Welcome to Europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.


 
belépés
a végtelen univerzumba
Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés
Chatbox
közhírré tétetik
jelenléti ív
erre sündörgünk
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
friss emlékek
életünk állomásai
Yesterday at 5:18 pm

Khaine × Nelson ~ Error
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyCsüt. Jan. 24, 2019 10:45 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Mintha Nelson aurájából a percek múlásával kiszakadnának apró darabok, hogy megtöltsék a szobát. Már most érzem, hogy ez a hely sosem lesz olyan, mint előtte, hiszen senki sem ragadt meg így a falakban, a bútorokban, a levegőben. Az illatát már sosem fogom kitörölni az orromból, ahogy az arcát sem a szívemből. Történjék bármi...
- Ó, tényleg? - kiérzem a szenvedélyt a hangjából, s ez csak még inkább feltüzeli képzeletem minden apró kis szegletét. Látom benne azt a különös sötétséget, mely ilyenné formálta, s melyet annyira meg akarok kaparintani, s a magamévá tenni. Ő nem csak kívülről gyönyörű, de belülről is. Hogy nem veheti észre ezt a világ?
- Ezeket nem azért tettem, hogy megöljelek. Ha meg akartalak volna, már megtettem volna. Én csak így mutatom ki az érzéseim. Sajátosan. Sokat jelentesz nekem, Nelson. Lehet, hogy nehéz ezt megértened, de én nem úgy tekintek rád, mint a többi ember. S ezt be is fogom neked bizonyítani... - nem tudom, hogy hallja-e még a szavaim a vászon előtt, de mikor végleg elhagyja az ereje, egy búcsúcsókot lehelek a lecsukódó szemeire.
- Szép álmokat, szerelmem... - súgom felé egy mosollyal, majd óvatosan a karjaimba fogom, s lehelyezem őt az ágyra. Gyengéden ráterítem a takarót, s egy kisebb párnát teszek a feje alá. Végül leülök mellé, s figyelem, ahogy halkan szuszog. Talán még egy óra is beletelhet, míg kigyönyörködöm magam mindenén. Az a seb a nyakán, melyet én okoztam, tudom, hogy kinyitott egy kaput. S olyan csábító, hogy muszáj megérintenem... Csak egy kicsit érezni az ujjaim alatt... Beteg az emberi test, ezt biztosan tudom. Hiszen kegyetlen vágy lesz úrrá minden porcikámon, melyet szörnyen nehéz visszafognom. A nadrágom feszessé válik, minél tovább fürkészem őt, s minél jobban ábrándozok arról, hogy újra ízlelhessem a vöröslő gyönyörűséget, mely ott tombol a bőre alatt. Bárcsak minden cseppjét kiélvezhetném... Szemeim kegyetlenül csillannak fel egy ponton, mikor ujjaim a nadrág gombja felé siklanak.
~ Élvezd hát, Khaine! Ízleld őt, és tedd halhatatlanná... ~
Hallom meg a csábító suttogást, s tudom jól, hogy Ő irányítja a mozdulataim. Haragosan szorítom ökölbe a kezem, s mielőtt még meggondolatlanul megrontanám Nelsont, kirohanok az éj leple alá a hűvösbe. Tekintetem a sötét égboltra emelem, s csak hagyom hogy a gondolataim kiszálljanak a világűrbe...

***

Csend van. Békesség. A város esti halk morajlása inkább álmosító és nyugalmas, mint zavaró és áloműző. Az utolsó korty whisky eltűnik a pohár aljából, s mikor a holdat eltakarja egy apró felhőfoszlány, én visszaindulok a szobába. A Londonban levő lakásom szinte a belvárosban van, de én mégis élvezem ezt a helyet, ahova visszahoztam őt. Visszaadja a város kellemes hangulatát, különösen ez az éjjeli bágyadt légkör. Egy alsónadrág van rajtam csupán, hiszen muszáj volt vennem egy forró fürdőt. Az utóbbi napokban nem aludtam semmit, s már kezdem érezni a kimerültséget. Nelson pedig egy ideig még nem fog magához térni. A fürdő még inkább növeli a kábultságom, melyet azzal az utolsó korty itallal végleg megpecsételek. Visszasétálok hát a szobába, s lefekszem Nelson mellé. Az ajtót azonban nem ellenőrzöm. Pedig mindig bezárom azt, hiszen sok művem ebben a lakásban pihen, s ha egy ilyen ballépés miatt meglopnának, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Most azonban nem fordítottam el benne a kulcsot, az magányos pihen a zárban. Egy teszt lenne tán az egész? Vagy nyitok egy egérutat, mely úgyis a halálba viszi? Meglehet. Vagy egyszerűen csak beteges késztetést érzek arra, hogy újra elkapjam őt... S megmutassam neki, hogy amikor azt mondtam, hogy nem menekülhet, azt komolyan is gondoltam. Ő az enyém már... Csak az enyém...
Lágyan simítok végig ajkain ujjaimmal kissé kábultan, miket a szám is követ. Először egy lágy búcsúcsókot akartam hinteni rá, de végül máshogy sikerül. Valami őrült láng lobban fel bennem, s úgy csókolok végig rajta, hogy kis híján kiharapok belőle egy darabkát. Az elmémre erős homály borul, s minden porcikám csak őt akarja... Érezni akarom magam benne... Túlságosan vágyakozok utána, s ez annyira átbillent a másik oldalra, hogy mikor ajkaim a vállához érnek, a fogaim összeszorulnak, s olyan erősen harapom meg, hogy a vér is kibuggyan éles fogaim alatt. Mohón nyalom le róla az apró cseppeket, s egy kéjes sóhaj hamar felszakad belőlem. Mégis kegyetlen küzdés tombol bennem, hiszen nem akarom őt megrontani úgy, ahogy az a többi férfi. Én nem vagyok olyan... Csak az ő engedélyével fogok hozzáérni. Ez azonban jelenleg nem olyan egyszerű. Remegő kézzel érintem meg a hasát, majd a nadrágját odalent. Vadul simulok hozzá, újra mohón falva az ajkait... Aztán történik valami. Nem tudom pontosan, hogy mi, de megállj parancsolok magamnak, s egy mozdulattal lelököm magam az ágyról, hogy még a közelében se legyek, mert ha maradok, akkor annak súlyos következményei lesznek. Tekintetem a plafon felé emelem, s megpróbálom lecsitítani mindenem. Az álom s a kimerültség szerencsére pár perc múlva áttaszít egy másik világba. Egy sötét, mocskos, gusztustalan helyre, melyben azt tehetek vele büntetlenül, amit csak akarok...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Jan. 19, 2019 12:28 pm
Khaine & Nelson
A testem egyenesen Khaine-nek zuhant. Ahogy átkarolt a karjaival furcsa biztonság érzet vett körbe, holott a váll amon ott kopogtatott a félem s mintha azt súgta volna: „Veszélyes játékba keveredtél, Nelson!” Tudtam, hogy igaza van, hiszen Khaine éppenséggel az életemet is elvehette volna. Fogalmam sem volt, hogy hány napja, órája voltam a társaságában, de az alatt már megvágott, fojtogatott és még mérgezni is próbált. Mindeközben ő persze teljes meggyőződéssel állította, hogy nem akar végezni velem. Nem kellett volna megbíznom benne, mégis, ahogy megtartottak az erős karok, elszállt egy pillanatra az távolság tartásra késztető, keserű kis érzés… és egészen addig ki is tartott, míg nem találkozott a tekintetünk. Láttam az arcán azt a furcsa mosolyt.
A következő kérdésre megremegtem. Lehunytam a szemeimet, sőt egyenesen összeszorítottam őket. Az undortól egy morgás szakadt fel valahonnan mélyről. Vicsorogva pillantottam újra Khaine homokszín szemeibe, keresve azt az őrült csillogást, amit korábban is felfedeztem már. A térdeim még mindig remegtek, de én már nem akartam a karjaiban lenni, nem akartam, hogy ő legyen a támaszom. Túl veszélyes volt. Sosem érdekelt, hogy mi történik a testemmel, így hát a haláltól sem tartottam igazán. Nem tartottam tőle a mai napig, ugyanis attól minden célom elérése lehetetlenné vált volna; többek között itt anyám megmentésére is gondolok… na meg arra, amit Khaine is felhozott.
– Hihetetlen igaz? – kérdeztem halkan és egy gúnyos kis nevetés is kiszakadt belőlem. Egy pillanatig nem szólaltam meg újra, mintha hatásszünetet tartanék. Valójában csak szükségem volt minden akarterőmre, hogy a szemeim ne csukódjanak le és veszítsem el az eszméletemet. Mindeközben is tarottam a szemkontaktust, mintha az égvilágon semmi gondom sem volna. – Hihetetlen, hogy gondoltam arra, amit itt fejtegettél. Tisztában vagyok benne, hogy vagy ő vagy én halok meg…
A szavaim meglepően határozottak voltak. Ott csengett bennük minden szenvedély, ami bennem is tombolt. Tökéletesen tisztába voltam azzal, hogy mit vállaltam… már akkor is, amikor először mentem New Yorkba. Ha anyámat ki tudom szabadítani persze már semmit sem fog számítani az életem. Sőt valójában, ha a testemmel is kell feltartoztatnom apámat, míg ő elmenekül, akkor meg is fogom tenni. Gondolkodás nélkül áldoznám fel magam ért s nem csak azért, mert tőle kaptam az életemet. Az anyám jó ember volt, olyan aki új lehetőséget és reményeket érdemel, míg az én helyzetem már nem fog változni.
Nem fejtegettem tovább Khaine-nek. Nem akartam a tudomására adni, hogyha szembe is kerülök az apámmal, azt bizonyára nem én fogom túlélni. Egész életemben úgy rángatott, mint egy rongybabát, hiába szálltam szembe vele, hiába bújtam el. Azokat nem a bennem lévő erő, csupán a világgal szembeni dac váltotta ki.
Odahajolt hozzám. Éreztem ajkait a fülemen mozogni. Segítséget ajánlott, de ki tudja miért… Khaine kiszámíthatatlan, furcsa. Jobb az óvatosság a közelében és nem akartam volna megbízni benne, ha csak nem muszáj. Ráadásul milyen kérdés következett már megint? Ahogy a szemembe nézett és ártatlanságot színlelt. Az a pislogás… minden benne volt, ami nem illett hozzá. Az én szememben egy vonzótestbe bújt szörnyeteg volt. Nem olyan, mint Nick. Ő egoista volt, agresszív és állandóan dühös… Khaine-ben más dolgozott… mégis mind kettejükre illet ez a kép. Biztosra vettem, hogy valamiféle büntetés miatt kerülök állandóan ilyen férfiak társaságába. Bűnös életet éltem, így hát meg is érdemeltem ezt az egészet.
Nem szakítottam el tőle a tekintetem. A látásom persze egyre homályosult, a fejem pedig úgy zsongott, mintha másnapos lennék. Erősen lüktetni kezdett minden apró zajra, valójában még a saját hangomra is.
– Hát nem is tudom… mondjuk így abból, hogy fojtogattál, vagdostál és megmérgeztél… – válaszoltam halkan. A testem már nagyon nehezen küzdött a bennem dolgozó szerrel szemben. Akármi is volt az, mintha percről percre szabadított volna meg újabb és újabb adag energiától.
A térdem ismét megremegett. Hiába húzott a vászonhoz, fel sem fogtam mit látok rajta. Olyan homályos, olyan kusza volt minden vonal… mintha csak mozgolódni kezdtek volna a durva felületen, hogy táncot járjanak a szemeim előtt. Nem tudtam eldönteni, hogy a szer okozza-e mindezt vagy éppenséggel átvettem egy csepp őrületet Khaine-től.
–Minden „legszebb” múzsádat kínzod, mielőtt elteszed lábalól… – olyan halkan beszéltem, hogy már nem voltak érthetőek a szavaim.
Egy hang ott kiáltozott bennem, hogy: a francba Nelson, szedd össze magad! Csakhogy a hang, mintha legalább annyira erejét vesztette volna, mint én. Már nem csak a térdeim reszkettek. Az egész testem vad remegésbe kezdett. Ujjaimmal még megkapaszkodtam Khaine karjába, de képtelen voltam rávenni a lábaimat, hogy tartsák meg a súlyomat. Egyre erőteljesebben dőltem felé, mintha a támaszték még segíthetne. Valójában egész egyszerűen lecsukódott a szemem. A zuhanást még éreztem, de a becsapódást már nem. Furcsa, mély sötétségbe kerültem, amiben nem létezett külvilág, nem létezett Khaine, nem létezett probléma, de még Nelson Wang sem.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Jan. 12, 2019 7:20 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
A látszat ellenére egyáltalán nem játszadozom Nelsonnal, hanem próbálom bontogatni a lelkének szárnyait minden egyes szavammal, s tettemmel. Egyedi módon, ezt biztosan állíthatom. Mindig nagy érdeklődést mutattam az emberi lélek iránt, s ha meglátom valakiben a másságot, akkor kényszert érzek arra, hogy még mélyebbre s mélyebbre ássak. Nem azért születtünk erre a világra, hogy a tudatunk nagy részét elfojtsuk, s hagyjuk, hogy elenyésszen. Nelson esetén azt érzem, hogy az a sok perverz alak, aki megvásárolta a testét, egyre lejjebb taszította a gödörben, az apjával együtt. Nem választhatjuk meg a sorsunkat, de tehetünk ellene, hogy ne süllyedjünk el a mocsokban úgy, ahogy a többi ember. S én nem hagyhatom, ennek a pillangónak végleg lehulljanak a szárnyai.
- Az egyetlen remény. - súgom halkan, mégis a szavaim erős tartalmat hordoznak. Igen, ő jelentheti az egyetlen reményt számára, s ezt addig nem tudhatjuk, amíg meg nem találjuk. Mert hogy együtt fogunk menni, s én ott leszek mellette, ha akarja, ha nem. Ő döntött odakint, s életben hagyott, ami lehet, hogy hiba volt részéről, ám lehet, hogy életének a legjobb döntése.
Mikor elengedem, minden apró kis rezdülését figyelem. Kissé ámulva kémlelem, hogy képes ennyire megtartani magát. Nem vagyok ehhez hozzászokva, hiszen a legtöbbeket igen hamar kiüti a méreg annyira, hogy még beszélni is alig képesek. Az ő szervezete viszont nagyon ellenálló, de talán ez nem csak a test műve, hanem az elméé is.
- Nem, Nelson, nem csináltad végig. Hiszen itt vagy velem, édesanyád nélkül. - elhessegetem a hamis ábrándokat és reményeket, de csak az ő érdekében. Kár olyasmibe kapaszkodni a múltban, ami nem hozott túl sok eredményt. Bár nem tudhatom, mit ért el régen, mikor ott járt Amerikában, de egy biztos, hogy nem járt sikerrel.
- Akkor fogod ezt az egészet végigcsinálni, ha édesanyád keze a tiédben fog pihenni, miközben apád valahol a föld mélyén lesz. - egy halovány, gyilkos mosoly ül ki arcomra, de láthatja rajtam, hogy ezt nem viccnek szántam, inkább rádöbbentésnek. Mikor felém esik, én elkapom őt, s szorosan magamhoz húzom. Mélyen a szemeibe nézek, s még mindig mosolygok.
- Ugye tudod, mit kell majd tenned? Hiába sikerül majd megmenteni édesanyád, hiszen ha apád életben marad, bármikor újra elrabolhatja. Vagy talán még rosszabb... Képes lennél arra, Nelson, hogy örökre eltüntesd őt a föld színéről? Képes lennél félredobni az eddigi életed, és egy teljesen új emberként megtenni azt, amire eddig nem voltál képes? - a homoktenger ábrándosan csillan fel, ahogy közelebb hajolok hozzá. Most már nem engedem el őt, egyik kézzel a derekát karolom, másikkal pedig a hátát.
- Én segíthetek neked... - súgom halkan fülébe, s közben enyhén megérintem ajkaimmal. Megbolondít a közelsége, de ezzel valószínűleg ő is tisztában van.
- Valóban más vagy, mint a többi ember. Eddig senki sem volt képes arra, hogy lábra álljon... - suttogom még mindig sötéten. Az illata átjárja minden porcikám, s bizony megint csak ködös gondolatok telepednek rám.
- Miből gondolod, hogy meg akarlak ölni? - hajolok el tőle, s lágyan mosolygom felé a szavakat, miközben nagyokat pislogok. A cselekedeteim még önmagam számára is kiszámíthatatlanok, hiszen lehet, hogy az egyik pillanatban még úszok a suttogások sötét folyóján, míg a másikban kiúszok a partra, s követem Saleemát, vagy éppen önmagam vagyok. Megölni, megerőszakolni... Ezek mind a vágyaimból táplálkoznak, s igen, mindkettő megfordult a fejemben, nem is egyszer. Itt azonban már minden Nelsontól függ.
Végül lassan odavezetem a festmény elé, amit róla készítettem, s melynek csak az alapjai vannak meg egyelőre. Egyik kezem még mindig a derekán tartom, de úgy, hogy oldalasan állok meg mellette, míg másikkal a vászon felé bökök.
- Nehéz lenne csak úgy elengedni a legszebb múzsám, Nelson... - súgom halkan, de igazán érzékien. Nem számít, hogy pár napja lépett csak be az életembe, már most mélyebb érzéseket táplálok iránta, mint bárki iránt. Nem úgy fejezem ki magam, mint a többi ember, ám tudom jól, hogy ha valakivel keresztezi az utam a sors, akkor bármit csináljak, bárhogy viselkedjek, meg fogja látni bennem ő is azt a pluszt, s nem fog csak úgy kisétálni az életemből. Én nem reménykedek... Én inkább hiszek az ilyesmiben. S hiszem, hogy ez a varázslatos pillangó még nagyon sok változást fog hozni számomra.
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Jan. 05, 2019 2:59 pm
Khaine & Nelson
Nem akartam mesélni. Valójában nem is volt túl sok minden, amit anyáról elmondhattam. Az emlékeim nagyrész a rossz házasságuk köré rendeződött, aminek én voltam az oka – legalábbis apám ezt mondta, ő pedig nem tagadta le, sőt célozgatott rá. Ez volt az én anyám. Egy báb, amit egy férfi mozgatott. Mindkettőnket úgy ráncigált, ahogyan neki megfelelt, az ő játékainak, az ő szokásainak. Khaine ugyan azt mondta, hogy túl gyönyörű vagyok ahhoz hogy az apámra hasonlítsak… de valójában sokkal több dologban hasonlítottam hozzá, mint anyámhoz. Nem egyszer láttam a szemeimben ugyanazt a szörnyű sötétséget megcsillanni, amit az ő tekintetében láttam. Külsőségekben egyébként valóban nem rá ütöttem. Ám anyám lágy vonásai is elnyomni látszott a bennem rejlő keserűség miatt. Egészen más voltam, mint ő.
Hiába jött a faggatás, hogy mi a legszebb és mi a legrosszabb emlékem róla. Fogalmam sem volt. Akárhogy kutakodtam elmém legmélyén már csak azok a régi viták maradtak meg, amiket apám váltott ki és amik miatt elköltöztem otthonról. Az anyám persze jó ember volt mindig is, azt akarta, hogy többre vigyem. Emlékszem, hogy sírt, mikor rájött, mivel foglalkozom… vagy amikor drogot talált a kabátzsebembe. Könyörgött, hogy változzak meg és legyünk normális család. Én azonban nemet mondtam. Elutasítottam őt, hiába ragaszkodtam hozzá a szívem mélyén annyira. Rossz fiú voltam.
Talán nem is igazán Khaine-nek meséltem, hanem magamnak. Egy vallomás volt, egy tény arról, mennyire nem ismerem a családomat. Nem volt, mit szépíteni ezen. A szüleim sosem akartak igazán szeretni engem. Anyám próbálkozott, de ő is csúfosan elbukott.
Khaine felkelt, elsétált valamerre – persze nem olyan távolra, hogy ne érzékeljem a jelenlétét. Hamarosan lágy zene csendült fel. Nem tetszett a dallam, mintha az csak még szomorúbbá tenné ezt az egész témát. Nekem meg közben erősnek kellett lennem. Próbáltam az érzéseimet legyűrni, nem engedve, hogy akár a hangom is megremegjen. Hiába reszketett minden porcikám még mindig a méregtől, hiába forgott velem a plafon, az életben maradási vágy furcsa lüktetése ott tombolt minden porcikámban.  Belemarkoltam egy pillanatra az ágyneműbe, miközben próbáltam a mozgolódására koncentrálni. Csakhogy már túl ködös volt az elmém, valójában alig tudtam tisztán gondolkodni. Ujjaim engedtek a paplan anyagán, pontosan akkor, amikor Khaine a lábaimhoz ért.
Már hunytam is volna le a szememet, felkészülve, hogy most aztán bármit megtehet velem, amit csak akar. Meglepett, ahogy derekam alá nyúlt, mikor végre közelebb húzott magához. Hagytam, hogy felültessen, nem volt bennem elég erő egy újabb ellenálláshoz. Hallgattam a szavait, miközben ujjai az arcomhoz értek, kissé szorosabban nyomta össze. Majd ujjai finoman vándoroltak a ingemre, aminél fogva felhúzott az ülésből.
– Szerinted én mégis miféle remény vagyok neki? – kérdeztem vissza értetlenül, mintha nem is fognám fel a mozdulatsort.
Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, megint a saját lábaim tartanak. Minden koncentrációmat be kellett vetnem, hogy ne rogyjon össze a térdem és neki kelljen megtartania. Erősnek kellett lennem és kitartónak, mint már annyiszor ebben az átkozott életben. Khaine szavai meg, mintha azt tükrözték volna, nem vagyok elég kemény, nem tudnám végig csinálni az amerikai utat, holott már egyszer megtettem és találtam is nyomokat. Ha nem találkozom Nickkel, talán még mindig ott kutakodnék. De akkor túlzottan fájt minden, muszáj voltam visszatérni Londonba, hogy elkerüljek a közeléből.
– Hogy miért gondolom azt? – kérdeztem, miközben elengedett és egyedül kellett tartanom magamat. Ismeretlen erőt pumpált a szívem végig a testemen. Ez volt az, ami a legfagyosabb éjszakákon is életben tartott, ami sosem hagyott magamra, akármilyen egyedül is voltam.
Álltam a saját lábamon, mert ezt kellett tennem, ahelyett, hogy egyszerűen engedek a szörnyű kínoknak, amik fájdalmat és szédelgést okoztak a testemben.
– Azért mert már egyszer végig csináltam teljesen egyedül. – Fojtott hangon beszéltem, talán, hogy érzékeltessem a mondandóm súlyát. Valamiért úgy éreztem, hogy Khaine még mindig gyengének tart, olyannak aki nem tudna kiszabadulni a fogságából, holott alig pár perccel korábban érzékelhette ennek ellenkezőjét. Mindenestre egyelőre nem terveztem újra bizonyítani, mert megint csak egy hajszálon múlott, hogy nem esek össze.
– De tudod, akármit is találnék Amerikában, biztosra venné, hogy az életem árán is legyőzném. Tudom, hogy képes vagyok rá. Ez különböztet engem meg más emberektől. Mikor mások feladják, hogy „jaj,fáj” vagy „jaj, nehéz”, én akkor is talpon vagyok és csinálom. – A hangom ugyan erősebbé vált, de újra megszédültem.
Nem akartam hátra esni, mint egy nyomorék, ezért előre dőltem. Megkapaszkodtam Khaine vállába és úgy tartottam meg magamat. Vennem kellett egy mély levegőt, mielőtt újra ki tudtam húzni magamat.
– De ha megölsz, mert egyelőre jó úton jársz hozzá, akkor sosem jutok el oda amúgy sem. – tettem hozzá, mikor újra a szemeibe néztem.

Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzer. Jan. 02, 2019 2:19 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A szoba különös csendjébe egyedül a halk szavak úsznak be, mintha egy teljesen zárt világba csöppentünk volna mi ketten. Tudom, hogy ebbe az egészbe senki sem rondíthat bele - vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy Nelsont senki sem mentheti meg tőlem. Túlságosan erős bennem ez a mélyen megbúvó szörnyeteg, mely olykor a háttérből irányít, ám mikor eljön az ideje, átveszi felettem teljesen az uralmat. Ritka az aranyközépút, melyen kézenfogva sétálhatunk, hiszen titkon legbelül én magam is tudom, hogy nélküle semmi lennék. Ő az az oldalam, ami képes volt megszökni Egyiptomból, s Ő az, ami valójában életben tart... Nélküle talán csak egy szürke, átlagos senki lennék célok és vágyak nélkül. S talán ha nem találkozunk Nelsonnal, akkor ő is végigjárná azt az utat, melyen most lépked, s melynek a végén talán nem várja más, csak az a mocsok, amiben az összes szajha elsüllyed egyszer.
- Az éremnek mindig két oldala van, Kedvesem. Miért nem próbálod meg a másik oldalról megközelíteni? Egy pillanatra gondolj bele abba, hogy ennek az egésznek talán pont az az értelme, hogy innen léphess tovább egy felsőbb szintre, és beteljesítsd azt, amit akarsz. Csak a legmélyebbről lehet igazán magasra emelkedni... - súgom felé sejtelmesen, s mielőtt ujjaim leúsznának a nyakáról, még egy kicsit erősebben megszorítom. Próbálom eltolni őt a határai felé, azok felé, amikről talán nem is sejtette, hogy léteznek. Amik eddig talán a homályban léteztek, elérhetetlenek és megközelíthetetlenek voltak. Nekem pedig van egy olyan "rossz" tulajdonságom, hogy az érdekes emberek iránt eszeveszett vágyat érzek, hogy kinyissam a szárnyaikat, s engedjem, hadd repüljenek. Még ha én magam leszek az a halálos örvény, mely aztán elsöpri őket, mielőtt elérnék a Napot...
- Azt meséld el róla, amiről úgy érzed, hogy hangosan ki kell mondanod. Milyen nő volt Ő? Biztosan gyönyörű. - kicsit megemelem a fejem, s pár pillantás erejéig végigsimítok arcélén, megcsodálva a vonásait. Én nem úgy tekintek rá, mint egy egyszerű, szépséges tárgyra, hiszen mit számít a külső, ha a belső egy hányingert keltő, szürke massza? Semmit, így van.
- Ezeket a vonásokat biztosan tőle örökölted. Túlságosan szép és különleges vagy ahhoz, hogy édesapádra hasoníts. Bár megmondom őszintén, a szemeid... - még közelebb hajolok hozzá, s magam felé fordítom az arcát, hogy mélyen a szemébe nézhessek. Kíváncsian fürkészem tekintetét, egy ponton pedig egy halovány félmosoly ül ki arcomra.
- Ha nem tudnám biztosan, hogy Te és én nem találkoztunk a múltban, megmernék esküdni rá, hogy ezt a tekintetet már láttam valahol. Talán csak az álmaimban... - sóhajtok halkan, majd visszaeresztem a fejem a paplanra Nelson mellé. Az eddig a mellkasán pihenő kezem továbbsiklik a vállára. Ha hagynám, hogy a tudata irányítsa a cselekedeteit, most biztosan nem hagyná, hogy ilyen érzelmesen közeledjek felé. Mire nem jó egy kis tudatfelszabadító, nem igaz?
- Mi a legszebb emléked róla? - kérdem váratlanul. Nem csak azt akarom, hogy beszéljen, hanem hogy érezzem a lelkének az elrejtett kis mozzanatait a szavai mögött. Hiszen már megnyílt egy kissé, mintha az a méregből épített fal enyhén megrepedt volna.
- S mi a legfájóbb? - azt akarom, hogy mélyre ásson, s elvonatkoztasson ettől a helyzettől, amibe belekevertem. Persze, kívánni ezt könnyű, de azért igen csak sok módszerem van arra, hogy az emberek megnyíljanak előttem. Olykor elég pár kedves és titokzatos szó. Olykor pedig a fájdalom nyitja ki azokat a bizonyos kapukat.
Figyelmesen hallgatom, ahogy beszél, de muszáj újra lágyan elmosolyodnom. Enyhén a fejem ingatni kezdem a puha paplan felé, érezhetően megint nem értek vele egyet. Hagyom, hogy eltoljon magától, hogy legalább ennyi fölényt érezzen. Hiszen könnyedén tehetnék vele bármit. Azonnal letéphetnék róla mindent és megerőszakolhatnám, de ezt egyszerűen... Nem tehetem. Én is tudom. S az a szörnyeteg is, aki jelenleg a háttérbe szorít.
- Nelson, Nelson... Miért gondolkodsz ennyire egysíkúan? - ekkor váratlanul felkelek, majd lassan ahhoz a régi lemezlejátszóhoz lépek, mely az egyik szekrényen pihen, s pillanatok egy halk nóta zendül fel Rachmaninofftól. A csendes, ám borús zongoraszó finoman úszik szét a szoba csendjében, egy újabb, különös varázst kölcsönözve a helynek.
- Arra még nem gondoltál, hogy ennek a szörnyű dolognak mindenképpen meg kellett történnie? - teszem fel a kérdést sejtelmesen, majd visszalépve felveszem a poharat a földről, s a szekrényre helyezem. Azonban mikor visszalépek az ágyhoz, váratlanul megragadom mindkét lábát, majd magam felé húzom. Végül benyúlok a dereka alá, s ha nem ellenkezik túlságosan, akkor ülő helyzetbe húzom, miközben letérdelek elé.
- Talán az édesanyádnak mindenképp ez a sorsa. Talán ha nem születsz meg, akkor más miatt utálja meg apád ugyanígy, s ugyanez lenne a vége az egésznek, hogy elrabolja. Annyi különbséggel, hogy nélküled most nem létezne számára reménysugár... - keményen törnek elő a szavaim, s hogy megpecsételjem a mélységüket, arcát ujjaim közé vonom kicsit erősebben, úgy húzom közel magamhoz. Szúrósan pillantok felé, s hirtelen megragadom a felsőjét, majd állóhelyzetbe felhúzom, ha nem ellenkezik.
- Miből gondolod, hogy nélkülem eléred Amerikát? Miből gondolod, hogy egyedül végig tudnád ezt csinálni? A pillangók élete nem képes felkészíteni egy ilyen útra. Nem tudhatod, mit fogsz találni Amerikában... - azzal elengedem, persze úgy, hogyha elesne, akkor az ágyra tudjon zuhanni. Karba tett kezekkel állok meg előtte kissé szigorúan, s megcsóválom a fejem. Nelson szörnyen kemény. Ezt azonban nem csodálom, hiszen az eddig élete kikényszerítette belőle, hogy megerősödjön, s felhúzza ezt a vastag falat maga köré. Rá kell jönnie, hogy a megoldást talán ezen a falon belül kell keresnie, s hogy amit most teszek, azt nem csupán szórakozásból csinálom...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Dec. 29, 2018 1:38 pm
Khaine & Nelson
Hiába simított végig a homlokomon, hiába mondta azokat a szavakat… ugyanazt tette velem ő is, amit az a sok másik férfi. Ugyanúgy bezárt, ugyanúgy csak magának akart, de ki tudja meddig élvezi majd ezt. Talán csak az volt a különbség, hogy ő ahelyett, hogy kidobott volna a hotelszoba ajtaján, hozzám vágva egy köteg pénzt, egyszerűen végzett volna velem. Nem ismertem, nem tudtam róla semmit, de éreztem, hogy képes lenne megölni engem.
A kábultságtól azonban szinte bármit megtehetett velem. Nem tudtam tovább harcolni ellene, csak a vérem lüktetett még mindig hevesen ereimben és minden izmom megfeszült, ahogy megint szembesülnöm kellett saját gyengeségemmel. Gyűlöltem, hogy ilyen könnyen fölém tudott kerekedni. Testem hátra hanyatlott az ágyra, mintha teljesen megadnám neki magamat… de nem, valójában odabent, valahol nagyon-nagyon mélyen az erőmet gyűjtöttem. Azokat a tartalékokat kutattam, amik mintha sosem fogynának ki. Mégis, ahogy lehunytam a szememet, egy pillanatra magával ragadott a szédelgés örvénye. Hányingerem lett és csak egy nagy nyeléssel tudtam visszatartani az öklendezést, hogy aztán megint a plafont bámulhassam. Az is mozogni látszott, mint minden más.
Éreztem Khaine testének melegét a sajátom felett. Tudtam, hogy előbb-utóbb megteszi azt, amit annyian mások és aztán vagy megöl vagy eldob magától. Ahogy a vértől vöröslő ajkak az enyémekhez értek, megéreztem a fémes ízt a számban.
– Igen, talán az volt a célja a találkozásunknak, hogy soha ne teljesítsem be az egyetlen jó dolgot, amit tehetek ezen a világon. – Sóhajtottam, de nem a vágytól, hanem a kíntól, ami egyre hevesebben uralta a testemet. Nem bírtam a szédülést, rosszul voltam, hánynom kellett. Azt még vissza tudtam tartani, de a remegést képtelen voltam kiűzni tagjaimból.
Csakhogy újabb szorítás jött, megint a nyakamon. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de most készen álltam ellenállni. Készen álltam győzni felette, de a karjaim nem akartak mozdulni. Nem akartak működni azok az izmok, amik az előbb még képesek voltak őt eltolni. Minden koncentrációmat bevetve próbáltam mozdulni, de nem ment. Csak éreztem, hogy élvezi a helyzetet, mert azt nem tudta volna elrejteni. Szinte már vártam, hogy tépje le a ruhákat és vegye el, amit akar… hiszen már megszoktam, hogy ezt teszik velem.
Nyeltem egyet, arra, amit anyámról mondott. Tudtam, hogy igaza van: ő valóban megérdemelt egy rendes életet, amiben sem az apám, sem én nem kapunk helyet, ahol megtalálhatja önmagát és nem rontja el tényleg semmi. Csakhogy az sem volt biztos, hogy él. Én rontottam el mindent, azzal hogy megszülettem… hogy anyám nem csak édeskettesben volt apámmal. Lehet, hogy valaki már bűnösen jön a világra, tisztalap nélkül, ami a gyermekeknek kijárna?
Hirtelen lekászálódott rólam, hozzám simult, annyira, hogy érezzem az illatát és a leheletét magamon. Olyannak tűnhettünk volna, mint egy szerelmespár, ha a tagjaim nem bénultak volna meg éppen egészen és a nyakamból nem folyt volna még mindig a vöröslő vér. A gondolataim is kuszák voltak, nem álltak össze egyetlen egésszé… mintha az a valami még jobban hatni kezdett volna.
– Mit meséljek neked az anyámról? – kérdeztem. Mintha valamiféle düh szakadt volna ki belőlem. A hangom sokkal erőteljesebbnek hatott, mint a fizikai valóm. A karjaim, a lábaim erőtlenül lógtak a semmibe. – Nem tudok róla semmit. Nem tudom, milyen volt a születésem előtt… akkora ugyanis egy roncs volt. Tönkre tettem az életét, azt amit olyan gondosan felépített magának. Az apámmal szerelmesek voltak, elválaszthatatlanok. Aztán véletlenül becsúszott egy hiba.
Erősnek kell lenned, Nelson! Skandálta bennem valami pislákoló kis erő. Nagy nehezen megmozdítottam a kezemet úgy, hogy el tudjam tolni magamtól Khaine-t. Nem akartam érezni a leheletét és a tekintetét azon az átkozott sebhelyen.
– Én voltam a hiba. Az apám megutálta és elhagyta. Amerikába költözött, aztán visszatért zaklatni minket, végül pedig elrabolta. – Úgy beszéltem, mintha legalábbis Khaine-t hibáztatnám a történekért. Az erőm viszont tényleg visszatért egy rövid időre. Könnyedén toltam el még távolabb. Nem akartam, hogy a közelemben legyen… nem akartam, hogy ő is megerőszakoljon. Talán meg is ölne közben, hogy aztán ne tudjam megóvni az anyámat.
– Nem akarom, hogy ilyen közel legyél. – Jelentettem ki és amennyire tudtam, megint minden lendületemet bevetettem és hátat fordítottam neki. – Elmegyek Amerikába ismét s ha visszajöttem, megölhetsz, nem érdekel.

Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzer. Dec. 26, 2018 9:54 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Ha magamat kívülről szemlélném, számtalan ellentmondásra bukkannék. Folyamatosan azt bizonygatom, hogy a lélek sokkal többre hivatott e földi létnél, s egy ember nem csupán csontból és húsból áll, s mindenki különleges a maga módján. Nos, ez mégsem az emberiség egészére értendő, hiszen megszámlálhatatlan rétegre lehetne bontani őket. A legnagyobb halmazban azok csücsülnek, akiket még arra sem méltatok, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedjek velük. Nem kell ismernem a múltjukat, nem kell róluk semmit se tudnom, ezek egyszerű megérzések, melyek talán már akkor megkörnyékeznek, mikor az első pillantást megejtem. Ezek a szürke senkik arra sem méltóak, hogy megérintsem őket, arra pedig végképp, hogy a művészet oltárán áldozzam fel őket. Rajtuk kívül vannak azok a személyek, akik már különlegesebbek. Akiknél meglátom azt az aranyfonalat, mely édesen öleli őket körbe, s meglátom lelkük kapuját, mely tárva-nyitva áll. Egy hibájuk van nekik, hogy egytől egyig naivak. Mindegyikőjük hisz a szép szavaknak, s mikor a tudtukra adom a magam módján, hogy milyen különlegesek, akkor egyből a tenyeremből esznek. Magányos, meg nem értett lelkek, kiket kitaszított a világ, s nem lelik a helyüket. Valami különlegesre vágynak, olyanra, mint amilyen ők maguk... Saleema volt az első mesterművem, vérének édes ízét pedig a mai napig érzem a számban. Ő indított el mindent. Ő volt az első áldozatom. Azt hittem, hogy vele elértem a csúcspontot, s megpihenhetek. Ám nem így történt... Akadt egy újabb, gyönyörű ember. Aztán még egy. S még egy... Mindegyikőjük különleges volt, olyan, akit nem hagyhattam elmenni, olyan, akit nem hagyhattam kóborolni a világban, hogy az megfertőzze a mocskával, s végleg bezárja lelkének kapuit. Ha ezek a szépségek elvesztek volna, ma én is kevesebb lennék. Mégis olyan, mintha mindegyik élet csupán egy táplálék lenne a lelkemben lakozó sötétségnek. Mintha a magasztos gondolataimat csak azért táplálná, hogy ne zuhanjak meg a súly alatt, s ezen a bársonyos fátylon keresztül tekinthessek kifelé. Nem vagyok gyilkos, nem vagyok erőszaktevő... Néha elhiszem ezt magamról. Néha azt képzelem, hogy olyan világot élünk, ahol ennyi áldozatot megér a művészet. Aztán egyszer csak elhalványul ez a lepel, összemosódik a valóság és a képzelet, én pedig ott állok véresen, meztelenül, kielégülten, alattam egy vérben fuldokló emberi alakkal, ki az életéért könyörög. Én pedig megmentem. Ujjaim lágyan simulnak nyakára, hogy beszippanthassam a testéből kiszálló lelkét. A szíve nem dobban már, a mellkasa nem emelkedik, s nem mozdul többé. Csak az a ijesztő kielégülés kavar fel mindent. Nem csak elmém telik meg gyönyörrel ilyenkor, hanem a testem is... S kényszert érzek arra, hogy ne csak a fejemben dúló fenevadét, de a testem kívánságát is teljesítsem, ami mindig ugyanaz. Nelsonnal ezért olyan nehéz. Érzem a késztetést arra, hogy megkötözzem, megkínozzam, kegyetlenül a magamévá tegyem, hogy aztán a gyönyör csúcspontján kioltsam életét... Érzem a sötét bizsergést ujjaim alatt, mely legszívesebben kiszakítana belőle egy édes darabkát. Aztán elveszek a tekintetében, a hangjában, az arcában, az illatában, s minden megváltozik. Azt hittem, hogy ilyen nem lehetséges. Hogy erre a kegyetlen szörnyetegre senki és semmi nem tud hatni. Mégis úgy tűnik, hogy Ő képes megálljt parancsolni neki.
- Tudod, mit tennék most? Megkeresném az összes embert... Egytől egyig, mindet, aki elültette benned ennek a bolondságnak a magvait. Letérdeltetném őket, szép sorban egymás mellé, meztelenül. - a hangom meglepő nyugalmat áraszt, s úgy beszélek, mintha csak valami tündérmeséről dalolnék, melynek Nelson a főszereplője, s én vagyok a lovag, aki minden fájdalmáért kész bosszút állni. Kár, hogy ez mind a rideg valóság.
- Majd kivágnám a nyelvüket, s megfosztanám őket a férfiasságuktól. Aztán elengedném őket. - a hangom halkul, s a végén már szinte suttogok. Szemeim sötéten csillannak meg, ahogy közelebb hajolok hozzá.
- Ám az ajtó zárva lenne előttük örökre, hogy egymás mocskában és kihűlt tetemei közt tölthessék a végső perceiket, míg nem az utolsó fattyú is az enyészeté nem lenne. - lehelem ajkai felé a szavakat, melyek egy furcsa szenvedélyes élt hordoznak magukban. Hamarosan egy mosoly megveti lábát arcomon, ahogy végigsimítok a homlokán egyik ujjammal.
- Ők a test, Nelson. Nem Te. Te csupán ennek a világnak egy áldozata vagy. Ennek az egész, gusztustalan masszának, mely ott hordozza magában a romlást, és ha végleg elveszíted az erőd... Akkor téged is bekebelez. Kitépi belőled a lelket, és olyan leszel, mint ők. "Csak egy test." - a szavaim lehet, hogy ködösek, sőt, kevesen szokták megérteni, amit mondok. Mégis remélem, hogy ha elsőre nem is, de a tudatalattijában megvetik a szavaim a lábukat, s egyszer kinyílnak ott.
- Nem kell, hogy ismerjelek. Nem kell tudnom, hogy ki vagy valójában. Ezt egyszerűen... Érezni kell. Úgy ragyogsz, mint a csillagok az égen. Nehéz nem észrevenni... - mosolyodok el. A fátyol aztán elhalványul, s hirtelen tudatosul bennem, hogy még mindig elraboltam őt, majdnem megfojtottam, kis híján elvágtam a torkát, most pedig épp az egyik mérgem hatása alá került. Furcsán élem meg az érzelmeim, az már biztos. Aztán a köd újra beáll, s minden olyan tökéletes lesz, mint pár pillanattal előbb.
- Én nem játszok az életeddel. Ebben az egészben semmiféle játék nincs. - a homokszín íriszek mögött kegyetlen határozottság lapul, s gyilkosan csillannak meg szemeim, ahogy beszélek. Én sosem játszok senkivel. Minden, amit teszek, az számomra véresen komoly. Véresen... Hagyom hát, hogy eltoljon magától, ám mikor háta az ágyra simul, én követem őt. Egyik kezem a bal oldalánál, másikat pedig a jobb oldalánál támasztom ki, miközben fölé magasodok.
- Látod, Nelson? Mégis csak van értelme az életednek. Te pedig csak úgy hagytad volna, hogy elvegyem tőled. - közelebb hajolok hozzá, egészen közel, ajkaim pedig épp hogy csak érintik az övét, s egy apró vérpettyet hagyok ott. Nyelvemmel ezután lenyalom az édes nedűt ajkaimról, s halkan belesóhajtok a mozdulatba.
- Neked és nekem találkoznunk kellett. Ezt az egészet sokkal mélyebb erők vezérlik, még ha most őrültségnek is tartod. A szavaim hamarosan be fognak igazolódni... - suttogom sötéten, mikor kezeim újra a nyakára simulnak, s megint csak érezheti azt a feszítő érzést. Azonban mást is. Ahogy hozzásimulok, s enyhén megszorítom, a testem is reagálni kezd a beteg élvezetekre odalent... Tudom, hogy nem kéne, s hogy ezek átkozott dolgok, de nem tudom irányítani önmagam. Már nem az vagyok, aki odakint tálcán kínálta fel a szívét. Az a valaki most szunnyad ott mélyen.
- Édesanyád megérdemli a szép jövőt. Hiszen nélküle Te sem lennél itt velem. Köszönetet kellene neki mondanom... - súgom halkan, mintha a betűk amolyan veszedelmekbe burkolózó reménysugarat jelentenének. Nem akarom én megváltani a világot, hiszen csak egy apró homokszem vagyok ebben a hatalmas univerzumban. Mégis hiszem, hogy sokkal többet szánt nekem a sors, mint annak a bizonyos szürke, emberi masszának. Talán azt, hogy irtsam őket... Talán mást.
- Mesélj nekem édesanyádról. - igen, jól hallotta. Testem az ágyra simul Nelson mellé oldalasan, fejem pedig az övének döntöm oldalról. Ajkaimat egy hajszál választja el a sebtől, s szinte érzem édes illatát, mely teljesen elbódít. Kezem ezután a mellkasára helyezem, a szemeim pedig lehunyom. Hallgatni akarom a hangját, s érezni, ahogy a tüdeje emelkedik a zakatoló szíve fölött. Persze, a szavaim egyáltalán nem biztos, hogy célt érnek most azonnal. Ugyanakkor még mindig ott gomolyog a levegőben a sötét ígéret: "Amíg én élek, a nyomodban leszek."
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyKedd Dec. 25, 2018 9:16 pm
Khaine & Nelson

Nem tudtam, mi lüktetett az ereimben, de mintha eltompított volna mindent. Mintha nem éreztem volna már olyan élesen a bőrömön végig cirógató kint hideg emlékét sem. Csak a fogak éles harapása volt az, amit hevesebben kapott el, ami vad ritmusra késztette a szívemet. Semmi más nem volt, sem illatok, sem fájdalom. A hangok is, mintha egészen eltompultak volna és ahogy egy pillanatra lehunytam a szemem, megint csak a sötétség vett körbe. Ez volt az a nagy semmi, amitől megremegett minden porcikám. Nem tetszett, hogy ez ölel körbe… mert tudtam, hogy a túl sok fájdalom is erre taszít. Megváltás volna az életemhez képest. Megváltás volna nem létezni és nem érezni azokat, amiket mások megtehettek velem. Engem mindenki csak rángatott, úgy ahogy neki az tetszett. Valójában Khaine is pontosan ezt tette, még ha ő megváltásnak is vélte.
– És mi van, ha én nem akarok elvonatkoztatni attól, hogy csak egy test vagyok? Mi van, ha én tényleg csak egy test vagyok… – Olyan halkan beszéltem, hogy éreztem, amint a szavak apró sóhajok formájában futnak ki a testemből. Mondhatott akármit, a fájdalom megint felütött a fejét, ahogy egy kicsit jobban öntudatomra ébredtem.
A gondolataimban olyan dolgok cikáztak, amik mind-mind a múltam hibái voltak… vagy talán mégsem, de egyetlen egy valamire mutattak, az apámra. Minden férfi, aki valaha érdekel úgy rángatott, ahogy ő rángatott gyerekként, ahogy ő rángatta az anyámat. Megdöbbentő volt, hogy a sorsom mennyire hasonlított ahhoz az ártatlan nőéhez, akitől az életemet kaptam. Csakhogy benne egy ember tett kárt, akihez valamikor még kötődni is merészelt. Én sosem mertem senkihez, ezért száz meg száz ember hagyott rajtam nyomot. A legmélyebbet Nick persze, akibe hinni akartam, akit akartam magamnak. Megvehetett volna magának azzal, hogy teljesíti a kéréseimet… talán még azt is elviseltem volna, hogy parancsolgasson nekem, hogy a hatalma alá vonjon, de valójában semmit sem tett, hogy behódoljak neki. Gyenge fickó volt, aki erősnek akart látszani.
Khaine ujjai a nyakamra szorítottak. Éreztem, ahogy a seb lüktetni kezd a nyakamon. Hallottam a hangját is, de elmém, mintha megint lassan elködösült volna. „Ez valaminek a vége. S valaminek a kezdete...” Megismételtem, amit mondott. Valójában azonban tudtam, hogy ez csak egy dolog vége lehetett: az életé s a békesség kezdete. Mégis felcsillant anyám könnyes szemének emléke emlékeimben. Mintha abban is azt látnám: Segíts, Nelson! Segíts!
Csak ekkor vettem észre, hogy ujjaim még mindig Khaine nyakán pihennek. De már nem szorítom azt, nem teszek semmit, könnyedén mozoghat felém s nyalhatja le a vért a bőrömről.
– Nem félek te idióta… – Hörögtem végül idegesen, mintha tudnia kéne mi forog a fejemben. Eszem ágában sem volt megcsókolni és azt érezni, amit ő. Az én elmém ugyanis minden bódultsága ellenére sem volt olyan elborult, mint az övé. Ezúttál már olyan hevesen tört elmémben anyám képe, hogy megremegett a testem. Nem akartam látni, nem akartam hallani a hangján elhangzó segélykérést.
A lehető legerősebben megráztam a fejemet. A nyakánál fogva tolva el Khaine-t. Persze ettől annyira kimerültem, hogy csak elterültem az ágyon. Szemeim megint a plafont látták, azt amit éppenséggel először pillantottam meg az egész helyből.
– Te barom… nem félek, de nem játszhatsz az életemmel! – folytattam az ócsárlását. Lényegében nem is igazán rá haragudtam, hanem magamra. Én sodortam sajátmagam ebbe a helyzetbe. Tudtam, hogy az én hibám lesz az is, ha belehalok a játékaiba, mielőtt anyámat megmenteném. Ujjaim belemarkoltak a paplanba. Erősen akartam megszorítani, levezetni minden erőmet.
– Az anyám… az anyámat elrabolták és meg kell mentenem. Utána azt búcsút inthetek bárminek… – Éreztem, hogy a hangom megint erőteljesebb, csak a hallásom volt túl tompa ahhoz, hogy hangosnak véljem.
Tekintetem még mindig a plafont pásztázta. Olyan volt, mintha mozogna, én pedig beleszédültem. A gyomrom is felkavarodott, de nem annyira, hogy elfogjon az öklendezés. Csupán éreztem azt a furcsa, liftező érzést, aminek általában rossz vége volt. Közel sem ő volt az első, aki valami szert adott be nekem.
– Te meg itt szórakozol az életemmel, miközben arra szükségem van, hogy megmentsek egy sokkal, de sokkal jobb embert.

Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Dec. 22, 2018 4:27 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
A tekintetem a sötét égboltra réved, s a búsan pislogó csillagokra. Különös érzés a magány, hiszen nagyon relatív. Sokszor hiába töltöm itt a napjaimat síri csendben elzárva mindentől s mindenkitől, mégsem érzem azt, hogy csak magam lennék. Most azonban így, hogy Nelson karja az enyémbe fonódik, egy szokatlan, ám kellemes bizsergés fut végig rajtam. Érzem, hogy a magány megérint, de ez az a csodálatos, felemelő és magasztos, mely többet ad, mint elvesz, s melynek ő is a részese. Sosem tudhatjuk, mikor sodor elénk a sors egy ilyen különleges személyt, ki ennyire felkavarhatja az állóvizet. Szerintem még Nelson maga sem sejtheti, milyen folyamatokat indított el bennem.
- Sosem vagyunk egyedül... - ejtem el a levegőbe kissé borúsan és meggyötörten, miközben ábrándos tekintetem lejjebb kúszik a barnás szempárba. Talán nem kellett volna idehoznom. Talán örökre magamhoz kellene láncolnom. Hol az egyik, hol a másik oldalra billen a mérleg nyelve, s tudom jól, hogy nincs annyi erőm ahhoz, hogy ezt befolyásoljam. Egyszerűen csak előtörnek a gondolatok, s az ösztönökkel karöltve elsöpörnek mindent. Majd a pusztítás után eltűnnek, s onnantól ismét kevesebb leszek egy kicsivel. Mint most is, mikor a pohárral a kezemben térek vissza. Érzem a tombolást, a pusztítást, hogy hegyes karmokkal kaparnak engem belülről, én mégsem tudok mit tenni. Őszinte mosollyal nyújtom át a mérgezett italt, s még a homokban úszó tekintetem sem képes jelezni. Bágyadtan csillog, sejtelmes félmosollyal megtűzdelve.
- Ez egy igazán különleges egyiptomi ital, melyet napimádáskor szoktunk kortyolni a hegyekben. Hiába melegítik fel a napsugarak, mégis felpezsdít minden kortya. - felpezsdítene, pontosítva. Ha nem lenne benne annak a kis fiolának a tartalma, akkor perceken belül Nelson is megérezné azt a kellemes melegséget a bőre alatt, mely erősebb hatással bír, mint egy kávé. Hiába, a különleges fűszerek és gyógynövények megteszik a hatásukat. Kár, hogy mégis elrontja ezt az a "méreg", melyet már vagy egy tucat emberen használtam.
- Neked biztosan tetszene... Egyiptom. - s ezzel az egy kis mondattal kiemelem a pillangók sötét kis világából, s áthelyezem egy egészen más szintre. Sokan gondolják azt a pillangókról, hogy nem éreznek, nem szeretnek, hanem teljes egészében behódoltak annak, amit csinálnak. Hogy nem vágyódnak új tájakra, nem érdeklik őket az egzotikus vidékek, nincsenek vágyaik... Mégis, ahogy mélyen Nelson szemeibe nézek az után a bizonyos korty után, hirtelen bevillan egy kép, ahol látom őt a sziklák közt, amint megbotlik, s megszúrja őt egy kaktusz. Én kikacagom, ő pedig mérgesen és duzzogva hord el mindennek. Néha muszáj ilyen képzelgésekbe kapaszkodnom, még ha ezek hamar szerte is foszlanak.
A pohár a földön landol, ahogy megérkezik az első hullám. A fogaim kegyetlenül fúródnak a sebbe, s mikor védekezésként ujjai a nyakamra fonódnak, én nem tolom el a kezét. Hadd szorítsa csak annyira, amennyire csak akarja!
- Miért ne? - húzódok el nyakától, a kezéhez azonban még mindig nem érek, sőt, semmi erőszakos, agresszív, vagy hirtelen mozdulatot nem teszek, egyszerűen csak közelebb hajolok hozzá. A kérdésem pedig elgondolkodtatóan zúg át a szobán.
- A fájdalom megváltást hozhat. Hát nem tudtad? Fojtsd bele minden bánatod, minden haragod, minden dühöd. Vonatkoztass el attól, hogy csak egy test vagy, ami fáj, ami vérzik, ami reszket. Töltsd meg az érzést ezzel... - simítok végig halántékán ujjbegyemmel, utalva a gondolataira, érzéseire, majd tenyerem újra nyakára siklik, s enyhén megszorítom, pont úgy, hogy érezze a feszítő érzést, s a sebből meginduljon egy apró patakocska.
- Ne úgy tekints erre, mint egy egyszerű sebre. Ez valaminek a vége. S valaminek a kezdete... - szemeim titokzatosan csillannak fel. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy játszadozok vele, de a vonásaim, az enyhén mélyebb hangom - mint az odakinti - arra utalhat, hogy itt bizony tényleg komolyabb dolgok vannak a háttérben. Komoly tervek. Vele... Nem tudom, mennyire próbál még szorítani, vagy képes-e bármi mást tenni, ám mikor a vöröslő szépség majdnem eléri ruháját, váratlanul odahajolok, s nyelvemmel ajkaim közé emelem a kis patakot.
- Mitől félsz? Csak mondd ki hangosan... Lökd a világra, szabadulj meg tőle, hagyd itt! Ne vidd magaddal a túloldalra... - suttogom halkan ajkainak, mikor közelebb húzódok hozzá. A tekintetem talán kissé ködös, de mégis mereven s töretlenül mélyül el egyre jobban Nelson szemeiben.
- Csókolj meg, és érezd azt, amit én! Nem foglak bántani... - szavaimnak mélysége már rég nem a sajátom. Én valahol bent csücsülök elmém mélyén egy homályos szobában, ahonnan egy apró ablakon át nézem a külvilágot. Hiába ütöm a falakat, hiába üvöltök, nem történik semmi, nem hall senki. Mondanom kell, amit kényszerít a bennem lappangó sötétség, s tennem kell, amit parancsol. Mégis, most igazán meglep. Meglep a "kedvessége", hiszen nem szokott tétovázni, ha hatni kezd a szer, akkor mindig azonnal cselekszik. Félretéve a szépséges fátylat, elűzve a tündérmesék varázslatos világát, a szörnyű valóság az, hogy nem egyszer kábítottam el embereket, akiket megerőszakoltam és megöltem - a művészetért. Mindent a művészetért... Nelson azonban még mindig itt van. S hogy mi a célom? Mi a célunk? Fogalmam sincs. Viszont kezdem érezni Shaleema s az Ő szavainak is a súlyát: Nelson más. Tényleg, igazán más...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyPént. Dec. 14, 2018 3:31 pm
Khaine & Nelson
„Kis sziget.” Furcsa volt, hogy így titulálta ezt a helyet mindentől messze… mintha az valami biztonságot adó, megnyugtató valami lenne. Nekem a magány volt a mindenem. Magányosan keltem, magányosan feküdtem, még akkor is, ha előtte egy fickó rám mászott és ott szuszogott mellettem. Nem volt abban semmi, ugyanúgy a magán hangja volt, mint az a végtelen csend, amiben ott álltunk. Felnéztem a csillagokra. Ezek nem látszottak a városból, hiába laktam a külvárosban, a mi kis kertes házunk kertjéből sem lehetett őket kivenni. Volt valami szép abban, ahogy a sötétségből millió fényes pont pislogott vissza rám… mintha azzal kecsegtetne, a sötét takaró mögött, ami a testem köré tekeredett, ott van az a melegség, az a jó, amire szükségem van. Csakhogy tudtam: én azt nem érdemlem meg. Meg kell tanulnom szeretni a feketeséget, azt, hogy én annak a világnak a része vagyok.
– Szerintem nem olyan jó egyedül… – Még mindig halkan beszéltem, mintha csak nem lenne erőm… ám valójában nagyon is képben voltam már. Szavai is egészen határozottan csengetek csendességükhöz képest.
Hagytam, hogy a hűvösből bevezessen az épületbe, vissza az addig börtönnek tűnő ágyhoz. Muszáj voltam leülni, hiszen tagjaim még mindig remegtek és nem csak a hűvöstől… hiszen ott volt az a rengeteg minden más is, amivel korábban kínzott. A vágás a nyakamon, a fojtogatás, az aléltság… és némi félelem, amit a világért sem mutattam volna meg Khaine-nek.
Lenéztem remegő kezeimre, a lábamra. Tudtam, hogy minél előbb össze kell szednem magam… még ha meg is szántam odakint Khaine-t, az ő közelében biztonságosabb volt határozottnak és erősnek maradni. Mélyet szippantottam a levegőből, amit még mindig megtöltött a kinti hűvösség emléke. Volt benne valami üdítő, valami kellemes, ami egy pillanat alatt megragadta az embert a gallérjánál fogva és jól megrázza. Az én elmémre is egész üdítő hatással volt.
– Az jól esne… – bólintottam.
Próbáltam kiűzni a gondolataim közül, hogy esetleg megmérgezni készül. Fogadd el, Nelson, ha valamikor meg kell halnod, hát meg is fogsz… Keserű gondolatok voltak ezek, de nagyon is igazak. Csakhogy az én elmémben még ott villogtak a szavak: „nem ma.” Nem tehettem meg, hogy anyám megtalálása nélkül távozzak ebből a világból. Bár én voltam az életének megrontója, éppen az én születésem állt közéjük, mégis úgy gondoltam, meg kell mentenem, hogy adjak neki egy új esélyt. Talán még él.
Megint a remegő ujjakra pillantottam. Hangosan vettem megint egy mély levegőt, mintha az bármit is helyre tehetne, ám nem így volt. Éreztem, hogy ezúttal nem kitisztulnak a gondolataim, csak az érzéseim lesznek egyre kuszábbak. Akárhányszor eszembe jutott anyám, elfogott az az átkozott bűntudat, na meg, hogy az elmúlt hetekben a sebeimet nyalogattam, abban reménykedve, hogy Nick betoppan, vagy éppen valami pénzes pasassal hemperegtem… hát ez a vége a züllésnek. Elkap egy alak, aki biztosan kicsinál, még ha nem is azonnal. Nelson, gondolkodj! A parancs persze nem segített, mert nem tudtam megszabadulni az emlékképeimtől.
Khaine aztán előkerült és hirtelen leállt az agyam. Gondolkodás nélkül vettem át az italt és emeltem az ajkaimhoz. Fogalmam sem volt mi az és mintha ízlelőbimbóm sem akartak volna dolgozni, egy nagy kortyot vettem magamhoz belőle, meg sem érezve az aromáját. Aztán hirtelen éreztem meg az illatát.
– Ez mi? – Néztem bele a pohárba, mintha az választ adhatna kérdésemre. Közben még mindig éreztem azt az érdekes fűszeres ízt, ami kiváltotta az előbb elhangzott két szót. Nem szoktam ilyen ízekhez, talán azért is billentett ki a furcsa kábultságból, amivel oly’ könnyen vettem át a felém nyújtott italt.
Hirtelen megszédültem, kiesett a kezemből a pohár, ám érdekes módon nem tört el, ahogy a padlóra ért. Talán vastagabb anyagból volt vagy éppen csak megrepedt… ki tudja, nem figyeltem. A semmiből tért vissza a bódultság, de nem olyan volt, mint az előbb. Egészen más. Egy fickó egyszer valamiszert tett az italomba, csakhogy kierőszakoljon néhány ingyen kört magának. Csak az arcára emlékeztem, meg a lihegése hangjára, de nem tudtam semmit tenni ellene… mintha a tagjaim megbénultak volna. Emlékszem, hogy pánikba estem, attól féltem, hogy többé nem fogok tudni megmozdulni. Annyival nyugtattam magam, hogy: ezt is túl éled Nelson, már annyi mindent túléltél. Valóban így lett, még ha akkor nem is reméltem igazán.
– Áh… – nyögtem ki ennyit. Többre nem voltam képes.
Aztán megint megéreztem az ujjait a nyakamon. „Nem ma, nem ma…” Ezt ismételgettem remélve, hogy elegendő lesz. Holott nem volt ez varázsige, éppen csak több magabiztosságot adott, hogy ne veszítsem el az önuralmam. Megszorított és közelebb húzott magához, mintha csak egy rongybaba lennék. Aztán jött a harapás. Hangosan hördültem fel, holott nem akartam félelmet mutatni. Egyszerűen csak fájdalmas volt. Meg akartam rúgni, de éppen csak meg tudtam emelni a lábam.
– Ne… – nyögtem megint. Ez az egyetlen szó is iszonyatos nehézséggel szakadt ki belőlem, ajkaim alig akarták formálni a szavakat. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy felemeljem a kezemet, ujjaimmal kitapintsam a nyakát és megszorítsam. Nem tudom, mennyire sikerült erősre, de nagyon kellett összpontosítanom. Talán nem hatott még eléggé a szer.
– Ne! – Ismételtem meg határozottabban.


Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyVas. Dec. 02, 2018 5:24 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Nehezen fogadom el, hogy Nelson ilyen kusza érzéseket hoz elő belőlem, de az őszinte könnyeim nem hazudnak. Mintha a lelkem kinyitott volna egy csapot, hogy leengedje azt a sok mindent, ami mostanság rám telepedett. Ő eléggé összekuszált bennem mindent, pedig aztán még időm sem volt arra, hogy egyedül legyek, s a gondolataim lecsillapodjanak, s az arcra leülepedjen elmém mélyebb bugyraiba. Majdnem megöltem őt, s hagytam, hogy ezt ő is nyugodtan megtegye. Ilyet még sosem csináltam. Még senki kezébe sem csúsztattam át a döntést, így tényleg igaz: Ő más...
Tenyerem mellkasára simul, s pár pillanatig csak merengek tekintetében, míg felszáradnak a könnyem utolsó maradékai, s csak ezután állok fel lábairól. Magába szippantott a közelsége, s ahogy egy dermesztő szellő átfúj közöttünk, végigszáguld rajtam egy kellemetlenül hűvös érzés. Hamar lépek hát vissza közelebb hozzá, és segítek neki felkelni a földről. Szorosabban simulok mellé, s mikor belém kapaszkodik, én kezemmel rásimítok kézfejére, s kicsit erősebben markolom meg, hogy megtartsam, s védjem a hidegtől. S hogy eltüntessem magamból a kellemetlen ürességet.
A kérdésére nem válaszolok azonnal. A homoktenger összeborul a csillagos lepellel, s egy halk, a lelkem mélyéről jövő sóhaj száll fel belőlem.
- Néha nehéz elviselni az embereket magam körül, s mikor csordultig van az a bizonyos pohár, muszáj elhagynom egy időre a civilizációt, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ez egy olyan hely, amit én uralok, amiről csak én tudok, s még az emberek gondolatai sem fertőzhetik meg e falakat, hiszen fogalmuk sincs róla, hogy létezik ez a kis sziget. - segítek fellépkedni a lépcsőn, ám az ajtóban megállok, s óvatosan megfordulok. Nagyot szívok a hűvös levegőből, s pár másodpercig nem szólalok meg.
- Hallod ezt? - suttogom halkan, csupán az erdő halk morajlása ad lágy, ám kísérteties alapot. Kezem kinyújtom valahova a messzi sötétség felé, ujjaim lassan szelik ketté a levegőt.
- Ilyen, amikor csak Te vagy, egymagad. Ez a magány hangja... - azzal kitárom az ajtót, s Nelsont az ágyhoz vezetem, hogy leültessem rá. A bágyadt, enyhén bús arckifejezésem viszont hamar átvált valami különös, sötét mosollyá, mikor tekintetem megállapodik a félbe hagyott festményen, melynek alapjai már le lettek fektetve, ám közel sincs még itt a vége. Még hiányzik belőle a matéria, hiányszik belőle a hús és vér, mely odaköti a lelket.
~ Hús és vér... ~
Hallom meg a csendes suttogást, s hirtelen azt hiszem, hogy Nelson felől érkezik, így gyorsan kapom vissza felé a tekintetem. Én bolond... Hogy is mondhatta volna ezt ő? A homoktenger elmerül piros ajkaiban, mintha csak azt várnám, hogy beszéljen. Hogy ő ismételje meg a szavakat, ne pedig az elmém lehelje fel őket a tudatom mélyéről.
- Várj itt, hozok neked valami folyadékot. - suttogom felé elmerengve, azzal eltűnök a konyhában. A gondolataim pedig nem hagynak nyugodni. Marcangolják elmém, s úgy érzem, hogy az ép tudatomból tépnek ki darabokat. Fáj a húsom, fájnak a csontjaim, s hallom, ahogy a vér kegyetlen folyó módjára száguld az ereimben.
- Jaj ne, nem, ezt most nem lehet... - pár pillanatra kikapcsol az agyam, s mire feleszmélek, pont akkor öntöm egy kis üvegcse tartalmát az üvegpohárba, melyben egy különleges, egyiptomi ital gomolyog. Édeskés, gyümölcsös az íze, az utóíze viszont enyhén kesernyés és fűszeres, igazi különlegességnek számít. Egyedül a fehér por rontja el az összképet, mely azonban pillanatokon belül elolvad s válik láthatatlanná, mintha mi sem történt volna. Remegve emelem meg, ám az kicsúszik ujjaim közül, s ripityára törik a földön, a tartalma pedig leszivárog a repedésekbe. Kapkodva újat veszek elő, amit újra megtöltök az édeskés itallal. S megint szünet... Szinte csak a szemem hunyom le egy másodpercre, s mikor kinyitom, egy újabb üvegcse fekszik a pulton, a por pedig ekkor olvad el. A kezem még erősebb remegésbe kezd, s arcom is eltorzul a látványtól, ám mikor ujjaim a pohárra fonódnak, hirtelen megszűnik minden. A remegés, a grimasz, a kísértő gondolatok. Felváltja őket egy szokatlan nyugalom, mely szétárad egész porcikámban. Arcom kisimul, kezem pedig olyan határozottan szorítja az italt, mint még soha. Ám a tartalma most nem folyik ki. Nem löttyen ki, nem landol a földön...
- Ezt idd meg, erőre kapsz tőle. - lépek ki az ajtón, majd odanyújtom Nelsonnak. Még mindig az a furcsa mosoly van rajtam, mint az előbb, csak most talán a tekintetem is átadta magát ennek a valaminek. Látom őt, érzem őt, hallom őt, mégis olyan, mintha egy kicsiny ablakon át kémlelnék kifelé.
- Miért akartad elhagyni ezt a világot? - kérdezem váratlanul, mikor tekintetem a sebre szökik. Egyre csak a kötést fürkészem, mikor is egy váratlan mozdulattal megragadom a szélét, majd letépem azt, s a földre hajítom. Ezt persze csak azután, hogy ivott a kotyvalékból, vagy éppen pont, hogy elutasította.
- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy ha nem ölsz meg, akkor életed végéig a nyomodban leszek? - ujjaim hirtelen a nyakára szöknek, s erősen megszorítom. Most viszont nem úgy, hogy elájuljon.
- Hát... Itt vagyok... - suttogom felé sötéten, miközben közelebb húzom magamhoz, s az utolsó szó végén enyhítek a szorításon, de épp csak annyira, hogy arcom közelebb húzódhasson a nyakához. S ha ez sikerül, úgy bizony nagy fájdalmat érezhet hamarosan, hiszen a felső fogsorom kész arra, hogy belefúródjon a penge okozta sebbe, csak hogy előcsalogassa lelkének vöröslő cseppjeit. Azt az édes, pokoli nedűt, mely számomra hirtelen az egész világot jelenti, s nem létezik más, csak Ő.
~ S én... ~
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Nov. 17, 2018 3:24 pm
Khaine & Nelson

Megtört volt, mintha az a furcsa erő elhagyta volna, amivel addig irányított, amivel azt a vágást ejtette a nyakamon. Figyeltem, ahogy a teste görcsösen összerándul, a tenyerei a fülére simulnak. Vajon valóban az én hangomat akarta nem hallani? A keserűség ott maradt bennem, ezért nagyot nyeltem, de nem mozdultam. Valahogy megsajnáltam, még sem tettem semmit, hogy megnyugtassam. Nelson Wang sosem volt igazán az az ember, aki gyengéden érintett volna másokat, ha az nem állt érdekébe… valójában túl sok érzéshez nem is volt még szerencsém. Sőt, ami azt illeti, kezelni sem tudtam igazán őket. A sajátjaimmal is állandó harcban álltam, nemhogy ismeretlen emberekével.
– Nem. Éppen ellenkezőleg, erős vagyok… – válaszoltam hideg, érzéketlen hangon. Már magam mögött hagytam a korábbi indulatokat, amivel félre taszítottam a kést vagy amivel a tenyerem az arcán csattant. Csupán a szívem kalapált még mindig vadul, nem szabadulva az aprócska rettegéstől, amit az váltott ki belőlem, hogy a testem felett ücsörgött, lényegében sakkba tartva. Amúgy sem tudtam volna mozdulni, talpra állni vagy éppen menekülni. Túl fáradt és gyenge voltam hozzá, még mindig ott dolgozott bennem a fojtogató ujjak okozta bágyadtság.
Még éreztem magamban a dühöt, amit ez az ostobaság váltott ki. Milyen őrült nyomja a másik kezébe a kést, hogy most rögtön döfje le? Meg kellett ismételnem, hogy nem akarom megölni, hogy nem akarom elvenni az életét. Nem igazán neki, sokkal inkább magamnak, mert apám jutott eszembe. Őt sem akartam volna megölni, hogy aztán gyötörjön a lelkiismeret, holott tudtam: anyám nála van és talán csak erőszakkal tudom kiszabadítani a fogságból.
Valószínűleg megint elmerültem volna a keserű emlékekben, ha nem éppen a szemem láttára omlott volna össze Khaine… mintha valami furcsa hullám haladt volna rajta keresztül. Változást láttam rajta, olyat, amire nem számítottam. Meggyötörtnek látszott és őszintén szólva kételkedtem benne, hogy én váltottam volna ki belőle ilyesmit. Abban is kételkedtem, hogy bárkiből bármilyen érzést képes volnék előcsalni. Nickből akartam, de csak erőszakot és hasonlókat kaptam.
Megint megsajnáltam. Egy különös, érzelgős pillantást engedtem meg felé, amit aligha tettem volna meg bárki más kedvéért. Általában nem veszem a szívemre mások problémáját. Nem érdekelt az ilyesmi, jobban lefoglalt a saját igényeim kielégítése. Valószínűleg a gyengeség, a tehetetlenség okán érzékenyebben reagáltam az ő rezdüléseire is. Közben persze megremegtem a hidegtől, a hátam alatt elterülő fagyos talajtól minden porcikámat átjárta az érzés. Ezért ahogy ajkai finoman simultak az enyémekre, lehunytam a szemem. Csak élveztem az ő testéből áradó meleget.
Ahogy elhúzódott megint megborzongtam és egy halk sóhajtással pillantottam rá. A szemei legalább annyira csillogtak, mint az égen gyülekező, ragyogó csillagok. Hosszan merültem el a homokszín tekintetekben.
– Vigyél be… – Bólintottam. – Vagyis csak segíts… – tettem hozzá rekedten.
Megvártam, hogy lemásszon a lábamról, aztán a karjába kapaszkodva próbáltam felhúzni magam a hideg földről. Éreztem, ahogy talpam végre kicsit biztosabban érték a talajt, hogy a térdeim erősebben tartják meg a súlyom, mint egy szempillantással korábban. Ujjaim görcsösen markolták őt, tudtam, hogy nélküle még így sem tudnék megtenni egyetlen lépést sem.
A szédülés is enyhült, de azért Khaine-nek támaszkodtam az első lépésnél.
– Látod, megy ez már magamtól. – Nem tudtam igazán, miért is mondtam ki ezeket a szavakat. Talán saját magam bíztatására, abban a pillanatban nem különösebben foglalkoztatott, hogy Khaine mit gondolt az egész helyzetről vagy arról, milyen szánalmasan festek. A lényeg az volt, hogy megpróbáljak erős maradni. Ezért minden lépéssel mély levegőt vettem, hátha azzal megnyugszik a még mindig vadul kalapáló szívem és mindent bevetve tudok majd koncentrálni arra, hogy kitartsak.
– Miért van ez a hely… ennyire a civilizáción kívül? – Pillantottam az ajtóra, majd az épület mentén fel a csillagos égre. Nem volt erre semmi, ami a fényével túlragyoghatta volna a sötét égbolton gyülekező, ragyogó pontokat. Tudtam, hogy város biztosan nincs a környéken, legalábbis látó távolságon belül.


Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyPént. Nov. 02, 2018 11:56 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Nem tudom megfogalmazni, mi játszódik le most bennem, s hogy miért kínálom fel egy kicsiny aranytálcán a szívem egy olyan embernek, akinek lényegében oka sincs arra, hogy életben hagyjon. Mintha titkon pontosan azt akarnám, hogy vége legyen ennek az egésznek. Hogy ne halljam többé a suttogást, hogy ne lássam Saleema rothadó alakját, hogy ne érezzem azt a maró késztetést, ami az emberek ellen fordít. Néha nagyon nehéz a sötétségben létezni. Már annyira mélyen hatoltam be elmém alantas bugyraiba, hogy elvesztettem a kifelé vezető utat. Látatlanul bolyongok a félhomályban, azt remélve, hogy újra megláthatom a fényt, mit sem sejtve arról, hogy valójában egyre inkább simultam a sötétség ölelésébe. Sokszor vágyom arra, hogy érezzek. Hogy úgy igazán hatalmába kerítsen az elsöprő szeretet, mely képes kiszorítani minden mást. Mégis félek ezektől az érzésektől. Félek attól, amit nem én uralok... Most azonban nem félek. Hűvösen érinti a kés hegye a bőröm, s ez valamiféle különös nyugalmat szül a testemben, mely egészen a szívemből tör kifelé, hogy bejárja minden porcikám. Hogy vágyom-e a Halált? Aki ilyen közel él hozzá, könnyedén elcsábulhat, s miközben azt hiszi, hogy egy szövetséges a számára, rá kell jönnie, hogy nem, a Halál az ő óráját is ott tartja a kezében.
- Fogd már meg... - súgom erőtlenül a levegőbe, mikor érzékelem, hogy alig bírja magánál tartani a kést. Csak azt akarom, hogy végre valaki helyettem döntsön, hogy végre más hozhassa meg a nagy döntést, ne pedig én!
- Ne, ne dobd el! - pillantok kétségbeesetten a penge után, sőt, még talán utána is nyúlok, mikor is megérzem az erős pofont az arcomon. Ez pedig annyira meglep, hogy csak ledermedve pislogok felé. Enyhén megszédülök az ütéstől, amitől csak még nagyobb fájdalom hasítja ketté a fejem. Hirtelen zúgni kezd minden, Nelson hangja pedig iszonyatos éllel zúdul elmémbe.
- Ne... Ne üvölts velem... Hallgass el... Csak hallgass, kérlek... - mindkét tenyerem a fülemre tapasztom, és összeszorítom a szemeim. Nem akarom hallani, amit mond, csak azt akarom, hogy minden tűnjön el végre velem együtt. Újabb könnycseppek jelennek meg az arcomon, s kis híján zokogásba fullad az egész. Úgy érzem, hogy a gondolataim túlcsordulnak. Mintha egy fényes üvegpohárban úsznának, mely mikor megtelik, már nem tudja a saját képére formálni a tartalmát, így sötéten gomolygó vér zúdul ki a száján. Pontosan ezt érzem most is, szinte ömlik fel minden a tudatalattimból, és szét akarja robbantani a fejem.
- Mert gyenge vagy! - hallom még a hangját, s akaratlanul is mélyebbről tör fel belőlem ez a kijelentés. Ekkor eresztem le a kezeim, s nyitom ki a szemem. A tekintetünk egyből találkozik. Az a düh, ami ott fortyog benne, ami ott ég íriszeinek mélyén... Egyszerűen felemelő és csodálatos. Olyan... Nagynak tűnik hirtelen... És olyan... Erősnek... Letörlöm végül a könnyeim, de a szemeitől képtelen vagyok szabadulni. Azok úgy ragadták meg a homoktengert, hogy az élet is megállt benne.
~ Hallod ezt, Khaine, ő nem akar megölni! Miért nem váltod be az ígéreted? ~
Bal szemem enyhén megremeg a hangra, s fura rosszullét lesz rajtam úrrá. Mintha minden porcikám ellenkezni akarna az ellen a valami ellene, ami több, mint húsz éve megkísértett, s amitől azóta nem tudok szabadulni. Olyan nyomasztó volt az a magány a kietlen sziklák közt... S olyan felemelő volt, mikor Ő megszólalt bennem.. Mégis egy fekete fertőzés, melyet képtelen vagyok kiirtani magamból, s mely a részemmé vált. Talán ha eltűnne, akkor én is eltűnnék vele. Örökre.
~ Soha nem tűnök el, hallod? Soha! Senki sem tud kiűzni innen! Senki! ~
Újra visszhangzik a fejemben, s újra sajogni kezd az egész. A kés felé pillantok a távolba, majd Nelsonra. Eléggé meggyötört az ábrázatom, nagyon látszik, hogy valami nincs rendben idebent. Ezért is érheti váratlanul a mozdulatom, mikor mindkét kezem az arcára simul, s megcsókolom. Nagyot sóhajtok, ahogy ajkunk összeér, s furcsa módon abban a pillanatban szűnik meg a fájdalom. Valami szokatlan melegség fut végig rajtam, amibe bele is borzongok, s mintha csak most térnék vissza a valós világba, úgy kezdem érezni magamon, hogy mennyire is fázom.
- Én nem... Én most nem... Nem tudlak... Hazavinni... - akadozva, erőtlenül, s remegve ejtem ki a szavakat. A pofon még most is ott ég arcomon, s ahogy elhajolok tőle, s kezem az arcomra simul, érzem, hogy mennyire fáj. Talán még ki is pirosodott.
- Bevihetlek? - kérdem végül gyengén. Még mindig ott ülök a lábain, de most nem veszem kézbe az irányítást. Nem fogom a karjaim közé újra az akaratán kívül, csak valami megerősítést várok. Az erő, ami nemrég megmutatkozott benne, teljesen elsöpört, s úgy szíven ütött, hogy azt éreztem, hogy megreped rajta az az erős burok, amit sikerül tökéletesre faragnom. Jelenleg ha azt mondaná, hogy vigyem haza, nehezen ugyan és kissé veszélyesen, de megtenném. Ha el akarná vinni a kocsim, hagynám neki. Ha azt akarná, hogy segítsem vissza a házba, megtenném, ahogy újra örömmel ölelném magamhoz, hogy megóvva a hidegtől a karjaimban vihessem vissza. A gyógyszerek nélkül csak egy szánalmas, megtört senki vagyok... S gyűlölöm, hogy bárki is láthatja ezt az oldalamat.
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyPént. Nov. 02, 2018 11:25 am
Khaine & Nelson

A földön találtam magamat. Fagyos volt, hideg és semmi fény nem volt szinte odakint, csakhogy mindez nem számított. Végig tapogattam a környező részt, hátha megtalálom az imént elveszítettem egyetlen fegyveremet. Ugyanis az öngyújtó egyszerűen kicsúszott a gyenge ujjaim közül. Testemet nem mozgatta más, csak a pánik, hogy most mi lesz… hogy meg kell védenem magam. Erősnek látszottam, de valójában minden porcikám remegett. Nem csak a hidegtől, hanem még mindig attól a vad zsibbadástól, amit a kiütöttem töltött órák nyoma okozott. Megpróbáltam anyámra gondolni. Arra koncentrálni, hogy milyen felelőtlenül hagytam a hátam mögött éppen őt… a számomra legfontosabb embert. Hiszen mi volt hozzá képes Nick vagy bármelyik kuncsaftom? Csak szörnyetegek, akik mindent megtettek azért, hogy kihasználhassanak.
Nem néztem rá, csak hallottam, hogy beszél. A testemet próbáltam éppen legyűrni, ami vadul dolgozott ellenem. Közben pedig a szédülés összemosta előttem a sötét környezet képét. Az oldalamra dőltem. Éppen csak annyi erőm volt, hogy a hátamra forduljak és megpillantsam a csillagokat magam felett. Azok is vad, fényes táncot jártak előttem, mintha az őrületbe kergetnének. Csak a kezem tapogatózott tovább az öngyújtó után.
– Nem értheted, hogy én mit akarok. – Jelentettem ki.
Igaz, mire a gondolat szavakká formálódott ő már közölte, hogy „legyen hát” majd eltűnt a házban. Meg kellett volna mozdulnom, talpra tornáznom magam és menekülni. Csakhogy a testem nem mozdult. Olyan volt, mint egy hatalmas zsák, amiben ott szunnyadt valami ismeretlen erő, de nem volt semmi, ami életre keltse. Eddig csak Khaine-nek sikerült.
Rettegtem a gyengeség látszatától még mindig. Ujjaim belemarkoltak a kissé száraz fűbe, talán ki is téptem egy marokkal belőle. Éreztem, hogy a bőröm mocskos lesz a földtől, sőt egy jó adag be is furakodott a körmeim alá. Éppen csak egy kicsit volt kellemetlen.
– Kellj már fel te átkozott hülye… – Morogtam magamnak, mert már hallottam a bentről érkező lépteket. Egyre közelebb és közelebb kerülhetett hozzám.
A lábaim nem akartak mozdulni. A testem csak hevert ott a hideg földön, tekintetem még mindig a szédítő mozgásba merült csillagokat bámulta. Remegett minden porcikám. A szívem pedig olyan vadul kalapált, hogy minden részemre hatással volt a ritmus. Éreztem, ahogy az ereimbe lüktet a vér… remélve, hogy most aztán visszatér minden erőm. A fejem ugyanis egyre jobban tisztulni kezdett. Mintha kikeveredtem volna abból az őrült világból, amibe sötét árnyak kísértettek. Hirtelen nagyon is a valóságban voltam, egy őrült ember háza előtt heverve a semmi közepén.
Közeledett. Láttam a kést megcsillanni a sápadt holdfényben. Beleremegtem, hogy most végem és sosem derül ki az egész. Kit érdekelne, hogyha itt véreznék el? Az apámat biztosan nem, anyám talán nem is él… a kuncsaftokat meg végképp nem foglalkoztatná. Keresnének maguknak másik ribancot s olyan könnyedén találnának, hogy talán holnapra az arcomat is elfelejtenék.
Megéreztem Khaine súlyát magamon. A kezembe nyomta a kést, de nem tudtam teljesen rászorítani, hiába húzta a csuklómat közel, úgy hogy a penge a mellkasát érintse, egy kissé elmozdult.
– Barom… – suttogtam.
Felháborodottság volt? Talán. Igen, talán, hiszen azt hittem én leszek az áldozat. Azt hittem, hogy nekem lesz végem… nem számítottam arra, hogy maga ellen fordítja a kés hegyét. De hát így tett, én pedig az ujjai szorításának nem tudtam ellenállni. Dühösen mordultam fel, minden szavára. Éreztem, ahogy az adrenalin vadul lüktet végig az ereimben. Ez nem olyan volt, mint korábban.
Idegesen rántottam el a csuklómat a szorításából. Hát megint ő hozta ki belőlem azt az átkozott erőt, ami alapvetően, egészséges állapotomban mindig ott dolgozott bennem… és amit talán kicsit Nick miatt el is veszítettem. De itt újra rátaláltam. Eldobtam a kést a fenébe és olyan erősen pofoztam fel, ahogyan csak tudtam. Nem érdekelt, hogy alig ismerjük rá, észhez akartam téríteni.
– Tudod, mi a posvány? Az, ami a fejedben van! – Üvöltöttem. A hangom megint erősen csengett. Vad volt, mint a szívem ritmusa. Tombolt bennem az erő, még ha a lábaimat képtelen is lettem volna rendes mozgásra bírni. Elegem volt a gyengeségből, gyűlöltem és ez a düh csattant ott Khaine arcán ismét. Egyszer már megütöttem, nőiesen, gyengén. Ez más milyen volt, erőteljes, hangosan csattant. Talán mindkettőnknek szüksége volt rá.
– Nem ölök meg senkit. – Tettem hozzá dacosan.
Ott feküdtem alatt és úgy bámultam rá, mint egy dühös gyerek. Nem számított az arckifejezés, inkább a szememben csillogó érzések sokasága. Furcsamódon ragaszkodást éreztem… valami olyasmit, ami ebben a néhány órában döntetett el. Akármennyire is féltem a gyengeségtől, amit Khaine okozhat, érdekelni kezdett. Pontosan úgy, ahogy a lakásában, mikor a szemében láttam azt a különös csillogást, amikor megtaláltam a kártyát a zsebébe. Talán ezért is nyíltam meg neki korábban. De azokat az érzéseket még mindig el akartam rejteni. Azokat magamnak akartam tudni, a biztonságos kis falam mögött, ahol senki sem árthat nekem újra.
– Fázom… – Suttogtam bele kis vártatva a csendbe.


Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyKedd Okt. 30, 2018 6:12 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Mindig csak az a kegyetlen tagadás. Mintha egy filmet látnék peregni Nelsonban, mely napról napra, évről évre egyre csak ismétlődne. Eleinte talán még nagyobb súlya lehetett a szavainak az életében, de most mikor ennyiszer hallottam már csattanni a "nem" szócskát ebben a rövid időben, azt érzem, hogy ezek csupán üres betűk, melyeket megszokásból rakosgat egymás mögé. Épp, ahogy a mozdulatai. Tagadás. Ellenkezés. Védekezés. Nem is gondolná, mennyire nagyon figyelem a reakcióit, a mozdulatait, a hanglejtését, s minden kicsiny momentumot, ami Ő maga. Tisztában vagyok vele, hogy én viszont eléggé furcsán fejezem ki magam. Hiszen valljuk be, nem is olyan rég még én jelentettem számára a Halált, ki ölelő karjaival átsegíti a lelkét a túlvilágra. Ha normális - vagy épp átlagos és unalmas - jellemmel lettem volna megáldva, akkor vonzalmamat kifejezvén iránta talán elhívtam volna egy vacsorára egy remek étterembe, vagy iszogatni egy bárba, és hasonló rettentő közhelyek. Helyén való egyáltalán érezni bármit is egy pillangó iránt? Vagy bármit ezen a világon? Minden embert csak az érzelmei irányítanak, amik másokhoz köthetőek... Így hát senki sem lehet szabad soha; az emberiség nagy átka. Próbáltam egész életemben arra törekedni, hogy az érzelmeim a saját belsőmből eredjenek. Hogy az emberek csak előidézzék őket, ne pedig uralják. Hogy ez mind az enyém legyen, ne pedig másé... S ez valójában egyáltalán nem könnyű. Szörnyen nehéz volt az ösztönök útjába állni, de egyre inkább úgy érzem, hogy ez sikerül. Ha csak egy-egy festményem ábrándos képe úszik be gondolataimba, melyek teljes egészében belőlem születtek, akkor tudom, hogy jó úton haladok.
~ Majd eltűnik a rózsaszín, csillogó köd, és rájössz, hogy ez az út bizony lefelé vezet... ~
Halk sóhaj szökik fel belőlem, mikor leragasztom a kötést, s elengedem Nelson kezeit. Hiába üt rá az enyémre, nem engedhetem el. Nem húzhatom tovább ezt az egészet, mert amit ő kivált belőlem, annak nem e világon van a helye. A sötét suttogások egyre erősebben visszhangoznak bennem, és a szavak néha olyanok, mintha a koponyámról pattannának vissza. Őrült lennék? Dehogy. Csak "más". Mint Ő...
Kintre érve szemeim egyből a nem olyan messzi garázst veszik célba, így hát nem is veszem észre, hogy Nelson mire készül épp. Csupán a hirtelen jött erős fájdalmat érzem meg a kezemen, ám az ösztönös reakció elmarad. Nem rántom el a kezem, nem ordítok fel. Egyszerűen csak megtorpanok, s a hullámzó homoktengerre valami különös búskomorság telepszik, ahogy felé pillantok. Ám az apró mosoly újra felszökik ajkaimra, s e kettős igazán különös ábrázatot kölcsönöz számomra.
Végül hát elengedem. Erőtlenül eresztem le karjaim, hogy kicsúszhasson belőlük vagy a lábára, vagy egyenesen a földre. Lépek párat hátra, majd a megégetett kezem a másik tenyerembe mélyesztem. Húsig ható hidegség fut végig rajtam, ahogy a fájdalom szép lassan rám telepedik.
- Miért...? - kérdem tőle váratlanul. Tekintetem búsan csillog, mikor az arcomon legördül egy könnycsepp, melyen fakón csillan vissza a lámpa fénye.
- Tényleg ezt akarod? - legyintek körbe, utalva erre az egész világra s a mocskára, mely egyre inkább csak elhatalmasodik. Hamarosan mindenki csak egy szürke test lesz, vágyak, élvezetek, álmok, boldogság nélkül. Mikor már a lélek előbb kezd el rohadni, mint a test...
- Legyen hát... - lépek egyet újra hátra, majd hirtelen eltűnök az ajtóban. Talán még öt másodpercet sem lehetek bent, mikor újra megjelenek, kezemben azzal a késsel, melyet az ágyra hajítottam. Egyenesen Nelson felé lépdelek, majd mikor elé érek, a földre omlok; ha áll, akkor úgy letérdelek elé, ha viszont ül vagy fekszik, úgy lábaira nehezedek, míg azokat a sajátjaim közé fogom. Megragadom végül kezét, majd egy határozott mozdulattal a kezébe helyezem a pengét. Csuklóját megszorítom, s egyenesen a szívemnek szegezem a hegyét.
- Ha ennek az útnak a végén akarsz meghalni, amin most jársz, akkor tüntess el engem az utadból. Mert amíg én élek, addig a nyomodban leszek, és addig fogok küzdeni, amíg ki nem rángatlak ebből a posványból, amiben egyre jobban elsüllyedsz... - még mindig mosolygok. Mintha szavaimat is boldogan, nagy átéléssel mondanám. Arcomon ugyanakkor újabb könnycseppek hullnak lefele, s omlanak szét Nelson kezén, melyet immáron elengedek, s széttárom a karjaim.
- A kulcsok a zsebemben vannak. Vigyél el, amit akarsz. Engem senki sem fog keresni sehol, így ne aggódj azon, hogy börtönbe kerülnél. S csak egyet kérek... - pillantok felé még mindig töretlenül. Szavaim komolyan csengenek, érezhetően egyáltalán nem viccelek. Nem fogom az utolsó pillanatban kikapni a kezéből a kést. Semmit sem fogok tenni...
- Ha innen elmész, felejts el örökre... - suttogom sötéten, s végül lehunyom a szemeim. Nem gondolkozok el azon, hogy Nelson mit fog tenni így, hogy a kezébe adtam mindenem. Nem gondolok fájdalomra, sem békére, sem megnyugvásra. Sem haragra, sem szeretetre. Sem e világra, sem túlvilágra. Sem a múltra, sem a jövőre. Talán most létezik először számomra csak a pillanat. A pillanat, melynek talán utoljára Ő is a részese lehet...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyHétf. Okt. 29, 2018 4:43 pm
Khaine & Nelson

Talán csak egy dolog volt bosszantóbb annál az átkozott magatehetetlenségnél. Sőt az ellen még lehetett is küzdeni, hiszen minden izmom egyszerre megfeszülve – bár Khaine karjaiban – próbálta magához téríteni az ájultság nyomán keletkezett gyengeségből felkeltve a testemet. Csakhogy ez az állom nem foszladozott fel olyan könnyen lelki szemeim előtt s bár ujjaim belemartak a különös fickó ruhájának anyagában, erőtlen voltam. Az a kérdés mégis olyan volt, mint egy hatalmas pofon: „És ha csak én lennék az egyetlen?” Már hallottam ezt a kérdést… már hallottam az az önző csengést, egyenesen Nick ajkai közül előtörve. Mintha nem is Khaine homokszín szemei néztek volna rám, hanem az ő jeges kékjei. Megborzongtam. El akartam fordítani az arcom, hogy ne kelljen ezt látnom… hogy ne kelljen megint átélnem ugyanazt a kérdéskört.
Nem bírtam, hogy mosolyog közben. Nem bírtam, hogy a szavak éppen egy ilyen arckifejezést váltanak ki belőle. A szívem vadul kezdett kalapálni, annyira, hogy egész testem vad remegésbe tört ki. „Mennyit ér az életed? Mit kéne azért tennem, hogy egy életre magamhoz láncoljalak, és megadhassak mindent, amire vágysz?” A mondandóját többször megismételtem a fejemben. Nem érthette meg, mit érzek. Nem érthette meg, hogy hányszor hagytak faképnél, hogy már nem akarok senkihez sem tartozni még csak úgy pénzért sem. Már elégszer fájt és ezért képes voltam minden ostoba ajánlatot egy legyintéssel mellőzni, még akkor is ha a következő pillanatban egy erős ököl csattant az arcomon, még ha jött a szokásos ribancozás és egyéb sértegetés. Az emberek nem értették, ami kívül fáj az nem is fáj igazán. Nekem nem. Hiába kerültem padlóra, hiába törtek össze a csontjaim, tudtam, az meggyógyul.
– Én nem tartozok senkihez. – Jelentettem ki kissé rekedve. A torkomban még mindig ott volt az a szorító érzés, amit ujjai hagytak maguk után.
Nem figyeltem rá tovább. Mikor eltűnt olyan hirtelen mozdulatot tettem, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. Talán egyetlen csepp erő duzzadt megint fel bennem, ami az életemért is képes volt kiállni Khaine-nel szemben. Hiába kerestem éles tárgyat, talán nem volt a közelben, talán szándékosan zárta el őket előlem vagy csak nem voltam elég figyelmes a szédelgéstől. Így bukkantam a zsebembe rejtett öngyújtóra. Nem volt olyan hatékony, mint egy szúrás és talán olyan komolyan megégetni sem tudtam volna vele, hogy az hosszú ideig lefoglalja… de minden apró fűszálba belekapaszkodtam, ami által előrébb húzhattam volna magam… mert ott voltam a földön, méghozzá teljesen megtörten, fájdalmaktól szenvedve.
Felnéztem a szemközti falra, mintha úgy érezném, onnan bámul valaki, ahogy ujjaim az öngyújtóra simulnak. Talán így is volt… furcsa, de mintha apámat láttam volna magam előtt, ahogy vigyorogva bólint. Tudta ő, hogy ugyanaz az elszántság és veszély van bennem, amivel ő tönkretette a családunkat.
Hallottam, hogy jön visszafelé, így megint eldőltem az ágyon, mint egy magatehetetlen rongybaba. Éreztem még rajta a szivar illatát, hiába dobta el már rég a csikket.  Rá sem kellett néznem, pontosan tudtam, hogy hol van. Csak akkor láttam meg, mikor leült az ágyra. Megváltozott, más milyen volt az arckifejezése és a mozdulatai. –Nem lehet ezzel vége… – súgta valami belső hang, amikor megpillantottam a kést a kezében. Magyarázkodni kezdtem, el akartam terelni a figyelmét… hogy ne akarja lecserélni a kötést, mert féltem, hogy újabb sebet ejt rajtam. A vérveszteség nem tett volna jót.
Megpróbáltam elütni a felém közelítő kezet – még ha a kés nem is volt benne eddigre –, hogy szabaduljak. Elő akartam venni az öngyújtót vagy elvenni a pengét. Csakhogy gyorsabb volt nálam. Könnyedén szorította le a kezeimet. Nem mertem szólni sem, éppen csak azt érezhette a seb tisztogatása közben, hogy egy nagyot nyelek.
„Most pedig hazaviszlek.” A szavak, mintha a szívem ütemes ritmusára törtek volna elő ajkai közül. Nem mertem hinni a fülemnek, így a száját vizsgálgattam… hátha azok mozgásából meg is értem, mit akar.
– Hogy mit… – Halkan suttogtam azokat az átkozott szavakat, amik csak nem akartak normálisan megformálódni nyelvemen és ajkaimon. Olyan volt, mint valami összemosott szó, amit a kusza gondolatok tettek értelmetlenné kimondva. Biztosan nem érthette, amit mondok, csakhogy beszélni próbálok valamit.
Éreztem, ahogy felemel, de ahelyett, hogy örültem volna pánikba estem. Védekeznem kellett, mintha valaki éppen erőszakot próbált volna venni rajtam. Ha el is akartam menekülni innen, akkor azt Khaine nélkül akartam tenni… úgy, hogy örökre eltűnjek a közeléből. Veszélyes volt, izgalmas, de olyan dolgot nyújthatott, amit örömmel elfogadtam volna, ha nem lennének azok a lezáratlan ügyek és az az átkozott makacsság, amivel erősnek akartam mutatkozni. Éppen csak egy kis ablakon leshetett korábban le rám, a valódi, gyenge, megtört énemre. A többit még éppen időben sikerült elrejtenem előle.
– Nem! Tegyél le! – Felemeltem a hangomat, mintha a tagjaim nem is remegnének már, mintha nem kínozna valami átkozott szédülés. Ráütöttem az egyik kezére, hogy elmozdítsam onnan… de tudtam, hogy ez édeskevés. Tudtam, hogy nincs meg bennem az az erő.
Meglehet, hogy a kinti hűvös levegő térített magamhoz. Menekülni akartam és ehhez meg kellett szabadulnom Khaine-től. Kapkodva nyúltam a zsebembe rángattam elő az öngyújtót és gyújtottam meg. Nem tudom észrevette, de nem is érdekelt, csak az engem tartó kézhez közelítettem a lángot. Reméltem, hogy fáj neki, hogy felkiált és végre elenged. Kész tervem volt, hogy elkúszok ameddig tudok… és összeszedve minden erőmet, még egyszer szembe szállok vele.
– Nem kell a segítséged… – Üvöltöttem rá. – Csak ne érj hozzám… – Magyaráztam, miközben minden izmom megfeszült, hogy mozgásra bírjam a testem azon a sötét éjszakán. Az öngyújtó valahová a földre kerülhetett, mert kicsúszott az ujjaim közül.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyVas. Okt. 28, 2018 8:31 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Halvány borzongás fut végig rajtam, mikor szavai valahol a nyakamnál omlanak szét. Megtartani ezt a legyengült testet, mely oly gyönyörű kontrasztot teremt a belsőjével, egyszerűen felemelő. Ahogy a félhomály körbeölel minket a sötétség kapujában, van az egész helyzetben valami magasztos, valami túlvilági, ami különös érzéseket gerjeszt bennem Nelson iránt. Talán ilyesmiket még soha nem éreztem, s nem is tudom egyelőre hova tenni őket...
A szavain mindig elmosolyodom. Már nem gúnyosan, hanem beletörődve. Nem számít semmi, nem állíthat meg senki... Hány ember irigyelhetné ezt a töretlennek tetsző jellemet! Hányan akarnának maguknak ekkora lélekjelenlétet még egy ilyen kellemetlen helyzetben is! Mindig ledöbbenek az emberek sokszínűségén, s egészen addig, míg Ő be nem kopogtatott az ajtómon, azt hittem, hogy már mindent láttam. Hát, nagyot tévedtem.
- És ha csak én lennék az egyetlen? - tekintetem gyilkosan fúrom az övébe, hangom sejtelmesen cseng, mégis valami különös békességet áraszt magából. Hosszasan tartom a szemkontaktust, olykor figyelve arcának apró rezdüléseit.
- Mennyit ér az életed? Mit kéne azért tennem, hogy egy életre magamhoz láncoljalak, és megadhassak mindent, amire vágysz? - a mosolyom még mindig töretlenül ott ücsörög ajkaim szegletében, s tán némi költői túlzás is kiérződik a hangomból, hiszen bármikor magam mellé tudnám láncolni örökre, ha akarnám... Kár, hogy a tömény gyűlöletet már nehezen viselném, hiszen minden mást kiszorítana belőle. Mégis, mintha egy különösen megfogalmazott ajánlat lenne az egész a részemről, mely édesen úszik a levegőben, csillogó reménysugárként szökellve Nelson felé, mégis valami mélyben gyökerező, sötét felhő hátán érkezik az egész.
- Olyan makacs vagy. Talán ez taszít téged egyre lejjebb és lejjebb... - lehelem lassan a szoba csendjébe, mikor eltűnök az ajtó mögött. S mikor az becsukódik, hirtelen mintha minden más megszűnne létezni.
~ Khaine, mit művelsz? Hagyd őt elmenni! Ő más! ~
- Saleema? - súgom a levegőbe halk zihálással, mikor megpillantom Őt a szoba egyik sarkának félhomályában. Egy fekete, szakadt csador borítja egész testét, arcra pedig mintha az enyészeté lenne. Rothadó, zöldes húsa cafatokban lóg arcáról, egyik szeme hiányzik, a másik viszont ugyanolyan csodálatosan világít barnán, mint egykor.  
- Saleema, gyönyörűm... - nyúlok az alak felé s lépek egyet irányába, ám csak hidegséget érzek. Viszont még mindig ugyanolyan csodálatos, mint régen, azon az éjjelen.
~ Khaine, mit művelsz? Hagyd őt elmenni! Ő más! ~
Visszhangzik a fejemben bársonyos hangja, ekkor pedig egy apró kukac esik ki szemgödréből, s elkúszik az egyik repedés mélyére. Én lépek még egyet a homály felé, s újra nyújtom kezeim.
- Saleema, miért nem lelsz már békére? Hiszen megszabadítottalak... - kérdem tőle halkan immáron saját anyanyelvemen. Ám az üres tekintete, mint mindig, most is a szívembe mar kegyetlenül.
~ Nem, Khaine. Nem szabadítottál meg. Hagytad, hogy megöljön... ~
Majd feje lassan oldalra fordul, afelé a tükör felé, mely épp a bal oldalamon lóg le a falról. Arannyal kirakott keret, s öreges motívumok díszítik. Keze emelkedik, mintha csak mutatni akarna valamit, mire az én tekintetem is abba az irányba fordul.
~ Hagytad, hogy megöljön! Hagytad, hogy megöljön! HAGYTAD, HOGY MEGÖLJÖN!!! ~
Üvölti, mire kénytelen vagyok a fejemhez kapni, hiszen hirtelen olyan erős fájdalom hasítja ketté gondolataim, hogy majd beleveszek. Ám mikor kinyitom szemeim, Saleema már nincs sehol. A sarok ugyanolyan sötéten és üresen áll, mint előtte, s bár próbálom felé emelni kezem, hátha visszatér, de elment. Remegve fordulok oldalra egész testemmel, s ekkor találkozik a tekintetünk...
~ Khaine, mit művelsz? Ne hagyd őt elmenni! Ő mááááás... ~
A gúnytól csöpögő elnyújtott mély és rekedtes hang érzem, hogy valahonnan mélyről tör elő. Látom, ahogy mozognak ajkaim a tükörben, de valahogy... Mégsem én adom ki a hangokat.
~ Khaine, Khaine, te ostoba. Hát nem megmondták, hogy sose felejtsd el beszedni a bogyóidat? Nem emlékszel, mi volt legutóbb? ~
- De hát én nem is... - ekkor hirtelen minden ábrándos köd, művészi fátyol, és szenvedélyes borítás lehull rólam. Szemeimet meg kell dörzsölnöm, hátha újra visszatér minden csoda, de nem így történik. Igen, a gyógyszer... Ott hagytam, ott hagytam tegnap a szekrényen...
~ Khaine, na, miért nem örülsz nekem? Pedig régen olyan jóban voltunk! Emlékezz csak vissza, hogy sírtál utánam, amikor azok a fehér ruhások kikötöztek, és telenyomtak mindenféle gyógyszerrel! Napokig zokogtál, mert nem találtál engem... De most itt vagyok. És újra együtt lehetünk...  Ezt pedig Nelsonnak köszönheted. Ő tényleg más... ~
A fejem mindjárt kettéhasad, s mintha minden porcikámban érezném az erős lüktetést. Sok emlékkép van a fejemben, de tudom, hogy ez nem mind a sajátom. Drog általi képzelgés, egyszerű ábrándok, lázálmok, melyek az évek alatt eggyé olvadtak már bennem. Néha nehéz megkülönböztetni a valóságot az álmoktól... Az a gyógyszer pedig, már nem is emlékszek, milyen régóta szedhetem.
~ Khaine, miért ellenkezel? Hát elfelejtetted, hogy én mentettelek meg régen? Emlékezz vissza, milyen szörnyű, kegyetlen és magányos érzés volt két egész napig a sziklák közt vergődni a hasadékban. Gyermek voltál még, de tudom, hogy még most is érzed... Örök nyomot hagyott benned, igaz? S mikor minden remény elveszett már, én ott voltam. Beszöktem az apró kis seben át a fejedbe, és beköltöztem az elmédbe. Én tartottalak életben, ahogy most is... A bogyók lehet elnyomnak, de el nem tüntetnek! Tudom, hogy Te is akarsz engem! Ne ellenkezz hát! Gyűjts be egy új lelket, kezdek éhezni... Kezdünk éhezni... ~
A mély visszhang pedig hirtelen eltűnik. Helyette alantas üresség marad, erős fájdalom, s olyan gondolatok, melyeket muszáj elűznöm. Remegve emelem fel hát a kötszert az egyik szekrényről, majd egy kést fogok másik kezembe, úgy lépek vissza a szobába. Furcsa ábrázattal lépkedek vissza az ágyhoz, majd leülök Nelson mellé, nagy levegőt veszek, s enyhén remegve fújom azt ki.
- De igen, át kell kötni, mert el fog fertőződni. - ellentmondást nem tűrően zúgnak fel szavaim, majd vágok egy apró darabot a kötésből, a kést pedig magunk mögé helyezem a paplanra. Ha esetleg ellenkezni próbálna, úgy mindkét csuklóját megragadva szorítom le kezét az ágyra, vagy épp fogom mindkettőt a combom közé, hacsak nem talál ki valami kellemetlenebb módot az ellenkezésre. Ha sikerül addig eljutnom, úgy óvatosan szedem le nyakáról a véres kötést, de érezhetően most nem vagyok úgy megbabonázva, mint legutóbb. Sőt, alig pillantok a seb felé, s levegőt is alig veszek. Nem akarom látni azt a gyönyörűen vöröslő nedűt, nem akarom érezni édes illatát... Minden erőmmel a jelenbe kell kapaszkodnom, nem szabad hagynom, hogy kikapcsoljak. Nem akarom a hangokat, nem akarom a sötétséget, csak... Békét. Békét akarok most, semmi mást. Finoman megtörlöm végül a vágást, s ha még mindig hagyja magát, akkor felteszem rá a tiszta borítást.
- Most pedig hazaviszlek. - mielőtt még visszafordíthatatlan dolgokat fogok tenni. Ám ezt már gondolatban teszem csak hozzá. Nem akarom bántani... Tudom, és érzem. Hogy árthatnék egy ilyen csodának? Mégsem vagyok biztos önmagamban, képtelen vagyok előre látni a cselekedeteim, és amíg még tiszta vagyok, addig kell Nelsont megmentenem. Hogy mitől? Magamtól...
- Gyere... - ha még mindig nem ellenkezik, akkor óvatosan csúsztatom be egyik karom a combja alá, másikat a hátára simítom, úgy emelem fel Őt. Lágy mosolyom mögött azonban valami különös nyugtalanság húzódik, de ezt az újabb váratlan lépésem is remekül tükrözi. Most azonban az ajtóban nem állok meg, hanem kilépve a hűvösre egyenesen a garázs felé veszem az irányt.
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Okt. 27, 2018 10:58 am
Khaine & Nelson

A dohány illata váratlanul veszett bele a kintről betörő hűvösségbe. Már csak a kinti levegő maradt, talán fák is voltak a közelbe – nem láttam jól, mert a látásom újra és újra elhomályosult, de amúgy is minden figyelmemet Khaine-nek szenteltem, ahogy próbáltam magam felhúzni a lábába kapaszkodva. Végül ő oldotta meg a dolgot. Megragadott és felhúzott. Talán, ha nem pihenteti továbbra is rajtam a kezeit, akkor a térdeim újra feladták volna és összerogyok. Így csak a felsőtestem simult hozzá. Érezte, milyen erőtlen és gyenge vagyok? Ha igen, akkor sem érdekelt. Saját belső korlátjaimmal harcoltam, minden bennem tomboló démont felhasználva, hogy újabb energiaadagot pumpáljak a tagjaimba.  
– Akkor gyalog megyek… – Lehetem valahova a nyakához. Talán egyenesen a szakállának szóltak azok a szavak. Nem tudtam, szemeim ugyanis lehunyva pihentek a sötétben, ami ugyanúgy forgott körülöttem, mint a szoba. Éreztem, ahogy a kintről betörő levegő még mindig cirógatja a testem, még mindig finoman leheli a fülembe, hogy: most térj magadhoz, Nelson! Most nem adhatod fel!
Nem féltem igazán Khaine-től sem attól, hogy elveheti az életem, habár már egyszer bebizonyította, mindene megvan ehhez. Nem ez volt a menekülési tervem kulcsa. Egyszerűen csak nem a gyengeségbe akartam belehalni. Nem azoknak a kusza érzéseknek a csapdájába kerülve. Csak azt az átkozott maszkot akartam, amit viselve nincsenek gyenge pontjaim, amit viselve igazán keménynek mutathatom magam. S éppen ez tett olyanná, mint az apám. Érzéketlen, makacs féreggé, aki nem érdemel mást, minthogy eltiporják. Ám anélkül a makacsság nélkül még mindig ott feküdtem volna az ágyon, belenyugodva a sorsomba. Csakhogy én sosem békéltem meg semmivel. Úgy szerettem játszani a játékokat, ahogy nekem tetszett. Úgy szerettem irányítani az embereket, hogy azok az én javamat szolgálják s talán Khaine ezt észre sem vette. Nick persze tudta, pont ezért akart a földre küldeni, maga alá gyűrni és addig-addig zsarolni, míg le nem győz.
Elhúzódtam tőle. A szemébe akartam nézni, ahogy majd megformálom a bennem lüktető – talán hazug – szavakat. Közben az arcomra lehelt egyetlen csókot, végig simított a bőrömön. Volt ebben valami beteges, valami elborzasztó, ami egyszerre volt vonzó, de nagyon is kerülendő. Menekülni akartam, jó messzire innen, hogy újra felkaphassam a maszkomat, hogy újra erőt gyűjtsek és talán később visszatérjek…
– Nem félek tőled. Semmitől sem félek. – Jelentettem ki. A hangomban olyan erő csengett, ami a testemet már rég elhagyta. Azt kívántam bár megragadhatnám és felhasználva kijuthatnék innen.
Úgy szerettem belemondani az arcába, hogy „leszarom a végzetet, nem érdekel az örökké” és talán, ha a testem nem remeg még meggyőző is lett volna. Bár nem a félelemtől reszketett, hanem erőlködéstől, ami talpon akart tartani. Belemarkoltam a karjába és kicsit eltoltam magam tőle. Azt akartam mutatni, hogy visszatért belém az erő, hogy nem fáj… de nagyon is fájt. Azt nem tudom, mi talán a fejem, talán mindenem. Egyedül a szédülést és a zsibbadt érzést tudtam meghatározni pontosan. Azok viszont az egész testemet hatalmuk alá kerítették, mint egy iszonyatos égi erő, ami ellen nem lehetett harcolni.
– A végzet bekaphatja… – Dadogtam magam elé.
Azt hiszem, csak az ajtó csapódása tudatosította bennem igazán, hogy ott akar tartani. Esélyem sem volt menekülni abban a borzalmas állapotban és amint az ágyra kerültem már azt is tudtam: nem fogok tudni felállni onnan és véget vetni ennek az egésznek. Az érintés közben éreztem magamon a tekintetét, ezért felé fordultam. Sötét szemeimet az ő homokszín pillantásával akartam összekapcsolni.
Újabb simítások, újabb érintések cikáztak rajtam. Egy a hajammal babrált, aztán jött a karom. Valójában gyűlöltem, ha mások hozzám érnek, de sosem húzódtam el. A testem is elfogadta, hogy ez az én dolgom… mindent tűrni, mert a végén majd valami jó származik belőle.
– Dolgoznom kell. Tudod, nem te vagy az egyetlen.
Ez volt a legkézenfekvőbb válasz és lehető legvalószínűbb is. Általában sötétedés után jönnek az első hívások, hogy Nelson, gyere ide, menj oda és majd egy kényelmes ágyba várlak egy jó adag pénzzel. Néhányan még undorító utalásokat is tettek a telefonban és én hasonlót válaszoltam.
Megpróbáltam összeszedni magam. A hangom szerencsére egyre erősebben csendült fel.
– Nem kell… jó véresen… – Magyaráztam, de addigra eltűnt. Azonnal kihúztam magam és kutakodni kezdtem. Szükségem volt valami élesre, valami olyan tárgyra, amivel meg tudom majd magam védeni a megfelelő időben. Valójában egész életemben készen álltam harcolni, talán csak az érzéseim nyomták el addig bennem azt az utolsó kis ellenállást, mikor ujjai a nyakamra kulcsolódtak. Nick volt az én csúcspontom, az ami könnyedén taszított le a sziklákról. Sokszor kívántam, hogy bár ne találkoztunk volna soha.
Beletúrtam a zsebembe, de nem találtam ott semmit. Csak az elvett tárgyakat. Közöttük azt az öngyújtót. Nem volt jobb ötletem, minthogy megégetem vele, ha esetleg veszélybe érezném az életemet… és amíg szenved, addig én elmenekülök. Ujjaim rákulcsolódtak a kis tárgyra, olyan erősen szorítottam, ahogy éppen kitelt tőlem, abban a kissé maga tehetetlen állapotban.
– Tényleg nem kell átkötni – mondtam, mikor újra előkerült.  
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyKedd Okt. 23, 2018 12:35 am
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A füst édesen járja át elmém, s ahogy egybeforr a beszökő hűvös levegővel, valami kábult bágyadtság lesz úrrá rajtam. Jó érzés a távolba engedni a tekintetem, hogy egybeolvadjon a sötétséggel, s hogy egy kicsit lecsillapodjanak a gondolataim. Fejem is az ajtónak biccentem, s egy-egy kósza tincsem egy bús szellő lágyan lebbenti meg. Szeretem ezt a nyugalmat. Itt leginkább egyedül szoktam tölteni időm nagy részét. Távol a zajoktól, s távol mindenkitől a természet édes ölelésében. Itt együtt lehetek önmagammal, s ha épp eluralkodik bennem a káosz, azt le tudom nyugtatni, s vissza tudom űzni rejtekébe. Legtöbbször... Ám az ilyen helyzetek kivételt képeznek. Egyik részem azért hozta ide Nelsont, hogy soha többé ne mehessen innen el. A másik viszont fel akarja szabadítani, s meg akar neki adni mindent, amire csak vágyik... Nehéz egyensúlyt találni e kettő között. Rettentően nehéz...
Meghallom a halk motoszkálást, s az erőtlen lépteket, melyek felém közelítenek. Én azonban még nem nézek felé. Akkor sem, mikor a földre hull. Csak egy gomolygó felhőt küldök az éjjelbe, s egy halk sóhajjal eresztem ki mély hangom.
- Ide nem jön taxi. Itt nem állnak meg buszok. Ez a hely nincs rajta a térképen. Mert ez az hely... Nem is létezik. - mondom halkan és elhúzva az utolsó mondatot rejtélyesen. Ekkor érzem meg a szorítását a lábamon. Majd lenézek rá. Talán Ő az első ember, aki ennyire higgadt tud maradni a közelemben. Aki nem kezd sírva könyörögni az életéért, aki nem akar elfutni az éjszakába vakon, aki nem támad nekem... Ő annyira más, mint a többiek.
A szivar utolsó kis maradékát elhajítom valahova messzire, majd váratlanul megragadom Nelsont két kézzel, s felhúzom magamhoz. Nem tűnök alkatilag túlságosan erősnek, hiába vagyok magas. Nem is igazán erő kell ide, hanem technika. Jól tudom már, hogy és hol kell megfogni valakit, hogy odébb mozdítsam, vagy könnyedén felemeljem...
- Térerő talán az egy kilométerre levő domb tetején lehet. Nem tudom, még nem próbáltam. - s újra az a különös mosoly. Újra az a gyilkos tekintet, mellyel úgy fürkészem édes arcát, mintha be akarnám kebelezni. Szorosan húzom magamhoz, ha meg tud állni a lábán, s derekát szorítva próbálok némi támasztékot nyújtani neki.
- Mondd csak, nem félsz tőlem? - kérdem tőle váratlanul. Ajkaim ekkor lágyan tapadnak arcára, hogy egy halvány csókkal beszívjam mámorító illatát. Hűs szellő csap át köztünk, szinte megfagyasztva a levegőt. Szabad kezemmel végigsimítok porcelánszépségű bőrén, miközben egy vágyakozó sóhaj bukik ki belőlem.
- Arra nem gondoltál, hogy számodra talán ez a vég? Hogy örökre itt kell maradnod ebben a kuckóban velem? - mosolyom egyre szélesebbre kúszik, majd ha akarja, ha nem, beljebb húzom, s egy könnyed mozdulattal rúgom be magunk mögött az ajtót. Az ágy felé irányítom, majd újra leültetem rá.
- A festménynek nem jó a túl hosszú hőmérsékletváltozás, szóval... - huppanok le mellé az ágyra, majd kezem a combjára simítom, s megérezheti magán ismét fura tekintetem. Olyan áhítattal figyelem, mint valami hősszerelmes, aki épp megmentette vágyott szerelmét a szörnyeteg karmai közül.
- Nem akarsz itt maradni holnapig? Hosszú lenne az út gyalog, sötétben, egyedül, a kóbor falkák közt... Hova sietsz ennyire? - kérdem tőle halkan, miközben elsimítok egy tincset az arcából, s tenyerem lassan szökik végig karján. Nem tudok betelni ezekkel a kicsiny érintésekkel, mégis olyan nyugodtnak tűnök kívülről, hogy az már-már az őrület határát súrolja. Látná csak, mi játszódik le most épp bennem... Hogy milyen kegyetlen harcok dúlnak...
- Ki kell cserélni a kötésed, mert el fog fertőződni. A vér szaga úgyis vonzaná a fenevadakat, ha mindenképp menni akarnál... - búgom átszellemülten, mikor megpillantom, hogy a kötésen egyre nagyobb a folt. Így tényleg nem engedhetem útjára... Hogy más kaparintsa meg? Ugyan... Úgyhogy felkelek az ágyról, s szótlanul tűnök el az egyik szélső ajtó mögött. Három faajtó van amúgy ebben a helyiségben, az egyik odakintre vezet, míg a többi más apró helyiségekbe, mint konyha és fürdő, s egy amolyan raktár-szerűség. Én utóbbi mögött tűnök el, s egy bő három perc is eltelhet talán, mikor újra nyitódik az ajtó. S hogy mi játszódott le bennem ez alatt a három perc alatt? Azt csak az istenek tudhatják, de most inkább ők is elfordítják a fejüket...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyHétf. Okt. 22, 2018 9:58 am
Khaine & Nelson

Végre eltávolodott tőlem… végre nem éreztem az illatát és nem kellett a csillogó szemeibe néznem. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ülve tudjak maradni. A szédülés egészen úrrá lett rajtam. A gyengeség megint egyetlen hatalmas hullámként gyűrt maga alá és nem tudtam ellenkezni. Ujjaim az ágy szélét marták. Csak reméltem, hogy nem akkor fogja végleg feladni a testem és fejem nem zuhan vissza a párnák közé. Remegve bámultam Khaine után, én nem mosolyodtam el… apró rettegés hullám futott át rajtam. Volt abban az arckifejezésben valami természetellenes, ami miatt csak még inkább ajtón kívül akartam találni magam.
Lehajtottam a fejemet. Mély levegőt vettem, de csak valami kesernyés szag tört az orromba… nem esett jól. Lehunytam a szemeimet, erőszakosan koncentráltam az egyetlen gondolatra, amire éppenséggel szükségem volt: tűnj el innen! A testem beleremegett az erőlködésbe megint, a szédelgés megint rám talált. Még sem tudtam lehunyt szemmel ücsörögni ott tovább. Megéreztem Khaine közelségét. Őt viszont jobbnak láttam megfigyelni, felkészülni mindenre. Nem hagytam, hogy a félelem kiüljön az arcomra. Dühös voltam, amiért megint ezt kellett éreznem, de tudtam: olyan könnyedén elrejthetem, ahogyan apám elől is sikerült. Igaz vele üvöltöttem, ellenkeztem. Ennek a fickónak viszont nem akartam neki esni… egy kis adag erőt erre is összpontosítanom kellett. Talán egy kis hang azt is odasúgta, hogy: „Csak nyugodtan, Nelson.”
Szánalmasnak éreztem a jelenetet. Gyűlöltem, ahogy felhúzza az alsómat és a nadrágom, de nem tudtam mozdulni egyelőre. Ujjaim az ágy szélét marták. Tudtam, hogy majd fel kell húznom magam, hogy ez adja meg a lendületet az elinduláshoz. Csakhogy az izmaim képtelen voltak mozogni a történtek súlya alatt. Okosabbnak kellett volna lennem, ellenkezni, nem engedni az érzéseknek, hogy rám nehezedjenek és legyűrjenek… még ha tudtam is, az a semmi, az a sötétség volt az, amire igazán vágytam.
A testem nem reagált semmit az érintéseire. Csak készségesen vártam, hogy most mi következik, hogy mit akar tőlem… de nem történt semmi. A tekintetében még mindig ott csillogott az a valami, amit magam mögött akartam hagyni és ami már nem tűnt annak a szórakoztató játéknak, ami korábban volt. Ridegen tűrtem az öltöztetés végén az apró csókot.
– Kösz… – Megint rekedten tört fel belőlem a szó.
Azt akartam, hogy húzódjon el és szerencsére így is történt. Megpróbáltam felemelni a kezemet, ujjaimban furcsa, zsibbadáshoz hasonló érzés uralkodott. Hiába értem a hajamhoz, valahogy olyan távolinak tűnt a puha tincsek cirógatása, mintha nem is a valóságban lennék. Óvatosan igazítottam el őket. Csak reméltem, hogy úgy sikerült, mint máskor. Bár az sem érdekelt volna, ha egy szakadéknak nézek ki. Nem akartam egy pillanatnál tovább sem maradni. A testem még sem mozdult még hosszú pillanatokig. Csak ültem ott, ujjaim a sötét tincsek közé fúródtak, tekintetem a padlón állapodott meg, valahol a cipőm orra körül.
Megpróbáltam munkára bírni az agyam. Végig gondolni, hol lehetek, mi történhetett az elmúlt percekben, órákban… fogalmam sem volt mennyi idő telt el. Csak azt tudtam, hogy túl nagy a csend, hogy nem járnak autók… hogy nem hallom emberek zaját sem kintről. Valami nem volt rendben. Bár tudtam, hogy a világ végéről is hazatalálok, ha kell… de túl kábult voltam még ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak. Aztán megcsapta az orrom a szivar illata… figyeltem, ahogy a füsttel együtt Khaine az ajtóhoz lép. Kizökkentett a gondolkodásból.
Nagyon nehezen álltam fel. Éreztem, ahogy remegnek a térdeim, de erőszakosan koncentrálnom kellett, hogy haladni tudjak. „Jól van, minden rendben lesz! Csak menj!” A fejemben lüktettek ezek a szavak, mintha valami eszemet parancs lenne, aminek nem tudnék ellenállni. Nem is akartam. Csak kint akartam lenni, akárhol is, akármilyen messze is Londontól.
Eljutottam az ajtóig. Khaine mellett torpantam meg. Megszédültem. Bele kellett kapaszkodnom valamibe… valamibe, ami megtart. Csakhogy az ujjaim nem bírták erővel, képtelenek voltak megtartani a testem. A térdeim összecsuklottak alattam, fájdalmasan csapódtak bele padlóra, közvetlenül a küszöb előtt.
– Hívnom kéne egy taxit… – Motyogtam és azt az ócska telefont kerestem a zsebeimben, aminek segítségével az ügyfelek elérnek. Valójában nem nagyon használtam ilyesmit, egyszerűen nem tehettem meg anyagilag. Az utolsó normális mobilom még Nicktől volt, de azt otthagytam neki, persze tele a képekkel. Azt sem találtam. Ujjaim képtelenek voltak nagyobb erőt fektetni a kutakodásba.
Khaine lábába kapaszkodva próbáltam felhúzni magam. Egy cseppet sem érdekelt, ha esetleg fáj neki.
– Ahh… – Nyögtem bele a környék csendjébe. Erőlködtem, de csak nem tudtam felhúzni magam. Egy rongybabában több erő volt, mint az én tagjaimba. Szánalmas voltam, talán gusztustalan is… mindenesetre undort éreztem az egész jelenet kapcsán.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyHétf. Okt. 22, 2018 12:30 am
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A kételyt mindig is a magaménak tudhattam. Sosem voltam képes elhinni semmit, sőt, amit még a saját szemeimmel tapasztaltam és érzékeltem, sokszor az is nehezen jutott át azon a bizonyos szűrőn, mely megformálja bennem a valóságot. Nem véletlenül nem hiszek a kimondott szavaknak, vagy a jól mutatott és begyakorolt érzelmi reakcióknak. Mindig is nehezen lehetett megvezetni, de jelenleg Nelsonnál egyáltalán nincs könnyű dolgom. Ő egy igazán kemény személyiség, s amit felépített, az majdnem töretlen. Majdnem... Magamról is szeretem azt képzelni, hogy egy tökéletesen felépített szobor vagyok, de ott vannak azok a bizonyos repedések, melyek oly' parányiak, hogy szinte észre sem lehet venni őket. Mégis egy jól irányzott szúrással az egész megrepedhet.
A szavait mintha meg sem hallanám, úgy simítok rajta végig átszellemülten, mintha csak a világ legszebb drágakövét kaparintottam volna meg, mely csillogásával teljesen elvette az eszemet, s melyet halálom pillanatáig képes lennék magamhoz ölelni. Érzem, hogy el akar távolodni, s bár nem korlátozom, de csókjaimmal követem útját, egészen addig, míg újra meg nem szólal. Ekkor enyhén eltávolodok tőle, majd ujjaimmal végigsimítok combján, majd térdén, s mikor bokáját érintem meg, azzal a mozdulattal állok fel, s egy sejtelmes, már-már a szám szegletébe telepedett mosollyal lépek a szekrényhez, melyet feltárva egyik polcáról valóban leemelem Nelson kimosott ruháit, s gondosan az ágyra fektetem mellé. Látom rajta, hogy nehezen tér magához, de nem baj, majd én segítek...
Újra leguggolok, ám immáron már elé, lehetőleg lábai közé, majd lágyan fogok rá vádlijára, s ha hagyja, akkor egyik lábát belebújtatom az alsónadrágba, amit követ a másik is hamarosan. A mozdulataim furcsán gondoskodóak, de tekintetem teljesen mást sugall. Mintha valami megmagyarázhatatlan dolgon kattogna folyamatosan az agyam. Mikor felhúzom az alsót a combjáig, ott megállok egy pillanatra. Kezeim tovább simítanak rajta - hacsak eddig nem vette át tőlem az irányítást -, majd csípője mellett az ágyra kúsznak, én pedig jobban kiegyenesedve közelebb húzódom hozzá. S csak mosolygok és figyelek. Figyelem hol ajkait, hol szemét, hol az az alatti kis részt, vagy éppen a nyakán pihenő kötést, melyet hamarosan ideje lenne kicserélni. Ám még mindig nem beszélek... Következik az a nadrág, melyet a legutóbbi éjjelen viselt, s melybe ugyanolyan finomsággal helyezem be lábait, ha még mindig hagyja, hogy segítsek. Ezt is csak combig húzom fel rá, majd újra szemeit kezdem fürkészni.
- Hmm... - sóhajtom halkan, majd átölelem derekát, s ha nem ellenkezik, úgy felhúzom rá az alsót és a nadrágot egyaránt. Igyekszem úgy csinálni, hogy neki ne kelljen megerőltetnie magát egyáltalán. Tényleg kész vagyok elengedni Őt? Eddig nagyon úgy tűnik. Kár, hogy nálam semmi az, aminek elsőre látszik... Mielőtt azonban a felső következne, kénytelen vagyok újra végigsimítani mellkasán alulról, hogy ujjaim a seb alatt állapodjanak meg, melyből egy apró vérpetty úgy tűnik, hogy átüt a kötésen. Tekintetem ekkor csillan meg, s szinte mozdulatlanul emelem Nelson felé a hullámzó homoktengert. Talán jobb lenne, ha mégsem cserélném ki azt a kötést...
~ Vagy ejtenék egy újabb vágást rajta, hogy még egyszer megízlelhessem... ~
Kicsit összeszűkítem szemeim, s ha még nem tette ő meg, akkor gyorsabb tempóban, de még mindig finomabban bújtatom bele a felső ruházatba, sőt, a cipőjét is készségesen adom rá. Ekkor újra visszasimulok lábai közé, s lágyan érintem meg arcát.
- Kész is vagyunk. - jegyzem meg mosolyogva, s ha nem húzódik el, úgy egy apró búcsúcsókot hintek ajkaira. Bárhogy is történjék a kis öltöztetés, ha végeztünk, én váratlanul felállok, a szekrényhez lépek, s az egyik dobozkából előhúzok egy szivart, melyet meggyújtok. Nem, nem azt, amit még Ő kobozott el tőlem, sőt, ha kicsit kutakodni kezd magánál, akkor mindent a helyén találhat, amit elvett tőlem. Egy fűszeres illatú ködfelhőben lépek oda a bejárati ajtóhoz, melyet egy könnyed mozdulattal tárok ki, s a kint uralkodó sötétség felé legyintek, miközben magamat kitámasztom az ajtófélfánál pontosan úgy, hogy Nelson még elférhessen mellettem.
- Jó utat, Nelson. - súgom a ködfelhőbe, mely szertefoszlik a hűvös levegőben, mely hirtelen felváltja a szoba kellemes melegét. Láthatja, hogy elengedem. Ám valahogy mégsem a szabadság érzése kering a levegőben. Tudom jól s látom, hogy milyen gyenge. mégis ki vagyok én, hogy lekorlátozzam? Ha szeretne, bármikor kisétálhat innen. A kapu is nyitva áll előtte, és az ölelő sötétség dermesztő hidege is minden bizonnyal tárt karokkal várja majd a kísérteties rengeteg útvesztőjében.
~ Khaine, te kegyetlen... ~
Zúg fel bennem a mély morgás, mely egyre hangosabban kezd suttogni elmémben. Szinte érzem vérének isteni illatát, s egyre csak nyakának halk lüktetése tölti meg a szívem s az eszem, melyet a legutóbbi éjen éreztem. Kitörölhetetlen s maradandó nyomot hagyott bennem az a pillanat, melyben összekapcsolódtam vele, s mintha most is itt sétálna a bőröm alatt ereim falát kaparászva. Kérdőn pillantok hát magam mögé egy apró füstkarikát fújva a levegőbe. Hogy mi lesz ezután? Még én magam sem tudom. A kiszámíthatatlanságommal olykor még önmagamat is képes vagyok meglepni, de úgy érzem, hogy ez a gyönyörűség is még tartogat számomra egyet s mást...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyVas. Okt. 21, 2018 5:04 pm
Khaine & Nelson
Már pedig azt a sötétséget akartam. Azt a sötétséget, amibe beleolvadva az ember lelke lassan semmivé foszlik, amiben nem kell gondolkoni s így távol marad a fájdalom is. Én erre vágytam, menekülésre a kínok elől, a befejezetlen ügyek és nyitva hagyott kérdések árnyékéból. Túl sok volt, olyan nagy teher, amit a szív már alig visel el. Csupán az érzéketlenség álarca maradt fenn rajtam, mint védelem minden borzalom elől.
Ahogy mozdulatlanul hevertem és Khaine-t bámultam… hirtelen megborzongtam. Pontosan abban a pillanatban, amikor kimondta: „egy igazi szörnyeteggé változtat…” A szívem vadul kezdett kalapálni, de az sem tartott tovább egy szemvillanásnál. Vajon jelzés volt ez vagy csak valami furcsa felismerés, amit az ember nem is ért meg igazán azonnal? Nem tudtam a választ, minden esetre nagyot sóhajtva emeltem a tekintetem a plafonra. Elidőzött ott egy ideig, még elmém kitisztult az oxigénhiány okozta homályosságból. Tudtam, hogy ő juttatott ilyen állapotba, hogy ugyanúgy megölhetett volna, mint a pasas egy éjszakával korábban… vagy akár az a harmadik egy héttel korábban. Aprócska félelem futott át rajta, talán kicsit bele is remegtem, aztán jött az az ostoba dac, amit a büszkeség váltott ki. Hiába akartam azt suttogni, hogy a sötétség csupán semmivé tesz, nem szörnyeteggé… mozgolódni kezdtem, mint aki tényleg távozni akar.
A mozgolódás közben megéreztem magamon az érintését, ahogy az engem takaró anyagtól próbál szabadítani. Valamiért mégsem azt súgta az a kis hang, ami rendszerint a jóba visz, hogy ennek jó vége lehet. Más is zavart, nem csak az, ahogy megpróbálta előadni nekem a nagy elvont figurát. Vannak ostoba libák és talán hasonlóan sérült lelkű fiatal fiúk, akik erre vevők voltak, engem azonban a történtek óvatosságra intettek. Nem, nem az életemet féltettem, hanem a „Nelson Wang maszkot”, amit az elmúlt években tökéletesre fejlesztettem. Az egy erős embert láttatott. Egy olyan oldalamat, ami valójában sosem létezett. Csakhogy éppen a büszkeségem volt az, ami nem engedte, hogy gyengének lásson a világ… hogy bárki is tudjon a bennem rejlő aprócska sötétségről… s a rengeteg fájdalomról. Anyagias voltam a felszínen, mert amikor vásároltam vagy a karomat díszítő drága órát csodáltam, elfelejtettem szenvedni is. Egyetlen pillanat volt, ami rendszerint túl hamar illant el… de megnyugtatott. Így hát ez mutattam a világnak. Talán ostobának is tűntem, de sosem voltam igazán az. Hülyeségekbe kevertem magam, de tökéletesen ki tudtam rángatni magam azokból. Meg volt a magamhoz való eszem, még ha ezt rendszerint tökéletesen el is titkoltam az engem körbe vevők előtt.
Túl nagy volt a csend. Volt benne valami hátborzongató… mintha nem is Londonban lettünk volna. Egyetlen autó zaját sem hallottam. Ezzel persze nem tudtam igazán foglalkozni, hiszen a testemben egy csepp erő sem volt még mindig. Talán csak az elmém tisztult ki eléggé. A karom erőtlenül hullott vissza az ágyneműre, mikor megpróbáltam felkelni.
– Dolgom van… – Folytattam. A hangom is még remegett, éreztem a torkomban azt a nyomáshoz hasonló, kellemetlen érzést. – Nem érek rá veled szórakozni… – Szinte sóhajtottam ezeket a szavakat, mikor karjaimat még munkára sem tudtam bírni. Hát ilyen hosszú időre elveszíteni az ember eszméletét. Gyengeséget okoz, az izmok nem működnek.
Nem tudtam színészkedni. Nem tudtam megjátszani magam, mikor ajkai a bőrömet csókolták. Hiába éreztem meg egészen lent, valahol hasamnál a szakálla cirógatását és ajkai érintését… valami különös dolog futott át rajtam. Talán nem félelem volt, sokkal inkább valamiféle ösztön, ami megint csak azt jelezte: Tűnj már el innen, te idióta!
A testem minden erejét be kellett vetnem, hogy legalább kiforduljak az engem csókoló ajkak alól.
– Te ezt neved öltöztetésnek? – kérdeztem, de már nem jött gúnyos él. Nem jött semmi, ami általában erőfitoktatásként ott csengett a hangomban. Csak erőlködtem. Belemarkoltam az ágyneműbe, mintha az segítene felülni, de Khaine-t így nem tudtam szemmel tartani, fogalmam sem volt, mire készült… ha egyáltalán készült bármire. Nem is igazán akartam a szemeibe nézni. Nem akartam látni a barna szempárban azt a különös csillogást, amiért máskor kigúnyoltam volna, csakhogy ne érezze magát okosabbnak, erősebben vagy felsőbbrendűnek.
– Muszáj mennem… – Nyöszörögtem, mikor végre feltornáztam magam ülő pózba. Éreztem, hogy a szédelgés úrrá lesz rajtam. Hirtelen mozdulni sem tudtam.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyVas. Okt. 21, 2018 3:11 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Óvatosan érintem meg bőrét a kötés körül, s ujjbegyemmel egy kicsiny kört írok le körülötte. Szinte érzem a kis fájdalmat, mely a sebből szivárog, s melyet nem önszántamból okoztam. Nem akartam én bántani Őt, de a sors így alakította az utunkat. Ő belesimult a pengébe, én pedig hagytam, hogy az megmártózzon benne.
- Mit gondolsz, ha majd eltávozol végleg erről a helyről, tudnál az örökkévalóságig a sötétségben létezni? - hajolok egészen közel arcához, úgy lehelem rá a szavakat. Szívesen látnék ajkain egy őszinte mosolyt, ám tudom, hogy ezért bizony sokat kell még küzdeni.
- Jó magadhoz ölelni a sötétséget, mert ki tudod belé ereszteni mindazt, ami nyom belülről. Viszont vigyázni kell vele, hiszen ha bekebelezi a lelked, akkor sokkal rosszabb dolgokat fogsz átélni, mint azt valaha is képzelted volna. Olyanokat fogsz tenni, ami kiemel az emberi valódból, és egy igazi szörnyeteggé változtat... - vadul csillannak meg homokszín szemeim, mikor tovább lépek mellőle a festményhez. Nem, nem a szerek beszélnem belőlem. Azok talán jobban eltompítanák az elmém, s egy kellemes, ábrándos ködöt ültetnének a fejembe. Most tisztán gondolkodok, tisztán látok, s néha nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
- Ezért kell ebben az életben még kiásni magad abból a mélyen nyugvó sírból, melyben minél több időt töltesz el, annál jobban rohad el a lelked. - húzom meg az utolsó kis alapvonalat, majd végleg befejezem mára a festést. Ezután jön majd csak a mélyebb tartalom, amihez teljes egészében szükségem lesz Nelsonra. A testére s a lelkére egyaránt... Közelebb lépek hozzá újra, s mikor kortyol a pohárból, figyelem minden kis rezdülését, majd visszahelyezem azt az asztalra. Kezem még a feje alatt pihen, s az apró mozgolódását én magam is követem, nem eresztem karmaim közül.
- Mit gondolsz, hányszor tudnád még elviselni ezt a semmit? Bármikor visszaküldelek, ha szeretnéd... - simítok rá nyakára lágyan, de nem szorítom meg, csupán ott pihentetem a tenyerem. Pár pillanatig még tekintetét fürkészem, aztán lehunyt szemmel egy csókot hintek mellkasára, majd arcom teljes egészében ráfektetem. Ha nem tol el, akkor egy rövid ideig csak mozdulatlanul hallgatom szívének zörgését. Nahát, milyen meghitt ez a közelség... Pedig igazán ritka, amikor ilyesmit érzek. Kezem közben lecsúszik nyakáról, s megállapodik fejem mellett, míg másik hasán cirógat végig, lassan szökve át combjára, ahol a fehér lepelt óvatosan próbálom lehúzni róla.
- Az ajtó nyitva előtted. A ruháid pedig a szekrényben. - emelem fel fejem, de nem húzódok el tőle. S nem, nem szántam tréfának. Az ajtó valóban nyitva van. Erről a helyről úgyis négy ember tud. Azok közül az egyik én vagyok, a másik kettő halott, az utolsó pedig épp a karjaim közt fekszik... Talán megütheti Nelson fülét, milyen nagy csend honol odakint. Egy végeláthatatlannak tűnő erdő kellős közepén vagyunk egy kunyhóban. Nagyjából egy háromszáz méteres körben öreg kerítés húzódik, melynek kapujához a kunyhótól vezet egy kisebb földút. Néhány pad, fa, s füves terület van itt, melynek egyik szegletében egy kisebb, kupolás, nyitott kápolna szerű építmény húzódik, melynek közepén egy különös motívumokkal díszített kőfaragás látható. Első pillantásra egy oltárnak tűnhet, s ha másodjára megnézzük... Nos, akkor is. Igen, egy áldozati oltár, mely a két fő tartóoszlop között pontosan kelet felé néz. Ám most az éj beborít mindent, s az utolsó lámpa, mely fényforrást jelenthet, az a bejárati ajtó felett van odakint, mely ugyan világít, de túlságosan messzire nem ér el a fénye; épp hogy csak megvilágítja a kunyhó melletti garázst, melynek zárt ajtaja mögött ott pihen az autóm. Ha Nelson fejébe is venné, hogy elmegy, akkor a kapun túl is csak a sötétség fogadná. Egybefolyó földutak, melyek mintha egy bűbájjal megszórt erdő képét sugallnák, hiszen az ember azt érezheti, hogy mindig ugyanarra tart, s nem lelheti meg a kiutat soha. Olykor a csendbe különös morgásokat és vonyításokat hoz a szél, mely jó okot ad arra, hogy még én magam is a kapun belül maradjak, ha leszáll az éj. Ám én megadom Nelsonnak a lehetőséget, hogy éljen a szabadságával... Mégsem vagyok képes elhúzódni tőle. Most, hogy magához tért, újra érzem a vonzalmam iránta, mely egyre csak erősödik. Valójában bármennyire próbálok elrugaszkodni a valóságtól, s bármennyire próbálom megépíteni az utam a fény felé, sajnos nehezen tudom elnyomni az emberi ösztöneimet. Bizonyos szerek nagyon eltompítanak mindent, annyira, hogy ténylegesen nem érzek semmit. Sem vágyat, sem haragot, sem gyűlöletet, sem békét. Semmit... Nelsonra ezért nem emlékszem. Épp szunnyadt bennem minden, ami megjegyezhette volna. Ám most ennek a veszélye nem áll fent. S nem is tudom, hogy ez Nelsonra nézve mennyire veszélyes...
- Ha szeretnéd... Segítek felöltözni... - súgom felé szenvedélyesen, fanatikusnak tűnő tekintetem pedig újra mellkasára siklik. Nehéz kiölni magamból az emberi vágyakat egy ilyen tökéletes test láttán. Muszáj Őt ízlelnem, muszáj megérintenem, hogy ezáltal még mélyebbre áshassam el magamban. Ajkaim finoman csókolják bőrét, fekete szakállam pedig enyhén csiklandozhatja. Lassan siklok lejjebb hasára, köldöke alá, miközben nagy sóhajommal beszívom édes illatát, mely teljesen megbolondít... Ha egy filmben lennénk, igazán romantikus lenne az egész jelenet. Ám a valóság már nem ennyire szép, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy én elraboltam egy embert, s épp arra készülök, hogy megerőszakoljam...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptyPént. Okt. 19, 2018 8:05 am
Khaine & Nelson
Először a kesernyés illat járta az orromat. Meg nem tudtam volna mondani mi az, talán festék, talán tinta, talán valami más, amit már régen magába szívott a helyiség és éppen csak emlékként maradt meg ott. Elsőre tompa fényeket láttam, olyanokat, amik megijesztettek… a végtelen csendet a nyöszörgésemmel törtem meg. Próbáltam szavakat formálni kissé kiszáradt ajkakkal, de alig-alig jött ki hang azokon keresztül. Remegve próbáltam mozgolódni. Ahogy tisztultak a gondolataim, már nem is volt benne biztos, hogy valóban tudni akarom az okokat. Az ilyen helyzetekből jobb elmenekülni, még azelőtt, hogy komolyabbra fordulnának… csakhogy ez már nem lehetett ennél komolyabb.
Még mindig tompán láttam. Még mindig nem volt több az egész szoba összefolyt fényeknél, amik megijesztettek. A szívem hevesen kezdett kalapálni… mert megláttam a foltot, ami Khaine lehetett. Nem kellett hozzá különösebben nagyobbat mozdulnom, éppen csak a fejemet forgattam kicsit el.
Közelebb került hozzám a Khaine-t jelző folt, éreztem az érintését az arcomon.  Valamikor ekkor érkezett meg az az aprócska fájdalom a nyakam, a torkom környékére. Az első nyelést követően, mintha elakadt volna a lélegzetem egy pillanatra. Még sem rezzentem össze a tenyere alatt… talán azért, mert tudtam, hogy valóban megszabadító lett volna, hacsak hagy ott lebegni, örökké abban a sötétségben.
Nem mondtam semmit, csak próbáltam annak a megtörhetetlen Nelson Wangnak látszani, aki mindig is voltam. El akartam rejteni azokat az érzéseket, amik egy pillanattal korábban még hagytak elmerülni az ő agressziójának hatalmában. Újabb érintést éreztem az ujjaimon. Kezem a hasamon pihent erőtlenül. Úgy festhettem, mint egy rongybaba, amit valaki véletlenül az ágyra dobott.
A látásom viszont tisztulni kezdett. A távoli dolgok kivehetővé váltak. Khaine egy vászonnál bohóckodott. Szívem szerint odaszúrtam volna neki, hogy: hiszen lábra sem tudok állni. Mégsem szóltam. Nem akartam még gyengébbnek látszani és tudtam, hogy hangom fájdalmasan remegne az erőtlenség alatt. Éreztem, hogy tagjaim elnehezülnek még mindig az eszméletvesztés emlékének súlya alatt. Képtelenség lett volna a lábaimat mozgásra bírni. Nem bírták volna el a testemet, egyszerűen összerogytak volna, ha csak megpróbálok talpra állni.
Egy hangos sóhaj szakadt ki belőlem, mintha nehezemre esne még a mozdulatlanság is. Egy pillanatra lehunytam a szememet, remélve, hogyha újra kinyitom a fények sem tűnnek olyan zavaróan élesnek, hanem egyszerűen a helyükre kerülnek. Talán így is volt, de a testem képtelen voltam még mindig munkára bírni.
– Semmit… – Suttogtam. Még így is hangzott, hogy a torkom ki van száradva, hogy rekedten törnek fel a hangok belőlem. – Sötét volt… csak sötét…
Sóhajtással ért véget a mondat. Éppen ekkor érintette az ajkaimhoz azt a poharat. Ködös elmém persze azonnal azon kezdett el kattogni, hogy vajon most mérgez-e meg? Vajon ez is egy játék volna, aminek a végén eszméletlenül vagy éppen halottan találom magam – mármint ha létezhet ilyesmi. Sosem hittem a halál utáni életben. A sötétségben hittem, abban amit láttam korábban. A sötétség biztonság volt, ölelő kar, ami megvédett ezer meg ezer kegyetlenségtől… amik között el lehetett bújni, ha nem akartad, hogy meglássanak.
Aprót kortyoltam a vízből. Jól esett a hidegsége… pedig észre sem vettem, hogy testem valami forró lázban ég. Nem tudom mennyit ittam, nem tudom mennyi ideig tartott az a pillanat, amit a hangjának búgása és az a mosoly tört csak meg. Csak az újabb sóhajt térített magamhoz, ami fájó torkomból szakadt fel újra.
– Nem volt más világ… világok… nem volt semmi – válaszoltam. A hangom keserűségtől csenget és megpróbáltam kimozdulni a karjai közül. Nem akartam, hogy megint oda küldjön, nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyi minden fáj… holott már régen tudta. De én még is el akartam rejteni megint. Szerettem volna, ha nem egy megtört embert lát, aki csak azt a bizonyos véget látja. Az a Nelson nem tudott pénzt keresni, az a Nelson még mindig kapaszkodott a múltjába. Nem szabadott léteznie.
– El kell mennem… dolgom van… – Motyogtam, de tudtam: még ahhoz sincs erőm, hogy a karjai közül elhúzódjak.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error EmptySzomb. Okt. 13, 2018 8:32 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A lélek kicsiny darabkáit hordozó vöröslő nedű számomra talán e földi lét legmélyebben gyökerező függőségét jelenti. Megbolondít, megrészegít, elveszi az eszem, s félresöpörve a tudatom, teret enged annak az ősi lénynek, mely alant szunnyad tudatom mélyén. "Őrült vagy, Khaine!" Oly' sokszor vágták már ezt a fejemhez. Én mégis mindig azt kérdeztem, hogy miért kell elítélni azt, amit nem ismerünk? "A művészetnek is van egy határa!" Jöttek sokszor az intelmek. Nem, nincsenek határai. Ha lennének, akkor nem neveznénk művészetnek... Nelson csillogó íriszei s vérének íze a számban megtestesíti mindazt, amire csak vágyhatom ebben az életben. Valakinek egy autó, valakinek egy ház, család, barátok, szerelem az életcélja, nekem viszont az ilyen mesés pillanatok, s ezek a csodálatos emberek jelentik a továbblépést majd egy új élet felé. Szomorú végignézni a világ lakóin, hiszen látom a szemükben a keserűséget, a szürkeséget, a tárgyiasságot, s minden olyat, mely egy egyszerű, múlandó porhüvellyé teszi őket csupán. Ezért is hallgatok mindig annyira a megérzéseimre. Más dimenziók összesimulása, s a kapun túlról jövő suttogások ezek, melyek nem szavakban, hanem érzésekben érnek el hozzám, melyeket muszáj megragadnom. Hogy meg akarom-e ölni Nelsont? Egy részem igen. Vágyom arra, hogy istent játsszak, s van bennem valami különös sóvárgás a halál után, melyet én magam testesítek meg. S ha megérzem a túlvilág szelét, s meghallom a lélek sikítását... Az felszabadítja bennem a sötétséget. Ezzel pedig sokszor kell küzdenem, hiszen ugyan közel engedem magamhoz, de az irányítást nem szabad átadnom. Én én vagyok. Ő pedig Ő. S e kettőnek nem szabad soha sem eggyé válnia...
Nelson szemei lassan csukódnak le, s teste kezem alatt leheli ki erejét. Úgy omlik karjaimba, mint egy keresztre feszített, ki magán viseli az emberiség minden bűnét, s most végre megbékélhet a lelke. Ujjam óvatosan simít végig arcán, mely olyan, mint a leggyönyörűbb porcelán, majd finoman érintem ajkait, melyek a végtelen pipacsmezőket idézik számomra. Mennyi érzelem és gondolat egy arcon, mennyi mélység, mennyi fájdalom... Lassan söprök el pár kósza tincset homlokáról, hogy tenyerem gyöngéd érintése után egy csókot leheljek bársonyos bőrére. Furcsa érzés kerít hirtelen hatalmába, mely oly' erővel söpör végig rajtam a pillanat töredékében, hogy hatására egy apró könnycsepp gördül le arcomon, mely Nelson ajkain omlik szét. Sajnálat? Igen, talán ennek nevezhetném. Sajnálom, hogy egy ilyen csoda képes így eldobni az életét. Én magam is bármikor fel tudnám kínálni a sajátom félelmek nélkül. Ám nagy különbség van az eldobás és a felkínálás közt...
Talán fél óráig is csodálhatom minden porcikáját. Többször arcomhoz emelem kezét, számtalanszor simítom bőrét, s tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla. Hogy létezhet egyáltalán ilyen gyönyörű ember? Honnan eredhet ez a szépség? Bárcsak megérthetném, s csak egy kis betekintést nyerhetnék! Óvatosan csúsztatom be végül egyik kezem a combja alá, másikat pedig hátához, majd lassan felemelem, szorosan magamhoz húzom. Milyen törékenyen...
~ Csak egy apró reccsenés, és a lelke a Tiéd lesz... ~
Sóhajom elveszik a szoba csendjében, s teljesen átszellemülten indulok meg az ajtó felé, melyet a lábammal lökök be magam után, odalent pedig az éj leple alatt óvatosan fektetem el Őt az autóm hátsó ülésén. Majd bepattanok, s meg sem állok az én kis szentélyemig...

A paletta halkan serceg fel az ecset alatt, s a festék ábrándosan szökik le róla a vászonra. Érzem, hogy az újdonság varázsa megtölti a levegőt, ott bizsereg az ujjaim alatt, s a belső suttogásomat buján öleli körbe. A misztikus félhomály még nagyobb mélységet ad számomra az alkotásban, hiszen a szekrényeken, polcokon, s asztalokon pislákoló gyertyák egészen más oldalát képesek megmutatni egy-egy műnek. Mintha a vásznon levő alak is árnyékot vetne, s megpillantanám a túlvilági jeleket, melyet saját magam festettem. S hogy mit ábrázol pontosan a kép? Egyelőre leginkább csak körvonalak s színek ölelik át a papírt. A központban Nelson fekszik abban a pózban, mint amiben elhelyeztem az ágyon. Meztelenül, csupán odalent eltakarva egy fehér lepellel. Egyik keze hasán pihen, másik pedig feje fölött lóg le a vörös, bársony takaróval borított ágyról, melynek egyik sarkán helyeztem Őt le. Így lábai is lelógnak, s pontosan úgy fest, mintha valaki ölében feküdne. A vásznon pedig így is lesz... A központban Ő fehér bőrével, a csoda, a gyönyörűség, mögötte viszont egy nagy, széles sötétség gomolyog. Az árnyékba borult alak körvonalai még nagyon ködösek, de ki lehet venni, hogy ül, s mintha keze Nelson kezébe kulcsolódna, miközben térdén tartja őt, de nagyon nehezen lehet kivenni egyelőre, hogy kit és mit ábrázolhat a kép. Elég, ha én tudom... Igen, Ő az, kinek halk suttogása átjárja a fejem...
A csend megtörik, s az én gyönyörűm halk nyöszörgése üti meg a fülem. A palettát lehelyezem a mellettem levő asztalra, majd az ágyhoz lépve letérdelek mellé. Alul egy hosszú bőrnadrág takar, felül viszont semmi. Hajam megint hosszasan omlik vállamra s hátamra, tekintetemben pedig egy eddig számára ismeretlen csillogás bukkan fel.
- Meghaltál, s az én világomba kerültél. - suttogom felé, s mosolyogva bal tenyerembe merítem orcáját. Ha kicsit jobban magához tér, akkor érezheti, hogy egy kis kötés pihen a nyakán.
- Kérlek, egy pillanatra még így tudnál maradni? - simítok végig a hasán levő kezén, ha még nem mozdult meg. S ha ezek után sem fog, akkor egy pillanatra még a vászonhoz ugrok, s pár utolsó simítást végzek rajta. Természetesen messze a Mű vége, de az alapokat leraktam. Leraktuk...
- Hogy aludtál? Mit álmodtál? Most már megmozdulhatsz... - szólok magam mögé, majd végleg leteszem az ecsetet, s az ágy melletti szekrényhez lépek, melyről felemelek egy pohár vizet. Gyengéden becsúsztatom egyik kezem a feje alá, hogy óvatosan megemeljem, majd a poharat az ajkaihoz érintem.
- Igyál, mert ki fogsz száradni. Már régóta más világokban jársz. - újra felé mosolygok. Elvarázsolva pillantok végig arcán, tekintetem pedig az övét keresi. Nem tudom, hogy fog reagálni, nem tudom, miket élhetett át ott legbelül, de egy a biztos. Az én karjaimban biztonságban van.
~ Az enyémekben már nem biztos...~
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error Empty
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: anglia temetõje-
Ugrás: