welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Today at 11:24 am
Yesterday at 8:27 pm
Yesterday at 6:05 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Amélia R. Chevalier, Anaise Delacroix, Dina Vincent, Faye McWarren, Heart Of Europe, Lorenzo Belbo

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai - 3
angol 4 6
ázsiai - -
francia 5 4
görög 1 1
ír 4 4
külföldi 2 4
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 2 2
skót - 1
spanyol 3 -
svéd 1 2
összesen 25 33

Khaine × Nelson ~ Error
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Yesterday at 5:22 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Nehéz szavakba öntenem, hogy mit keresek az emberekben, vagy éppen mi az, amit meglátok, s számomra kiemeli az adott szépséget a tömegből. Néha eltöprengek ezeken az embereken, ám mindig rá kell jönnöm, hogy hasonlóságot aligha tudnék mondani. Kémia? Belső sugallat? Személyiség? Lehet egyáltalán mértéket adni az igazi, nagy betűs Szépségnek? Aligha... Az, hogy ez a csodás éjjeli pillangó így lángra lobbantja elmém sötét bugyrait, s végre világosságot hoz ezekre a helyekre, számomra sokkal többet jelent egy bankkártyánál, vagy bármi másnál. Egy ilyen érzésért a végletekig képes vagyok elmenni, hogy a magaménak tudhassam, és megörökítsem a magam módján. Shaleema volt erre az első, tökéletes példa. Oly' ártatlan volt, oly' békés, oly' egyedi. Az Ő vére indított el mindent, mely végigfolyt lelkem sötét folyosóin, koszos és elhagyatott alagutakon át, hogy a mélyen eltemetett ősi sír elfeledett szörnyetegét felébressze. Ő pedig akkor kiszabadult... Sokszor érzem nyughatatlan bolyongását, s veszedelmes karmait, ahogy belülről cincálnak, ahogy ordít a húsért és vérért, de mindig tudom, hogy ha megkapja, akkor valami olyan szintű csodát ad cserébe, melyért nem kár az áldozat...
- Honnan árad ez a hatalmas magabiztosság? Miből merítesz? Mit tudsz, ami téged annyira kiemelne a többiek közül? - ha csak a felszínes szavakat nézzük, még akár gúnyosan is hangozhatnak kérdéseim. Ám a gomolygó, baljós sivatagot idéző szemeimben rejlő csillogás teljesen másra utal. Tán csak valami magyarázatot várnék a csodálatomra, valami olyat, amivel ő maga is tisztában van. Olyan ez az egész, mintha egy végtelenségig nyúló ködtengerben tapogatóznék, s néha megérintenék valami istenit, amit nem akarok ereszteni, mégsem vagyok képes meglátni konkrét valóját.
- A most... Oly sok mindenki próbál a mostban élni, és a pillanatnyi materiális örömökre koncentrálni, míg közben elsiklanak a magasabb rendű élvezetek felett. Rossz tanítás az élj a mának, az élj a mostnak. - emelem ajkaimhoz én is a poharat, s egy apró kortyot legurítok a torkomon. Biztosan bolondnak nézhet ez a fiú, hogy én ilyesfajta beszélgetésbe bonyolódom, s nem csak üres fejjel követelem tőle a testi gyönyöröket. Én kicsit összetettebb vagyok, mint egy átlagos férfi, s engem nem elégít ki a pillanatnyi, múlandó testi öröm. Az én vágyott élvezetem sokkal mélyebbre nyúlik, mint azt bárki gondolná...
Hagyom, hogy vezesse a kezem, hogy finom bőre tenyerem alá simuljon, s egy halk sóhaj ugyan elhagyja ajkaim, mégis a tekintetemben ott ül valami megtörhetetlen határozottság. Valami olyan, mely nem fogja engedni, hogy a földi vágyaim átvegyék az uralmat a lelkem felett. Az én kezemben a gyeplő, de hagyom, hogy kicsit kiélvezze az uralmat. Amíg még teheti...
- És ha én azt mondom, hogy őszbe borult hajjal, s finom ráncokkal is ugyanolyan vonzónak találnálak? - a fiatalság egy múlandó állapot, mégis a csodálatom legtöbb tárgya fiatal volt. Már pedig azért, mert idős korra az emberek elvesztik erejüket, jellemüket, s a lemondás rengeteg mindent kiöl belőlük. Ezért kell a jellemeket a csúcson megragadni, hiszen onnan már csak lefelé vezet az út.
- Szomorú, hogy még mindig nem emlékszek rád. - húzom el végül a kezem, s szakállamon simítok végig elgondolkozva. Újból végigmérem, s egy halovány, sejtelmes mosoly kúszik fel arcomra.
- Mondd csak, te mindenkire emlékszel, akinek örömet okoztál? Hogy viseli el a lelked a kényszerített élvezeteket? Mindig is érdekelt, hogy gondolkodik egy pillangó. - sétálok oda lassan az egyik tálcához, melyen kaviár, s pár igazán luxus étel pihen. Felemelem azt, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megkínálom a fiút. Igen, számomra olyan, mint Ő lenne az est fővendége.
- Le akarlak festeni. - közlöm hirtelen jött váratlansággal, mikor lehelyezem a tálcát a dohányzó asztalra, s újabbat kortyolok a pezsgőből. Ezt már az első pillanatban tudtam, mikor megláttam az ajtóban, de mégis bele kell látnom mélyen a lelkébe, hogy megformálhassam a vásznon. Hiszen nem testet, én a lelket festem.
- Ezért pedig bármennyit fizetnék. - talán nem mindennap kap olyan ajánlatot, ahol nem használati tárgyként akarják kezelni. Ám én nem viccelek. Komoly, ám talán némi balsejtelmet sugalló tekintetem sziklaként állapodik meg rajta, mikor újból megállok előtte. Ez a kisugárzás... Egyszerűen megbabonáz, s olyan, mintha megvetné magát bennem, halkan kántálva a szörnyeteget újból felébreszteni vágyó szavakat... Sokan mondják, hogy veszélyes vagyok. Hogy jobb barátságban lenni velem, mint az ellenségek közt látni. Pedig senki sem tudja konkrétan a történetem, hogy milyen múlt áll mögöttem, s hogy mire vagyok képes azért, hogy megragadjam a szépséget. Mégis, a tekintetem rejtekében ott pihen az a valami, az a különös feketeség, mely nem hagyja nyugodni az embereket...
gazdag
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
6

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Szept. 16, 2018 9:05 am
Khaine & Nelson

Izgalmas a pokol, mi? Mordultam is talán egyet magamban, ahogy ujjaim vadul turkáltak a zsebeiben. Nem érdekelt mi van benne, gond nélkül elveszek tőle bármit és közben az arcába is vigyorgok, ha kell. Nem ő az első, akit kirabolnék, csak éppen az első, akivel dühből tenném ezt. Gyűlöltem, ha jelentéktelennek, egy gyenge kis semminek titulálnak. Azt akartam, hogy emlékezzen rám, hogy soha többé ne merészeljen elfelejteni. Nelson Wang ugyanis emlékezetes és feledhetetlen.
Hozzásimultam, miközben a zsebeit kutattam át. Éreztem, ahogy a tincseim borzolódnak, amint kicsit a nyakához simulnak. A szakálla egy kicsit hozzá tapadt a hajszálaimhoz, talán össze is gabalyodtak egy pillanatra. Utáltam érezni az illatát, utáltam érezni a parfüm és valami más alatt megbújó kis aromát. Ezt éreztem akkor is, mikor alatta feküdtem egy éjszakával korábban. Közben ujjaim egy öngyújtót meg valami dobozkát tapintottak ki. Először az öngyújtót néztem meg, tetszett az aranyozott felületen keleties minták díszelegtek. Azonnal a zsebembe vágtam, a másik dolgot nem néztem meg, helyette csak egy újabb zsebbe süllyesztettem a kezemet. Hát ott volt az én „emberem.” Egészen pontosan egy platina kártya.
– Honnan tudtad, hogy pont erre vágytam? – A képébe akartam vigyorogni, helyette viszont megint csak egy vicsorgásra futotta.
Beleborzongtam, ahogy sötét szemeibe pillantottam. Volt ebben a fickóban valami megmagyarázhatatlanul furcsa… ami alapvetően nem érdekelt volna. Megpróbáltam nem törődni vele, egyszerűen csak eltettem a kártyát, mintha semmi más nem foglalkoztatni a pénzen kívül. Ez a viselkedés volt az én menedékem, egy pajzs, ami nem hagyta, hogy újra megsérüljek. Nicknek engedtem párszor, hogy előcsalja gyengéd oldalamat, de akkor fájt a legjobban, mikor érzéketlenül viselkedett… még ha abba is szerettem bele. Különös érzés egyszerre rajongni és félni valamitől. Hiszen az a ridegség adott olyan férfias kisugárzást neki, amit az apámon is annyiszor láttam… de közben attól tartottam, hogy emiatt lök el magától. Talán így is volt. Nem dőlt be a játékoknak, nem akart féltékeny lenni, egyszerűen kiadta az utamat, mert nem úgy viselkedtem, ahogyan azt ő elvárta.
Arra kaptam fel a fejem, hogy „s ha kilépsz innen, úgyis zárolni fogom egy percen belül.” Nem ért különösebben meglepetésként ez a kijelentés. Egyszerűen csak annyira átadtam magam annak a fájdalmas gondolatsornak, hogy kellett valami, ami magamhoz térít… ami megint felszínre rángatja az erős Nelsont. Hát ez a mondat éppenséggel nem volt olyan, de elég volt ahhoz, hogy legalább rá figyeljek és ne a borzalmas emlékekre. Tudtam, hogy napokat kesereghetek, ha Nick megint meg is keres nem leszek neki több egy tárgynál, amit birtokolni akar. Furcsa, más férfiaknál nem zavart ez. Hiszen ebben éltem, de Nicktől mintha ösztönösen többet vártam volna.
A csuklómra bámultam, amit éppen akkor kapott el és erősen szorított. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen erőkifejtésre képes. Egy gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra, ahogy tekintetem végig futott az ujjain, a mellkasán és végül a szemén állapodott meg. Most nem hagytam, hogy a belőre áradó furcsa érzés uralkodni kezdjen rajtam és megint el kelljen fordítanom az arcomat. Én ugyanis nem adom fel. Ezt a játszmát is nekem kellett megnyerni.
– Tisztázzuk le a dolgokat akkor… – Jelentettem ki némi dühvel, mikor a monológ után elengedett. A dohányzó asztalhoz sétált egy üveg pezsgővel bajlódott. – Először is, ez a kártya a tegnap estéért fizetség. Ha akarsz még valamit, akkor gondolom egyértelmű, hogy ennél egy kicsit többet kéne adnod. Mert lehet, hogy ebből több luxus kurvát kifizetsz, de engem nem. Ez a test többet ér ezer ribancnál is…
Ó igen, az egoizmus. Úgy tört felszínre, mintha addig egy tenger mélyén pihent volna és most hirtelen levegőért kell kapnia. Egy kicsit el is vigyorodtam, ahogy felém nyújtotta a pezsgőt. Nem válaszoltam neki a szivaros kérdésre, csak a zsebembe csúsztattam a kis dobozt, jelezve, hogy ezért egy kicsit komolyabban kell megdolgoznia. A poharat finoman az ajkaimhoz emeltem. A lehető legérzékibben kortyoltam belőle. Talán csak a szemeimben maradt ott ugyanaz a dühös csillogás. Még mindig sértett voltam, amiért elfelejtett.
– Nem tök mindegy mi lesz belőlem? Lehet, hogy meg sem érem azokat a ráncokat… – Nyeltem egyet. – A most számít és most még nem vagyok összeaszott vénember…
Megint nyelnem kellett. Mert ott volt bennem az a keserű kis gondolat, hogy: „de megcsömörlött nagyon is.” Ezt nem mondtam ki, nem akartam beavatni a belső vívódásomba. Jobban szerettem, ha csak egy testként kezelnek, aki nem tud gondolkodni. Sosem voltam túl okos, nem is igazán vágytam rá. Csak a pénz érdekelt és az élvezetek. Utóbbiból pedig egyre kevesebb jutott New York óta.
Megfogtam a kezét és az arcomhoz húztam. Úgy mozdítottam, hogy az ujjai a szemem alatt, az arcomon és a nyakamon simítsanak végig. Aztán az ingem alán toltam a meleg tenyerét.
– Érezd, milyen sima? Most kell kiélvezni, míg nem ráncos és aszott… – suttogtam. Részemről nem volt ez több játéknál, de neki talán szüksége volt ezekre a fennkölt cseppet sem érdekes gondolatokra. Ezért hát megadtam neki.


leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Csüt. Szept. 13, 2018 8:10 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Nehéz nem észrevenni ezt a temérdek érzelmet a fiú arcán. Ahogy figyelem őt, egyre különösebb mosoly telepedik arcomra, s mintha csak valamit forgatnék a fejemben, úgy vésem jól az eszembe a kis pisze orrát, a sápadtas bőrét, az igazán remek frizurát, az alacsony termetét, a mesés öltözékét... Egyszerűen mindent, s ez annyira megdobogtatja a szívem, hogy mire bezárul mögötte az ajtó, már teljesen elfelejtem az utóbbi vendégsereget, akik közül talán a kis franci homokos művészben volt valami érdekes, de ez is kimerült abban a művészetben, amit a szájával volt képes csinálni. Valójában ez az egész összejövetel érdekből történt, s a végére már eléggé untam azt a sok bájcsevejt, s az üres és hamis gondolatokat, melyeket kénytelen voltam széles mosollyal fogadni. Mit sem értenek ezek a művészethez... Felszínes senkiházi az összes, akik lehet, hogy különcnek tartják magukat a kreativitásuk végett, mégis a társadalom e rétegéből aligha emelkednének ki. Ellenben velem. Amit én képviselek, az a léleknek egy egészen más oldalát vetíti le kicsiny világunkra, melyet ugyanakkor néha rettentően nehéz megragadni. Sokszor nem elég csupán kábulatba esni egy kis portól, hiszen szükség van illatokra, képekre, érintésekre, látványra, hogy újabb kapukat nyithassak meg. Ha pedig meglátom egy ilyen kapu kulcsát, mely oly' ritka, mint a fehér holló, akkor arra képes vagyok teljes mértékben ráfüggeni, s a végletekig menni, hogy megszerezzem magamnak. Ez a ferde szemű fiú pedig... Olyan különleges! Megmagyarázhatatlan lángolást érzek magamban, amióta csak megpillantottam az ajtóban. S minek is türtőztetném magam? Az nem az én szokásom.
Mikor közelebb lép hozzám, én ugyanolyan biztosan állok előtte, mint eddig, sőt, mikor lendül a keze, akkor sem húzódok el tőle. Még csak nem is nevezném fájdalomnak, mely tompul apró borostáimon, s szökik tovább arccsontom felé, hogy aztán végleg eltűnjön valahol egyik fogam mélyén.
- Hmm... - titokzatos mosolyom újra felé függesztem, ám tekintetem mélyén mintha valami gyilkos csillogás bukkanna fel. Lágyan érintem meg arcom, óvatosan végigsimítok rajta, majd egy halk sóhajjal végül leteszem a kezem.
- Miért gondolod, hogy bármit is el akarok érni a szavaimmal? Honnan veszed, hogy nem teljesen őszintén mondom őket? - agresszivitás. Egy újabb érzelem, mely mintha csupán a jéghegy csúcsa lenne. Ámulva figyelem, ahogy kikel magából, sőt, vonásaim közé némi elismerő él is beköltözik.
- A Pokol úgyis izgalmasabb. Hmm... - az üvöltése színt visz a nappaliba, s édesen szökik be a konyha minden szegletébe. Mintha csak látnám a betűk színét, melyek ajkain át suhannak kifelé, ahogy megtapadnak minden tárgyon, ahogy ellepik a bőröm... Bárcsak ne hagyná abba!
- Én lennék a legboldogabb ember, ha megkeserítenéd az életem. - mondom felé ábrándosan, majd megadóan széttárom a karjaim. Lehet, hogy kuszának tűnnek a szavaim, mégis számomra nagyon fontos a jelentésük. Hiszen nekem semmi sem számít. Ha megkeserítené az életem, az azt jelenté, hogy valami számomra fontos tárgy, érzés, vagy éppen színvonal csorbulna. Itt a "fontos" szócskán van a hangsúly. Jelenleg az életem is annyit jelent, mint egy magányos homokszem a szélben. Nem félem a nincstelenséget, nem félem a magányt, ahogy a halál árnyékának völgyébe is már hazajárok. Ez lenne a szabadság? Létezhet egyáltalán tökéletes szabadság? Aligha. Az már az egyensúly felbomlását jelentené.
- Szórakozni? Én? Ugyan. Ha nekem valami kell, akkor azt elveszem. Szerinted nem tudnálak megfizetni? Vagy ne tépnék le azonnal mindent rólad, ha akarnám? - súgom a levegőbe, mikor kutakodni kezd a zsebeimben. Az egyikben találhat egy aranyozott szegélyű, egyiptomi motívumokkal tarkított öngyújtót, melynek a lángja a megszokottal eltérően feketén ég. Igazán különleges darab, s nagyon sokat ér. Vigye hát! Egy másikban rábukkanhat egy kis doboz szivarra, melyet még hazulról hoztam ajándékba. Oly' fűszeres és mesés az illata, hogy még szívem sem volt elszívni belőle akár egy szálat is, inkább csak csodáltam a dobozon keresztül. Egy harmadik zsebemben pedig megütheti a főnyereményt egy Platina kártya képében. A vendégsereg előtt még felszívtam egy csíkot, mielőtt elmegy a reggeli hatása, így az azóta is ott búslakodik a zsebemben, hiszen általában mindig egy kártyával készítek tökéletes csíkot.
- Kód nélkül használhatatlan, és ha kilépsz innen, úgyis zárolni fogom egy percen belül. - pillantok felé sejtelmesen, mintha csak szemeimmel azt a szócskát lökném felé, hogy "de"... A zsebeim közben kiürülnek, maximum még a gyűrűim és a nyakláncom értékes, de azokat már nem lesz olyan egyszerű megszerezni.
- Mit tennél meg ezért a kártyáért? Amit amúgy szívesen odaadok, csak hogy boldoggá tegyelek... - lépek hozzá közelebb, majd váratlanul megragadom egyik csuklóját, s erősen megszorítom.
- Ám jól vigyázz, ha nem találod ki, mit szeretnék, sajnos meg kell tartanom a kártyát. Amin nem mellesleg az ezerszerese pihen annak, amit követelsz tőlem. Temérdek luxus kurva várja, hogy az ágyamba vigyem őket, mégis kész vagyok az összeset neked adni. Hmm... - pillantok rajta végig újra, de nem kifejezetten méregetve őt, inkább valami szokatlan csodálattal. Végül egyszerűen csak odébb sétálok, s a dohányzóasztalon levő pezsgőt megbontom, majd két üvegpohárba löttyintek a minőségi itókából.
- Nem kínálnál meg a szivaromból? - mosolygok felé enyhe gúnnyal, majd visszalépek, s felé nyújtom a poharat.
- Olyan sok harag rejtőzik a szép arcod mögött. Tudtad, hogy egy idő után ezek halovány ráncokká alakulnak? S mire feleszmélsz, már egy megcsömörlött öregember vagy, ki elfelejtette élvezni az életet. - olyan könnyedtségel ejtem ezt ki, mintha tökéletes ismerője lennék az emberi vonásoknak. Talán mert így is van? Benne mégis olyan sok új elemet fedezek fel, hogy képtelen vagyok hagyni, hogy csak úgy elsétáljon.
gazdag
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
6

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Kedd Szept. 11, 2018 1:26 pm
Khaine & Nelson

Ugyanaz az illat cirógatott végig az orromon, amit magam mögött hagytam alig néhány órával korábban. Nem is tudom, hogy valódi aroma volt-e, mindenesetre egy olyan érzés, ami akkor az utamra engedett, most viszont szinte üdvözölt. A tekintetem egy pillanatra találkozott a kifelé masírozó tömeg tagjai között azzal a fickóéval, aki az ágyába rendelt azon a napon. Egy pillanatra beleborzongtam a sötét, szinte feketének ható szempár csillogásába… legutóbb fel sem tűnt, hogy ennyire átható a tekintete. Nyeltem egyet és inkább az embereket mértem végig, akik éppen a lépcső felé tartottak. A legtöbbnek csak a tarkóját kaptam el vagy éppen a profilját, ahogy a mellettük állóhoz beszéltek. Voltak közöttük komolyabb alakok, egy ilyen mellett tipegett egy aranyszín hajkoronás nőcske. Aztán akadt még szőke szépfiú, sötét bőrű adonisz, idősebb hölgy… talán csak az volt bennük közös, hogy rohadtul ki volt rittyentve mindegyik.
Csupán akkor szólaltam meg újra, mikor eljutott a tudatomig az a hülye kérdés: „Te az égből pottyantál ide?” Nem, csak innen a sarokról… hú, de hozzá vágtam volna ezeket a szavakat, ehelyett mégis a szexibb oldalamat vettem elő, egyszerűen az orra alá dörgölve a tény, hogy fizetni fog. Ha mást nem, akkor bemegyek az átkozott lakásába és felkapom a legértékesebb cuccot. Nem vagyok szívbajos… elvégre magától engedett be.
– Kösz… – vettem oda egy cseppet sem kedvesen a szavakat és elindultam befelé.
Ugyanaz a nappali volt, de még a vendégsereg nyomai ellenére is rendezettebb volt, mint legutóbb. Bár a konyhapulton sorakozott néhány használt, rúzsfoltos pohár – már amennyire a rossz szemeimmel ki tudtam venni –, de ez sem törte meg a tisztaságot. Igaz, meglehetősen sötétben érkeztem ide, nem égett minden villany és mikor távoztam is vaksötétben tapogatóztam kifelé.
Ahogy egy halk kattanással bezáródott mögöttem az ajtó, Kevin… vagy Karl felé fordultam. Megpróbáltam alaposan végig mérni őt, hátha arról majd beugrik a valódi neve. A legutóbb elmondta, rengeteg más mellett… de annyira be volt tépve, hogy csak a fele volt érthető és az sem érdekelt különösebben. Egyszerűen csak áradt belőle a pénzszag, nekem pedig éppenséggel arra volt szükségem. Hát gondoltam kölcsönösen jót tehetünk egymással, ilyen testet még egyet úgysem kapna meg, ha alig áll meg a lábán és alig találja meg a megfelelő szavakat, ha beszédre kerül a sor.
Éreztem, hogy közelebb lép hozzám. Ugyan rá nem néztem, de az alkohol, kaja és gondolom valami drága parfümön kívül, megéreztem a saját illatát. Azt, ami úgy körbeölelt a közös éjszakánkon. Mindig ez volt az, amit a partnereimből igyekeztem magamba szívni. A legtöbbjük jó illatú volt… de az a pénzeszsák, aki miatt Kevint itt hagytam bűzlött. Aztán, mikor már pihenésre vágytam, újra és újra rám mászott és mint egy hatalmas út henger maga alá préselt. Hörögve kapkodtam az átkozott levegőt, miközben a fejemet a párnába nyomta… de csak akkor engedett el, mikor már majdnem elájultam. Tudtam, hogy direkt csinálja… már csak abból is, hogy háromszor annyi pénzt dugott a zsebembe, mint kértem. A maradékot meg persze elvettem magamtól… megérdemeltem egy olyan borzalmas együtt lét után. Még mindig éreztem magamon a bűzét és a nagy kezei érintését. Sőt egy ilyen után Kevin pénzét is megérdemeltem volna és ezt immáron nem csak egy szexi pillantással, de szavakkal is az orra alá dörgöltem.
Először összevissza beszélt, aztán a derekamon találtam a kezét. Szerettem volna figyelmeztetni, hogy ezért is fizetnie kell, de mielőtt megtehettem volna, az ujjai az államra szorítottak, az ajkai pedig csókoltak. Esélyem sem volt elhúzódni és bár ficánkoltam a karjai között, lényegében azt tehetett, amit akart. Amikor elengedett tettem hátra egy lépést és idegesen töröltem végig a számon, mintha fertőzéstől tartanék. Valójában egy ösztönös mozdulat volt az egész, ami hirtelen megállt a levegőben. Úgy álltam ott egyetlen lélegzetvételnyi ideig, mint aki jéggé dermedt. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy: Hogy merészel nem emlékezni rám? Mit képzel magáról?
– Ne nyalj nekem segget, te rohadék! – Emeltem fel a hangomat. Hiszen „ilyen jelenségnek” titulált, még is elfelejtett. Most én léptem hozzá közelebb és olyan pofont kevertem le neki, ami azt a csodás, nagyon drámai hajkoronáját is összeborzolhatta… reméltem, hogy nem próbálja meg kivédeni vagy oldalra lépni. Gyűlöltem, ha megaláznak és ilyenkor úgy tört ki a bennem tomboló agresszió, mintha az minden falat képes lett volna lerombolni körülöttem. Valójában gyenge voltam. Nyitott tenyérrel ütöttem, ahogyan azt a nők szokták.
– Hát akkor most elmondom, hogy rohadtul nem az égből pottyantam, hanem most másztam fel a pokolba vezető létrán és gondolkodás nélkül megkeserítem az életed, ha nem fizetsz. – Még mindig üvöltve beszéltem. Mindkét kezemmel beletúrtam a zsebeibe. A zakót és a nadrágot is átkutattam, hátha találok valami értékeset. – Velem nem szórakozhatsz… – Vicsorogtam az arcába.


leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Hétf. Szept. 10, 2018 7:54 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Szörnyű fejfájás hasítja ketté kellemes álmaim, mely kellemetlen lüktetéssel hoz vissza a valóságba. Épp az Arab-sivatag komor kőszikláin lebegek súlytalanul, mintha megszűnt volna a gravitáció, s ahogy szökellek egyre feljebb a csúcs felé, úgy kezdek minél jobban közeledni a Naphoz. A legfelső kőtömbről elrugaszkodom végül, a kezem a Nap felé emelem, mintha csak meg akarnám érinteni, azonban hirtelen minden köddé válik, az aranyló sugarak feketévé változnak, s úgy tapadnak bőrömre, mint valami gusztustalan fertő, mely szép lassan eszi meg a karom, s arcomba mászva kebelezi be egész testem. Kinyitva szemeim meg sem tudnám mondani, hány perc telik el azzal, hogy kitisztuljon a kép, s rájöjjek, hogy a konyhám padlóján fekszek, arccal a hűs kőre tapadva. Nagy nehezen kapaszkodok meg az egyik alsó szekrényajtóban, melynek segítségével két lábra erőszakolom magam, ám ahogy lépek kettőt előre, remegő térdeim megadják magukat, s úgy terülök el a két kis lépcsőfok után, mint gyenge, őszi falevél a hideg földön. Fogaim ekkor pedig erősen koccannak össze, mintha csak fáznék, ám homlokomon pillanatokon belül apró verejtékpettyek jelennek meg. Hirtelen erős, már-már fájó szomjúság tör rám, s érzem, hogy a szám olyan, akár a sivatag. A kép néha elhomályosul, ahogy belenyilall a fájdalom a koponyámba, mintha ezernyi tű próbálna az agyamba fúródni. Így hát nem mozdulok. Hagyom, hogy testem is visszatérjen a valóságba, s talán fél órát még erőtlenül, félholtan fekszek a nagy méretű vászon előtt a földön, a szétszaggatott újságpapírok ölelésében. A párás ablakon egyre jobban szökik át a fény, mely még inkább szürkévé s nyomasztóvá varázsolja ezt az amúgy igazán békés és nyugodt helyet. Ez a szenvedés persze nekem nem újdonság. Ilyen, ha az ember rászokik a kemény drogokra, s a szervezete küzd a józanság ellen. A mai napon azonban nincs időm az önsajnálatra s a pihenésre, hiszen vendégeket várok. Igazán "fontos" vendégeket. A művész világ pár nagy kutyája érkezik hozzám a délután folyamán, akiket majd el kell bűvölnöm, ha előrébb akarok jutni a ranglétrán, s nagyobb hírnevet akarok szerezni magamnak. Valójában eléggé nehézkes volt összehozni őket egy légtérbe, de végül csak sikerült. A józan eszem ugyan még a tegnapi éj leszállta előtt azt diktálta, hogy tartsak egy kis szünetet, legalább a vendégeket megelőző estén maradjak tiszta, de képtelen voltam ellenállni a csábításnak, szinte hallottam az apró kis fehér porszemcsék édes suttogását, amint engem szólítgatnak. "Szívj fel, nyelj le, lőj be..." Egy ilyen ajánlatra hogy mondhattam volna nemet?
A fél óra tisztulás nagyon lassan telik el. A falon levő óra halk kattogását szinte felveszi szívem ritmusa, dühös lélegzetem pedig halkul a percek múlásával. Annyi erőm még van, hogy felkeljek a földről, s besétáljak a szobámba, ahol az éjjeliszekrény egy rejtett kis zugából előhúzok egy zacskót, majd a benne levő kristályszemcséket kiszórom a szélére, s egy bankkártyával egy fél ujjnyi hosszúságú csíkot formálok. Ezután előveszem az ezüstből készült, különös arab motívumokkal díszített csövet, majd egy erősebb mozdulattal mindet felszívom. Egyből grimasz ül ki az arcomra, hiszen olyan friss még az anyag, hogy azonnal égetni is kezd, s kellemetlen, vegyszer szagot hagy maga után. Amíg pedig hat, erőtlenül ballagok tovább a fürdőbe, ahol teleengedem a széles kádat meleg vízzel, ledobom a ruháimat, s olyan mélyre merülök benne, hogy orrom épp hogy csak kilátszik a felszínen. Majd várok... Magamba szívom a nyugalmat, próbálok rákoncentrálni a mai napra, igyekszek kilökni magamból a kellemetlen érzéseket, melyek a teljes homályba vesző tegnapi nap után maradtak. Talán tíz perc múlva érzem meg a kellemes bizsergést a tarkómban, a letargia édes tovaszállását, s hogy a végtagjaim egyre könnyebbek lesznek. Mit könnyebbek... Mintha hirtelen megtelnének élettel! Újabb tíz perc után már örömteli gondolatok szöknek a sötétség helyére, s lelkesen emelkedek fel a vízben, hogy aztán pillanatokon belül fürödjek le, s kimászva a kádból végre elkezdhessem a napot. Aminek igen csak nagy része azzal telik, hogy eltakarítom a tegnap mocskát. Mindenhonnan...
- Ez az a cím, ugye? - hallok meg halk duruzsolást az ajtón túlról, s pontosan akkor nyitom azt ki, mikor felszólal a démon fejet ábrázoló kopogtató mély zörgése. Széles mosoly terül el arcomon, mikor kezet fogok Mr. Hendersonnal, majd beengedvén őt kezet csókolok a bájos, arany fürtökkel rendelkező feleségének, kit egy rejtett kacsintással is illetek. Ó, igen, ahhoz képest, hogy már negyven éves is elmúlott, igazán egy gátlástalan nőszemély... Őket követi a szőke s kék szemű Pierre Gautier, ki most éppen egy magas, fekete bőrű kísérővel érkezik. Le sem tagadhatná, hogy szobrász, s hogy fő alkotásai leginkább a férfi hímtagokban merülnek ki. Tény, hogy remekül megformázza őket, különösen ha kézzelfogható anyagból dolgozhat... Ezután még talán tízen érkeznek az elkövetkezendő fél órában, én pedig mindenkit széles mosollyal fogadok egy igazán elegáns öltönyben, fekete nyakkendőben, s egy sötét, csillogó, krokodilbőr cipőben. Hajam lágyan omlik szét hátamon, néhány kósza tincs pedig előre szökik mellkasomra. Gyűrűk tömkelege díszeleg az ujjaimon, melyek tökéletes egyensúlyt teremtenek barnásabb bőrömmel. A célom a mai estére, hogy mindenkit elkápráztassak ellenállhatatlan stílusommal. A lakás ez időre már csillog-villog, mintha csak egy luxus lakosztály lenne, nyoma sincs a tegnapi züllésnek. Néhányukat már ismerem - igen csak közelről -, ám a nagyobb neveknek szükségük van olyan emberekre magamon kívül, akik fényezik a tehetségem. A szer közben még mindig hat, hiszen a fáradtság egy apró jelét nem érzem magamon, s ez valószínűleg holnapig ki fog tartani. Mikor pedig a legutolsó vendég is betoppan késve, elkezdem az estét.
Étel, ital, művészet, eszmecsere... Igyekszek mindenkivel mélyen szántó beszélgetésbe elegyedni nem csak a világ dolgairól, de a saját alkotásaimról is, melyeket kifüggesztettem a széles nappali falára. Összességében remekül sikerül az összejövetel. Nem csak egy, de kapásból három névjegykártyát zsebelek be, s egy vacsorameghívást. Ez több, mint vártam... Nem is tudom, mikor kezdenek hazaszállingózni az emberek, ám mikor az utolsó három vendégnek tárom ki az ajtót, s kezet fogok a két férfivel, majd szenvedélyes csókot hintek az idős Mrs. Peterson ráncokkal tarkított kézfejére, piruló orcája hamar kételkedő pillantásokba fordul át... Akkor pillantom meg Őt a vöröses árnyalatú ajtó mögött. Ábrándosan tekintek végig rajta, s szinte azonnal megszűnik számomra létezni a lefelé topogó vendégsereg.
- Hű... Te az égből pottyantál ide? - arcomra szokatlan őszinteség ül ki, s még szívemhez is kell kapnom, nehogy itt helyben essek össze. Az a haj, az arc, a szemek, az alkat... Épp hogy csak nem tátott szájjal figyelem minden apró rezdülését. S mikor megszólal... Érzem, ahogy koponyámon jóleső bizsergés fut végig, mintha csak odabent visszhangoznának szavai, amik talán kicsit lassabban jutnak el a tudatomig. A két kósza gomb láttán pedig sejtelmes, talán kissé sötét félmosoly ül ki arcomra, mire határozottan belököm az ajtót.
- Fáradj beljebb! - ha úgy dönt, hogy nem áll meg az ajtóban, akkor az első pár lépés után egy igazán nagy és széles nappali tárul a szeme elé, mely bal oldalt egybe van nyitva a konyhával. Különös festmények díszelegnek a falakon, kristálypoharak az asztalokon, arannyal szegélyezett tányérok a pulton, pezsgő a dohányzóasztal közepén levő jéggel borított vödörben. A jobb oldali fal túlsó végéből nyílik egy igazán széles erkély, míg bal oldalról egy szűkebb folyosó pár ajtóval. Igazi művész lakás... Nem, nem a züllöttebb fajtából, ez inkább elegánsan néz most ki, nem úgy, mint tegnap. Ha a kis ferdeszemű beljebb jött, úgy becsukom magunk mögött az ajtót, avagy ha inkább kihagyja a nézelődést s megáll kint, akkor ott lépek elé, igazán közel.
- A pénzed? Nem emlékszem, hogy tegnap este... Várj... - olyan hirtelenséggel ragadom meg derekát s húzom magamhoz egy csókra, megszorítva szabad kezemmel állát, hogy igazán jó reakcióidejének kell lennie, hogy eltaszítson magától. Még ha akár egy pillanatra is sikerül megízlelnem ajkait, hamar elhúzódok tőle.
- Hmm... Nem, nem emlékszek rád. - lököm el enyhén magamtól elgondolkodva, ám még mindig ábrándosan, kissé fanatikus és őrült pillantásokkal mérem végig.
- Egy ilyen jelenség biztosan mélyen belém égett volna. Ám mivel nem vagy itt bent... - vonom meg gúnyosan a vállam, miközben fejem felé bökök.
- Így sajnos azt kell mondanom, hogy nem fizetek. Legalábbis, egyelőre biztosan nem... - vajon ki küldhette ezt a szépséget? Tán valamiféle meglepetés lenne valakitől? Egy biztos, túlságosan is eltalálta minden létező ízlésem tetőfokát...
gazdag
avatar
Korom :
26

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
6

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Szept. 09, 2018 9:28 am
Khaine & Nelson

Már csendesek voltak az utcák, már csak a feketeséget megtörő sárga fény ölelhette körbe az embert, ahogy végig sietett a járdán. Néha-néha felpillantottam az égre, de Londonnak ezen a részén sem látszottak a csillagok. Talán csak a felhők miatt vagy éppen a túlzott közvilágítás alatt, amitől az ember szervezete is úgy érezte, mintha még nappal lenne. Erre persze az én esetemben rájátszott a délig alvás és a három bögre kávé, amit azóta benyakaltam. Nehéz volt a tegnap esete, a munka kellemetlenül csapott le rám… nem volt hangulatom ahhoz a nagydarab melákhoz, még akkor sem, ha ki voltak tömve a zsebei fonttal.
Legalább háromszor erőszakolta rám magát az első mentet után, holott én már csak csendes pihenőre vágytam. Még annyi finomság sem volt benne, mint Nickben. Erőszakosan szorította a fejemet a párnába és mikor már úgy éreztem megfulladok, végre elengedett. Még mindig éreztem az izzadtság szagát magamon, ha mélyet szippantottam. Talán csak az elmém játszott velem, én mégis pontosan úgy beleborzongtam, mint előző este. Amikor végre kiütötte magát és horkolni kezdett, elvettem az éjjeliszekrényre készített pénzt, áttúrtam a ruhái zsebét, hogy mindent magamhoz vegyek. Többek között azt a mentolos cigarettát is tőle nyúltam le, amiből egy szál ott lógott a számban éppen. A csuklójáról óvatosan csatoltam le az aranyórát, ami most szintén az én csuklómat díszített. Neki túl divatos darab volt, nekem viszont tökéletesen állt. Passzolt a fekete bársony kabáthoz, ami megvédett a hűvös szellőtől, ami ma estére egészen feltámadt. Sőt, tökéletesen illet a sötét kék selyem inghez és a túl feszes nadrághoz is. Az arany elütött a mindig sötét öltözékemtől, elegánsabbá tette, így mikor lenéztem a csuklómra, önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az ilyen dolgok boldoggá tettek egy rövidke időre. Félre sodorták azt a sok keserűséget, amit anyám elvesztése – akármilyen értelemben is – váltottak ki belőlem. Nem volt az a heves dobogás sem a mellkasomban, amit Nick… sőt az apám emléke okozott. Az aranyra néztem megint, hogy mindent elnyomjak magamban. Tetszett, ahogy megcsillant a következő utcai lámpa fényében. Elégedett voltam vele, még végig is simítottam az órán az egyik ujjammal.
Próbáltam lefoglalni magamat, míg el nem értem annak a festő fickónak az otthonáig. Nem jegyeztem meg a nevét… valami K… Karl? A franc sem tudta, de nem is érdekelt. Ha már egyszer kihasznált legalább fizesse meg az árát. Én senkivel sem fekszem le ingyen, nem jótékonysági szolgálat vagyok, hogy minden idióta rajtam elégítse ki a vágyait. Elhatároztam, hogy még egy jó adag késedelmi díjat is.
Valaki éppen kijött a nagy üvegajtón, így egy kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Hallottam, ahogy az elegáns cipőm talpa kopog kopog azon a drága kövön, amit a járdától a ház bejáratáig fektettek le.
– Csókolom! Kérem tartsa meg! – szóltam az idősebb nőnek úgy két méterről, aki éppen átlépte a küszöböt.
Szerencsére megvárt, de nem volt hajlandó még csak köszönni sem nekem. Ezért, mikor odaértem elé, rávigyorogtam és végig nyaltam az ajkaimon. Láttam, ahogy megborzong, aztán, mikor az ujjaim már az ajtóra simultak, egyszerűen elrohant… mintha csak leolvasta volna rólam, miféle vagyok, pedig a legutóbb biztosan nem találkoztunk. Akkor aztán láthatott volna dolgokat! Gyűrött ing és kócos haj. Talán egy-két harapás nyom is volt rajtam… megmondom őszintén nem emlékeztem erre még én magam is. Ez a Kevin nem volt valami nagy élmény… csak arra emlékeztem, hogy enyhén be volt tépve.
– Köszönöm, otthon felejtettem a kulcsomat. – Magyaráztam utána, aztán egyszerűen beléptem a lépcsőházba.
Tudtam, hogy a legfelső emeletre kell menni és ott csak ez a pasas van, akinek az istenért sem akart eszembe jutni a neve. Nem, mintha fontos lett volna. Engem csak azok az ostoba bankjegyek meg az ellopható tárgyak érdekeltek, amikre legutóbb nem csaptam le. Azért nem, mert siettem. Siettem, mert egy üzenet érkezett a telefonomra újabb munkalehetőséggel, ezt pedig ki kellett használnom. Ha valaki, hát én nem tehettem meg, hogy válogattam az ilyesmi között. Mindent be kellett vállalnom, mert jó életet akartam élni.
Az emeletre érve vadul dörömbölni kezdtem az ajtón. Reméltem, hogy nem nagyon várat meg és most talán kevésbé ködös a tekintete is.
– Hali… hol van a pénzem?
Felesleges lett volna kertelni. Azonnal a lényeggel kezdtem a mondandómat. Engem nem érdekel aztán semmilyen etikett, nem fogok leállni bájcsevegni arról, hogy hogyan érzi magát vagy hogy milyen borús idő volt napközben. Nem, inkább kigomboltam az ingem két felső gombját, megint végig nyaltam az ajkaimon, csak most sokkal szexibben, mint odalent a mamának.
– Remélem világos, hogy ezért a testért fizetni fogsz.


leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Khaine × Nelson ~ Error Vas. Szept. 09, 2018 9:27 am
Helyszín: London, Khaine lakása
Szereplők: Khaine al'Thannis & Nelson Wang
leszakadt
avatar
Korom :
30

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
7

reagok :
3

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ Error
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: london-
Ugrás: