteimet és körvonalaimat vésem a táblára. Ahogy pedig meghúzom az ideget, s fehérrel megrajzolom az azt szorongató kezet, hirtelen eszembe ötlik valami. Olyan elsöprő ötletem támad, hogy még a szavaimat is begyorsítom, hogy előbb végezhessünk.
- ...ez pedig a szabadság. - fejezem be az egyik gondolatmenetem, mire akaratlanul is az ajtó felé pillantok halk reménnyel magamban, hátha felfedezek ott valakit... S mikor a fekete, borús felhőket idéző íriszeim találkoznak a mély óceánokba nyúló tekintettel, megkönnyebbült mosoly terül szét arcomon. Különös nyugalom árad szét bennem, s érzem, hogy akár órákig tudnám őt figyelni, órákig lennék képes magamba szívni a pillantásait. Azonban újra meghallom a nevem a padok közül, mire csak zavartan kapom el Sebastianról a tekintetem. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, s megszűnt volna minden létezni körülöttünk. Még válaszolok ezután pár kérdésre, s kikötöm, hogy holnap délelőtt tíz órakor a szállás előterében lesz találkozás, addigra mindenki próbáljon kijózanodni. Ezután pedig szabadjára engedem őket, ám én magam még nem megyek ki, sőt, sietősen a teremben levő számítógéphez igyekszek, s pár kattintást követően már hívom is a portugál igazgatót. Talán öt percet beszélhetünk, minek végén széles mosoly terül el arcomon, s miután elköszöntünk egymástól, pár kattintás után már halkan csusszan ki a nyomtatóból egy papír. Nagy lelkesedéssel kapom azt fel, majd összeszedem a holmimat, s izgatottan lépek ki az ajtón. Hevesen dobogó szívvel nyitom azt ki, s még nagyobb mosoly terül el arcomon, hiszem Sebastian még ott áll.
- Van egy nagyon jó hírem... Lenne kedved akkor megnézni azt a kávézót? - immáron sokkal nagyobb bátorsággal ejtem ki a szavakat, s ha nincs más dolga épp, akkor részemről meg is indulhatunk a hely felé. Hagyom, hogy vezessen, s oda üljünk, ahova ő szeretne. Kicsit még fészkelődök, s leteszem a papírt az asztalra, egyelőre írással lefelé.
- Van itt valami különlegesség is, ami a helyhez köthető? - értem itt a kávéra, vagy valami süteményre, amit kreatív módon a viking múzeum hangulatára készítenek. Bárhogy is legyen, már nem tudok várni, így megemelem a papírt, s Sebastian elé tolom.
- Remélem nem haragszol meg, de helyetted döntöttem valamiben. Modellt fogsz nekem állni, s odakint is segítettél, és én szeretném majd még pár dologban a segítséged kérni, s begyűjteni a tapasztalataid. Viszont ezt mind hivatalossá is tehetjük... - mutatok a lap végén levő betűkre, amik az ő nevét formálják.
- Az egyetem rengeteg mindent támogat az út során, s szabad kezet kaptam, hogy én döntsem el, mire költsük el a keretet. S én úgy döntöttem, hogy "felvennélek"... - egy halovány pír ül ki arcomra, mire nyelnem kell egyet, ne jöjjön megint az a zavar, amit pár órája éreztem.
- Segítenél nekem pár apróságban, az egyetem pedig finanszírozná ezt neked. Mint egy második munkahely, csak ez nem annyira komoly és kötött. - a borús felhőkbe csillogás szökik, hiszen igen nagy lelkesedéssel újságolom neki a hírt. Azonban kicsit észbe kapok, s megpróbálom a helyére húzni a mosolyom, mire erőtlenül köhintek is egyet.
- Természetesen ha nem szeretnéd elfogadni, egyáltalán nem kell. Én viszont nagyon... Nagyon örülnék neki, ha mellettem lennél. Mármint úgy értem, hogy... - egy pillanatra megdörzsölöm a szemeim, s küzdök a gondolataimmal, de annyira elveszek a szavak közt zavaromban, hogy csak újra a szerződésre bökök.
- Szóval megtisztelnél, ha aláírnád. - mondom teljesen átélt őszinteséggel. Most sikerül csak elkapni róla a tekintetem, s egy halk sóhajjal kezdem bámulni és fogdosni az előttem levő kis zöldes poháralátétet. Remélem nem tart majd túlbuzgónak, hiszen alap esetben nem vagyok az, de mikor egy ilyen remek ötlet pattan ki a fejemből, azt szeretem hamar megvalósítani. Leginkább azonnal...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Szept. 08, 2018 4:11 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


A sötét szemekbe nézve azon agyaltam, hogy vajon Bastien tényleg hasonlít rám? Ő is érzi, hogy belefáradt ebbe a borzasztó életbe? Ő is érzi, hogy legszívesebben feladná az egész… aztán eszébe jut a szerettei arcán csillogó elégedettség, amit egy kellemes étkezés vagy egy közös program után láthat? Hát el lehet venni tőlük azt a pénzt, amit megkeresek? Hát lehet őket azért vádolni, mert elvárják, hogy segítsek nekik? Nálunk én voltam a családfő, én maradtam apa után a legidősebb férfi, akinek minden meg kellett tennie, hogy a többiek életben maradjanak. Nálunk sokszor ez volt a tét. Sokszor aggódtam, hogy az öcsémnek majd nem jut vacsora, nem lesznek meg a tanszerei és komoly hátrányból indul a többi gyerekhez képest. Ezért kötöttem szövegséget anyámmal, hogy legalább neki boldog és gondtalan életet biztosítsunk.  Csakhogy ez a terv már mérgeskígyóként tekeredett a testemre. Hol a tagjaimat akarta összeroppantani, hogy érezzem, milyen fájdalmas lemondani a saját életemről éppen miatta… hol pedig az elmémet mérgezte meg olyan gondolatokkal, hogy vessek véget ennek az egésznek. Hányszor ültem Sofia munkahelyén, a kést bámulva a tányérom mellett… elterveztem, hogy bemegyek a mosdóba, felvágom a bőröm, mélyen a húsba vágok és talán el is vérzek. Féltem a haláltól. Könnyű útnak tűnt, mégis imádtam a világot. Imádtam a természet zaját, a nedves fű illatát, a célzást, a háttérben húzódó öböl képét… a baltákat, ahogy újra és újra csattannak a fákon, amikből deszkát, majd hajót készítenek a műhelyben. Nem akartam mindezt elengedni. Csak a fájdalmat, az állandó szélmalomharcot szerettem volna magam mögött hagyni… menekülni előle, de akármilyen gyorsan futottam, annál könnyebben ért utól.
Megint elhessegettem a keserű gondolatokat és megpróbáltam Bastien szavaira koncentrálni. Közben persze a tekintetem már az ujjaim közé simuló tégelyre terelődtek. Nem értettem, miért kedveskedik velem, hiszen nem is ismert… mégis ő volt az egyetlen, aki felfogta – kimondatlanul is –, amit érzek. Nem pihenhettem. Nem engedhettem meg, hogy kimaradjak a munkából.
– Igazából igen… – Lassan bólintottam. Mármint, hogy el szoktam menni mindig pontban hatkor. Nem véletlenül, Sofia esténként át szokott nézni hozzám. Ilyenkor vacsorát rak elém, megnézünk egy pár részt valamelyik sorozatból, ami az aktuális kedvence… hagyom, hogy hozzám bújjon, én viszont szinte sosem viszonzom a gyengédséget neki. Egyszerűen csak kellett a társasága, hogy ne legyek annyira egyedül.
Ahogy folytatta a mondandóját, meglepődtem. Nem szerettem zavarba lenni, de ez a néhány szó mégis képes volt azzá tenni. Egy kicsit talán túl mereven bámultam az ujjaim között szorongatott tégelyre. Talán megint vörös színben úsztak a füleim. Kellett egy pillanat, hogy egy nagy nyeléssel megpróbáljam helyre tenni a furcsa érzéseket.
– Van itt egy kávézó. A múzeumhoz tartozik… – Kezdtem, de talán egy kicsit halkan beszéltem, mert a szavamba vágott. Mintha magyarázkodni akarna, hogy miért is kéne nekünk az én munkaidőm után bárhol is találkozni. Én pedig ezer meg ezer férfias opciót próbáltam keresni a gondolataim között, hogy azzal nyugtassam meg. Először azt akartam mondani, hogy a rajz miatt találkozzunk aztán, hogy meséljek még neki az íjászkodásról. Csakhogy ő a történetemet említette… volt nekem egyáltalán olyanom? Kétlem. Soha semmit sem értem el az életben, csak azt, hogy zsebre vághassam a fizetésem minden hónap végén, ami aztán pillanatok alatt tűnt el a süllyesztőben, mintha soha nem is lett volna.
A tanítványai szakították félbe a számomra egyre kínosabb beszélgetést. Persze az világos volt, hogy nem Bastien, hanem én tettem magamnak azzá… és ez borzalmasabb érzés volt, mint valaha. Gyűlöltem azt az ostoba gyengeségérzetet, ami ott munkálkodott bennem, de ez a fickó belém látott. Belém látott, mert ahogy rám nézett minden hülye érzés semmissé vált, nem akartam üvöltözni vele, hogy mit képzel magáról. S tudta, mit jelent az, hogy az én fájdalmam sem több egyetlen cseppnél. Tudta, mit miért mondok, mit miért teszek. Kiolvastam a tekintetéből.
Féltékeny voltam azokra a diákokra. Ahogy kitört belőlük az örömujjongás, irigyeltem a szabadságukat… a lehetőségeiket. Nem lehettek sokkal fiatalabbak nálam, mégis előttük állt az egész élet. Azt tehettek, amit akartak, azt tanultak, amit akartak. Én pedig ott álltam, egy jó adag fájdalomcsillapító kenőcsöt bámulva, olyan problémákkal, amiket a korosztályom aligha érthetett.
Melegséget éreztem. Kellett egy pillanat míg felfogtam, hogy Bastien elém lépett. Felnéztem rá, figyeltem, ahogy ajkai a szavakat formálják.
– Itt várlak… itt várlak az órád után…
Nehezemre esett nyugodtan beszélni. Nehezemre esett nem utat engedni annak az átkozott gátnak, ami mindig elválasztott a külvilágtól. Látni akartam még, beszélni vele… Ahogy utánanéztem, az az érzésem támadt, mintha a jövőmet figyelném, mintha az távolodna tőlem és az akarna később visszatalálni hozzám. Tudtam, hogy sosem lesz esélyem kitörni ebből az egészből.
Valami furcsa erő Bastien után rángatott – eddigre már jó pár perce magamra hagyott –, de nem mertem besurranni a terembe. Nem mertem leülni a tanulók közé, hogy hallgathassam a hangját. Ezért csak az ajtóban álltam meg és az üvegen keresztül bámultam. Figyeltem, hogy milyen magabiztos és annyira erősnek tűnt… sosem láttam még ilyen férfit. Azt képzeltem, hogy én is tanuló vagyok, hogy én is ott ülök bent és engem is tanít. Én azt áhítattal hallgattam, mintha ettől talán egy kis esély nekem is jutott volna abból, amit ezek a diákok kaptak az élettől.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 07, 2018 9:57 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Ahogy az én fájdalmam sem több egy cseppnél. Tudom. - mosolyodok el sejtelmesen. Egy pillanatra mintha magamat fedezném fel ebben a dacosságban, ami Sebastian felől árad. Én is állandóan csak tagadni tudok, nem csak a külvilágnak, hanem saját magamnak is. Próbálom elhitetni magammal a hazugságot, hátha egyszer valóra válik, azonban mindig csalódnom kell, mikor a tükörbe nézek, s meglátom önmagam. A halovány, pirosas csíkot a nyakam körül, a meggyötört tekintetem, s a néha feldagadt csuklómat. Most pedig mintha csak a kéklő szemei mélyéről figyelnék vissza önmagamra. Ezért is annyira nehéz másfele nézni, mert ismerős a tekintete. Hiszen minden nap ez néz vissza rám a tükörből...
- Egy kevés van még a szálláson, az pár alkalomra még kitart. A te karod viszont jobban terhelve van, főleg ha még valami idióta tanár is megkér arra, hogy tartsd meg az ideget...  - mosolyodok el újra immáron őszintébben, mint odabent a teremben. Képtelen vagyok csak úgy egyszerűen átsiklani a fájdalma felett. Pedig nem ismerem, nem is tudom, mi áll mögötte, ki ő valójában, mégis érzem legbelül, hogy cselekednem kell, hiszen én magam is mindig vágyom egy megértő fülre, aki nem csak a felszínes tiltást nyújtja, hanem a dolgok mögé képes látni. Annyira könnyedén harsogják az emberek, hogy hagyjuk abba azt, ami a homályba borult életünknek ad egy kis értelmet, ami egy pici színt visz a szürke hétköznapokba. Ne rajzolj többet, ne lőj többet... Ebből is látszik, mennyire felszínes mindenki. Képtelenek az együttérzésre, s képtelenek mélyebbre ásni. Talán én magam sem vagyok jobb, hiszen aki egy cseppet sem kelti fel az érdeklődésem, azzal nem tudok foglalkozni. Ám Sebastian az utóbbi idők egyik legérdekesebb embere számomra. Sokkal több minden bújik meg benne, mint a diákjaimban együttvéve. S igen, ezt pár röpke mondatból s érintésből szűrtem le.
- Értem... - köhintek kicsit zavartan, s mintegy akaratlanul is az ég felé tekintek. Miért gondolják azt az emberek, hogy ha hirtelen elkezdenek valami dolgot csinálni, akkor kevésbé látszik meg rajtuk, mennyire zavarban vannak?
- A tanulók a mai napra kimenőt kapnak. Hadd élvezzék a helyet... Megtartom itt az előadást, ami két órát fog átölelni, aztán visszaviszi őket a busz a szállásra. Én viszont nem terveztem, hogy még visszamegyek. - egyáltalán nem értem, miért mennek olyan nehezen a szavak, érezhetően mondani akarok valamit, mégis alig akar kijönni belőlem. Sőt, egyre nehezebben nézek Sebastian tengerbe nyúló íriszeibe, inkább én magam is az eldőlt íjat, vagy éppen a jegyzetfüzetemet bámulom.
- Lehet itt maradok nyolcig, ismerkedek kicsit a hellyel. Te mindig el szoktál menni hat órakor? - s még mindig nem vagyok képes kinyögni, s ezt annyira érzem, hogy muszáj elmosolyodnom saját magamon. Pár zavart köhintés még belefér, de végül nagy sóhajjal lehunyom egy pillanatra szemeim, s mikor kinyitom, magamra erőltetem azt a határozottságot, melyet a diákjaim felé mutatok.
- Arra gondoltam, hogy ha nincs más dolgod, és lenne kedved hozzá, itt maradhatnál velem este egy kicsit. Vagy máshol. - az utolsó két szócska veri ki a biztosítékot, szerintem le is sápadok, mikor kimondom őket, különösen, hogy egyáltalán nem terveztem, csak úgy kicsusszant. A szívem mindjárt kiugrik helyéről, s nem is ismerek magamra. Bastien, embereld meg magad! Utasítom magam belülről, mire kicsit jobban ki is húzom magam, hogy ne tűnjek olyan esetlennek, persze a szavaim még nem fogytak el, muszáj kicsit korrigálnom, mielőtt teljes idiótának tűnnék.
- Kíváncsi vagyok a történetedre. - s mikor rájövök, hogy ez még mindig nem elég magyarázat, meg kell törölnöm a homlokom, mielőtt még eluralkodik rajtam a pánik. Próbálom tartani magam, próbálok igazán határozottnak tűnni, de ez most valamiért nagyon nehezen megy. Pedig a diákjaimmal olyan könnyedén sikerül, főleg, ha kicsit helyre kell őket rakni. De most...
- Mármint úgy értem, hogy az itteni... ez az egész... - mutogatok értetlenül, ám ekkor hangokat hallok magam mögül. Hirtelen hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem kell tovább szerencsétlenkednem, így mikor magam mögé pillantok, egyből elszáll minden határozatlanságom, s immáron biztosan állok, mikor megérkeznek a diákok.
- Tanár úr, nem kezdjük el az órát? Képzelje, lesz nagyon király koncert a... - mondja az a lány, akit bent is a tömeg élére állítottak, ám intően felemelem a kezem, hogy ne is folytassa. Lehet, hogy szigorú vagyok, ha tanításról van szó, ezen kívül viszont eléggé laza tanárnak tartom magam. Nem látom értelmét tiltani őket a szórakozástól, különösen nem úgy, ha én magam sem szándékozok minden estét a szálláson tölteni.
- Ne folytasd. Reméltem, hogy nem jöttök rá, hogy lesz koncert, de így sajnos kénytelen vagyok... - pillantok feléjük szigorúan, sőt, a hatás kedvéért még a homlokom is ráncolni kezdem, róluk persze a vigyor egyből lefagy.
- ...elengedni titeket óra után. - végül újabb örömujjongás következik, s látom, hogy már szinte a nyakamba akarnának ugrani, de hát ugye azt nem igazán lehet. S már szaladnak is befelé, én meg csak megcsóválom egy mosollyal a fejem, felkapom a jegyzetfüzetem, majd Sebastian elé lépek, talán egy kicsit közelebb is, mint terveztem. A határozottságom maradékát kihasználva pillantok sötét íriszeimmel az övébe.
- Óra után találkozunk. Köszönöm az élményt még egyszer. - sóhajtok egy halkat, s abban a pár pillanatban, mikor elfordulok tőle egy sejtelmes mosoly kíséretében, végigmérem őt. Persze, nem "úgy"... Csak elraktározom magam, hiszen hamarosan a papíromon fog díszelegni egész alakja... Az ajtóból még megengedek magamnak egy pillantást, végül eltűnök odabent. Mire beérek, már minden diák meglepő módon ott ül csendben a teremben. Muszáj egyszerűen elvigyorodnom, hiszen tudom, hogy csak azért teszik, hogy meg ne gondoljam magam. Nem baj, mikor használnám ki a helyzetet, ha nem most? Úgyhogy el is kezdem az órát. Többször rajzolok a táblára, s a szám is folyamatosan jár, ezt pedig a mellettem levő halvány barna tölgy ajtón levő ablakon át is jól lehet látni. Néha akaratlanul is arra irányul tekintetem, persze ez pár másodpercnél sosem tart tovább. Valójában igyekszek az órára s a tanulókra koncentrálni, de ez jelenleg nem igazán sikerül. Kicsit máshol járnak a gondolataim...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 05, 2018 2:37 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Fájdalom… milyen ostoba érzéseket hordtam össze egyetlen perc alatt. Úgy éreztem el kell nyomnom, le kell láncolnom magamban mindent, ami gyengeségről árulkodik, mégha itt Roskilde-ben jobban önmagam is lehettem, mint odahaza. Figyeltem, ezt a fickót és bár fizikai fájdalomra gondoltam, arra ami a karomat kínozza, mégis ott volt bennem az a lelki törés… ugyanaz, ami benne is ott dolgozott, ami az ő szemeiben is ott csillogott. Talán csak a telefonbeszélgetés miatt vettem észre… talán csak az váltotta ki belőlem azt a furcsa gondolatot, hogy mennyire egyformák vagyunk és valójában egy csepp hasonlóság sem volt közöttünk. Még sem akartam lerázni, nem akartam elzavarni, mint a megállás nélkül pofázó turistákat, akik fárasztó kérdésekkel bombáztak a bemutató vagy az oktatás után. Nem volt szükségem ilyen barátokra, akiknek ez az egész annyi, hogy fényképeket mutathassanak otthon a barátaiknak, merre jártak és milyen rohadt gazdagok. Sőt olyan őrülteket sem akartam a magam közelében tudni, akik ostoba bakancslistákon gyűjtik a pipákat, hogy a semmit mondó életük érjen valamit.
Bastien Benward más volt. Sosem érdekeltek a művészetek. Az én alkotásom nem volt más, mint a céltáblában, pontosan középre érkező nyíl, amiben minden bosszúvágyam benne volt a világgal szemben… hiszen már annyi mindent vett el tőlem. De ahogy erre a „vénemberre” néztem igazi művészt láttam, olyat aki elnyomja az érzéseit, mégis azokat hajkurássza a világba. Hiszen mi másért értette volna meg, hogy a fegyver emberi oldala a fontosabb? Nyeltem egyet. Magamra ismertem ebbe a gondolatba… és rádöbbentem milyen ellentmondásos is vagyok. Mindennapom egy ócska hazugság, mert én is azt keresem. A megértést, a szeretet, de valahogy nem olyan erőszakosan, ahogy ez a világ ránk akarta tukmálni az internetre naponta kikerülő tökéletes képekkel. Valami természetesre vágytam, olyan dologra, amiről igazából már régen lemondtam.
Észre sem vettem, hogy eközben megállás nélkül a szemébe bámultam. Mekkora egy idióta vagyok! A gondolat inkább szidásként érkezett… gyorsan meg is ráztam a fejemet, inkább az íj felé bámultam, ami éppen mellettem dőlt el. Nem támasztottam ki elég gondosan, ami nem is érdekelt volna, de jobb téma volt azt nézni, mint elmebetegnek tűnni egy vadidegen pasassal szemben. Mondtam volna, hogy menjen csak, de nem jött ki hang a torkomon. Egyszerűen megvártam, míg eltávolodik annyira, hogy ne vegye észre, ha esetleg utána nézek. Nem mertem megtenni. Az ajtót bámultam, ahol az előbb kijöttünk, aztán nem törődöm módon egyszerűen felnéztem az égre. Kicsit felhős volt az idő, szinte borultnak nevezhető, de néha-néha percre még elő bújt a nap és olyankor kellemesen cirógatott végig az arcomon. Hagytam, hogy a langyosság kicsit felmelegítsen, hiszen csak egy póló volt rajtam.
Gyorsan visszatért, hallottam, ahogy a cipője talpát súrolják a fűszálak. A ruhája mozgását… talán a lélegzetét is, mikor közelebb ért. Ugyanis, mire megint magam elé pillantottam, vele találtam szemben magamat. Valamit tartott a kezében, valami krémfélét. Amikor letekerte a kis tégely tetejét átható gyógynövény illat csapta meg az orromat. Kicsit bámultam a krémes formulát, de nem nyúltam utána.
– A fájdalmam nem több egy cseppnél… – próbáltam hazudni, de a hangom most nem volt elég szigorú, hogy a kijelentésem valóban elég hihető is legyen. Inkább az alsó ajkamba harapva vártam a folytatást.
Nem értettem, miért ilyen kedves velem. Talán azért, mert ő is ugyanazt látta rajta, mint én rajta. Nem tudtam eldönteni, de nem tetszett, hogy gyengének lát, nem tetszett, hogy ennyire nyilvánvaló vált a fájdalmam erőssége. Ez már a második alkalom volt, hogy valaki miatt gombóc nő a torkomban. Először az a hülye Nick volt, ahogy erőszakosan meg akarta érteni az érzéseimet. Nem értette meg, hogy idő kell, nem értette meg, hogy én nem szoktam ilyenekről beszélni. Jobban fájt a kimondott igazság, mint a sérült vállam és karom valaha is fog. De itt volt ez a fickó, nem kérdezte meg miért vagyok mogorva vagy hogy segíthet-e rajtam. Egyszerűen csak elém állt, felém nyújtott egy tégelynyi gyógykrémet. Nem úgy tűnt, mintha köszönetet várna érte. Azt sem mondta, hogy ne dolgozzak… sőt inkább megoldást kínált arra, hogy igenis folytathassam, ne kelljen megállnom…
– Miért nem tartod meg inkább? – kérdeztem halkan.
Csak bámultam a tégelyt, amit az ujjaim közé csúsztatott. Nem voltam benne biztos, hogy a közöttünk lévő játszmát képes vagyok folytatni, mert úgy éreztem, ő meg tud törni engem… neki talán minden fájdalmamat fel tudnám sorolni. Nagyon rossz volt ez az érzés, mintha azokkal a sötét szemekkel egy pillanat alatt kiolvasna belőlem mindent. Mégsem kezdtem el üvöltözni vagy megint a fejéhez vágni, hogy vénember, pedig úgy elzavartam volna, jó messzire és az arcába vágtam volna, hogy: nincs időm ilyen hülyeségekre, mint kenegetni magam. A menedékemet akartam védeni, a falakat, amiket egy erős ember le tud rombolni. Láttam, hogy remegett, láttam, hogy gyenge, hallottam, hogy bajban van… mégis erősnek tűnt.
Főleg, amikor ránéztem újra… amikor láttam, hogy összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt. Ettől még nagyobbnak tűnt.
– Hatig… hatig dolgozom… – válaszoltam kissé kiszáradt torokkal. Nem bírtam most már az arcára nézni, mintha féltem volna, hogy újabb érzelmi hullámvasút indul meg bennem. Nem akartam azt átkozott gombócot érezni a torkomban. Le akartam győzni a saját gyengeségem.
– De a múzeum nyolcig nyitva van, addig használhatnak a tanulóid minden helyiséget… vagy akár ide is kijöhettek. Hátrébb lehet tüzet is rakni. – Magyaráztam, csakhogy ne azon kelljen gondolkodnom, amin eddig és hogy egy kicsit a rám bízott feladatot is végezzem, azaz segítsem a portugál csoport munkáját a múzeumban.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 05, 2018 10:46 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Elfojtás. Ez a titka mindennek. Ha nem lát érzelmet rajtunk a többi ember, akkor nem keltjük fel az érdeklődését, így nem is akar mélyen belénk marni. Van az emberiségnek egy különösen rossz tulajdonsága, mégpedig az, hogy nem képesek elviselni mások boldogságát, ha a sajátjuk már rég elúszott. S ha valaki a szakadék szélén áll, képesek rajta taszítani egy hatalmasat, csak hogy nekik rosszabb legyen. Én ezt már gyermekkoromban kitapasztaltam. Ha szomorú voltam, arra rátettek otthon még egy lapáttal, s nem hagyták, hogy kijöjjek belőle. Ha pedig boldog, akkor attól hamar megfosztottak. Így megtanultam közömbösnek lenni. Azt legalább nem tudták elvenni... Willt is halkan gyászoltam, magamban. Hiszen senki sem tudott a kapcsolatunkról, így nem is mutathattam ki, mennyire iszonyatos volt számomra a halála, s az, hogy én láttam őt utoljára. Nem tudtam kibeszélni magamból, soha nem beszéltem róla senkinek, így ez a szomorúság is valahol még mindig ott csücsül az elmémben, s húzza egyre lejjebb, ahogy rakódik rá a többi mocsok. Nagy reményeket fűztem ehhez az úthoz, ám be kell látnom, hogy a múltam keze még ide is elér. Az elől képtelenség elbújni...
Valamiért nem vagyok képes teljes egészében rákoncentrálni a lövésre, hiszen Sebastian szavai még mindig ott égnek a bőrömön. Enyhe borzongás fut végig rajtam, mikor megérzem magamon a leheletét, sőt, megkockáztatnám, hogy még a szívem is hevesebben kezd kicsit verni. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az arcom enyhén kezd vörösödni, így mielőtt a kezem újra elkezdene remegni, végül elengedem az ideget. A nyíl pedig repül, s én csillogó s vágyakozó szemekkel tekintek utána, remélve, hogy kitép belőlem legalább egy kicsiny darabkát. Halk csattanás jelzi, hogy betalált. Engem talán annyira nem is érdekel, mennyire volt pontos, hiszen ha tökéletesen is talált be, az is csak szerencsének köszönhető. Így pár lépést ugyan előrébb lépek, de végül Sebasian felé tekintek vissza széles és elégedett mosollyal.
- Köszönöm, de ez nehezebb volt, mint gondoltam. Őszinte elismerésem, hogy képes vagy ezt egész nap csinálni. Nekem már nem menne ilyen jól sem a koncentrálás, sem pedig a megtartás. - bólintok felé elismerően. Már csak abból, ahogy segített, nagyon látszott, mennyire profi. Pedig igazán fiatalnak tűnik, mi lehet belőle később, ha így folytatja? Valószínűleg nem egy ócska tanár, aki azzal próbálja kompenzálni saját nyomorúságát, hogy más fiataloknak segít...
- E felől nincs is kétségem, de... - súgom halkan, de a szavam elakad egy pillanatra, mikor megáll előttem, és a sötét tekintetem a kéklő íriszeibe úszik. Képtelen vagyok másfele nézni, de nem is akarok. A tekintete mögé próbálok látni, hogy kiolvassam onnan azt, ami ott mélyen legbelül gomolyog. Szinte érzem, hogy valami nincs rendben... Az arckifejezése elárulja. S míg elemzem magamban, rá kell jönnöm, hogy ha csak ő nem kapja el a tekintetét, akkor igen hosszasan bámuljuk egymást.
- Egy csepp még belefér, de tengernyi már nem. Viszont, ha megbocsátasz egy pillanatra... - azzal teljesen váratlanul hátat fordítok, majd sietős léptekkel megindulok befelé. Talán két perc múlva bukkanhatok fel újra, egy tenyér nagyságú kis tégellyel a kezemben.
- Egy csepp fájdalom. Nem több. - mosolyodok el sejtelmesen, majd letekerem a tetejét, s kiárad belőle az a különös, enyhén levendulás aroma, mely számtalan gyógynövénnyel keveredik. Eléggé erős az illata, de egyáltalán nem kellemetlen.
- Ha túl sokat rajzolok, egy idő után a csuklóm már szeret ellenkezni, és talán ez az első krém, ami rendesen fel tudta oldani a fájdalmat hosszabb időre. Kicsit lassabban hat, de jóval tovább kitart, mint a többi. Egy öreg kis utcai árusnál vettem Portugáliában. Amerikában lehetetlenség volt ilyenekre rábukkanni... - azzal visszacsavarom egyelőre a tetejét, majd Sebastian felé nyújtom. Én nem akarom neki azt ismételgetni, hogy ilyen karral nem dolgozhat, hiszen tudom jól, mennyire idegtépő, mikor nekem azt harsogják, hogy le kéne állnom a rajzolással, ne csináljam tovább, tartsak szünetet... Senki se érti meg, hogy nem tarthatok szünetet. Nem tudok megállni egy percre sem. Én miért követelném ezt tőle? Ez a cselekedetem részemről teljesen őszinte. Nem tiltani akarok, hanem segíteni próbálok.
- Meddig dolgozol? - ebbe a mondatba pedig szinte még én magam is belepirultam, sőt, egy pillanatra még a gyomrom is görcsbe rándult, így hamar összekulcsolom megint a kezem magam előtt, mintha ez olyan természetes és határozott lenne.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Szept. 04, 2018 12:29 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Még jó pár percig a telefon hatása alatt voltam. Csak azért vénembereztem le, hogy ne kelljen azzal foglalkoznom, amit hallottam. A bunkóság volt az én menedékem, ami minden érzést olyan könnyen elnyomott. Bastien egyre inkább egy jövendőbeli tükörképnek tűnt. Vajon rajtam is pénzt fognak majd követelni? Persze nem tudhattam, milyen családi háttérrel rendelkezett… de őt is az az átkozott pénz köthette gúzsba, mint engem. Szinte beleremegtem ebbe a hasonlóságba. Ezért is léptem mögé, igazítottam meg az ujjait az íjon. Aztán a karját támasztottam már csak meg alulról, hogy a másik kezemmel segítsem neki kihúzni az ideget. Éreztem ahogy a szokásos görcs a vállamba nyilall, de Bastien elterelte róla a figyelmemet. Képtelen voltam eldönteni, milyen illatot érzek rajta, mégis belefészkelte magát minden érzékszervembe. Kicsit talán meg is zavart, mert megremegett a karom, ahogy elhúztam tőle a kezemet.
– És az még felemelőbb lesz, ahogy kiengeded a nyilat… – súgtam még mindig a nyakának. Leheletem kicsivel a füle alatt érhette a bőrét.
Volt valami művészi abban is, ahogy azt a nyilat kilőtte és nézett utána. Ugyan nem volt tökéletes a célzás, amit talán az én remegésem is okozott, még is beletalált a táblába. Kezdetnek nem volt olyan rossz. Igaz Bastient elnézve, megvolt a felépítése ahhoz, hogy különösebb erőlködés nélkül megfeszítse az ideget, talán a koncentrációja is megvolt, hogy tökéletesen mérhesse be a célt.
Átvettem a fegyvert, egy biccentés keretében és csak reménykedtem benne, hogy nem látta meg, amit végig mértem a testét. Mégis hogyan magyarázhattam volna meg, hogy csak irigyeltem az izmait? Az öcsém is erősebb volt nálam, én csak a koncentrációban és az eltökéltségben arattam, másképp az íjászkodás sem ment volna. Éppen csak annyi izmot építettem magamra, amennyit ez a sportág volt képes adni.
– Mindened megvan, amire egy íjásznak szüksége lehet. Izmos vagy, ez pedig alapvető, ha az ember ki akarja húzni az ideget, ráadásul egészen jól lőttél így elsőre. – Magyaráztam és megtámasztottam a fegyvert a korlátnál. Nem zavart volna különösebben, ha esetleg eldől.
Tetszett az a kis vigyor az arcán és ahogy összekulcsolt a karjait a mellkasa előtt. Sokkal erősebbnek tűnt, mint a kiállító térben. Sokkal nagyobbnak és férfiasabbnak tűnt nálam, ezért morgolódva én is hasonló pózt vettem fel… vagyis csak akartam, mert a fájdalom következtében gyorsan feladtam.
– Ezzel a karral is sokáig tudom… – válaszoltam nagy beképzeltem, sőt a hangom úgy csengett, mintha valami sértést vágtak volna a fejemhez. Közelebb léptem Bastienhez, mintha jelezni akarnám, hogy elfogadtam a kihívást. Az egészséges karomat leeresztettem a testem mellé, a másikat még mindig görcsösen tartottam a mellkasom előtt.
Egyenesen a „vénember” sötét tekintetében fúrtam a sajátomat. Apró, grimasszerű mosolyra húztam félre az ajkaiamt. Talán ott volt ebben az egészben a kérdés: „Most szórakozol velem haver? Engem egy kis fájdalom nem gyűr le.” Valahogy még sem tudtam erőszakosan hozzá vágni a mondandómat. Volt valami a szemében, ami visszatartott… amit naponta láttam a türköben magamon is.
– Bármikor lerajzolhatsz… sőt jobb lenne minél előbb. Ha értelmet akarsz adni a képnek, akkor egy csepp fájdalom is jól jöhet. – Halkan súgtam a szavakat, hogy a hangom belesimuljon a táj csendjébe.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Szept. 03, 2018 10:50 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Az ilyen telefonbeszélgetések mindig facsarnak egyet rajtam. Mindig úgy érzem, hogy kevesebb leszek tőlük, hiszen kénytelen vagyok behódolni az akaratuknak. Kénytelen vagyok eltűrni már huszonöt éve ezt az érzéketlenséget, az akaratosságot, az utálatot, s az elvárásokat. Mit tehetnék mégis? Nem hagyhatom őket magukra, kilenc emberért kell felelnem. Kilenc. Akikhez csupán a vér köt - vagy még az sem. Pedig a magányosabb pillanataimban sokszor eltűnődök azon, hogy milyen csodálatos lenne odalépni a kukához, beledobni a telefont, a laptopot, a személyit, s mindent, ami az eddigi életemre emlékeztetne, majd csak kisétálni az ajtón a nagy világba, bárhova, s új életet kezdeni itt. Nélkülük. Úgy, hogy végre magamat helyezem az első helyre, s úgy, hogy végre élvezhetem az életet kötöttségek nélkül, elvárások nélkül, normák nélkül... Miért olyan nagy baj, hogy csak boldog szeretnék lenni? Miért olyan gyarló az ember, hogy nem hagyja, hogy egy embertársa az legyen? Ezek a gondolatok és kellemetlen érzések robognak bennem ezrével, mikor visszaérek Sebastianhoz. Aki viszont különös kéréssel fordul hozzám. Pár pillanatig értetlenül meredek felé, talán még homlokom is ráncolni kezdem, de csak addig, míg át nem gondolom az egészet. A telefonom valóban egy pokoli eszköz, hiszen sokszor gondolok arra, hogy "jajj, csak most ne szólaljon meg", s ideges is vagyok, amikor elkezd rezegni. Én magam viszont tenni nem tudtam a tény ellen, hiszen képtelen voltam meglépni, hogy a szálláson hagyjam, vagy épp lenémítsam. Magam sem igazán tudom, hogy miért... Sebastian határozottsága viszont olyan erővel mar belém, hogy egy pillanatra megérzem a szabadság kicsiny szellőjét, s mire feleszmélek, már egy megadó mosoly kíséretében ejtem a telefonom a kezébe. Ahogy az távolodik tőlem, érzem, hogy a feszültség is kúszik vissza a helyére. Ez pedig igazán meglep. Csak ennyi kellett volna hozzá? Ha ezt előbb tudom, akkor a diákjaimnak is engedélyt adok rá, hogy bármikor elvehessék a mobilom...
- Ennyi taknyos között muszáj valakinek vénembernek is lennie. - mosolygok immáron kicsit őszintébben, mint eddig, s készségesen hagyom, hogy átvegye az irányítást. Bár azt hittem, hogy csupán elmagyarázza, mi hogy működik, én bénázok egy sort, ő ideges lesz és inkább megmutatja, aztán még mindig nem megy, így feladom... De nem ez történik. A szívem enyhén zakatolni kezd a közelségétől, hiszen nagyon nem vagyok hozzászokva ehhez, ugyanakkor megkörnyékez valami különös érzés is egyben. Megadóbban teszem azt, amit mond, élvezve, hogy végre nem enyém a vezető szerep. Nem nekem kell megmondani, ki hova üljön a repülőn, ki merre menjen, kinek melyik a szobája, ki mit rajzoljon, ki mit ne csináljon... Néha már rettentően fárasztó irányítani. Így megpróbálok mindent kikapcsolni magamban. Egy pillanatra lehunyom a szemem, rákoncentrálok az íjra s Sebastianra, majd minden erőmet bevetve együttesen húzzuk ki az ideget. Én naiv is természetesen azt hittem, hogy könnyebb lesz, így enyhén remegve tartom meg. A remegéshez persze hozzájárul az iménti beszélgetés a családdal, de akkor is, mintha ez az egész halványulni kezdene. Újra lehunyom szemeim egy kis időre, ám mikor megérzem magamon a leheletét, egy halovány borzongás fut végig rajtam, s kénytelen vagyok egyet nyelni.
- Felemelő... - suttogtam én is halkan, mintha csak nem akarnám elrontani ezt a tökéletes pillanatot a hangommal. Ha tehetném, még percekig ácsorognék így telefon, diákok, s bajok nélkül. Ám tüdőm mégis emelkedik, a csúcsponton kinyitom fekete szemeim, s ha Sebastian elengedte az íjat, úgy minden haragomat, dühömet, fájdalmamat ebbe a kis nyílba próbálom meg átültetni, hogy vigye el tőlem messzire, s hagyja ott a céltáblán örökre.
"Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?"
- Ma tanultam valamit, köszönöm. - ábrándosan pillantok a nyíl után, majd leengedem az íjat, s visszanyújtom Sebastian felé egy még egy őszintébb mosollyal, végre biztos, nem remegő kezekkel.
- Mit gondolsz, legközelebb egyedül is menni fog? Vagy inkább maradjak a ceruzánál és az ecsetnél? - vigyorgom felé, majd összekulcsolom magam előtt a kezeim. Remélhetőleg nem voltam annyira béna, hiszen célom még párszor kézbe venni az íjat. Ugyanakkor nem csak ez kering a fejemben.
- Mennyi ideig tudod tartani az ideget? Ha majd jobban lesz a karod, nem bánnád, ha csinálnék rólad egy vázlatot? Egy íj, önmagában a papíron valóban nagyon üres lenne. Ám ha valaki értelmet ad a létének... - hagyom nyitva a mondatot várva a reakciójára. Valójában teljesen meg tudom érteni a fájdalmát. Az én csuklómba is számtalanszor belenyilall, hiszen bár nem egy fegyvert tartok a kezemben - bár éppenséggel ahogy vesszük -, mégis a rengeteg rajzolást és festést egy idő után már nagyon megérzem. Hála a portugál "kitudjamibőlkészült" krémemnek, az hamar képes megszüntetni a fájdalmat. Ezért sem akarok semmit sem követelni Sebastiantól, hiszen tudom jól, milyen kellemetlen, amikor kényszerből próbálunk "alkotni"...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Szept. 01, 2018 3:55 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


„Ide perpillanat nem terveztem aranyköpést.” Te jó ég, hogy a francba lehet valaki ennyire bosszantó? Majdnem kicsúszott a számon ez a kérdés, talán éppen csak az tartott vissza, hogy a diákjaival szigorúan beszélt. Tetszett a hangja, tetszett az arckifejezése, mikor azt a stílust vette elő, ami cseppet sem illet a remegő kezű, gyógyszeres dobozokat hajigáló énjéhez. Valamiért az ilyen férfiakra felnéztem. Bizonyára azért, mert sosem volt előttem olyan példakép, aki megmutatta, milyen erősnek, magabiztosnak lenni… ezért nekem kellett ilyenné válnom. Nekem kellett példát mutatnom az öcsémnek, mikor valami érte… s éppen ezért rejtettem el előle a könnyeimet, a fájdalmaimat. Nem tehettem meg, hogy gyengének látsszak. Nem lehettek sosem igazán érzéseim. Kellett egy fal, ami megvédett másoktól, ami meggátolta, hogy bárkihez is kötődjek. Ezért nem fájt többé, ha valaki kisétált az életemből. Csupán az apám emléke kínzott. Még mindig újra és újra besiklott a lelki szemeim elé, ahogy a keze a kilincsre siklik, hozzánk vág egyetlen mondatot, majd kisétál. Emlékszem, éjszaka is vártam. Az ablakban ücsörögtem és minden férfi, aki elhaladt az ablakunk előtt reményt keltett bennem. De nem ő volt egyik sem.
Összeszorított fogakkal vágtam hozzá az íjat. Reméltem, hogy legalább elkapja, de még egy mobiltelefon is képes volt megzavarni. Ahogy oldalra fordult és a zsebére meredt, olyan volt, mint egy riadt őz, akit még egy kis zaj is képes megrémíteni. Már-már gúnyosan is elvigyordtam volt, ahogy a könnyű fegyver lepattan a széles vállról és a cipője orrára esett, majd lesiklott a fűbe.
– Vegye fel… – Megrántottam a vállamat és neki dőltem a pályát szegélyező fakorlátba. Nem tudom miért, de nem vettem le róla a szememet. Figyeltem, ahogy elfordult, ahogy remeg és veszekedik a telefonba. Elég jól értettem az angol, most azonban több szót sem tudtam kivenni. Talán túl gyorsan beszélt nekem, mégis mintha erősebbnek tűnt volna, mint korábban. Az indulat ott dolgozott minden szava mögött. Volt ebben valami lenyűgöző. Nem érdekelt, hogy érezheti a tekintetem a tarkóján… én csak bámultam rá és arra gondoltam, milyen szívesen nézném meg ilyenkor az arcát. Aztán, ahogy jött egy hűvösebb szellő és végig cirógatott az arcomon, magamhoz tértem. Miért kellett volna még is az arcát bámulnom? Miért kellett volna mégis megnéznem jobban magamnak? Koncentrálnom kellett, hogy ne fusson az összes vér az arcomba, hogy megőrizzem a nyugalmamat.
„Attól, mert ordibálsz, nem lesz több pénzem. Sajnálom. Küldök, amint tudok.” Ez a mondat megint csak egy arculcsapást volt. Elterelte a figyelmemet a saját szánalmas kis gondolataimról. Olyan volt, mintha az én szavaimat hallanám az ő szájából. Megremegtem és végig dörzsöltem a homlokon. Éreztem, ahogy egy gombóc kezd nőni a torkomba. Nagyokat pislogva próbáltam a könnyeket a helyükön tartani, hiába homályosították el máris a látásomat. Gyűlöltem szembesülni a helyzetemmel, gyűlöltem azt érezni, milyen rossz ez az egész. Megpróbáltam mély levegőt venni, elnyomni a kétségeket magamban.
Letette a telefont, ezért gyorsan félre fordítottam a fejemet. Nagyot kellett nyelnem, hogy az az átkozott gombóc legalább az hagyja, hogy levegőhöz jussak. Aztán lehunytam a szemeimet. Nagy levegőt vettem és magamban mantráztam, hogy: erős vagy, nyugi, erős vagy… Ez pedig hatott. Tudtam, hogy nem engedhettem meg magamnak egyetlen könnycseppet sem, egyetlen érzelmi hullámvölgyet sem. Erősnek kellett maradnom.
– Rendben, Bastien. – Bólintottam kicsit erőtlenül, de legalább közvetlenebb stílusban.
Benward-ra néztem, ahogy kezében az íjjal áll és erőltetett vigyorral a képén bámul rám. Hát én is magamra erőszakoltam valamiféle nyugalmat és közelebb léptem hozzá. Felé nyújtottam a kevésbé fájós kezemet. Csak ahogy a sötét szemekbe néztem, fogtam fel, hogy huszonöt évet mondott. A viselkedése alapján jóval öregebbnek nézett ki. Nem véletlenül tituláltam magamban legalább háromszor „vénembernek” az elmúlt félórában.
– Kérem a telefont. Az csak elvonja a figyelmedet, vénember… akarom mondani Bastien – vigyorogtam rá egy kissé gúnyosan. Ez sem őszinte mosoly volt, mint egyik sem, amit valaha a külvilágnak szoktam mutatni. Jól esett kicsit cukkolni, mintha ezzel vezetném le a feszültséget.
Megvártam ugyan a reakciót és ha kellett elvittem a készüléket a cuccaimhoz, a saját telefonom mellé. Nem véletlenül tartottam ennyire távol magamtól. Gyűlölte, ha családi krízis megszakította a munkámat, ha anyám éppen akkor közölte, hogy már kenyérre sincs pénze, mikor én éppen bemutatót tartottam… mert akkor a gondolataim máson sem jártak, míg a bankig jutottam.
– Akkor most már lőhetünk.
Bastien mögé léptem és bár magasabb és erősebb is volt nálam alkatra, átkaroltam. Az ujjait az íjra kulcsoltam, de fölöttük tartottam az enyémet. Aztán fájós vállal, de segítettem neki a nyilat a idegre illeszteni. Valójában nem érdekelt, hogy kell-e neki a segítségem. Magamtól eldöntöttem, hogy megpróbáljuk így.
– Jól van, most kihúzzuk és célzunk. – Magyaráztam és reméltem, hogy nem húzódik el. Még jobban hozzá simultam, éreztem a teste melegét, az illatát, de megszoktam már ezt. Ezer meg ezer turistának segítettem ugyanígy és ugyanezekkel a mozdulatokkal. Így hát, készen álltam rá, hogy egy fájdalmas nyögés kíséretében kihúzzam vele az ideget.
– Most már érezheted, milyen egy fegyvert tartani… – Suttogtam nagyon halkan a nyaka mellett. Talán egy kicsit rá is leheltem, mikor elfojtottam egy hangos nyögést. Nem akartam engedni még mindig annak a fájdalomnak, pedig már nagyon le akart dönteni a lábamról.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Aug. 31, 2018 7:28 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Nem, szerintem nem mindegy. Ezt a kérdést pedig nem is nekem kell megválaszolnod, hanem saját magadnak. - közlöm határozottabban, mikor megérzem a hangsúly változását. Ezen kívül nem is mondok mást, részemről lezártnak tekintem a beszélgetés e fonalát, hiszen egyáltalán nem célom Sebastian fejébe furakodni. Bár próbálkozok olykor egy-egy mondattal, de ez teljesen akaratlanul történik, s csupán szakmai ártalom. A keresztkérdésekkel, vagy a mélyebb gondolatra irányulókkal tudok jobban belenyúlni a diákjaim lelkébe, hogy előcsalogassam a valódi énjüket. Nagyon fontos ez számomra, hiszen a világ mocska szinte mindenkire leülepedett, és az ilyen kreatív és tehetséges lelkeknek szükségük van arra, hogy kicsit leporolják az elméjüket. Kivétel nélkül láttam előrelépést mindenkinél, jó, persze nem vagyok pszichológus, de érdekes, hogy egy-egy mélyenszántó kérdés milyen szokatlan dolgokat képes előhozni odabentről.
- Ide perpillanat nem terveztem aranyköpést. - vonom meg a vállam erőtlenül, miközben utána lépkedek. Valójában eléggé nehezen tudom megállni, hogy ne kezdjek el beszélni. A hasonló frusztrált diákjaimmal is sok harcot vívok, így Sebastian viselkedése egyáltalán nem lep meg. Szerencsémre nem vagyok az a típus, aki az ilyeneket magára veszi, épp ellenkezőleg. Ha valaki a felkelti az érdeklődésem, és meglátom benne azt a kis pluszt, amit meg kell fejteni, akkor eléggé kitartó tudok lenni. De miért is gondolkozok egyáltalán ezen? Sebastian nem is hozzám tartozik...
Mikor kiérünk, körbenézek pár pillanat erejéig, de tekintetem végül a szőkeségen állapodik meg. Hűségesen követem őt a pályáig, melynek szélén megvetem a lábaim. Odáig még eljutnak a pillantásaim, hogy kézbe veszi az íjat, ám ekkor hirtelen megszólal a telefonom, mire reflexből a zsebem felé nézek és nyúlok a kezemmel, így már csak akkor veszem észre a nekem szánt íjat, mikor az halkan visszapattan a vállamról, hogy aztán csendesen koppanjon a földön. Egy halk sóhajjal végül lehajolok érte, majd visszaadom neki a fegyvert, s kissé ködös tekintettel húzom elő a mobilom.
- Sajnálom, ezt muszáj felvennem, egy pillanatot kérek csupán. - leteszem az oszlop mellé a jegyzettömböm, s tekintetem egy kicsiny másodpercre találkozik az övével, majd hátat fordítok, s odébb sétálok. Én naiv pedig azt hiszem, hogy a hangom elnyeli a telefon, de nem, a helynek az akusztikája s az emberek halk nesze lehetővé teszi, hogy olyan fülekhez is eljusson, amikhez nem kéne.
- Mi van már megint? - szólok bele kissé morogva. - Mondtam már, hogy nem tudok több pénzt küldeni. Amit tudtam, azt az utolsó fizetésből mind elküldtem. - próbálok higgadt maradni, de ez rettentően nehezen megy. - Anyám, mondtam már ezerszer, hogy úgyis mindent elküldök, amit tudok. Valahogy nekem is meg kell élnem! - e szavak már cseppet indulatosabbra sikeredtek, szemeimet pedig megint meg kell dörzsölnöm, hátha attól jobb lesz. - És ha mondjuk az apám nem a kocsmában vedelne minden egyes nap, vagy mondjuk ha te is elmennél dolgozni? Már mind az öt testvérem elmúlt tizenkét éves, minek kéne rájuk vigyázni? Iskolába járnak, könyörgöm! - ekkor pár centire eltolom a fülemtől a telefont, hiszen anyám hangos ordibálásába még a mobil is belerecseg. - Attól, mert ordibálsz, nem lesz több pénzem. Sajnálom. Küldök, amint tudok. Most mennem kell. - a kiabálás még mindig hangosan zúg, de én inkább megszakítom a vonalat. Nem vagyok erre kíváncsi. Most nem. Azonban mikor fordulnék vissza, újra megcsörren. Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd megnézem, ki az már megint. Sejthettem volna.
- Na és te mit akarsz pont most? Összebeszéltél anyámmal? - a feleségem egy az egyben olyan, mint anyám. Bár azt hittem, nála nem lehet rosszabb, de hát mégis csalódnom kellett.
- Neki is megmondtam, hogy nincs egy kibaszott fillérem se! Mi a faszt nem lehet ezen megérteni?! Eljöttem a kibaszott világ kibaszott másik felére, és még itt sem hagytok békén?! Azt mondtam, hogy küldök, ha tudok. Mondom, HA tudok! Mi a faszra veritek el állandóan az összes kurva pénzt? Egyedül tartsak el két családot, mert senki nem hajlandó megmozdulni? Ebből most már kurvára elegem van! Ilyenért ne is hívj többet, mert ahogy meghallom a pénz szót, azonnal kinyomom a telefont a picsába! - a cérna eléggé elszakadt, így mielőtt még ennél is rondábbat mondok, inkább lezárom a témát. - Leszarom. Amit mondtam, megmondtam. Ez lesz, és kész. - azzal újra kinyomom, s immáron az ujjam a kikapcsoló gombra szökik, a kijelző pedig pillanatokon belül elfeketedik. Egyik kezemmel visszacsúsztatom a zsebembe a telefont, másikkal pedig gyorsan előkapok egy bogyót, lenyelem, s csak ezután fordulok meg újra. Mintha ezernyi karika jelenne meg a szemem alatt, s mintha tíz évet öregednék minden egyes alkalommal, amikor ez történik. Nagy levegőt veszek végül, magamra erőltetek egy mosolyt, s úgy térek vissza Sebastianhoz, persze ha közben nem hagyott magamra. Az arcom talán kissé sápadt, s a kezem is újra elkezdett remegni, így inkább magam mögé teszem mindkettőt.
- Elnézést, csak a munka. Folytathatjuk akkor? - kérdésemnél mintha eltűnt volna az iménti meggyötört figura, s helyét felváltotta volna az az ember, az az álca, akinek még odabent mosoly ült az arcán. Ha hagyja, most már én magam veszem el tőle el a fegyvert, de csak magamhoz szorítom azt.
- Nem válthatnánk közvetlenebb hangnemre esetleg, mielőtt belekezdenénk? Nem tartozol hozzám, mint diák, s korban se hiszem, hogy túlságosan meghaladnálak a huszonöt évemmel. No meg most úgysem én vagyok a tanár. - mosolyodok el kissé erőtlenül. Az íjjal persze nem csinálok semmit közben, csak kissé görcsösen szorongatom, kár lenne kísérletezni, valószínűleg úgyis rosszul csinálnám útmutatás nélkül.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Csüt. Aug. 30, 2018 9:04 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Lehet, hogy egy kicsit jobban megbámultam a fickót a kelleténél. Lehet, hogy egy kicsit szétnyíltak az ajkaim is, ahogy olyan szavakat vágott hozzám, minthogy: „Egy kötél is lehet olyan veszélyes, mint egy íj. Csak jól kell használni.” vagy éppen: „Te viszont szerencsés vagy, hogy az íjászatban ennyire megtaláltad... Önmagad.” Valahogy groteszknek hatott, hogy ugyanabból a szájból két ennyire különböző gondolat tudott előbújni. Megint beleborzongtam azokba a hülye mélységekbe, amik már az első néhány gondolatánál is irritáltak. Nekem ugyanis a lehető legkevesebb mélységem volt, hacsak az önsajnálat nem számított annak, amibe már gyerekkorom óta süppedtem bele. Az volt az én menedékem, az volt az én saját bejáratú kínzókamrám. Néha szerettem volna kinyúlni a rácsai között, hogy elkapjam anyám kezét és kérjem, segítsen, húzzon ki onnan. Csakhogy ő boldogabb lett az évek alatt, megszerette az életünket is talán, annak minden nehézségével és a folyamatos megoldás kereséssel. Nem akartam beavatni a gondjaimba, nem akartam megkérdezni, hogy apa miattam ment-e el egyáltalán. Féltem, hogy ezzel csak sebeket tépek fel és megint napokig fog az ágyba feküdni könnyek között. Megtanultam engedelmes fiúként viselkedni, segítettem neki az öcsémmel, most meg viszem haza a pénzt, bele sem gondolva, hogy a saját életemet elkezdeni sem tudtam, pedig már két éve dolgozom.
A karomat simogattam, nem mintha az segített volna a vállamba nyilalló görcsön. Tudtam, hogy orvoshoz kéne mennem. Nem őrültem meg azért teljesen, de tudtam, hogyha szarrá hajtom magam, akkor több pénzt kapok. A betegszabadsággal csak keresztbe tennék saját magunknak.
– Nem tök mindegy az ma… – Kezdtem indulatosan. Szinte felháborodtam a kérdésen és azon a tekinteten. Éreztem, ahogy a szívem vadul kapálózni kezd a mellkasomban, a hangosan kaptam levegőért, hogy elnyomjam a dühömet. Meddig vagyok hajlandó elmenni a szabadságért? Hát szerinte a vállamat a szabadság miatt hajtom túl? Akármennyire is szeretem az íjászatot, tudom hol van az állj. Ismerem a határokat és azt, hogy mikor kellene pihenni… csakhogy nem tehettem meg. Nem láthatott bele az életembe, így ez a kérdés úgy mart belém, mint a világ legnagyobb sértése.
Örültem, hogy megint előkerültek a diákok. Nem akartam ugyanis éppen most megsérteni, hogy az igazgató lényegében rám bízta a segítség nyújtást. Mármint nyilván nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy képviseljem a múzeumot. Valószínűleg, ha nem tudta volna mennyire kell a pénz, akkor nem ide küldött volna, hanem haza. Az pedig tényleg keresztbe vágott volna mindent.
Ez a Benward egész jó tanárnak tűnt. Úgy festett, hogy tudja, miként kell motiválnia a diákokat… még ha egy pillanattal korábban, azzal a remegéssel, meg az elgurult gyógyszerekkel olyan nevetségesen is festett. Ez az oldala jobban tetszett, ez a szigorú hangnem, ez a határozottság. Nem volt olyan irritáló, mint az a nagymélységekben gondolkodó, már-már beteges külsejű ember.
Szóval elindultam kifelé, várva, hogy kövessen. Azt akartam neki megmutatni, hogy milyen az íjászat emberi oldala. A harcban ugyanis sosem a fegyver volt a lényeg, hanem az ember, akinek az a kezében volt. Ezt pedig csak úgy ismerheti meg, ha ő maga is megpróbálja felhúzni az ideget, megpróbálja a nyilat tökéletesen a cél felé fordítani.
– Lassan két éve dolgozok már itt. – Válaszoltam és közben a hátsó ajtó felé indultam. Ebből a teremből ugyanis közvetlenül ki lehetett sétálni az élő múzeumba, ahol persze nem csak íjászkodni lehetett általában, de sokszor van lehetőség részt venni egy-egy lakomán vagy éppen kovácsolni valami apróságot. Nagy élet volt általában odakint. Most még nyugalom volt és én a napnak ezt az időszakát kedveltem a legjobban.
– Látja azokat a céltáblákat? Odamegyünk. – Egészen a víz közelében voltak, éppen csak a fejemmel böktem arra. Valójában csak abban a pillanatban jutott el az agyamig, hogy ő végig közvetlen hangnemben beszélt, én meg olyan voltam, mint egy karót nyelt angol, aki mindenkivel udvariasan beszél. Tény, hogy elég öregemberes volt a viselkedése, na meg azok a nagyszavak. Így ötletem sem volt, hogyan kéne megszólítanom.
– A vállam már hetek óta ilyen. De nem vészes, teljesen rendben van. – Tettem hozzá, csakhogy megkapja a válaszát. – És ne folytassa, nem kellenek az aranyköpései. – Ezt már némiképpen morogva sikerült kimondanom. Talán nem kellett volna, de nem érdekelt. Nem akartam egy újabb szónoklatot hallani arról, hogy ezt nem tehetem meg.
Egy lépéssel elé kerültem és nem is terveztem hozzászólni, míg el nem érünk a pályára. Ott lehajoltam az íjamért, amit a fűben hagytam a fából összekalapált korlát mellé. Éreztem, hogy az arcom eltorzul ennél a mozdulatnál is, de nem érdekelt. Felegyenesedtem és a pasas kezébe dobtam a fegyvert.
– Na ilyen érzés megfogni.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Aug. 29, 2018 8:08 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Egy kötél is lehet olyan veszélyes, mint egy íj. Csak jól kell használni. - pillantok végig egy halk sóhajjal a fegyveren. Sokszor töprengek el azon bizonyos pillanatokban, hogy egy hajszálon múlott, hogy nem élem meg ezeket a képeket. Egy hajszálon múlott, hogy most itt állok, s nem a temetőben zabálják a kukacok a rothadó testem, az elszáradt virágok alatt. Egy tollvonáson, egy sugallaton, egy érzésen... Ennyi lenne az élet? Ennyin múlik egy lélek rendeltetése? Néha arra riadok fel, ahogy szorul a hurok a nyakamon, egyre erősebben és fájdalmasabban, mely fájdalom még olykor ébren is megkörnyékez. Fegyver bármi lehet, ha mi azzal ruházzuk fel...
- Csodás gondolatok ezek. Milyen érdekes, hogy az emberek mennyire különböző dolgokban lelik meg a saját szabadságukat. Ha egyáltalán képesek arra, hogy megleljék. - pillantok felé elismerően, de a tekintetem megint csak nem időzik rajta sokat. Az utolsó szempár, melybe hosszasan néztem, az Will halott lélektükre volt. Hosszú óráknak tűnő nyomasztó perceken át bámultam az élettelen és szürke tekintetét, mely örökre bevéste magát az elmémbe, s mély nyomott hagyott. Talán titkon félek attól, hogy ha valakit tovább nézek, akkor egyszer csak az ő szeme is üressé és szürkévé változik...
- Bevallom őszintén, nekem még nem sikerült megtalálni azt a dolgot, ami igazán szabaddá tenne. Érzek valamit, amikor papírra öntöm a gondolataim, de ez messze nem az, aminek valójában lennie kéne. Te viszont szerencsés vagy, hogy az íjászatban ennyire megtaláltad... Önmagad. - szólalok meg őszintén. Képtelen vagyok felszínesen beszélni, képtelen vagyok objektíven hozni a gondolataim, hiszen régen rákényszerültem arra, hogy beforduljak a saját lelkem mélyére. Hogy egy-egy pofon és utálkozó szó után ne törjek meg, hanem békét leljek odabent. Ott van az én kis kastélyom ezernyi szobával, s ahhoz, hogy létezhessek, mindig ki kell nyitnom egy ajtót.
A bemutatkozás igen szerencsétlenre sikeredik. Az én bogyóim szinte rögtön elgurulnak, de ahogy nézem, Sebastian sincs a helyzet magaslatán. Én magam reflexből lehajolok a kis dobozkáért, persze a jegyzettömb kicsúszik a kezemből, s az is a földön a landol. Halkan morogni kezdek az orrom alatt, majd gyorsan eltüntetem a zsebem mélyére a bogyókat, felkapom a jegyzetet, fújok egyet idegesen, s egy zavart köhintéssel végül felállok. Jól van, akkor ezt szerintem ne is erőltessük. A szőkeség felé viszont összeráncolt homlokkal pillantok.
- Mindennek van árnyoldala. - jegyzem meg akaratlanul is az egyensúlyra gondolva, melynek mindig állnia kell. Teljesen mindegy, miben leljük hatalmas örömünket, valami más akkor is rossz lesz. S teljesen mindegy, hogy milyen sötét volt a múlt, a jövő egyszer biztosan fényes lesz. Legalábbis, engem ez gondolat szokott éltetni.
- Teljesen igazad van. - gondolkodok el egy pillanatra a szavain. Ez hogy nem jutott nekem eszembe? Pedig annyira nyilvánvaló az egész. Miért akarnám magát az íjat megismerni, ha a használója töltötte meg élettel?
- Meddig vagy hajlandó elmenni ezért a szabadságért? - teszem fel váratlanul a kérdést azzal a határozott hangnemmel, mint amivel nemrég beszéltem a diákjaimmal, közben pedig a karja felé biccentek. Egy kis ideig csak fürkészem fekete lélektükreimmel, de egy ponton azonban tekintetem az arcán állapodik meg. Keserűség? Ezt láthatom a vonásai mélyén? Megindulok ugyan utána, de nem vagyok teljesen biztos, hogy szenvedés árán akarom-e megnézni. Ér annyit az egész?
- Mr. Benward, Tanár úúúr! - párat léphetek, mikor felcsendül mögülem egy lány hangja, akit két másik, s három fiú követ. Végre valami kérdés, észrevétel, érdeklődés, bármi! Ám nem. Csalódás az egész...
- Tanár úr, arra gondoltunk, hogy mivel holnap úgysem lesz óra, és csak délután megyünk várost nézni, ééés úgyis korán visszaérünk a szállásra, ami rettentően unalmas... - nagy levegőt vesz közben a leányzó, eléggé erősen koncentrál, hogy csűrje-csavarja a szavakat. - Szóval a szállás körül találtunk pár szórakozóhelyet, és azt szeretnénk kérdezni, hogy nem mehetnénk-e el egy kicsit? Elvégre ez is hozzátartozik az egészhez, hogy minél többet megismerjünk a helyből! Ugye így van? - kér megerősítést a többiektől, akik egyből helyeselnek mögötte. Én csak nagyot sóhajtva ejtem le megint a kezem magam mellé a jegyzetekkel együtt, s végül megadóan bólintok.
- Legyen... DE! Vannak feltételeim. Csak akkor mehettek, ha egész csoportnak meg van a kiválasztott fegyver, elkészült a minta, meg vannak a jegyzetek, és beszélni is tud az elképzeléséről. Ha akár egy embernek sincsenek meg ezek, akkor mindenki marad a szálláson. Úgyhogy kapjátok össze a többieket is, mert már negyed óra eltelt. - közlöm szigorúan, ám mégis engedékenyen, mire azok nagy ujjongások közepette már futnak is a többiekhez. Ösztönzés... Anélkül szinte semmi sem működik manapság. Bár lassan kezdem azt érezni, hogy ez az egész csupán engem érdekel...
- Sebastian, mióta dolgozol itt? Mióta tart ez az állapot a karoddal? - fordulok felé kérdő tekintettel. Remélem, hogy most már amíg kint leszünk, senki sem fog zargatni az ostoba kérdésekkel, mert kezd elegem lenni az egészből. Szomorú, hogy csak én látok bele ennyi mindent a témába. S még a korra sem foghatom, hiszen az én huszonöt évemmel épp hogy csak előttük kullogok...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Aug. 28, 2018 2:30 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Hosszú pillanatoknak tűnt, ahogy az íjat bámultam. Irritált, hogy ilyen nagy mélységben beszél ez a fickó. Gyűlöltem, ha valaki ilyen stílusban társalog, mintha a világ túlságosan alpári lenne ahhoz, hogy megérthesse őnagysága gondolkodását. A szavai mégis ott dolgoztak a fejemben, éppen csak egy percre félre taszítva minden mást. „A célért sokszor nagyon keményen kell megküzdenünk, de minden percét megéri, különösen, ha az életedről van szó.” Mintha egyenesen rám vonatkozott volna az összes aprócska hang abban a mondatban. Hiába a megkopott angoltudás, ez olyan mélyen mart belém, hogy a szívem is beleremegett. Hiszen miért voltam ott? Miért ácsorogtam ott egy vadidegen fickó mellett, egy kiállítás közepén? Azért, mert az életben maradásért kellett küzdenem és én mindent megtettem érte. Nekem az volt az egyetlen célom. Ezért pedig álmokat toltam félre.
Inkább a fegyverre próbáltam koncentrálni. Még az azt díszítő kevéske faragvány is érdekesebb volt, mint az én önsajnálatom. Már nincs mit tenni az ellen, hogy nem jelentkeztem egyetemre, hogy az elmúlt két évemet keményebb munkával töltöttem, mint amire az apám valaha gondolni, mert volt. Vajon azért sétált ki azon az ajtón, hogy a nyakunkon hagyja azt a sok tartozást, míg ő boldogan tengeti az életét? Vajon belegondolt abba, hogy még én is azt fogom törleszteni… hogy én tartom el az egész családot?
– Gondolom a konyhakés is lehet olyan veszélyes, mint egy íj… – Éreztem, ahogy a keserűség egyetlen hatalmas örvényként ömlik ki a számon. A fickóra néztem, aki legalább egy kicsit mosolygott és nem, egy cseppet sem nyugtatott meg. Ez is bosszantott, mégsem tudtam mérges lenni rá… megkérdezni, hogy mi a francért beszél ilyen mélységekben? Csak egoistának tűnt tőle… holott ő sem volt isten, csupán egy ember, akinek megremegett a kezében a jegyzettömb meg a toll.
– Egy célt láttam benne – válaszoltam. A hangom még mindig kicsit reszketett az érzésektől, amiket a saját gondolataim váltottak ki belőlem. – Egy lehetőséget arra, hogy szabad legyek. Tudja, ha az ember csak a céltábla közepére koncentrál, akkor megszűnik minden más. Csupán én, a cél és a nyíl létezik. Az pedig maga az igazi szabadság, hogy tudom, mindezt irányítani is képes vagyok.
Nem tudom, milyen okból kifolyólag mondtam ki ezeket a szavakat. Azt sem tudtam, miért éppen egy vadidegennek mondtam ki, aki a szívem mélyén még bosszantott is. Talán még szónokoltam is volna tovább, mint valami idióta… ha nem kezd magyarázkodni és helyettem azt egy diák szakított félbe.
A nyomorult, remegő kezű pasasnál a szigorú, tanáros pasas szimpatikusabb volt. Abban a néhány mondatában nem volt egyetlen mélység sem, csak egyszerű parancsok, amiket még az olyan egyszerű kölykök is értettek, mint én. Figyeltem, ahogy elsétálnak a felbukkant tanulók… nem lehettek sokkal fiatalabbak nálam és nekik itt volt az esélyük. Itt, ebben az elcseszett kiállításban, hogy megmutassák a képességeiket. Nem kellett kiállniuk a hidegbe, fájós izmokkal még tovább hajtani. Mintha én magam egy őrült futóversenyben lennék az idővel, de körülöttem mindenki csak sétált. Az én napjaim csak teltek, nem igazán történt semmi. Újra és újra ugyanazokat a dolgokat csináltam… tegnap még tizennyolc éves voltam, ma meg már szinte felfoghatatlan módon húsz is elmúltam.
Furcsa grimasz jelent meg az arcomon, valójában egy erőltetett mosoly akart lenni, de csak nem sikerült. Fogalmam sem volt, mikor mosolyogtam utoljára… csupán sejthettem, hogy valamikor gyerekként. Nem is nagyon volt minek örülni olyan fene módon. Az egyetlen élvezetet az a néhány perc jelentette, amíg kiengedtem a nyilat és célt ért. Aztán ugyanúgy a valóságban voltam, nevetséges, régimódi ruhákba – ha éppen olyan bemutatót kellett tartatnunk.
– Sebastian Berg… – Nyújtottam felé a kezemet, de még meg sem érintettem az ujjait, már is belém nyilallt a fájdalom. A jobb vállamban lüktetni kezdett az az őrült fájdalom. Túl hajtottam magam, túl sokat dolgoztam, annyira, hogy a karom felemelése is fájdalmas volt. Csupán egy nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogy kissé előre görnyedve magamhoz húztam a karomat.
– Az íjászatnak is van árnyoldala… – Keserű kis nevetés szakadt fel belőlem. Kihúztam magam közben, mintha semmi gondom nem lenne. – Talán nem a fegyver története a lényeg, hanem az emberé, aki használta. Nézze én nem vagyok történész, csak azért keveredtem ide, mert a tárlatvezető szabadságon van. Szóval ha meséket akar arról, milyen csatákat… ah… – Szorítottam még jobban magamhoz a karomat, közben mély levegőket vettem. – Szóval hogy milyen csatákat járt meg az íj, abban nem segíthetek.
Elkezdtem a saját vállamat masszírozgatni finom mozdulatokkal. Ez egy kicsit enyhített a görcsömön. Aztán el is indultam kifelé, csak egy pillantással jeleztem ennek a Benward-nak, hogy kövessen kifelé.
– Az emberi oldalát viszont megtudom mutatni odakint, míg a tanulói elkészítik a jegyzeteiket.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Aug. 27, 2018 3:22 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Bármennyire is igyekszek magamba szívni az újdonság varázsát, az valójában rettentően nehezen megy. Mióta Európába jöttem, sokszor csodálkozok magamon, hogy megmertem tenni ezt a hatalmas lépést. Hogy képes voltam magam mögött hagyni mindent, hogy a múlt homályába vesszen. Én... Talán ha minden máshogy történt volna, most nem lennék itt. Hiszen valami sugallat mégis vezérelte a kezem, mikor elküldtem a jelentkezésemet Portugáliába. Nem sok esélyt láttam arra, hogy egyáltalán visszajeleznek, ám a lehetőség ott volt. A lehetőség mindig is ott volt... Mi ez, ha nem a Sors? Mi van, ha ennek a sok éves szenvedésnek és gyötrelemnek volt értelme? Mi van, ha ez a sok rossz csupán egy hatalmas próba volt, egy nagy akadály, mely egy magasztosabb cél előtt lebeg? Vajon ezzel a lépéssel átkeltem az akadályon? Ezernyi kérdés zúg át a fejemen, s egy pillanatra el is feledem, hol vagyok valójában, így mikor meghallok egy köhintést magam mellől, ugrok egy aprót ijedtségemben.
- Ó, ne haragudj, csak kicsit elgondolkoztam. - magyarázkodok a Sebastian névre hallgató fiúnak, s az arcom talán még halványan ki is pirosodik zavartságomban, így hogy összeszedjem magam, köhintek egyet, s szorosabban magamhoz húzom a jegyzetfüzetem. Tekintetem közben a díszes íjra irányul, miközben mesél, s egy kicsit közelebb is lépek a fegyverhez, hogy alaposabban tanulmányozhassam.
- A célért sokszor nagyon keményen kell megküzdenünk, de minden percét megéri, különösen, ha az életedről van szó. - válaszolom kicsit ábrándosan. Rossz szokásom néha így beszélni, s minden egyszerű dolgot feltölteni mélyebb tartalommal. Bár a diákjaim előtt igyekszek visszafogni magam, hiszen sokan sokszor nem értik, mit hordok itt össze. Kár értük. Kár a kihagyott eszmecseréért...
- Még sosem értem íjhoz. Eléggé zárt közösségből származom, ott sajnos nem volt lehetőség semmi ilyesmire. A legkegyetlenebb fegyver, amit kézbe fogtam eddig, az maximum a konyhakés volt. - mosolyodok el, miközben Sebastian felé fordulok, de a tekintetem hamar elkapom róla. Nem mindig viselem jól a szemkontaktust, legalábbis addig biztosan nem, amíg nem hat a bogyó.
- Jó lenne kicsit közelebbről megismerni a történetét, hogy hátteret tudjak adni a rajzomnak. Nem szeretek úgy semmit sem papírra vetni, hogy nem látok mögé. - tolom el magamtól a jegyzetfüzetet, s pár pillanat alatt rajzolok egy halovány körvonalat. Ez sajnos nem sikerül túlságosan tökéletesre, hiszen a kezem még haloványan remeg, ám az utolsó simításnál már biztosan tartom a ceruzát. A szőke srácnak igazán érdekes akcentusa van, de én tökéletesen értem minden egyes szavát. Volt egy kis időm megedződni a diákjaim körében, hiszen ők is a világ minden tájáról érkeztek az iskolába.
- Mi vezérelt arra, hogy elkezd az íjászkodást? Mit láttál benne? Mi volt az, ami megragadott? - pillantok felé kíváncsian, immáron kicsit tovább állva a tekintetét, miközben kezemben úgy szorongatom a ceruzát, mintha a világot akarnám megváltani vele. Talán így is van.
- Remélem nem okoz számodra gondot, hogy kérdezősködök, jó meghallgatni egy hozzáértő személy indíttatását és tapasztalatait... - a mondandóm itt még nem érne véget, ám valaki megböködi a vállam, s mikor hátrapillantok, két unott arc néz vissza rám.
- Tanár úr, mikor megyünk kajálni? - vonom fel egyik szemöldököm a kérdésre, s nagy sóhajjal emelem le magam mellé a kis füzetecskét. Miért volt egy olyan sejtésem, hogy a lelkesedés ellenére sem lesz olyan egyszerű dolgom?
- Még csak most jöttünk, és ti már menni akartok? Kitaláltátok a témát? Készítettetek jegyzetet? Tovább adtátok a többieknek? Nem? Akkor lehet visszamenni és kutakodni, majd az óra után mindenki mehet arra, amerre lát. - ellentmondást nem tűrően közlöm velük, mire még unottabb arccal visszasétálnak. Tanárként igazán határozott tudok lenni, de egyszerű emberként már talán nem annyira.
- Nem is gondolná az ember, mennyire nehéz egy kis kreativitást tuszkolni másokba. - jegyzem meg a levegőbe erőtlenül, majd pár kis vonalat meghúzok még a rajzon, s újra a szőkeség felé pillantok.
- De illetlen vagyok, a nevem Bastien Benward. - nyújtom felé a kezem készségesen, egy halovány mosolyt megvillantva, ám ahogy fordulok, a zsebemben rejtőző átlátszó, halványlila bogyókat rejtő dobozka önálló életre kel, s nagyot koppan a földön. Remek. Így most már tényleg nem látszok egy hatalmas idiótának... Miért nem mehet minden olyan simán, ahogy azt én akarom?

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
32

reagok :
24

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Aug. 26, 2018 6:07 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Általában nem érdekelem az igazgatót. Általában nem sétált csak úgy oda hozzám, miközben a szünidős kávémat iszogattam. Egy undorodó pillantást vetett a lecsupaszított vállamat kenegető Asgerre. Bizonyára megérezte a csípős szagot, amit az izomlazítókrém árasztott magából. Büdös volt, de ahogy körkörös mozdulatokkal masszírozta az egyetlen munkahelyi barátom a sérült vállamba, komoly megnyugvást hozott. Nem hosszú órákra, de egy-egy bemutatót ki lehetett bírni így. Én nem tehettem meg, hogy heteket töltsek egy húzódás miatt betegszabadságon. Maradtak a félmegoldások, de legalább megfelelő fizetést kaptam.
– Berg, magának meg mi baja? – Nézett ezúttal a szemembe. – A főnöke mondta, hogy megsérült. Így nem dolgozhat. – Magyarázta nagyokosan.
Hangosan sóhajtottam. Azonnal elfogott a düh és ingerülten vicsorogtam egyet az öregemberre. Mintha tudná, milyen éhezni, egésznap egy nyamvadt székben ücsörög és osztja az észt. Éppen csak akkor kerül elő, ha valami fontos dolog történik: külföldi vendégek, befolyásos emberek, nagyobb rendezvények. Fogalma sem volt, milyen hideg szélben, esőben beletalálni a céltábla közepébe… főleg, ha még az ember izmai is sajognak.
– Túlélem. – Válaszoltam morogva, hátha akkor békén hagy a faggatásával és lelép a kávéval, amiért feltehetően a büfébe vezetett az útja.
Lehunytam a szemem, ahogy Asger ujjai újabb körkörös mozdulatot tettek a lapockáim felett. Beleremegtem a fájdalomba és éreztem, hogy az arcomra is kiül minden kellemetlenség. Fel is szisszentem a következő pillanatba.
– A fegyverosztály vezetője szabadságon van, menjen oda és segítsen a portugál vendégeinknek! – Nem tetszett a parancsoló hangnem, amivel az orrom alá dörgölte az egészet. Egyszerűen ellenszegülni sem tudtam, annyira komolyan hangzott.– Ezzel a vállal nem foghat íjat.
Ezzel háthat fordított és otthagyott. Dühösen sodortam le magamról a barátom kezét és megigazítottam a pólómat. Fel is keltem a székből és magam elé dörmögtem egy halom szitokszót. Egyetlen szó nélkül, a talpamat a padlóhoz csapkodva indultam meg a fegyverek közé. Nem szerettem vitrinbe zárva látni őket… mintha egy vadállatot tett volna valaki rácsok mögé. Egyszerűen nem voltak odavalók. Elveszítették a funkciójukat, ami által megismerhették volna őket igazán az emberek. Ezért szerettem a munkámat. Ha elő is került egy halom turista, csodálva bámulták az íjat, hagytam, hogy érintsék, megpróbálják felhúzni az ideget. Azt viszont csak remélhettem, hogy ezáltal megértik a múltat. Hiszen akkor is emberek éltek, olyanok, mint mi… és lehet, hogy éppen annak az idegnek a megfeszítése jelentette a túl élésüket.
Egy fickó ácsorgott az egyik díszesebb íj mellett – talán a szemét dörzsölgette, nem figyeltem annyira. Mellé léptem és én is a vitrinbe helyezett, sokat megélt fegyverre pillantottam. Valamiért a látványa jobban lekötött, mint a jegyzettömbös pasas. Már megszoktam, hogy felesleges az emberek iránt érdeklődni. Ha megkedvelem őket, általában két pillanattal később kisétálnak az életemből, pont ahogyan az apám is tette.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt megszólaltam. A hangom halkan bukkant elő ajkaim közül, mintha csak nem akartam volna megzavarni a munkazajt: – A viking aranykorból származik. Le merném fogadni, hogy nehezebb felhúzni, mint az én íjamat – magyaráztam. Az angolom kicsit darabosabb volt, mint azoknak, akik évekig tanulják. Minden szó durván hangzott a számból, de nem jöttem zavarba. Nem érdekelt mások véleménye… az sem érdekelt, hogy érti-e amit mondok. Az íj érdekelt… csak közben meg ott volt bennem, hogy de ez a munkám… de kell a pénz.
– Próbált már lőni íjjal? – kérdeztem és ahogy rá pillantottam, eltűrtem a szememből a kusza szőke tincseket. Hagytam, hogy kék tekintetem találkozzon az övével. Talán már leolvasta a névtáblámról is, hogy: Sebastian Berg, íjászmester és oktató. – Komoly izomerő kell hozzá.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
27

reagok :
20

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: dánia-
Ugrás: