welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves
TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Szept. 08, 2018 4:11 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


A sötét szemekbe nézve azon agyaltam, hogy vajon Bastien tényleg hasonlít rám? Ő is érzi, hogy belefáradt ebbe a borzasztó életbe? Ő is érzi, hogy legszívesebben feladná az egész… aztán eszébe jut a szerettei arcán csillogó elégedettség, amit egy kellemes étkezés vagy egy közös program után láthat? Hát el lehet venni tőlük azt a pénzt, amit megkeresek? Hát lehet őket azért vádolni, mert elvárják, hogy segítsek nekik? Nálunk én voltam a családfő, én maradtam apa után a legidősebb férfi, akinek minden meg kellett tennie, hogy a többiek életben maradjanak. Nálunk sokszor ez volt a tét. Sokszor aggódtam, hogy az öcsémnek majd nem jut vacsora, nem lesznek meg a tanszerei és komoly hátrányból indul a többi gyerekhez képest. Ezért kötöttem szövegséget anyámmal, hogy legalább neki boldog és gondtalan életet biztosítsunk.  Csakhogy ez a terv már mérgeskígyóként tekeredett a testemre. Hol a tagjaimat akarta összeroppantani, hogy érezzem, milyen fájdalmas lemondani a saját életemről éppen miatta… hol pedig az elmémet mérgezte meg olyan gondolatokkal, hogy vessek véget ennek az egésznek. Hányszor ültem Sofia munkahelyén, a kést bámulva a tányérom mellett… elterveztem, hogy bemegyek a mosdóba, felvágom a bőröm, mélyen a húsba vágok és talán el is vérzek. Féltem a haláltól. Könnyű útnak tűnt, mégis imádtam a világot. Imádtam a természet zaját, a nedves fű illatát, a célzást, a háttérben húzódó öböl képét… a baltákat, ahogy újra és újra csattannak a fákon, amikből deszkát, majd hajót készítenek a műhelyben. Nem akartam mindezt elengedni. Csak a fájdalmat, az állandó szélmalomharcot szerettem volna magam mögött hagyni… menekülni előle, de akármilyen gyorsan futottam, annál könnyebben ért utól.
Megint elhessegettem a keserű gondolatokat és megpróbáltam Bastien szavaira koncentrálni. Közben persze a tekintetem már az ujjaim közé simuló tégelyre terelődtek. Nem értettem, miért kedveskedik velem, hiszen nem is ismert… mégis ő volt az egyetlen, aki felfogta – kimondatlanul is –, amit érzek. Nem pihenhettem. Nem engedhettem meg, hogy kimaradjak a munkából.
– Igazából igen… – Lassan bólintottam. Mármint, hogy el szoktam menni mindig pontban hatkor. Nem véletlenül, Sofia esténként át szokott nézni hozzám. Ilyenkor vacsorát rak elém, megnézünk egy pár részt valamelyik sorozatból, ami az aktuális kedvence… hagyom, hogy hozzám bújjon, én viszont szinte sosem viszonzom a gyengédséget neki. Egyszerűen csak kellett a társasága, hogy ne legyek annyira egyedül.
Ahogy folytatta a mondandóját, meglepődtem. Nem szerettem zavarba lenni, de ez a néhány szó mégis képes volt azzá tenni. Egy kicsit talán túl mereven bámultam az ujjaim között szorongatott tégelyre. Talán megint vörös színben úsztak a füleim. Kellett egy pillanat, hogy egy nagy nyeléssel megpróbáljam helyre tenni a furcsa érzéseket.
– Van itt egy kávézó. A múzeumhoz tartozik… – Kezdtem, de talán egy kicsit halkan beszéltem, mert a szavamba vágott. Mintha magyarázkodni akarna, hogy miért is kéne nekünk az én munkaidőm után bárhol is találkozni. Én pedig ezer meg ezer férfias opciót próbáltam keresni a gondolataim között, hogy azzal nyugtassam meg. Először azt akartam mondani, hogy a rajz miatt találkozzunk aztán, hogy meséljek még neki az íjászkodásról. Csakhogy ő a történetemet említette… volt nekem egyáltalán olyanom? Kétlem. Soha semmit sem értem el az életben, csak azt, hogy zsebre vághassam a fizetésem minden hónap végén, ami aztán pillanatok alatt tűnt el a süllyesztőben, mintha soha nem is lett volna.
A tanítványai szakították félbe a számomra egyre kínosabb beszélgetést. Persze az világos volt, hogy nem Bastien, hanem én tettem magamnak azzá… és ez borzalmasabb érzés volt, mint valaha. Gyűlöltem azt az ostoba gyengeségérzetet, ami ott munkálkodott bennem, de ez a fickó belém látott. Belém látott, mert ahogy rám nézett minden hülye érzés semmissé vált, nem akartam üvöltözni vele, hogy mit képzel magáról. S tudta, mit jelent az, hogy az én fájdalmam sem több egyetlen cseppnél. Tudta, mit miért mondok, mit miért teszek. Kiolvastam a tekintetéből.
Féltékeny voltam azokra a diákokra. Ahogy kitört belőlük az örömujjongás, irigyeltem a szabadságukat… a lehetőségeiket. Nem lehettek sokkal fiatalabbak nálam, mégis előttük állt az egész élet. Azt tehettek, amit akartak, azt tanultak, amit akartak. Én pedig ott álltam, egy jó adag fájdalomcsillapító kenőcsöt bámulva, olyan problémákkal, amiket a korosztályom aligha érthetett.
Melegséget éreztem. Kellett egy pillanat míg felfogtam, hogy Bastien elém lépett. Felnéztem rá, figyeltem, ahogy ajkai a szavakat formálják.
– Itt várlak… itt várlak az órád után…
Nehezemre esett nyugodtan beszélni. Nehezemre esett nem utat engedni annak az átkozott gátnak, ami mindig elválasztott a külvilágtól. Látni akartam még, beszélni vele… Ahogy utánanéztem, az az érzésem támadt, mintha a jövőmet figyelném, mintha az távolodna tőlem és az akarna később visszatalálni hozzám. Tudtam, hogy sosem lesz esélyem kitörni ebből az egészből.
Valami furcsa erő Bastien után rángatott – eddigre már jó pár perce magamra hagyott –, de nem mertem besurranni a terembe. Nem mertem leülni a tanulók közé, hogy hallgathassam a hangját. Ezért csak az ajtóban álltam meg és az üvegen keresztül bámultam. Figyeltem, hogy milyen magabiztos és annyira erősnek tűnt… sosem láttam még ilyen férfit. Azt képzeltem, hogy én is tanuló vagyok, hogy én is ott ülök bent és engem is tanít. Én azt áhítattal hallgattam, mintha ettől talán egy kis esély nekem is jutott volna abból, amit ezek a diákok kaptak az élettől.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Szept. 07, 2018 9:57 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Ahogy az én fájdalmam sem több egy cseppnél. Tudom. - mosolyodok el sejtelmesen. Egy pillanatra mintha magamat fedezném fel ebben a dacosságban, ami Sebastian felől árad. Én is állandóan csak tagadni tudok, nem csak a külvilágnak, hanem saját magamnak is. Próbálom elhitetni magammal a hazugságot, hátha egyszer valóra válik, azonban mindig csalódnom kell, mikor a tükörbe nézek, s meglátom önmagam. A halovány, pirosas csíkot a nyakam körül, a meggyötört tekintetem, s a néha feldagadt csuklómat. Most pedig mintha csak a kéklő szemei mélyéről figyelnék vissza önmagamra. Ezért is annyira nehéz másfele nézni, mert ismerős a tekintete. Hiszen minden nap ez néz vissza rám a tükörből...
- Egy kevés van még a szálláson, az pár alkalomra még kitart. A te karod viszont jobban terhelve van, főleg ha még valami idióta tanár is megkér arra, hogy tartsd meg az ideget...  - mosolyodok el újra immáron őszintébben, mint odabent a teremben. Képtelen vagyok csak úgy egyszerűen átsiklani a fájdalma felett. Pedig nem ismerem, nem is tudom, mi áll mögötte, ki ő valójában, mégis érzem legbelül, hogy cselekednem kell, hiszen én magam is mindig vágyom egy megértő fülre, aki nem csak a felszínes tiltást nyújtja, hanem a dolgok mögé képes látni. Annyira könnyedén harsogják az emberek, hogy hagyjuk abba azt, ami a homályba borult életünknek ad egy kis értelmet, ami egy pici színt visz a szürke hétköznapokba. Ne rajzolj többet, ne lőj többet... Ebből is látszik, mennyire felszínes mindenki. Képtelenek az együttérzésre, s képtelenek mélyebbre ásni. Talán én magam sem vagyok jobb, hiszen aki egy cseppet sem kelti fel az érdeklődésem, azzal nem tudok foglalkozni. Ám Sebastian az utóbbi idők egyik legérdekesebb embere számomra. Sokkal több minden bújik meg benne, mint a diákjaimban együttvéve. S igen, ezt pár röpke mondatból s érintésből szűrtem le.
- Értem... - köhintek kicsit zavartan, s mintegy akaratlanul is az ég felé tekintek. Miért gondolják azt az emberek, hogy ha hirtelen elkezdenek valami dolgot csinálni, akkor kevésbé látszik meg rajtuk, mennyire zavarban vannak?
- A tanulók a mai napra kimenőt kapnak. Hadd élvezzék a helyet... Megtartom itt az előadást, ami két órát fog átölelni, aztán visszaviszi őket a busz a szállásra. Én viszont nem terveztem, hogy még visszamegyek. - egyáltalán nem értem, miért mennek olyan nehezen a szavak, érezhetően mondani akarok valamit, mégis alig akar kijönni belőlem. Sőt, egyre nehezebben nézek Sebastian tengerbe nyúló íriszeibe, inkább én magam is az eldőlt íjat, vagy éppen a jegyzetfüzetemet bámulom.
- Lehet itt maradok nyolcig, ismerkedek kicsit a hellyel. Te mindig el szoktál menni hat órakor? - s még mindig nem vagyok képes kinyögni, s ezt annyira érzem, hogy muszáj elmosolyodnom saját magamon. Pár zavart köhintés még belefér, de végül nagy sóhajjal lehunyom egy pillanatra szemeim, s mikor kinyitom, magamra erőltetem azt a határozottságot, melyet a diákjaim felé mutatok.
- Arra gondoltam, hogy ha nincs más dolgod, és lenne kedved hozzá, itt maradhatnál velem este egy kicsit. Vagy máshol. - az utolsó két szócska veri ki a biztosítékot, szerintem le is sápadok, mikor kimondom őket, különösen, hogy egyáltalán nem terveztem, csak úgy kicsusszant. A szívem mindjárt kiugrik helyéről, s nem is ismerek magamra. Bastien, embereld meg magad! Utasítom magam belülről, mire kicsit jobban ki is húzom magam, hogy ne tűnjek olyan esetlennek, persze a szavaim még nem fogytak el, muszáj kicsit korrigálnom, mielőtt teljes idiótának tűnnék.
- Kíváncsi vagyok a történetedre. - s mikor rájövök, hogy ez még mindig nem elég magyarázat, meg kell törölnöm a homlokom, mielőtt még eluralkodik rajtam a pánik. Próbálom tartani magam, próbálok igazán határozottnak tűnni, de ez most valamiért nagyon nehezen megy. Pedig a diákjaimmal olyan könnyedén sikerül, főleg, ha kicsit helyre kell őket rakni. De most...
- Mármint úgy értem, hogy az itteni... ez az egész... - mutogatok értetlenül, ám ekkor hangokat hallok magam mögül. Hirtelen hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem kell tovább szerencsétlenkednem, így mikor magam mögé pillantok, egyből elszáll minden határozatlanságom, s immáron biztosan állok, mikor megérkeznek a diákok.
- Tanár úr, nem kezdjük el az órát? Képzelje, lesz nagyon király koncert a... - mondja az a lány, akit bent is a tömeg élére állítottak, ám intően felemelem a kezem, hogy ne is folytassa. Lehet, hogy szigorú vagyok, ha tanításról van szó, ezen kívül viszont eléggé laza tanárnak tartom magam. Nem látom értelmét tiltani őket a szórakozástól, különösen nem úgy, ha én magam sem szándékozok minden estét a szálláson tölteni.
- Ne folytasd. Reméltem, hogy nem jöttök rá, hogy lesz koncert, de így sajnos kénytelen vagyok... - pillantok feléjük szigorúan, sőt, a hatás kedvéért még a homlokom is ráncolni kezdem, róluk persze a vigyor egyből lefagy.
- ...elengedni titeket óra után. - végül újabb örömujjongás következik, s látom, hogy már szinte a nyakamba akarnának ugrani, de hát ugye azt nem igazán lehet. S már szaladnak is befelé, én meg csak megcsóválom egy mosollyal a fejem, felkapom a jegyzetfüzetem, majd Sebastian elé lépek, talán egy kicsit közelebb is, mint terveztem. A határozottságom maradékát kihasználva pillantok sötét íriszeimmel az övébe.
- Óra után találkozunk. Köszönöm az élményt még egyszer. - sóhajtok egy halkat, s abban a pár pillanatban, mikor elfordulok tőle egy sejtelmes mosoly kíséretében, végigmérem őt. Persze, nem "úgy"... Csak elraktározom magam, hiszen hamarosan a papíromon fog díszelegni egész alakja... Az ajtóból még megengedek magamnak egy pillantást, végül eltűnök odabent. Mire beérek, már minden diák meglepő módon ott ül csendben a teremben. Muszáj egyszerűen elvigyorodnom, hiszen tudom, hogy csak azért teszik, hogy meg ne gondoljam magam. Nem baj, mikor használnám ki a helyzetet, ha nem most? Úgyhogy el is kezdem az órát. Többször rajzolok a táblára, s a szám is folyamatosan jár, ezt pedig a mellettem levő halvány barna tölgy ajtón levő ablakon át is jól lehet látni. Néha akaratlanul is arra irányul tekintetem, persze ez pár másodpercnél sosem tart tovább. Valójában igyekszek az órára s a tanulókra koncentrálni, de ez jelenleg nem igazán sikerül. Kicsit máshol járnak a gondolataim...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 05, 2018 2:37 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Fájdalom… milyen ostoba érzéseket hordtam össze egyetlen perc alatt. Úgy éreztem el kell nyomnom, le kell láncolnom magamban mindent, ami gyengeségről árulkodik, mégha itt Roskilde-ben jobban önmagam is lehettem, mint odahaza. Figyeltem, ezt a fickót és bár fizikai fájdalomra gondoltam, arra ami a karomat kínozza, mégis ott volt bennem az a lelki törés… ugyanaz, ami benne is ott dolgozott, ami az ő szemeiben is ott csillogott. Talán csak a telefonbeszélgetés miatt vettem észre… talán csak az váltotta ki belőlem azt a furcsa gondolatot, hogy mennyire egyformák vagyunk és valójában egy csepp hasonlóság sem volt közöttünk. Még sem akartam lerázni, nem akartam elzavarni, mint a megállás nélkül pofázó turistákat, akik fárasztó kérdésekkel bombáztak a bemutató vagy az oktatás után. Nem volt szükségem ilyen barátokra, akiknek ez az egész annyi, hogy fényképeket mutathassanak otthon a barátaiknak, merre jártak és milyen rohadt gazdagok. Sőt olyan őrülteket sem akartam a magam közelében tudni, akik ostoba bakancslistákon gyűjtik a pipákat, hogy a semmit mondó életük érjen valamit.
Bastien Benward más volt. Sosem érdekeltek a művészetek. Az én alkotásom nem volt más, mint a céltáblában, pontosan középre érkező nyíl, amiben minden bosszúvágyam benne volt a világgal szemben… hiszen már annyi mindent vett el tőlem. De ahogy erre a „vénemberre” néztem igazi művészt láttam, olyat aki elnyomja az érzéseit, mégis azokat hajkurássza a világba. Hiszen mi másért értette volna meg, hogy a fegyver emberi oldala a fontosabb? Nyeltem egyet. Magamra ismertem ebbe a gondolatba… és rádöbbentem milyen ellentmondásos is vagyok. Mindennapom egy ócska hazugság, mert én is azt keresem. A megértést, a szeretet, de valahogy nem olyan erőszakosan, ahogy ez a világ ránk akarta tukmálni az internetre naponta kikerülő tökéletes képekkel. Valami természetesre vágytam, olyan dologra, amiről igazából már régen lemondtam.
Észre sem vettem, hogy eközben megállás nélkül a szemébe bámultam. Mekkora egy idióta vagyok! A gondolat inkább szidásként érkezett… gyorsan meg is ráztam a fejemet, inkább az íj felé bámultam, ami éppen mellettem dőlt el. Nem támasztottam ki elég gondosan, ami nem is érdekelt volna, de jobb téma volt azt nézni, mint elmebetegnek tűnni egy vadidegen pasassal szemben. Mondtam volna, hogy menjen csak, de nem jött ki hang a torkomon. Egyszerűen megvártam, míg eltávolodik annyira, hogy ne vegye észre, ha esetleg utána nézek. Nem mertem megtenni. Az ajtót bámultam, ahol az előbb kijöttünk, aztán nem törődöm módon egyszerűen felnéztem az égre. Kicsit felhős volt az idő, szinte borultnak nevezhető, de néha-néha percre még elő bújt a nap és olyankor kellemesen cirógatott végig az arcomon. Hagytam, hogy a langyosság kicsit felmelegítsen, hiszen csak egy póló volt rajtam.
Gyorsan visszatért, hallottam, ahogy a cipője talpát súrolják a fűszálak. A ruhája mozgását… talán a lélegzetét is, mikor közelebb ért. Ugyanis, mire megint magam elé pillantottam, vele találtam szemben magamat. Valamit tartott a kezében, valami krémfélét. Amikor letekerte a kis tégely tetejét átható gyógynövény illat csapta meg az orromat. Kicsit bámultam a krémes formulát, de nem nyúltam utána.
– A fájdalmam nem több egy cseppnél… – próbáltam hazudni, de a hangom most nem volt elég szigorú, hogy a kijelentésem valóban elég hihető is legyen. Inkább az alsó ajkamba harapva vártam a folytatást.
Nem értettem, miért ilyen kedves velem. Talán azért, mert ő is ugyanazt látta rajta, mint én rajta. Nem tudtam eldönteni, de nem tetszett, hogy gyengének lát, nem tetszett, hogy ennyire nyilvánvaló vált a fájdalmam erőssége. Ez már a második alkalom volt, hogy valaki miatt gombóc nő a torkomban. Először az a hülye Nick volt, ahogy erőszakosan meg akarta érteni az érzéseimet. Nem értette meg, hogy idő kell, nem értette meg, hogy én nem szoktam ilyenekről beszélni. Jobban fájt a kimondott igazság, mint a sérült vállam és karom valaha is fog. De itt volt ez a fickó, nem kérdezte meg miért vagyok mogorva vagy hogy segíthet-e rajtam. Egyszerűen csak elém állt, felém nyújtott egy tégelynyi gyógykrémet. Nem úgy tűnt, mintha köszönetet várna érte. Azt sem mondta, hogy ne dolgozzak… sőt inkább megoldást kínált arra, hogy igenis folytathassam, ne kelljen megállnom…
– Miért nem tartod meg inkább? – kérdeztem halkan.
Csak bámultam a tégelyt, amit az ujjaim közé csúsztatott. Nem voltam benne biztos, hogy a közöttünk lévő játszmát képes vagyok folytatni, mert úgy éreztem, ő meg tud törni engem… neki talán minden fájdalmamat fel tudnám sorolni. Nagyon rossz volt ez az érzés, mintha azokkal a sötét szemekkel egy pillanat alatt kiolvasna belőlem mindent. Mégsem kezdtem el üvöltözni vagy megint a fejéhez vágni, hogy vénember, pedig úgy elzavartam volna, jó messzire és az arcába vágtam volna, hogy: nincs időm ilyen hülyeségekre, mint kenegetni magam. A menedékemet akartam védeni, a falakat, amiket egy erős ember le tud rombolni. Láttam, hogy remegett, láttam, hogy gyenge, hallottam, hogy bajban van… mégis erősnek tűnt.
Főleg, amikor ránéztem újra… amikor láttam, hogy összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt. Ettől még nagyobbnak tűnt.
– Hatig… hatig dolgozom… – válaszoltam kissé kiszáradt torokkal. Nem bírtam most már az arcára nézni, mintha féltem volna, hogy újabb érzelmi hullámvasút indul meg bennem. Nem akartam azt átkozott gombócot érezni a torkomban. Le akartam győzni a saját gyengeségem.
– De a múzeum nyolcig nyitva van, addig használhatnak a tanulóid minden helyiséget… vagy akár ide is kijöhettek. Hátrébb lehet tüzet is rakni. – Magyaráztam, csakhogy ne azon kelljen gondolkodnom, amin eddig és hogy egy kicsit a rám bízott feladatot is végezzem, azaz segítsem a portugál csoport munkáját a múzeumban.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Szept. 05, 2018 10:46 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Elfojtás. Ez a titka mindennek. Ha nem lát érzelmet rajtunk a többi ember, akkor nem keltjük fel az érdeklődését, így nem is akar mélyen belénk marni. Van az emberiségnek egy különösen rossz tulajdonsága, mégpedig az, hogy nem képesek elviselni mások boldogságát, ha a sajátjuk már rég elúszott. S ha valaki a szakadék szélén áll, képesek rajta taszítani egy hatalmasat, csak hogy nekik rosszabb legyen. Én ezt már gyermekkoromban kitapasztaltam. Ha szomorú voltam, arra rátettek otthon még egy lapáttal, s nem hagyták, hogy kijöjjek belőle. Ha pedig boldog, akkor attól hamar megfosztottak. Így megtanultam közömbösnek lenni. Azt legalább nem tudták elvenni... Willt is halkan gyászoltam, magamban. Hiszen senki sem tudott a kapcsolatunkról, így nem is mutathattam ki, mennyire iszonyatos volt számomra a halála, s az, hogy én láttam őt utoljára. Nem tudtam kibeszélni magamból, soha nem beszéltem róla senkinek, így ez a szomorúság is valahol még mindig ott csücsül az elmémben, s húzza egyre lejjebb, ahogy rakódik rá a többi mocsok. Nagy reményeket fűztem ehhez az úthoz, ám be kell látnom, hogy a múltam keze még ide is elér. Az elől képtelenség elbújni...
Valamiért nem vagyok képes teljes egészében rákoncentrálni a lövésre, hiszen Sebastian szavai még mindig ott égnek a bőrömön. Enyhe borzongás fut végig rajtam, mikor megérzem magamon a leheletét, sőt, megkockáztatnám, hogy még a szívem is hevesebben kezd kicsit verni. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az arcom enyhén kezd vörösödni, így mielőtt a kezem újra elkezdene remegni, végül elengedem az ideget. A nyíl pedig repül, s én csillogó s vágyakozó szemekkel tekintek utána, remélve, hogy kitép belőlem legalább egy kicsiny darabkát. Halk csattanás jelzi, hogy betalált. Engem talán annyira nem is érdekel, mennyire volt pontos, hiszen ha tökéletesen is talált be, az is csak szerencsének köszönhető. Így pár lépést ugyan előrébb lépek, de végül Sebasian felé tekintek vissza széles és elégedett mosollyal.
- Köszönöm, de ez nehezebb volt, mint gondoltam. Őszinte elismerésem, hogy képes vagy ezt egész nap csinálni. Nekem már nem menne ilyen jól sem a koncentrálás, sem pedig a megtartás. - bólintok felé elismerően. Már csak abból, ahogy segített, nagyon látszott, mennyire profi. Pedig igazán fiatalnak tűnik, mi lehet belőle később, ha így folytatja? Valószínűleg nem egy ócska tanár, aki azzal próbálja kompenzálni saját nyomorúságát, hogy más fiataloknak segít...
- E felől nincs is kétségem, de... - súgom halkan, de a szavam elakad egy pillanatra, mikor megáll előttem, és a sötét tekintetem a kéklő íriszeibe úszik. Képtelen vagyok másfele nézni, de nem is akarok. A tekintete mögé próbálok látni, hogy kiolvassam onnan azt, ami ott mélyen legbelül gomolyog. Szinte érzem, hogy valami nincs rendben... Az arckifejezése elárulja. S míg elemzem magamban, rá kell jönnöm, hogy ha csak ő nem kapja el a tekintetét, akkor igen hosszasan bámuljuk egymást.
- Egy csepp még belefér, de tengernyi már nem. Viszont, ha megbocsátasz egy pillanatra... - azzal teljesen váratlanul hátat fordítok, majd sietős léptekkel megindulok befelé. Talán két perc múlva bukkanhatok fel újra, egy tenyér nagyságú kis tégellyel a kezemben.
- Egy csepp fájdalom. Nem több. - mosolyodok el sejtelmesen, majd letekerem a tetejét, s kiárad belőle az a különös, enyhén levendulás aroma, mely számtalan gyógynövénnyel keveredik. Eléggé erős az illata, de egyáltalán nem kellemetlen.
- Ha túl sokat rajzolok, egy idő után a csuklóm már szeret ellenkezni, és talán ez az első krém, ami rendesen fel tudta oldani a fájdalmat hosszabb időre. Kicsit lassabban hat, de jóval tovább kitart, mint a többi. Egy öreg kis utcai árusnál vettem Portugáliában. Amerikában lehetetlenség volt ilyenekre rábukkanni... - azzal visszacsavarom egyelőre a tetejét, majd Sebastian felé nyújtom. Én nem akarom neki azt ismételgetni, hogy ilyen karral nem dolgozhat, hiszen tudom jól, mennyire idegtépő, mikor nekem azt harsogják, hogy le kéne állnom a rajzolással, ne csináljam tovább, tartsak szünetet... Senki se érti meg, hogy nem tarthatok szünetet. Nem tudok megállni egy percre sem. Én miért követelném ezt tőle? Ez a cselekedetem részemről teljesen őszinte. Nem tiltani akarok, hanem segíteni próbálok.
- Meddig dolgozol? - ebbe a mondatba pedig szinte még én magam is belepirultam, sőt, egy pillanatra még a gyomrom is görcsbe rándult, így hamar összekulcsolom megint a kezem magam előtt, mintha ez olyan természetes és határozott lenne.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Szept. 04, 2018 12:29 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Még jó pár percig a telefon hatása alatt voltam. Csak azért vénembereztem le, hogy ne kelljen azzal foglalkoznom, amit hallottam. A bunkóság volt az én menedékem, ami minden érzést olyan könnyen elnyomott. Bastien egyre inkább egy jövendőbeli tükörképnek tűnt. Vajon rajtam is pénzt fognak majd követelni? Persze nem tudhattam, milyen családi háttérrel rendelkezett… de őt is az az átkozott pénz köthette gúzsba, mint engem. Szinte beleremegtem ebbe a hasonlóságba. Ezért is léptem mögé, igazítottam meg az ujjait az íjon. Aztán a karját támasztottam már csak meg alulról, hogy a másik kezemmel segítsem neki kihúzni az ideget. Éreztem ahogy a szokásos görcs a vállamba nyilall, de Bastien elterelte róla a figyelmemet. Képtelen voltam eldönteni, milyen illatot érzek rajta, mégis belefészkelte magát minden érzékszervembe. Kicsit talán meg is zavart, mert megremegett a karom, ahogy elhúztam tőle a kezemet.
– És az még felemelőbb lesz, ahogy kiengeded a nyilat… – súgtam még mindig a nyakának. Leheletem kicsivel a füle alatt érhette a bőrét.
Volt valami művészi abban is, ahogy azt a nyilat kilőtte és nézett utána. Ugyan nem volt tökéletes a célzás, amit talán az én remegésem is okozott, még is beletalált a táblába. Kezdetnek nem volt olyan rossz. Igaz Bastient elnézve, megvolt a felépítése ahhoz, hogy különösebb erőlködés nélkül megfeszítse az ideget, talán a koncentrációja is megvolt, hogy tökéletesen mérhesse be a célt.
Átvettem a fegyvert, egy biccentés keretében és csak reménykedtem benne, hogy nem látta meg, amit végig mértem a testét. Mégis hogyan magyarázhattam volna meg, hogy csak irigyeltem az izmait? Az öcsém is erősebb volt nálam, én csak a koncentrációban és az eltökéltségben arattam, másképp az íjászkodás sem ment volna. Éppen csak annyi izmot építettem magamra, amennyit ez a sportág volt képes adni.
– Mindened megvan, amire egy íjásznak szüksége lehet. Izmos vagy, ez pedig alapvető, ha az ember ki akarja húzni az ideget, ráadásul egészen jól lőttél így elsőre. – Magyaráztam és megtámasztottam a fegyvert a korlátnál. Nem zavart volna különösebben, ha esetleg eldől.
Tetszett az a kis vigyor az arcán és ahogy összekulcsolt a karjait a mellkasa előtt. Sokkal erősebbnek tűnt, mint a kiállító térben. Sokkal nagyobbnak és férfiasabbnak tűnt nálam, ezért morgolódva én is hasonló pózt vettem fel… vagyis csak akartam, mert a fájdalom következtében gyorsan feladtam.
– Ezzel a karral is sokáig tudom… – válaszoltam nagy beképzeltem, sőt a hangom úgy csengett, mintha valami sértést vágtak volna a fejemhez. Közelebb léptem Bastienhez, mintha jelezni akarnám, hogy elfogadtam a kihívást. Az egészséges karomat leeresztettem a testem mellé, a másikat még mindig görcsösen tartottam a mellkasom előtt.
Egyenesen a „vénember” sötét tekintetében fúrtam a sajátomat. Apró, grimasszerű mosolyra húztam félre az ajkaiamt. Talán ott volt ebben az egészben a kérdés: „Most szórakozol velem haver? Engem egy kis fájdalom nem gyűr le.” Valahogy még sem tudtam erőszakosan hozzá vágni a mondandómat. Volt valami a szemében, ami visszatartott… amit naponta láttam a türköben magamon is.
– Bármikor lerajzolhatsz… sőt jobb lenne minél előbb. Ha értelmet akarsz adni a képnek, akkor egy csepp fájdalom is jól jöhet. – Halkan súgtam a szavakat, hogy a hangom belesimuljon a táj csendjébe.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Szept. 03, 2018 10:50 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Az ilyen telefonbeszélgetések mindig facsarnak egyet rajtam. Mindig úgy érzem, hogy kevesebb leszek tőlük, hiszen kénytelen vagyok behódolni az akaratuknak. Kénytelen vagyok eltűrni már huszonöt éve ezt az érzéketlenséget, az akaratosságot, az utálatot, s az elvárásokat. Mit tehetnék mégis? Nem hagyhatom őket magukra, kilenc emberért kell felelnem. Kilenc. Akikhez csupán a vér köt - vagy még az sem. Pedig a magányosabb pillanataimban sokszor eltűnődök azon, hogy milyen csodálatos lenne odalépni a kukához, beledobni a telefont, a laptopot, a személyit, s mindent, ami az eddigi életemre emlékeztetne, majd csak kisétálni az ajtón a nagy világba, bárhova, s új életet kezdeni itt. Nélkülük. Úgy, hogy végre magamat helyezem az első helyre, s úgy, hogy végre élvezhetem az életet kötöttségek nélkül, elvárások nélkül, normák nélkül... Miért olyan nagy baj, hogy csak boldog szeretnék lenni? Miért olyan gyarló az ember, hogy nem hagyja, hogy egy embertársa az legyen? Ezek a gondolatok és kellemetlen érzések robognak bennem ezrével, mikor visszaérek Sebastianhoz. Aki viszont különös kéréssel fordul hozzám. Pár pillanatig értetlenül meredek felé, talán még homlokom is ráncolni kezdem, de csak addig, míg át nem gondolom az egészet. A telefonom valóban egy pokoli eszköz, hiszen sokszor gondolok arra, hogy "jajj, csak most ne szólaljon meg", s ideges is vagyok, amikor elkezd rezegni. Én magam viszont tenni nem tudtam a tény ellen, hiszen képtelen voltam meglépni, hogy a szálláson hagyjam, vagy épp lenémítsam. Magam sem igazán tudom, hogy miért... Sebastian határozottsága viszont olyan erővel mar belém, hogy egy pillanatra megérzem a szabadság kicsiny szellőjét, s mire feleszmélek, már egy megadó mosoly kíséretében ejtem a telefonom a kezébe. Ahogy az távolodik tőlem, érzem, hogy a feszültség is kúszik vissza a helyére. Ez pedig igazán meglep. Csak ennyi kellett volna hozzá? Ha ezt előbb tudom, akkor a diákjaimnak is engedélyt adok rá, hogy bármikor elvehessék a mobilom...
- Ennyi taknyos között muszáj valakinek vénembernek is lennie. - mosolygok immáron kicsit őszintébben, mint eddig, s készségesen hagyom, hogy átvegye az irányítást. Bár azt hittem, hogy csupán elmagyarázza, mi hogy működik, én bénázok egy sort, ő ideges lesz és inkább megmutatja, aztán még mindig nem megy, így feladom... De nem ez történik. A szívem enyhén zakatolni kezd a közelségétől, hiszen nagyon nem vagyok hozzászokva ehhez, ugyanakkor megkörnyékez valami különös érzés is egyben. Megadóbban teszem azt, amit mond, élvezve, hogy végre nem enyém a vezető szerep. Nem nekem kell megmondani, ki hova üljön a repülőn, ki merre menjen, kinek melyik a szobája, ki mit rajzoljon, ki mit ne csináljon... Néha már rettentően fárasztó irányítani. Így megpróbálok mindent kikapcsolni magamban. Egy pillanatra lehunyom a szemem, rákoncentrálok az íjra s Sebastianra, majd minden erőmet bevetve együttesen húzzuk ki az ideget. Én naiv is természetesen azt hittem, hogy könnyebb lesz, így enyhén remegve tartom meg. A remegéshez persze hozzájárul az iménti beszélgetés a családdal, de akkor is, mintha ez az egész halványulni kezdene. Újra lehunyom szemeim egy kis időre, ám mikor megérzem magamon a leheletét, egy halovány borzongás fut végig rajtam, s kénytelen vagyok egyet nyelni.
- Felemelő... - suttogtam én is halkan, mintha csak nem akarnám elrontani ezt a tökéletes pillanatot a hangommal. Ha tehetném, még percekig ácsorognék így telefon, diákok, s bajok nélkül. Ám tüdőm mégis emelkedik, a csúcsponton kinyitom fekete szemeim, s ha Sebastian elengedte az íjat, úgy minden haragomat, dühömet, fájdalmamat ebbe a kis nyílba próbálom meg átültetni, hogy vigye el tőlem messzire, s hagyja ott a céltáblán örökre.
"Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?"
- Ma tanultam valamit, köszönöm. - ábrándosan pillantok a nyíl után, majd leengedem az íjat, s visszanyújtom Sebastian felé egy még egy őszintébb mosollyal, végre biztos, nem remegő kezekkel.
- Mit gondolsz, legközelebb egyedül is menni fog? Vagy inkább maradjak a ceruzánál és az ecsetnél? - vigyorgom felé, majd összekulcsolom magam előtt a kezeim. Remélhetőleg nem voltam annyira béna, hiszen célom még párszor kézbe venni az íjat. Ugyanakkor nem csak ez kering a fejemben.
- Mennyi ideig tudod tartani az ideget? Ha majd jobban lesz a karod, nem bánnád, ha csinálnék rólad egy vázlatot? Egy íj, önmagában a papíron valóban nagyon üres lenne. Ám ha valaki értelmet ad a létének... - hagyom nyitva a mondatot várva a reakciójára. Valójában teljesen meg tudom érteni a fájdalmát. Az én csuklómba is számtalanszor belenyilall, hiszen bár nem egy fegyvert tartok a kezemben - bár éppenséggel ahogy vesszük -, mégis a rengeteg rajzolást és festést egy idő után már nagyon megérzem. Hála a portugál "kitudjamibőlkészült" krémemnek, az hamar képes megszüntetni a fájdalmat. Ezért sem akarok semmit sem követelni Sebastiantól, hiszen tudom jól, milyen kellemetlen, amikor kényszerből próbálunk "alkotni"...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szomb. Szept. 01, 2018 3:55 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


„Ide perpillanat nem terveztem aranyköpést.” Te jó ég, hogy a francba lehet valaki ennyire bosszantó? Majdnem kicsúszott a számon ez a kérdés, talán éppen csak az tartott vissza, hogy a diákjaival szigorúan beszélt. Tetszett a hangja, tetszett az arckifejezése, mikor azt a stílust vette elő, ami cseppet sem illet a remegő kezű, gyógyszeres dobozokat hajigáló énjéhez. Valamiért az ilyen férfiakra felnéztem. Bizonyára azért, mert sosem volt előttem olyan példakép, aki megmutatta, milyen erősnek, magabiztosnak lenni… ezért nekem kellett ilyenné válnom. Nekem kellett példát mutatnom az öcsémnek, mikor valami érte… s éppen ezért rejtettem el előle a könnyeimet, a fájdalmaimat. Nem tehettem meg, hogy gyengének látsszak. Nem lehettek sosem igazán érzéseim. Kellett egy fal, ami megvédett másoktól, ami meggátolta, hogy bárkihez is kötődjek. Ezért nem fájt többé, ha valaki kisétált az életemből. Csupán az apám emléke kínzott. Még mindig újra és újra besiklott a lelki szemeim elé, ahogy a keze a kilincsre siklik, hozzánk vág egyetlen mondatot, majd kisétál. Emlékszem, éjszaka is vártam. Az ablakban ücsörögtem és minden férfi, aki elhaladt az ablakunk előtt reményt keltett bennem. De nem ő volt egyik sem.
Összeszorított fogakkal vágtam hozzá az íjat. Reméltem, hogy legalább elkapja, de még egy mobiltelefon is képes volt megzavarni. Ahogy oldalra fordult és a zsebére meredt, olyan volt, mint egy riadt őz, akit még egy kis zaj is képes megrémíteni. Már-már gúnyosan is elvigyordtam volt, ahogy a könnyű fegyver lepattan a széles vállról és a cipője orrára esett, majd lesiklott a fűbe.
– Vegye fel… – Megrántottam a vállamat és neki dőltem a pályát szegélyező fakorlátba. Nem tudom miért, de nem vettem le róla a szememet. Figyeltem, ahogy elfordult, ahogy remeg és veszekedik a telefonba. Elég jól értettem az angol, most azonban több szót sem tudtam kivenni. Talán túl gyorsan beszélt nekem, mégis mintha erősebbnek tűnt volna, mint korábban. Az indulat ott dolgozott minden szava mögött. Volt ebben valami lenyűgöző. Nem érdekelt, hogy érezheti a tekintetem a tarkóján… én csak bámultam rá és arra gondoltam, milyen szívesen nézném meg ilyenkor az arcát. Aztán, ahogy jött egy hűvösebb szellő és végig cirógatott az arcomon, magamhoz tértem. Miért kellett volna még is az arcát bámulnom? Miért kellett volna mégis megnéznem jobban magamnak? Koncentrálnom kellett, hogy ne fusson az összes vér az arcomba, hogy megőrizzem a nyugalmamat.
„Attól, mert ordibálsz, nem lesz több pénzem. Sajnálom. Küldök, amint tudok.” Ez a mondat megint csak egy arculcsapást volt. Elterelte a figyelmemet a saját szánalmas kis gondolataimról. Olyan volt, mintha az én szavaimat hallanám az ő szájából. Megremegtem és végig dörzsöltem a homlokon. Éreztem, ahogy egy gombóc kezd nőni a torkomba. Nagyokat pislogva próbáltam a könnyeket a helyükön tartani, hiába homályosították el máris a látásomat. Gyűlöltem szembesülni a helyzetemmel, gyűlöltem azt érezni, milyen rossz ez az egész. Megpróbáltam mély levegőt venni, elnyomni a kétségeket magamban.
Letette a telefont, ezért gyorsan félre fordítottam a fejemet. Nagyot kellett nyelnem, hogy az az átkozott gombóc legalább az hagyja, hogy levegőhöz jussak. Aztán lehunytam a szemeimet. Nagy levegőt vettem és magamban mantráztam, hogy: erős vagy, nyugi, erős vagy… Ez pedig hatott. Tudtam, hogy nem engedhettem meg magamnak egyetlen könnycseppet sem, egyetlen érzelmi hullámvölgyet sem. Erősnek kellett maradnom.
– Rendben, Bastien. – Bólintottam kicsit erőtlenül, de legalább közvetlenebb stílusban.
Benward-ra néztem, ahogy kezében az íjjal áll és erőltetett vigyorral a képén bámul rám. Hát én is magamra erőszakoltam valamiféle nyugalmat és közelebb léptem hozzá. Felé nyújtottam a kevésbé fájós kezemet. Csak ahogy a sötét szemekbe néztem, fogtam fel, hogy huszonöt évet mondott. A viselkedése alapján jóval öregebbnek nézett ki. Nem véletlenül tituláltam magamban legalább háromszor „vénembernek” az elmúlt félórában.
– Kérem a telefont. Az csak elvonja a figyelmedet, vénember… akarom mondani Bastien – vigyorogtam rá egy kissé gúnyosan. Ez sem őszinte mosoly volt, mint egyik sem, amit valaha a külvilágnak szoktam mutatni. Jól esett kicsit cukkolni, mintha ezzel vezetném le a feszültséget.
Megvártam ugyan a reakciót és ha kellett elvittem a készüléket a cuccaimhoz, a saját telefonom mellé. Nem véletlenül tartottam ennyire távol magamtól. Gyűlölte, ha családi krízis megszakította a munkámat, ha anyám éppen akkor közölte, hogy már kenyérre sincs pénze, mikor én éppen bemutatót tartottam… mert akkor a gondolataim máson sem jártak, míg a bankig jutottam.
– Akkor most már lőhetünk.
Bastien mögé léptem és bár magasabb és erősebb is volt nálam alkatra, átkaroltam. Az ujjait az íjra kulcsoltam, de fölöttük tartottam az enyémet. Aztán fájós vállal, de segítettem neki a nyilat a idegre illeszteni. Valójában nem érdekelt, hogy kell-e neki a segítségem. Magamtól eldöntöttem, hogy megpróbáljuk így.
– Jól van, most kihúzzuk és célzunk. – Magyaráztam és reméltem, hogy nem húzódik el. Még jobban hozzá simultam, éreztem a teste melegét, az illatát, de megszoktam már ezt. Ezer meg ezer turistának segítettem ugyanígy és ugyanezekkel a mozdulatokkal. Így hát, készen álltam rá, hogy egy fájdalmas nyögés kíséretében kihúzzam vele az ideget.
– Most már érezheted, milyen egy fegyvert tartani… – Suttogtam nagyon halkan a nyaka mellett. Talán egy kicsit rá is leheltem, mikor elfojtottam egy hangos nyögést. Nem akartam engedni még mindig annak a fájdalomnak, pedig már nagyon le akart dönteni a lábamról.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Aug. 31, 2018 7:28 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Nem, szerintem nem mindegy. Ezt a kérdést pedig nem is nekem kell megválaszolnod, hanem saját magadnak. - közlöm határozottabban, mikor megérzem a hangsúly változását. Ezen kívül nem is mondok mást, részemről lezártnak tekintem a beszélgetés e fonalát, hiszen egyáltalán nem célom Sebastian fejébe furakodni. Bár próbálkozok olykor egy-egy mondattal, de ez teljesen akaratlanul történik, s csupán szakmai ártalom. A keresztkérdésekkel, vagy a mélyebb gondolatra irányulókkal tudok jobban belenyúlni a diákjaim lelkébe, hogy előcsalogassam a valódi énjüket. Nagyon fontos ez számomra, hiszen a világ mocska szinte mindenkire leülepedett, és az ilyen kreatív és tehetséges lelkeknek szükségük van arra, hogy kicsit leporolják az elméjüket. Kivétel nélkül láttam előrelépést mindenkinél, jó, persze nem vagyok pszichológus, de érdekes, hogy egy-egy mélyenszántó kérdés milyen szokatlan dolgokat képes előhozni odabentről.
- Ide perpillanat nem terveztem aranyköpést. - vonom meg a vállam erőtlenül, miközben utána lépkedek. Valójában eléggé nehezen tudom megállni, hogy ne kezdjek el beszélni. A hasonló frusztrált diákjaimmal is sok harcot vívok, így Sebastian viselkedése egyáltalán nem lep meg. Szerencsémre nem vagyok az a típus, aki az ilyeneket magára veszi, épp ellenkezőleg. Ha valaki a felkelti az érdeklődésem, és meglátom benne azt a kis pluszt, amit meg kell fejteni, akkor eléggé kitartó tudok lenni. De miért is gondolkozok egyáltalán ezen? Sebastian nem is hozzám tartozik...
Mikor kiérünk, körbenézek pár pillanat erejéig, de tekintetem végül a szőkeségen állapodik meg. Hűségesen követem őt a pályáig, melynek szélén megvetem a lábaim. Odáig még eljutnak a pillantásaim, hogy kézbe veszi az íjat, ám ekkor hirtelen megszólal a telefonom, mire reflexből a zsebem felé nézek és nyúlok a kezemmel, így már csak akkor veszem észre a nekem szánt íjat, mikor az halkan visszapattan a vállamról, hogy aztán csendesen koppanjon a földön. Egy halk sóhajjal végül lehajolok érte, majd visszaadom neki a fegyvert, s kissé ködös tekintettel húzom elő a mobilom.
- Sajnálom, ezt muszáj felvennem, egy pillanatot kérek csupán. - leteszem az oszlop mellé a jegyzettömböm, s tekintetem egy kicsiny másodpercre találkozik az övével, majd hátat fordítok, s odébb sétálok. Én naiv pedig azt hiszem, hogy a hangom elnyeli a telefon, de nem, a helynek az akusztikája s az emberek halk nesze lehetővé teszi, hogy olyan fülekhez is eljusson, amikhez nem kéne.
- Mi van már megint? - szólok bele kissé morogva. - Mondtam már, hogy nem tudok több pénzt küldeni. Amit tudtam, azt az utolsó fizetésből mind elküldtem. - próbálok higgadt maradni, de ez rettentően nehezen megy. - Anyám, mondtam már ezerszer, hogy úgyis mindent elküldök, amit tudok. Valahogy nekem is meg kell élnem! - e szavak már cseppet indulatosabbra sikeredtek, szemeimet pedig megint meg kell dörzsölnöm, hátha attól jobb lesz. - És ha mondjuk az apám nem a kocsmában vedelne minden egyes nap, vagy mondjuk ha te is elmennél dolgozni? Már mind az öt testvérem elmúlt tizenkét éves, minek kéne rájuk vigyázni? Iskolába járnak, könyörgöm! - ekkor pár centire eltolom a fülemtől a telefont, hiszen anyám hangos ordibálásába még a mobil is belerecseg. - Attól, mert ordibálsz, nem lesz több pénzem. Sajnálom. Küldök, amint tudok. Most mennem kell. - a kiabálás még mindig hangosan zúg, de én inkább megszakítom a vonalat. Nem vagyok erre kíváncsi. Most nem. Azonban mikor fordulnék vissza, újra megcsörren. Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd megnézem, ki az már megint. Sejthettem volna.
- Na és te mit akarsz pont most? Összebeszéltél anyámmal? - a feleségem egy az egyben olyan, mint anyám. Bár azt hittem, nála nem lehet rosszabb, de hát mégis csalódnom kellett.
- Neki is megmondtam, hogy nincs egy kibaszott fillérem se! Mi a faszt nem lehet ezen megérteni?! Eljöttem a kibaszott világ kibaszott másik felére, és még itt sem hagytok békén?! Azt mondtam, hogy küldök, ha tudok. Mondom, HA tudok! Mi a faszra veritek el állandóan az összes kurva pénzt? Egyedül tartsak el két családot, mert senki nem hajlandó megmozdulni? Ebből most már kurvára elegem van! Ilyenért ne is hívj többet, mert ahogy meghallom a pénz szót, azonnal kinyomom a telefont a picsába! - a cérna eléggé elszakadt, így mielőtt még ennél is rondábbat mondok, inkább lezárom a témát. - Leszarom. Amit mondtam, megmondtam. Ez lesz, és kész. - azzal újra kinyomom, s immáron az ujjam a kikapcsoló gombra szökik, a kijelző pedig pillanatokon belül elfeketedik. Egyik kezemmel visszacsúsztatom a zsebembe a telefont, másikkal pedig gyorsan előkapok egy bogyót, lenyelem, s csak ezután fordulok meg újra. Mintha ezernyi karika jelenne meg a szemem alatt, s mintha tíz évet öregednék minden egyes alkalommal, amikor ez történik. Nagy levegőt veszek végül, magamra erőltetek egy mosolyt, s úgy térek vissza Sebastianhoz, persze ha közben nem hagyott magamra. Az arcom talán kissé sápadt, s a kezem is újra elkezdett remegni, így inkább magam mögé teszem mindkettőt.
- Elnézést, csak a munka. Folytathatjuk akkor? - kérdésemnél mintha eltűnt volna az iménti meggyötört figura, s helyét felváltotta volna az az ember, az az álca, akinek még odabent mosoly ült az arcán. Ha hagyja, most már én magam veszem el tőle el a fegyvert, de csak magamhoz szorítom azt.
- Nem válthatnánk közvetlenebb hangnemre esetleg, mielőtt belekezdenénk? Nem tartozol hozzám, mint diák, s korban se hiszem, hogy túlságosan meghaladnálak a huszonöt évemmel. No meg most úgysem én vagyok a tanár. - mosolyodok el kissé erőtlenül. Az íjjal persze nem csinálok semmit közben, csak kissé görcsösen szorongatom, kár lenne kísérletezni, valószínűleg úgyis rosszul csinálnám útmutatás nélkül.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Csüt. Aug. 30, 2018 9:04 am



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Lehet, hogy egy kicsit jobban megbámultam a fickót a kelleténél. Lehet, hogy egy kicsit szétnyíltak az ajkaim is, ahogy olyan szavakat vágott hozzám, minthogy: „Egy kötél is lehet olyan veszélyes, mint egy íj. Csak jól kell használni.” vagy éppen: „Te viszont szerencsés vagy, hogy az íjászatban ennyire megtaláltad... Önmagad.” Valahogy groteszknek hatott, hogy ugyanabból a szájból két ennyire különböző gondolat tudott előbújni. Megint beleborzongtam azokba a hülye mélységekbe, amik már az első néhány gondolatánál is irritáltak. Nekem ugyanis a lehető legkevesebb mélységem volt, hacsak az önsajnálat nem számított annak, amibe már gyerekkorom óta süppedtem bele. Az volt az én menedékem, az volt az én saját bejáratú kínzókamrám. Néha szerettem volna kinyúlni a rácsai között, hogy elkapjam anyám kezét és kérjem, segítsen, húzzon ki onnan. Csakhogy ő boldogabb lett az évek alatt, megszerette az életünket is talán, annak minden nehézségével és a folyamatos megoldás kereséssel. Nem akartam beavatni a gondjaimba, nem akartam megkérdezni, hogy apa miattam ment-e el egyáltalán. Féltem, hogy ezzel csak sebeket tépek fel és megint napokig fog az ágyba feküdni könnyek között. Megtanultam engedelmes fiúként viselkedni, segítettem neki az öcsémmel, most meg viszem haza a pénzt, bele sem gondolva, hogy a saját életemet elkezdeni sem tudtam, pedig már két éve dolgozom.
A karomat simogattam, nem mintha az segített volna a vállamba nyilalló görcsön. Tudtam, hogy orvoshoz kéne mennem. Nem őrültem meg azért teljesen, de tudtam, hogyha szarrá hajtom magam, akkor több pénzt kapok. A betegszabadsággal csak keresztbe tennék saját magunknak.
– Nem tök mindegy az ma… – Kezdtem indulatosan. Szinte felháborodtam a kérdésen és azon a tekinteten. Éreztem, ahogy a szívem vadul kapálózni kezd a mellkasomban, a hangosan kaptam levegőért, hogy elnyomjam a dühömet. Meddig vagyok hajlandó elmenni a szabadságért? Hát szerinte a vállamat a szabadság miatt hajtom túl? Akármennyire is szeretem az íjászatot, tudom hol van az állj. Ismerem a határokat és azt, hogy mikor kellene pihenni… csakhogy nem tehettem meg. Nem láthatott bele az életembe, így ez a kérdés úgy mart belém, mint a világ legnagyobb sértése.
Örültem, hogy megint előkerültek a diákok. Nem akartam ugyanis éppen most megsérteni, hogy az igazgató lényegében rám bízta a segítség nyújtást. Mármint nyilván nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy képviseljem a múzeumot. Valószínűleg, ha nem tudta volna mennyire kell a pénz, akkor nem ide küldött volna, hanem haza. Az pedig tényleg keresztbe vágott volna mindent.
Ez a Benward egész jó tanárnak tűnt. Úgy festett, hogy tudja, miként kell motiválnia a diákokat… még ha egy pillanattal korábban, azzal a remegéssel, meg az elgurult gyógyszerekkel olyan nevetségesen is festett. Ez az oldala jobban tetszett, ez a szigorú hangnem, ez a határozottság. Nem volt olyan irritáló, mint az a nagymélységekben gondolkodó, már-már beteges külsejű ember.
Szóval elindultam kifelé, várva, hogy kövessen. Azt akartam neki megmutatni, hogy milyen az íjászat emberi oldala. A harcban ugyanis sosem a fegyver volt a lényeg, hanem az ember, akinek az a kezében volt. Ezt pedig csak úgy ismerheti meg, ha ő maga is megpróbálja felhúzni az ideget, megpróbálja a nyilat tökéletesen a cél felé fordítani.
– Lassan két éve dolgozok már itt. – Válaszoltam és közben a hátsó ajtó felé indultam. Ebből a teremből ugyanis közvetlenül ki lehetett sétálni az élő múzeumba, ahol persze nem csak íjászkodni lehetett általában, de sokszor van lehetőség részt venni egy-egy lakomán vagy éppen kovácsolni valami apróságot. Nagy élet volt általában odakint. Most még nyugalom volt és én a napnak ezt az időszakát kedveltem a legjobban.
– Látja azokat a céltáblákat? Odamegyünk. – Egészen a víz közelében voltak, éppen csak a fejemmel böktem arra. Valójában csak abban a pillanatban jutott el az agyamig, hogy ő végig közvetlen hangnemben beszélt, én meg olyan voltam, mint egy karót nyelt angol, aki mindenkivel udvariasan beszél. Tény, hogy elég öregemberes volt a viselkedése, na meg azok a nagyszavak. Így ötletem sem volt, hogyan kéne megszólítanom.
– A vállam már hetek óta ilyen. De nem vészes, teljesen rendben van. – Tettem hozzá, csakhogy megkapja a válaszát. – És ne folytassa, nem kellenek az aranyköpései. – Ezt már némiképpen morogva sikerült kimondanom. Talán nem kellett volna, de nem érdekelt. Nem akartam egy újabb szónoklatot hallani arról, hogy ezt nem tehetem meg.
Egy lépéssel elé kerültem és nem is terveztem hozzászólni, míg el nem érünk a pályára. Ott lehajoltam az íjamért, amit a fűben hagytam a fából összekalapált korlát mellé. Éreztem, hogy az arcom eltorzul ennél a mozdulatnál is, de nem érdekelt. Felegyenesedtem és a pasas kezébe dobtam a fegyvert.
– Na ilyen érzés megfogni.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Szer. Aug. 29, 2018 8:08 am

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


- Egy kötél is lehet olyan veszélyes, mint egy íj. Csak jól kell használni. - pillantok végig egy halk sóhajjal a fegyveren. Sokszor töprengek el azon bizonyos pillanatokban, hogy egy hajszálon múlott, hogy nem élem meg ezeket a képeket. Egy hajszálon múlott, hogy most itt állok, s nem a temetőben zabálják a kukacok a rothadó testem, az elszáradt virágok alatt. Egy tollvonáson, egy sugallaton, egy érzésen... Ennyi lenne az élet? Ennyin múlik egy lélek rendeltetése? Néha arra riadok fel, ahogy szorul a hurok a nyakamon, egyre erősebben és fájdalmasabban, mely fájdalom még olykor ébren is megkörnyékez. Fegyver bármi lehet, ha mi azzal ruházzuk fel...
- Csodás gondolatok ezek. Milyen érdekes, hogy az emberek mennyire különböző dolgokban lelik meg a saját szabadságukat. Ha egyáltalán képesek arra, hogy megleljék. - pillantok felé elismerően, de a tekintetem megint csak nem időzik rajta sokat. Az utolsó szempár, melybe hosszasan néztem, az Will halott lélektükre volt. Hosszú óráknak tűnő nyomasztó perceken át bámultam az élettelen és szürke tekintetét, mely örökre bevéste magát az elmémbe, s mély nyomott hagyott. Talán titkon félek attól, hogy ha valakit tovább nézek, akkor egyszer csak az ő szeme is üressé és szürkévé változik...
- Bevallom őszintén, nekem még nem sikerült megtalálni azt a dolgot, ami igazán szabaddá tenne. Érzek valamit, amikor papírra öntöm a gondolataim, de ez messze nem az, aminek valójában lennie kéne. Te viszont szerencsés vagy, hogy az íjászatban ennyire megtaláltad... Önmagad. - szólalok meg őszintén. Képtelen vagyok felszínesen beszélni, képtelen vagyok objektíven hozni a gondolataim, hiszen régen rákényszerültem arra, hogy beforduljak a saját lelkem mélyére. Hogy egy-egy pofon és utálkozó szó után ne törjek meg, hanem békét leljek odabent. Ott van az én kis kastélyom ezernyi szobával, s ahhoz, hogy létezhessek, mindig ki kell nyitnom egy ajtót.
A bemutatkozás igen szerencsétlenre sikeredik. Az én bogyóim szinte rögtön elgurulnak, de ahogy nézem, Sebastian sincs a helyzet magaslatán. Én magam reflexből lehajolok a kis dobozkáért, persze a jegyzettömb kicsúszik a kezemből, s az is a földön a landol. Halkan morogni kezdek az orrom alatt, majd gyorsan eltüntetem a zsebem mélyére a bogyókat, felkapom a jegyzetet, fújok egyet idegesen, s egy zavart köhintéssel végül felállok. Jól van, akkor ezt szerintem ne is erőltessük. A szőkeség felé viszont összeráncolt homlokkal pillantok.
- Mindennek van árnyoldala. - jegyzem meg akaratlanul is az egyensúlyra gondolva, melynek mindig állnia kell. Teljesen mindegy, miben leljük hatalmas örömünket, valami más akkor is rossz lesz. S teljesen mindegy, hogy milyen sötét volt a múlt, a jövő egyszer biztosan fényes lesz. Legalábbis, engem ez gondolat szokott éltetni.
- Teljesen igazad van. - gondolkodok el egy pillanatra a szavain. Ez hogy nem jutott nekem eszembe? Pedig annyira nyilvánvaló az egész. Miért akarnám magát az íjat megismerni, ha a használója töltötte meg élettel?
- Meddig vagy hajlandó elmenni ezért a szabadságért? - teszem fel váratlanul a kérdést azzal a határozott hangnemmel, mint amivel nemrég beszéltem a diákjaimmal, közben pedig a karja felé biccentek. Egy kis ideig csak fürkészem fekete lélektükreimmel, de egy ponton azonban tekintetem az arcán állapodik meg. Keserűség? Ezt láthatom a vonásai mélyén? Megindulok ugyan utána, de nem vagyok teljesen biztos, hogy szenvedés árán akarom-e megnézni. Ér annyit az egész?
- Mr. Benward, Tanár úúúr! - párat léphetek, mikor felcsendül mögülem egy lány hangja, akit két másik, s három fiú követ. Végre valami kérdés, észrevétel, érdeklődés, bármi! Ám nem. Csalódás az egész...
- Tanár úr, arra gondoltunk, hogy mivel holnap úgysem lesz óra, és csak délután megyünk várost nézni, ééés úgyis korán visszaérünk a szállásra, ami rettentően unalmas... - nagy levegőt vesz közben a leányzó, eléggé erősen koncentrál, hogy csűrje-csavarja a szavakat. - Szóval a szállás körül találtunk pár szórakozóhelyet, és azt szeretnénk kérdezni, hogy nem mehetnénk-e el egy kicsit? Elvégre ez is hozzátartozik az egészhez, hogy minél többet megismerjünk a helyből! Ugye így van? - kér megerősítést a többiektől, akik egyből helyeselnek mögötte. Én csak nagyot sóhajtva ejtem le megint a kezem magam mellé a jegyzetekkel együtt, s végül megadóan bólintok.
- Legyen... DE! Vannak feltételeim. Csak akkor mehettek, ha egész csoportnak meg van a kiválasztott fegyver, elkészült a minta, meg vannak a jegyzetek, és beszélni is tud az elképzeléséről. Ha akár egy embernek sincsenek meg ezek, akkor mindenki marad a szálláson. Úgyhogy kapjátok össze a többieket is, mert már negyed óra eltelt. - közlöm szigorúan, ám mégis engedékenyen, mire azok nagy ujjongások közepette már futnak is a többiekhez. Ösztönzés... Anélkül szinte semmi sem működik manapság. Bár lassan kezdem azt érezni, hogy ez az egész csupán engem érdekel...
- Sebastian, mióta dolgozol itt? Mióta tart ez az állapot a karoddal? - fordulok felé kérdő tekintettel. Remélem, hogy most már amíg kint leszünk, senki sem fog zargatni az ostoba kérdésekkel, mert kezd elegem lenni az egészből. Szomorú, hogy csak én látok bele ennyi mindent a témába. S még a korra sem foghatom, hiszen az én huszonöt évemmel épp hogy csak előttük kullogok...

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Kedd Aug. 28, 2018 2:30 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Hosszú pillanatoknak tűnt, ahogy az íjat bámultam. Irritált, hogy ilyen nagy mélységben beszél ez a fickó. Gyűlöltem, ha valaki ilyen stílusban társalog, mintha a világ túlságosan alpári lenne ahhoz, hogy megérthesse őnagysága gondolkodását. A szavai mégis ott dolgoztak a fejemben, éppen csak egy percre félre taszítva minden mást. „A célért sokszor nagyon keményen kell megküzdenünk, de minden percét megéri, különösen, ha az életedről van szó.” Mintha egyenesen rám vonatkozott volna az összes aprócska hang abban a mondatban. Hiába a megkopott angoltudás, ez olyan mélyen mart belém, hogy a szívem is beleremegett. Hiszen miért voltam ott? Miért ácsorogtam ott egy vadidegen fickó mellett, egy kiállítás közepén? Azért, mert az életben maradásért kellett küzdenem és én mindent megtettem érte. Nekem az volt az egyetlen célom. Ezért pedig álmokat toltam félre.
Inkább a fegyverre próbáltam koncentrálni. Még az azt díszítő kevéske faragvány is érdekesebb volt, mint az én önsajnálatom. Már nincs mit tenni az ellen, hogy nem jelentkeztem egyetemre, hogy az elmúlt két évemet keményebb munkával töltöttem, mint amire az apám valaha gondolni, mert volt. Vajon azért sétált ki azon az ajtón, hogy a nyakunkon hagyja azt a sok tartozást, míg ő boldogan tengeti az életét? Vajon belegondolt abba, hogy még én is azt fogom törleszteni… hogy én tartom el az egész családot?
– Gondolom a konyhakés is lehet olyan veszélyes, mint egy íj… – Éreztem, ahogy a keserűség egyetlen hatalmas örvényként ömlik ki a számon. A fickóra néztem, aki legalább egy kicsit mosolygott és nem, egy cseppet sem nyugtatott meg. Ez is bosszantott, mégsem tudtam mérges lenni rá… megkérdezni, hogy mi a francért beszél ilyen mélységekben? Csak egoistának tűnt tőle… holott ő sem volt isten, csupán egy ember, akinek megremegett a kezében a jegyzettömb meg a toll.
– Egy célt láttam benne – válaszoltam. A hangom még mindig kicsit reszketett az érzésektől, amiket a saját gondolataim váltottak ki belőlem. – Egy lehetőséget arra, hogy szabad legyek. Tudja, ha az ember csak a céltábla közepére koncentrál, akkor megszűnik minden más. Csupán én, a cél és a nyíl létezik. Az pedig maga az igazi szabadság, hogy tudom, mindezt irányítani is képes vagyok.
Nem tudom, milyen okból kifolyólag mondtam ki ezeket a szavakat. Azt sem tudtam, miért éppen egy vadidegennek mondtam ki, aki a szívem mélyén még bosszantott is. Talán még szónokoltam is volna tovább, mint valami idióta… ha nem kezd magyarázkodni és helyettem azt egy diák szakított félbe.
A nyomorult, remegő kezű pasasnál a szigorú, tanáros pasas szimpatikusabb volt. Abban a néhány mondatában nem volt egyetlen mélység sem, csak egyszerű parancsok, amiket még az olyan egyszerű kölykök is értettek, mint én. Figyeltem, ahogy elsétálnak a felbukkant tanulók… nem lehettek sokkal fiatalabbak nálam és nekik itt volt az esélyük. Itt, ebben az elcseszett kiállításban, hogy megmutassák a képességeiket. Nem kellett kiállniuk a hidegbe, fájós izmokkal még tovább hajtani. Mintha én magam egy őrült futóversenyben lennék az idővel, de körülöttem mindenki csak sétált. Az én napjaim csak teltek, nem igazán történt semmi. Újra és újra ugyanazokat a dolgokat csináltam… tegnap még tizennyolc éves voltam, ma meg már szinte felfoghatatlan módon húsz is elmúltam.
Furcsa grimasz jelent meg az arcomon, valójában egy erőltetett mosoly akart lenni, de csak nem sikerült. Fogalmam sem volt, mikor mosolyogtam utoljára… csupán sejthettem, hogy valamikor gyerekként. Nem is nagyon volt minek örülni olyan fene módon. Az egyetlen élvezetet az a néhány perc jelentette, amíg kiengedtem a nyilat és célt ért. Aztán ugyanúgy a valóságban voltam, nevetséges, régimódi ruhákba – ha éppen olyan bemutatót kellett tartatnunk.
– Sebastian Berg… – Nyújtottam felé a kezemet, de még meg sem érintettem az ujjait, már is belém nyilallt a fájdalom. A jobb vállamban lüktetni kezdett az az őrült fájdalom. Túl hajtottam magam, túl sokat dolgoztam, annyira, hogy a karom felemelése is fájdalmas volt. Csupán egy nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogy kissé előre görnyedve magamhoz húztam a karomat.
– Az íjászatnak is van árnyoldala… – Keserű kis nevetés szakadt fel belőlem. Kihúztam magam közben, mintha semmi gondom nem lenne. – Talán nem a fegyver története a lényeg, hanem az emberé, aki használta. Nézze én nem vagyok történész, csak azért keveredtem ide, mert a tárlatvezető szabadságon van. Szóval ha meséket akar arról, milyen csatákat… ah… – Szorítottam még jobban magamhoz a karomat, közben mély levegőket vettem. – Szóval hogy milyen csatákat járt meg az íj, abban nem segíthetek.
Elkezdtem a saját vállamat masszírozgatni finom mozdulatokkal. Ez egy kicsit enyhített a görcsömön. Aztán el is indultam kifelé, csak egy pillantással jeleztem ennek a Benward-nak, hogy kövessen kifelé.
– Az emberi oldalát viszont megtudom mutatni odakint, míg a tanulói elkészítik a jegyzeteiket.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Hétf. Aug. 27, 2018 3:22 pm

Sebastian & Bastien
"Sometimes the heart sees what is invisible to the eye."


Bármennyire is igyekszek magamba szívni az újdonság varázsát, az valójában rettentően nehezen megy. Mióta Európába jöttem, sokszor csodálkozok magamon, hogy megmertem tenni ezt a hatalmas lépést. Hogy képes voltam magam mögött hagyni mindent, hogy a múlt homályába vesszen. Én... Talán ha minden máshogy történt volna, most nem lennék itt. Hiszen valami sugallat mégis vezérelte a kezem, mikor elküldtem a jelentkezésemet Portugáliába. Nem sok esélyt láttam arra, hogy egyáltalán visszajeleznek, ám a lehetőség ott volt. A lehetőség mindig is ott volt... Mi ez, ha nem a Sors? Mi van, ha ennek a sok éves szenvedésnek és gyötrelemnek volt értelme? Mi van, ha ez a sok rossz csupán egy hatalmas próba volt, egy nagy akadály, mely egy magasztosabb cél előtt lebeg? Vajon ezzel a lépéssel átkeltem az akadályon? Ezernyi kérdés zúg át a fejemen, s egy pillanatra el is feledem, hol vagyok valójában, így mikor meghallok egy köhintést magam mellől, ugrok egy aprót ijedtségemben.
- Ó, ne haragudj, csak kicsit elgondolkoztam. - magyarázkodok a Sebastian névre hallgató fiúnak, s az arcom talán még halványan ki is pirosodik zavartságomban, így hogy összeszedjem magam, köhintek egyet, s szorosabban magamhoz húzom a jegyzetfüzetem. Tekintetem közben a díszes íjra irányul, miközben mesél, s egy kicsit közelebb is lépek a fegyverhez, hogy alaposabban tanulmányozhassam.
- A célért sokszor nagyon keményen kell megküzdenünk, de minden percét megéri, különösen, ha az életedről van szó. - válaszolom kicsit ábrándosan. Rossz szokásom néha így beszélni, s minden egyszerű dolgot feltölteni mélyebb tartalommal. Bár a diákjaim előtt igyekszek visszafogni magam, hiszen sokan sokszor nem értik, mit hordok itt össze. Kár értük. Kár a kihagyott eszmecseréért...
- Még sosem értem íjhoz. Eléggé zárt közösségből származom, ott sajnos nem volt lehetőség semmi ilyesmire. A legkegyetlenebb fegyver, amit kézbe fogtam eddig, az maximum a konyhakés volt. - mosolyodok el, miközben Sebastian felé fordulok, de a tekintetem hamar elkapom róla. Nem mindig viselem jól a szemkontaktust, legalábbis addig biztosan nem, amíg nem hat a bogyó.
- Jó lenne kicsit közelebbről megismerni a történetét, hogy hátteret tudjak adni a rajzomnak. Nem szeretek úgy semmit sem papírra vetni, hogy nem látok mögé. - tolom el magamtól a jegyzetfüzetet, s pár pillanat alatt rajzolok egy halovány körvonalat. Ez sajnos nem sikerül túlságosan tökéletesre, hiszen a kezem még haloványan remeg, ám az utolsó simításnál már biztosan tartom a ceruzát. A szőke srácnak igazán érdekes akcentusa van, de én tökéletesen értem minden egyes szavát. Volt egy kis időm megedződni a diákjaim körében, hiszen ők is a világ minden tájáról érkeztek az iskolába.
- Mi vezérelt arra, hogy elkezd az íjászkodást? Mit láttál benne? Mi volt az, ami megragadott? - pillantok felé kíváncsian, immáron kicsit tovább állva a tekintetét, miközben kezemben úgy szorongatom a ceruzát, mintha a világot akarnám megváltani vele. Talán így is van.
- Remélem nem okoz számodra gondot, hogy kérdezősködök, jó meghallgatni egy hozzáértő személy indíttatását és tapasztalatait... - a mondandóm itt még nem érne véget, ám valaki megböködi a vállam, s mikor hátrapillantok, két unott arc néz vissza rám.
- Tanár úr, mikor megyünk kajálni? - vonom fel egyik szemöldököm a kérdésre, s nagy sóhajjal emelem le magam mellé a kis füzetecskét. Miért volt egy olyan sejtésem, hogy a lelkesedés ellenére sem lesz olyan egyszerű dolgom?
- Még csak most jöttünk, és ti már menni akartok? Kitaláltátok a témát? Készítettetek jegyzetet? Tovább adtátok a többieknek? Nem? Akkor lehet visszamenni és kutakodni, majd az óra után mindenki mehet arra, amerre lát. - ellentmondást nem tűrően közlöm velük, mire még unottabb arccal visszasétálnak. Tanárként igazán határozott tudok lenni, de egyszerű emberként már talán nem annyira.
- Nem is gondolná az ember, mennyire nehéz egy kis kreativitást tuszkolni másokba. - jegyzem meg a levegőbe erőtlenül, majd pár kis vonalat meghúzok még a rajzon, s újra a szőkeség felé pillantok.
- De illetlen vagyok, a nevem Bastien Benward. - nyújtom felé a kezem készségesen, egy halovány mosolyt megvillantva, ám ahogy fordulok, a zsebemben rejtőző átlátszó, halványlila bogyókat rejtő dobozka önálló életre kel, s nagyot koppan a földön. Remek. Így most már tényleg nem látszok egy hatalmas idiótának... Miért nem mehet minden olyan simán, ahogy azt én akarom?

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Vas. Aug. 26, 2018 6:07 pm



bastien&sebastian
Unchain the Wolves


Általában nem érdekelem az igazgatót. Általában nem sétált csak úgy oda hozzám, miközben a szünidős kávémat iszogattam. Egy undorodó pillantást vetett a lecsupaszított vállamat kenegető Asgerre. Bizonyára megérezte a csípős szagot, amit az izomlazítókrém árasztott magából. Büdös volt, de ahogy körkörös mozdulatokkal masszírozta az egyetlen munkahelyi barátom a sérült vállamba, komoly megnyugvást hozott. Nem hosszú órákra, de egy-egy bemutatót ki lehetett bírni így. Én nem tehettem meg, hogy heteket töltsek egy húzódás miatt betegszabadságon. Maradtak a félmegoldások, de legalább megfelelő fizetést kaptam.
– Berg, magának meg mi baja? – Nézett ezúttal a szemembe. – A főnöke mondta, hogy megsérült. Így nem dolgozhat. – Magyarázta nagyokosan.
Hangosan sóhajtottam. Azonnal elfogott a düh és ingerülten vicsorogtam egyet az öregemberre. Mintha tudná, milyen éhezni, egésznap egy nyamvadt székben ücsörög és osztja az észt. Éppen csak akkor kerül elő, ha valami fontos dolog történik: külföldi vendégek, befolyásos emberek, nagyobb rendezvények. Fogalma sem volt, milyen hideg szélben, esőben beletalálni a céltábla közepébe… főleg, ha még az ember izmai is sajognak.
– Túlélem. – Válaszoltam morogva, hátha akkor békén hagy a faggatásával és lelép a kávéval, amiért feltehetően a büfébe vezetett az útja.
Lehunytam a szemem, ahogy Asger ujjai újabb körkörös mozdulatot tettek a lapockáim felett. Beleremegtem a fájdalomba és éreztem, hogy az arcomra is kiül minden kellemetlenség. Fel is szisszentem a következő pillanatba.
– A fegyverosztály vezetője szabadságon van, menjen oda és segítsen a portugál vendégeinknek! – Nem tetszett a parancsoló hangnem, amivel az orrom alá dörgölte az egészet. Egyszerűen ellenszegülni sem tudtam, annyira komolyan hangzott.– Ezzel a vállal nem foghat íjat.
Ezzel háthat fordított és otthagyott. Dühösen sodortam le magamról a barátom kezét és megigazítottam a pólómat. Fel is keltem a székből és magam elé dörmögtem egy halom szitokszót. Egyetlen szó nélkül, a talpamat a padlóhoz csapkodva indultam meg a fegyverek közé. Nem szerettem vitrinbe zárva látni őket… mintha egy vadállatot tett volna valaki rácsok mögé. Egyszerűen nem voltak odavalók. Elveszítették a funkciójukat, ami által megismerhették volna őket igazán az emberek. Ezért szerettem a munkámat. Ha elő is került egy halom turista, csodálva bámulták az íjat, hagytam, hogy érintsék, megpróbálják felhúzni az ideget. Azt viszont csak remélhettem, hogy ezáltal megértik a múltat. Hiszen akkor is emberek éltek, olyanok, mint mi… és lehet, hogy éppen annak az idegnek a megfeszítése jelentette a túl élésüket.
Egy fickó ácsorgott az egyik díszesebb íj mellett – talán a szemét dörzsölgette, nem figyeltem annyira. Mellé léptem és én is a vitrinbe helyezett, sokat megélt fegyverre pillantottam. Valamiért a látványa jobban lekötött, mint a jegyzettömbös pasas. Már megszoktam, hogy felesleges az emberek iránt érdeklődni. Ha megkedvelem őket, általában két pillanattal később kisétálnak az életemből, pont ahogyan az apám is tette.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt megszólaltam. A hangom halkan bukkant elő ajkaim közül, mintha csak nem akartam volna megzavarni a munkazajt: – A viking aranykorból származik. Le merném fogadni, hogy nehezebb felhúzni, mint az én íjamat – magyaráztam. Az angolom kicsit darabosabb volt, mint azoknak, akik évekig tanulják. Minden szó durván hangzott a számból, de nem jöttem zavarba. Nem érdekelt mások véleménye… az sem érdekelt, hogy érti-e amit mondok. Az íj érdekelt… csak közben meg ott volt bennem, hogy de ez a munkám… de kell a pénz.
– Próbált már lőni íjjal? – kérdeztem és ahogy rá pillantottam, eltűrtem a szememből a kusza szőke tincseket. Hagytam, hogy kék tekintetem találkozzon az övével. Talán már leolvasta a névtáblámról is, hogy: Sebastian Berg, íjászmester és oktató. – Komoly izomerő kell hozzá.
- -
dolgozó
avatar
Korom :
20

Tartózkodási hely :
Ålborg - Roskilde, Dánia


Hozzászólások száma :
33

reagok :
26

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Aug. 24, 2018 8:59 pm

Sebastian & Bastien
Sometimes the heart sees what is invisible to the eye.

Kikészít a repülőút. Sosem éreztem magam biztonságban a magasban. Gyermekként sem kellett sosem lerángatni a fa tetejéről, hiszen ha én másztam is fára, akkor a legalsó ágig jutottam el, ahonnan természetesen úgy kellett leszedni. Addig semmi gondom sincs, amíg ülünk egy helyben. A lábam ugyan jár kicsit az ülés alatt, de nagy levegővételekkel lenyugtatom magam. Talán még akkor sincs bajom, mikor a légiutas kísérő leányka beszélni kezd. Ám mikor meghallom a berregést, s megindul a gép... Pánik. Azt hittem, hogy a második repülőút könnyebb lesz. Nem, valójában semmivel sem jobb. Egyből lesápadok, lever a víz, s egyre csak azon jár az agyam, hogy a repülés mennyire természetellenes, és bárcsak felébrednék már ebből a rémálomból. Próbálok szavakat ismételgetni magamban, hogy lenyugodjak, vagy éppen kellemes emlékekre gondolni - ám ez utóbbi nem érkezik.
- Tanár úr, minden oké? - jön a kérdés mögülem, de csak mutogatok helyeslően, erőltetett mosollyal kísérve, majd hamar visszafordulok. Ilyen ez a tériszony, kikészülök tőle idegileg. Ilyenkor sem a zene, sem a beszélgetés, sem a gondolatok nem segítenek. Így hát csak arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el, ja és persze arra, hogy túléljem.
Csak akkor nyugszok meg végleg, s múlik el az a bizonyos jól rejtegetett remegés, mikor végre átlépjük a Roskildében levő, vízre néző szállásunk küszöbét. Hatalmas ablakokkal van beborítva az előtér, s ahogy az alkonypír átszökik az üvegen, végre újra megérint a nyugodtság. Hiába szedek gyógyszert, a pánikrohamok akkor sem akarnak enyhülni. Azt viszont észrevettem, hogy mióta magam mögött hagytam a családom, s megérkeztem Európába, sokkal kevesebb volt a roham. Ez csak jót jelenthet, nem igaz? A recepcióshoz már kicsit kisimultabb arccal érkezem, s egy negyed órás egyeztetés után végre lefoglalhatjuk a csoporttal a szobákat. Húsz diákot hoztam magammal, így az egyik szinten levő kisebb részleg csak az övék. Az én szobám a legfelső emeleten van, s nem is nagyon akartam a közelükbe kerülni. Ha a Tanár úr a szomszédos szobában alszik, az már nem olyan nagy buli, ugyebár... A diákjaimat pedig bár nem olyan régóta ismerem, mégis tudom mind a húsz emberről, hogy nem fog hülyeséget csinálni, így hát a lépcsőknél elköszönök tőlük, majd elfoglalom a saját kis ideiglenes szállásom. Egyetlen apró kis szoba fürdővel, nálam csak annyi plusz van még, hogy egy kicsiny konyha is tartozik a helyhez. Nagy sóhajjal lépek be, lehajítom a holmimat, s azzal a mozdulattal már el is terülök az ágyon. Kikészített ez út...
Meglepő módon kipihenten ébredek. Bár még csak reggel hat óra van, s csend honol mindenhol, én mégsem akarok visszafeküdni, inkább lezuhanyzok, majd leugrok egy reggelire s egy kávéra az étkezőbe, ahol alaposan átfutom a térképet. Erre az egy hónapra mindent tökéletesen leszerveztem, s lefoglaltam, így csak az utolsó simításokat verem még a fejembe. A következő egy órában lassan a diákok is szállingózni kezdenek, s mikor megérkezett mindenki igen csak álmos arccal, felülünk a buszra, s meg sem állunk a múzeumig. Én rettentően izgatott vagyok. Mindig is érdekeltek a vikingek, s egy magányos éjjelen pattant ki a fejemből az ötlet, hogy szervezek egy tanulmányi kirándulást Dániába. A téma mindent átfogóan a vikingek. Hitvilág, kultúra, eszközök, s minden olyan, mely hozzájuk köthető. Nagy szerencsémre a múzeum igazgatója igazán kedves teremtés volt, így engedélyezte nekünk, hogy ott tartsuk meg az óráinkat, melyekre egy héten háromszor kerül sor. Ma hétfő van, így ez az első napunk. Egyből a recepciós felé indulok meg, aki eligazít az egyik szélső ajtó felé. Közben kiadom a diákoknak, hogy nézzenek körbe bátran, míg vissza nem térek.
Talán tíz perc múlva bukkanok fel ismét, oldalalom egy igazán kedves, idős emberrel, aki pár szóban részletezi nekünk a helyet és a történetét, végül szabad kezet kapunk. Az órákra biztosít nekünk egy termet, de kikötötte, hogy bármikor szabadon járhatunk a múzeumban, sőt, még egy apró jelvényt is kapott mindenki. Az igazgatóval végül kezet fogok, majd amaz eltűnik, én pedig jelzően felemelem a kezem a terem közepén, megállva egy hajót ábrázoló makett mellett.
- A mai, első óránk közkívánatra a fegyverekről fog szólni... - egy fél órás enyhe történelem óra következik részemről, melyet sikerül olyan érdekesen és nagy átéléssel előadnom, hogy egy pillanatra sem látom, hogy lankadna a figyelem. Célszerű is figyelni, hiszen minden egyes elkészült rajz és festmény nagyon fontos lesz majd az értékelésben.
- ... mindenki olyan fegyvert válasszon, amilyet csak szeretne. Ne tévesszen meg egy-egy fegyver könnyűsége, hiszen az a fontos, hogy a vonalakban a lelketek és szívetek legyen benne. Higgyétek el, lehet, hogy bonyolultabb lesz valamit megrajzolni ceruzával, mint elsőre gondolnátok, de koncentráljatok a végeredményre. Mindenki egy órát kap a nézelődésre. Készítsetek bátran képeket mindenről, vizsgáljátok meg alaposabban, csináljatok vázlatot, jegyzetet, s ha bármi kérdés van, én itt leszek valahol a teremben. Sok sikert! - biccentek feléjük biztatóan, majd a társaság klikkekre bomlik, s nagy izgatottsággal megindulnak kutakodni. Kíváncsi vagyok, ki mit alkot majd, így hát én magam is felfedező útra indulok, hiszen ha már kiadtam a feladatot nekik, azt én magam is teljesíteni akarom. Bár én nem keresgélek sokáig. Tudom, mit akarok. Már akkor tudtam, mikor Portugáliában megírtam a tervet, s lelki szemeim előtt kirajzolódott egy íj. Csodálatos eszköz, csodálatos fegyver, melynek papírra öntése elsőre könnyűnek tűnhet, mégsem olyan egyszerű, mint azt sokan gondolják. Épp, mint önmaga. Sokan azt hiszik, milyen könnyű felhúzni, ám mikor ezt gyakorlatban kell megtenniük, már egyáltalán nem megy. Így hát a fegyver részleg ezen része felé indulok meg, s megállok a kiállított íjak között. Nagyot sóhajtok, majd előkapok a zsebemből egy bogyót, s elveszejtem a számban. A bőség zavarában hirtelen nem is tudom, merre emeljem a tekintetem, így csak tétlenül állok egy kicsi jegyzettömbbel a kezemben a vitrinek között. Milyen faragás, melyik stílus, milyen méret? Elégé nehezen megy a gondolkodás, így hát két ujjammal megdörzsölöm a szemeim, remélve, hogy mire kinyitom őket, hirtelen megvilágosodok...



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves Pént. Aug. 24, 2018 8:44 pm
Szereplők: Sebastian Berg & Bastien Benward
Helyszín: Roskilde

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽


I don't wanna be broken anymore...


dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
Dánia

Hozzászólások száma :
40

reagok :
31

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Sebastian & Bastien °° Unchain the Wolves
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: dánia-
Ugrás: