welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves
TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Dec. 02, 2018 7:29 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."

Néha nehéz kilépni a tanár szerepéből, hiába is vágyom arra, hogy a magánéletemben legyek ilyen határozott. A fiatalabbakat gyakran kezelem diákként, még akkor is, ha az illetőt nem tanítom, s akár köze sincs már az iskolához. Sebastiannál is olykor késztetést érzek valami tanári elszólásra, de ezeket a szövegeket igyekszek magamban tartani, mielőtt még teljesen bolondnak nézne. Mégis jó behúzódni sokszor a határozott jellem mögé, hogy onnan figyelhesse az eseményeket az a megtört valami, akivé váltam. Az Ő közelében mégse tudom tökéletesen leplezni, hogy valami nincs teljesen rendben velem. A néha felbukkanó remegés, és az olykori különös határozatlanság nem igazán illik egy látszólag kiegyensúlyozott tanárhoz. Mert hogy bizony ennek látnak a diákjaim. Egy sportos, vidám, kissé talán maradi, de élettel teli ember, aki érzékeny a művészetekre, s végtelenül romantikus. Valahol talán ilyen vagyok. Vagyis inkább próbálom elérni ezt a kitűzött célt, de ez egyáltalán nem egyszerű, hiszen még mindig érzem a halál hűvösségét, mely Will által érintett meg, s melyet képtelen vagyok kiirtani magamból. Egyedül legalábbis eddig nem sikerült...
- Reméltem, hogy ezt mondod, már úgyis beírtam a neved. - mosolygom felé. S nem csak a hétvégi kirándulásra véstem fel a "Sebastian Berg" nevet, hanem a többi hivatalos programra is beírtam már, mint például a hagyományőrző fesztivál, ahol bizony ő is be fog majd öltözni velem! Jó móka lesz, már most imádok minden együtt töltött pillanatot...
A szemeimet forgatni kezdem, mikor megint nem akarja visszaadni a telefonom, persze arcomon akkor is ott ül a kellemes mosoly, de nem szólok semmit. A zavar azonban érzem, hogy el akar uralkodni rajtam, de ahogy hallgatom őt telefonálás közben, ez oly gyorsan illan el, ahogyan jött. Figyelem szőke tincseinek játékát a szélben, az édesen csillogó kéklő szemeket, ajkainak finom mozgását, mellkasának gyengéd emelkedését, pulcsijának kellemes esését, aztán még lejjebb szökik lassan a sötét tekintetem, de csak leszegett fejjel mosolyodom el, s nézek inkább oldalra. Teljesen elönt a forróság, s akaratlanul is jönne egy idétlen mozdulat, melynek során a legkevésbé sem férfias módon kezdem legyezgetni magam zavaromban... Ez persze elmarad, így csak csípőre teszem szabad kezem, úgy várom, hogy letegye a telefont, miközben az aranyló égboltot kémlelem. Olyan nyugodt idekint vele. Egy héttel ezelőtt gondolni sem mertem volna arra, hogy itt megismerek valakit. Valakit, akivel ennyire hasonítunk, s aki ilyen különleges.
Újra megindulunk, a talpunk alatt halkan ropog a fű. A patás még mindig igazán nyugodt, s úgy látszik, hogy a szabadság sem tudta felcsigázni. Egyenletesen lépked, s csupán akkor kezd mozgolódni, mikor mindketten felszállunk rá.
- Már régen irányítottak hátulról... - válaszolom vissza rögtön igazán halkan, s nem is értem hirtelen, miért beszélek ilyen hülyeséget. A gyomrom görcsbe rándul a szavaitól és a fejembe úszó igazán kellemes képtől, s még egyet türelmetlenül is sóhajtok. Jobb lesz, ha visszafogom az őszinteségi hullámot, mielőtt még tényleg olyat mondok, amit nem kellene. Mégis azt érzem, hogy már csak a hangja olyan dolgokat szabadít fel bennem, amikről azt hittem, hogy régen eltűntek. Hát még az érintései... Teljesen beleremegek, mikor átölel. Minden porcikám lüktet attól a vágytól, amit iránta érzek. Nyelvem lassan szökik át hozzá, s mikor elhajol, szinte fojtogatni kezd ez az apró űr is, ami köztünk van. Minél hamarabb haza kell érnünk...
Igazán gyorsan jutunk vissza az istállóhoz, vágtázás közben pedig még az esti hűvös apró pírt csal az arcomra, így enyhén kipirultan indulok meg sietősen a tulajdonoshoz, kinél talán egy percet tölthetek csupán. Gyorsabbra veszem a lépteim a taxi irányába, s nem csak azért, mert lassan már dideregni kezdek hidegtől - ami amúgy egy kicsit sem tudja csillapítani a forróságot -, hanem mert nehezen bírom már elviselni ezt a hatalmas teret. Csak Őt akarom, minden nélkül...
- Micsoda?! Az nem lehet... Ugye csak viccelsz? - hirtelen úrrá lesz rajtam a pánik, s kapkodni kezdem a levegőt, mikor meghallom a szavait. Pár verejték csepp megjelenik a homlokomon, s teljesen lesápadok. Sőt, enyhén még szédülni is kezdek, így váratlanul belekarolok Sebastianba, s egészen a taxiig nem vagyok hajlandó elengedni.
- A darabjai... Azok meg vannak még? Legalább a kártya a számokkal, meg az üzenetekkel. Nem tudom fejből a családom telefonszámát, csak azon vannak rajta. - már azt sem tudom, hova nézek, csak valahova a távolba tekintek ködösen, s egyre erősebben szorítom a karját. Nem dühből, vagy haragból, csak ez is a roham része. Ha erősebb pánikrohamon van, akkor valamit meg kell szorítanom, hogy átadjam a feszültséget az adott dolognak, ami jelenleg sajnos az ő karja. Az egyik sarkon befordulva kotorászni kezdek a zsebemben, s mikor megtalálom a bogyókat, akkor elengedem őt, majd lecsavarom a tetejét, s úgy ahogy van, kiejtem a kezemből. A színes bogyók elgurulnak, ahogy a teteje is.
- Jaj ne... - azonnal lerogyok a földre, hogy összeszedjem őket, s ez a szerencsétlen helyzet annyira kellemetlen lesz, hogy alig bírok megszólalni, vagy akár csak ránézni. Ha az utolsó darabot is megtaláltam, úgy egyet lenyelek, majd felállok, s erőtlenül engedem ki a hangom.
- Semmi baj, amúgy. Majd megoldom. Csak ezt felejtsük el, jó? - utalok az iménti kis közjátékra, de nem tudok a szemébe nézni, csak zavartan valahova a távolba, oldalra, a földre, vagy bárhova. Közben a taxi megérkezik, amibe gyorsan beszállok hátulra, de nem az ülés szélére, hanem középre, hogy közelebb legyek hozzá. Ha ő is beszállt, úgy kezem óvatosan az ölébe csúsztatom megkeresve a kezét, hogy ujjaimat az övéibe fúrhassam. Pár mélyet lélegzek. Az elsők még kissé remegősre sikerülnek, a végén viszont már sikerül lenyugodnom annyira, hogy elűzzem a pánikot. Bár ez kevésbé sem az én érdemem. Annyira nem, hogy egy-egy ilyen roham sokkal tovább szokott tartani még a bogyókkal is. Sebastian mellett viszont most furcsa, de hamar elmúlik. Így is kellemetlen volt, de legalább nem égettem le magam még jobban. Úgyhogy oldalra fordulok, s végre felkúszik arcomra az őszinte mosoly.
- Már nagyon kíváncsi vagyok, hol laksz... - súgom felé, de hangom kicsit elnyomja a rádió. Szemeim ajkaira vetülnek, s bár szívem szerint megcsókolnám már most, s ezt a vágyat a tekintetemben is láthatja, de nem lépek. Nem tudom, hogy a sofőr hogy reagálna - aki amúgy eléggé lazának tűnik, s velünk nem is foglalkozik -, vagy éppen Sebastian hogy viselkedne, ha más előtt közelednék felé. Nem az a fajta meleg vagyok, aki a világ előtt éli a magánéletét, s ezt meg is akarom tartani. Túl sok az előítélet, s túl sok a goromba ember. Így mikor megérkezünk, én kifizetem a taxist, majd sietősen szállok ki, s megállok a szőkeség mellett igazán szorosan.
- De figyelmeztetlek, a négy fal közt nem biztos, hogy olyan békés vagyok, mint amilyennek tűnök... - vigyorgom felé halkan sóhajtva, s megérintem a karját, miközben kicsit közelebb hajolok hozzá. Részemről indulhatunk, lehet, hogy az alkohol talán még be is igazolná a szavaimat...


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Nov. 28, 2018 2:48 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Nem igazán akartam belemenni a magánéletemben. Nem azért, mert féltem, hogy Bastien elítélne érte… hiszen hallottam azt a beszélgetést. Közben persze irigyeltem is, hiszen neki a tanítás, a másik országba költözés egy kiugrási lehetőség volt, ami nekem sosem adatott meg igazán. Mindezek ellenére akkor sem ott akartam vele megvitatni, hogy miért kellett ilyen messze költöznöm az otthonomtól… hiszen akkor be kellett volna számolnom olyasmikről is, hogy apám lelépésének árnyéka még mindig kísért és hogy talán sosem fogok szabadulni tőle. Valójában erős akartam maradni a közelébe, olyan aki könnyedén megold mindent és akire támaszkodhat, ha akar. Nem tudtam volna megmagyarázni, mire fel tört fel bennem ilyen késztetés, de az embereknek általában amúgy sem szerettem nagyon megmutatni magam.
– Így jött ki a lépés. – Megrántottam a vállamat.
Nem volt hazugság lényegében, mégis gombóc nőtt a torkomba és eszembe jutott, mennyire vágytam egyetemre… hogy milyen komolyan vettem a történelem tanulást, mielőtt anyám azon a bizonyos napon belépett a szobámba, hogy felvilágosítson róla, milyen keményen kell dolgoznom a családunk fenntartásáért. Persze sosem voltam olyan tökéletes kölyök, mint Christian, valószínűleg ösztöndíjat sem kaptam volna… de akkor is, szükségem lett volna még néhány évre gyerekként.
– Nyugi, ki nem hagynék egy kirándulást veled… – A mondat végére persze sikerült annyira zavarba jönnöm, hogy kicsit megremegett a hangom. Már a szavak formálása közben éreztem mennyire hülyeséget beszélek… bele sem gondoltam abba, hogy egy perccel később olyan forróság hullám tölt el, hogy a lóról lepattanva takargatnom kell magam.
Gyönyörű volt ez a táj, sőt a kikért állat is csodaszép volt. A közelgő naplemente sárgás-rózsaszínes fényében pedig csak még szebbnek hatott. Az elmém mégis máshol járt. Kettesben akartam lenni Bastiennel, ölelni és csókolni vágytam… és az ágyamban látni. El tudtam, képzelni, mekkora idiótának tűntem. Ráadásul a viselkedésemet csak tetézte, hogy még hülyeségeket is beszéltem.
Sebastian, szedd már össze magad! Förmedtem volna magamra legszívesebben, ám a hormonjaim egészen megbolondultak. Rosszabb volt, mint tizenhat éves kamaszként, mikor az első barátnőmet nyaggattam állandóan.
– Bocsi, nem adhatom vissza a telefonodat. – Megrántottam a vállamat, de közben előrángattam a sajátomat a kabátom zsebéből. Gyorsan tárcsáztam a helyi taxitársaság számát. Pillanatok alatt elintéztem a hívást, már éppen csak abban kellett reménykednem, hogy ne legyen túl nagy a forgalom és gyorsan hazaérjünk. Az az ostoba lüktetés ugyanis csak nem akart abba maradni, ráadásul a tekintetem akárhányszor Bastienre vándorolt, a szívem is nagyot dobbant.
– Úton van a taxink… – jegyeztem meg.
Utána indultam meg után. Tekintetem persze újra végig siklott azon a magas alkaton. Férfias volt, még hozzám képest is, még ha belül lágy is volt. Nyeltem egyet, hátha elrejthetem mennyire vágyom rá, de már képtelenség volt.
– Hmmm, szóval azt akarod, hogy téged én irányítsalak hátulról?– kérdeztem vissza, de mivel zavarba jöttem, inkább a ló felé fordultam. Ugyanazzal a lendülettel kerültem megint nyeregbe, mint korábban.
Ahogy átöleltem, a testünk megint szorosan egymáshoz simult. Érezhette, mennyire akarom, esélyem sem volt elrejteni azt a kegyetlen kis vágyat, ami hol finoman, hol vadabbul lüktetett bennem. Kicsit hátra fordult, éppen annyira, hogy apró, de szenvedélyes csókot lehelhessek az ajkaira. Közéjük is sóhajtottam, engedve kicsit a vágynak.
– Nem szoktam sikítani. – Válaszoltam, szavaimat finoman leheltem a nyakára, ahogy visszahúzódtam és végre megindultunk kifelé. Alig vártam, hogy a talpam talajt fogjon és hamarosan odakint találjam magam a taxink mellett.
Első dolgom volt megigazítani a ruhámat és a hajamat, ami a rövid kis vágta alatt megkócolódott. Szerettem volna legalább addig normális ember benyomását kelteni, míg haza nem érünk és vetem rá magam azonnal. El kellett valamivel terelnem a figyelmem.
– Amúgy eltörtem a telefonod. – Jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és elindultam az utca felé.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Nov. 17, 2018 10:53 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."

Különös ez a kettősség, ami folyamatosan ott gomolyog bennem. Egyben megnyugtat Sebastian hangja, s kellemes, békés érzéseket ébreszt fel bennem, ugyanakkor a közelsége annyira kiakasztja minden határomat, hogy alig bírom visszafogni a vágyaimat. Willen kívül talán senkivel sem kerültem ilyen közeli viszonyba. Ide persze nem sorolom azt a pár egyéjszakás kalandot, amit megtörtségemben, magányomban, s bánatomban követtem el a meleg bárok mosdójában, vagy a mellette levő sötét sikátorokban. Nem vagyok rájuk büszke. Mert én nem vagyok ilyen... S a gyomrom is felfordul, ha arra az időszakra visszaemlékszem. Én képtelen vagyok érzelmek nélkül bárkihez is közeledni, márpedig ezek egyáltalán nem jönnek könnyen. Így a közeledés, vagy a kezdeményezés sem. Ezért élnek bennem ezek a kalandok egy nagy, sötét szégyenfoltként. Mert akkor, abban a pillanatban nem számított semmi. Sem az emlékek, sem az önbecsülésem. Ha tehetném, visszacsinálnám, ahogy nagyon sok mindent. Sebastiant például szívesen megismertem volna előbb, hiszen ő azon kevesek egyike, akik hatással vannak rám. Talán ha előbb hoz minket össze a sors... Minden máshogy alakul.
- Csak a munka miatt költöztél ide? Mindig is erre vágytál, vagy ez csak egy jó kiugrási lehetőség volt? - pillantok felé érdeklődve, de a hangomba talán egy enyhe hivatalos él is beszökik. Sok diákomat kérdeztem már ki, és sokak lelkébe próbáltam már behatolni, hogy megragadjam azokat az őszinte érzéseket és gondolatokat, amelyeket igazán a vászonra tudnak önteni. Valaki a fájdalmából merít erőt, valaki pedig akár egy szerelemből. Sebastiannál viszont őszinte érdeklődést mutatok minden iránt, ami ő maga. Nem azért, hogy bármit is kihúzzak belőle, vagy a felszínre kényszerítsek, hanem mert egész egyszerűen meg akarom ismerni, hogy ki ő valójában.
- Na és... Most hétvégén is terveztél hazamenni? - pillantok felé a zavart mosolyommal, amit már megszokhatott. Nehezen bököm ki sokszor, hogy mit akarok pontosan mondani, ha egyáltalán sikerül.
- Most hétvégén lenne az a kis hegyi túra, amit említettem... - még mindig nyitva hagyom kissé a mondatot, mikor kezem a mellkasára simul. Nehezen állom meg, hogy ne dobjam el azonnal a gátlásaimat, kár, hogy ennél sokkal bonyolultabban működök.
- És örülnék, ha velem tartanál. Már a busz is le lett beszélve, na meg a kis kulcsos házak is le lettek foglalva. Nagyon aprók, igazából csak ilyen átmeneti pihenésre tervezték a hegymászóknak. Egy picike mosdó és pár szekrény az alsó szinten, a leírtak alapján a felső rész pedig egybe van nyitva az alsóval, szóval egy lépcsőn kell felmenni belülről, és már ott is a "szoba". Egy franciaágy, meg két matrac fér el összesen bennük, szóval lefoglaltam mind a hetet. Huszonegy diák, plusz én. És te... - ekkor simulhatok tincsei közé, s még szemeim is lehunyom, ahogy a szőke hajszálak megcsiklandozzák az arcom. Imádom ezt a különleges külsőt, ezeket az északi vonásokat... Még az én szürkeségemet is feldobja kicsit Sebastian varázsa.
- Tudod... Mivel tanár vagyok, így én nem alhatok ilyen közel a diákjaimhoz, úgyhogy nekem egy teljes egész kis kunyhóm lesz. Te viszont nem vagy a diákom, és senki se fogna gyanút, ha a tanársegédemmel elvonulnék... - súgom halkan, elmerülve a csábító képzelgésben. Képtelen vagyok kiverni a fejemből az ábrándokat, s egyre csak az jár a fejemben, hogy mi lesz, ha a négy fal közé kerülünk, és nem lesz köztünk semmi gát vagy visszahúzó erő. Fogalmam sincs, hogy fogok viselkedni, de már most érzem, hogy felgyulladok belülről. Az a szürke és unalmas valami, ami eddig én voltam, mintha lángra kapott volna...
- Értékelem az őszinteséged. - vigyorgom felé, mielőtt leszállnék a lóról. Az iszogatáshoz még eléggé fel kell oldódnom, és egyelőre nehezen képzelem el magam a szituációban, hogy sörözgetek. Inkább szeretek teázgatni, kávézgatni, meg ilyenek. Minden olyan dolgot, ami egy cseppet sem férfias.
Sebastian hevessége teljesen megbolondít. Ahogy közelebb húz magához, megadóan simulok az ölelésébe, és annyira nehéz eltávolodni tőle... Hiába én kezdeményezek most, mégis azt érzem, hogy ő irányít mindent. A kezében tartja az érzelmeim, és igazából úgy játszik velük, ahogy csak akar. Ezt pedig egyáltalán nem bánom. Örülök, hogy kezdeményezőbb típus, mert még egy olyan emberrel nehéz lenne elbírni, mint amilyen én vagyok.
- Ugyan, én vagyok a megtestesült jóság! - mosolygok bele a szenvedélyes csókba, s mikor eltávolodunk, egy vágyakozó sóhajt eresztek el, s még alsó ajkam is beharapom, ahogy végignézek rajta. Persze ez nem tart sokáig, de akkor is úgy kikívánkozott az a pillantás! Jobb lesz, ha tényleg csak békésen sétálgatunk egymás mellett, s hagyom, hogy az egyre hűvösebb idő lecsillapítsa kicsit a gondolataim.
- Ezt vehetem fenyegetésnek? - sandítok oldalra vigyorogva, de a fejem megint elfordítom, mikor keze az enyémbe simul. Már ezeket az apró érintéseket is egyre nehezebben bírom, sőt, az egész jelenléte is már a határaimat feszegeti. Hihetetlen, milyen hatással van rám. Hol rejtőzött eddig ez a temérdek vágy, ami szakadozik fel bennem?
Hamis ábrándokba ringatom magam, mikor azt hiszem, hogy a naplemente nézegetés olyan jó ötlet. Jó ötlet, igen, ha az egyik fél nő... De így... Most megint elönt a vörösség, és inkább a lovat kezdem bámulni szótlanul, mint hogy észrevegye, hogy megint sikerült zavarba hoznia. Eléggé romantikus alkat vagyok, ez tény, még ha személyesen nem is igazán sikerült eddig megélnem. Szeretem az ilyen kis kellemes és ábrándos dolgokat, melyek nyugalmat szülnek a lelkemben. Étterem, meg naplemente nézegetés? Jesszusom... Ennél buzisabb már tényleg nem lehetnék. Így hirtelen belegondolva talán a sport az, ami férfiassá tesz, meg a határozott tanári kiállásom. Ezeken kívül megtestesítem mindazt a képet, ami az emberekben egy meleg férfiról élhet. Lehet apám ezért utált ennyire már gyerekként is? Mert akkor is már láthatta a jeleket, s nem bírta elviselni a szégyent, hogy az elsőszülött fia egy selejt?
Halkan sóhajtok, s nem tudom hibáztatni Sebastiant. Nem vagyunk egyformák, s talán rám fér, ha kimozdítanak kicsit a komfortzónámból.
- Nézzünk... Naplementés videókat? - ezen a ponton muszáj elnevetnem magam, még az arcom is a tenyerembe süllyesztem, mikor egy pillanatra elengedem a kantárt - inkább azt, mint Sebastian kezét. Viszont megtorpanok, s kicsit közelebb húzom magamhoz, miközben közel hajolok hozzá, épp hogy pár leheletnyire megállva ajkaitól.
- Ha te ilyeneket akarsz nézegetni, nekem oké. De én azt hittem, mást csinálunk... - vonom fel a szemöldököm sejtelmesen, s megint csak szélesre húzom a mosolyom. Nem is tudom, honnan szedtem össze ezeket a szavakat, még engem is megleptek, mikor hangosan mondtam ki őket. Talán csak megpróbálom felvenni a játékos fonalat, hogy tudjam tartani a tempót, amit Sebastian diktál. Mert bizony ő diktálja. Kicsit sem én...
- Úgyis már fázom, úgyhogy indulhatunk. Viszont neked kell hívnod a taxit, mert a munkahelyi telefont  a szálláson hagytam, a másikat meg még mindig nem hajlandó valaki visszaadni... - ha megteszi, akkor sem indulok meg visszafelé. Csak egy sunyi vigyorral biccentek a ló felé.
- Mássz fel, vágtázunk egyet, úgy gyorsabban visszaérünk. De most te leszel hátul, mert ilyen gyors tempóban nem tudok hátulról irányítani... - forgatom a szemeimet, hiszen egyből félreértem a saját szavaim, holott semmi félreérthető nincs bennük. Csak én bolond már mindenben a vágyat látom, s jelenleg nem is tudok másra gondolni. Ha ő sem akar gyalogolni, s felmászik, úgy óvatosan felülök én is, ügyelve arra, hogy ne rúgjam meg véletlenül, majd végül határozottan megragadom a kantárt.
- Erősen kapaszkodj. És ha véletlenül félúton elhagynálak, akkor sikíts... - nevetem el magam megint, de muszáj oldalra fordítanom a fejem, hogy egy célzó pillantással közelebb édesgessem magamhoz, s hogy mielőtt szélsebes tempóra váltunk, lophassak magamnak egy csókot. Sosem elég belőle, s minden egyes érintéssel csak még többet akarok...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Nov. 17, 2018 4:03 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Furcsa volt belegondolni, hogy akár egy másik országban is élhetnék és dolgozhatnék. Egy olyan helyen, ahol tovább magam mellett tudhatnám Batisent… igen, a fickót, akit tegnap ismertem meg, akit tegnap csókoltam meg először, még is olyan hevesen lüktetett a szívem, már csak attól is, hogy lóháton egymáshoz simult a testünk, hogy képtelen voltam elképzelni, milyen lenne, ha kisétálna az életemből. Pontosan ilyen volt, mikor anya kimondta: „Apátok, többé nem jön haza.” Éreztem, hogy az agyam nem akarja ezt elfogadni. Képtelen voltam ugyanis felfogni, hogy nem érzem többé a cigaretta füstöt, ami reggelente megtöltötte a konyhát vagy éppenséggel nem kap fel és dob a levegőbe. Aztán teltek a napok, a hetek, a hónapok és már nem néztem ki az ablakon őt várva… vajon majd Bastiennel is így lesz, ha hazatér?
Imádtam, ahogy keze az én kezemre simult. Valójában senkinek sem beszéltem csak úgy magamról, a lakhelyemről vagy a szüleim házáról. Nem volt olyan ember, akire ez az egész tartozott volna. Talán a kávézóban fecsegtem csak el ezt-azt Asgernek, ha éppen nyomta valami a lelkemet. Bastiennek viszont azért beszéltem, mert jól esett.
– A szüleimnek van egy háza Ålborgban. – Megrántottam a vállamat. – De tizennyolc éves korom óta itt lakom, csak hétvégente járok haza.
Szüleim… milyen hülye szöveg volt ez éppen tőlem. Hiszen az apámról semmit sem tudok, anyám meg már régóta egyedül vagy rajtam élősködve tartotta fel azt a helyet. De nem számított az egész, csak az az őrjítő csók, ami egészen felforrósította testemet, amibe beleremegtem. A nadrágom zavaróan szűk volt. Úgy éreztem, szabadulnom kell Bastien „szoros” társaságából, különben kellemetlen helyzetben fogok kerülni.
A testem nem tudott megnyugodni a leszállásig. Bastien tenyere újra fel akarta fedezni a testemet, ami egyszerre volt szenvedélyes, kellemes és nagyon kínos. Örültem, hogy nem ért hozzám lejjebb… sokkal lejjebb, mert akkor már kevés lett volna a kabát éppen csak odalógó, takaró anyaga. Aztán még a leheletét is megéreztem a tincseim között, az illata pedig egyenesen az orromba férkőzött, elbódítva az elmém.
– Igen, le akarlak itatni. –Bólintottam. A szavak egyetlen, hosszú, hangos sóhajtásként hagyták el az ajkaimat.
Elhúzódott tőlem. Éreztem, ahogy leszáll az állatról, én is hasonló könnyed mozdulattal igyekeztem követni, közben figyelve, hogy amint földet érek, magam elé húzzam a kabátomat. Megint sóhajtottam egyet, ám ezúttal inkább a megkönnyebbüléstől. Éreztem, hogy iszonyúan melegem van, holott már messze voltak a kellemes nyári napok és egyre hűvösebbek lettek a nappalok, na meg persze az éjszakák is.
– Megmászhatjuk – válaszoltam. Abba az irányba pillantottam, ahol a naplemente nézést tervezte, csakhogy akkor újra megéreztem ajkait az enyémeken. Karjai finoman karolták át a nyakamat. Kezeim ösztönösen csúsztak a csípőjére, hogy annál fogva húzzam közelebb magamat. Vadul faltam az ajkait. Talán kicsit taszítottam is rajta, mert nem bírtam már egyszerűen a bennem tomboló vággyal.
– Kivéve, ha ilyen rossz vagy… – motyogtam az ajkainak, aztán elnevettem magam.
Megint összehúztam magam előtt a kabátot, aztán elindultam a domb felé. Egy kicsit előre mentem, aztán hátra fordultam. Úgy vártam, hogy beérjen. Kezem finoman simult az övéhez, szinten önkéntelenül fűztem ujjai közé az enyémeket. Érezni akartam a bőrét a bőrömön.
– Tudod… most már nem szabadulsz tőlem – Jelentettem ki talán egy kicsit gúnyos hangon. Bár magát a hangsúlyt inkább magamnak szántam. Soha, senki sem érintett meg igazán. Sofia is csak egy szép baba volt, akivel elvoltam a magam módján, de sosem érdekelt.
Mély levegőt vettem, ahogy a dombhoz érve megkezdtük az utunkat fölfelé, a fához. Azt kívántam, bár ott lennénk, bár túl lennénk már azon az átkozott naplementén és csak hazahúznánk hozzám… Bastien viszont olyannak tűnt, akinek nem elég néhány csók ahhoz, hogy ágyba gyűrje az ember. Talán az ilyen nyálas kis hülyeségek kellenek neki, mint naplement vagy séta a mezőn, lovaglás és a lányregényekből ismert körítések. Nem voltam ilyen, fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Ezért csak sodródtam az árral és vártam, hogy ő kezdeményezze a dolgokat.
– Vannak a neten jó naplementés videók… – magyaráztam valami hülyeséget, még mindig egészen a lejtő alján járva. – Ha most azonnal hazaindulnánk, megnézhetnénk egyet… cserébe előbb lehetnénk a kellemes melegben.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Nov. 06, 2018 11:51 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Sokszor nehezen szokom meg magam körül az embereket, hiszen annyira különbözök tőlük, hogy képtelen vagyok őket hamar befogadni. A diákjaimmal is ugyan jó viszonyt ápolok, de az a közvetlenség, amit felvettem, az már egyáltalán nem jön természetesen, sokkal jobban kell erőltetnem, mint azt bárki is gondolná. Olyan tanár akarok lenni, mint amilyen a fejemben vagyok, s ezért muszáj küzdenem. Sosem voltam jó az emberi kapcsolatokban, hiába vagyok alapjáraton egy békés ember. Mikor szorult a hurok a nyakamon, ezt akkor sem gondoltam másképp. Nem éreztem haragot, dühöt, nem akartam törni, zúzni. Egyszerűen békésen akartam távozni erről a helyről. Vajon Sebastian is elhiszi majd azt a mesét, amit mindenkinek be szoktam adni? Születési baleset... Semmi több. Vagy neki kellene a legelső embernek lennie, akivel őszinte lehetek, s aki meg tudhatja, mi történt azon a borongós napon az erdőben? E gondolatba még bele is borzongok, hiszen alig ismerem őt. Mégis olyan érzéseket hoz elő belőlem, amiket talán még soha nem éreztem. Igen, még Willnél sem.
- Én benne vagyok! - lelkesülök fel, s egy pillanat alatt száll el minden ihletem a lovaglástól. Nem mintha eddig olyan erősen tudtam volna koncentrálni arra az érzésre, amit régen a magaménak tudhattam, hiszen akkor egyedül voltam. A magányban kellett megragadom az állat segítségével a békét, és az úgy volt teljes. Így viszont a szőkeség társaságában más az egész. Nem én töltöm meg tartalommal, s nem rólam szól az egész, s hirtelen ez a kikapcsolódás is pontosan ugyanolyan lesz, mint a többi. Hiszen vele minden csodálatos lehet...
- Mindent meg lehet szokni idővel... - leheltem ábrándosan a levegőbe. S ekkor, ebben a pillanatban tényleg komolyan gondolom a szavaim, holott én vagyok az utolsó ember, aki bármit is könnyedén meg tud szokni.
- Nekem is először nagyon furcsa volt Amerika után. Nem csak a környezet, vagy az időjárás, de még az emberek is teljesen mások voltak. Viszont az lelkesített, hogy végre magam mögött hagyhatok mindent... És új életet kezdhetek. Így pedig ez a sok újdonság még előnyömre is vált. - pillantok zavart mosollyal Sebastian felé, s egy halk köhintéssel zárom le a hirtelen jött őszinteségi hullámot. Mintha a lelkem mélyén már a kapaszkodót keresném, már a megoldást hajkurásznám, hogy ne kelljen őt elengednem...
- Mindig is ott éltél, ahol most? - kérdem tőle érdeklődve, s talán kicsit jobban belefúrom a kezem az övébe. Meg akarom ismerni, mindent tudni akarok róla, holott tudom jól, hogy ezt viszonoznom is kell felé. Kár, hogy az én életem minden, csak nem tündérmese. Hiba hiba hátán, csalódások tömkelege... Most mégis képtelen vagyok ezekre gondolni. Sebastian annyira átjárja minden gondolatom, hogy kiszorít minden mást. A szívem még talán sosem dübörgött ennyire vadul, mint a közelében. Teljesen átszellemülten simítok végig hasán, s mintha az a csók is megannyi elfojtást hordozott volna magában, mely kezd felszakadni. Ugyanakkor észnél kell lennem, nem hagyhatom, hogy csak úgy ide-oda zúgjanak az érzelmeim. Régóta le vannak láncolva, s fogalmam sincs, hogy milyen, ha kieresztem őket...
- De igen, az jó lenne. Mindjárt... Mindjárt leszállhatunk... - megint a zavart köhintés, és próbálom arra terelni az egészet, mintha csak megfelelő helyet keresnék, hogy a ló biztosan tudjon állni. Holott ez hülyeség, bárhol le tudnánk szállni, csak nem akarom, hogy észrevegye, mennyire lázba hozott a közelsége, amin még az sem segít, hogy szorosabban simul hátra... A csípőmön pihenő kezem akaratlanul is feljebb kúszik mellkasára és hasára, hogy újra átölhessem, és újra olyan közel érezhessem magamhoz.
- Le akarsz itatni? - súgom sejtelmesen valahova szőke tincsei közé, de arcomon ott ül a vigyor. Lehet nem ártana egy kis iszogatás, az alkohol úgyis sok mindent fel tud szabadítani, hátha nálam is hatásos lesz, és végre nem kell minden harmadik mondatomnál rágörcsölnöm arra, hogy elpirulok.
- Benne vagyok. Most úgysincs kedvem a többi emberhez. Csak hozzád... - lehelem a nyakára, ajkaim épp hogy csak érintik bőrét, de végül előrenyúlok, s megállítom az állatot. Most már tényleg le kell szállnom... Úgyhogy könnyedén átvetem a lábam hátul, majd hamar lecsusszanok. Megragadom egyből a kantárt, bár igazán békésnek tűnik ez az állat, szerintem nem menne semerre. Amíg Sebastian is leszáll, körbenézek, majd váratlanul az egyik irányba mutatok.
- Mit szólnál hozzá, ha megmásznánk azt a dombot, megnéznénk a naplementét, aztán elindulnánk visszafele? Hamarosan úgyis sötétedik, és azt hiszem túl lengén öltöztem... - mosolygom felé, de ahogy ránézek, megint hatalmasakat kezd dobbanni a szívem. Egy pillanatra összébb is húzódik a mosolyom, de csak mert küzdök magamban, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Mégis muszáj nagyon közel lépnem hozzá, hogy egy újabb csókot lopjak magamnak. Szabad kezemmel átölelem nyakát, majd szorosan húzom magamhoz. Lassan és szenvedélyesen simulnak össze ajkaink, s azt kívánom, bárcsak megállna az idő itt és most. Megint elönt a forróság, ami egyre nagyobb méreteket ölt bennem, ahogy haladunk az idővel, s haladunk az éjszakába. Ujjaim közben lassan cirógatják végig nyakát, majd vállát, lágyan szökik le mellkasára, majd hasára, de itt érezhetően megint csak hezitálok, s győzedelmeskedik az elfojtás, hiszen egy halk sóhaj után megint csak elhúzódok. Halk, de annál vágyakozóbb... Főleg, hogy fejben már sokkal előrébb tartok, mint kellene...
- Ahhoz a fához a domb tetején akár ki is köthetnénk a lovat. - jegyzem meg mellékesen, hogy eltereljem kicsit a figyelmem, s ha Sebastiannak sincs ellenvetése, akkor részemről megindulhatunk az irányba. Talán egy kicsit gyorsabb tempót diktálok, mint amit eddig megszokhatott. Ha már megígértem neki, hogy megtanítom lovagolni... Nem szeretnék csalódást okozni, még akkor sem, ha valójában már csak arra vágyok, hogy kettesben legyünk a négy fal között.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Nov. 05, 2018 8:40 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Idiótának éreztem magam. Valami hülye gyereknek, aki annyira örül Bastiennek, hogy máris felkapná és vinné az ágyba… pedig nem is volt olyan régen, hogy utoljára fetrengtem benne valakivel. Sofia erre is tökéletesen jó volt. Ha érintésekre volt szükségem, na meg egy kis szenvedélyre, szívesen töltötte a lakásomon az éjszakát. Bastient viszont nem akartam azonnal letámadni, habár már a csóktól is úgy forrt a vérem, hogy alig tudtam elengedni. Valamiért úgy éreztem többel tartozom neki. Több figyelmességgel, több érzelemmel… igen azzal, ami sosem volt túlzottan az erényem. Nem tudom, hogy bárkivel is bántam-e egyáltalán olyan gyengéden, mint ebben a másfél napban vele. Csak Christiannak és az anyámnak mutattam olykor-olykor érzelmeket, remélve, hogy azzal majd kibírják egy évig. Szerettem ezt az oldalamat elrejteni, mintha attól félnék, hogy éppen a szeretet által sérülök majd.
– Mondjuk ma… ha itt végeztünk…
A válasz is olyan hirtelen jött, ahogy a felvetés. Nem kellett volna kimondanom, nem kellett így felgyorsítanom az eseményeket. Szerencsémre még éppen sikerült elharapnom azt a mondatot, hogy nálam is aludhat esetleg.
Nem szerettem senkihez kötődni, mert féltem, hogyha engedek az érzéseknek, akkor majd nagyon fog fájni, mikor kisétálnak az életemből. És amikor kimondta azt a szót, hogy „Portugália”, minden porcikám remegni kezdett. Tudtam, hogy el fog menni, hogy nem lesz itt örökre és akkor megint egyedül maradok. Talán csak viccelt azzal, hogy magával vinne… de ha komolyan is gondolta, sem mehettem volna vele. Szükségem volt a munkámra, hogy az anyám el tudja tartani az öcsémet, ne veszítse el a házunkat. Csakhogy hirtelen nagyon is vágytam arra, hogy vele tartsak egy másik országba, hogy új életet kezdjek és megkapjam a nekem járó boldogságot – ha egyáltalán létezett olyasmi.
– Egy északi ember nehezen bírná az ottani klímát – válaszoltam. Még rá is kacsintottam, mintha viccelnék. Valójában csak nem akartam foglalkozni ezzel az egésszel. Nem akartam elfogadni, hogy néhány hét múlva tovább is áll innen.
Inkább a mellettünk várakozó, csodás fehér állatra koncentráltam. Alig vártam, hogy felmászhassak rá, hogy érezzem az erejét. Olyan volt, mint amikor először fogtam a kezembe az íjat, nagyon-nagyon fiatalon, egyszerre volt izgató és félelmetes. Képtelen voltam elhinni, hogy meg fogom valaha tanulni, de a kíváncsiságom hajtott. Felmászni nem is volt rá nehéz… élveztem az erejét, amivel elbír mindkettőnket. Ha Bastien forrósága nem csiklandozott volna végig a testemen, talán képes is lettem volna az új élményre koncentrálni. Ehelyett csak az a kellemes bizsergés foglalta le a testem.
Imádtam, ahogy szavait érezhetem az arcomon, a füleimen. Azt kívántam, bár ne húzódna el soha és ez a perc örökké tartana. Oldalra fordultam, hogy legalább egy pillanatra találkozhasson a tekintetünk… a pillanatból hosszú, elnyújtott percek lettek s egy csók. Szenvedélyes, vágyakozó, pont mint a testem. Még az ajkai közé is sóhajtottam, ahogy megéreztem a tenyere forróságát a hasamon, a másikat pedig a combom belső felén vándorolva. Bele is mozdultam az érintésekbe, mintha türelmetlenül várnám, hogy ott simítson.
Hirtelen húzódott el. Halkan köhintett is… éreztem, hogy zavarban van. Nekem is így kellett volna éreznem, de a forróság egészen hihetetlen magasságokba emelkedve uralta a testem. Remegő kézzel igazítottam meg a ruhámat. Hülyén éreztem magam, mintha elrontottam volna valamit. Talán Bastien felé tényleg lassabban kellett volna közeledni. Valójában fogalmam sem volt, mivel általában nem udvaroltam senkinek. Engem szedtek fel a lányok, mint Sofia is tette…
– Egy kicsit kényelmetlen ez a lovaglás… – Magyaráztam, csakhogy eltereljem a figyelmemet a vágyaimról. A nadrágom úgy szorított, hogy legszívesebben letéptem volna magamról. Becsuktam a szemem és kicsit megráztam a fejemet, hátha akkor megnyugszik a testem. Nem nyugodott meg, így hátra dőltem, még jobban a testéhez simultam.
– Nem akarsz egy kicsit leszállni és sétálni?
Nyeltem egyet, de csak kiszökött egy átkozott sóhaj az ajkaimon. Megigazítottam a kabátom úgy, hogy az ölembe húzzam az anyagot és elrejtsem minden problémám forrását. Nem akartam Bastient zavarba hozni… így is éppen elég kellemetlenül érezhette magát a hevességem miatt. Igen, Sebastian, maradj csak a lágy csókoknál! Próbáltam én meggyőzni magam, de egyre nehezebben ment.
Mély levegőt vettem, hosszan fújtam ki.
– Egyébként ismerek egy nagyon jó éttermet, ahonnan rendelhetünk este kaját – magyaráztam, nem mintha ezzel el tudtam volna nyomni a bennem lüktető forróságot. – Sok hagyományos ételt lehet kapni… és persze van otthon akvavitem is, meg egy kis sör, szóval…
Remek, most meg le akarom itatni! Megint megborzongtam a saját hülyeségemtől. Tényleg le kellett szállnom a lóról, mert komolyan veszélyeztett, hogy beleőrülök abba az átkozott vágyba. Egy kicsit távol kellett kerülnöm tőle.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Csüt. Nov. 01, 2018 3:37 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Nehéz kikerülni Sebastian tekintetének a bűvköréből, hiszen mikor azzal a mélykék szemeivel felém pillant, én úgy érzem, hogy elsüllyedek benne, és a pillanat töredékében teljesen lefagyok. Kicsit bele is borzongok, mikor ennyire a hatása alá kerülök, hiszen félek engedni az érzéseimnek, mégsem tudom visszafogni őket. Csak nálam nem jönnek azok olyan könnyen... Sok évbe telt elásni mindent magamban, hiszen Will jelentette egészen eddig a csúcspontot. Ő volt számomra az első és az utolsó, nyolc év pedig rengeteg idő ebben a tudatban. Sebastian viszont mindent a feje tetejére állít, és teljesen leigáz a külsejével és a jellemével egyaránt. Miközben kattantak a gépek körülöttem még délelőtt, folyamatosan azon járt az eszem, hogy honnan eredhet ez a vonzalom. Egy napja ismerem csak, de már most képtelen vagyok másra koncentrálni, sőt, már csak a gondolatától is remegni kezdek. Mi lesz itt később? Bele sem merek gondolni...
"Nyugi"?! Jaj ne, teljesen idiótának néz! Biztos azért cirógatja a kezem, hogy hozzám vágjon mindjárt valami sértést... Nagyot nyelek, és egy kicsit el is fordítom a tekintetem, hogy zavartan az eget kémleljem inkább, s ne vegye észre, hogy mennyire zavarba hozott. Japán étterem?! Pedig nekem tetszett...
- Hát... Én... - köhintek halkan, hogy visszazökkenjek, bár a sörözgetés gondolata sem éppen segít. Nekem ez valahogy... Nem annyira stílusom. Jó, persze, néhanapján előfordul, hogy beülök pár emberrel valahova, de ez sem túl gyakori. A férfiasság ezen része kimaradt belőlem. Mindig is kicsit talán "buzisabb" voltam, hiába nem tükrözi ezt konkrétan a külsőm. Persze, hogy mondhatnék egyáltalán nemet neki? Valószínűleg minden hülyeségbe bele tudna rángatni, ha akarna, és nagyon remélem, hogy nem lesz olyan aljas, hogy ezt meg is tegye. Bár, van egy sejtésem...
Mikor azonban egy újabb ötlettel áll elő, szinte abban a pillanatban térek vissza a valóságba, s alig fejezi be a mondatát, én már hevesen bólogatok.
- Oké, nekem jó. Mikor? - sóhajtok egy nagyot a levegőbe, majd újra visszavarázsolom a mosolyt az arcomra, sőt ujjaimat az övéibe fúrom, s egészen addig nem is eresztem, amíg meg nem állunk. Közben érzem, hogy a szívemből ezernyi nyíl lövell ki, és ahogy bejárják az egész testem, teljesen lezsibbadok tőlük. Minden vágyam kettesben lenni vele a nagy fél közt, és rettentően örülök, hogy ő vetette fel az ötletet. Egy ilyen lehetőség mellett egy japán étterem tényleg hülyeségnek tűnik...
- Majd én is megmutatom a hotelt. Hangulatos kis hely, szép a kilátás. Fent vagyok a legfelső szinten. Nem akartam a diákok közelében lenni, úgyis csak elrontaná az egészet, ha ott lenne egy szobával odébb a tanár bácsi, és mindent hallana. - vigyorgok felé szélesen, miközben végigcirógatom a tenyerét. Már most hiányzik a csókja, mi lesz velem, ha ez a nap is véget ér...
- Mellesleg elküldtem a szerződést, és azt mondták, vigyelek magammal vissza Portugáliába. - mosolygom felé kacsintva, direkt nem gondolva a mögöttes tartalomra, mi szerint egyszer le fog telni ez a hónap is. Ám az még olyan messze van, kár lenne ezen agyalni, az csak mindent elrontana.
- Eléggé nagy hiány van amúgy nálunk. Egyre kevesebb a tanár is, a segédekről pedig ne is beszéljünk. Én is Amerikából mentem Portugáliába... - nem is mentem, inkább menekültem az első géppel, amivel csak tudtam. S bár eddig gyötörtek a gondolatok, idegesített a zsebemben rezegő telefon, de Ő úgy látszik, sok mindent képes megszüntetni. Csak el ne felejtsem visszakérni nap végén a mobilt, biztosan megérkezett az üzenet, amit várok pár napja. Meg még sok másik, amikre nem vagyok kíváncsi.
Most talán még nagyobb melegség lesz úrrá rajtam így, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Ezt pedig a hangja még inkább csak fokozza, s úgy kezd zakatolni a szívem, hogy ha nem csillapítom hamarosan, biztosan kiszakad a helyéről. Jobban szereti, ha ő irányít? Azt mondjuk én is szeretném...
- Hmm, tényleg? - sóhajtom a szavakat szőke tincsei közé, alsó ajkam pedig beharapom, ahogy végignézek rajta hátulról. Ez a fekete farmer igazán jól áll neki, s most örülök, hogy nem látja az arcom, és azt, hogy milyen illetlenül vizsgálom. Mikor azonban megragadja a kezem, hogy közelebb húzza magához, talán kicsit jobban elnyújtom az újabb sóhajt, mint kellene, s már-már túlságosan vágyakozóra sikeredik.
- Nem is tudom, kipróbálhatjuk... - hajolok előrébb, majd kezem arcára simítom, s magam felé fordítom oldalra. Tekintetünk újra találkozik, ám olykor a fekete szemeim ajkaira szöknek, melyek után iszonyatosan vágyakozom. S ahogy Őt figyelem, lassacskán valami sunyi mosoly kúszik arcomra, s a pillanat erejével váratlanul megcsókolom. Ez viszont nem éppen érzékire sikerül, inkább nevezném türelmetlennek és forrónak. Hirtelen el is önti a vágy az eszem, s miközben nyelvem vadul szökik át a szájába, úgy az arcán pihenő kezem lejjebb csúszik, hogy lassan beússzon a kék pulcsi alá. Lassan cirógatom végig a hasát, s teljesen beleremegek az érintésbe... Mindenféle perverz, illetlen, és bűnös gondolat bukkan fel a fejemben, hogy mit csinálnék vele most azonnal... A combján levő kezem is akaratlanul útnak indul, s a belső részén haladva lassan kezd közelíteni egy igazán érzékeny ponthoz. Ám mielőtt még odaérne, hirtelen észhez térek, hogy milyen rohadtul illetlen vagyok, így gyorsan elkapom a kezem, s felsője alól is kihúzom. Sőt, a csók is abbamaradt, s egy zavart köhintéssel húzódok vissza a helyemre.
- Hát ez bejött... - súgom felé halkan, de a vigyort nem tudom eltüntetni, még így se, hogy teljesen zavarba jöttem. Egyáltalán nem szoktam így viselkedni, még régen is, mikor egy-egy meleg bárt meglátogattam, akkor is úgy kellett "felszedni", ami egyáltalán nem volt egyszerű, hiszen szerettem magam kéretni. Mint valami ártatlan kislány, akinek udvarolni kell... Ez mára sem tűnt el, bár tény, hogy Sebastian túlságosan is megbolondít, s nagyon nehezen tudom visszafogni magam mellette. Bárcsak eltűnne ez az egész ostoba elfojtási kényszer, mennyivel egyszerűbb lenne az életem...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Okt. 29, 2018 6:48 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Mintha egy hatalmas gát szakadt volna át azzal, hogy ajkaink finoman egymáshoz simultak. Imádtam az érintéseket, a finom simításokat, a kezét a derekamon, ami szorosan tartott. Éreztem, hogy ő is erre vágyna, csak talán nem mert kezdeményezni. Micsoda kis bolond, szegény… hiszen azóta ezt terveztem, hogy megpillantottam a kapuból kilépve. Talán ez volt az igazi üdvözlés, távol mindenkitől, a mi időnk... amikor igazán mi lehetünk. Nem akartam, hogy elhúzódjon, még többet akartam érezni ajkainak forróságából. Nem érdekelt, hogy ezzel az én testem is felmelegszik, hogy nem fogok tudni tovább harcolni ellene. Egyszerűen csak átadtam magamat azoknak a vágyaknak egyetlen röpke pillanatra. Hagytam, hogy megszűnjenek a problémák és más nem maradjon, csak mi.
Finoman húzódtam el tőle, mintha azzal sem akarnám megszakítani a pillanatot. A csók még mindig ott égett az ajkaimon, ahogy sötét szemeibe néztem. Még nyeltem egy is egyet, mielőtt halovány mosoly jelent meg az arcomon. El lettem volna ott ácsorogva, hosszú pillanatokig bámulva őt.
Aztán a mosoly vigyorrá vált, mikor meghallottam a randira hívás szövegét. Persze nem magával a gondolattal volt bajom, hiszen én is szívesen mentem volna el ide vagy oda… de japánétteremben két fickó… ennél buzisabb dolog eszébe sem juthatott volna. Mégis finoman érintettem meg a kezét, ujjaim az ő ujjaival játszottak.
– Nyugi. – Cirógattam közben finoman a bőrét. Furcsa volt, hogy nem valami őrült vadállat szakadt ki belőlem, aki fejéhez vágta, hogy te teljesen hülye vagy. Persze a gúnyt még így sem tudtam volna kiölni a hangomból, de talán neki nem tűnt fel. – Inkább együnk valami hagyományosabb kaját. Jöhet hozzá egy jó adag sör is… Mit szólsz?
Miért akarok én mindent férfias külsőbe öltöztetni? A gondolat beúszott minden addigi elé és éreztem, hogy elvörösödök. Dühös voltam, főleg magamra… nem értettem, miért kellett ez a szégyenérzet. Életemben először szelídített meg valaki a bennük rejlő hasonlóság révén… én még is javítani akartam rajta, olyanná tenni, amilyen én igazából vagyok. Bastien csókjainak persze megadtam magam, mintha nem is Sebastian Mogorva Berg lennék.
– Ó… ez az! Gyere hozzám és nézzünk filmet. – Nem is értem, miért lettem ilyen lelkes. Főleg, mert az emberek általában valamilyen céllal hívnak meg embereket. – Közben persze ennénk… szóval… – Tettem hozzá valami béna magyarázatnak. Ebből mondjuk legalább annyit sejthetett, hogy egyedül élek.
Örültem, hogy inkább a lóra került a hangsúly. Nem szívesen szerepeltem volna tovább a magam megmagyarázhatatlan, bolond kis gondolataival, amik nem voltak többek kusza érzések által keltett kérdéseknél. Szerettem volna megfogalmazni mindent, ami bennem van, remélve, hogy talán egyszer elmondhatom Bastiennek, ha már megszoktam őt igazán.
Felhúzódtam a lóra, pontosan úgy, ahogyan mondta és meglepően könnyedén kerültem a nyeregbe. Egy picit előrébb húzódtam, hogy felférjen… de még ott sem volt, testem már is beleremegett a forróságba, ami alapvetően belőle árad. Csakhogy akkor jött a valódi forróság, amikor körbe öleltek a combjai hozzám simult a teste a szűk kis felületen.
A tenyere a kézfejemre simult és közelebb húzódott hozzám még inkább. Aprócska csók, finom érintésék. A leheletét éreztem a nyakamon. Sóhajtás szakadt fel belőlem, ahogy megérintett a csípőmet.
– Pedig jobban szeretem, ha én irányítok… – Leheltem előre a szavakat.
Hozzásimultam. Hangosan vettem még egy levegőt. Tetszett, ahogy a testünk is érintkezik, ahogy lassan megindul alattam a gyönyörű, fehér állat. Hallgattam, ahogy patái finoman ütköznek újra és újra a földnek. Egy-egy kőre lépve még hangosabbá vált. Tetszett a monotonitás ebben, megnyugtató volt és békés.
– Ha a te szemedbe nézek, akkor megvadulsz? – kérdeztem. Egyik kezemmel megragadtam a csípőmet szorító kezet és jobban a combomra húztam. Még finoman irányítottam is, hogy cirógasson és érezzem melegségét.
– Mert én megvadultam, mikor te néztél az enyémbe…
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Okt. 28, 2018 11:05 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Az a forró érintés még azután is ott ég a levegőben, hogy a taxi már rég a távolban zúg, sőt, még akkor is érzem, mikor épp a tulajdonossal beszélek. Rá kellene figyelnem, de alig vagyok képes felfogni a szavait, s visszagondolva talán a felét sem jegyeztem meg annak, amit mondott. Tegnap még nem is sejtettem, hogy ekkora hatással lehet rám Sebastian, ám ahogy a jelleme, az arca, az ajkai, s egész lénye egyre jobban leülepedett bennem, annál inkább kiszorított minden mást. A fotózáson is megjegyezték, hogy olyan, mintha a felhők közt járnék egy másik világban, távol mindentől. Általában könnyedén varázsolok kifejezéstelen arcot magamra, hiszen hosszú évek munkájába telt elrejteni az érzéseimet, de a mai minden, csak nem kifejezéstelen... S most talán nem is akarok semmit sem elfojtani. Mellette nem...
Az állat békésen és lassan lépked mellettünk, mit sem törődve azzal, hogy idegenek vagyunk számára. Mikor Sebastian kezébe átadom a kantárt, akkor is csak egy pillanatra néz kérdőn felénk, aztán egy arra röppenő madár hamar eltereli a figyelmét. Látom a kételyt a szőkeség arcán, ezt pedig szavai is tükrözik, ám az én arcomra csak egy kellemes mosoly ül ki, s mikor átlépek a másik oldalára, kicsit közelebb húzódok hozzá, majd kezem a vállára helyezem.
- Nem lesz semmi gond. Bízz bennem... Csak a szemébe ne nézz, mert attól megvadul! - olyan közel hajolok hozzá, hogy ajkaim enyhén érintik a fülét, de olyan szélesen vigyorgok közben, hogy szinte még a hangomon is lehet hallani. A parfümje megcsapja az orrom, s mikor homlokomat kezdi csiklandozni a haja, még egy halk sóhaj is felszökik belőlem. Teljesen a hatása alá kerülök, s mielőtt megint arcomra telepedne a pír, elhúzódok tőle, de séta közben elég sokszor simul az övéhez a karom.
- Nagy és veszélyes... Chh... - forgatom látványosan a szemeim, s bármennyire is erőlködök, semmi frappánssal nem tudok visszavágni. Belőlem sosem jöttek ilyen spontán a szurkálódások, s inkább nem mondok semmit, mielőtt még jól lejáratnám magam Sebastian előtt. Láthatja, hogy zavar a csipkelődése, de egyáltalán nem a szó szoros értelmében, hiszen még mindig mosolygok. Leginkább az nem tetszik, hogy Ő képes arra, hogy ilyen egyszerűen "eltiporjon" engem, a határozott tanárt, akinek ez az éne most valahol nagyon messze kóborol. S mikor épp próbálnám megkeresni valahol tudatom mélyén, akkor érzem meg ujjait a karomon. Elkerekedett szemekkel, szinte lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy keze az arcomra simul, s mikor közelebb hajol, úgy én már ösztönösen karolom át derekánál és hátánál, s úgy olvadok bele a csókjába, mintha ez jelentené számomra a megváltást. Nem mondanám hevesnek részemről, inkább érzékinek és lassúnak, mintha csak nem akarnám, hogy véget érjen ez a csodás pillanat. Ahogy pedig végigsimítok hátán, kitapintva gerincének édes vonalát, akkor tudatosul bennem igazán, hogy megint Ő csókolt... Én vagyok az Ő karjában, mintha csak valami vágytól fűtött álomba lennék. Sosem voltam kezdeményező típus, de talán ez nem a saját hibám, hiszen mióta meglátta a családom a jeleket, hogy a fiúkhoz vonzódom, azóta ásták el szép lassan bennem az érzéseim. Egy vallásos család meleg tagjaként szörnyen nehéz... Szörnyen nehéz volt úgy érvényesülni, hogy senki sem volt mögöttem, aki támogatott volna. S hogy ne érjen még több csalódás, így hát hagytam mindig, hogy sodródjak az árral, s nem kezdeményeztem. Sebastian viszont... Teljesen elsöpör a jellemével és ezzel a határozottsággal, s minél hosszabban csókol, annál inkább érzem, hogy erőt tudok meríteni belőle. Ez nem egy álom, nem egy mesés illúzió. Megragadta a szívem, s hatalmasat facsart rajta...
- Igen... Örülök, hogy eljöttél velem. - lehelem a levegőbe, közben pedig finoman végigsimítom a karját. Hiába húzódik el, valahogy olyan természetesnek hat az egész, hogy még a pír is a szeplőim mélyén marad, s csak elmosolyodom. Persze, a forróság egyre inkább emészt belülről, de már tudom. Ő is akar engem...
- Én szívesen megismernélek közelebbről is... Igazából terveztem egyik este, hogy meglátogatom az egyik japán éttermet. Nincs kedved velem tartani? Beszélgetnénk kicsit, meg ilyenek... - ez még tőlem is igazán konkrét és váratlan lett, de igyekszek tartani magam. Ez a második csók nagy bátorságot adott nekem, s nincs is szükségem több jelre. Mire várjak hát? Beszélgetni akarok, meg ilyenek...
- Persze, nem szeretném lefoglalni minden estéd, szóval nekem akár a jövőhét is jó, vagy bármikor, amikor neked is. - természetesen van bennem egy apró rettegés, hogy nemet mond, vagy rossz ötletnek tartja, mégis feléledt bennem az a bizonyos reménysugár, mely Will halálával teljesen eltűnt. Will... Nem halványul az emléke bennem, hiszen tudom, hogy az arca még ötven év múlva is ugyanúgy előttem lesz. Inkább átalakul, s mosolyogva húzódik vissza, hogy teret adjon Sebastiannak.
- A múzeum körül laksz amúgy? Családdal esetleg, vagy egyedül? - pillantok felé kíváncsian, mikor áthaladunk az egyik kanyaron, s a fák takarása után kiérünk egy széles rétre. Valójában semmit sem tudok róla, hogy ki Ő, mi Ő, de mindent tudni akarok. Hogy érez, mit gondol, mi a múltja, a jelene, a jövője. Mindent...
- Itt szerintem jó lesz. Akkor kezdhetjük? - mosolygok felé, majd közelebb lépek hozzá, s elveszem tőle a kantárt, ha még nem gondolta meg magát. Kicsit kihúzom magam, hogy hatásosabb legyen a magyarázásom, majd a kengyel felé biccentek.
- Ott kapaszkodj meg erősen. Mivel a bal oldalán állunk a lónak, így te is a bal lábad tedd ide bele... Majd húzd fel magad, enyhén dőlj a hátára, és lendítsd át a jobb lábad is. Majd csusszanj előrébb, mert én is mögéd ülök. - mutogatok, de a végén elvigyorodok. S ha azt csinálja, amit mondtam neki, akkor gond nem is lehet.
- Azért ideállok, hogy elkapjalak, ha leesnél. - még szélesebbre húzódik mosolyom, s még egy halovány gúnyt is érezhet a hangomban. Persze, valójában komolyan gondoltam a szavaim, s mereven figyelem minden mozdulatát, hátha véletlenül rosszul lép, vagy elveszti az egyensúlyát, hogy akkor rögtön segíthessek. Nem azért, mert ügyetlennek tartom, csak a szívemen viselném, ha valami baleset érné.
Ha sikerül rendben felülnie, úgy én is ezzel a mozdulattal szállok fel a lóra, s könnyedén csusszanok be mögé. A hely kissé szűkös, de így most... Pont jó... Nem is a kantárt ragadom meg, hanem váratlanul Sebastian kezére simítom a sajátom, ráfogok a kézfejére, közelebb húzódok hozzá, majd kicsit előrébb hajolva a ló fehér szőrébe merítem a tenyerét.
- Régen, mielőtt elindultam, mindig hagytam magamnak pár pillanatot, hogy ráhangolódjak az állatra. Csak érezd a kezed alatt... Tudd, hogy ő irányít, s Te csak annyit tehetsz, hogy bízol benne... Érzed már? - lehelem nyakára a szavakat igazán érzékien, s annyira magával ragad a pillanat, hogy ajkaim haloványan megérintik bőrét, s egy apró csókot lehelek rá. Kezem közben visszaszökik karján, majd könyökénél elválik, s finoman megragadom csípőjét úgy, hogy két ujjam combján feküdjön. Másikkal hátán cirógatok végig, majd azt is ugyanebbe a helyzetbe teszem.
- Indulhatunk... Csak rántsd meg enyhén a kantárt, és amerre húzod, arra fog menni... - suttogom halkan, majd egy utolsó kicsiny csókot lehelek füle alá, s lágyan megszorítom csípőjét. Érezheti maga körül a combomnak is a szorítását - s nagyon kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem el az eszem, s mást ne érezzen meg hátul - , ugyanakkor ott él a szabadság is, hiszen én csak egy támaszték vagyok, most Ő irányít. Nem csak a lovat, de engem is...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Okt. 27, 2018 10:03 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Nem tudom hányszor simítottam el a gyűrődéseket a ruhámon, míg kiértem. Nem tudom, hogy valaha is érdekelt-e a külsőm ennyire, most még is – mint egy tinilány – háromszor-négyszer bámultam meg magam a telefonom sötét képernyőjébe, ellenőrizve jól áll a hajam. A galléromat sokszor húztam az orromhoz, hogy vajon elég jó illatú vagyok-e. Csak akkor kaptam észbe, mikor megpillantottam Bastient kipattanni a taxiból. Ő lazábban volt felöltözve és mintha a mosolya is felszabadultabb lett volna, mint legutóbb.
– Igen, sokkal nagyobb és sokkal félelmetes vagy, mint amihez szoktam – válaszoltam. Talán egy csepp irónia is felcsendült a hangomban, majd egy széles vigyor is kísérte azt.
Azt akartam mondani, hogy szívesen lennék a diákja és tőle bármilyen tanítást áhítattal fogadnék. De nem jött szó az ajkaimra. Inkább hozzá értem, élveztem a tenyerem alatt a bőre forróságát, ami még a ruhán keresztül is átütött. Egy pillanatra egészen belevesztem minden mélységébe az érzelmeknek. Aztán jött a felismerés, hogy talán ezt még nem kellett volna… fogalmam sem volt, mit is teszek. Csak az ösztöneim ragadták meg a csuklóm és tették éppen oda. Lemerevedtem. Nem tudtam, mit kellene tenni, hogyan kéne kibújni a helyzetből. De aztán, Bastien simított végig a kézfejemen, ragadta meg ujjaimat és kezdte maga felé húzni. A szívem vadul kalapálni kezdett, nem tudtam elhúzódni, még talán levegőt venni is elfelejtettem. Csak figyeltem a mozdulatot és nem tudtam, mi lesz ennek a vége… máskor vadul elhúzódtam volna és valami sértést is hozzávágtam volna talán. Ezúttal nem tudtam megszólalni és ha a sofőr nem közli, hogy megérkeztünk, valószínűleg hagytam volna, hogy tegyen, amit akar.
Elvörösödtem, ahogy elkaptam a kezemet tőle. Vadul rontottam ki a taxiból, hogy a hűvös levegőből mélyet szippantsak. Le kellett gyűrnöm a bennem kavargó érzéseket, mielőtt újra Bastien szemébe néztem. Addigra már messze is került a taxi és az a kedves mosoly az arcán került elő újra.
Egyetlen szó nélkül követtem és figyeltem. Nem értettem a lovakhoz, de éppen csak egy kicsit rettentettek meg. Láttam, ahogy Bastien kiválasztja a legnagyobb, fehér állatot, finoman simít rajta végig, de én még tartottam a távolságot.
– Majd összeszorítom… – Leheltem szinte a szavakat, kicsit közelebb lépve az állathoz. A kezeimet inkább a zsebembe rejtettem, hogy még véletlenül se kelljen érintenem. Csak vártam, figyeltem, megszoktam.
Ahogy kiléptünk az épületből, szinte számoltam a lépéseket, hogy távolabb kerüljünk végre az emberektől… a helytől. Csak Bastiennel akartam lenni, a testem úgy izzott a forróságtól, hogy alig tudtam másra gondolni, mint az ajkaira. Csókolni akartam, imádni akartam, ölelni. Belevörösödtem a gondolatba megint. A szívem annyira hevesen vert, hogy azt hittem, menten kiszakad mellkasomból. Már régen nem figyeltem a mellettünk lépkedő állatra vagy éppen a környezetre.
Csupán akkor tértem kicsit magamhoz, mikor megragadta a kezem, magához húzta. Tenyerem alatt éreztem dobbanó szívét, majd a kantárt.
– Nem vagyok róla meggyőzve, hogy ez a legjobb módszer a megszokásához… mármint én nem értek a lovakhoz… – Dadogtam, mint egy idióta. Hova a fenébe tűnt az a magabiztos Sebastian, aki tegnap még levénemberezte? Képtelen voltam ellenállni neki, mintha valami hülye mágnes lenne, ami magához vonz és nem akar engedni. Nem kellett volna csókolnom, nem lett volna szabad. Csak elvette a józan eszem.
– Nem is vagy olyan félelmetes – mondtam az állathoz közelebb lépve. – Sokkal kedvesebb vagy, mint egy nagy és veszélyes ember… – Elvigyorodtam, de aztán Bastien felé fordultam és megálltam. Elkaptam a karját, hogy felém forduljon.
A szabad kezemet az arcához vezettem, ujjaim beletúrtak a hajába és közelebb húztam magamhoz. Még így is egy kicsit lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Nem tudtam, miért nekem kellett megint lépni, miért nekem kellett megint a hevesnek, a meggondolatlannak lenni… de el akartam merülni abba a forróságba. Nem érdekelt, ha bárki is meglátja – bár erre azért meglehetősen kicsi volt az esély. A nyelvem vadul siklott át ajkai közé és csak táncra akarta hívni az övét. A pillanat nem tartott sokáig és én finoman húzva az állatot indultam meg tovább.
– Jó itt kint, kettesben… vagyis hármasban… – Pillantottam a lóra.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Okt. 22, 2018 1:41 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Annyira izgatottan vártam ezt a mai délutánt, hogy végre újra körbeölelhessen Sebastian egésze, hogy mikor megpillantom a kapuban, érzem, hogy kezdek felolvadni. Kezd lecsepegni rólam az a vastag jégfal, mely azonnal visszanőtt, ahogy beültem tegnap este a taxiba. Az Ő különleges kisugárzása leolvaszt rólam mindent, amit már nyolc éve építgetek magamban, s amit Sophia talán a kétszeresére növesztett. El kellett rejtenem magamban az utálatot, a gyűlöletet, a megvetést, hiszen ha önmagamat adtam volna, az mindent romba döntött volna. Mint gyermekkoromban. Nem voltam lázadó, nem akartam kitűnni a tömegből, sőt pontosan olyan boldog életet akartam, mint ami mindenkinek volt körülöttem. Ez azonban erőtlen sóvárgás maradt egészen huszonöt évig. Egészen mostanáig...
- Az jó, legalább nyugodt volt a napod. - mosolygom felé, mikor mindketten beszállunk az autóba. A középkorú sofőr már indul is tovább, a végső úti célt korábban megadtam neki. Megint olyan közel vagyunk egymáshoz... Többször pillantok felé, ám most túl sokáig nem tudom állni a szemkontaktust, és ilyenkor mindig egy apró mosollyal kapom el a tekintetem.
- Én is nagyobb vagyok nálad és a félelmetesebb. - vigyorgom felé magam is, halkan sóhajtva édes mosolya láttán. Szívem szerint megérinteném arcát, hogy érezzem forró bőrét, majd kitapintanám ajkainak szegletét, mellkasának vonalait, hasának rezdüléseit, és még lejjebb és még lejjebb... Bastien, embereld meg magad! Észre sem veszem, hogy tekintetem is követi gondolataim útját, úgyhogy gyorsan inkább mintha mi sem történt volna, szemeimet az ablakon túlra függesztem, mintha csak a tájat nézném.
- Ma te is a diákom leszel, és úgy érzem, hogy meg kell tanítanom neked, hogy mi az a tisztelet, a rend és a fegyelem. - biccentek határozottan, s próbálom felvenni a szigorú tanár tekintetem, ami pár pillanat erejéig ugyan sikerül is, de a kacsintását látva ismét apróra zsugorodok össze, s ha nem fogom vissza magam, még egy erőtlen kuncogás is feltör belőlem. Ám ez nem érkezik, tartom magam, hiszen egy harmadik személy is ül az autóban. Már várom a pillanatot, hogy kettesben legyünk újra... S mikor ez átfut gondolataimon, hirtelen megérzem Sebastian kezét a combomon. A levegő ekkor azonnal megakad bennem, szemeim elkerekednek, s csak mereven bámulok magam elé, valahova a sofőr feje mellett ki az ablakon. Tekintetem persze gyorsan helyet vált, olykor a visszapillantóba is kénytelen vagyok nézni, hogy lát-e minket, ám a férfi mit sem érzékel a hátul zajló eseményekből. Bal kezem enyhén ökölbe szorul mellettem, ám a másik... Annak nem tudok parancsolni, s lágyan simul rá Sebastianéra. Felé még mindig képtelen vagyok nézni, hiszen tudom, hogy lángokban állna az arcom, így mintha épp mi se történne, úgy figyelem szótlanul az utat. Valójában fel sem fogom, hol vagyunk, mi mellett haladunk el... A szívem hamarosan úgyis kiugrik a helyéről, különösen akkor, mikor enyhén megfogom a kezét, s elkezdem magam felé húzni a combomon nagyon lassan, alig észrevehetően... A másik öklöm már érzem, hogy megremeg, s még nyelnem is muszáj, hogy ne vesszek el teljesen Sebastian közelségében. Te jó ég, de mégis mit művelek... Nem vagyok illetlen, sosem voltam, de most képtelen vagyok megállítani a mozdulatot, s ha nem hallanám meg hirtelen a sofőr hangját, nem is tudom, meddig lennék képes elmenni. Hát ennyi mindent fojtottam volna el?
- Megérkeztünk! - mondja lelkesen, s ekkor már tényleg találkozik a tekintetünk a visszapillantóban. Pánikszerűen húzódom el és kotrom elő a zsebemből a pénzt, majd sietősen szállok ki, s egészen addig bámulom az autót, míg el nem tűnik a fák takarásában. Ekkor a szőkeség felé vigyorgok, majd megindulok az épület irányába, ahonnan épp ekkor lép ki egy bajszos férfi. Lelkesen üdvözöl minket, majd elvezet az istálló felé.
- Nézelődjenek bátran, és szóljanak, ha sikerült választani. - jegyzi meg nekünk, majd a telefont a füléhez emeli, s a számomra ismeretlen dán nyelven kezd hadarni. Nagy sóhajjal indulok hát meg középen, s a két oldalt mocorgó lovakat kezdem fürkészni. Ekkor pillantok meg a végén egy csodát...
- Az, ott! - egy hatalmas, fehér kanca felé mutatok, s átszellemülten igyekszek is hozzá. Megállva előtte csodálni kezdem a méreteit s a szépségét, majd kezem óvatosan a szeme alatti részre siklik. Ő lágyan simul bele tenyerembe, mire én szélesen elmosolyodok, és váratlanul Sebastian elé lépek.
- Lehet, hogy nagy falat lesz neked elsőre, úgyhogy kicsit erősebben kell majd összeszorítanod a combod. De ne aggódj, ma végig mögötted leszek... - suttogom halkan közel arcához, s még kacsintok is egyet szavaim végén, ami még engem is meglep. Újra elönt a forróság, s talán még melegem is lesz, pedig aztán nem épp egy nyári nap közepén vagyunk...  Ha pedig beleegyezik a választásomba, avagy ragaszkodik egy másikhoz, bárhogy is legyen, visszalépek a bajszos férfihez, s közlöm a választást, mire amaz kinyitja nekünk a rácsos ajtót, ellenőrzi a nyerget, s igen csak lazán a kezembe nyomja a kantárszárat.
- Csak kopogjanak be a másik épületbe, ha visszaértek. Este tízig vagyunk nyitva, majd addig próbáljanak visszaérni. - biccent egyet felénk alig felpillantva a telefonjából, azzal hátat fordít, s már el is tűnik. Lágyan simítom meg végül a ló nyakát, azzal ha Sebastian is készen áll, akkor indulhatunk kifelé.
- Majd ha nyugodtabb helyre érünk, akkor felszállunk. Addig is legalább szokjuk kicsit a társaságát. De tudod mit? - váratlanul megragadom a kezét, enyhén a mellkasomhoz húzom, majd átcsúsztatom neki a kantárt, amit ha megfog, én hátrálni is kezdek, s átcsusszanok a szőkeség másik oldalára.
- Vezesd te. - mosolygom felé, mikor rátérünk egy kisebb földútra, mely a mezők és a közeli erdő felé vezet. Néha magam mögé pillantok, de csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg távolodik tőlünk minden, s végre újra kettesben lehetünk a természet lágy ölén...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Okt. 21, 2018 5:05 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Kezdődhetett volna ennél nehezebben ez a reggel? Ilyen gondolatokkal a fejemben rohantam végig az utcán, ami a múzeumhoz vezetett. Lekéstem a korai járatot, ami rendszerint megállók nélkül vitte el egészen az épületig… na igen, nem a kelés idejével volt a gond, hanem az indulásig eltelt órácskával. Ugyanis valahol a kávé és a reggeli zuhany között kikapcsolt az agyam. Az előző éjszakai csillagfényre, a forróságra és az apró érintésekre gondoltam, ahogy az eget figyeltem, amint a nap első sugarai rózsaszínre festették a felhők alatt.
Már korábban is sejtettem, hogy a saját nemem érdekel jobban. Sőt, meg is fordult a fejemben, hogy próbálkozzak ilyen jellegű ismerkedéssel, de elszállt a bátorságom. Inkább megmaradtam a „normálisság” biztonságában, jól tudva, hogy nem bírom a veszteségeket. Sofia ugyan közel került hozzám, de sosem olyan értelemben, hogy ne egyetlen vállrándítással viselném a távozását. Szabad volt ő is és én is, mintha a kapcsolatunk nem lenne több egyszerű szimbiózisnál. Csak a testi vágyak levezetésére volt szükségem rá, ő meg nem tudom… azt hiszem ugyanígy gondolta.
A munkát is nehezen kezdtem meg. Szétszórt voltam és az első bemutató alatt kétszer ejtettem el ugyanazt a nyilat. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, mert a zsebembe rejtett telefonról is Bastien jutott eszembe. Talán azért aludtam olyan jól, mert magamhoz öleltem és az ő melegségét éreztem még álmomban is… holott a készülök nem volt több egy érzéketlen eszköznél. Csakhogy ki tudja, már mióta cipelte magával… ki tudja, mióta tartozott hozzá. Basszus, ne szentimentáliskodj! Ezt morogtam magam elé, mikor a délutáni pihenőnél a kezembe vettem a telefont. Csak bámultam magam a sötét képernyő visszatükröződésében. Azon kezdtem inkább elmélkedni, mit tennék, ha megszólalna, mit tennék, ha a családja keresné, mint tegnap… az ujjaim hirtelen erősebben kezdték szorítani a fémes felületet, majd a következő mozdulattal eldobtam. Hozzá vágtam a kávézó padlójába. Hatalmas csattanás következett, majd darabokra esett.
– Sebastian! – Asger hangját hallottam meg a kávézó másik végéről. A szemem sarkából láttam, ahogy felém rohan. – Mit művelsz?
–Huppsz… elejtettem… – A hangom érzéketlennek tűnt. Át sem gondoltam, mit fogok mondani Bastiennek. Nem is érdekelt… meg voltam róla győződve, hogy felszabadítottam minden kötöttségéből és jót tettem.
– Ja, persze! – Magyarázott a barátom, miközben összekaparta a földről az alaposan összetört készüléket. Odatette elém az asztalra, az üres kávéscsésze mellé. Ellenőriztem, hogy lehet-e még valamit kezdeni a telefonnal, sőt a biztonság kedvéért még egyszer az asztal széléhez csaptam.
– Elijeszted a vendégeket! – Tette hozzá suttogva.
A délután békésen folytatódott. Egy-két német turistával próbáltam szót érteni. Aztán az öltözőben felvettem a másik ruhát… egy csinosabbat, egy olyat, amiben még Bastien sem tagadna le, de azért megfelelő bármilyen tevékenység űzésére. Az elmúlt időszakban nem sokszor húztam feszes fekete farmert, de azt a sötét kék, kötött pulcsit sem nagyon rángattam magamra. Legalább háromszor mostam meg az arcom, majd fésültem át ujjaimmal a szőke tincseket. Késve indultam ugyan ki, de Bastien is éppen akkor pattant ki egy taxiból. Éppen csak kiszúrtam abból a távolságból. Fel akartam emelni a karom, hogy intsek neki, de hirtelen a vállamba nyilallt a fájdalom. Mégsem hagytam, hogy eltorzuljon az arcom. Nem akartam felizgatni, hiszen előző nap is azonnal meg akarta oldani a problémámat. Most viszont tetszett az a mosoly, azt akartam, hogy ott maradjon az arcán… hogy nekem is segítsen ellazulni.
Még mindig félénk voltam és gyáva, amit szigorúság és ridegség mögé rejtettem. Azt kívántam, bár ki tudnám mutatni az érzéseimet, bár olyan lennék, mint ő… hogy az én arcomon is vigyor jelenjen meg, hogy legalább rávegyem magam egy ölelésre, de valójában rettegtem. Rettegtem, hogyha meglátja, mit érzek, akkor kinevet és elmegy. Nem bírtam volna megint veszíteni.
– Szia!
A hangom olyan volt, mintha tegnap semmi sem történt… mégis, ahogy találkozott a tekintetünk, éreztem a változást. Forróság futott át rajtam, a szemeimet zavartan sütöttem le.
– Öhm… – Nyögtem ki nagyot nyelve. Talán ha nem kérdezi meg, hogy indulhatunk-e még sikerül még valami hülyeséget is hozzá fűznöm, amitől aztán csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. A telefont sem lett volna szerencsés felhozni.
Csak bólintottam és beültem a taxiba. Figyeltem, ahogy ő is ugyanazt a mozdulatot megteszi és éppen csak felé fordultam… nagyon szerettem volna megbámulni, az ujjaim szinte bizseregtek azután, hogy ezúttal én érintsem meg őt. Az agyam persze lázasan próbálta felfogni azt, amit a lovardáról és az íjászatról mondott, de addig nem sikerült, míg újabb kérdésével nem rángatott ki a töprengésből.
– Semmi extra nem volt… – Csak ripityára törtem a telefonod, szándékosan… ezt kellett volna mondani, ehelyett csak egy elégedett vigyor ült ki az arcomra. Végre sikerült kicsit ellazulnom, annyira, hogy közelebb is húzódtam hozzá.
– Lehet, hogy félek a lovaktól. – Magyaráztam. – Sokkal nagyobbak nálam és félelmetesek… – A vigyor még szélesebbre húzódott a képemen, annyira, hogy az első két fogam között tátongó szünetet is tökéletesen kivehette. Valójában csak vicceltem… hiszen én nem félek semmitől, legalábbis látszólag. Ezt próbáltam Bastiennel is elhitetni, még ha ő valószínűleg át is látott a szitán. Az a szabadkozás a csók után lebuktatott nyilván.
– Szóval kell egy vénember, aki megvéd – mondtam. Még rá is kacsintottam, szinte észre sem véve, hogy kezem ösztönösen siklott a combjára. Sosem engedtem el annyira magam senki társaságában, hogy ennyire felelőtlenül kimutassam az érzéseimet. A felismerésre persze eltűnt a derűsség az arcomról. Csak bámultam a saját kezemet, kissé tátott szájjal.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Okt. 19, 2018 9:55 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Mr. Benward, odabent van? - érzékelem a kopogást és a hangot, de pár pillanatig képtelen vagyok magamhoz térni. Nehezen tudom elűzni a kellemes álomképeket, melyek annyira magukkal ragadtak, hogy kiszorították a tudatomból a kötelességeimet. Hallottam az óra halk zakatolását egy ideje, de azt "még egy perc" felkiáltással ki is nyomtam egyből. Most megint átfordulnék a másik oldalamra, de ekkor hirtelen szertefoszlik a rózsaszín köd, s visszatérek a valós világba. Váratlanul tudatosul bennem, hogy ma van a fotózás, és el fogok késni...
- Igen, itt vagyok, egy perc és megyek, várjatok meg lent! - szólok ki, majd gyorsan a szekrényhez ugrok, előkapok egy kékes inget és egy fekete farmert, megfésülöm a hajam, gyorsan lemosom az álmot az arcomról, s a holmimmal együtt már rohanok is lefelé.
- Mehetünk! - öt diákkal karöltve végül felszállok a buszra, s megpróbálom kihasználni azt a röpke egy órácskát, míg megérkezünk a helyszínre. Fejem az ülésnek döntöm, s csak bámulom ábrándosan a tájat. Nehéz nem Sebastianra gondolni... Az a tegnapi csók mindent megváltoztatott. Mindent... S eddig ugyan izgatottan vártam a fotózást, most inkább a végét várom ugyanilyen lelkesedéssel, hiszen akkor végre újra láthatom majd Őt.
Már odahaza Amerikában is elvállaltam, hogy modellt állok pár fotó erejéig, s most pár diákomat is sikeresen be tudtam juttatni. "Művészet". Egész egyszerűen e téma körül fog zajlani minden, s nagyjából meg is kaptam, hogy milyen jellegű képek fognak majd készülni, mégsem igazán tudom, hogy mire számítsak, s jelenleg valahogy nem is túlságosan érdekel. Csak legyen már délután...
Az út elröppen, s mire feleszmélek, már egy székben ülök, s épp valami fehéres alapozót kennek az arcomra, miközben a hajam is hasonló színűre festik. Elmerengve figyelem csak a kék szemű, barna bőrű lányt, ki alig bírja eltüntetni az arcáról a kellemes mosolyt.
- Miért mosolyogsz? - kérdem tőle lágyan, azon töprengve, hogy vajon Sebastian mit csinálhat. Most is bemutatót tart? Vagy szüneten lehet? Ebédel? Vagy csak gyakorol?
- Azért, mert te is! - mondja édesen kacagva, s ekkor tudatosul bennem, hogy tényleg mosolygok. Hiszen megint csak Ő jár a gondolataimon... Nagy sóhajjal kelek fel szinte talpig fehéres, enyhén ezüstös festésben, és egy ilyen színű, mégis kicsit sötétebb tónusú ruhában. Beállok egy kép elé, s kezdődhet a fotózás...
Szerencsémre gyorsan pörögnek az események. Nem kell ezernyi pózt és kifejezést felvennem, hiszen mindegyik témában csak egy konkrét helyzet kell. Így hamar leszedik rólam újra a sminket, hogy mást tegyenek fel, s ez így megy egész délutánig. Nagy sóhajjal s izgatottan lépek ki végül a többi diákkal, hogy már szálljunk is fel a buszra, s menjünk vissza a szállásra. Mielőtt rohannék tovább a taxira, lefürdök - hiszen pár helyen még ott van rajtam az alapozó -, majd harapok valamit az ebédlőben, s már indulok is a múzeumhoz. Egy kicsit sportosabb fekete melegítő van rajtam, kültéri mozgáshoz tökéletes lesz...
Mikor már a távolból megpillantom az épületet, a szívem vadul kezd kalapálni, s úgy érzem, hogy ezernyi kicsiny pillangó játszadozik a gyomromban. Muszáj elveszejtem ajkaim közt egy apró bogyót, mielőtt megérkeznék, hiszen sajnos nem tudom előre, mikor fog rám törni egy hullám. Bár tény, hogy Sebastian mellett minden annyira... más. Nem érzem magam annyira feszültnek, mint nélküle. Ez pedig számomra igazán különleges dolog. Ahogy az autó befordul, én már szélesen kezdek mosolyogni, hiszen látom, hogy a kapun túl ő sétál kifelé. Mondom a taxisnak, hogy várjon meg minket, aztán már pattanok is kifelé, s igyekszek oda hozzá. Ne vigyorogj már úgy... Próbálom rendre tenni magam, de egyszerűen képtelen vagyok rá, s ezt a kalapáló szívem sem engedi. Messze felülkerekedik az eszemen.
- Szia... - a határozott mosoly egy kissé elhaló köszönést szül, de csak mert hirtelen nem tudom, mit tegyek. Nyújtom ugyan felé a kezem, viszont ha nem hajol el, akkor két puszit is intézek az arcára, sőt, halványan megérintem a karját is. Éreznem kell Őt... Úgyis manapság olyan világot élünk, ahol ez teljesen természetes két férfi között. Én mondjuk sosem szerettem a kézfogást. Akik ismernek, és tudják, hogy meleg vagyok, azok is azt mondják, hogy nem látszik rajtam, viszont néha vannak "buzis" mozdulataim. Na, ez talán pontosan ilyenre sikerül.
- Akkor indulhatunk? Délelőtt megejtettem pár telefont, és sikerült felvennem a kapcsolatot az egyik lovardával. Még abban is benne lennének, hogy a későbbiekben íjat is vigyünk gyakorolni. - mondom lelkesen, de közben meg elfelejtek levegőt venni, így esetlenül kezdek köhögni pár pillanat erejéig. Semmi gond, szedd össze magad!
- Hogy telt a napod? - kérdem, mielőtt beszállnánk a taxiba. Ezekre a pillanatokra vártam már azóta, mióta tegnap kisétáltam a múzeum ajtaján...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Okt. 13, 2018 3:43 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Nem volt más, csak az ostoba remegés. Hirtelen szakadt félbe a csók, amit olyan szenvedélyesen lehetem Bastien ajkai közé. Valami átjárt, valami más, valami nem kellemes… bűntudatot és dühöt éreztem, elsősorban magam miatt. Ostobaságot tettem, olyan dolgot, amibe bele sem kellett volna fogni, de mintha azokat a vágyakat, már a mogorvaság és az állandó ellenségeskedés sem tudta volna távoltartani. Már a kávézóban elkezdődött, vagy még korábban. Talán akkor indult meg az a hülye lavina, amikor először érintettem meg, amikor először néztem végig a sportos testalkatán. Ott, a csillagok alatt pedig hagytam, hogy mindez letaroljon és maga alá temessen. Ajkaim szinte ösztönösen csókolták, karom finoman siklott a nyaka köré… csak még többet akartam belőle. Érezni akartam minden rezdülését… aztán, mintha a homály eltűnt volna, egyszerűen felszívódott volna a vágyak keltett forróság közepette. Ezért léptem távolabb tőle.
Erőszakosan tűrtem el a hajam a homlokomból, mintha fájdalmat akarnék okozni magamnak. Nem érdekelt, hogy meghúztam egy-egy szőke szállat, úgy éreztem, ennyit minimum megérdemlek. Bastien nem tehetett arról, hogy engem valami ostoba, félig-meddig tudott vágy kerített hatalmába. Még is dühös voltam, rá is és magamra is.
Amikor kijelentette, hogy elmegy mégis lecsillapodott a benne tomboló fortyogás. Hirtelen már nem érdekelt ki a hibás. Azt akartam mondani, hogy: „Ne menj el! Ne menj el…” Ajkaim azonban kiszáradtak, nem tudtam szóra nyitni a számat, mintha valami láthatlan akadály állná ebben az utamat. Mozdulatlanul bámultam utána. Éreztem, hogy dacos könnyek gyűlnek a szemembe. Közben más gondolat nem is töltötte meg az elmémet, minthogy valaki megint kisétál az életemből… hogy megint el kell veszítenem egy fontos férfit. Apám is pont ilyen volt, pont ugyanígy fordított hátat, pontosan ugyanígy indult meg kifelé.
– Ne… – Csak egy apró, érthetetlen suttogás hagyta el az ajkaimat.
A karomat sem tudtam megemelni, nem tudtam elkapni és visszahúzni magamhoz. Egyetlen pillanat alatt minden erőm elhagyott… hagytam, hogy a düh helyét fájdalmas keserűség vegye át, amit nem tudtam leküzdeni. A könnyek homályossá tették a látásomat. Bastien alakja beleolvadt az éjszaka sötétjében. Küzdöttem, hogy ne folyjanak végig az arcomon, hogy ne találjanak utat maguknak. Gyűlöltem sírni, gyűlöltem megmutatni, hogyha fáj valami.
Talán most nem tudtam volna úrrá lenni saját érzéseimen, ha nem érzem meg a meleg érintést az arcom körül. A finom csókot az ajkaimon, az apró gyengéd puszikat. A testem szinte beleremegett ebbe is. A kezem magától siklott a derekára. Lágyan cirógattam meg, bele-belesóhajtva a puszikba, pontosan akkor, amikor ő is.
Megint elhúzódott, megint ellépett. Csakhogy ezúttal mosolygott és megígérte, hogy biztosan találkozunk a következő napon. Mintha bennem dolgozó érzelmi hullámvasút éppen lefékezett volna arra, hogy: „Akkor… Holnap…” A szavaiból sejtettem, hogy zavarban van… és talán azt is észrevette, hogy én is.
– Holnap… – Ismételtem meg köszönésképpen.
Hosszú percekig ácsorogtam ott, megvárva, míg eltűnik a szemeim előtt. Csak ezután nyúltam a cucciamhoz, vettem magamhoz őket… és leltem rá Bastien telefonjára. Késő lett volna utána rohanni, ezért csak zsebre vágtam, a magaméval együtt.
Ezúttal nem szálltam buszra. Gyalog sétáltam haza, el-elméláztam néha a csillagokat bámulva s a történteken gondolkodva. Persze megfordult a fejem, hogy ettől talán már nem is vagyok elég férfias… egy cseppet sem tűntem olyannak, amiért évek munkájával küzdött. Bastien olyan könnyedén rángatta ki a kezemből a pajzsot és tört közel hozzám, hogy még engem is meglepett.
A fejem már régen a párnán volt, a hajam még nedves volt a zuhanytól, mikor ujjaim közé keveredett Bastien telefonja. Egy gyors selfie-t készítettem magamról, hogy azt állítsam be a névjegyekhez a saját nevem és számom alá. Végül is ezt akarta, hogy bármikor elérhessen… és én is erre vágytam. Ezzel a gondolattal, a telefonját ölelve nyomott el aznap este az álom.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Okt. 10, 2018 1:37 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Kicsi és törékeny. Fájdalmasan koppannak bennem ezek a szavak, hiszen magamra ismerek egyből. Bár én mindig is magas és sportos voltam, mégis egy apró levélnek éreztem magam, melyet a szél ide-oda cibált, s mindig kiszakított belőle apró darabokat. Igen, kisebbnek éreztem magam másoknál. Hiányzott az anyai gondoskodás, hiányzott az apai nevelés, hiányzott a megélt gyerekkori szerelem, a mosolygás, a boldogság, a szeretet. Ezeknek a súlya pedig egyre jobban nyomott össze, mígnem már csak emberek közé is fájdalmas volt lépnem. Irigykedve néztem végig mindenkin, s mindig azon töprengtem, hogy nekem miért nem lehet ilyen életem? Miért nem lehet nekem szerető családom, miért nem hihetek abban, amiben akarok, s miért nem érezhetek szabadon? Persze, a választ mindig is tudtam. Egy hiba voltam a szüleimnek, életük nagy hibája, melyet próbáltak olyanra formálni, ami elhiteti velük az utálatuk ellentétét. Okos, tehetséges, vallásos gyerek. Ez voltam én. De valahogy mégsem. Azért tanultam annyit, hogy ezzel is eltereljem a figyelmem az életemről. Mikor a könyvekben úsztam, olykor képes voltam elrepülni más világokba, más békés helyekre, ahol a lelkem megnyugodhatott. Tehetséges? Igen, az voltam. Ám csak azért, mely egészen kis koromtól kezdve rákényszerítettek az önállóságra. Sok kegyetlen helyzet volt, amiben ott kellett volna lennie mellettem valakinek, mégis a homályban nem láttam senkit, s az egyetlen kéz, melyet megfoghattam, az a sajátom volt. Vallásos? Szerettem a templom magasztos csendjét, azt a nyugodt komorságot, mely a hűs falakon belül ücsörgött. Szerettem hallgatni az atyánk történeteit, s tetszett, hogy milyen átéléssel képes előadni egy történetet, mely számomra hazugság volt. Mégis, a bűnök megfertőztek. Annyira belém verték, hogy miben kell hinnem és hogy kell éreznem, hogy mikor ránéztem egy fiúra s elöntött a forróság, egyből gyötört a bűntudat. Csak apám hangját hallottam s éreztem a pofonjait, miközben üvölti, hogy egy bűnös kutya vagyok, aki a pokolban fog elpusztulni keserves kínok közt. S ekkor talán még tíz éves sem lehettem... Hogy érezhettem volna szabadon? Will jelentett egyedül áttörést, hiszen a szavai oly könnyedén suhantak el hozzám, mint senki másnál. Ő nagyon sok mindenre megtanította a tizenhét éves énemet. Különösen arra, hogy a szerelem két férfi között valóban bűn, s akihez hozzáérek, az hamarosan az enyészeté lesz.  Ebben reménykedtem, mikor utolsó szívveréseimmel meghúztam a nyakamon a kötelet. Reménykedtem, hogy a romlás majd felemészt, s végre szabad lehetek, s az én érzéseimmel, s az én döntésemmel távozhatok erről a világról. Ha néha végigsimítok a nyakamon levő hegen, eltöprengek azon, hogy az, hogy kaptam még egy esélyt, vajon kudarc, vagy lehetőség? Eddig nem voltam benne biztos, hogy az élet nem csupán egy gúnyos és groteszk játékot űz velem, ám mikor Sebastian kéklő szemével összefonódik az én sötétségem, úgy érzem, hogy az Ő tengerében mélyen elmerülnék...
- Majd keresek neked egy cukrot a zsebemben, aztán egyből megszeretsz, hidd el. - vigyorgom felé, s ez a kis poénkodás talán elűzi kicsit a felgyülemlett zavarom, így már cseppet határozottabban köszörülöm meg a hangom.
- Szóval igen, jó lenne, ha meg lenne a számod... - ezt viszont már halkabban mondom, s bár jó lett volna belevinni némi csipkelődést, mégis igazán komolyra sikerül a mondandóm. Nehéz belegondolni, hogy ha innen kimegyek majd, akkor sehogy sem fogom tudni elérni Őt. Ez a gondolat pedig eléggé aggasztó... Muszáj, hogy legyen valami kis kapaszkodó, mely által elérhetem.
A csillagok valóban csodálatosak. Olyan szépen pislognak vissza Sebastian íriszeiről, hogy tényleg egyre nehezebb a külvilágra koncentrálni. Mintha a sötétség elnyelne mindent, s a közepén ott lennénk mi ketten... A lélegzetem is megremeg, mikor végül felém fordítja a tekintetét. Nem is értem egyáltalán, miért húzódok hozzá ilyen közel, csak egyszerűen érzem, hogy ott kell lennem mellette. Igen, érzem... A lélegzetem enyhén megremeg, ahogy telnek a lassú másodpercek. Mintha rettegnék attól, hogy teljesen hülyének néz, elhúzódik, s kiderül, hogy Ő "normális". Ám mielőtt még tovább mehetnének bennem ezek a gondolatok, megérzem a kezét a nyakam körül, mely hirtelen olyan számomra, mintha csak a megváltást jelentené... A heg mintha égni kezdene bőrömön, hogy magával ragadják a lángok az egész testem, hogy majd a hamvaimból újraéledhessek... Ajkainak vad játékától pedig teljesen ledermedek. Nem csak a szívem zakatol kuszán, de szerintem még levegőt is elfelejtek venni ettől a hatalmas érzelmi hullámtól, melyet idáig, talán egész életemben rejtegettem magamban. Voltam már férfivel, de egyrészt az nem jelentett sokat, másrészt bőven még Sophia előtt történtek a dolgok, aminek már jó pár éve... Ezért is fagyok le annyira, hiszen Sebastian úgy söpör végig rajtam, mint egy tornádó. Csak halványan érintem meg hasát, ám mielőtt kiolvadhatnék és továbbmehetnék, a vágytenger kettéválik, Ő pedig hátrálni kezd. A pillanat hevéből én is magamhoz térek rögtön, s mintha csak valami gyönyörű álom lett volna az iménti pillanat, úgy szólalok meg erőtlenül.
- Nem, az én hibám, igazán... - kezdek el hárítani rögtön, s karba teszem kezeim védekezően. Köhintek gyengén, s érzem, hogy ennél vörösebb már nem is lehetnék, még szerencse, hogy az éj leple alatt vagyunk.
- Azt hiszem, akkor... Én megyek... Majd holnap akkor munka után... Itt leszek... - lépek hátra párat, biccentek felé zavartan, majd hirtelen megfordulok, s elindulok a bejárat felé. Ám a hirtelen jött lépések nem tartanak sokáig. Kezemet zsebre teszem, lépek hatot gyorsan, majd újabb hatot lassan, s a következőben már azt veszem észre, hogy megállok. A csillagok felé pillantok, melyekről viszont nem látom visszamosolyogni Sebastiant. Így pedig... Hogy tudnám itt hagyni? Váratlanul visszafordulok, s ha csak nem termett eddigre mögöttem, úgy sietősen lépek vissza hozzá, s mikor elé érek, abban a pillanatban tör ki belőle minden. Két tenyerembe simítom arcát, közel húzódok hozzá, s a lépés végén olyan szenvedélyesen csókolom meg őt, mint még soha senkit ebben az életben. Beleremegek az egészbe, s a végén sem húzódom el teljesen, hanem lehunyt szemmel pár apróbb csókot hintek ajkaira, melyekbe mélyen belesóhajtok. Szám csak ezután távolodik el tőle, ujjaim pedig finoman siklanak le arcáról.
- Akkor... Holnap... - mosolygom felé, s le sem tagadhatnám, hogy mennyire zavarba jövök. Ha csak nem állít meg, úgy viszont megindulok a bejárat felé, ahol újra visszatekintek felé, s mielőtt eltűnnék, még egy ábrándos mosollyal sütöm le szemeim a lámpa bús fénye alatt. Ha nem hozza utánam a telefont, akkor bizony az én agyam annyira kikapcsol, hogy eszembe sem jut egészen addig, míg kiszállok a taxiból, s fel nem sétálok a szálló lépcsőjén. Annyira belém égett ez a csók és ez az érzés... Egyre csak a holnapi napra tudok gondolni, s talán egy perc sem telik el úgy, hogy ne Ő járna a fejemben. A vacsorám csak piszkálgatom álmodozva az étkezőben, a zuhanyt sokáig engedem magamra, s az ágyban is csak forgolódni tudok... S mikor végre álom hull szemeimre, még ott is csak őt látom. Azt hiszem, teljesen elvette az eszem...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Okt. 09, 2018 1:52 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Már túl nagy volt a forróság a kávézóban. Az elmém és a testem is friss levegő után kezdett vágyni, mintha megint menekülni akarnék valami ismeretlen érzés elől. Nem voltam hozzá szokva ilyen érintésékhez. Mintha minden szavának valami rejtett tartalma lett volna és bár máskor dühös lettem volna az ilyen kétértelműségtől vagy legalábbis önnön butaságomtól, mert olyan hallottam bele, ami nyilván nem úgy hangzott. Miért mondanak nekem egy felnőtt férfi ilyesmit? Hiszen a harcművészetről beszélgettünk, én még is ennyit hallottam ki: „összetennénk, amink van… a természetben…”
Újra és újra meg kellett ráznom a fejem. Éreztem, ahogy düh helyett csak kipirul az arcom ismételten egy célozgatás hallattára… még sem tudtam elfordulni Bastientől. Egy kicsit gyerekesen kezdtem pislogni, mintha azzal magához téríthetném vadul kalapáló szívemet. Éreztem, ahogy megint egyre közelebb kerül hozzám a teste, hogy megérzem az illatát és megint egy buta tini módjára, csak figyelem őt, mintha nem láttam volna még másik emberi lényt.
– Nem… nem annyira jó a felépítésem. Ezért is választottam az íjat, mindig is kicsit és törékeny voltam. – Halkan beszéltem, mintha nem is igazán akarnám annyira beavatni ebbe az információba. Végül is miért is lett volna okom elmondani neki, hogy én voltam a legkisebb kölyök az összes iskolában, ahova valaha is jártam? Hogy engem vertek meg nagyobb fiúk? S hogy mennyit harcoltam, hogy komolyan vegyenek? Nagyrészt akkor erősítettem meg a pajzsomat, amit apám távozásával emeltem magam elé. A középiskola végére kezdett csupán változni a helyzetem, bár még mindig én voltam a legkisebb, de a sportolás a legtöbbet hozta ki ebből a testből is.
Csak akkor tisztultak ki igazán a gondolataim. A csillagos ég, a fagyos, hideg levegő olyan hatással voltak rám, mint egy józanító pofon, amit egy anya ad a hisztériázó gyerekének. Beleremegtem, de nem húzódtam el Bastien közelében… mintha egy kis hang azt sutyorogta volna a fülemhez hajolva: ezt akarod igazán. Igen, ott akartam lenni mellette, felnézni rá, piszkálni, hogy ne vegye észre mennyire érdekel.
– Most el akarod kérni a számomat? – kérdeztem kicsit szurkálódva. – Anyukám azt tanított, hogy ne adjam meg ismeretlen öregembereknek… – Fordultam felé kissé vigyorogva.
Aztán végre kiléptünk az épületeket övező fénykörből. Teljesen sötét volt, én mégis tudtam hol vagyunk. Már az ösztönök vezetették a lábaimat, na meg a megszokás. Az elmúlt két évben tökéletesen kitanultam, mi hol van. Tökéletesen tudtam, mikor kell elfordulni, hány lépész kell tennem, hogy elérjek a pályáig. Talán egy kicsit hirtelen is torpantam meg és pillantottam a csillagos égre. Ebben a kellemes sötétségben olyan más volt felpillantani rájuk, mint a házam erkélyéről. Sokkal intenzívebben világították meg a tájat. Ahogy hozzászokott a szemem a sötétben, a hold sápadt fényében kirajzolódtak a távoli fák, a víz és minden más, amit az ember amúgy nem nézne meg jobban.
Megragadtam Bastient, olyan közel vontam magamhoz, mintha csak ölelni akarnám… aztán felmutattam az égre. Talán követte a tekintetem, talán őt is magával ragadta az ezüstös, fehér fény. Hosszú perceknek tűnt, míg elmerültem ebben a csodában. Hagytam, hogy átjárja a lelkem, hogy megbabonázzon egy pillanatra. Ilyenkor nem léteztek gondok, határok és kötöttségek.
Szinte fel sem tűnt, hogy Bastien forró lehelete cirógatja az arcomat, míg rá nem néztem. Nem gondolkodtam, csak vissza akartam nézni rá, valamit odabökni a csillagképekről, ám ajkaim az ajkait találták meg és valami átszakadt… valami gát, ami addig a forróságot visszatartott. Átkaroltam a nyakát, hogy még lejjebb húzzam magamhoz és vadul csókoljam az ajkait. Nem szenvedélyes, érzéki vagy romantikus csók lett… talán éppen ezért ijedtem meg. Hirtelen tettem egy lépést hátra és felemeltem a kezeimet.
– A francba… sajnálom… nem akartam… – Magyaráztam, de közben fogalmam sem volt, hogy mi történt. Ő lépett közelebb hozzám vagy én támadtam le, nem tudtam volna megmondani. Hirtelen minden nagyon kusza lett, ismeretlen érzések kavarogtak bennem. Még éreztem, ahogy az érintései nyomán ég a bőröm, az ajkaim… a testem pedig, mintha őrült lázban égett volna, csak remegett.
- -
[/i]
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Okt. 05, 2018 5:06 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Sebastian mellett a diákjaim elhalványulnak, s ahogy telnek a percek, úgy annyira kizökkenek a szerepemből, hogy el is feledem, hogy most tanárnak kéne lennem. Tanárként kellene viselkednem, csak ezt az oldalamat kellene hoznom, mégis olyan csillogó szemekkel pislogok felé, hogy a gondolataimon átsuhanó képektől még én magam is zavarba jövök. Tudom, hogy el kell fojtanom, hiszen nem helyes. Házas vagyok, feleségem van, gyerekem... S még ha utálom is őket, akkor is... Mi ellen is küzdök tulajdonképpen? Néha már úgy érzem, hogy az egyetlen ember, aki a boldogságom útjában áll, az én magam vagyok.
- Vagy mit szólnál ahhoz, ha én megtanítanálak lovagolni, te pedig segítenél nekem jobban elsajátítani az íjászatot? Holnap megmutatnám neked, hogy kell bánni a lovakkal, aztán utána valamelyik nap, ha végeztél, összetennénk, amink van. - mosolygom felé, de végül hamar pír úszik arcomra, így elkapom róla a tekintetem, s babrálni kezdek a felsőm ujjával.
- Mármint úgy értem, hogy majd te és én együtt csinálnánk valahol a természetben. - hebegem igen csak zavartan, majd köhintek egyet, s lehet, jobban tenném, ha inkább nem is mondanék már semmit, de ha zavarban vagyok, akkor hajlamos vagyok rá, hogy mindent túlmagyarázzak. Közben lehet, hogy csak én értem félre a saját szavaim, s inkább rontok a helyzeten.
- Szóval megpróbálnánk együtt lóhátról íjászkodni. - és itt akkor azt hiszem tényleg elhallgatok, hiszen már kezd verni a víz. Teljesen idiótának érzem magam, s persze még a kezem is elkezd remegni. Mint egy hatalmas csődtömeg... Gyorsan a combjaimra helyezem őket, de most hirtelen mindenhogyan kényelmetlen ülni. Közben karom is Sebastianéhoz simul, ahogy lejjebb csúsznak a lábamon az ujjaim. Annyira tombol bennem a forróság, hogy muszáj lesz kimennem a levegőre...
- Ha tud vele bánni az ember, talán az összes fegyver kényelmes lehet egy idő után. Különösen a kezed. Szóval sok mindent kipróbálnék zárás után... - mondom halkabban, s nagyot sóhajtok, mely elveszik a kávéillatú levegőben. Próbálok másra koncentrálni, de Sebastian közelsége teljesen megbabonáz. Végigpillantok rajta olykor akaratlanul is, de többször ha meglátom, hogy mozdulna, akkor újra visszanézek az asztalra, ne tűnjön fel, hogy folyamatosan őt bámulom.
- Nem foglalkozol véletlenül valami pusztakezes harcművészettel? Végignézve rajtad igazán jó adottságaid lennének hozzá. - nem mintha azt figyeltem volna minden pillanatban, hogy miben lehetne jó... De, valójában, de, csak én bolond képtelen vagyok befogni a számat. S igazán vágyom arra is, hogy a telefonom elenyésszen ott az udvaron, hogy ne tudja senki és semmi elterelni a gondolataim erről a szőkeségről.
- Akkor nem is tudnálak felhívni. Nem mintha zaklatni akarnálak, vagy ilyesmi, csak gondoltam cserélhetnénk számot, hátha... Hátha valamit meg kell beszélnünk, ha már a tanársegédem leszel. - mondom halkabban, talán kicsit erőtlenebbül, mintha attól tartanék, hogy ellenzi az ötletem. Csak szakmai szempontból kell természetesen. Is...
Mikor feláll, én is azonnal felpattanok a székről, s hűségesen követem odakintre. Olykor egy-egy lépésnél kezem halványan érinti az övét, mintha a véletlen apró játéka lenne. Én is próbálom erre fogni, függetlenül attól, hogy direkt húzódok hozzá közelebb. Mintha csak hiányozna az előbbi meghitt közelség.
- Akkor mindjárt megfogom a legközelebbi taknyos kezét, nehogy orra bukjak. Ja, várj, de hisz az te vagy! - vigyorgom felé csipkelődve, ám mikor kilépünk a hűvösre, végre megcsap a jóleső hideg szellő. Reméltem, hogy kiűzi belőlem a forróságot, de mikor Sebastian újra megszólal, megint érzem, hogy elönt a melegség. Óvatosan lépkedek közben mellette, mert tényleg igazán kellemetlen lenne, ha most botlanék el, s hasra esnék. Képes vagyok rá, főleg ha ilyen görcsösen figyelek valamire. A fényeket lassan magunk mögött hagyjuk, ahogy az embereket is. Végre... Várom, hogy magamhoz térjek a kábulatból, ám ekkor megérzem magamon Sebastian kezét, s a lélegzetem is bent ragad, mikor közelebb húz magához. Ujjait egészen addig követem, míg azok arcával egy vonalba nem kerülnek, ám ekkor tekintetem szinte azonnal vonásaira olvad..
- Innen tényleg gyönyörű... - nézek felé, mit sem törődve az égen pislákoló csillagokkal. Arca sejtelmesen bontakozik ki a sötétségből, s olyan közel húzódom hozzá, hogy érezheti bőrén a forró leheletem. A szívem hevesen kalapál, a gyomrom görcsbe rándul, de már nem tudom levenni róla sötét szemeim. Ha esetleg ő is felém emeli tekintetét, én próbálom megragadni azt az éj leple alatt. S csak bámulom őt egyre, s annyira magával ragad a pillanat, hogy kezem óvatosan az övé mellé kúszik, hiszen érezni akarom újra az érintését, folytatni akarom, amit elkezdtünk odabent... Közben szinte észre sem veszem, hogy már olyan közel hajolok hozzá, hogy ha felém fordul, akkor bizony csak pár hajszál fog elválasztani tőle. Mégsem akarok elhúzódni... Sőt, ha ő sem teszi, úgy lassan még közelebb kerül hozzá arcom, egészen addig, míg csupán ajkai parancsolhatnak az enyéimnek megálljt...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Okt. 05, 2018 11:46 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Nem tudom, mi rettentett meg az érintésben… de ahogy a testünk egymáshoz ért kirázott a hideg. Nem kellett volna a lábamat az övéhez nyomni, nem kellett volna olyan szemérmetlenül közel húzódnom, hogy minden szeplőjét lássam. Éreztem, ahogy elpirulok és nem tudtam agresszivitás mögé rejteni mindezt… mintha Bastien közelében a bunkóság sem úgy jönne, mint máskor. Talán az az érzékenység, ami a szemeiben csillogott változtatta vagy egyszerűen csak az, hogy magas volt, széles vállú… és az apámra emlékeztetett, arra amilyenné nekem is kellett volna válnom. Csakhogy nem így történt. Meglehet, hogy az éhezés és a sok lemondás tette ezt a testemmel, míg az öcsém alig öt éve egyszerűen túl nőtt rajtam. Annyira féltékenyen figyeltem a sportban elért sikereit és hogy mindenki rajongott érte.
Egy kicsit lehunytam a szemeimet. Erősen, összeszorítva őket és mély levegőt vettem. Az orromat megtöltötte a kávéscsészém alján maradt fekete lötty aromája. Talán ez térített magamhoz, egyébként válaszolni sem tudtam volna. Mintha csak egy pofoncsapásra volna szükségem ebben a kínos helyzetben.
– A lándzsahajítás… hmmm… hát én még nem próbáltam… de lóháton ülve nem is tudom, mi lenne a legkényelmesebb fegyver – Idiótának tűntem, ahogy próbáltam kibökni a szavakat. A testemben még mindig ott dolgozott a forróság, amit az előbbi érintések okoztak. Kényelmetlennek éreztem az ülést, a ruháimat, a többi ember, a pincérek jelenlétét… mintha nem férnék a bőrömbe.
Hogy moshattam össze ennyire két választ? Ezen elmélkedtem. Hiszen csak annyit kellett volna kiböknöm, hogyha szerez fegyvert, akkor bármit megtehet. Persze tudtam, mi ez az érzés és azt is tudtam, hogy ez mindig is ott volt bennem csak nem talált még rá senkire. Sofia is csak azért kellett, hogy valakin levezessem a bennem felgyűlt vágyakat… mindez idáig nem volt sejtetésnél több, egy különös érzésnél. Nem akartam érezni, el akartam nyomni, legalább ebben a dologban normálisnak lenni… hiszen másban nem lehettem. Nem választhattam az egyetemet, a jól fizető munkát.
– Bocsi… – Megráztam a fejem, de megint megéreztem a lábam mellett az ő testének a melegét. – Ha… ha szerzel egy lándzsát, akkor kipróbálhatod zárás után természetesen.
Közben megpróbáltam felidézni, amit a lovakról mondott. Valamit arra is akartam reagálni, de mintha elnyelte volna a keserűség és a szerencsétlenkedés. Bele kellett csípnem a combomba, hogy a fájdalomtól kicsit összeszedjem magam, hiszen a kávé erőteljes aromája édeskevés volt. Szerencsére ő szólalt meg, szerencsére megint visszakanyarodott magától a lovaglás témájához, mintha csak érezné, mit kutatok a gondolatok között.
– Ráérek. – Bólintottam, mintha nem is érdekelne, hogy Sofia mit fog reagálni, ha két egymást követő este is lerázom. A barátnőm volt, még ha nem is ragaszkodott különösebben hozzám vagy én hozzá. Nem számított, hogy az egész csak az együtt létekről, meg az általa hozott vacsorákról szólt. Megvoltunk. Volt valami különös béke ebben az egészben, ami egyikünket sem zavarta. Hirtelen mégis olyan érzésem támadt, mintha megcsalnám.
– Hah… – Elvigyorodtam, mintha ez a kis mondat megint kizökkentett volna a keserűségből és a furcsa zavarodottságból. Ökölbe szorítottam a kezemet és magamban ismételgettem: most legyél normális. Más esetben azzal kezdtem volna el üvöltözni, aki zavarba hozott vagy szúrtam volna oda pár keresetlen szót. Csakhogy Bastien szemeibe nézve nyugalom és mégis valami békésebb izgatottság szállt meg. – Lehet, hogy nem kéne visszaadnom azt a telefont.
Megrántottam a vállamat.
– A cuccaimmal együtt kint hagytam. – Tettem hozzá azért, hogy ne nézzen tolvajnak. Mindig is nélkülöztünk, én azonban egy csokit sem loptam egyetlen boltból sem még.
Kinéztem, már szinte egészen lement a nap, a szürkületen túl haladva egyre és egyre sötétebb lett. El sem láttam a pályáig, csak az ösztöneim tudták merre kéne keresnem odakint. A múzeum területén nem volt olyan sok világítás, mint mondjuk néhány sarokkal odébb az utcán. De én szerettem a kellemes sötétséget, amiben szinte tökéletesen kivehetők a felettünk ragyogó csillagok.
Nem válaszoltam Bastiennek. Egyszerűen csak felkeltem és biccentve Asgernek, elindultam kifelé. Nem siettem előre, hogy tudja velem tartani a lépést… hogy mellettem sétáljon szorosan és talán egy kicsit közelebb is húzódtam hozzá, hogy érezhessem az illatát és a melegségét. Fogalmam sem volt miért vagyok rá ilyen érzékeny. Szinte alig bírtam ki, hogy ne érintsem.
– Tudod, a vénemberek ilyen sötétben már nem látnak el a célig – gúnyoltam. Ez volt a védekezés a bennem tomboló érzésekkel szemben, amik igenis Bastientől származtak. De mutatok valamit…
Nem szóltam többet, csak előre siettem a nagy mezőn, ami a pálya felé vezetett. Odamár nem értek el az épületből kiszűrődő fények s bentről nem is láthatta senki, hogy ott vagyunk. Megfogtam a karját és közel húztam magam mellé, hogy aztán az égre mutassak.
– Innen mindig gyönyörű… – Suttogtam fölfelé nézve. – Órákig el tudok itt ácsorogni…
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 28, 2018 11:47 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Az idő ellenünk dolgozik, s ugyan igyekszek arra gondolni, hogy mi örökké itt fogunk beszélgetni, mégis mikor kinézek az enyhén párás ablaküvegen, feltűnik, hogy a napsugarak már nagyon alacsonyan járnak. Egy halk, ábrándos sóhaj ki is szökik ajkaimon, de tekintetem végül visszaemelem Sebastianra, pontosabban a kezére, ahogy a tollam szorongatja. Különös érzés kerít hirtelen hatalmába. Különös, és nagyon kellemes. Akaratlanul is óvatosan veszem el a tollat a papírral együtt, s furcsa módon valahogy már nem tudok teljes közömbösséggel tekinteni erre az egyszerű kis tárgyra.
- Egy új szívért bármennyit fizetnék... - mosolygok felé szélesen, de a tekintetem hamar elkapom róla, s inkább a kávéra irányítom egy enyhe pírral a szeplőim mélyén. Valójában véletlenül csúszott ez ki a számon Sebastian szavaira, s ugyan viccnek tűnhet, mégsem az. Ez a kegyetlen valóság. Sosem éreztem egésznek a szívem, s talán Will oldalán hihettem azt, hogy ez változni fog, mégis mikor meghalt, sokkal kisebbnek éreztem magam. Pedig senki sem mondhatja, hogy szívtelen, érzelmek nélküli ember volnék. Nagyon is sok érzés lapul bennem, csak nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezt bárkinek is megmutathatnám. Néha nehéz belegondolni, hogy én mennyire őszinte embernek tartom magam, mégis az egész életem egy hazugság. Odahaza senki sem tudja - vagy nem akarja tudni -, hogy meleg vagyok, s Sophiával is a közömbösség és az utálat "tart össze" a gyereken kívül. Itt pedig én vagyok a tanár, akinek boldog családja van. Sem itt, sem otthon nem lehetek őszinte. Soha. Így pedig rettentően nehéz. Nehéz figyelni a szavaimra, hogy ne szóljam el magam sehol, ahogy az is, hogy tartsam magam s ne omoljak össze lelkileg. Ezért fizetnék bármennyit egy új szívért. Egy olyanért, ami teljes, egész, s nem gyötri ennyi fájdalom...
- Hát az én szakmán már nem ennyire férfias, maximum egy-egy gyengébb pillanatomban a körzőt állítom csak a kezembe. - megint fülig ér a szám, ahogy Sebastian felé pillantok. Érzem, hogy a gondolataim ellenállnak a nyugalomnak, mely árad belőle, így kénytelen vagyok beszélni s újra őt figyelni, hogy még inkább ráhangolódhassak, ez pedig szokatlan módon könnyedén megy. Pedig aztán a látszat ellenére nem találom meg hamar az összhangot senkivel. Sőt, amit Sebastiannál érzek, azt másnál még nem is tapasztaltam.
- Ezek után azt hiszem nem ajánlom fel, hogy beállok eléd egy almával a fejemen... - csóválom meg a fejem színpadiasan, s mikor sötét szemeimről visszatükröződik az a mosoly, annyira zavarba jövök, hogy muszáj kortyolnom egyet a kávéból, s egy kicsit elfordítani a fejemet, mintha csak odakintre bámulnék az ablakon túlra, a kellemes szürkület felé. A hideg közben végigfut rajtam, s úgy kezd hirtelen zakatolni a szívem, mint egy szélsebes vonat. Össze kell szednem magam, mert így még inkább idiótának tűnök csak, ha egyáltalán nem könyvelt-e még el annak.
Nem tudom, miért fogtam meg a kezét, s nem tudom, miért hagytam, hogy megérintsen. Mindig is kerültem a testi kontaktust, de mikor keze lesiklott rólam, úgy epedeztem egy újabb érintésért, hogy kénytelen voltam én lépni. Óvatosan simítok végig ujjain, ám ekkor megérzek valamit a bőrömön. Ha nem lenne hűvösebb idő, most biztosan verne a víz, ám így csak kissé ámulva figyelem az asztalon pihenő kezünket, s mikor már rég befejeztem a kis történelemórát, még akkor sem húzom el. Én magam újra halványan végigsimítok tenyerén, mintha csak a vonalait tanulmányoznám, de úgy nagyon nehéz, ha közben a tekintetét keresem...
- Semmi nem, de minden talán igen... - kicsit kuszának tűnhet ez a mélyebb gondolat, különösen az átszellemült suttogásomtól. Ha megragadtam kéklő íriszeit, onnantól nem eresztem el, sőt, arcomra különös határozottság ül ki, mintha csak hatni próbálnék rá. Ami így is van, hiszen a gyomron is görcsbe rándul a szavaira. Pedig nem ismerem, s csak ma találkoztunk, de képtelen vagyok egyszerűen közömbösen tekinteni rá, s egyáltalán nem esnek jól a szavai.
- Én odakint pedig egy művészt láttam. Ritka az olyan ember, aki ennyire nagy átéléssel tudna átadni valamit egy másiknak. A diákjaim esetében is először mindig a felszínt láttam, nálad viszont épp ellenkezőleg... - felelem őszintén, ám érzem, hogy hamarosan zavarba fogok jönni. Ugyanakkor képtelen vagyok visszatartani ezeket a szavakat, hiszen tudnia kell, hogy mit gondolok.
- Én nem vagyok könnyű eset, szeretem másokban először a hibát keresni, de te levettél a lábamról nagyon hamar, azt meg kell hagyni... - apró mosoly szökik arcomra, de már nem tudok Sebastian szemeibe nézni. Inkább figyelem a pincért, a poharakat, az asztalt, a bejáratot, bármit, hiszen tudom, hogy ha most egy apró másodperccel is tovább fonódik össze a tekintetünk, akkor belém fog látni. Úgyhogy a kezét is gyorsan elengedem ha ő még nem húzódott el, bár ekkor ez sem sikerül egyszerűen, hiszen mikor elhúzom a sajátom, úgy az ujjaim az övéin siklanak végig. Egy sóhaj kiszökik belőlem, mikor figyelem a köztünk levő űrt, ám gyorsan észbe kapok, köhintek egyet, s megpróbálok úgy válaszolni a kérdésére, hogy ne tűnjek teljesen idiótának. Megint.
- A lándzsát. Arra van lehetőség? Lándzsadobásra? - végül erőt veszek magamon, és újra ránézek. A szívem már egy ideje hevesen dobog, s a gyomrom is görcsben van. Nem, nem a kávétól. Sebastian közelében minden porcikám bizsereg, s ez a közelség még inkább rátesz egy lapáttal.
- Azt nem lehet szavakba önteni, azt érezni kell... Nem tudom másnál hogy van, de én közelebb éreztem magamhoz a természetet, a világot, s ilyenkor a lóval is kialakul egy különleges kapcsolat. Mintha repülnél vele a végtelenbe megállíthatatlanul, szabadon, miközben tudod, hogy az állat is pontosan ezt érzi, mikor szélsebesen száguldotok a fák közt, a réteken át... - olyan átéléssel mondom, hogy még a szavam is elakad a végére. Számomra talán ez jelentette a szabadság egy kicsiny töredékét, melyet magaménak tudhattam. Ekkor nem létezett semmi más, csak az állat, én, s az a fényes ösvény, melyen lovagoltunk. Egy kicsiny mosoly megint megjelenik, de tekintetem az üres csészéket fürkészi. Ekkor érzem meg lábát az enyémhez simulni, s teljesen biztosan a véletlen műve volt csupán, mégis egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Ám újra kellemes melegség fut végig rajtam, melyet nem hagyok elillanni, így mikor elhúzódik, az én lábam követi az övét ugyanabban az ívben. S ekkor megint jön a pír, így köhintek egyet - ilyenkor valamiért mindig ezzel rázom magam vissza a valóságba - , s csillogó, tettre kész szemekkel pillantok felé.
- Ráérsz holnap munka után? Biztosan van erre lovarda, ha van kedved, szívesen megmutatom, hogy kell lovagolni... Persze, csak ha tényleg nincs más dolgod. - próbálom kicsit közömbösen mondani a szavakat, mintha nekem mindegy lenne, de ez egyáltalán nem sikerül. Sőt, amíg nem válaszol, addig még hevesebben kalapál a szívem, főleg hogy a lábam is még mindig az övé mellett pihen szorosan.
- Azt hiszem van nálad valami, ami az enyém... - a szíve? Az a bizonyos szív? Mintha csak tekintetem is ezt mondaná, azok a sötét íriszek, melyek annyi fájdalmat elnyeltek már.
- Hátha kerestek már a diákok, vagy valaki az egyetemről. - közlöm végül zavartan, meg sem említve a családom, akik jelenleg egyáltalán nem érdekelnek. Sebastian mintha beszökött volna abba az űrbe, amit ők okoztak...
- Bár lement a nap, de ha lehetséges, előtte még szívesen lőnék egyet odakint, ha nincs annyira sötét... - vetem fel indulásra készen. S de, legyen sötét, az most jót tenne nekem, ahogy a hűvös, őszi levegő is. Talán akkor kicsit le tudnának csillapodni a gondolataim.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Szept. 25, 2018 7:05 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


A fekete toll hegyét óvatosan illesztettem a papír hófehér felületére. Csak akkor vettem észre az apró ezüstös csillogást, mikor már a Sebastian szót magamhoz képest is gyöngybetűkkel a papírra vetettem. Ilyenkor szoktam picit elhúzódni, megszakítani az írást, hogy ránézzek… mintha az is valamiféle műalkotás volna. Ezúttal mégsem saját aprócska betűiemen időztem el, hanem a tollat díszítő ezüstös feliraton: „B.B.” Kétség sem fért hozzá, hogy ez az apró kód Bastien nevét rejti maga mögött. Lenyűgözött. Volt benne valami giccses, valami csicsás, amihez a lehető legkevesebbszer volt szerencsém. Gyerekkoromban őrülten vágyakoztam a történész szakma iránt. Rajongva bámultam a tévében beszélő, unott tudósokat és pontosan ilyen tollat képzeltem volna el a kezükben… akkoriban még az élet egy álomnak tűnt, amit az ember megtervezhet. Visszatekintve az iskolai évekre az egész ostoba időfecsérlésnek hatott. Hiába olvastam éjszakába nyúlva a kötelező irodalom remekeit, hogy egy átkozott ötöst szerezzek… hiába bújtam a térképeket. Minden… minden felesleges volt. Persze a történelmet szerettem, azért tanultam meg íjászkodni, azért tanultam vikingekről annyit. Ez a munka viszont, még ha az ember fel is veszi a korhű öltözéket, sem kielégítő. Egyetlen dologra volt jó: elmenekülni otthonról.
A Berg vezetéknevet gyorsabban kanyarítottam a Sebastian után. Már nem akartam azon elmélkedni, mit hagytam a hátam mögött. Azok az álmok nem voltak többek sötét kísérteteknél, amik fájdalmat okoztak és gyötörtek, ha úgy tetszett nekik. Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem tud kiűzni a fejéből. Hát ez is ilyesmi volt.  Talán az a komor arckifejezés marad az arcomon, ha Bastien nem szólal meg.
– Van olyan szervem, amit szívesen eladnék… – neked. Így fejeztem volna be, szinte ösztönösen, de még időben észbe kaptam. Ezért csak kacsintva tettem hozzá:– Feltéve, ha elég pénzt fizetsz.
Egyetlen lánynak sem ajánlottam fel azelőtt a szívemet. Lényegében senkinek sem mondtam volna ilyen dolgokat… volt az egészben valami túl intim… de Bastien annyira magamra emlékeztetett, hogy az az érzésem támadt, mintha a saját tükörképemmel beszélgetnék. Hiába volt neki sötét haja, sötét szeme az én világos színeimmel szemben. Ez a kontraszt mintha csak tovább erősítette volna a közöttünk lévő hasonlóságot.
A akcentusos dicséretre zavarba jöttem. Éreztem, ahogy forróság költözik az arcomba a „kellemes” szó hallatán. Egy cseppet sem tűnt fel, hogy a dán nyelv mélységeinek szólt inkább a bók, semmint az én beszédemnek. Egy picit le is sütöttem a szemeimet és megint az ajkaimhoz emeltem a kávés csészét. Persze, amilyen ügyetlen voltam, a könnyed kis kortyolás béna szürcsölésnek minősült.
Nagyokat pislogva hallgattam a gyerekkorának történetét. Tudtam, hogy milyen burokba nőni, hiszen az öcsémet abban dédelgettük odahaza anyámmal. Én persze csak kívülállóként voltam jelen, mégis láttam, milyen… Talán azért beszéltem a baltahajításról és a többi fegyverről, meg hogy jól állna a kezében, mert tudtam, milyen megszabadító. Az ember érzi, amint ura a testének. Nem győzi le holmi remegés… mint őt. Nem voltam vak, tökéletesen észrevettem az apró részleteket és igen, emlékeztem a korábban elguruló gyógyszerre. De Bastien többnek látszott, mint egy magát gyógyszerező, remegő kezű törékeny művésznél… főleg, mert a teste egy cseppet sem látszott gyengének. Vállasabb volt nálam, izmosabb.
– Ez egy olyan szakma, ahol mindig van egy-két karcolás az embereken. – Megrántottam a vállamat. A krémmel kapcsolatos kérdésére viszont inkább nem válaszoltam. Nem használtam és nem is terveztem azonnal nekiesni. Gondoltam meghagyom estére, mikor egyedül vagyok, akkor megér egy próbát… csakhogy annyira kellemes társaságba sodortam magamat egy bögre finoman gőzölgő kávé felett, hogy képtelen voltam hazaindulni. Éppen csak átszaladt a fejemen egyszer egy kérdés, hogy vajon Sofia beúgrik-e, keresni fog-e telefonon? Tudtam, hogy nem erőszakoskodna, ha azt mondanám nem vagyok éppen otthon. Nem az a lány volt, aki számonkérné az embert.
Válasz helyett csak elmosolyodtam és az ajkaimhoz érintettem a bögrét. Nagyon kortyoltam belőle.
– Téged is le tudnálak lőni vele… – Válaszoltam és visszatettem a bögrémet az asztalra. Hallottam, ahogy koppan egyet, aztán csak vigyorogva bámultam Bastienre. Sebastian és a vigyor… az év vicce. Ezer éve nem lazultam el senki társaságában, senkivel sem éreztem magam ennyire komfortosan beszélgetés közben.
Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott. Csak a kivillanó fehér fogakat láttam és a csillogást a sötét szemekben. Beleborzongtam és nem értettem, miért… habár nem is nagyon kerestem a választ rá. Ha lehetséges volt, még közelebb húzódtam hozzá. Nem is tudom, miért értem hozzá, miért kezdtem el a testalkatát dícsérni… mintha a vér az agyamból valahova egészen máshova vándorolt volna. Megéreztem az izmait a tenyerem alatt.
Szerencsére a kávé erős illata magához térített, szinte felrázott a különös álomból, amivel Bastien testét csodáltam. Elhúztam a kezemet, de arra nem számítottam, hogy majd megragadja a csuklómat és visszahúzza magához. Megint borzongás és bizsergés futott át rajtam az érintésétől. Nagyot nyelve fogadtam be a szavait… szerettem volna előrángatni a dühös, kesergő oldalam, hogy el tudjam taszítani magamtól… nem akartam ezt érezni, mert gyenge lettem tőle, esetlen… már-már ártatlan. Soha senki sem hozott ki belőlem ilyesmit.
Nem tudom, miért de egy pillanatra az ujjaim finoman megcirógatták a bőrét. Reméltem, hogy véltelen mozdulatlannak vette az egészet, bár egy apró sóhajtás is kitört az ajkaim közül.
– Belőlem már nem lesz semmi… nemhogy művész… – Suttogtam, aztán megint nyeltem. El kellett űznöm a keserűséget. Elő kellett vennem az érdeklődő, kedves oldalamat, mert… mert minden porcikám imponálni akart Bastiennek. – Milyen fegyvereket próbálnál ki?
Visszabillentettem a beszélgetést a saját területemre, mintha ettől biztonságban érezném magamat, mintha az valamiféle pajzs volna. Pedig talán nem is volt olyan sok különbség a művészet és a harc között… mindkettőben van szépség és kegyetlenség.
– Sosem próbáltam… – Még mindig gyenge volt a hangom, kicsit rekedt. Össze kellett szednem magam az érintése után. Ezért gyorsan a számhoz emeltem a kávét, felhörpintettem az alját. A kellemes meleg végig csordogált a torkomon: – Sosem próbáltam a lovaglást…
Egy kicsit esetlenül ejtettem ki a szavakat. Talán azért, mert eszembe jutott, ahogy anyám a fejemhez vágta: kisfiam nincs erre pénzünk. Igen, szerettem volna képezni magam, szerettem volna komolyabb bemutatókat tartani, hogy emeljék a fizetésemet. Csakhogy minden, ami előrébb vitt volna anya szerint túl drága volt… az igazat megvallva szerintem is. Egyszerűen megrekedtem és el kellett fogadnom: én ennyire vagyok képes… nekem ez jár.
– Milyen érzés lovon ülni? – Kérdeztem. Közben a lábamat szinte véletlenül döntöttem az övének. Nem tudom, miért akartam érezni a teste melegét, de megint zavarba jöttem és elhúzódtam a közelébe. Éreztem, ahogy enyhe pír szökik az arcomba. Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa ezt.
A kávés bögrével játszadoztam. Ujjaimat újra és újra végig húztam a száját, mintha el akarnám tüntetni az aprócska kávéfoltot, ami bepiszkolta. Valójában csak féltem újra Bastien sötét szemeibe nézni. Furcsa hatással volt rám. Kifordultam magamból.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 21, 2018 12:24 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Különös érzés számomra, hogy valamit kötelezettségek nélkül élvezhetek, még ha ez egy nyugodt, késő délután is egy múzeumi kávézóban. Hiába van szó épp egy hivatalos szerződésről és munkáról, én ezt valahogy csak egy eszköznek tekintem, hogy közelebb tudhassam magamhoz Sebastiant. Ezt azonban nem csupán az önzőségem vezeti. Segíteni akarok neki, hiszen nem a bús csillogást szeretném viszont látni, hanem egy örömteli pillantást. Lehet, hogy tényleg én gondolok túl mindent, de összehasonlítva Sebastian vonásait és viselkedését a diákjaimmal, látszik a nagy szakadék köztük. Az ő felszínes mosolyuk mögött nem látok mást, csak egy boldog, reményekkel teli életet, maximum pár apróbb gonddal megtűzdelve. Viszont ez a szőkeség túlságosan is nagy rejtély számomra, s én csupán a szakadék széléről leshetek a mélybe, ám ahhoz, hogy megismerjem, mi van a sötétségen túl, bele kell vetnem magam. Néha jó lenne ilyen gondolatok nélkül élni, s élvezni a felszínes, pillanatnyi örömök édes ízét, mégsem vagyok erre képes. Sebastian esetén pedig végképp, hiszen annyira magamat látom a kéklő tengert idéző szemeiben, hogy talán ha megfejtem Őt, akkor magamban is képes leszek tovább lépni. Hagyni, hogy a családom tovaússzon a végtelenbe, hogy a feleségem és a gyerekem lesüllyedjen a mélybe, hogy Will emléke a magasba szálljon... Sokszor ostorozom magam emiatt, hiszen szörnyű belegondolni, hogy a legnagyobb vágyam az, hogy megszűnjön a családom létezni, s végre leszakadjon rólam az a temérdek lánc, mely egyre jobban a földre szegez. Egyedül pedig képtelen vagyok szabadulni, s néha már azt érzem, hogy belefulladok a sárba és mocsokba. Vajon mivé válna Sebastian öt év múlva, ha ezen az úton marad? Ebbe a gondolatba pedig hirtelen beleborzongok, s csak mereven bámulok magam elé a kávé kicsiny gőzfelhőibe. Vajon mindenkinek járna a második esély? Nem hagyhatom, hogy ez kiderüljön...
- A toll, igen... - zökkenek ki a kis álomvilágból, s helyezek le elé egy B.B. monogrammal ellátott, fekete alapon ezüst mintás tollat. Minden tanár kapott egy ilyet még az iskola kezdéskor, bár én magam felesleges csicsának tartom. Bár ahogy Sebastian kézbe fogja, s lassan megjelenik a neve a papíron, azt a tollal együtt úgy rakom el a táskám mélyére, mintha valami kincs lenne. Talán az is...
- Köszönöm. - mosolyodok el, mikor felnézek a táskám mélyéről. Még mindig szokatlan számomra, hogy az ő tekintetét inkább keresem, mint hogy kerüljem. Ha pedig el is kapom róla, az is azért van, hogy ne jöjjek még inkább zavarba. Igen, egy huszonöt éves tanár is zavarba tud jönni. Bár, eddig erről nem is nagyon tudtam...
- Igen, az enyém vagy, és lehet, hogy most írtad alá a halálos ítéleted. Vagy épp nekem adtad a szerveid. - és itt igazából el is áshatom magam ezzel a rettentően ócska poénnal, amin azonban muszáj elvigyorodnom, olyan szánalmasra sikerül. A viccelődése ugyanakkor enyhít kicsit a remegésemen, így biztosabban kortyolok a kávéból, mely most igazán jól esik. Portugáliában is szerettem nézni a naplementét a kávézó ablakából, valahogy az az egyedüllét mindig nyugalommal töltött el.
- Amúgy igazán kellemes az akcentusod. A legtöbben portugálok a csoportban, és néha nagyon nehezen értjük meg egymást, mert azt a hadarást, ami a portugálra jellemző, az angolba is beleviszik. Bár már kezdek ráérezni, mégis érdekes, hogy te is beleviszed a dán mélységet a szavaidba. Ha meg én kezdek más nyelven beszélni, még a saját csoportom is kiröhög... - mosolygok szélesen, mely egy újabb kortyban veszik el. Sok mindent megértek portugálul, de jobb is, ha nem próbálkozok más nyelvvel, mert ellenben a többiekével, én nagyon nem érzek rá másra az angolon kívül, és így, hogy van egy apró, alig észrevehető beszédhibám, ez az anyanyelvemen kívül még jobban felerősödik.
- Komolyabbat egy ceruzánál? Ugyan... - érezhetően kezdek kicsit feloldódni ismét Sebastian mellett, s a zsebemben levő bogyók újra feledésbe merülnek. Fura számomra úgy megélni a pillanatot, hogy ne szúrna valami hátulról, mely elvonja a figyelmem. Tudom, hogy a telefonom még mindig nála van, de egyszerűen képtelen vagyok még visszakérni.
- Sajnos a túlzott vallásos nevelésnek köszönhetően sosem kerültem kapcsolatba semmilyen fegyverrel. Még a történelemben levő erőszakot is túlságosan árnyaltan és burkoltan tanították, mikor gyerek voltam. Aztán később valahogy mivel nem volt alapja, így nem is érdeklődtem a fegyverek iránt. Szóval ez az egész viking téma számomra nagyon új, de úgy érzem, hogy szükség van ilyen újdonságokra. Nem élhetjük egy burokban az életünket, nem igaz? - a szavak meglepő módon nagyon könnyedén szöknek ajkaimra, ezen pedig én magam is elcsodálkozok. Alap esetben idegenekkel nem szoktam ennyit beszélgetni, kivéve ha nem egy művészeti ágról van szó konkrétan. Most mégis jól esik kicsit csevegni, de hát az alap lassúságomat mindig enyhén feldobja a kávé.
- Baltahajítás? Érdekesen hangzik. Nem sérültél még meg komolyabban? A válladon kívül, persze... - pillantok felé csillogó tekintettel, őszinte érdeklődéssel. Csak azt akarom, hogy beszéljen, hiszen úgy érzem, hogy a hangja megnyugtat. Talán túlságosan is...
- Sikerült amúgy használni a krémet? Érzed már a hatását? - kérdem mellékesen, hiszen egy pillanatra még az én csuklómba is belenyilallt a fájdalom, amit egy újabb korttyal fojtok el magamban. Valójában igazán kevés van abban a tégelyben, ami a szálláson van, de úgy érzem, hogy Sebastiannak nagyobb szüksége van rá. Én csak ócska ceruzákkal és ecsetekkel játszadozok, ő viszont komoly fegyverekkel foglalkozik...
- Pedig a kard is jól állna a kezedben. Viszont remekül rátaláltál arra, ami igazán illik hozzád. Szívesen megnézném, ahogy használod. Mozgó célpontra is tudsz lőni? - kérni azonban nem kérem, hogy most azonnal menjünk ki, és lőjön nekem párat. Annyit nem érek, hogy fájdalma legyen tőle.
- A hagyományőrző fesztiválra is hamarosan már el kellene döntenem, milyen fegyverrel jelenjek meg. Na, meg a ruházat... Remélem tudod, hogy velem együtt neked is be kell öltöznöd! Bár az én külsőm minden, csak nem vikinges. - vigyorgok szélesen, kivillantva fehér fogaimat. Tisztában vagyok magammal, s lehet ugyan, hogy magas vagyok és sportos, azért egy ilyen testalkattól igen csak messze vagyok. Sebastian pedig lehet alacsonyabb nálam, mégis benne sokkal több mindent látok, amivel tökéletesen meg tudna személyesíteni egy vikinget. Vagy igazából... Bármit.
Mikor felém fordul, én újra a tekintetét kezdem keresni, ám mikor hozzám ér, még a levegő is bent marad meglepettségemben. Így hát természetesen zavartan kapom el róla a sötéten gomolygó szemeim, de a karom nem húzom el. Valami különös bizsergés fut végig rajtam, s egyből az jut eszembe, hogy... Ha tudná, hogy meleg vagyok, vajon akkor is ugyanígy viselkedne? Vajon akkor is aláírta volna a papírt? Kétlem... Halk sóhaj hagyja el ajkaim, mikor elenged, ám én válaszul váratlanul megragadom kezét, s magamhoz húzom. Végigsimítok első három ujján, majd tenyerének közepén állapodik meg középső- és mutatóujjam.
- Régen úgy tartották, hogy az ujjak alakjából, a vonalak mélységéből, s a kéz szorításából meg lehet állapítani, ha valakinek megadatott a tehetség a rajzoláshoz vagy festéshez. Sok helyen az öregek választották ki azokat a gyermekeket, akikben meglátták ezt a tehetséget, csupán a kezük alapján. Ezen az elven maradva belőled még nagy művész lehetne... - mosolygok felé, s talán szeplőim rejtekében még egy halvány pír is megjelenik, úgyhogy mielőtt teljesen elvörösödnék, elengedem a kezét. Csak egy ártatlan szakmai vizsgálódás, semmit több. Legalábbis, próbálom ezt bemagyarázni magamnak, hiszen ellenben másokkal, Sebastian érintése egyáltalán nem esik rosszul...
- Bármilyen fegyvert szívesen kipróbálnék. Különösen lóhátról. A lovaglás remekül megy, odahaza volt egy öreg kis farm, ahova már gyermekkoromtól kezdve jártam. Volt ott egy csodálatos, fekete szőrű ló, akit csak én tudtam igazán megülni. Vad jószág volt, de éreztem, hogyan kell vele bánni, és egy idő után csodálatosan egymásra hangolódtunk. Azon is gondolkodtam, hogy erre a hagyományőrző fesztiválra még egy lovat is bérelnék... Jó lenne megint érezni a varázsát. - sóhajtok ábrándosan, visszagondolva a Vezér névre hallgató paripára, ki az eljövetelem előtt talán két héttel lehelte ki lelkének utolsó cseppjét. Szomorú volt belegondolni, hogy többé már nem kopoghat a patája a réten, s hogy nem szaladhat szabadon... Egyszer minden szép elmúlik. Ideje lenne elfogadnom a múlandóságot, s hogy ami szép, az körülöttem úgyis megromlik, vagy megszűnik létezni... Mint egy keserű átok, mely nem engedi meg számomra, hogy valaha is boldog legyek...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 19, 2018 11:03 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Talán még jobban zavarba jöttem volna, ha nem a megszokott helyemen, nem a számomra legbiztonságosabb környezetben lettem volna. Tudtam nagyon jól, hogy a zavar milyen érzéseket keltett bennem. Leginkább félelmet, hogy gyengének tűnök... a félelemtől pedig dühös lettem és mintha bekattant volna valami, a zavarodottságom okán vezetettem le mindezt. Szemét voltam, gonosz és gondolkodás nélkül gyötörtem bárkit. Lehetett az olyan, aki nagyon közel áll hozzám vagy olyan, akit éppen csak akkor ismertem meg. Bastienen még sem akartam levezetni semmit. Áhítattal bámultam a szeplőit, mintha azok valami különleges megnyugvást jelentettek volna a számomra. Ez azonban csak egy apró részlet volt az egész lényéből… talán megbolondultam, talán elment a józan eszem, de úgy néztem rá, mintha minden porcikájából valami különleges, fehér fény áradt volna és beragyogta volna a sötétséget, ami állandóan körülvett. Egy férfi volt. Egy olyan férfi, akit sosem tudhattam a közelemben… hiszen az apám elment és nem voltak olyan ismerőseim, akikre felnézhettem volna… vagy ha még is, féltem a közelükben lenni, nehogy eltűnejenek ők is, mert rosszat tettem.
Magyarázkodás közben egészen elvesztem a sötét szemeibe. Azokban is volt valami különös csillogás, amitől nem tudtam elszakadni. Talán az előadását figyelve győzött meg igazán. A tábla előtt állva olyan erős volt, olyan magabiztos… én pontosan erre vágytam. Nem voltam sosem olyan kiállású, amilyenre vágytam. Hiába kezdtem el íjászattal foglalkozni, amitől talán egy kevés izmot a testemre is szedtem, nem voltam igazán férfias. Csak a fejemben voltam én a családfő, valójában sem külsőre, sem belsőre nem voltam azon a szinten, amin lennem kellett volna. Én ezt tudtam, de nem engedtem, hogy a környezetem is tudta. Dolgoztam és dolgoztam, mint egy őrült, hogy bizonyítsak és nem panaszkodtam, ha éhesen feküdtem le.
– Tényleg… – Bólintottam. Nem fordítottam a fejemet, a hangom önmagamhoz képest lágy és engedékeny volt.
Olyan volt, mintha abban a pillanatban is a tükörképemet bámulnám. Mintha az ő szemében is az a csillogás és zavar ült volna, ami az enyémbe – habár ezt nem láttam kívülről. Már-már résnyire is nyitottam az ajkaimat, remélve, hogy kipréselem azokat az átkozott szavakat a torkomon, mert ő csak nem mozdult és toll nélkül nehéz lett volna aláírnom a papírt, amit az orrom alá tolt. Valójában nem érdekeltek a részletek, nem érdekelt a munkahelyem reakciója… vele akartam lenni. Úgy éreztem, Bastien mellett egy kicsit kiszakadhatok azokból a hülye minden napokból.
– Kéne egy toll – mondtam. Még mindig halkan beszéltem, aztán elvigyorodtam. Úgy szerettem megint azt mondani rá, hogy vénember… csak azért, hogy ne érezze, megfogott valamivel. Azt akartam, hogy ne érezze azt, hogy megnyerte ezt a kört… hogy megszerzett magának… Megszerzett! Az isten szerelmére, Sebastian, mik járnak a fejedbe! Próbáltam magamhoz térni, kicsit megráztam a fejemet. Szerencsére addigra már ő is észbe kapott, nem nézett azokkal az átható szemekkel.
Csak az asztalra rakott toll, a remegő kezei ragadták már magukkal a tekintetem. Az illatát pedig elnyomta az átható kávé szag.
– Kösz, Asger, más nem lesz! – szóltam kicsit erőteljesebben a barátomra, ezúttal dánul, így Bastien nem is érthette. Milyen durva egy nyelv volt ez ahhoz az angolhoz képest, amit vele beszéltem. Még ha az akcentusom kemény is volt, közel sem annyira, mint amikor anyanyelvem szavait forgattam meg a számban.
– Szóljatok, ha kell még valami. – Ezzel távozott, habár éreztem, hogy távolról még mindig figyel. Tudta, hogy valami olyan dologról van szó, ami megváltoztathat dolgokat… vagy talán rá is olyan hatással volt Bastien, mint rám? Nem tudtam.
Lepillantottam a papírra. Csak a szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő férfi a csészéért nyúlt. Gyorsan, kissé rondácskán formáltam nevem betűit. De nem érdekelt, csak az számított, mikor a lapot visszacsúsztattam elé. Egy kicsit megint elmosolyodtam, a fogaimat is kivillantottam.
– Parancsolj. Mostantól, a tiéd vagyok vénember… néha meg kell ragadni a hirtelen jött lehetőségeket, nem igaz?
Igen, talán egy kicsit viccelődtem vele, hogy elvegyem az élét annak a vad kalapálásnak, ami majd szétfeszítette a mellkasomat. A zavarodottságnak, ami egyelőre nem váltott ki agressziót a közelében. Én is belekortyoltam a kávéba közben. A keserűsége és a melege egyszerre siklott végig a testemen, talán kicsit megnyugtatta az idegeimet is.
– Valami komolyabb fegyvert is el tudnék képzelni a kezedben… – Válaszoltam és még egyet kortyoltam. Szerettem kávézni. Talán azért, mert régen olyan felnőttesnek tartottam és mikor én magam is megtehettem, akkor igazán „nagynak” éreztem magamat. Jól emlékeztem rá, ahogy anya és apa reggelente egy csésze kávé mellett vitatták meg a napirendjüket… akkor még olyan természetesnek tűnt minden. Mintha egy ilyen család lenne a normális, mintha nekem is ez lenne a jövőm. Azóta tudtam: nekem nem lesz családom, nekem anya van és Christian, akikért felelős vagyok, akiket meg kell mentenem a világtól, ami rájuk omlani készül. Nekem kellett erősnek lennem és tartani a hátammal az összeomló falakat, hogy ők menekülhessenek.
– Igen, foglalkozom még baltahajítással is… de a karddal nem bírnék. Az sokkal nagyobb és sokkal nehezebb. – Olyan beleéléssel magyaráztam, mintha a világ legjobb elfoglaltságáról beszélnék vagy egy tengerparti lazulásról. Másoknak ez jelentette volna a mindent, nekem csak a fegyvereim voltak és a múzeum.
Felé fordultam teljes testtel és alaposan végig mértem. Megérintettem a karját, hogy kitapintsam rajta az izmokat. Tökéletes alkata volt, tökéletes arányokkal. Észbe sem kaptam, hogy a korábbi gondolatok után nem igazán kéne hozzá érnem és láttam, hogy ő is zavarba van attól, ha a szemembe néz. De nem gondoltam bele, csupán akkor, mikor a forróság lágy szellője megérintett. Megint megráztam a fejem, elhessegetve az esetleges zavartságot.
– Remek a testalkatod. Egy harcikalapáccsal is elbírnál szerintem.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 14, 2018 7:06 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Magam sem értem, miért tölt el ekkora izgalommal ez a szerződés, de tudom, hogy amit odakint éreztem, azt újra át akarom élni. Lehet másnak egy felejthető élményt jelent az, hogy kipróbálhatja az íjat, de számomra sokkal többet ért ez a mozdulat, mint azt bárki is gondolná. S nem is csak magáról az eszközről van szó, hanem Sebastianról is. Sőt, ilyen átéléssel és meghittséggel valószínűleg bármit mutathatott volna, azt is ugyanilyen különlegességgel éltem volna meg. Ezt pedig nem akarom elengedni. Megízleltem milyen az, amikor pár pillanatra nem létezett semmi elmefacsaró érzés, nem gondoltam a családomra, sem az életet mentő bogyóimra, és semmi más kötelezettségre. Hogy engedhetném csak úgy el? Ezzel a szerződéssel nem csupán segíteni szeretnék neki, hanem valamilyen szinten magam mellett is akarom tudni. Erős gondolatok ezek, de a változás szele olyan erővel csapott meg és söpört végig rajtam, hogy nehéz kikeveredni a hatása alól. S talán nem is akarok... Azt hittem, hogy a portugáliai állás már önmagában mindent meg fog változtatni, ám nem így történt. Az a sötét fertő, mely teljesen behálózott még otthon Amerikában, nem igazán akar eltűnni. Legalábbis a mai napig így éreztem. Sebastian viszont különös nyugalmat áraszt magából. Pont olyat, mint amilyet régen Will is...
A gúnyos megjegyzésre csak forgatni kezdem a szemem egy mosollyal kísérve, ám a kávézóig izgalmamban meg sem szólalok, csupán hűségesen követem őt. Igazán remek hangulata van a helynek, s nem is bánom, hogy szinte nincs bent senki. Nem vagyok egy tömeg kedvelő ember, bár a gyermekkorom sok ilyen kellemetlen érzést hagyott maga után, mely még most huszonöt évesen is elkísér. A pánikbetegség talán a legrosszabb, ami nem hogy enyhül, de mintha súlyosbodna is. Szerintem magamra sem ismernék, ha minden negatív érzés megszűnne bennem létezni. Talán akkor lennék teljesen üres...
- Nem vagyok finnyás, szeretek új dolgokat kipróbálni. Szóval jöhet bármi, az ízlésedre bízom magam. - mosolygok felé szélesen, ahogy lehuppanok mellé a padra. Alap esetben nem szeretem a közelséget senki részéről, jobb szeretem tartani a távolságot mindenkivel, most viszont különös módon nincs ellenemre, sőt, mikor a papírt kezdi olvasni, talán még alig észrevehetően közelebb is húzódok hozzá. Ám mikor felteszi a kérdését, pár pillanatig csak ledermedve pislogok felé nagyokat, s talán pár másodperc is kellhet, hogy hirtelen kitaláljak valamit. Hiszen a teljes igazságot mégsem mondhatom el neki!
- Senkit sem ismerek a környéken, aki érdekelt lenne a viking témában, és nem bánnám, ha egy kicsit hozzáértőbb ember is lenne mellettem. Igazából eléggé sok program van a listánkon, ahova elkísérhetnél, mint "tanársegéd". Lesz egy hagyományőrző fesztivál, színházi előadások, különleges vacsorák, most hétvégén pedig egy túra is a hegyekbe. Minden előre le van foglalva, de eggyel több jegyünk van, mert az egyik diák az utolsó pillanatban lemondta az utat, így az a plusz jegy most mindenhol csak lóg a levegőben. Szóval, ha van kedved... - támasztom ki fejem az öklömmel, s úgy figyelem tovább Sebastiant. Lehet, hogy sok volt neki ez így egyszerre, s nem is akarom sürgetni a döntésben, de már szívesen látnám ott a nevét a papír alján. Közben azonban elmerengve figyelem szőke tincseit, ahogy némelyik fülére, vagy épp arcára szökik. Ajkaimra egy akaratlan félmosoly is felkúszik, ám mikor tekintetem a szemeire vetül, s meglátom, hogy ő is engem figyel, gyorsan megpróbálok valami komolyabb ábrázatot ölteni, majd egy zavart köhintést kísérően elkapom róla a tekintetem, s felegyenesedek, mielőtt még valami szerelmes kamasznak tűnnék, aki egy csöpögős romantikus filmből pottyant ki...
- Tényleg? - súgom átszellemülten a levegőbe, de nem is várok választ egyáltalán, csupán a szavai annyira szíven ütnek, hogy csak bámulom őt tehetetlenül. Persze aztán hamar észbe kapok, s gyorsan felkutatok egy tollat a táskámból, amit rögtön az asztalra helyezek le, hiszen érzem, hogy a kezem enyhén kezd remegni. Kár lenne elrontani a pillanatot...
- Ez jó lesz, köszönöm. - a kezem egészen addig a combomon pihen mereven, amíg a pincér odébb nem áll, s ezután is kissé zavartan tekintek a kávé felé. Eléggé kellemetlen számomra a remegés, amit nem is igazán tudok kontrollálni. Így csak sóhajtok egy nagyot, majd erőtlenül ragadom meg a kis csésze fülét, de még nem emelem fel. Leginkább próbálom elkapni a pillanatot, amikor Sebastian figyelme lankad, s nem lesz olyan feltűnő, ha kortyolok egyet a kávéból.
- Tudom, hogy hirtelen jött az egész. Azonban muszáj megragadom mindent azonnal, mert csak egy hónapig maradunk, ami hamar el fog repülni... - sóhajtok halkan. Innom kell közben egy kortyot, ha figyel, ha nem, hiszen kicsit le kell nyugtatnom a gondolataim, mielőtt beszökne a rossz érzés. Nem akarok innen elmenni... Legalábbis most még biztosan nem.
- Amúgy szívesen megpróbálkoznék még párszor az íjászattal. Eléggé ráéreztem az ízére. - mosolygok szélesen, kissé ábrándos tekintettel. Vágyom megint arra a különleges érzésre, mely egyszerűen képtelen eltűnni belőlem. A diákjaim is észrevették, hogy kicsit máshol járok, de ezt könnyedén fogtam az újdonság varázsára.
- Csak ezzel foglalkozol, vagy esetleg a kardokhoz, egyéb fegyverekhez is értesz? - veszek fel egy fonalat, s igyekszek Sebastianra koncentrálni. Ilyenkor úgy érzem, mintha könnyebb lenne minden, s nem lenne rajtam akkora súly. Pedig aztán nem is ismerem, s csak pár órája találkoztunk... Ennyit számítana talán, hogy így hasonlítunk?

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 12, 2018 8:22 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Mintha én is abban a teremben ültem volna… mintha én is azokat a szavakat hallottam volna, úgy ácsorogtam odakint az ajtó előtt. Egészen hozzásimultam az üveghez, hogy még jobban lássam Bastient beszélni. Figyeltem, ahogy a diákok hozzá-hozzá szólnak a témákhoz. Úgy szerettem volna érteni én is azt, amiről tanulnak vagy éppen csak a részese lenni a dolognak. Más húsz éves fiú még az iskolapadot koptatta, én meg mindennap sérült tenyérrel, fájós izmokkal vonszoltam magam haza a roskilde-i otthonomban. Már nem is éreztem magamat igazán fiatalnak. Még ha nem is volt hatalmas korkülönbség köztem és Christian között. Egészen olyan volt, mintha én felnőtt lennék, ő viszont a gondtalan gyerekkort élvezte még mindig. Sportolt, tanult, magát kereste… és olyan álmokat szőtt a jövőjéről, ami nekem nem volt lehetőség. Jól emlékeztem arra a napra, az érettségi előtt valamivel, mikor anya leültetett a konyhába és remegve, könnyek között nézett rám. Megkért, hogy ne iratkozzak be az egyetemre, hogy ne tanuljak tovább, hanem segítsek neki megtartani a házunkat. Ez volt az utolsó dolog, ami még az úgynevezett „normális” életünkből maradt. Neki ez egy emlék volt az apánkról, nekem viszont maga a pokol… a hely, ami elvette az apámat, a hely, ami nem engedett lehetőségeket, a hely, ami miatt sosem álmodhattam boldogságról. Egyszerűen csak azért léteztem, hogy azt a házat megtartsuk és az öcsém ne éhezzen. Szívesen hoztam érte áldozatokat, ahogy anyámért is… megértettem, hogy valakit ki kellett lökni a hajóból, mielőtt mindannyian elsüllyedünk. Csak éppen nehéz volt annak a valakinek lenni, aki egyedül próbált meg a felszínen maradni a jeges vízben, ahol nem egy gyilkos cápa is ólálkodott. Azokat nem győzhettem le az íjammal. Csapkodnom kellett, hogy ne merüljek el, mert addig voltam biztonságban… de a második évemre ez borzasztóan nehéznek tűnt.
Ahogy a diáksereg lassan eltünedezett, én is kicsit elhúzódtam. Hátamat az ajtó melletti falnak vetettem és a cuccinkat néztem, amit kint hagytam a pályán. Nekem az íjászkodás, Bastiennek meg talán a időszakos telefon nélküliség jelentette azt a szabadságot, amiről az előadáson beszélt. Nyeltem egyet, ahogy belegondoltam, milyen apróságok tudnak hatalmas érzelmeket elindítani. Ma reggel még azon bosszankodtam, hogy túl forró a kávé, hogy fáj a vállam és hogy nem akarok egy csapat turista segítségére lenni… estére pedig, mintha valami furcsa érzelmi lavina indult volna meg bennem és egyre csak haladt és haladt, elsöpörve mindent. Bastien indította el a folyamatot.
A gondolataim és érzelmeim tömege alatt, mintha minden megroppant volna… mintha a mai nap valami visszafordíthatalan változást indított volna el. Csak akkor kaptam fel a fejemet a nagy kérdések tömegéből, mikor megjelent Bastien. Az ajtó nyílásra figyeltem, aztán arra a hatalmas mosolyra. Zavarba jöttem. Nagyokat pislogva bámultam rá, mintha azt sem tudnám, hirtelen hogyan szóljak hozzá.
– Vidám vénember… – morogtam olyan halkan, hogy meg sem hallhatta. Talán egy pillanatra gúnyosan félrehúztam a számat. Mosolyogni a lehető legkevesebb alkalommal szoktam és azok sem őszinteségemben törtek ki belőlem. Általában kínomban vigyorogtam, amikor már tényleg feladtam.
– Az a jó híred, hogy eljössz velem kávézni? – Nem tudtam gúny nélkül kérdezni ezt.
Közben persze elindultam előre, mutattam is az ép kezemmel, hogy merre megyünk. Nem volt messze, alig pár lépésnyire. Egy hatalmas, különálló faházban rendezték be a „viking” kávézót. Minden korhűen volt berendezve, leszámítva a csupán régiesített bárrészt, ahol kávét, teát és dán különlegességeket árultak a látogatóknak. Asger most is a szokosás munkaruhájában volt, velem ellentétben ő a korszellemnek megfelelően öltözött fel. Az én holmim még mindig az öltözőben várakozott, ugyanis ezzel a vállal az öltözködés is igencsak nehezen ment.
– Általában itt szoktam ülni… – Mutattam az egyik tűzhely közeli helyre a hosszú asztal mellett. Ezúttal csak ketten voltunk itt, bőven jutott hely a szőrrel lefedett padokon. – Egyébként, hogy válaszoljak a kérdésedre: a fahéjas tekercs a legjobb itt. De Asger úgyis a szokásos kávémat hozza… valószínűleg neked is. – Egy gúnyos kis mosoly megint.
A mondandóm végére egyébként meg is fordította azt a papírt, amit eddig csak szorongatott. Közelebb húzódtam hozzá és persze megéreztem az illatát. Mivel az asztal a falnak volt tolva, egymás mellett foglalhattunk csak is helyett, de volt ebben valami meghittség… valami furcsa meghittség, amihez nem voltam szokta. Talán utoljára gyerekként dugtam így össze a fejem az öcsémmel.
Nem tetszett az egész kezdetet, mi szerint helyettem döntött valamiben. Nem szerettem, ha valaki olyan helyzetbe hozott, amihez semmi kedvem nem volt. Most még is csak egy morgást engedtem meg magamnak, aztán hallgattam a mondandóját. Figyelnem kellett, hiszen bizonyos angol kifejezések nem mentek olyan jól, ő meg – valószínűleg a származása miatt – gyorsabban beszélt. A „felvennélek” szónál egy nagyot nyeltem, láttam, hogy kicsit kipirul, talán csak a szónoklás hevében.
– Mit tehetnék én érted? – kérdeztem értetlenül. Semmiféle tapasztalatom nem volt a tanításban, a művészetekben meg pláne. Gyerekként egész jól rajzoltam, de annak is már jó ideje.
Persze ösztönösen arra kezdtem gondolni, mit kezdenék egy kis plusz pénzzel… hogy elraknám magamnak, hogy vennék belőle valamit, amit én akarok… vagy hogy elmennék abba a menő japán étterembe, ahova Sofia jár a barátnőivel és mivel nincs pénzem, én sosem tudom elkísérni. Vagy egyszerűen csak vannék egy üveg minőségi vodkát és alaposan berúgnék, hátha elfelejteném ezt a szar életet. Csakhogy tudtam, akármilyen pénzhez is jutok, haza kell adnom, legfeljebb egy újabb játékot vehetek magamnak és örülhetek, hogy ennyi jutott.
Láttam, hogy Bastien zavarban van, én pedig túl közel voltam hozzá… annyira, hogy megszámolhattam volna a szeplőket az arcán. A tekintetem az ajkaira tévedt, amik most nem mosolyogtak úgy, mint korábban. Mi a franc ütött belém? Kiáltoztak bennem a gondolatok. Persze azonnal Nick jutott az eszembe, mintha az ő bűne lenne, hogy így nézek egy másik férfira. Hiszen korábban mi volt? Egy-két csaj és Sofia. Meg sem fordult a fejemben, hogy így bámuljam egy férfi ajkait. Éreztem, hogy ezúttal én jövök zavara, de annyira, hogy talán el is pirultam. Szedd össze magad, a francba! Üvöltöztek tovább a gondolatok és én csak megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
– Van egy tollad? – kérdeztem. – Melletted akarok lenni… – Tettem aztán hozzá halkan.
Nem akartam nagy bejelentést, hogy már pedig én ezt akarom és szónokolni, milyen hálás vagyok. Főleg azért nem, mert időközben megérkeztek a kávék. Asgerre pillantottam, aki kíváncsian méregette a szerződést ott előttem. Nem akartam, hogy lássa, ezért egy kicsit eltakartam a kezemmel, így éppen csak az a rész volt olvasható, ahol az én nevem díszelgett.
– Öhm… Bastien, jó a kávé vagy kérsz valami mást? – érdeklődtem, mielőtt még a pincérbarátom tovább állt volna.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Szept. 09, 2018 1:25 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Nehéz a diákokra koncentrálnom. Mindenki elmondja a saját ötletét, én pedig látom ugyan a csillogást a szemükben, a tenni akarást, viszont fél óra elteltével már nem tudom felidézni az első lány választását. Egyre csak Sebastian jár a gondolataim között. Sebastian, s az ő csillogó tekintete, ami sokkal több érzést rejtett magában, mint itt bárkié is. Nem kellett beszélnie sem, már csak arcának apró játékából, s mozdulatainak kicsiny változásából nagyon sok mindent le tudtam szűrni. Eleve amióta csak az eszemet tudom, azóta figyelem meg az embereket. Talán gyermekkori ártalom lehet, hiszen jól emlékszek, hogy mikor az iskolában az osztálytársaim széles mosollyal ették a reggelit, azt próbáltam kitalálni a kis saját kezűleg készített, igen csak szegényesre sikerült szendvicsem fölött, hogy mi lehet olyan vidám a reggelizésben. Figyeltem, ahogy a szülők boldog és megkönnyebbült nevetéssel ölelték át az osztálytársaim az iskola végén, s mikor én kiléptem egyedül az ajtón, egyre csak az járt a fejemben, hogy ezeket a szülőket mi vezérli arra, hogy ilyen vidáman jöjjenek a gyerekekért. Próbáltam megfejteni, mi lapulhat a gyengéd ölelések mögött, mi bújhat meg az apró puszik mögött. Ám mikor a saját szüleim ordítására és veszekedésére értem haza úgy, hogy estig észre sem vették, hogy egyáltalán megjöttem az iskolából alig tíz évesen, képtelen voltam rájönni e különbség okára. Így még jobban tanulmányoztam mindenkit. Anyám arcán sosem láttam a megkönnyebbült boldogságot, ha láthat. Nem láttam rajta sosem azt, hogy valamit tiszta szívből tenne értem, hiszen mindig csak nyűg voltam neki is, és apámnak is. Nem véletlenül lettem igen csak korán önálló. Már az iskola kezdéskor, hét évesen is én készítettem el magamnak a szendvicsem, egyedül jöttem s mentem az iskolába, egyedül tanultam, s egyedül döntöttem el, milyen szakkörökre akartam járni. Egy szülői értekezleten sem voltak, sőt, a nagy éves előadásokon sem jelentek meg egyszer sem, mikor a színpadon én játszottam a nagy Iskarióti Júdást. Titkon vágytam arra, hogy megpillantsam őket a közönségben. Hogy engem néznek, hogy izgulnak értem, hogy átélik a játékom. Legalább egyszer... Ám mikor ezeken a borús, őszi napokon elsétáltam a családok közt egyedül, akik szinte könnyezve gratuláltak a gyermekeknek, évről évre minden egyre szürkébbé vált. Néha eltöprengek azon, hogy miért nem siklottam félre. Nem voltam rossz tanuló, tisztelettudó és illedelmes voltam végig, az egyetemet is tisztességesen fejeztem be, s most én magam vagyok a tanár. Nem lettem drogos, nem élek az utcán, nem vagyok alkoholista. Vajon ezek mind felérnek azzal, hogy csupán a Sors miatt vagyok most itt? Hogy valami magasabb erő vezérelte azt az ágat, hogy nagyot reccsenve megakadályozza, hogy eldobjam magamtól az életet? Haloványan megérintem a nyakam a gondolat hatására, s nagyot sóhajtva emelem vissza a tekintetem az ablakról.
- Mr. Benward, minden oké? - ez húz vissza talán a valóságba, s csak erőtlenül köhintek, mintha mindent figyelmesen hallgattam volna  eddig. Holott fogalmam sincs, miről beszélt Javier, kinek néha eleve nehéz követni az észjárását, hiszen rengeteget beszél. Beszél... Hirtelen a zsebemhez kapok, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy a telefonomat Sebastiannál hagytam. A szemeim elkerekednek egy pillanatra, s már majdnem indulok kifelé, már majdnem lépek... Ám mégsem teszem. Felszabadító volt pár pillanatig nem agyalni azon, mikor érkezik egy újabb, pénzéhes üzenet. Így talán először döntök magamtól: maradok.
Az óra innentől gyorsan telik. Én veszem át a szót, beszélek a technikákról, kialakításokról, kevés történelmi hátteret is adok a fegyverek mögé, illetve a saját jegyzeteimet és körvonalaimat vésem a táblára. Ahogy pedig meghúzom az ideget, s fehérrel megrajzolom az azt szorongató kezet, hirtelen eszembe ötlik valami. Olyan elsöprő ötletem támad, hogy még a szavaimat is begyorsítom, hogy előbb végezhessünk.
- ...ez pedig a szabadság. - fejezem be az egyik gondolatmenetem, mire akaratlanul is az ajtó felé pillantok halk reménnyel magamban, hátha felfedezek ott valakit... S mikor a fekete, borús felhőket idéző íriszeim találkoznak a mély óceánokba nyúló tekintettel, megkönnyebbült mosoly terül szét arcomon. Különös nyugalom árad szét bennem, s érzem, hogy akár órákig tudnám őt figyelni, órákig lennék képes magamba szívni a pillantásait. Azonban újra meghallom a nevem a padok közül, mire csak zavartan kapom el Sebastianról a tekintetem. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, s megszűnt volna minden létezni körülöttünk. Még válaszolok ezután pár kérdésre, s kikötöm, hogy holnap délelőtt tíz órakor a szállás előterében lesz találkozás, addigra mindenki próbáljon kijózanodni. Ezután pedig szabadjára engedem őket, ám én magam még nem megyek ki, sőt, sietősen a teremben levő számítógéphez igyekszek, s pár kattintást követően már hívom is a portugál igazgatót. Talán öt percet beszélhetünk, minek végén széles mosoly terül el arcomon, s miután elköszöntünk egymástól, pár kattintás után már halkan csusszan ki a nyomtatóból egy papír. Nagy lelkesedéssel kapom azt fel, majd összeszedem a holmimat, s izgatottan lépek ki az ajtón. Hevesen dobogó szívvel nyitom azt ki, s még nagyobb mosoly terül el arcomon, hiszem Sebastian még ott áll.
- Van egy nagyon jó hírem... Lenne kedved akkor megnézni azt a kávézót? - immáron sokkal nagyobb bátorsággal ejtem ki a szavakat, s ha nincs más dolga épp, akkor részemről meg is indulhatunk a hely felé. Hagyom, hogy vezessen, s oda üljünk, ahova ő szeretne. Kicsit még fészkelődök, s leteszem a papírt az asztalra, egyelőre írással lefelé.
- Van itt valami különlegesség is, ami a helyhez köthető? - értem itt a kávéra, vagy valami süteményre, amit kreatív módon a viking múzeum hangulatára készítenek. Bárhogy is legyen, már nem tudok várni, így megemelem a papírt, s Sebastian elé tolom.
- Remélem nem haragszol meg, de helyetted döntöttem valamiben. Modellt fogsz nekem állni, s odakint is segítettél, és én szeretném majd még pár dologban a segítséged kérni, s begyűjteni a tapasztalataid. Viszont ezt mind hivatalossá is tehetjük... - mutatok a lap végén levő betűkre, amik az ő nevét formálják.
- Az egyetem rengeteg mindent támogat az út során, s szabad kezet kaptam, hogy én döntsem el, mire költsük el a keretet. S én úgy döntöttem, hogy "felvennélek"... - egy halovány pír ül ki arcomra, mire nyelnem kell egyet, ne jöjjön megint az a zavar, amit pár órája éreztem.
- Segítenél nekem pár apróságban, az egyetem pedig finanszírozná ezt neked. Mint egy második munkahely, csak ez nem annyira komoly és kötött. - a borús felhőkbe csillogás szökik, hiszen igen nagy lelkesedéssel újságolom neki a hírt. Azonban kicsit észbe kapok, s megpróbálom a helyére húzni a mosolyom, mire erőtlenül köhintek is egyet.
- Természetesen ha nem szeretnéd elfogadni, egyáltalán nem kell. Én viszont nagyon... Nagyon örülnék neki, ha mellettem lennél. Mármint úgy értem, hogy... - egy pillanatra megdörzsölöm a szemeim, s küzdök a gondolataimmal, de annyira elveszek a szavak közt zavaromban, hogy csak újra a szerződésre bökök.
- Szóval megtisztelnél, ha aláírnád. - mondom teljesen átélt őszinteséggel. Most sikerül csak elkapni róla a tekintetem, s egy halk sóhajjal kezdem bámulni és fogdosni az előttem levő kis zöldes poháralátétet. Remélem nem tart majd túlbuzgónak, hiszen alap esetben nem vagyok az, de mikor egy ilyen remek ötlet pattan ki a fejemből, azt szeretem hamar megvalósítani. Leginkább azonnal...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: dánia-
Ugrás: