welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Vas. Nov. 11, 2018 11:30 pm
Vas. Nov. 11, 2018 6:16 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Amélia R. Chevalier, Anaise Delacroix, Faye McWarren, Henrik Morstad

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Khaine × Nelson ~ Error
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Pént. Nov. 02, 2018 11:56 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Nem tudom megfogalmazni, mi játszódik le most bennem, s hogy miért kínálom fel egy kicsiny aranytálcán a szívem egy olyan embernek, akinek lényegében oka sincs arra, hogy életben hagyjon. Mintha titkon pontosan azt akarnám, hogy vége legyen ennek az egésznek. Hogy ne halljam többé a suttogást, hogy ne lássam Saleema rothadó alakját, hogy ne érezzem azt a maró késztetést, ami az emberek ellen fordít. Néha nagyon nehéz a sötétségben létezni. Már annyira mélyen hatoltam be elmém alantas bugyraiba, hogy elvesztettem a kifelé vezető utat. Látatlanul bolyongok a félhomályban, azt remélve, hogy újra megláthatom a fényt, mit sem sejtve arról, hogy valójában egyre inkább simultam a sötétség ölelésébe. Sokszor vágyom arra, hogy érezzek. Hogy úgy igazán hatalmába kerítsen az elsöprő szeretet, mely képes kiszorítani minden mást. Mégis félek ezektől az érzésektől. Félek attól, amit nem én uralok... Most azonban nem félek. Hűvösen érinti a kés hegye a bőröm, s ez valamiféle különös nyugalmat szül a testemben, mely egészen a szívemből tör kifelé, hogy bejárja minden porcikám. Hogy vágyom-e a Halált? Aki ilyen közel él hozzá, könnyedén elcsábulhat, s miközben azt hiszi, hogy egy szövetséges a számára, rá kell jönnie, hogy nem, a Halál az ő óráját is ott tartja a kezében.
- Fogd már meg... - súgom erőtlenül a levegőbe, mikor érzékelem, hogy alig bírja magánál tartani a kést. Csak azt akarom, hogy végre valaki helyettem döntsön, hogy végre más hozhassa meg a nagy döntést, ne pedig én!
- Ne, ne dobd el! - pillantok kétségbeesetten a penge után, sőt, még talán utána is nyúlok, mikor is megérzem az erős pofont az arcomon. Ez pedig annyira meglep, hogy csak ledermedve pislogok felé. Enyhén megszédülök az ütéstől, amitől csak még nagyobb fájdalom hasítja ketté a fejem. Hirtelen zúgni kezd minden, Nelson hangja pedig iszonyatos éllel zúdul elmémbe.
- Ne... Ne üvölts velem... Hallgass el... Csak hallgass, kérlek... - mindkét tenyerem a fülemre tapasztom, és összeszorítom a szemeim. Nem akarom hallani, amit mond, csak azt akarom, hogy minden tűnjön el végre velem együtt. Újabb könnycseppek jelennek meg az arcomon, s kis híján zokogásba fullad az egész. Úgy érzem, hogy a gondolataim túlcsordulnak. Mintha egy fényes üvegpohárban úsznának, mely mikor megtelik, már nem tudja a saját képére formálni a tartalmát, így sötéten gomolygó vér zúdul ki a száján. Pontosan ezt érzem most is, szinte ömlik fel minden a tudatalattimból, és szét akarja robbantani a fejem.
- Mert gyenge vagy! - hallom még a hangját, s akaratlanul is mélyebbről tör fel belőlem ez a kijelentés. Ekkor eresztem le a kezeim, s nyitom ki a szemem. A tekintetünk egyből találkozik. Az a düh, ami ott fortyog benne, ami ott ég íriszeinek mélyén... Egyszerűen felemelő és csodálatos. Olyan... Nagynak tűnik hirtelen... És olyan... Erősnek... Letörlöm végül a könnyeim, de a szemeitől képtelen vagyok szabadulni. Azok úgy ragadták meg a homoktengert, hogy az élet is megállt benne.
~ Hallod ezt, Khaine, ő nem akar megölni! Miért nem váltod be az ígéreted? ~
Bal szemem enyhén megremeg a hangra, s fura rosszullét lesz rajtam úrrá. Mintha minden porcikám ellenkezni akarna az ellen a valami ellene, ami több, mint húsz éve megkísértett, s amitől azóta nem tudok szabadulni. Olyan nyomasztó volt az a magány a kietlen sziklák közt... S olyan felemelő volt, mikor Ő megszólalt bennem.. Mégis egy fekete fertőzés, melyet képtelen vagyok kiirtani magamból, s mely a részemmé vált. Talán ha eltűnne, akkor én is eltűnnék vele. Örökre.
~ Soha nem tűnök el, hallod? Soha! Senki sem tud kiűzni innen! Senki! ~
Újra visszhangzik a fejemben, s újra sajogni kezd az egész. A kés felé pillantok a távolba, majd Nelsonra. Eléggé meggyötört az ábrázatom, nagyon látszik, hogy valami nincs rendben idebent. Ezért is érheti váratlanul a mozdulatom, mikor mindkét kezem az arcára simul, s megcsókolom. Nagyot sóhajtok, ahogy ajkunk összeér, s furcsa módon abban a pillanatban szűnik meg a fájdalom. Valami szokatlan melegség fut végig rajtam, amibe bele is borzongok, s mintha csak most térnék vissza a valós világba, úgy kezdem érezni magamon, hogy mennyire is fázom.
- Én nem... Én most nem... Nem tudlak... Hazavinni... - akadozva, erőtlenül, s remegve ejtem ki a szavakat. A pofon még most is ott ég arcomon, s ahogy elhajolok tőle, s kezem az arcomra simul, érzem, hogy mennyire fáj. Talán még ki is pirosodott.
- Bevihetlek? - kérdem végül gyengén. Még mindig ott ülök a lábain, de most nem veszem kézbe az irányítást. Nem fogom a karjaim közé újra az akaratán kívül, csak valami megerősítést várok. Az erő, ami nemrég megmutatkozott benne, teljesen elsöpört, s úgy szíven ütött, hogy azt éreztem, hogy megreped rajta az az erős burok, amit sikerül tökéletesre faragnom. Jelenleg ha azt mondaná, hogy vigyem haza, nehezen ugyan és kissé veszélyesen, de megtenném. Ha el akarná vinni a kocsim, hagynám neki. Ha azt akarná, hogy segítsem vissza a házba, megtenném, ahogy újra örömmel ölelném magamhoz, hogy megóvva a hidegtől a karjaimban vihessem vissza. A gyógyszerek nélkül csak egy szánalmas, megtört senki vagyok... S gyűlölöm, hogy bárki is láthatja ezt az oldalamat.
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Pént. Nov. 02, 2018 11:25 am
Khaine & Nelson

A földön találtam magamat. Fagyos volt, hideg és semmi fény nem volt szinte odakint, csakhogy mindez nem számított. Végig tapogattam a környező részt, hátha megtalálom az imént elveszítettem egyetlen fegyveremet. Ugyanis az öngyújtó egyszerűen kicsúszott a gyenge ujjaim közül. Testemet nem mozgatta más, csak a pánik, hogy most mi lesz… hogy meg kell védenem magam. Erősnek látszottam, de valójában minden porcikám remegett. Nem csak a hidegtől, hanem még mindig attól a vad zsibbadástól, amit a kiütöttem töltött órák nyoma okozott. Megpróbáltam anyámra gondolni. Arra koncentrálni, hogy milyen felelőtlenül hagytam a hátam mögött éppen őt… a számomra legfontosabb embert. Hiszen mi volt hozzá képes Nick vagy bármelyik kuncsaftom? Csak szörnyetegek, akik mindent megtettek azért, hogy kihasználhassanak.
Nem néztem rá, csak hallottam, hogy beszél. A testemet próbáltam éppen legyűrni, ami vadul dolgozott ellenem. Közben pedig a szédülés összemosta előttem a sötét környezet képét. Az oldalamra dőltem. Éppen csak annyi erőm volt, hogy a hátamra forduljak és megpillantsam a csillagokat magam felett. Azok is vad, fényes táncot jártak előttem, mintha az őrületbe kergetnének. Csak a kezem tapogatózott tovább az öngyújtó után.
– Nem értheted, hogy én mit akarok. – Jelentettem ki.
Igaz, mire a gondolat szavakká formálódott ő már közölte, hogy „legyen hát” majd eltűnt a házban. Meg kellett volna mozdulnom, talpra tornáznom magam és menekülni. Csakhogy a testem nem mozdult. Olyan volt, mint egy hatalmas zsák, amiben ott szunnyadt valami ismeretlen erő, de nem volt semmi, ami életre keltse. Eddig csak Khaine-nek sikerült.
Rettegtem a gyengeség látszatától még mindig. Ujjaim belemarkoltak a kissé száraz fűbe, talán ki is téptem egy marokkal belőle. Éreztem, hogy a bőröm mocskos lesz a földtől, sőt egy jó adag be is furakodott a körmeim alá. Éppen csak egy kicsit volt kellemetlen.
– Kellj már fel te átkozott hülye… – Morogtam magamnak, mert már hallottam a bentről érkező lépteket. Egyre közelebb és közelebb kerülhetett hozzám.
A lábaim nem akartak mozdulni. A testem csak hevert ott a hideg földön, tekintetem még mindig a szédítő mozgásba merült csillagokat bámulta. Remegett minden porcikám. A szívem pedig olyan vadul kalapált, hogy minden részemre hatással volt a ritmus. Éreztem, ahogy az ereimbe lüktet a vér… remélve, hogy most aztán visszatér minden erőm. A fejem ugyanis egyre jobban tisztulni kezdett. Mintha kikeveredtem volna abból az őrült világból, amibe sötét árnyak kísértettek. Hirtelen nagyon is a valóságban voltam, egy őrült ember háza előtt heverve a semmi közepén.
Közeledett. Láttam a kést megcsillanni a sápadt holdfényben. Beleremegtem, hogy most végem és sosem derül ki az egész. Kit érdekelne, hogyha itt véreznék el? Az apámat biztosan nem, anyám talán nem is él… a kuncsaftokat meg végképp nem foglalkoztatná. Keresnének maguknak másik ribancot s olyan könnyedén találnának, hogy talán holnapra az arcomat is elfelejtenék.
Megéreztem Khaine súlyát magamon. A kezembe nyomta a kést, de nem tudtam teljesen rászorítani, hiába húzta a csuklómat közel, úgy hogy a penge a mellkasát érintse, egy kissé elmozdult.
– Barom… – suttogtam.
Felháborodottság volt? Talán. Igen, talán, hiszen azt hittem én leszek az áldozat. Azt hittem, hogy nekem lesz végem… nem számítottam arra, hogy maga ellen fordítja a kés hegyét. De hát így tett, én pedig az ujjai szorításának nem tudtam ellenállni. Dühösen mordultam fel, minden szavára. Éreztem, ahogy az adrenalin vadul lüktet végig az ereimben. Ez nem olyan volt, mint korábban.
Idegesen rántottam el a csuklómat a szorításából. Hát megint ő hozta ki belőlem azt az átkozott erőt, ami alapvetően, egészséges állapotomban mindig ott dolgozott bennem… és amit talán kicsit Nick miatt el is veszítettem. De itt újra rátaláltam. Eldobtam a kést a fenébe és olyan erősen pofoztam fel, ahogyan csak tudtam. Nem érdekelt, hogy alig ismerjük rá, észhez akartam téríteni.
– Tudod, mi a posvány? Az, ami a fejedben van! – Üvöltöttem. A hangom megint erősen csengett. Vad volt, mint a szívem ritmusa. Tombolt bennem az erő, még ha a lábaimat képtelen is lettem volna rendes mozgásra bírni. Elegem volt a gyengeségből, gyűlöltem és ez a düh csattant ott Khaine arcán ismét. Egyszer már megütöttem, nőiesen, gyengén. Ez más milyen volt, erőteljes, hangosan csattant. Talán mindkettőnknek szüksége volt rá.
– Nem ölök meg senkit. – Tettem hozzá dacosan.
Ott feküdtem alatt és úgy bámultam rá, mint egy dühös gyerek. Nem számított az arckifejezés, inkább a szememben csillogó érzések sokasága. Furcsamódon ragaszkodást éreztem… valami olyasmit, ami ebben a néhány órában döntetett el. Akármennyire is féltem a gyengeségtől, amit Khaine okozhat, érdekelni kezdett. Pontosan úgy, ahogy a lakásában, mikor a szemében láttam azt a különös csillogást, amikor megtaláltam a kártyát a zsebébe. Talán ezért is nyíltam meg neki korábban. De azokat az érzéseket még mindig el akartam rejteni. Azokat magamnak akartam tudni, a biztonságos kis falam mögött, ahol senki sem árthat nekem újra.
– Fázom… – Suttogtam bele kis vártatva a csendbe.


leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Kedd Okt. 30, 2018 6:12 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Mindig csak az a kegyetlen tagadás. Mintha egy filmet látnék peregni Nelsonban, mely napról napra, évről évre egyre csak ismétlődne. Eleinte talán még nagyobb súlya lehetett a szavainak az életében, de most mikor ennyiszer hallottam már csattanni a "nem" szócskát ebben a rövid időben, azt érzem, hogy ezek csupán üres betűk, melyeket megszokásból rakosgat egymás mögé. Épp, ahogy a mozdulatai. Tagadás. Ellenkezés. Védekezés. Nem is gondolná, mennyire nagyon figyelem a reakcióit, a mozdulatait, a hanglejtését, s minden kicsiny momentumot, ami Ő maga. Tisztában vagyok vele, hogy én viszont eléggé furcsán fejezem ki magam. Hiszen valljuk be, nem is olyan rég még én jelentettem számára a Halált, ki ölelő karjaival átsegíti a lelkét a túlvilágra. Ha normális - vagy épp átlagos és unalmas - jellemmel lettem volna megáldva, akkor vonzalmamat kifejezvén iránta talán elhívtam volna egy vacsorára egy remek étterembe, vagy iszogatni egy bárba, és hasonló rettentő közhelyek. Helyén való egyáltalán érezni bármit is egy pillangó iránt? Vagy bármit ezen a világon? Minden embert csak az érzelmei irányítanak, amik másokhoz köthetőek... Így hát senki sem lehet szabad soha; az emberiség nagy átka. Próbáltam egész életemben arra törekedni, hogy az érzelmeim a saját belsőmből eredjenek. Hogy az emberek csak előidézzék őket, ne pedig uralják. Hogy ez mind az enyém legyen, ne pedig másé... S ez valójában egyáltalán nem könnyű. Szörnyen nehéz volt az ösztönök útjába állni, de egyre inkább úgy érzem, hogy ez sikerül. Ha csak egy-egy festményem ábrándos képe úszik be gondolataimba, melyek teljes egészében belőlem születtek, akkor tudom, hogy jó úton haladok.
~ Majd eltűnik a rózsaszín, csillogó köd, és rájössz, hogy ez az út bizony lefelé vezet... ~
Halk sóhaj szökik fel belőlem, mikor leragasztom a kötést, s elengedem Nelson kezeit. Hiába üt rá az enyémre, nem engedhetem el. Nem húzhatom tovább ezt az egészet, mert amit ő kivált belőlem, annak nem e világon van a helye. A sötét suttogások egyre erősebben visszhangoznak bennem, és a szavak néha olyanok, mintha a koponyámról pattannának vissza. Őrült lennék? Dehogy. Csak "más". Mint Ő...
Kintre érve szemeim egyből a nem olyan messzi garázst veszik célba, így hát nem is veszem észre, hogy Nelson mire készül épp. Csupán a hirtelen jött erős fájdalmat érzem meg a kezemen, ám az ösztönös reakció elmarad. Nem rántom el a kezem, nem ordítok fel. Egyszerűen csak megtorpanok, s a hullámzó homoktengerre valami különös búskomorság telepszik, ahogy felé pillantok. Ám az apró mosoly újra felszökik ajkaimra, s e kettős igazán különös ábrázatot kölcsönöz számomra.
Végül hát elengedem. Erőtlenül eresztem le karjaim, hogy kicsúszhasson belőlük vagy a lábára, vagy egyenesen a földre. Lépek párat hátra, majd a megégetett kezem a másik tenyerembe mélyesztem. Húsig ható hidegség fut végig rajtam, ahogy a fájdalom szép lassan rám telepedik.
- Miért...? - kérdem tőle váratlanul. Tekintetem búsan csillog, mikor az arcomon legördül egy könnycsepp, melyen fakón csillan vissza a lámpa fénye.
- Tényleg ezt akarod? - legyintek körbe, utalva erre az egész világra s a mocskára, mely egyre inkább csak elhatalmasodik. Hamarosan mindenki csak egy szürke test lesz, vágyak, élvezetek, álmok, boldogság nélkül. Mikor már a lélek előbb kezd el rohadni, mint a test...
- Legyen hát... - lépek egyet újra hátra, majd hirtelen eltűnök az ajtóban. Talán még öt másodpercet sem lehetek bent, mikor újra megjelenek, kezemben azzal a késsel, melyet az ágyra hajítottam. Egyenesen Nelson felé lépdelek, majd mikor elé érek, a földre omlok; ha áll, akkor úgy letérdelek elé, ha viszont ül vagy fekszik, úgy lábaira nehezedek, míg azokat a sajátjaim közé fogom. Megragadom végül kezét, majd egy határozott mozdulattal a kezébe helyezem a pengét. Csuklóját megszorítom, s egyenesen a szívemnek szegezem a hegyét.
- Ha ennek az útnak a végén akarsz meghalni, amin most jársz, akkor tüntess el engem az utadból. Mert amíg én élek, addig a nyomodban leszek, és addig fogok küzdeni, amíg ki nem rángatlak ebből a posványból, amiben egyre jobban elsüllyedsz... - még mindig mosolygok. Mintha szavaimat is boldogan, nagy átéléssel mondanám. Arcomon ugyanakkor újabb könnycseppek hullnak lefele, s omlanak szét Nelson kezén, melyet immáron elengedek, s széttárom a karjaim.
- A kulcsok a zsebemben vannak. Vigyél el, amit akarsz. Engem senki sem fog keresni sehol, így ne aggódj azon, hogy börtönbe kerülnél. S csak egyet kérek... - pillantok felé még mindig töretlenül. Szavaim komolyan csengenek, érezhetően egyáltalán nem viccelek. Nem fogom az utolsó pillanatban kikapni a kezéből a kést. Semmit sem fogok tenni...
- Ha innen elmész, felejts el örökre... - suttogom sötéten, s végül lehunyom a szemeim. Nem gondolkozok el azon, hogy Nelson mit fog tenni így, hogy a kezébe adtam mindenem. Nem gondolok fájdalomra, sem békére, sem megnyugvásra. Sem haragra, sem szeretetre. Sem e világra, sem túlvilágra. Sem a múltra, sem a jövőre. Talán most létezik először számomra csak a pillanat. A pillanat, melynek talán utoljára Ő is a részese lehet...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Hétf. Okt. 29, 2018 4:43 pm
Khaine & Nelson

Talán csak egy dolog volt bosszantóbb annál az átkozott magatehetetlenségnél. Sőt az ellen még lehetett is küzdeni, hiszen minden izmom egyszerre megfeszülve – bár Khaine karjaiban – próbálta magához téríteni az ájultság nyomán keletkezett gyengeségből felkeltve a testemet. Csakhogy ez az állom nem foszladozott fel olyan könnyen lelki szemeim előtt s bár ujjaim belemartak a különös fickó ruhájának anyagában, erőtlen voltam. Az a kérdés mégis olyan volt, mint egy hatalmas pofon: „És ha csak én lennék az egyetlen?” Már hallottam ezt a kérdést… már hallottam az az önző csengést, egyenesen Nick ajkai közül előtörve. Mintha nem is Khaine homokszín szemei néztek volna rám, hanem az ő jeges kékjei. Megborzongtam. El akartam fordítani az arcom, hogy ne kelljen ezt látnom… hogy ne kelljen megint átélnem ugyanazt a kérdéskört.
Nem bírtam, hogy mosolyog közben. Nem bírtam, hogy a szavak éppen egy ilyen arckifejezést váltanak ki belőle. A szívem vadul kezdett kalapálni, annyira, hogy egész testem vad remegésbe tört ki. „Mennyit ér az életed? Mit kéne azért tennem, hogy egy életre magamhoz láncoljalak, és megadhassak mindent, amire vágysz?” A mondandóját többször megismételtem a fejemben. Nem érthette meg, mit érzek. Nem érthette meg, hogy hányszor hagytak faképnél, hogy már nem akarok senkihez sem tartozni még csak úgy pénzért sem. Már elégszer fájt és ezért képes voltam minden ostoba ajánlatot egy legyintéssel mellőzni, még akkor is ha a következő pillanatban egy erős ököl csattant az arcomon, még ha jött a szokásos ribancozás és egyéb sértegetés. Az emberek nem értették, ami kívül fáj az nem is fáj igazán. Nekem nem. Hiába kerültem padlóra, hiába törtek össze a csontjaim, tudtam, az meggyógyul.
– Én nem tartozok senkihez. – Jelentettem ki kissé rekedve. A torkomban még mindig ott volt az a szorító érzés, amit ujjai hagytak maguk után.
Nem figyeltem rá tovább. Mikor eltűnt olyan hirtelen mozdulatot tettem, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. Talán egyetlen csepp erő duzzadt megint fel bennem, ami az életemért is képes volt kiállni Khaine-nel szemben. Hiába kerestem éles tárgyat, talán nem volt a közelben, talán szándékosan zárta el őket előlem vagy csak nem voltam elég figyelmes a szédelgéstől. Így bukkantam a zsebembe rejtett öngyújtóra. Nem volt olyan hatékony, mint egy szúrás és talán olyan komolyan megégetni sem tudtam volna vele, hogy az hosszú ideig lefoglalja… de minden apró fűszálba belekapaszkodtam, ami által előrébb húzhattam volna magam… mert ott voltam a földön, méghozzá teljesen megtörten, fájdalmaktól szenvedve.
Felnéztem a szemközti falra, mintha úgy érezném, onnan bámul valaki, ahogy ujjaim az öngyújtóra simulnak. Talán így is volt… furcsa, de mintha apámat láttam volna magam előtt, ahogy vigyorogva bólint. Tudta ő, hogy ugyanaz az elszántság és veszély van bennem, amivel ő tönkretette a családunkat.
Hallottam, hogy jön visszafelé, így megint eldőltem az ágyon, mint egy magatehetetlen rongybaba. Éreztem még rajta a szivar illatát, hiába dobta el már rég a csikket.  Rá sem kellett néznem, pontosan tudtam, hogy hol van. Csak akkor láttam meg, mikor leült az ágyra. Megváltozott, más milyen volt az arckifejezése és a mozdulatai. –Nem lehet ezzel vége… – súgta valami belső hang, amikor megpillantottam a kést a kezében. Magyarázkodni kezdtem, el akartam terelni a figyelmét… hogy ne akarja lecserélni a kötést, mert féltem, hogy újabb sebet ejt rajtam. A vérveszteség nem tett volna jót.
Megpróbáltam elütni a felém közelítő kezet – még ha a kés nem is volt benne eddigre –, hogy szabaduljak. Elő akartam venni az öngyújtót vagy elvenni a pengét. Csakhogy gyorsabb volt nálam. Könnyedén szorította le a kezeimet. Nem mertem szólni sem, éppen csak azt érezhette a seb tisztogatása közben, hogy egy nagyot nyelek.
„Most pedig hazaviszlek.” A szavak, mintha a szívem ütemes ritmusára törtek volna elő ajkai közül. Nem mertem hinni a fülemnek, így a száját vizsgálgattam… hátha azok mozgásából meg is értem, mit akar.
– Hogy mit… – Halkan suttogtam azokat az átkozott szavakat, amik csak nem akartak normálisan megformálódni nyelvemen és ajkaimon. Olyan volt, mint valami összemosott szó, amit a kusza gondolatok tettek értelmetlenné kimondva. Biztosan nem érthette, amit mondok, csakhogy beszélni próbálok valamit.
Éreztem, ahogy felemel, de ahelyett, hogy örültem volna pánikba estem. Védekeznem kellett, mintha valaki éppen erőszakot próbált volna venni rajtam. Ha el is akartam menekülni innen, akkor azt Khaine nélkül akartam tenni… úgy, hogy örökre eltűnjek a közeléből. Veszélyes volt, izgalmas, de olyan dolgot nyújthatott, amit örömmel elfogadtam volna, ha nem lennének azok a lezáratlan ügyek és az az átkozott makacsság, amivel erősnek akartam mutatkozni. Éppen csak egy kis ablakon leshetett korábban le rám, a valódi, gyenge, megtört énemre. A többit még éppen időben sikerült elrejtenem előle.
– Nem! Tegyél le! – Felemeltem a hangomat, mintha a tagjaim nem is remegnének már, mintha nem kínozna valami átkozott szédülés. Ráütöttem az egyik kezére, hogy elmozdítsam onnan… de tudtam, hogy ez édeskevés. Tudtam, hogy nincs meg bennem az az erő.
Meglehet, hogy a kinti hűvös levegő térített magamhoz. Menekülni akartam és ehhez meg kellett szabadulnom Khaine-től. Kapkodva nyúltam a zsebembe rángattam elő az öngyújtót és gyújtottam meg. Nem tudom észrevette, de nem is érdekelt, csak az engem tartó kézhez közelítettem a lángot. Reméltem, hogy fáj neki, hogy felkiált és végre elenged. Kész tervem volt, hogy elkúszok ameddig tudok… és összeszedve minden erőmet, még egyszer szembe szállok vele.
– Nem kell a segítséged… – Üvöltöttem rá. – Csak ne érj hozzám… – Magyaráztam, miközben minden izmom megfeszült, hogy mozgásra bírjam a testem azon a sötét éjszakán. Az öngyújtó valahová a földre kerülhetett, mert kicsúszott az ujjaim közül.
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Okt. 28, 2018 8:31 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Halvány borzongás fut végig rajtam, mikor szavai valahol a nyakamnál omlanak szét. Megtartani ezt a legyengült testet, mely oly gyönyörű kontrasztot teremt a belsőjével, egyszerűen felemelő. Ahogy a félhomály körbeölel minket a sötétség kapujában, van az egész helyzetben valami magasztos, valami túlvilági, ami különös érzéseket gerjeszt bennem Nelson iránt. Talán ilyesmiket még soha nem éreztem, s nem is tudom egyelőre hova tenni őket...
A szavain mindig elmosolyodom. Már nem gúnyosan, hanem beletörődve. Nem számít semmi, nem állíthat meg senki... Hány ember irigyelhetné ezt a töretlennek tetsző jellemet! Hányan akarnának maguknak ekkora lélekjelenlétet még egy ilyen kellemetlen helyzetben is! Mindig ledöbbenek az emberek sokszínűségén, s egészen addig, míg Ő be nem kopogtatott az ajtómon, azt hittem, hogy már mindent láttam. Hát, nagyot tévedtem.
- És ha csak én lennék az egyetlen? - tekintetem gyilkosan fúrom az övébe, hangom sejtelmesen cseng, mégis valami különös békességet áraszt magából. Hosszasan tartom a szemkontaktust, olykor figyelve arcának apró rezdüléseit.
- Mennyit ér az életed? Mit kéne azért tennem, hogy egy életre magamhoz láncoljalak, és megadhassak mindent, amire vágysz? - a mosolyom még mindig töretlenül ott ücsörög ajkaim szegletében, s tán némi költői túlzás is kiérződik a hangomból, hiszen bármikor magam mellé tudnám láncolni örökre, ha akarnám... Kár, hogy a tömény gyűlöletet már nehezen viselném, hiszen minden mást kiszorítana belőle. Mégis, mintha egy különösen megfogalmazott ajánlat lenne az egész a részemről, mely édesen úszik a levegőben, csillogó reménysugárként szökellve Nelson felé, mégis valami mélyben gyökerező, sötét felhő hátán érkezik az egész.
- Olyan makacs vagy. Talán ez taszít téged egyre lejjebb és lejjebb... - lehelem lassan a szoba csendjébe, mikor eltűnök az ajtó mögött. S mikor az becsukódik, hirtelen mintha minden más megszűnne létezni.
~ Khaine, mit művelsz? Hagyd őt elmenni! Ő más! ~
- Saleema? - súgom a levegőbe halk zihálással, mikor megpillantom Őt a szoba egyik sarkának félhomályában. Egy fekete, szakadt csador borítja egész testét, arcra pedig mintha az enyészeté lenne. Rothadó, zöldes húsa cafatokban lóg arcáról, egyik szeme hiányzik, a másik viszont ugyanolyan csodálatosan világít barnán, mint egykor.  
- Saleema, gyönyörűm... - nyúlok az alak felé s lépek egyet irányába, ám csak hidegséget érzek. Viszont még mindig ugyanolyan csodálatos, mint régen, azon az éjjelen.
~ Khaine, mit művelsz? Hagyd őt elmenni! Ő más! ~
Visszhangzik a fejemben bársonyos hangja, ekkor pedig egy apró kukac esik ki szemgödréből, s elkúszik az egyik repedés mélyére. Én lépek még egyet a homály felé, s újra nyújtom kezeim.
- Saleema, miért nem lelsz már békére? Hiszen megszabadítottalak... - kérdem tőle halkan immáron saját anyanyelvemen. Ám az üres tekintete, mint mindig, most is a szívembe mar kegyetlenül.
~ Nem, Khaine. Nem szabadítottál meg. Hagytad, hogy megöljön... ~
Majd feje lassan oldalra fordul, afelé a tükör felé, mely épp a bal oldalamon lóg le a falról. Arannyal kirakott keret, s öreges motívumok díszítik. Keze emelkedik, mintha csak mutatni akarna valamit, mire az én tekintetem is abba az irányba fordul.
~ Hagytad, hogy megöljön! Hagytad, hogy megöljön! HAGYTAD, HOGY MEGÖLJÖN!!! ~
Üvölti, mire kénytelen vagyok a fejemhez kapni, hiszen hirtelen olyan erős fájdalom hasítja ketté gondolataim, hogy majd beleveszek. Ám mikor kinyitom szemeim, Saleema már nincs sehol. A sarok ugyanolyan sötéten és üresen áll, mint előtte, s bár próbálom felé emelni kezem, hátha visszatér, de elment. Remegve fordulok oldalra egész testemmel, s ekkor találkozik a tekintetünk...
~ Khaine, mit művelsz? Ne hagyd őt elmenni! Ő mááááás... ~
A gúnytól csöpögő elnyújtott mély és rekedtes hang érzem, hogy valahonnan mélyről tör elő. Látom, ahogy mozognak ajkaim a tükörben, de valahogy... Mégsem én adom ki a hangokat.
~ Khaine, Khaine, te ostoba. Hát nem megmondták, hogy sose felejtsd el beszedni a bogyóidat? Nem emlékszel, mi volt legutóbb? ~
- De hát én nem is... - ekkor hirtelen minden ábrándos köd, művészi fátyol, és szenvedélyes borítás lehull rólam. Szemeimet meg kell dörzsölnöm, hátha újra visszatér minden csoda, de nem így történik. Igen, a gyógyszer... Ott hagytam, ott hagytam tegnap a szekrényen...
~ Khaine, na, miért nem örülsz nekem? Pedig régen olyan jóban voltunk! Emlékezz csak vissza, hogy sírtál utánam, amikor azok a fehér ruhások kikötöztek, és telenyomtak mindenféle gyógyszerrel! Napokig zokogtál, mert nem találtál engem... De most itt vagyok. És újra együtt lehetünk...  Ezt pedig Nelsonnak köszönheted. Ő tényleg más... ~
A fejem mindjárt kettéhasad, s mintha minden porcikámban érezném az erős lüktetést. Sok emlékkép van a fejemben, de tudom, hogy ez nem mind a sajátom. Drog általi képzelgés, egyszerű ábrándok, lázálmok, melyek az évek alatt eggyé olvadtak már bennem. Néha nehéz megkülönböztetni a valóságot az álmoktól... Az a gyógyszer pedig, már nem is emlékszek, milyen régóta szedhetem.
~ Khaine, miért ellenkezel? Hát elfelejtetted, hogy én mentettelek meg régen? Emlékezz vissza, milyen szörnyű, kegyetlen és magányos érzés volt két egész napig a sziklák közt vergődni a hasadékban. Gyermek voltál még, de tudom, hogy még most is érzed... Örök nyomot hagyott benned, igaz? S mikor minden remény elveszett már, én ott voltam. Beszöktem az apró kis seben át a fejedbe, és beköltöztem az elmédbe. Én tartottalak életben, ahogy most is... A bogyók lehet elnyomnak, de el nem tüntetnek! Tudom, hogy Te is akarsz engem! Ne ellenkezz hát! Gyűjts be egy új lelket, kezdek éhezni... Kezdünk éhezni... ~
A mély visszhang pedig hirtelen eltűnik. Helyette alantas üresség marad, erős fájdalom, s olyan gondolatok, melyeket muszáj elűznöm. Remegve emelem fel hát a kötszert az egyik szekrényről, majd egy kést fogok másik kezembe, úgy lépek vissza a szobába. Furcsa ábrázattal lépkedek vissza az ágyhoz, majd leülök Nelson mellé, nagy levegőt veszek, s enyhén remegve fújom azt ki.
- De igen, át kell kötni, mert el fog fertőződni. - ellentmondást nem tűrően zúgnak fel szavaim, majd vágok egy apró darabot a kötésből, a kést pedig magunk mögé helyezem a paplanra. Ha esetleg ellenkezni próbálna, úgy mindkét csuklóját megragadva szorítom le kezét az ágyra, vagy épp fogom mindkettőt a combom közé, hacsak nem talál ki valami kellemetlenebb módot az ellenkezésre. Ha sikerül addig eljutnom, úgy óvatosan szedem le nyakáról a véres kötést, de érezhetően most nem vagyok úgy megbabonázva, mint legutóbb. Sőt, alig pillantok a seb felé, s levegőt is alig veszek. Nem akarom látni azt a gyönyörűen vöröslő nedűt, nem akarom érezni édes illatát... Minden erőmmel a jelenbe kell kapaszkodnom, nem szabad hagynom, hogy kikapcsoljak. Nem akarom a hangokat, nem akarom a sötétséget, csak... Békét. Békét akarok most, semmi mást. Finoman megtörlöm végül a vágást, s ha még mindig hagyja magát, akkor felteszem rá a tiszta borítást.
- Most pedig hazaviszlek. - mielőtt még visszafordíthatatlan dolgokat fogok tenni. Ám ezt már gondolatban teszem csak hozzá. Nem akarom bántani... Tudom, és érzem. Hogy árthatnék egy ilyen csodának? Mégsem vagyok biztos önmagamban, képtelen vagyok előre látni a cselekedeteim, és amíg még tiszta vagyok, addig kell Nelsont megmentenem. Hogy mitől? Magamtól...
- Gyere... - ha még mindig nem ellenkezik, akkor óvatosan csúsztatom be egyik karom a combja alá, másikat a hátára simítom, úgy emelem fel Őt. Lágy mosolyom mögött azonban valami különös nyugtalanság húzódik, de ezt az újabb váratlan lépésem is remekül tükrözi. Most azonban az ajtóban nem állok meg, hanem kilépve a hűvösre egyenesen a garázs felé veszem az irányt.
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Szomb. Okt. 27, 2018 10:58 am
Khaine & Nelson

A dohány illata váratlanul veszett bele a kintről betörő hűvösségbe. Már csak a kinti levegő maradt, talán fák is voltak a közelbe – nem láttam jól, mert a látásom újra és újra elhomályosult, de amúgy is minden figyelmemet Khaine-nek szenteltem, ahogy próbáltam magam felhúzni a lábába kapaszkodva. Végül ő oldotta meg a dolgot. Megragadott és felhúzott. Talán, ha nem pihenteti továbbra is rajtam a kezeit, akkor a térdeim újra feladták volna és összerogyok. Így csak a felsőtestem simult hozzá. Érezte, milyen erőtlen és gyenge vagyok? Ha igen, akkor sem érdekelt. Saját belső korlátjaimmal harcoltam, minden bennem tomboló démont felhasználva, hogy újabb energiaadagot pumpáljak a tagjaimba.  
– Akkor gyalog megyek… – Lehetem valahova a nyakához. Talán egyenesen a szakállának szóltak azok a szavak. Nem tudtam, szemeim ugyanis lehunyva pihentek a sötétben, ami ugyanúgy forgott körülöttem, mint a szoba. Éreztem, ahogy a kintről betörő levegő még mindig cirógatja a testem, még mindig finoman leheli a fülembe, hogy: most térj magadhoz, Nelson! Most nem adhatod fel!
Nem féltem igazán Khaine-től sem attól, hogy elveheti az életem, habár már egyszer bebizonyította, mindene megvan ehhez. Nem ez volt a menekülési tervem kulcsa. Egyszerűen csak nem a gyengeségbe akartam belehalni. Nem azoknak a kusza érzéseknek a csapdájába kerülve. Csak azt az átkozott maszkot akartam, amit viselve nincsenek gyenge pontjaim, amit viselve igazán keménynek mutathatom magam. S éppen ez tett olyanná, mint az apám. Érzéketlen, makacs féreggé, aki nem érdemel mást, minthogy eltiporják. Ám anélkül a makacsság nélkül még mindig ott feküdtem volna az ágyon, belenyugodva a sorsomba. Csakhogy én sosem békéltem meg semmivel. Úgy szerettem játszani a játékokat, ahogy nekem tetszett. Úgy szerettem irányítani az embereket, hogy azok az én javamat szolgálják s talán Khaine ezt észre sem vette. Nick persze tudta, pont ezért akart a földre küldeni, maga alá gyűrni és addig-addig zsarolni, míg le nem győz.
Elhúzódtam tőle. A szemébe akartam nézni, ahogy majd megformálom a bennem lüktető – talán hazug – szavakat. Közben az arcomra lehelt egyetlen csókot, végig simított a bőrömön. Volt ebben valami beteges, valami elborzasztó, ami egyszerre volt vonzó, de nagyon is kerülendő. Menekülni akartam, jó messzire innen, hogy újra felkaphassam a maszkomat, hogy újra erőt gyűjtsek és talán később visszatérjek…
– Nem félek tőled. Semmitől sem félek. – Jelentettem ki. A hangomban olyan erő csengett, ami a testemet már rég elhagyta. Azt kívántam bár megragadhatnám és felhasználva kijuthatnék innen.
Úgy szerettem belemondani az arcába, hogy „leszarom a végzetet, nem érdekel az örökké” és talán, ha a testem nem remeg még meggyőző is lett volna. Bár nem a félelemtől reszketett, hanem erőlködéstől, ami talpon akart tartani. Belemarkoltam a karjába és kicsit eltoltam magam tőle. Azt akartam mutatni, hogy visszatért belém az erő, hogy nem fáj… de nagyon is fájt. Azt nem tudom, mi talán a fejem, talán mindenem. Egyedül a szédülést és a zsibbadt érzést tudtam meghatározni pontosan. Azok viszont az egész testemet hatalmuk alá kerítették, mint egy iszonyatos égi erő, ami ellen nem lehetett harcolni.
– A végzet bekaphatja… – Dadogtam magam elé.
Azt hiszem, csak az ajtó csapódása tudatosította bennem igazán, hogy ott akar tartani. Esélyem sem volt menekülni abban a borzalmas állapotban és amint az ágyra kerültem már azt is tudtam: nem fogok tudni felállni onnan és véget vetni ennek az egésznek. Az érintés közben éreztem magamon a tekintetét, ezért felé fordultam. Sötét szemeimet az ő homokszín pillantásával akartam összekapcsolni.
Újabb simítások, újabb érintések cikáztak rajtam. Egy a hajammal babrált, aztán jött a karom. Valójában gyűlöltem, ha mások hozzám érnek, de sosem húzódtam el. A testem is elfogadta, hogy ez az én dolgom… mindent tűrni, mert a végén majd valami jó származik belőle.
– Dolgoznom kell. Tudod, nem te vagy az egyetlen.
Ez volt a legkézenfekvőbb válasz és lehető legvalószínűbb is. Általában sötétedés után jönnek az első hívások, hogy Nelson, gyere ide, menj oda és majd egy kényelmes ágyba várlak egy jó adag pénzzel. Néhányan még undorító utalásokat is tettek a telefonban és én hasonlót válaszoltam.
Megpróbáltam összeszedni magam. A hangom szerencsére egyre erősebben csendült fel.
– Nem kell… jó véresen… – Magyaráztam, de addigra eltűnt. Azonnal kihúztam magam és kutakodni kezdtem. Szükségem volt valami élesre, valami olyan tárgyra, amivel meg tudom majd magam védeni a megfelelő időben. Valójában egész életemben készen álltam harcolni, talán csak az érzéseim nyomták el addig bennem azt az utolsó kis ellenállást, mikor ujjai a nyakamra kulcsolódtak. Nick volt az én csúcspontom, az ami könnyedén taszított le a sziklákról. Sokszor kívántam, hogy bár ne találkoztunk volna soha.
Beletúrtam a zsebembe, de nem találtam ott semmit. Csak az elvett tárgyakat. Közöttük azt az öngyújtót. Nem volt jobb ötletem, minthogy megégetem vele, ha esetleg veszélybe érezném az életemet… és amíg szenved, addig én elmenekülök. Ujjaim rákulcsolódtak a kis tárgyra, olyan erősen szorítottam, ahogy éppen kitelt tőlem, abban a kissé maga tehetetlen állapotban.
– Tényleg nem kell átkötni – mondtam, mikor újra előkerült.  
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Kedd Okt. 23, 2018 12:35 am
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A füst édesen járja át elmém, s ahogy egybeforr a beszökő hűvös levegővel, valami kábult bágyadtság lesz úrrá rajtam. Jó érzés a távolba engedni a tekintetem, hogy egybeolvadjon a sötétséggel, s hogy egy kicsit lecsillapodjanak a gondolataim. Fejem is az ajtónak biccentem, s egy-egy kósza tincsem egy bús szellő lágyan lebbenti meg. Szeretem ezt a nyugalmat. Itt leginkább egyedül szoktam tölteni időm nagy részét. Távol a zajoktól, s távol mindenkitől a természet édes ölelésében. Itt együtt lehetek önmagammal, s ha épp eluralkodik bennem a káosz, azt le tudom nyugtatni, s vissza tudom űzni rejtekébe. Legtöbbször... Ám az ilyen helyzetek kivételt képeznek. Egyik részem azért hozta ide Nelsont, hogy soha többé ne mehessen innen el. A másik viszont fel akarja szabadítani, s meg akar neki adni mindent, amire csak vágyik... Nehéz egyensúlyt találni e kettő között. Rettentően nehéz...
Meghallom a halk motoszkálást, s az erőtlen lépteket, melyek felém közelítenek. Én azonban még nem nézek felé. Akkor sem, mikor a földre hull. Csak egy gomolygó felhőt küldök az éjjelbe, s egy halk sóhajjal eresztem ki mély hangom.
- Ide nem jön taxi. Itt nem állnak meg buszok. Ez a hely nincs rajta a térképen. Mert ez az hely... Nem is létezik. - mondom halkan és elhúzva az utolsó mondatot rejtélyesen. Ekkor érzem meg a szorítását a lábamon. Majd lenézek rá. Talán Ő az első ember, aki ennyire higgadt tud maradni a közelemben. Aki nem kezd sírva könyörögni az életéért, aki nem akar elfutni az éjszakába vakon, aki nem támad nekem... Ő annyira más, mint a többiek.
A szivar utolsó kis maradékát elhajítom valahova messzire, majd váratlanul megragadom Nelsont két kézzel, s felhúzom magamhoz. Nem tűnök alkatilag túlságosan erősnek, hiába vagyok magas. Nem is igazán erő kell ide, hanem technika. Jól tudom már, hogy és hol kell megfogni valakit, hogy odébb mozdítsam, vagy könnyedén felemeljem...
- Térerő talán az egy kilométerre levő domb tetején lehet. Nem tudom, még nem próbáltam. - s újra az a különös mosoly. Újra az a gyilkos tekintet, mellyel úgy fürkészem édes arcát, mintha be akarnám kebelezni. Szorosan húzom magamhoz, ha meg tud állni a lábán, s derekát szorítva próbálok némi támasztékot nyújtani neki.
- Mondd csak, nem félsz tőlem? - kérdem tőle váratlanul. Ajkaim ekkor lágyan tapadnak arcára, hogy egy halvány csókkal beszívjam mámorító illatát. Hűs szellő csap át köztünk, szinte megfagyasztva a levegőt. Szabad kezemmel végigsimítok porcelánszépségű bőrén, miközben egy vágyakozó sóhaj bukik ki belőlem.
- Arra nem gondoltál, hogy számodra talán ez a vég? Hogy örökre itt kell maradnod ebben a kuckóban velem? - mosolyom egyre szélesebbre kúszik, majd ha akarja, ha nem, beljebb húzom, s egy könnyed mozdulattal rúgom be magunk mögött az ajtót. Az ágy felé irányítom, majd újra leültetem rá.
- A festménynek nem jó a túl hosszú hőmérsékletváltozás, szóval... - huppanok le mellé az ágyra, majd kezem a combjára simítom, s megérezheti magán ismét fura tekintetem. Olyan áhítattal figyelem, mint valami hősszerelmes, aki épp megmentette vágyott szerelmét a szörnyeteg karmai közül.
- Nem akarsz itt maradni holnapig? Hosszú lenne az út gyalog, sötétben, egyedül, a kóbor falkák közt... Hova sietsz ennyire? - kérdem tőle halkan, miközben elsimítok egy tincset az arcából, s tenyerem lassan szökik végig karján. Nem tudok betelni ezekkel a kicsiny érintésekkel, mégis olyan nyugodtnak tűnök kívülről, hogy az már-már az őrület határát súrolja. Látná csak, mi játszódik le most épp bennem... Hogy milyen kegyetlen harcok dúlnak...
- Ki kell cserélni a kötésed, mert el fog fertőződni. A vér szaga úgyis vonzaná a fenevadakat, ha mindenképp menni akarnál... - búgom átszellemülten, mikor megpillantom, hogy a kötésen egyre nagyobb a folt. Így tényleg nem engedhetem útjára... Hogy más kaparintsa meg? Ugyan... Úgyhogy felkelek az ágyról, s szótlanul tűnök el az egyik szélső ajtó mögött. Három faajtó van amúgy ebben a helyiségben, az egyik odakintre vezet, míg a többi más apró helyiségekbe, mint konyha és fürdő, s egy amolyan raktár-szerűség. Én utóbbi mögött tűnök el, s egy bő három perc is eltelhet talán, mikor újra nyitódik az ajtó. S hogy mi játszódott le bennem ez alatt a három perc alatt? Azt csak az istenek tudhatják, de most inkább ők is elfordítják a fejüket...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Hétf. Okt. 22, 2018 9:58 am
Khaine & Nelson

Végre eltávolodott tőlem… végre nem éreztem az illatát és nem kellett a csillogó szemeibe néznem. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ülve tudjak maradni. A szédülés egészen úrrá lett rajtam. A gyengeség megint egyetlen hatalmas hullámként gyűrt maga alá és nem tudtam ellenkezni. Ujjaim az ágy szélét marták. Csak reméltem, hogy nem akkor fogja végleg feladni a testem és fejem nem zuhan vissza a párnák közé. Remegve bámultam Khaine után, én nem mosolyodtam el… apró rettegés hullám futott át rajtam. Volt abban az arckifejezésben valami természetellenes, ami miatt csak még inkább ajtón kívül akartam találni magam.
Lehajtottam a fejemet. Mély levegőt vettem, de csak valami kesernyés szag tört az orromba… nem esett jól. Lehunytam a szemeimet, erőszakosan koncentráltam az egyetlen gondolatra, amire éppenséggel szükségem volt: tűnj el innen! A testem beleremegett az erőlködésbe megint, a szédelgés megint rám talált. Még sem tudtam lehunyt szemmel ücsörögni ott tovább. Megéreztem Khaine közelségét. Őt viszont jobbnak láttam megfigyelni, felkészülni mindenre. Nem hagytam, hogy a félelem kiüljön az arcomra. Dühös voltam, amiért megint ezt kellett éreznem, de tudtam: olyan könnyedén elrejthetem, ahogyan apám elől is sikerült. Igaz vele üvöltöttem, ellenkeztem. Ennek a fickónak viszont nem akartam neki esni… egy kis adag erőt erre is összpontosítanom kellett. Talán egy kis hang azt is odasúgta, hogy: „Csak nyugodtan, Nelson.”
Szánalmasnak éreztem a jelenetet. Gyűlöltem, ahogy felhúzza az alsómat és a nadrágom, de nem tudtam mozdulni egyelőre. Ujjaim az ágy szélét marták. Tudtam, hogy majd fel kell húznom magam, hogy ez adja meg a lendületet az elinduláshoz. Csakhogy az izmaim képtelen voltak mozogni a történtek súlya alatt. Okosabbnak kellett volna lennem, ellenkezni, nem engedni az érzéseknek, hogy rám nehezedjenek és legyűrjenek… még ha tudtam is, az a semmi, az a sötétség volt az, amire igazán vágytam.
A testem nem reagált semmit az érintéseire. Csak készségesen vártam, hogy most mi következik, hogy mit akar tőlem… de nem történt semmi. A tekintetében még mindig ott csillogott az a valami, amit magam mögött akartam hagyni és ami már nem tűnt annak a szórakoztató játéknak, ami korábban volt. Ridegen tűrtem az öltöztetés végén az apró csókot.
– Kösz… – Megint rekedten tört fel belőlem a szó.
Azt akartam, hogy húzódjon el és szerencsére így is történt. Megpróbáltam felemelni a kezemet, ujjaimban furcsa, zsibbadáshoz hasonló érzés uralkodott. Hiába értem a hajamhoz, valahogy olyan távolinak tűnt a puha tincsek cirógatása, mintha nem is a valóságban lennék. Óvatosan igazítottam el őket. Csak reméltem, hogy úgy sikerült, mint máskor. Bár az sem érdekelt volna, ha egy szakadéknak nézek ki. Nem akartam egy pillanatnál tovább sem maradni. A testem még sem mozdult még hosszú pillanatokig. Csak ültem ott, ujjaim a sötét tincsek közé fúródtak, tekintetem a padlón állapodott meg, valahol a cipőm orra körül.
Megpróbáltam munkára bírni az agyam. Végig gondolni, hol lehetek, mi történhetett az elmúlt percekben, órákban… fogalmam sem volt mennyi idő telt el. Csak azt tudtam, hogy túl nagy a csend, hogy nem járnak autók… hogy nem hallom emberek zaját sem kintről. Valami nem volt rendben. Bár tudtam, hogy a világ végéről is hazatalálok, ha kell… de túl kábult voltam még ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak. Aztán megcsapta az orrom a szivar illata… figyeltem, ahogy a füsttel együtt Khaine az ajtóhoz lép. Kizökkentett a gondolkodásból.
Nagyon nehezen álltam fel. Éreztem, ahogy remegnek a térdeim, de erőszakosan koncentrálnom kellett, hogy haladni tudjak. „Jól van, minden rendben lesz! Csak menj!” A fejemben lüktettek ezek a szavak, mintha valami eszemet parancs lenne, aminek nem tudnék ellenállni. Nem is akartam. Csak kint akartam lenni, akárhol is, akármilyen messze is Londontól.
Eljutottam az ajtóig. Khaine mellett torpantam meg. Megszédültem. Bele kellett kapaszkodnom valamibe… valamibe, ami megtart. Csakhogy az ujjaim nem bírták erővel, képtelenek voltak megtartani a testem. A térdeim összecsuklottak alattam, fájdalmasan csapódtak bele padlóra, közvetlenül a küszöb előtt.
– Hívnom kéne egy taxit… – Motyogtam és azt az ócska telefont kerestem a zsebeimben, aminek segítségével az ügyfelek elérnek. Valójában nem nagyon használtam ilyesmit, egyszerűen nem tehettem meg anyagilag. Az utolsó normális mobilom még Nicktől volt, de azt otthagytam neki, persze tele a képekkel. Azt sem találtam. Ujjaim képtelenek voltak nagyobb erőt fektetni a kutakodásba.
Khaine lábába kapaszkodva próbáltam felhúzni magam. Egy cseppet sem érdekelt, ha esetleg fáj neki.
– Ahh… – Nyögtem bele a környék csendjébe. Erőlködtem, de csak nem tudtam felhúzni magam. Egy rongybabában több erő volt, mint az én tagjaimba. Szánalmas voltam, talán gusztustalan is… mindenesetre undort éreztem az egész jelenet kapcsán.
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Hétf. Okt. 22, 2018 12:30 am
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A kételyt mindig is a magaménak tudhattam. Sosem voltam képes elhinni semmit, sőt, amit még a saját szemeimmel tapasztaltam és érzékeltem, sokszor az is nehezen jutott át azon a bizonyos szűrőn, mely megformálja bennem a valóságot. Nem véletlenül nem hiszek a kimondott szavaknak, vagy a jól mutatott és begyakorolt érzelmi reakcióknak. Mindig is nehezen lehetett megvezetni, de jelenleg Nelsonnál egyáltalán nincs könnyű dolgom. Ő egy igazán kemény személyiség, s amit felépített, az majdnem töretlen. Majdnem... Magamról is szeretem azt képzelni, hogy egy tökéletesen felépített szobor vagyok, de ott vannak azok a bizonyos repedések, melyek oly' parányiak, hogy szinte észre sem lehet venni őket. Mégis egy jól irányzott szúrással az egész megrepedhet.
A szavait mintha meg sem hallanám, úgy simítok rajta végig átszellemülten, mintha csak a világ legszebb drágakövét kaparintottam volna meg, mely csillogásával teljesen elvette az eszemet, s melyet halálom pillanatáig képes lennék magamhoz ölelni. Érzem, hogy el akar távolodni, s bár nem korlátozom, de csókjaimmal követem útját, egészen addig, míg újra meg nem szólal. Ekkor enyhén eltávolodok tőle, majd ujjaimmal végigsimítok combján, majd térdén, s mikor bokáját érintem meg, azzal a mozdulattal állok fel, s egy sejtelmes, már-már a szám szegletébe telepedett mosollyal lépek a szekrényhez, melyet feltárva egyik polcáról valóban leemelem Nelson kimosott ruháit, s gondosan az ágyra fektetem mellé. Látom rajta, hogy nehezen tér magához, de nem baj, majd én segítek...
Újra leguggolok, ám immáron már elé, lehetőleg lábai közé, majd lágyan fogok rá vádlijára, s ha hagyja, akkor egyik lábát belebújtatom az alsónadrágba, amit követ a másik is hamarosan. A mozdulataim furcsán gondoskodóak, de tekintetem teljesen mást sugall. Mintha valami megmagyarázhatatlan dolgon kattogna folyamatosan az agyam. Mikor felhúzom az alsót a combjáig, ott megállok egy pillanatra. Kezeim tovább simítanak rajta - hacsak eddig nem vette át tőlem az irányítást -, majd csípője mellett az ágyra kúsznak, én pedig jobban kiegyenesedve közelebb húzódom hozzá. S csak mosolygok és figyelek. Figyelem hol ajkait, hol szemét, hol az az alatti kis részt, vagy éppen a nyakán pihenő kötést, melyet hamarosan ideje lenne kicserélni. Ám még mindig nem beszélek... Következik az a nadrág, melyet a legutóbbi éjjelen viselt, s melybe ugyanolyan finomsággal helyezem be lábait, ha még mindig hagyja, hogy segítsek. Ezt is csak combig húzom fel rá, majd újra szemeit kezdem fürkészni.
- Hmm... - sóhajtom halkan, majd átölelem derekát, s ha nem ellenkezik, úgy felhúzom rá az alsót és a nadrágot egyaránt. Igyekszem úgy csinálni, hogy neki ne kelljen megerőltetnie magát egyáltalán. Tényleg kész vagyok elengedni Őt? Eddig nagyon úgy tűnik. Kár, hogy nálam semmi az, aminek elsőre látszik... Mielőtt azonban a felső következne, kénytelen vagyok újra végigsimítani mellkasán alulról, hogy ujjaim a seb alatt állapodjanak meg, melyből egy apró vérpetty úgy tűnik, hogy átüt a kötésen. Tekintetem ekkor csillan meg, s szinte mozdulatlanul emelem Nelson felé a hullámzó homoktengert. Talán jobb lenne, ha mégsem cserélném ki azt a kötést...
~ Vagy ejtenék egy újabb vágást rajta, hogy még egyszer megízlelhessem... ~
Kicsit összeszűkítem szemeim, s ha még nem tette ő meg, akkor gyorsabb tempóban, de még mindig finomabban bújtatom bele a felső ruházatba, sőt, a cipőjét is készségesen adom rá. Ekkor újra visszasimulok lábai közé, s lágyan érintem meg arcát.
- Kész is vagyunk. - jegyzem meg mosolyogva, s ha nem húzódik el, úgy egy apró búcsúcsókot hintek ajkaira. Bárhogy is történjék a kis öltöztetés, ha végeztünk, én váratlanul felállok, a szekrényhez lépek, s az egyik dobozkából előhúzok egy szivart, melyet meggyújtok. Nem, nem azt, amit még Ő kobozott el tőlem, sőt, ha kicsit kutakodni kezd magánál, akkor mindent a helyén találhat, amit elvett tőlem. Egy fűszeres illatú ködfelhőben lépek oda a bejárati ajtóhoz, melyet egy könnyed mozdulattal tárok ki, s a kint uralkodó sötétség felé legyintek, miközben magamat kitámasztom az ajtófélfánál pontosan úgy, hogy Nelson még elférhessen mellettem.
- Jó utat, Nelson. - súgom a ködfelhőbe, mely szertefoszlik a hűvös levegőben, mely hirtelen felváltja a szoba kellemes melegét. Láthatja, hogy elengedem. Ám valahogy mégsem a szabadság érzése kering a levegőben. Tudom jól s látom, hogy milyen gyenge. mégis ki vagyok én, hogy lekorlátozzam? Ha szeretne, bármikor kisétálhat innen. A kapu is nyitva áll előtte, és az ölelő sötétség dermesztő hidege is minden bizonnyal tárt karokkal várja majd a kísérteties rengeteg útvesztőjében.
~ Khaine, te kegyetlen... ~
Zúg fel bennem a mély morgás, mely egyre hangosabban kezd suttogni elmémben. Szinte érzem vérének isteni illatát, s egyre csak nyakának halk lüktetése tölti meg a szívem s az eszem, melyet a legutóbbi éjen éreztem. Kitörölhetetlen s maradandó nyomot hagyott bennem az a pillanat, melyben összekapcsolódtam vele, s mintha most is itt sétálna a bőröm alatt ereim falát kaparászva. Kérdőn pillantok hát magam mögé egy apró füstkarikát fújva a levegőbe. Hogy mi lesz ezután? Még én magam sem tudom. A kiszámíthatatlanságommal olykor még önmagamat is képes vagyok meglepni, de úgy érzem, hogy ez a gyönyörűség is még tartogat számomra egyet s mást...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Okt. 21, 2018 5:04 pm
Khaine & Nelson
Már pedig azt a sötétséget akartam. Azt a sötétséget, amibe beleolvadva az ember lelke lassan semmivé foszlik, amiben nem kell gondolkoni s így távol marad a fájdalom is. Én erre vágytam, menekülésre a kínok elől, a befejezetlen ügyek és nyitva hagyott kérdések árnyékéból. Túl sok volt, olyan nagy teher, amit a szív már alig visel el. Csupán az érzéketlenség álarca maradt fenn rajtam, mint védelem minden borzalom elől.
Ahogy mozdulatlanul hevertem és Khaine-t bámultam… hirtelen megborzongtam. Pontosan abban a pillanatban, amikor kimondta: „egy igazi szörnyeteggé változtat…” A szívem vadul kezdett kalapálni, de az sem tartott tovább egy szemvillanásnál. Vajon jelzés volt ez vagy csak valami furcsa felismerés, amit az ember nem is ért meg igazán azonnal? Nem tudtam a választ, minden esetre nagyot sóhajtva emeltem a tekintetem a plafonra. Elidőzött ott egy ideig, még elmém kitisztult az oxigénhiány okozta homályosságból. Tudtam, hogy ő juttatott ilyen állapotba, hogy ugyanúgy megölhetett volna, mint a pasas egy éjszakával korábban… vagy akár az a harmadik egy héttel korábban. Aprócska félelem futott át rajta, talán kicsit bele is remegtem, aztán jött az az ostoba dac, amit a büszkeség váltott ki. Hiába akartam azt suttogni, hogy a sötétség csupán semmivé tesz, nem szörnyeteggé… mozgolódni kezdtem, mint aki tényleg távozni akar.
A mozgolódás közben megéreztem magamon az érintését, ahogy az engem takaró anyagtól próbál szabadítani. Valamiért mégsem azt súgta az a kis hang, ami rendszerint a jóba visz, hogy ennek jó vége lehet. Más is zavart, nem csak az, ahogy megpróbálta előadni nekem a nagy elvont figurát. Vannak ostoba libák és talán hasonlóan sérült lelkű fiatal fiúk, akik erre vevők voltak, engem azonban a történtek óvatosságra intettek. Nem, nem az életemet féltettem, hanem a „Nelson Wang maszkot”, amit az elmúlt években tökéletesre fejlesztettem. Az egy erős embert láttatott. Egy olyan oldalamat, ami valójában sosem létezett. Csakhogy éppen a büszkeségem volt az, ami nem engedte, hogy gyengének lásson a világ… hogy bárki is tudjon a bennem rejlő aprócska sötétségről… s a rengeteg fájdalomról. Anyagias voltam a felszínen, mert amikor vásároltam vagy a karomat díszítő drága órát csodáltam, elfelejtettem szenvedni is. Egyetlen pillanat volt, ami rendszerint túl hamar illant el… de megnyugtatott. Így hát ez mutattam a világnak. Talán ostobának is tűntem, de sosem voltam igazán az. Hülyeségekbe kevertem magam, de tökéletesen ki tudtam rángatni magam azokból. Meg volt a magamhoz való eszem, még ha ezt rendszerint tökéletesen el is titkoltam az engem körbe vevők előtt.
Túl nagy volt a csend. Volt benne valami hátborzongató… mintha nem is Londonban lettünk volna. Egyetlen autó zaját sem hallottam. Ezzel persze nem tudtam igazán foglalkozni, hiszen a testemben egy csepp erő sem volt még mindig. Talán csak az elmém tisztult ki eléggé. A karom erőtlenül hullott vissza az ágyneműre, mikor megpróbáltam felkelni.
– Dolgom van… – Folytattam. A hangom is még remegett, éreztem a torkomban azt a nyomáshoz hasonló, kellemetlen érzést. – Nem érek rá veled szórakozni… – Szinte sóhajtottam ezeket a szavakat, mikor karjaimat még munkára sem tudtam bírni. Hát ilyen hosszú időre elveszíteni az ember eszméletét. Gyengeséget okoz, az izmok nem működnek.
Nem tudtam színészkedni. Nem tudtam megjátszani magam, mikor ajkai a bőrömet csókolták. Hiába éreztem meg egészen lent, valahol hasamnál a szakálla cirógatását és ajkai érintését… valami különös dolog futott át rajtam. Talán nem félelem volt, sokkal inkább valamiféle ösztön, ami megint csak azt jelezte: Tűnj már el innen, te idióta!
A testem minden erejét be kellett vetnem, hogy legalább kiforduljak az engem csókoló ajkak alól.
– Te ezt neved öltöztetésnek? – kérdeztem, de már nem jött gúnyos él. Nem jött semmi, ami általában erőfitoktatásként ott csengett a hangomban. Csak erőlködtem. Belemarkoltam az ágyneműbe, mintha az segítene felülni, de Khaine-t így nem tudtam szemmel tartani, fogalmam sem volt, mire készült… ha egyáltalán készült bármire. Nem is igazán akartam a szemeibe nézni. Nem akartam látni a barna szempárban azt a különös csillogást, amiért máskor kigúnyoltam volna, csakhogy ne érezze magát okosabbnak, erősebben vagy felsőbbrendűnek.
– Muszáj mennem… – Nyöszörögtem, mikor végre feltornáztam magam ülő pózba. Éreztem, hogy a szédelgés úrrá lesz rajtam. Hirtelen mozdulni sem tudtam.
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Okt. 21, 2018 3:11 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Óvatosan érintem meg bőrét a kötés körül, s ujjbegyemmel egy kicsiny kört írok le körülötte. Szinte érzem a kis fájdalmat, mely a sebből szivárog, s melyet nem önszántamból okoztam. Nem akartam én bántani Őt, de a sors így alakította az utunkat. Ő belesimult a pengébe, én pedig hagytam, hogy az megmártózzon benne.
- Mit gondolsz, ha majd eltávozol végleg erről a helyről, tudnál az örökkévalóságig a sötétségben létezni? - hajolok egészen közel arcához, úgy lehelem rá a szavakat. Szívesen látnék ajkain egy őszinte mosolyt, ám tudom, hogy ezért bizony sokat kell még küzdeni.
- Jó magadhoz ölelni a sötétséget, mert ki tudod belé ereszteni mindazt, ami nyom belülről. Viszont vigyázni kell vele, hiszen ha bekebelezi a lelked, akkor sokkal rosszabb dolgokat fogsz átélni, mint azt valaha is képzelted volna. Olyanokat fogsz tenni, ami kiemel az emberi valódból, és egy igazi szörnyeteggé változtat... - vadul csillannak meg homokszín szemeim, mikor tovább lépek mellőle a festményhez. Nem, nem a szerek beszélnem belőlem. Azok talán jobban eltompítanák az elmém, s egy kellemes, ábrándos ködöt ültetnének a fejembe. Most tisztán gondolkodok, tisztán látok, s néha nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
- Ezért kell ebben az életben még kiásni magad abból a mélyen nyugvó sírból, melyben minél több időt töltesz el, annál jobban rohad el a lelked. - húzom meg az utolsó kis alapvonalat, majd végleg befejezem mára a festést. Ezután jön majd csak a mélyebb tartalom, amihez teljes egészében szükségem lesz Nelsonra. A testére s a lelkére egyaránt... Közelebb lépek hozzá újra, s mikor kortyol a pohárból, figyelem minden kis rezdülését, majd visszahelyezem azt az asztalra. Kezem még a feje alatt pihen, s az apró mozgolódását én magam is követem, nem eresztem karmaim közül.
- Mit gondolsz, hányszor tudnád még elviselni ezt a semmit? Bármikor visszaküldelek, ha szeretnéd... - simítok rá nyakára lágyan, de nem szorítom meg, csupán ott pihentetem a tenyerem. Pár pillanatig még tekintetét fürkészem, aztán lehunyt szemmel egy csókot hintek mellkasára, majd arcom teljes egészében ráfektetem. Ha nem tol el, akkor egy rövid ideig csak mozdulatlanul hallgatom szívének zörgését. Nahát, milyen meghitt ez a közelség... Pedig igazán ritka, amikor ilyesmit érzek. Kezem közben lecsúszik nyakáról, s megállapodik fejem mellett, míg másik hasán cirógat végig, lassan szökve át combjára, ahol a fehér lepelt óvatosan próbálom lehúzni róla.
- Az ajtó nyitva előtted. A ruháid pedig a szekrényben. - emelem fel fejem, de nem húzódok el tőle. S nem, nem szántam tréfának. Az ajtó valóban nyitva van. Erről a helyről úgyis négy ember tud. Azok közül az egyik én vagyok, a másik kettő halott, az utolsó pedig épp a karjaim közt fekszik... Talán megütheti Nelson fülét, milyen nagy csend honol odakint. Egy végeláthatatlannak tűnő erdő kellős közepén vagyunk egy kunyhóban. Nagyjából egy háromszáz méteres körben öreg kerítés húzódik, melynek kapujához a kunyhótól vezet egy kisebb földút. Néhány pad, fa, s füves terület van itt, melynek egyik szegletében egy kisebb, kupolás, nyitott kápolna szerű építmény húzódik, melynek közepén egy különös motívumokkal díszített kőfaragás látható. Első pillantásra egy oltárnak tűnhet, s ha másodjára megnézzük... Nos, akkor is. Igen, egy áldozati oltár, mely a két fő tartóoszlop között pontosan kelet felé néz. Ám most az éj beborít mindent, s az utolsó lámpa, mely fényforrást jelenthet, az a bejárati ajtó felett van odakint, mely ugyan világít, de túlságosan messzire nem ér el a fénye; épp hogy csak megvilágítja a kunyhó melletti garázst, melynek zárt ajtaja mögött ott pihen az autóm. Ha Nelson fejébe is venné, hogy elmegy, akkor a kapun túl is csak a sötétség fogadná. Egybefolyó földutak, melyek mintha egy bűbájjal megszórt erdő képét sugallnák, hiszen az ember azt érezheti, hogy mindig ugyanarra tart, s nem lelheti meg a kiutat soha. Olykor a csendbe különös morgásokat és vonyításokat hoz a szél, mely jó okot ad arra, hogy még én magam is a kapun belül maradjak, ha leszáll az éj. Ám én megadom Nelsonnak a lehetőséget, hogy éljen a szabadságával... Mégsem vagyok képes elhúzódni tőle. Most, hogy magához tért, újra érzem a vonzalmam iránta, mely egyre csak erősödik. Valójában bármennyire próbálok elrugaszkodni a valóságtól, s bármennyire próbálom megépíteni az utam a fény felé, sajnos nehezen tudom elnyomni az emberi ösztöneimet. Bizonyos szerek nagyon eltompítanak mindent, annyira, hogy ténylegesen nem érzek semmit. Sem vágyat, sem haragot, sem gyűlöletet, sem békét. Semmit... Nelsonra ezért nem emlékszem. Épp szunnyadt bennem minden, ami megjegyezhette volna. Ám most ennek a veszélye nem áll fent. S nem is tudom, hogy ez Nelsonra nézve mennyire veszélyes...
- Ha szeretnéd... Segítek felöltözni... - súgom felé szenvedélyesen, fanatikusnak tűnő tekintetem pedig újra mellkasára siklik. Nehéz kiölni magamból az emberi vágyakat egy ilyen tökéletes test láttán. Muszáj Őt ízlelnem, muszáj megérintenem, hogy ezáltal még mélyebbre áshassam el magamban. Ajkaim finoman csókolják bőrét, fekete szakállam pedig enyhén csiklandozhatja. Lassan siklok lejjebb hasára, köldöke alá, miközben nagy sóhajommal beszívom édes illatát, mely teljesen megbolondít... Ha egy filmben lennénk, igazán romantikus lenne az egész jelenet. Ám a valóság már nem ennyire szép, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy én elraboltam egy embert, s épp arra készülök, hogy megerőszakoljam...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Pént. Okt. 19, 2018 8:05 am
Khaine & Nelson
Először a kesernyés illat járta az orromat. Meg nem tudtam volna mondani mi az, talán festék, talán tinta, talán valami más, amit már régen magába szívott a helyiség és éppen csak emlékként maradt meg ott. Elsőre tompa fényeket láttam, olyanokat, amik megijesztettek… a végtelen csendet a nyöszörgésemmel törtem meg. Próbáltam szavakat formálni kissé kiszáradt ajkakkal, de alig-alig jött ki hang azokon keresztül. Remegve próbáltam mozgolódni. Ahogy tisztultak a gondolataim, már nem is volt benne biztos, hogy valóban tudni akarom az okokat. Az ilyen helyzetekből jobb elmenekülni, még azelőtt, hogy komolyabbra fordulnának… csakhogy ez már nem lehetett ennél komolyabb.
Még mindig tompán láttam. Még mindig nem volt több az egész szoba összefolyt fényeknél, amik megijesztettek. A szívem hevesen kezdett kalapálni… mert megláttam a foltot, ami Khaine lehetett. Nem kellett hozzá különösebben nagyobbat mozdulnom, éppen csak a fejemet forgattam kicsit el.
Közelebb került hozzám a Khaine-t jelző folt, éreztem az érintését az arcomon.  Valamikor ekkor érkezett meg az az aprócska fájdalom a nyakam, a torkom környékére. Az első nyelést követően, mintha elakadt volna a lélegzetem egy pillanatra. Még sem rezzentem össze a tenyere alatt… talán azért, mert tudtam, hogy valóban megszabadító lett volna, hacsak hagy ott lebegni, örökké abban a sötétségben.
Nem mondtam semmit, csak próbáltam annak a megtörhetetlen Nelson Wangnak látszani, aki mindig is voltam. El akartam rejteni azokat az érzéseket, amik egy pillanattal korábban még hagytak elmerülni az ő agressziójának hatalmában. Újabb érintést éreztem az ujjaimon. Kezem a hasamon pihent erőtlenül. Úgy festhettem, mint egy rongybaba, amit valaki véletlenül az ágyra dobott.
A látásom viszont tisztulni kezdett. A távoli dolgok kivehetővé váltak. Khaine egy vászonnál bohóckodott. Szívem szerint odaszúrtam volna neki, hogy: hiszen lábra sem tudok állni. Mégsem szóltam. Nem akartam még gyengébbnek látszani és tudtam, hogy hangom fájdalmasan remegne az erőtlenség alatt. Éreztem, hogy tagjaim elnehezülnek még mindig az eszméletvesztés emlékének súlya alatt. Képtelenség lett volna a lábaimat mozgásra bírni. Nem bírták volna el a testemet, egyszerűen összerogytak volna, ha csak megpróbálok talpra állni.
Egy hangos sóhaj szakadt ki belőlem, mintha nehezemre esne még a mozdulatlanság is. Egy pillanatra lehunytam a szememet, remélve, hogyha újra kinyitom a fények sem tűnnek olyan zavaróan élesnek, hanem egyszerűen a helyükre kerülnek. Talán így is volt, de a testem képtelen voltam még mindig munkára bírni.
– Semmit… – Suttogtam. Még így is hangzott, hogy a torkom ki van száradva, hogy rekedten törnek fel a hangok belőlem. – Sötét volt… csak sötét…
Sóhajtással ért véget a mondat. Éppen ekkor érintette az ajkaimhoz azt a poharat. Ködös elmém persze azonnal azon kezdett el kattogni, hogy vajon most mérgez-e meg? Vajon ez is egy játék volna, aminek a végén eszméletlenül vagy éppen halottan találom magam – mármint ha létezhet ilyesmi. Sosem hittem a halál utáni életben. A sötétségben hittem, abban amit láttam korábban. A sötétség biztonság volt, ölelő kar, ami megvédett ezer meg ezer kegyetlenségtől… amik között el lehetett bújni, ha nem akartad, hogy meglássanak.
Aprót kortyoltam a vízből. Jól esett a hidegsége… pedig észre sem vettem, hogy testem valami forró lázban ég. Nem tudom mennyit ittam, nem tudom mennyi ideig tartott az a pillanat, amit a hangjának búgása és az a mosoly tört csak meg. Csak az újabb sóhajt térített magamhoz, ami fájó torkomból szakadt fel újra.
– Nem volt más világ… világok… nem volt semmi – válaszoltam. A hangom keserűségtől csenget és megpróbáltam kimozdulni a karjai közül. Nem akartam, hogy megint oda küldjön, nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyi minden fáj… holott már régen tudta. De én még is el akartam rejteni megint. Szerettem volna, ha nem egy megtört embert lát, aki csak azt a bizonyos véget látja. Az a Nelson nem tudott pénzt keresni, az a Nelson még mindig kapaszkodott a múltjába. Nem szabadott léteznie.
– El kell mennem… dolgom van… – Motyogtam, de tudtam: még ahhoz sincs erőm, hogy a karjai közül elhúzódjak.
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Szomb. Okt. 13, 2018 8:32 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

A lélek kicsiny darabkáit hordozó vöröslő nedű számomra talán e földi lét legmélyebben gyökerező függőségét jelenti. Megbolondít, megrészegít, elveszi az eszem, s félresöpörve a tudatom, teret enged annak az ősi lénynek, mely alant szunnyad tudatom mélyén. "Őrült vagy, Khaine!" Oly' sokszor vágták már ezt a fejemhez. Én mégis mindig azt kérdeztem, hogy miért kell elítélni azt, amit nem ismerünk? "A művészetnek is van egy határa!" Jöttek sokszor az intelmek. Nem, nincsenek határai. Ha lennének, akkor nem neveznénk művészetnek... Nelson csillogó íriszei s vérének íze a számban megtestesíti mindazt, amire csak vágyhatom ebben az életben. Valakinek egy autó, valakinek egy ház, család, barátok, szerelem az életcélja, nekem viszont az ilyen mesés pillanatok, s ezek a csodálatos emberek jelentik a továbblépést majd egy új élet felé. Szomorú végignézni a világ lakóin, hiszen látom a szemükben a keserűséget, a szürkeséget, a tárgyiasságot, s minden olyat, mely egy egyszerű, múlandó porhüvellyé teszi őket csupán. Ezért is hallgatok mindig annyira a megérzéseimre. Más dimenziók összesimulása, s a kapun túlról jövő suttogások ezek, melyek nem szavakban, hanem érzésekben érnek el hozzám, melyeket muszáj megragadnom. Hogy meg akarom-e ölni Nelsont? Egy részem igen. Vágyom arra, hogy istent játsszak, s van bennem valami különös sóvárgás a halál után, melyet én magam testesítek meg. S ha megérzem a túlvilág szelét, s meghallom a lélek sikítását... Az felszabadítja bennem a sötétséget. Ezzel pedig sokszor kell küzdenem, hiszen ugyan közel engedem magamhoz, de az irányítást nem szabad átadnom. Én én vagyok. Ő pedig Ő. S e kettőnek nem szabad soha sem eggyé válnia...
Nelson szemei lassan csukódnak le, s teste kezem alatt leheli ki erejét. Úgy omlik karjaimba, mint egy keresztre feszített, ki magán viseli az emberiség minden bűnét, s most végre megbékélhet a lelke. Ujjam óvatosan simít végig arcán, mely olyan, mint a leggyönyörűbb porcelán, majd finoman érintem ajkait, melyek a végtelen pipacsmezőket idézik számomra. Mennyi érzelem és gondolat egy arcon, mennyi mélység, mennyi fájdalom... Lassan söprök el pár kósza tincset homlokáról, hogy tenyerem gyöngéd érintése után egy csókot leheljek bársonyos bőrére. Furcsa érzés kerít hirtelen hatalmába, mely oly' erővel söpör végig rajtam a pillanat töredékében, hogy hatására egy apró könnycsepp gördül le arcomon, mely Nelson ajkain omlik szét. Sajnálat? Igen, talán ennek nevezhetném. Sajnálom, hogy egy ilyen csoda képes így eldobni az életét. Én magam is bármikor fel tudnám kínálni a sajátom félelmek nélkül. Ám nagy különbség van az eldobás és a felkínálás közt...
Talán fél óráig is csodálhatom minden porcikáját. Többször arcomhoz emelem kezét, számtalanszor simítom bőrét, s tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla. Hogy létezhet egyáltalán ilyen gyönyörű ember? Honnan eredhet ez a szépség? Bárcsak megérthetném, s csak egy kis betekintést nyerhetnék! Óvatosan csúsztatom be végül egyik kezem a combja alá, másikat pedig hátához, majd lassan felemelem, szorosan magamhoz húzom. Milyen törékenyen...
~ Csak egy apró reccsenés, és a lelke a Tiéd lesz... ~
Sóhajom elveszik a szoba csendjében, s teljesen átszellemülten indulok meg az ajtó felé, melyet a lábammal lökök be magam után, odalent pedig az éj leple alatt óvatosan fektetem el Őt az autóm hátsó ülésén. Majd bepattanok, s meg sem állok az én kis szentélyemig...

A paletta halkan serceg fel az ecset alatt, s a festék ábrándosan szökik le róla a vászonra. Érzem, hogy az újdonság varázsa megtölti a levegőt, ott bizsereg az ujjaim alatt, s a belső suttogásomat buján öleli körbe. A misztikus félhomály még nagyobb mélységet ad számomra az alkotásban, hiszen a szekrényeken, polcokon, s asztalokon pislákoló gyertyák egészen más oldalát képesek megmutatni egy-egy műnek. Mintha a vásznon levő alak is árnyékot vetne, s megpillantanám a túlvilági jeleket, melyet saját magam festettem. S hogy mit ábrázol pontosan a kép? Egyelőre leginkább csak körvonalak s színek ölelik át a papírt. A központban Nelson fekszik abban a pózban, mint amiben elhelyeztem az ágyon. Meztelenül, csupán odalent eltakarva egy fehér lepellel. Egyik keze hasán pihen, másik pedig feje fölött lóg le a vörös, bársony takaróval borított ágyról, melynek egyik sarkán helyeztem Őt le. Így lábai is lelógnak, s pontosan úgy fest, mintha valaki ölében feküdne. A vásznon pedig így is lesz... A központban Ő fehér bőrével, a csoda, a gyönyörűség, mögötte viszont egy nagy, széles sötétség gomolyog. Az árnyékba borult alak körvonalai még nagyon ködösek, de ki lehet venni, hogy ül, s mintha keze Nelson kezébe kulcsolódna, miközben térdén tartja őt, de nagyon nehezen lehet kivenni egyelőre, hogy kit és mit ábrázolhat a kép. Elég, ha én tudom... Igen, Ő az, kinek halk suttogása átjárja a fejem...
A csend megtörik, s az én gyönyörűm halk nyöszörgése üti meg a fülem. A palettát lehelyezem a mellettem levő asztalra, majd az ágyhoz lépve letérdelek mellé. Alul egy hosszú bőrnadrág takar, felül viszont semmi. Hajam megint hosszasan omlik vállamra s hátamra, tekintetemben pedig egy eddig számára ismeretlen csillogás bukkan fel.
- Meghaltál, s az én világomba kerültél. - suttogom felé, s mosolyogva bal tenyerembe merítem orcáját. Ha kicsit jobban magához tér, akkor érezheti, hogy egy kis kötés pihen a nyakán.
- Kérlek, egy pillanatra még így tudnál maradni? - simítok végig a hasán levő kezén, ha még nem mozdult meg. S ha ezek után sem fog, akkor egy pillanatra még a vászonhoz ugrok, s pár utolsó simítást végzek rajta. Természetesen messze a Mű vége, de az alapokat leraktam. Leraktuk...
- Hogy aludtál? Mit álmodtál? Most már megmozdulhatsz... - szólok magam mögé, majd végleg leteszem az ecsetet, s az ágy melletti szekrényhez lépek, melyről felemelek egy pohár vizet. Gyengéden becsúsztatom egyik kezem a feje alá, hogy óvatosan megemeljem, majd a poharat az ajkaihoz érintem.
- Igyál, mert ki fogsz száradni. Már régóta más világokban jársz. - újra felé mosolygok. Elvarázsolva pillantok végig arcán, tekintetem pedig az övét keresi. Nem tudom, hogy fog reagálni, nem tudom, miket élhetett át ott legbelül, de egy a biztos. Az én karjaimban biztonságban van.
~ Az enyémekben már nem biztos...~
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Kedd Okt. 09, 2018 1:02 pm
Khaine & Nelson
A penge hűvös-fémes érintése egyetlen, felszabadító hullámként érte a testemet. Libabőrös lettem tőle és ahogy lehunytam a szemeimet egy halk sóhajra, szinte várva, mikor lesz itt az a bizonyos vég. Hirtelen, Khaine szavai nyomán megérintett a „nincstelenség” – ahogyan ő fogalmazott – érzése. A testem, a lelkem, a szívem könnyűnek tűnt, mintha nem lenne az a sok földi teher, ami máskor rám nehezült, hogy egészen a földhöz préseljen. Csakhogy ott volt, abban a percben nem volt több egyetlen illúziónál az egész… talán azért, mert anyám könnyektől csillogó tekintete jelent meg lelki szemeim előtt. Ő volt az, akiért mindent eldobtam, minden pénzemet felhasználva kimentem Amerikába, s minden veszélyt vállalva próbáltam a nyomára bukkanni. Csakhogy Nick ezt félre söpörte jó időre, mintha az ő ismeretségé lett volna az én valódi akadályom, a pajzs, ami apám és közöttem állt. Talán hibáztam, talán nem kellett volna a szerelem fájdalmas nevében félredobni a céljaimat… de New York olyanná vált, mint egy fagyos vízű medence, aminek a mélye felé húztak azok a láthatlan súlyok. Levegőre volt szükségem, hogy életben maradhassak. Felszállt velem a repülő és bár sírtam, mégis újra magamba szívhattam a reményt.
Csakhogy a remény nem anyám megkeresésért jelentette hosszú ideig. Berendezkedtem, újabb kört alakítottam ki, akik keresnek, akinek a pénzből élek és már csak egy olyan biztos pont kellett, aki hajlandó mindent megadni a kényelmemért. Egy igazi támogató, aki nem önző, mint Nick… aki megérti, hogy én, – ahogy Khaine mondta – egy pillangó, nem bírom sokáig bezártságban.
Előre dőltem, hogy bizonyítsam akármi is lesz, én nem félek a haláltól és tényleg valamiféle megváltás volna nekem az. Talán így volt, mégis eszembe jutott az anyám. Ahogy a penge a bőrömbe hatolt, ettől a képtől és az égő, csípős fájdalomtól könnyes lett a szemem. Egy halk kis nyögés is elhagyta az ajkaimat.
Éreztem, ahogy a vöröslő vér lassan végig folyt a nyakamon. Utat próbált találni az ingem alá, hogy bemocskolja az egész testemet. A homokszín pillantás kicsit furcsa, kicsit zavart csillogásával találtam szemben magamat. Kellett egy perc, hogy felfogjam, Khaine az és tényleg belém vágott. Vissza kellett rázódnom a játék rendjébe, mielőtt az érzelmeim túlnőhettek volna rajtam. Minden erőmet bevetve próbáltam magam tartani, de amint szóra nyitottam volna a számat, nem jöttek ki szavak: – Ah… – Csupán ennyi tudott felszakadni belőlem, szinte várva, hogy jön a következő vágás, egy mélyebb, egy veszélyesebb.
Nem érkezett újabb égő fájdalom, csípős forró érzés. A nyakamra tapadt, éreztem, hogy a vérző felületet keresi az ajakival. Megremegtem, a csókokra, mintha a legkéjesebb érzés kerített volna hatalmában. Talán így volt, talán csak a megszokott ösztön dolgozott bennem, amivel a „munkámat” olyan jól végeztem. A testem azonnal megadta volna neki magát. Forróságot éreztem, ahogy karjaimon simított végig. Csak bámultam a szemébe, ahogy elhúzódott tőlem, figyeltem az ajkán vöröslő vért, ami az enyém volt. Hát ez tetszik neked, Khaine… – állapítottam meg némi keserűséggel, mintha érthetné csupán a gondolataim útján.
Különös módon nem futott át rajtam semmiféle rettegés, hiába fészkelte anyám a gondolataim közé magát. Tetszett, vonzott szórakoztatónak tűnt… mint valami új drog, amivel elűzhetem a kellemetlenséget az életemből. Menekülni akartam, szabadulni mindentől, ami gúzsba kötött. Ezért élveztem az alkoholt, a szereket, amiktől legalább egy-egy órára boldoggá válhattam.
– Várom a megváltást… – Leheltem az ajkai közé, amik finoman simultak az enyémekre.
Talán el is vigyorodtam az érzéki csók közben. Éreztem, hogy mennyire kíván, mert közelebb simult a testemhez. Simított és szorított a nyakamon, de nem álltam ellen, csak hagytam, hogy csókoljon tovább.
Szerettem volna néhány szót még odasúgni neki, nem is emlékeztem rá egy pillanattal később mi volt az, mert nem tudtam haszontalan gondolatokra, csábításra koncentrálni. Egyre kevesebb volt a levegő, egyre nehezebben találtam rá az ajkaira is. Homályossá vált a lakás körülöttünk, minden aprócska rezdülés elmosódott. Khaine barna szemei uralkodtak már, csak azt láttam, csak a hozzám érő bőrét és haját éreztem. Hördültem talán egyet, nem voltam benne biztos, mert a következő pillanatban a homályos foltok szép lassan feketévé válták.
Éreztem, ahogy magába ölel az a sötétség. Megnyugtató semmi volt, olyan amit sosem tapasztaltam. Álmomban is olyan képek gyötörtek, amiktől szabadulni akartam. S ez nem olyan volt, mint a részegség kusza élvehetősége, még ha abba a végtelen feketeségbe bele is szédültem.
Egy hangos lélegzetvétel. Ez szakadt ki belőlem, nagyjából azzal egy időben, hogy felnyíltak a szemeim. Csalódottan találtam magam újra a világban, pedig a pokol forróságát véltem érezni az arcomon és azt kívántam, bár igazam lett volna. Nem volt vége, minden súly szép lassan megmutatta, hogy még mindig ott ül a vállamon…
– Miért… – Nyöszörögtem, de még nem voltam egészen magamnál. Kellett egy pillanat, míg a tekintetem Khainre talált. – Miért nem…
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Pént. Okt. 05, 2018 3:12 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Nehéz a szépséget szavakba önteni, de talán nincs is rá szükség, egyszerűen érezni kell odabent azt a megmagyarázhatatlan varázst, mely számomra olyan, mintha egy hatalmas, ősi térkép sötét részeiből egy parányit feltárna előttem. Mindig, mikor egy ilyen csodát a vászonra öntöttem, úgy éreztem, hogy közelebb kerültem önmagamhoz, s talán erősebben hallottam a belső sötétség suttogását. Megmagyarázhatatlan, ősi nyelv ez, mely olyan mélyről ered, melyet ép ésszel még magam sem érthetek meg. Csak hagyom hát, hogy ússzak az árral, s ha megérzem, hogy a közelemben egy olyan ember van, akinek képes vagyok meglátni a ragyogását, akkor azért nagyon sokáig képes vagyok elmenni. Persze, nem mindenki engedi, hogy közelebb férkőzhessek hozzá. Ekkor jönnek a drasztikusabb eszközök. Hisz küzdelemmel nagyobb a dicsőség...
- Nem kell, hogy ismerjelek. Csak érezni akarom azt, ami ott van benned. - suttogom felé sejtelmesen. Múlt, jelen, jövő. Mit számít az már, s mit fog érni? Apró, materiális állomás mind ebben a kusza világban. Kedvenc étel, vágyott úti cél, vagy nagy szerelem? Számomra csak az számít, amit legbelül érezhetek. Talán ezért is ragaszkodok annyira ezekhez az emberekhez, hiszen megmozgatnak bennem valamit. Olyan, mintha azt a különös, mélyben gyökerező ürességet megtöltenék tartalommal, mely aztán elszivárog valahova elmém alvilági bugyraiba, hogy kikeljen belőle valami másik dimenzióbeli szörnyeteg, mely beszökve az én valóságomba a vásznon keresztül próbál üzenni.
- Az olyan alakok, mint én? Mit értesz ez alatt? Igazán érdekelne, hogy vélekedik rólam egy ilyen virágszál. - mosolygom felé, beszívva halk szavait. Nálam nem létezik olyan, hogy pozitív, negatív, hiszen minden relatív, s ki vagyok én, hogy az érzéseket egy mérlegre állítsam? Talán ezért is voltam képes érvényesülni egész életemben. Hiszen én nem hallottam meg a bírálásokat, ahogy a dicsőítő szavakat sem. Mindent csakis azért teszek, hogy feljebb juthassak, hogy híresebb legyek, s minél többen ismerjék meg a nevem. Ezáltal pedig nagyobb esélyem nyíljon megtalálni az ilyen különleges embereket is, mint Nelson. Önző lennék? Meglehet.
- Nekem ér. A kisugárzásod túlságosan is különleges ahhoz, hogy csak úgy átússzak felette. Olyan vagy számomra, mint egy apró, elrejtett drágakő egy hatalmas hegy belsejében. - pillantok felé elmerengve, ám színpadiasnak tűnő szavaim mélyén bizony az őszinteség ücsörög. Ha én állnék szemben saját magammal, valószínűleg bolondnak és hazugnak gondolnám magam, vagy egyszerűen csak egy lecsúszott drogosnak, aki szerek nélkül képtelen alkotni, s kezd már átesni a ló túloldalára. Számomra is megmagyarázhatatlanok ezek a hirtelen feltörő, sötétségből szőtt érzések, de képtelen vagyok őket félresöpörni, muszáj megragadnom egytől egyig. Nelsont is meg kell ragadnom. Meg kell fognom a lelkét... S ki kell tépnem a testéből...
- Ám ez lenne neked a boldogság? A "nincstelenség"? - mikor közelebb hajol, én nem húzom el a kezem, így a hűvös penge halkan fúródik bőrébe, s a lélek egy apró vércsepp formájában kiszökik nyakából.
~ Khaine, ne tedd... ~
A vöröslő nedű a másodperc töredéke alatt ég szemeimbe, s mintha a közepén levő sötétség kezdené felemészteni a sivatagi homokot. A levegőt mélyen beszívom, s ugyanilyen vontatott lassúsággal fújom ki. Tekintetem cikázik Nelson lélektükrei s az apró seb között. Most először valami furcsa zavar ül ki ábrázatomra.
~ Khaine, tedd meg... ~
A kés ekkor kiesik a kezemből, s erőtlenül hull le valahova a kanapé szélére. Ezen a ponton pedig megérzek egy törést valahol legbelül. A szívem akkorákat kezd dobbanni, hogy ha nem lennék biztos benne, hogy ez lehetetlen, akkor még odakint is lehetne hallani őrült zörgését.
~ Khaine, ne tedd!
A szavak elakadnak, s már csak mereven figyelem a kicsorduló, apró vérpatakot. Milyen gyönyörű, milyen csodálatos, milyen valóságos...
~ Khaine, tedd meg! Tedd meg! TEDD MEG!!! ~
A fejem úgy visszhangzik, mint egy kietlen barlang, s mikor a falakról visszapattanó szavak eggyé olvadnak, váratlanul ajkaim Nelson nyakára tapadnak, s érezheti, ahogy lecsókolom róla a vörösséget. Kábultan emelem el tőle az arcom, s ködös tekintetem ráemelem, miközben két kezem lassan csúszik felfelé a karján.
- Majd én megváltalak, s felszabadítalak a szenvedésed alól... - suttogom felé, s ha nem húzódik el, úgy érzékien és lassan hajolok hozzá közelebb, hogy ajkunk csókban forrjon össze. Szám szélén ott pihen a vére, mely egyre beljebb csordogál lelkem mélyére. Beteg gondolataim támadnak, sőt, még a nadrágomban is megmozdul valami, mikor ujjaim megállapodnak a nyakán. Közelebb simulok hozzá, de még mindig csókolom. Kezem szorítása egyre inkább erősödik, s ha nem tesz ellene semmit, úgy egyre szorosabbá válik.
~ Erősebben!!! ~
Újra mély sóhaj tör fel belőlem, s eddigre már egészen merevvé válok odalent... Ha még mindig nem ellenkezik, úgy viszont hamarosan ködössé válhat számára minden, s az utolsó, amit láthat, az az én arcom lehet, mielőtt ráborul a teljes sötétség. Természetesen nem ölöm meg.
~ Miért nem?! Pedig olyan élvezetes lenne... ~
Már tudom jól, hol kell szorítani s milyen erősen ahhoz, hogy valaki elájuljon... Mégis, el akarom hitetni vele, hogy tényleg ezek lesznek az utolsó pillanatai ebben az életben. Furcsa kielégülést érzek magamban, s bizony ez az az oldalam, amit nem engedhetek szabadon. Csak egy kicsit hagyhatom érvényesülni, hiszen tudom jól, hogy katasztrofális következményei lennének a tetteimnek. S hogy mi lesz, ha egyszer Nelson tényleg felébred újra? Adja az ég, hogy engem lásson újra, ne pedig azt, aki a tükörből vigyorog vissza rám...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Pént. Okt. 05, 2018 11:10 am
Khaine & Nelson

Khaine… hát nem erre a névre emlékeztem, de neki nem volt szükséges tudni erről. Cseppet sem zavart, ha meghatározóbbnak hitte magát, amilyen volt. Mindenki ilyen volt, akihez valaha közöm volt a „munkám” során. Szerették azt hinni, hogy kiemelkedők, hogy velük a legjobb a szex és mással még nem élveztem annyira. Hát Kevin-Khaine is hihette éppen ezt. Ez is csak egy olyan húzás volt, amivel a magam malmára hajthattam a vizet. Ám saját önzőségem sem foglalhatott le sokáig… gyanakodva bámultam a szemében csillogó furcsa kis fényt. Feltettem magamban a kérdést persze, hogy vajon, mit jelenthet ez, de legalább olyan megfejthetetlen volt, mint valami ősi képlet vagy talán én magam is.
– Én eddig is tudtam a nevedet. – Jelentettem be teljesen nyugodtan. Sötét, szinte fekete szemeimmel az ő halványabban ragyogó barnáit kutattam. Ha valaki tudott szemrebbenés nélkül hazudni az én voltam. Vajon átlát azon a sűrű függönyön, amin még Nicknek sem sikerült… pedig őt szerettem?
A tekintetemmel követtem minden mozdulatát, mintha akkor is a gyanús ragyogás magyarázatát kutattam volna a rezdüléseiben. Nem így volt, nem érdekelt annyira, hogy meg akarjam fejteni… még ha kicsit különösnek és vonzónak is tartottam. Nem is tudom miért beszéltem elveszettségről és a lélek teljes hiányáról. Talán azért, mert akkor nem kéne fájdalmat sem éreznem. Egy idilli kép volt, amit kifelé mutattam a világnak s amit úgy szerettem volna magamra húzni, mint egy hatalmas takarót, hogy védjen meg a hidegről. Khaine ujjai is – amik éppen az arcomat simogatták – a világ fagyosságát hordozták magukban. Lehunytam egy pillanatra a szememet, hogy beleborzongjak a simításba. Nem is fogtam fel, hogy ott vagyok a karjába, hogy a megragadva milyen könnyen vonta maga köré a tagjaimat… annyira belemerültem a belső sötétségbe, ami úgy lengte be elmém és szívem minden szegletét, hogy azt kívülről bárki megérezhette. Ezzel taszítottam el magamtól annyi és annyi embert… de már nem akartam, hogy újra fájjon. Inkább öleltem szorosan magamhoz az én kis feketeségemet, hogy tegyen még érzéketlenebbé, még veszélyesebbé…
– Nem ismersz… – Suttogtam az ajkainak, majd jött az az elcseszett csók.
Úgy elrontottam, úgy élveztem, beletéve minden szenvedélyt, ami bennem lakozott. Talán egy kicsit, mintha még mindig Nicknek szólt volna ez az egész… mintha valójában az ő ajkait érintették volna az enyémek. A testem egészen az övéhez simult, szorosan tartott. Szabadulni sem tudtam volna talán, nem tudom és nem is számított, mert egy pillanatra elveszítettem az önuralmamat… mintha azt sem tudtam volna, hogy hol vagyok. Csak Khaine illatát éreztem és az ő mosolyát láttam, miközben a csók nyoma még ott éget az ajkaimon.
– Ha akarnék sem tudnék pajzsot növeszteni. Az olyan alakok, mint te is gondolkodás nélkül zúzzák szét, mielőtt befejezhetném. – Ezt még mindig suttogtam.
Nem tudom miért, de féltem, hogy ő lesz a következő… ő lesz az, aki újra megragadja a szívemet és addig szorongatja, míg vérezni nem kezd. Csupán akkor engedné el és dobná félre, pont mint Ő. Talán egy halk kis sóhaj is elhagyta az ajkaimat, ahogy Nick hangja csendült fel valahol bennem. Minden porcikám beleborzongott… annyira, hogy nem figyeltem megint. A taszítást éreztem ugyan, de pont lehunytam a szememet, így magát a mozdulatot aligha vettem volna észre. Csak zuhantam, zuhantam és zuhantam a kanapéra. Talán nyekkentem is egyet, nem tudom. Próbáltam fel fogni mi történik.
Kattanás, hidegség megint… és Khaine sötét szemei. Azok pillantottak rám, furcsa csillogással. A hangja egy pillanatra egészen távolinak hatott. Egy ilyen lökés nem kéne, hogy meggyötörje a testet, nem kéne, hogy beleszédüljön az ember. Csakhogy az olyanok, mint én – akik egy konzerv levest esznek naponta – képesek erre. Éreztem, ahogy megremegnek a tagjaim és nem attól a hideg érzéstől. Tudtam, mi az: egy penge. Korábban nem tartottak ilyet a torkomhoz, de mégis, mintha ösztönösen tudtam volna, mi történik.
Nem féltem. Nem zaklatott fel. A halál az én szememben megoldás volt, egy kapu, ami mellett letehettem volna ezer meg ezer terhet. Hányszor gondoltam rá, hogy kivetem magam egy ablakon, vagy hogy borotválkozás közben véletlenül jó mélyen vágok a nyakamba… csakhogy ne érezzem, ne szenvedjek. De én mindig is gyáva voltam, sosem tettem volna meg, inkább hogy elnyomjam ezeket az érzéseket, belekergettem saját magam az élvezetek világába. Drogoztam, ittam, pénzt loptam és olyan dolgokra költöttem, amiket nem is engedhettem volna meg. Nem volt sok hasznom. Nem értem el semmit az életben, csalódást okoztam és még az anyámat sem tudtam megmenteni. Késő volt már jót tenni, késő volt levetkőzni a szomorúságot.
– Igen, boldogan. – Hosszan fújtam ki a levegőt. – Szerinted ér bármit is az én életem? Még nekem sem ér semmit… nem hogy bárki másnak…– Közelebb hajoltam, úgy hogy a penge egészen a nyakamba fúródhatott. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mintha fel akarnék készülni valami túl hosszú, túl fájdalmas út lezárására. Megérkeztem egy olyan pontra, ahol talán búcsút inthetek mindennek, ami velem történt. De szép is lett volna látni még az utolsó lélegzettel, ahogy a bánat utolsó szikrái is távol suhannak tőlem és nem találnak vissza újra és újra.
– A halál megváltás. Nem félek tőle, sőt ha kell a keblemre ölelem gondolkodás nélkül… – Suttogtam. – Tedd csak meg…
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Szept. 30, 2018 4:25 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

- Egy most már van. - mosolygok felé kissé őrült fanatizmussal, mely homokszín szemeimben is megcsillan. Ha valaki teljes egészében ismerne, most tudná, hogy a szavaim talán aggasztóak is lehetnek, hiszen én sosem szoktam hazudni, sem valakinek a kedvében járni úgy, hogy nincs belőle hasznom. Így tényleg komolyan gondolhatom a ragaszkodást úgy, hogy fél órája ismerem Őt? Igen... De még mennyire... Közben a kiürült poharakat a dohányzóasztalra rakom, s ahogy elhaladok az egyik polc előtt, onnan ekkor észrevétlenül eltűnik egy apró tárgy.
- Hacsak nem egy másik énemmel találkozol legközelebb is, akkor emlékezni fogok rád, Nelson. - vigyorodok el szélesen, emögött viszont lapul valami ördögi. Tudom jól, hiszen látom magam a tükörben, ahonnan nem mindig én nézek vissza. Tisztában vagyok vele, hogy a tudatom enyhén meghasadt, s ezen a résen valami furcsa sötétség szivárog fel onnan mélyről. Hiszem ugyanakkor, hogy ennek így kellett történnie. Hogy ez a mélyben rejtőző sötétség okkal jelent meg, okkal tört magának utat. Még akkor is, ha ez emberi életekbe került. Ki mondta egyáltalán, hogy az új világ csak a jókból és tisztességesekből fog állni? Az emberiségben mindig ott volt a gyarlóság és gonoszság. Talán pont ez kell ahhoz, hogy túléljük a hamarosan beköszöntő pusztulást...
- Az én nevem Khaine. Mint a bibliai testvérgyilkosnak. Ezen információ tudatában talán könnyebben jegyzed meg az én nevem a többiek mellett. - mindig is ironikusnak és talán groteszknek tartottam, hogy tudatában annak, hogy lett volna egy ikertestvérem, ezt a nevet adták nekem, úgy, hogy a hitvilágunk sem köthető ehhez az egész ostobasághoz. Én ugyanakkor sosem kérdeztem az okát, ők pedig nem firtatták.
- Így érzed hát? Hogy elveszett? Én segíthetek visszahozni... - ezen a ponton megragadom egyik karját, majd a derekam köré fonom, s a másikkal is ugyanezt teszem. Ajkai jólesően érintenek, ám a szívem még mindig ugyanolyan mélyeket dobban, ugyanabban a monoton, halk zakatolásban. Ez pedig bármennyire furcsa, nálam nagyon jót jelent. Vagy tán pont rosszat? Kérdés, honnan nézzük... Szorosan ölelem Őt, hogy magamba szívhassam illatát, érezhessem testének kis dombjait és völgyeit, s ez a szépség úgy megrészegít, hogy kissé ködös, nagyra nyílt szemekkel pillantok vissza rá.
- Ugyan, ugyan, ez butaság. - simítok végig homlokán, majd arcának élén, ujjaim pedig állán állapodnak meg. Tekintetem ajkaira vetül, s nem tölt el jó érzéssel, hogy ezeket a csodás vonásokat mennyien használták tényleg csupán egy tárgyként, ami a vágyaikat kielégítheti.
- Mégis ki volt az, aki ezt elhitette veled? - pillantok felé különös, békés nyugodtsággal, mintha valami próféta lennék, kinek zsigereiben vannak a nagy szavak. Próféta, meglehet. Csak éppen hamis és sötét.
- Mit gondolsz, mi irányítja ezt a testet? Ha így folytatod, hamarosan tényleg semmi sem fogja. Tudod, miért? Mert hagyod, hogy eltiporjanak. Hagyod, hogy eszközként kezeljenek, és ha történik valami pillanatnyi jó, te úgy sóvárogsz utána, mintha az lenne a világ minden boldogsága. Luxus tárgyak, pia, drog, szex? Tényleg azt hiszed, hogy ennyiből áll a világ? - biccentem oldalra a fejem még mindig egy halovány, sejtelmes mosollyal. Sokat tudok, amit Ő nem. Legalábbis, még nem...
Ajkai érzékien érintik az enyémet, s hagyom, hogy ő irányítson. Hagyom, hogy úgy mozduljon, ahogy csak akar, s úgy tűnik, hogy a szavaim nem pattantak vissza róla, hanem némelyiket elnyelte. Csak nem egy érzelmet látok? Újra elmosolyodom, de elhúzódok tőle. Kezem ismét arcát simítja, s ha esetleg ki akarna szabadulni az ölelésemből, azt bizony nem hagyom neki.
- Az elfojtás nagyon sok rossz dolgot eredményez. Lehet, hogy azt hiszed, hogy növesztesz ezzel magad köré egy erős pajzsot, ami megvéd mindentől s mindenkitől, de... Ez nem így van. - váratlanul taszítok egyet rajta erősen úgy, hogy a mögötte levő kanapéra essen, ám ha olyan ügyes, hogy mégsem sikerül lelöknöm, akkor felsőjét megragadva mellkasánál tolom lejjebb. Bárhogy is, oda fog kerülni a kanapéra, ez biztos... Ekkor pedig váratlanul letérdelek elé, s előhúzom a zsebemből azt az apró kis tárgyat, amit elrejtettem nemrég. Az éles, különös motívumokkal s a mindent látó szemmel díszített kés halkan kattan, s Nelson hamarosan érezheti nyakán a hűs pengét. Én azonban nem vagyok agresszív, ami még aggasztóbb lehet. Ugyanaz a furcsa mosoly, ugyanaz a nyugodtság, mégis hirtelen a kezemben tartom az életét.
- Mit érzel most? Ha ez lenne az utolsó pillanatod, boldogan távoznál? Reményekkel telve lépnél át a túlvilágra, úgy, hogy tudod, hogy megalapoztad a Halál utáni Életed? Van befejezetlen, lezáratlan dolgod, ami itt tartana? Nem tudhatod, hogy nem vágom el a nyakad. S ha hazudsz, amit úgyis észreveszek, hiszen eddig is alig volt őszinte szavad... Akkor bizony azonnal megöllek. Beszélj hát! - tolom kicsit közelebb hozzá a pengét, jelezve, hogy nem viccelek. Én sosem viccelek, ezért sem szabad bízni bennem. Nem csak bennem, de senkiben sem...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Szer. Szept. 26, 2018 8:31 am
Khaine & Nelson

Megmerevedtem a kérdéseitől. Éreztem, hogy a testem megremeg a gondolattól… ki akarna ragaszkodni hozzám? A szívemet egyszer odaadtam valakinek, szinte tálcán nyújtottam át, de aztán megijedtem. Féltem Nick keménységétől, hogy majd megtör és megváltoztat, ezért ellen akartam állni. Harcoltam ellene, mintha valami kötél lenne, ami a húsomba mar. Megpróbáltam úgy viselkedni, mintha nem tartanám többnek egy ügyfélnél és lényegében rá is segített erre. Sosem volt kedves, csak birtokolni akart, mint valami lenyűgöző dísztárgyat, elrejteni a világ elől, megfosztani a szabadságomtól.
Nem akartam rá gondolni, mert a fájdalom szinte össze akarta roppantani a szívemet. Keserűség áradt szét a testemben és nem tudtam legyűrni. Hiába próbáltam előkapni a gúnyos mosolyt, a beképzelt arckifejezést, egy pillanatra kiestem a szerepemből. Nem voltam több, mint a Nick által összezúzott valami, ami éppen csak megmenekült a markai közül. Ő is csak egy intőjel volt, hogy nem szabad ragaszkodnom senkihez és semmihez… mert csak fájdalmat okoz. Apám miatt vettem fel a pajzsot, amit előtte olyan könnyen leengedtem. Hát most remegő izmokkal, alig-alig kitartva próbáltam magam előtt tartani, remélve, hogy képes leszek megvédeni magam tőle.
– Sosem volt olyan ember, aki ragaszkodni akart hozzám… vagy én akartam volna hozzá… – Hazudtam. A torkom kiszáradt a szavak nyomán, ezért újra az ajkaimhoz emeltem a pezsgős poharat és egy nagyobb adagot kortyoltam az aranyszínben pompázó italból. Nem szerettem az ízét, volt benne valami túl édes és túl fanyar, a szénsav pedig, mintha csak végig marta volna számat.
Kevin sötét szemeibe néztem… reméltem, hogy legalább az abban csillogó lehetőségek elterelik a figyelmemet a romokban heverő életemről. Nem akartam apámra gondolni, nem akartam Nickre gondolni, mert tudtam mennyire egyformák. Mindkettő agresszívan ragaszkodott a „tulajdonához.” Apámnak én kellettem és anyám, hiába változott meg az élete Amerikában. Nick pedig ugyanazzal az erőszakossággal próbált felettem uralkodni. Képtelen voltam neki érzelmeket mutatni… képtelen voltam szerelmet adni neki. Azt akartam, hogy ne tudjon fölém kerekedni, nem akartam legyőzöttnek érezni magam. A szabadságomat meg kellett tartanom valamilyen módon és ő ezért gondolkodás nélkül tiport el. Nem értette meg, hogy én csak azért harcoltam, mert félek az érzésektől és főleg a fájdalomtól… ettől pedig még nagyobb kínokkal, de el kellett tőle szakadnom.
A következő kérdés szakított ki ebből a hullámvölgyből és mintha újra a hegycsúcson találtam volna magam. Mély levegőt kellett vennem, hogy visszazökkenjek, hogy megint azokat a lehetőségeket lássam a szemeiben csillogni, amiket korábban. Nem akartam Nickre gondolni vagy a fájdalomra, amit okozott. Én nem érdemlek kedvességet vagy éppen szerelmet.
– Nelson vagyok. – Válaszoltam egyszerűen és nem szakítottam el a tekintetem a sötét szemekről. – Remélem most már sikerül megjegyezni… – Tettem hozzá egy kicsit talán hisztis hangszínnel. Gyűlöltem, hogy ennyire zavar, amiért elfelejtett. Utáltam azt az érzést, amit kiváltott belőlem és talán szívem szerint egy újabb pofonra lendítettem volna karomat. Ám mielőtt ezért még átgondolhattam volna, megragadott, magához húzott. Ujjai a hajamba túrtak és csak ölelt. Nem értettem, mi történik. Éreztem, ahogy vadul pislogok.
Senki sem akart eddig lefesteni, lefényképezni… de azt hiszem megölelni sem. Utoljára anyám karjai között voltam így. Akkor visszaöleltem, az arcomat a sötét tincsei közé nyomtam és zokogtam… zokogtam, mert kirúgtak az egyetemről. Kértem, hogy bocsásson meg, amiért olyan rossz gyerek voltam. Hirtelen, mintha ugyanazok az érzések törtek volna fel belőle. A szemeimre könnyfátyol borult, kezeim viszont nem mozdultak. Rongybabaként hagytam magam közelebb vonni. Éreztem a testemen a szíve ritmusát, talán az enyém is felvette azt.
– Tudod… ez már valójában elveszett… – Suttogtam a fülébe. Ajkaim finoman érintették a bőrét, de most nem szántam érzékinek… csak érezni akartam az illatát, miközben beszélek, ezért hajoltam közelebb a nyakához, a hajához. Közben lehunytam a szememet, volt abban valami megnyugtató, ahogy ujjai melegségét éreztem a tincseim között.
A tekintetünk ismét találkozott. Nem akartam gyengének látszani, nem akartam, hogy azt lássa, amit több, mint tíz évvel ezelőtt apám látott bennem… hogy engem le lehet győzni, rángatni vagy megtörni. Nagyon is lehetett, de a pajzs nem engedte, hogy ezt mutassam. Olyan volt, mint egy különös erő, amit néha előkaphattam. Szedd már össze magad – parancsoltam volna magamra, de nem tudtam kinyitni hosszú percekig a számat.
– Nekem nincs lelkem. – Folytattam aztán a mondandómat. – Csak egy test vagyok, funkciókat, vágyakkal… semmi több…
Éreztem, hogy a hangom rekedt. Azt kívántam, bárcsak tényleg így lenne, bárcsak nem kéne éreznem az elmúlt évek iszonyatos fájdalmát, mert azok nagyon is felgyűltek… már-már hatalmas jéghegyként álltak lelkem aprócska szigetén, kiszorítva onnan, a vízbe lökve, ahol bármikor elragadhatott egy ár.
Odahajoltam hozzá. Ujjaimat most én fúrtam az ő hajába, hogy odavonjam magamhoz egy csókra. Szenvedélyesen akartam, szexin, hogy az ágyba csábítsam… mert ez volt a dolgom. Csakhogy elcsesztem. Rohadtul elcsesztem, mert hirtelen minden érzés, ami ott ült a lelkemben, abban az egy mozdulatban teljesedett ki. Gyengéd lettem.
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Szept. 23, 2018 12:58 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Számomra sem túl biztató a tény, hogy nem emlékszek erre a szépségre, hiszen egyre több ilyen eset fordul elő mostanság. Ki tudja, milyen világokat járok meg, ki tudja, hol járok s mit teszek... Eddig minden emlékem a sajátom volt, hiába álltam sokszor a túladagolás szélén. Akkor is minden pillanatot a magaménak tudhattam. Ám valami kezd kibillenni, valami furcsa változás száll a levegőben. Figyelmeztetés lenne tán? Egy intő jel, mely felett nem szabad elsiklanom? Tudom jól, hogy oka van az egésznek, de vajon mi lehet az? Mi történhetett? Mi fog történni? Sokszor talán túl sokat töprengek a világ nagy dolgain, de így legalább azt érzem, hogy ez nem a vég. Ez csupán egy állomás, s bizony itt kell tenni azért, hogy erről a helyről egy szebbre juthassunk.
- A szenvedély nem csak a most része. Legalább is az én világomban nem. - mély árnyalatú hangom rejtélyesen tör ki ajkaim barlangjából, és halovány félmosolyommal karöltve mintha csak egy lehetőséget úsztatna a fiú felé. Az én világom látszólag egy megérthetetlen, kusza örvény, melyből lehetetlenség kikeveredni, s már csak a széléhez közeledve képes magába szippantani, s örökre elnyelni. Mégis, ha jobban kitárjuk a szemünket, s hagyjuk, hogy fájjon a homok maró szele, képesek leszünk átlátni az egészen, s rájöhetünk, hogy bizony a kuszaság pont az, ami a rendszer magját képezi.
- Sokan gondolják, hogy egy pillangónak nincsenek érzései. Én viszont ha a szemedbe nézek, nagyon sok mindent látok. Nagyon sok mindent ott mélyen. Nagyon-nagyon mélyen... - emelem el ajkaimtól a poharat, s közelebb hajolok arcához, hogy lélektükreit közelebbről is megvizsgálhassam. Olyan különös varázsa van a tekintetének, mintha csak valami bűbájt akarna épp rám szórni. Sikerül, nagyon is sikerül, bár arcom egyáltalán nem rezdül. Nincsenek rajta zavart élek, sem bármi olyan, mely egy pillanatra is akár megrendíthetné a határozott külsőmet. Pedig semmit sem rejtek el, őszinte ember vagyok, s ha csak az előrejutásom nem szolgálja ennek az ellentétét, úgy ami a szívemen, az a számon.
- Ezért áll az emberiség a szakadék szélén. Mert tárgyakként kezelik egymást, míg a tárgyakat felmagasztalják, s emberi szintekre emelik. - hajolok végül távolabb. Lehet nem sejti, de én látom a lebiggyesztett ajkait. Figyelem minden kis rezdülését, szemének játékát, ajkainak finom mozgását. S minél többet látok belőle, annál inkább formálódik meg az elmémben is.
- Senki sem próbált még meg ragaszkodni hozzád? Nem úgy értem, hogy több menetre is befizet és visszatérő vendég... Hanem senki sem próbált még kiszakítani ebből az életből önzetlenül? - nem, én nem vagyok megváltó. A lelkem messze áll a jótól, s az életet is máshogy fogom fel, mint egy átlagos ember. Az én ragaszkodásom máshonnan ered, s a szimpátia, ami kialakul, az is rettentően összetett. Szeretem megragadni a különös sugallataimat, s szeretek utánuk járni, hiszen tudom, hogy véletlenek nincsenek. Oka van annak, hogy én valakit észreveszek... Lehet, hogy az én életemben, ám lehet, hogy az adott személyében. S ki vagyok én, hogy ellenkezek a világ rezgéseivel?
- Igen, téged... Hogy is szólíthatlak?[ - egy pillanatra elveszek a mosolyában, ami engem is mosolygásra késztet. Nem tudom, hogy ez őszinte volt, vagy sem, ám egy a biztos, a vonásai csak még szebbek lettek tőle. Mitől nem azok egyáltalán? A tálcát és a poharat közben lehelyezem az egyik pultra, majd mikor visszalépek, egyik kezem a vállára helyezem.
- Nem nézhetem végig, hogy csak úgy elvesszen ez mind a világ mocskában... - mutatok szívére, majd halántékára, s váratlanul magamhoz húzom. Egyik kezem hátára simítom, másikkal pedig hajába túrok bele, s úgy ölelem meg szorosan. Persze, ha ki akar szabadulni, akkor hagyni fogom, de ha rajtam múlik, akár órákat is így tudnék maradni mozdulatlanul...
- Azt még nem tudom, pontosan hogyan. Az a biztos, hogy a testednek és a lelkednek a vásznon van a helye. Ott, ahol halhatatlan lehet... - olyan nagy szavak ezek, hogy kénytelen vagyok őket egyenesen lélektükreinek intézni, így épp hogy csak eltolom magamtól, ha ő még nem húzódott volna el tőlem. Én nem kérem tőle, hogy értsen meg. Nem kérem, hogy változzon meg. Nem kérem, hogy igya a szavaim, s úgy cselekedjen, ahogy én akarom. Én nem akarom őt birtokolni. Hiszen hogyan is akarhatnék olyat birtokolni, aki... Eleve az enyém volt? Mikor először kinyitotta szemeit, már akkor elrendeltetett, hogy neki ma itt kell lennie nálam. Már akkor az enyém volt, hiába is van meg az esélye, hogy én még akkor nem is léteztem. Kár ezeken a szavakon lovagolni, ami egyszer megvagyon írva, az úgyis be fog következni...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Csüt. Szept. 20, 2018 10:30 am
Khaine & Nelson

Figyeltem azokat a sötét szemeket, ahogy végig mérnek, ahogy megbámulnak. Vajon miért nem ismert fel? Vajon miért nem emlékezett legalább az illatomra vagy a dacos pillantásomra? Ezen elmélkedtem, ahogy újra és újra találkozott a pillantásunk a nappaliban ácsorogva. Persze a kártyát megszereztem, kérdés sem volt, hogy esetleg nem sikerül… talán hülyeség volt mindezt az arcába dörgölnöm, mégis jó érzéssel töltött el a dolog. Olyan volt, mintha egy láthatatlan birkózásban én kerültem volna felülre, a földre nyomtam volna. Csakhogy sokáig nem maradhattam ott, ezért ismét mindent meg kellett tennem, hogy a karjait a padlóra szorítsam. Valójában úgy harcoltam ellene, mint annak idején Nick ellen. Csakhogy ő legyőzhetetlen volt, ez a pasi viszont annyira elvolt a kis világában, hogy egyetlen gondolat is könnyedén elterelhette a figyelmét rólam. Kevin is harcként látta a helyzetet? Nem tudom. Talán csak én küzdött, mint egy nevetséges bohóc, aki be akart bizonyítani valamit. Azt, hogy erős? Azt, hogy férfias? Azt, hogy vele nem lehet szórakozni? Ezt sem tudtam.
– Hogy mit tudok én? – kérdeztem vissza és elszakítottam a tekintetem egy pillanatra a sötét szemektől. Az aranyló pezsgőre néztem. Alapvetően gyűlöltem az ízét, mégis szívet melengetően szép ital volt. Hosszú percekig képes lettem volna az apró buborékokat bámulni a fényesre sikált pohár oldalán. – Én én vagyok és ezzel senki sem versenyezhet. – Megrántottam a vállamat, nem akartam neki magyarázkodni. Nem tetszettek ezek a mélyre ható gondolatok, én felszínes akartam lenni, bűnös és pénzéhes, ahogyan eddig is. Az, hogy költhettem magamra, hogy halmozhattam a nem létező vagyonomat, legalább ideig-óráig boldoggá tett.
– Csakhogy a szenvedély az a most része… és én annak élek – Megint megrántottam a vállamat, majd az ajkaimhoz emeltem a poharat, akárcsak ő. A pohár felett eközben is a szemeibe néztem. Azt akartam, hogy lássa azt a csillogást, amitől mások egyszerűen megbolondulnak, amitől mások egyszerűen nekem esnének.
Talán azért is ragadtam meg a kezét és húztam magamhoz, hogy elcsábítsam. Bár egyre biztosabb voltam benne, hogy valami betegebb vonzza, még ha az előző éjszaka nem is igazán mutatta meg. Túl sok szer lehetett a szervezetében vagy egyszerűen csak megjátszotta magát. Pontosan úgy, ahogy a magasztos szavait vette elő, amiket úgy gyűlöltem. Nem szerettem, ha valaki túlságosan nagy mélységekbe akar menni, a dugás dugás, az élet élet és úgy szar, ahogy van. Bennem is ott volt a sötétség, még sem emelkedtem költői magasságokba. Egyszerűen nem volt értelme. Azt akartam, hogy ez a hülye Kevin is csak vegye elő a férfias oldalát és essünk túl a dolgon, hátha végre hajlandó lenne azért is fizetni.
– Ha valaha ősz hajam lesz, akkor biztos… – Ridegen válaszoltam. Nem akartam ábrándozni öregségről. Pontosan tudtam, hogy eleget tettem az ellen, hogy valaha is elérjem azt a kort. Drogozok, iszok, mindenkivel összefekszem. Jó, ha még tíz évem van ebben az életben és azt úgy szeretném élni, ahogy jól esik. Ha meg akarok venni egy értékes órát, egy márkás ruhát, hát meg is szerzem rá a pénzt. Más lehetőségem úgysincs, hogy boldog legyek. Azok legalább pillanatnyi örömöt képesek okozni. Azok legalább egy rövidke időre megmelengetik a szívemet… nem úgy, mint az emberek, akik körbe vesznek. Olyan, mintha mindegyik egy aprócska szöveg nyomnának a lelkembe, szinte azt akarva, hogy vérezzen ki. Ezért vagyok rideg, ezért vagyok érzéketlen és keserű. Szükségem volt a pajzsomra. Olyanra, ami megvédett Kevin barna szemeitől vagy Nick finom illatától.
Elhúzta a kezét és végig simított a szakállán, én pedig kissé gyermekein biccentettem oldalra a fejemet. Talán ettől még fiatalabbnak néztem ki. Sokan néztek fiúnak, fiatalnak, akinek még messze az öregkor. Valószínűleg nem volt több egyszerű génjátéknál az egész. Anyám ázsiai vére tett fiatalossá és az, hogy sosem tudtam igazán felnőni. A kapzsiság, apám állandó felbukkanása, mintha elvágta volna az életem fonalát valahol a főiskola első évében. Akkor már tudtam, hogy sosem viszem semmire… mégis gazdag akartam lenni, olyan tárgyakat akartam birtokolni, amiket alapvetően nem szerezhettem volna meg.
– Nem gondolkodom. – Suttogva siklott ki az ajkaimon ez a mondat. Igen, megpróbáltam nem gondolkodni, talán ez tartott még életben. Sok gyenge pillanatom lehetett volna, hogyha azon elmélkedek, miket műveltem. Nem egy olyan dolog is volt, amire nem voltam büszke és ami hosszú ideig fájt valahol mélyen. Csakhogy én rádobtam egy képzeletbeli takarót, hogy elfedjem. Csak azokra emlékszem, akik rám erőszakolták magukat… Így folytattam volna, de nem éreztem jelentőségét annak, hogy egy olyan, mint én rimánkodjon emiatt. Ami megtörtént, megtörtént, én vállaltam ezt az életet, hát úgy kell elviselnem, ahogy rám osztotta azt a sors.
– Mindenkire emlékszem. – Hazudtam inkább, az jobban tetszett, mint a valóság. Talán csak lebigyesztett ajkaim, egy pillanatra lesütött szemem árulta el, hogy ennél sokkal kegyetlenebb igazságok vannak. – Az ember nehezen felejti el azokat, akik úgy bánnak vele, mintha tárgy volna… – Nem tudom miért bukott ki mégis belőlem. De talán elég halk volt ahhoz, hogy ne hallja meg.
Felém nyújtott egy tál kaviárt és egyéb olyan ételt, amit nem ehettem volna mindennap. Máskor örömmel vettem volna belőle, most viszont, abban a keserű pillanatban hányinger keltőnek tűnt. Ezért nemet intettem.
– Lefesteni? Engem? – kérdeztem vissza. Némi meglepettség csengett a hangomban, amit próbáltam elfedni azzal, hogy egy nagyot kortyoltam a pezsgőből. Persze csábító volt, hogy ezért pénzt ajánlott.
Megint egészen közel léptem hozzá. A tenyerem a mellkasára fektettem és valamiért elnevettem magam. Nem voltam modellnek való, nem volt bennem semmiféle festői szépség. Csak egy ember voltam a hatalmas tömegből, ezért is lepett meg annyira a kijelentés talán. Hiszen mindenki csak egy átkozott tárgynak látott? Talán Kevin szemében sem lennék más, mint egy átkozott bútordarab, amit egy csendélet közepére helyezne.
– És hogyan akarsz lefesteni? – kérdeztem. Őszintén érdekelt a dolog.
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Kedd Szept. 18, 2018 5:22 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Nehéz szavakba öntenem, hogy mit keresek az emberekben, vagy éppen mi az, amit meglátok, s számomra kiemeli az adott szépséget a tömegből. Néha eltöprengek ezeken az embereken, ám mindig rá kell jönnöm, hogy hasonlóságot aligha tudnék mondani. Kémia? Belső sugallat? Személyiség? Lehet egyáltalán mértéket adni az igazi, nagy betűs Szépségnek? Aligha... Az, hogy ez a csodás éjjeli pillangó így lángra lobbantja elmém sötét bugyrait, s végre világosságot hoz ezekre a helyekre, számomra sokkal többet jelent egy bankkártyánál, vagy bármi másnál. Egy ilyen érzésért a végletekig képes vagyok elmenni, hogy a magaménak tudhassam, és megörökítsem a magam módján. Shaleema volt erre az első, tökéletes példa. Oly' ártatlan volt, oly' békés, oly' egyedi. Az Ő vére indított el mindent, mely végigfolyt lelkem sötét folyosóin, koszos és elhagyatott alagutakon át, hogy a mélyen eltemetett ősi sír elfeledett szörnyetegét felébressze. Ő pedig akkor kiszabadult... Sokszor érzem nyughatatlan bolyongását, s veszedelmes karmait, ahogy belülről cincálnak, ahogy ordít a húsért és vérért, de mindig tudom, hogy ha megkapja, akkor valami olyan szintű csodát ad cserébe, melyért nem kár az áldozat...
- Honnan árad ez a hatalmas magabiztosság? Miből merítesz? Mit tudsz, ami téged annyira kiemelne a többiek közül? - ha csak a felszínes szavakat nézzük, még akár gúnyosan is hangozhatnak kérdéseim. Ám a gomolygó, baljós sivatagot idéző szemeimben rejlő csillogás teljesen másra utal. Tán csak valami magyarázatot várnék a csodálatomra, valami olyat, amivel ő maga is tisztában van. Olyan ez az egész, mintha egy végtelenségig nyúló ködtengerben tapogatóznék, s néha megérintenék valami istenit, amit nem akarok ereszteni, mégsem vagyok képes meglátni konkrét valóját.
- A most... Oly sok mindenki próbál a mostban élni, és a pillanatnyi materiális örömökre koncentrálni, míg közben elsiklanak a magasabb rendű élvezetek felett. Rossz tanítás az élj a mának, az élj a mostnak. - emelem ajkaimhoz én is a poharat, s egy apró kortyot legurítok a torkomon. Biztosan bolondnak nézhet ez a fiú, hogy én ilyesfajta beszélgetésbe bonyolódom, s nem csak üres fejjel követelem tőle a testi gyönyöröket. Én kicsit összetettebb vagyok, mint egy átlagos férfi, s engem nem elégít ki a pillanatnyi, múlandó testi öröm. Az én vágyott élvezetem sokkal mélyebbre nyúlik, mint azt bárki gondolná...
Hagyom, hogy vezesse a kezem, hogy finom bőre tenyerem alá simuljon, s egy halk sóhaj ugyan elhagyja ajkaim, mégis a tekintetemben ott ül valami megtörhetetlen határozottság. Valami olyan, mely nem fogja engedni, hogy a földi vágyaim átvegyék az uralmat a lelkem felett. Az én kezemben a gyeplő, de hagyom, hogy kicsit kiélvezze az uralmat. Amíg még teheti...
- És ha én azt mondom, hogy őszbe borult hajjal, s finom ráncokkal is ugyanolyan vonzónak találnálak? - a fiatalság egy múlandó állapot, mégis a csodálatom legtöbb tárgya fiatal volt. Már pedig azért, mert idős korra az emberek elvesztik erejüket, jellemüket, s a lemondás rengeteg mindent kiöl belőlük. Ezért kell a jellemeket a csúcson megragadni, hiszen onnan már csak lefelé vezet az út.
- Szomorú, hogy még mindig nem emlékszek rád. - húzom el végül a kezem, s szakállamon simítok végig elgondolkozva. Újból végigmérem, s egy halovány, sejtelmes mosoly kúszik fel arcomra.
- Mondd csak, te mindenkire emlékszel, akinek örömet okoztál? Hogy viseli el a lelked a kényszerített élvezeteket? Mindig is érdekelt, hogy gondolkodik egy pillangó. - sétálok oda lassan az egyik tálcához, melyen kaviár, s pár igazán luxus étel pihen. Felemelem azt, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megkínálom a fiút. Igen, számomra olyan, mint Ő lenne az est fővendége.
- Le akarlak festeni. - közlöm hirtelen jött váratlansággal, mikor lehelyezem a tálcát a dohányzó asztalra, s újabbat kortyolok a pezsgőből. Ezt már az első pillanatban tudtam, mikor megláttam az ajtóban, de mégis bele kell látnom mélyen a lelkébe, hogy megformálhassam a vásznon. Hiszen nem testet, én a lelket festem.
- Ezért pedig bármennyit fizetnék. - talán nem mindennap kap olyan ajánlatot, ahol nem használati tárgyként akarják kezelni. Ám én nem viccelek. Komoly, ám talán némi balsejtelmet sugalló tekintetem sziklaként állapodik meg rajta, mikor újból megállok előtte. Ez a kisugárzás... Egyszerűen megbabonáz, s olyan, mintha megvetné magát bennem, halkan kántálva a szörnyeteget újból felébreszteni vágyó szavakat... Sokan mondják, hogy veszélyes vagyok. Hogy jobb barátságban lenni velem, mint az ellenségek közt látni. Pedig senki sem tudja konkrétan a történetem, hogy milyen múlt áll mögöttem, s hogy mire vagyok képes azért, hogy megragadjam a szépséget. Mégis, a tekintetem rejtekében ott pihen az a valami, az a különös feketeség, mely nem hagyja nyugodni az embereket...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Szept. 16, 2018 9:05 am
Khaine & Nelson

Izgalmas a pokol, mi? Mordultam is talán egyet magamban, ahogy ujjaim vadul turkáltak a zsebeiben. Nem érdekelt mi van benne, gond nélkül elveszek tőle bármit és közben az arcába is vigyorgok, ha kell. Nem ő az első, akit kirabolnék, csak éppen az első, akivel dühből tenném ezt. Gyűlöltem, ha jelentéktelennek, egy gyenge kis semminek titulálnak. Azt akartam, hogy emlékezzen rám, hogy soha többé ne merészeljen elfelejteni. Nelson Wang ugyanis emlékezetes és feledhetetlen.
Hozzásimultam, miközben a zsebeit kutattam át. Éreztem, ahogy a tincseim borzolódnak, amint kicsit a nyakához simulnak. A szakálla egy kicsit hozzá tapadt a hajszálaimhoz, talán össze is gabalyodtak egy pillanatra. Utáltam érezni az illatát, utáltam érezni a parfüm és valami más alatt megbújó kis aromát. Ezt éreztem akkor is, mikor alatta feküdtem egy éjszakával korábban. Közben ujjaim egy öngyújtót meg valami dobozkát tapintottak ki. Először az öngyújtót néztem meg, tetszett az aranyozott felületen keleties minták díszelegtek. Azonnal a zsebembe vágtam, a másik dolgot nem néztem meg, helyette csak egy újabb zsebbe süllyesztettem a kezemet. Hát ott volt az én „emberem.” Egészen pontosan egy platina kártya.
– Honnan tudtad, hogy pont erre vágytam? – A képébe akartam vigyorogni, helyette viszont megint csak egy vicsorgásra futotta.
Beleborzongtam, ahogy sötét szemeibe pillantottam. Volt ebben a fickóban valami megmagyarázhatatlanul furcsa… ami alapvetően nem érdekelt volna. Megpróbáltam nem törődni vele, egyszerűen csak eltettem a kártyát, mintha semmi más nem foglalkoztatni a pénzen kívül. Ez a viselkedés volt az én menedékem, egy pajzs, ami nem hagyta, hogy újra megsérüljek. Nicknek engedtem párszor, hogy előcsalja gyengéd oldalamat, de akkor fájt a legjobban, mikor érzéketlenül viselkedett… még ha abba is szerettem bele. Különös érzés egyszerre rajongni és félni valamitől. Hiszen az a ridegség adott olyan férfias kisugárzást neki, amit az apámon is annyiszor láttam… de közben attól tartottam, hogy emiatt lök el magától. Talán így is volt. Nem dőlt be a játékoknak, nem akart féltékeny lenni, egyszerűen kiadta az utamat, mert nem úgy viselkedtem, ahogyan azt ő elvárta.
Arra kaptam fel a fejem, hogy „s ha kilépsz innen, úgyis zárolni fogom egy percen belül.” Nem ért különösebben meglepetésként ez a kijelentés. Egyszerűen csak annyira átadtam magam annak a fájdalmas gondolatsornak, hogy kellett valami, ami magamhoz térít… ami megint felszínre rángatja az erős Nelsont. Hát ez a mondat éppenséggel nem volt olyan, de elég volt ahhoz, hogy legalább rá figyeljek és ne a borzalmas emlékekre. Tudtam, hogy napokat kesereghetek, ha Nick megint meg is keres nem leszek neki több egy tárgynál, amit birtokolni akar. Furcsa, más férfiaknál nem zavart ez. Hiszen ebben éltem, de Nicktől mintha ösztönösen többet vártam volna.
A csuklómra bámultam, amit éppen akkor kapott el és erősen szorított. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen erőkifejtésre képes. Egy gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra, ahogy tekintetem végig futott az ujjain, a mellkasán és végül a szemén állapodott meg. Most nem hagytam, hogy a belőre áradó furcsa érzés uralkodni kezdjen rajtam és megint el kelljen fordítanom az arcomat. Én ugyanis nem adom fel. Ezt a játszmát is nekem kellett megnyerni.
– Tisztázzuk le a dolgokat akkor… – Jelentettem ki némi dühvel, mikor a monológ után elengedett. A dohányzó asztalhoz sétált egy üveg pezsgővel bajlódott. – Először is, ez a kártya a tegnap estéért fizetség. Ha akarsz még valamit, akkor gondolom egyértelmű, hogy ennél egy kicsit többet kéne adnod. Mert lehet, hogy ebből több luxus kurvát kifizetsz, de engem nem. Ez a test többet ér ezer ribancnál is…
Ó igen, az egoizmus. Úgy tört felszínre, mintha addig egy tenger mélyén pihent volna és most hirtelen levegőért kell kapnia. Egy kicsit el is vigyorodtam, ahogy felém nyújtotta a pezsgőt. Nem válaszoltam neki a szivaros kérdésre, csak a zsebembe csúsztattam a kis dobozt, jelezve, hogy ezért egy kicsit komolyabban kell megdolgoznia. A poharat finoman az ajkaimhoz emeltem. A lehető legérzékibben kortyoltam belőle. Talán csak a szemeimben maradt ott ugyanaz a dühös csillogás. Még mindig sértett voltam, amiért elfelejtett.
– Nem tök mindegy mi lesz belőlem? Lehet, hogy meg sem érem azokat a ráncokat… – Nyeltem egyet. – A most számít és most még nem vagyok összeaszott vénember…
Megint nyelnem kellett. Mert ott volt bennem az a keserű kis gondolat, hogy: „de megcsömörlött nagyon is.” Ezt nem mondtam ki, nem akartam beavatni a belső vívódásomba. Jobban szerettem, ha csak egy testként kezelnek, aki nem tud gondolkodni. Sosem voltam túl okos, nem is igazán vágytam rá. Csak a pénz érdekelt és az élvezetek. Utóbbiból pedig egyre kevesebb jutott New York óta.
Megfogtam a kezét és az arcomhoz húztam. Úgy mozdítottam, hogy az ujjai a szemem alatt, az arcomon és a nyakamon simítsanak végig. Aztán az ingem alán toltam a meleg tenyerét.
– Érezd, milyen sima? Most kell kiélvezni, míg nem ráncos és aszott… – suttogtam. Részemről nem volt ez több játéknál, de neki talán szüksége volt ezekre a fennkölt cseppet sem érdekes gondolatokra. Ezért hát megadtam neki.


leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Csüt. Szept. 13, 2018 8:10 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Nehéz nem észrevenni ezt a temérdek érzelmet a fiú arcán. Ahogy figyelem őt, egyre különösebb mosoly telepedik arcomra, s mintha csak valamit forgatnék a fejemben, úgy vésem jól az eszembe a kis pisze orrát, a sápadtas bőrét, az igazán remek frizurát, az alacsony termetét, a mesés öltözékét... Egyszerűen mindent, s ez annyira megdobogtatja a szívem, hogy mire bezárul mögötte az ajtó, már teljesen elfelejtem az utóbbi vendégsereget, akik közül talán a kis franci homokos művészben volt valami érdekes, de ez is kimerült abban a művészetben, amit a szájával volt képes csinálni. Valójában ez az egész összejövetel érdekből történt, s a végére már eléggé untam azt a sok bájcsevejt, s az üres és hamis gondolatokat, melyeket kénytelen voltam széles mosollyal fogadni. Mit sem értenek ezek a művészethez... Felszínes senkiházi az összes, akik lehet, hogy különcnek tartják magukat a kreativitásuk végett, mégis a társadalom e rétegéből aligha emelkednének ki. Ellenben velem. Amit én képviselek, az a léleknek egy egészen más oldalát vetíti le kicsiny világunkra, melyet ugyanakkor néha rettentően nehéz megragadni. Sokszor nem elég csupán kábulatba esni egy kis portól, hiszen szükség van illatokra, képekre, érintésekre, látványra, hogy újabb kapukat nyithassak meg. Ha pedig meglátom egy ilyen kapu kulcsát, mely oly' ritka, mint a fehér holló, akkor arra képes vagyok teljes mértékben ráfüggeni, s a végletekig menni, hogy megszerezzem magamnak. Ez a ferde szemű fiú pedig... Olyan különleges! Megmagyarázhatatlan lángolást érzek magamban, amióta csak megpillantottam az ajtóban. S minek is türtőztetném magam? Az nem az én szokásom.
Mikor közelebb lép hozzám, én ugyanolyan biztosan állok előtte, mint eddig, sőt, mikor lendül a keze, akkor sem húzódok el tőle. Még csak nem is nevezném fájdalomnak, mely tompul apró borostáimon, s szökik tovább arccsontom felé, hogy aztán végleg eltűnjön valahol egyik fogam mélyén.
- Hmm... - titokzatos mosolyom újra felé függesztem, ám tekintetem mélyén mintha valami gyilkos csillogás bukkanna fel. Lágyan érintem meg arcom, óvatosan végigsimítok rajta, majd egy halk sóhajjal végül leteszem a kezem.
- Miért gondolod, hogy bármit is el akarok érni a szavaimmal? Honnan veszed, hogy nem teljesen őszintén mondom őket? - agresszivitás. Egy újabb érzelem, mely mintha csupán a jéghegy csúcsa lenne. Ámulva figyelem, ahogy kikel magából, sőt, vonásaim közé némi elismerő él is beköltözik.
- A Pokol úgyis izgalmasabb. Hmm... - az üvöltése színt visz a nappaliba, s édesen szökik be a konyha minden szegletébe. Mintha csak látnám a betűk színét, melyek ajkain át suhannak kifelé, ahogy megtapadnak minden tárgyon, ahogy ellepik a bőröm... Bárcsak ne hagyná abba!
- Én lennék a legboldogabb ember, ha megkeserítenéd az életem. - mondom felé ábrándosan, majd megadóan széttárom a karjaim. Lehet, hogy kuszának tűnnek a szavaim, mégis számomra nagyon fontos a jelentésük. Hiszen nekem semmi sem számít. Ha megkeserítené az életem, az azt jelenté, hogy valami számomra fontos tárgy, érzés, vagy éppen színvonal csorbulna. Itt a "fontos" szócskán van a hangsúly. Jelenleg az életem is annyit jelent, mint egy magányos homokszem a szélben. Nem félem a nincstelenséget, nem félem a magányt, ahogy a halál árnyékának völgyébe is már hazajárok. Ez lenne a szabadság? Létezhet egyáltalán tökéletes szabadság? Aligha. Az már az egyensúly felbomlását jelentené.
- Szórakozni? Én? Ugyan. Ha nekem valami kell, akkor azt elveszem. Szerinted nem tudnálak megfizetni? Vagy ne tépnék le azonnal mindent rólad, ha akarnám? - súgom a levegőbe, mikor kutakodni kezd a zsebeimben. Az egyikben találhat egy aranyozott szegélyű, egyiptomi motívumokkal tarkított öngyújtót, melynek a lángja a megszokottal eltérően feketén ég. Igazán különleges darab, s nagyon sokat ér. Vigye hát! Egy másikban rábukkanhat egy kis doboz szivarra, melyet még hazulról hoztam ajándékba. Oly' fűszeres és mesés az illata, hogy még szívem sem volt elszívni belőle akár egy szálat is, inkább csak csodáltam a dobozon keresztül. Egy harmadik zsebemben pedig megütheti a főnyereményt egy Platina kártya képében. A vendégsereg előtt még felszívtam egy csíkot, mielőtt elmegy a reggeli hatása, így az azóta is ott búslakodik a zsebemben, hiszen általában mindig egy kártyával készítek tökéletes csíkot.
- Kód nélkül használhatatlan, és ha kilépsz innen, úgyis zárolni fogom egy percen belül. - pillantok felé sejtelmesen, mintha csak szemeimmel azt a szócskát lökném felé, hogy "de"... A zsebeim közben kiürülnek, maximum még a gyűrűim és a nyakláncom értékes, de azokat már nem lesz olyan egyszerű megszerezni.
- Mit tennél meg ezért a kártyáért? Amit amúgy szívesen odaadok, csak hogy boldoggá tegyelek... - lépek hozzá közelebb, majd váratlanul megragadom egyik csuklóját, s erősen megszorítom.
- Ám jól vigyázz, ha nem találod ki, mit szeretnék, sajnos meg kell tartanom a kártyát. Amin nem mellesleg az ezerszerese pihen annak, amit követelsz tőlem. Temérdek luxus kurva várja, hogy az ágyamba vigyem őket, mégis kész vagyok az összeset neked adni. Hmm... - pillantok rajta végig újra, de nem kifejezetten méregetve őt, inkább valami szokatlan csodálattal. Végül egyszerűen csak odébb sétálok, s a dohányzóasztalon levő pezsgőt megbontom, majd két üvegpohárba löttyintek a minőségi itókából.
- Nem kínálnál meg a szivaromból? - mosolygok felé enyhe gúnnyal, majd visszalépek, s felé nyújtom a poharat.
- Olyan sok harag rejtőzik a szép arcod mögött. Tudtad, hogy egy idő után ezek halovány ráncokká alakulnak? S mire feleszmélsz, már egy megcsömörlött öregember vagy, ki elfelejtette élvezni az életet. - olyan könnyedtségel ejtem ezt ki, mintha tökéletes ismerője lennék az emberi vonásoknak. Talán mert így is van? Benne mégis olyan sok új elemet fedezek fel, hogy képtelen vagyok hagyni, hogy csak úgy elsétáljon.
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Kedd Szept. 11, 2018 1:26 pm
Khaine & Nelson

Ugyanaz az illat cirógatott végig az orromon, amit magam mögött hagytam alig néhány órával korábban. Nem is tudom, hogy valódi aroma volt-e, mindenesetre egy olyan érzés, ami akkor az utamra engedett, most viszont szinte üdvözölt. A tekintetem egy pillanatra találkozott a kifelé masírozó tömeg tagjai között azzal a fickóéval, aki az ágyába rendelt azon a napon. Egy pillanatra beleborzongtam a sötét, szinte feketének ható szempár csillogásába… legutóbb fel sem tűnt, hogy ennyire átható a tekintete. Nyeltem egyet és inkább az embereket mértem végig, akik éppen a lépcső felé tartottak. A legtöbbnek csak a tarkóját kaptam el vagy éppen a profilját, ahogy a mellettük állóhoz beszéltek. Voltak közöttük komolyabb alakok, egy ilyen mellett tipegett egy aranyszín hajkoronás nőcske. Aztán akadt még szőke szépfiú, sötét bőrű adonisz, idősebb hölgy… talán csak az volt bennük közös, hogy rohadtul ki volt rittyentve mindegyik.
Csupán akkor szólaltam meg újra, mikor eljutott a tudatomig az a hülye kérdés: „Te az égből pottyantál ide?” Nem, csak innen a sarokról… hú, de hozzá vágtam volna ezeket a szavakat, ehelyett mégis a szexibb oldalamat vettem elő, egyszerűen az orra alá dörgölve a tény, hogy fizetni fog. Ha mást nem, akkor bemegyek az átkozott lakásába és felkapom a legértékesebb cuccot. Nem vagyok szívbajos… elvégre magától engedett be.
– Kösz… – vettem oda egy cseppet sem kedvesen a szavakat és elindultam befelé.
Ugyanaz a nappali volt, de még a vendégsereg nyomai ellenére is rendezettebb volt, mint legutóbb. Bár a konyhapulton sorakozott néhány használt, rúzsfoltos pohár – már amennyire a rossz szemeimmel ki tudtam venni –, de ez sem törte meg a tisztaságot. Igaz, meglehetősen sötétben érkeztem ide, nem égett minden villany és mikor távoztam is vaksötétben tapogatóztam kifelé.
Ahogy egy halk kattanással bezáródott mögöttem az ajtó, Kevin… vagy Karl felé fordultam. Megpróbáltam alaposan végig mérni őt, hátha arról majd beugrik a valódi neve. A legutóbb elmondta, rengeteg más mellett… de annyira be volt tépve, hogy csak a fele volt érthető és az sem érdekelt különösebben. Egyszerűen csak áradt belőle a pénzszag, nekem pedig éppenséggel arra volt szükségem. Hát gondoltam kölcsönösen jót tehetünk egymással, ilyen testet még egyet úgysem kapna meg, ha alig áll meg a lábán és alig találja meg a megfelelő szavakat, ha beszédre kerül a sor.
Éreztem, hogy közelebb lép hozzám. Ugyan rá nem néztem, de az alkohol, kaja és gondolom valami drága parfümön kívül, megéreztem a saját illatát. Azt, ami úgy körbeölelt a közös éjszakánkon. Mindig ez volt az, amit a partnereimből igyekeztem magamba szívni. A legtöbbjük jó illatú volt… de az a pénzeszsák, aki miatt Kevint itt hagytam bűzlött. Aztán, mikor már pihenésre vágytam, újra és újra rám mászott és mint egy hatalmas út henger maga alá préselt. Hörögve kapkodtam az átkozott levegőt, miközben a fejemet a párnába nyomta… de csak akkor engedett el, mikor már majdnem elájultam. Tudtam, hogy direkt csinálja… már csak abból is, hogy háromszor annyi pénzt dugott a zsebembe, mint kértem. A maradékot meg persze elvettem magamtól… megérdemeltem egy olyan borzalmas együtt lét után. Még mindig éreztem magamon a bűzét és a nagy kezei érintését. Sőt egy ilyen után Kevin pénzét is megérdemeltem volna és ezt immáron nem csak egy szexi pillantással, de szavakkal is az orra alá dörgöltem.
Először összevissza beszélt, aztán a derekamon találtam a kezét. Szerettem volna figyelmeztetni, hogy ezért is fizetnie kell, de mielőtt megtehettem volna, az ujjai az államra szorítottak, az ajkai pedig csókoltak. Esélyem sem volt elhúzódni és bár ficánkoltam a karjai között, lényegében azt tehetett, amit akart. Amikor elengedett tettem hátra egy lépést és idegesen töröltem végig a számon, mintha fertőzéstől tartanék. Valójában egy ösztönös mozdulat volt az egész, ami hirtelen megállt a levegőben. Úgy álltam ott egyetlen lélegzetvételnyi ideig, mint aki jéggé dermedt. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy: Hogy merészel nem emlékezni rám? Mit képzel magáról?
– Ne nyalj nekem segget, te rohadék! – Emeltem fel a hangomat. Hiszen „ilyen jelenségnek” titulált, még is elfelejtett. Most én léptem hozzá közelebb és olyan pofont kevertem le neki, ami azt a csodás, nagyon drámai hajkoronáját is összeborzolhatta… reméltem, hogy nem próbálja meg kivédeni vagy oldalra lépni. Gyűlöltem, ha megaláznak és ilyenkor úgy tört ki a bennem tomboló agresszió, mintha az minden falat képes lett volna lerombolni körülöttem. Valójában gyenge voltam. Nyitott tenyérrel ütöttem, ahogyan azt a nők szokták.
– Hát akkor most elmondom, hogy rohadtul nem az égből pottyantam, hanem most másztam fel a pokolba vezető létrán és gondolkodás nélkül megkeserítem az életed, ha nem fizetsz. – Még mindig üvöltve beszéltem. Mindkét kezemmel beletúrtam a zsebeibe. A zakót és a nadrágot is átkutattam, hátha találok valami értékeset. – Velem nem szórakozhatsz… – Vicsorogtam az arcába.


leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Hétf. Szept. 10, 2018 7:54 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Szörnyű fejfájás hasítja ketté kellemes álmaim, mely kellemetlen lüktetéssel hoz vissza a valóságba. Épp az Arab-sivatag komor kőszikláin lebegek súlytalanul, mintha megszűnt volna a gravitáció, s ahogy szökellek egyre feljebb a csúcs felé, úgy kezdek minél jobban közeledni a Naphoz. A legfelső kőtömbről elrugaszkodom végül, a kezem a Nap felé emelem, mintha csak meg akarnám érinteni, azonban hirtelen minden köddé válik, az aranyló sugarak feketévé változnak, s úgy tapadnak bőrömre, mint valami gusztustalan fertő, mely szép lassan eszi meg a karom, s arcomba mászva kebelezi be egész testem. Kinyitva szemeim meg sem tudnám mondani, hány perc telik el azzal, hogy kitisztuljon a kép, s rájöjjek, hogy a konyhám padlóján fekszek, arccal a hűs kőre tapadva. Nagy nehezen kapaszkodok meg az egyik alsó szekrényajtóban, melynek segítségével két lábra erőszakolom magam, ám ahogy lépek kettőt előre, remegő térdeim megadják magukat, s úgy terülök el a két kis lépcsőfok után, mint gyenge, őszi falevél a hideg földön. Fogaim ekkor pedig erősen koccannak össze, mintha csak fáznék, ám homlokomon pillanatokon belül apró verejtékpettyek jelennek meg. Hirtelen erős, már-már fájó szomjúság tör rám, s érzem, hogy a szám olyan, akár a sivatag. A kép néha elhomályosul, ahogy belenyilall a fájdalom a koponyámba, mintha ezernyi tű próbálna az agyamba fúródni. Így hát nem mozdulok. Hagyom, hogy testem is visszatérjen a valóságba, s talán fél órát még erőtlenül, félholtan fekszek a nagy méretű vászon előtt a földön, a szétszaggatott újságpapírok ölelésében. A párás ablakon egyre jobban szökik át a fény, mely még inkább szürkévé s nyomasztóvá varázsolja ezt az amúgy igazán békés és nyugodt helyet. Ez a szenvedés persze nekem nem újdonság. Ilyen, ha az ember rászokik a kemény drogokra, s a szervezete küzd a józanság ellen. A mai napon azonban nincs időm az önsajnálatra s a pihenésre, hiszen vendégeket várok. Igazán "fontos" vendégeket. A művész világ pár nagy kutyája érkezik hozzám a délután folyamán, akiket majd el kell bűvölnöm, ha előrébb akarok jutni a ranglétrán, s nagyobb hírnevet akarok szerezni magamnak. Valójában eléggé nehézkes volt összehozni őket egy légtérbe, de végül csak sikerült. A józan eszem ugyan még a tegnapi éj leszállta előtt azt diktálta, hogy tartsak egy kis szünetet, legalább a vendégeket megelőző estén maradjak tiszta, de képtelen voltam ellenállni a csábításnak, szinte hallottam az apró kis fehér porszemcsék édes suttogását, amint engem szólítgatnak. "Szívj fel, nyelj le, lőj be..." Egy ilyen ajánlatra hogy mondhattam volna nemet?
A fél óra tisztulás nagyon lassan telik el. A falon levő óra halk kattogását szinte felveszi szívem ritmusa, dühös lélegzetem pedig halkul a percek múlásával. Annyi erőm még van, hogy felkeljek a földről, s besétáljak a szobámba, ahol az éjjeliszekrény egy rejtett kis zugából előhúzok egy zacskót, majd a benne levő kristályszemcséket kiszórom a szélére, s egy bankkártyával egy fél ujjnyi hosszúságú csíkot formálok. Ezután előveszem az ezüstből készült, különös arab motívumokkal díszített csövet, majd egy erősebb mozdulattal mindet felszívom. Egyből grimasz ül ki az arcomra, hiszen olyan friss még az anyag, hogy azonnal égetni is kezd, s kellemetlen, vegyszer szagot hagy maga után. Amíg pedig hat, erőtlenül ballagok tovább a fürdőbe, ahol teleengedem a széles kádat meleg vízzel, ledobom a ruháimat, s olyan mélyre merülök benne, hogy orrom épp hogy csak kilátszik a felszínen. Majd várok... Magamba szívom a nyugalmat, próbálok rákoncentrálni a mai napra, igyekszek kilökni magamból a kellemetlen érzéseket, melyek a teljes homályba vesző tegnapi nap után maradtak. Talán tíz perc múlva érzem meg a kellemes bizsergést a tarkómban, a letargia édes tovaszállását, s hogy a végtagjaim egyre könnyebbek lesznek. Mit könnyebbek... Mintha hirtelen megtelnének élettel! Újabb tíz perc után már örömteli gondolatok szöknek a sötétség helyére, s lelkesen emelkedek fel a vízben, hogy aztán pillanatokon belül fürödjek le, s kimászva a kádból végre elkezdhessem a napot. Aminek igen csak nagy része azzal telik, hogy eltakarítom a tegnap mocskát. Mindenhonnan...
- Ez az a cím, ugye? - hallok meg halk duruzsolást az ajtón túlról, s pontosan akkor nyitom azt ki, mikor felszólal a démon fejet ábrázoló kopogtató mély zörgése. Széles mosoly terül el arcomon, mikor kezet fogok Mr. Hendersonnal, majd beengedvén őt kezet csókolok a bájos, arany fürtökkel rendelkező feleségének, kit egy rejtett kacsintással is illetek. Ó, igen, ahhoz képest, hogy már negyven éves is elmúlott, igazán egy gátlástalan nőszemély... Őket követi a szőke s kék szemű Pierre Gautier, ki most éppen egy magas, fekete bőrű kísérővel érkezik. Le sem tagadhatná, hogy szobrász, s hogy fő alkotásai leginkább a férfi hímtagokban merülnek ki. Tény, hogy remekül megformázza őket, különösen ha kézzelfogható anyagból dolgozhat... Ezután még talán tízen érkeznek az elkövetkezendő fél órában, én pedig mindenkit széles mosollyal fogadok egy igazán elegáns öltönyben, fekete nyakkendőben, s egy sötét, csillogó, krokodilbőr cipőben. Hajam lágyan omlik szét hátamon, néhány kósza tincs pedig előre szökik mellkasomra. Gyűrűk tömkelege díszeleg az ujjaimon, melyek tökéletes egyensúlyt teremtenek barnásabb bőrömmel. A célom a mai estére, hogy mindenkit elkápráztassak ellenállhatatlan stílusommal. A lakás ez időre már csillog-villog, mintha csak egy luxus lakosztály lenne, nyoma sincs a tegnapi züllésnek. Néhányukat már ismerem - igen csak közelről -, ám a nagyobb neveknek szükségük van olyan emberekre magamon kívül, akik fényezik a tehetségem. A szer közben még mindig hat, hiszen a fáradtság egy apró jelét nem érzem magamon, s ez valószínűleg holnapig ki fog tartani. Mikor pedig a legutolsó vendég is betoppan késve, elkezdem az estét.
Étel, ital, művészet, eszmecsere... Igyekszek mindenkivel mélyen szántó beszélgetésbe elegyedni nem csak a világ dolgairól, de a saját alkotásaimról is, melyeket kifüggesztettem a széles nappali falára. Összességében remekül sikerül az összejövetel. Nem csak egy, de kapásból három névjegykártyát zsebelek be, s egy vacsorameghívást. Ez több, mint vártam... Nem is tudom, mikor kezdenek hazaszállingózni az emberek, ám mikor az utolsó három vendégnek tárom ki az ajtót, s kezet fogok a két férfivel, majd szenvedélyes csókot hintek az idős Mrs. Peterson ráncokkal tarkított kézfejére, piruló orcája hamar kételkedő pillantásokba fordul át... Akkor pillantom meg Őt a vöröses árnyalatú ajtó mögött. Ábrándosan tekintek végig rajta, s szinte azonnal megszűnik számomra létezni a lefelé topogó vendégsereg.
- Hű... Te az égből pottyantál ide? - arcomra szokatlan őszinteség ül ki, s még szívemhez is kell kapnom, nehogy itt helyben essek össze. Az a haj, az arc, a szemek, az alkat... Épp hogy csak nem tátott szájjal figyelem minden apró rezdülését. S mikor megszólal... Érzem, ahogy koponyámon jóleső bizsergés fut végig, mintha csak odabent visszhangoznának szavai, amik talán kicsit lassabban jutnak el a tudatomig. A két kósza gomb láttán pedig sejtelmes, talán kissé sötét félmosoly ül ki arcomra, mire határozottan belököm az ajtót.
- Fáradj beljebb! - ha úgy dönt, hogy nem áll meg az ajtóban, akkor az első pár lépés után egy igazán nagy és széles nappali tárul a szeme elé, mely bal oldalt egybe van nyitva a konyhával. Különös festmények díszelegnek a falakon, kristálypoharak az asztalokon, arannyal szegélyezett tányérok a pulton, pezsgő a dohányzóasztal közepén levő jéggel borított vödörben. A jobb oldali fal túlsó végéből nyílik egy igazán széles erkély, míg bal oldalról egy szűkebb folyosó pár ajtóval. Igazi művész lakás... Nem, nem a züllöttebb fajtából, ez inkább elegánsan néz most ki, nem úgy, mint tegnap. Ha a kis ferdeszemű beljebb jött, úgy becsukom magunk mögött az ajtót, avagy ha inkább kihagyja a nézelődést s megáll kint, akkor ott lépek elé, igazán közel.
- A pénzed? Nem emlékszem, hogy tegnap este... Várj... - olyan hirtelenséggel ragadom meg derekát s húzom magamhoz egy csókra, megszorítva szabad kezemmel állát, hogy igazán jó reakcióidejének kell lennie, hogy eltaszítson magától. Még ha akár egy pillanatra is sikerül megízlelnem ajkait, hamar elhúzódok tőle.
- Hmm... Nem, nem emlékszek rád. - lököm el enyhén magamtól elgondolkodva, ám még mindig ábrándosan, kissé fanatikus és őrült pillantásokkal mérem végig.
- Egy ilyen jelenség biztosan mélyen belém égett volna. Ám mivel nem vagy itt bent... - vonom meg gúnyosan a vállam, miközben fejem felé bökök.
- Így sajnos azt kell mondanom, hogy nem fizetek. Legalábbis, egyelőre biztosan nem... - vajon ki küldhette ezt a szépséget? Tán valamiféle meglepetés lenne valakitől? Egy biztos, túlságosan is eltalálta minden létező ízlésem tetőfokát...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
21

reagok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: london-
Ugrás: