Welcome to Europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.


 
belépés
a végtelen univerzumba
Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés
Chatbox
közhírré tétetik
jelenléti ív
erre sündörgünk
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
friss emlékek
életünk állomásai
Yesterday at 5:18 pm

Khaine × Nelson ~ Error
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyKedd Okt. 09, 2018 1:02 pm
Khaine & Nelson
A penge hűvös-fémes érintése egyetlen, felszabadító hullámként érte a testemet. Libabőrös lettem tőle és ahogy lehunytam a szemeimet egy halk sóhajra, szinte várva, mikor lesz itt az a bizonyos vég. Hirtelen, Khaine szavai nyomán megérintett a „nincstelenség” – ahogyan ő fogalmazott – érzése. A testem, a lelkem, a szívem könnyűnek tűnt, mintha nem lenne az a sok földi teher, ami máskor rám nehezült, hogy egészen a földhöz préseljen. Csakhogy ott volt, abban a percben nem volt több egyetlen illúziónál az egész… talán azért, mert anyám könnyektől csillogó tekintete jelent meg lelki szemeim előtt. Ő volt az, akiért mindent eldobtam, minden pénzemet felhasználva kimentem Amerikába, s minden veszélyt vállalva próbáltam a nyomára bukkanni. Csakhogy Nick ezt félre söpörte jó időre, mintha az ő ismeretségé lett volna az én valódi akadályom, a pajzs, ami apám és közöttem állt. Talán hibáztam, talán nem kellett volna a szerelem fájdalmas nevében félredobni a céljaimat… de New York olyanná vált, mint egy fagyos vízű medence, aminek a mélye felé húztak azok a láthatlan súlyok. Levegőre volt szükségem, hogy életben maradhassak. Felszállt velem a repülő és bár sírtam, mégis újra magamba szívhattam a reményt.
Csakhogy a remény nem anyám megkeresésért jelentette hosszú ideig. Berendezkedtem, újabb kört alakítottam ki, akik keresnek, akinek a pénzből élek és már csak egy olyan biztos pont kellett, aki hajlandó mindent megadni a kényelmemért. Egy igazi támogató, aki nem önző, mint Nick… aki megérti, hogy én, – ahogy Khaine mondta – egy pillangó, nem bírom sokáig bezártságban.
Előre dőltem, hogy bizonyítsam akármi is lesz, én nem félek a haláltól és tényleg valamiféle megváltás volna nekem az. Talán így volt, mégis eszembe jutott az anyám. Ahogy a penge a bőrömbe hatolt, ettől a képtől és az égő, csípős fájdalomtól könnyes lett a szemem. Egy halk kis nyögés is elhagyta az ajkaimat.
Éreztem, ahogy a vöröslő vér lassan végig folyt a nyakamon. Utat próbált találni az ingem alá, hogy bemocskolja az egész testemet. A homokszín pillantás kicsit furcsa, kicsit zavart csillogásával találtam szemben magamat. Kellett egy perc, hogy felfogjam, Khaine az és tényleg belém vágott. Vissza kellett rázódnom a játék rendjébe, mielőtt az érzelmeim túlnőhettek volna rajtam. Minden erőmet bevetve próbáltam magam tartani, de amint szóra nyitottam volna a számat, nem jöttek ki szavak: – Ah… – Csupán ennyi tudott felszakadni belőlem, szinte várva, hogy jön a következő vágás, egy mélyebb, egy veszélyesebb.
Nem érkezett újabb égő fájdalom, csípős forró érzés. A nyakamra tapadt, éreztem, hogy a vérző felületet keresi az ajakival. Megremegtem, a csókokra, mintha a legkéjesebb érzés kerített volna hatalmában. Talán így volt, talán csak a megszokott ösztön dolgozott bennem, amivel a „munkámat” olyan jól végeztem. A testem azonnal megadta volna neki magát. Forróságot éreztem, ahogy karjaimon simított végig. Csak bámultam a szemébe, ahogy elhúzódott tőlem, figyeltem az ajkán vöröslő vért, ami az enyém volt. Hát ez tetszik neked, Khaine… – állapítottam meg némi keserűséggel, mintha érthetné csupán a gondolataim útján.
Különös módon nem futott át rajtam semmiféle rettegés, hiába fészkelte anyám a gondolataim közé magát. Tetszett, vonzott szórakoztatónak tűnt… mint valami új drog, amivel elűzhetem a kellemetlenséget az életemből. Menekülni akartam, szabadulni mindentől, ami gúzsba kötött. Ezért élveztem az alkoholt, a szereket, amiktől legalább egy-egy órára boldoggá válhattam.
– Várom a megváltást… – Leheltem az ajkai közé, amik finoman simultak az enyémekre.
Talán el is vigyorodtam az érzéki csók közben. Éreztem, hogy mennyire kíván, mert közelebb simult a testemhez. Simított és szorított a nyakamon, de nem álltam ellen, csak hagytam, hogy csókoljon tovább.
Szerettem volna néhány szót még odasúgni neki, nem is emlékeztem rá egy pillanattal később mi volt az, mert nem tudtam haszontalan gondolatokra, csábításra koncentrálni. Egyre kevesebb volt a levegő, egyre nehezebben találtam rá az ajkaira is. Homályossá vált a lakás körülöttünk, minden aprócska rezdülés elmosódott. Khaine barna szemei uralkodtak már, csak azt láttam, csak a hozzám érő bőrét és haját éreztem. Hördültem talán egyet, nem voltam benne biztos, mert a következő pillanatban a homályos foltok szép lassan feketévé válták.
Éreztem, ahogy magába ölel az a sötétség. Megnyugtató semmi volt, olyan amit sosem tapasztaltam. Álmomban is olyan képek gyötörtek, amiktől szabadulni akartam. S ez nem olyan volt, mint a részegség kusza élvehetősége, még ha abba a végtelen feketeségbe bele is szédültem.
Egy hangos lélegzetvétel. Ez szakadt ki belőlem, nagyjából azzal egy időben, hogy felnyíltak a szemeim. Csalódottan találtam magam újra a világban, pedig a pokol forróságát véltem érezni az arcomon és azt kívántam, bár igazam lett volna. Nem volt vége, minden súly szép lassan megmutatta, hogy még mindig ott ül a vállamon…
– Miért… – Nyöszörögtem, de még nem voltam egészen magamnál. Kellett egy pillanat, míg a tekintetem Khainre talált. – Miért nem…
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyPént. Okt. 05, 2018 3:12 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Nehéz a szépséget szavakba önteni, de talán nincs is rá szükség, egyszerűen érezni kell odabent azt a megmagyarázhatatlan varázst, mely számomra olyan, mintha egy hatalmas, ősi térkép sötét részeiből egy parányit feltárna előttem. Mindig, mikor egy ilyen csodát a vászonra öntöttem, úgy éreztem, hogy közelebb kerültem önmagamhoz, s talán erősebben hallottam a belső sötétség suttogását. Megmagyarázhatatlan, ősi nyelv ez, mely olyan mélyről ered, melyet ép ésszel még magam sem érthetek meg. Csak hagyom hát, hogy ússzak az árral, s ha megérzem, hogy a közelemben egy olyan ember van, akinek képes vagyok meglátni a ragyogását, akkor azért nagyon sokáig képes vagyok elmenni. Persze, nem mindenki engedi, hogy közelebb férkőzhessek hozzá. Ekkor jönnek a drasztikusabb eszközök. Hisz küzdelemmel nagyobb a dicsőség...
- Nem kell, hogy ismerjelek. Csak érezni akarom azt, ami ott van benned. - suttogom felé sejtelmesen. Múlt, jelen, jövő. Mit számít az már, s mit fog érni? Apró, materiális állomás mind ebben a kusza világban. Kedvenc étel, vágyott úti cél, vagy nagy szerelem? Számomra csak az számít, amit legbelül érezhetek. Talán ezért is ragaszkodok annyira ezekhez az emberekhez, hiszen megmozgatnak bennem valamit. Olyan, mintha azt a különös, mélyben gyökerező ürességet megtöltenék tartalommal, mely aztán elszivárog valahova elmém alvilági bugyraiba, hogy kikeljen belőle valami másik dimenzióbeli szörnyeteg, mely beszökve az én valóságomba a vásznon keresztül próbál üzenni.
- Az olyan alakok, mint én? Mit értesz ez alatt? Igazán érdekelne, hogy vélekedik rólam egy ilyen virágszál. - mosolygom felé, beszívva halk szavait. Nálam nem létezik olyan, hogy pozitív, negatív, hiszen minden relatív, s ki vagyok én, hogy az érzéseket egy mérlegre állítsam? Talán ezért is voltam képes érvényesülni egész életemben. Hiszen én nem hallottam meg a bírálásokat, ahogy a dicsőítő szavakat sem. Mindent csakis azért teszek, hogy feljebb juthassak, hogy híresebb legyek, s minél többen ismerjék meg a nevem. Ezáltal pedig nagyobb esélyem nyíljon megtalálni az ilyen különleges embereket is, mint Nelson. Önző lennék? Meglehet.
- Nekem ér. A kisugárzásod túlságosan is különleges ahhoz, hogy csak úgy átússzak felette. Olyan vagy számomra, mint egy apró, elrejtett drágakő egy hatalmas hegy belsejében. - pillantok felé elmerengve, ám színpadiasnak tűnő szavaim mélyén bizony az őszinteség ücsörög. Ha én állnék szemben saját magammal, valószínűleg bolondnak és hazugnak gondolnám magam, vagy egyszerűen csak egy lecsúszott drogosnak, aki szerek nélkül képtelen alkotni, s kezd már átesni a ló túloldalára. Számomra is megmagyarázhatatlanok ezek a hirtelen feltörő, sötétségből szőtt érzések, de képtelen vagyok őket félresöpörni, muszáj megragadnom egytől egyig. Nelsont is meg kell ragadnom. Meg kell fognom a lelkét... S ki kell tépnem a testéből...
- Ám ez lenne neked a boldogság? A "nincstelenség"? - mikor közelebb hajol, én nem húzom el a kezem, így a hűvös penge halkan fúródik bőrébe, s a lélek egy apró vércsepp formájában kiszökik nyakából.
~ Khaine, ne tedd... ~
A vöröslő nedű a másodperc töredéke alatt ég szemeimbe, s mintha a közepén levő sötétség kezdené felemészteni a sivatagi homokot. A levegőt mélyen beszívom, s ugyanilyen vontatott lassúsággal fújom ki. Tekintetem cikázik Nelson lélektükrei s az apró seb között. Most először valami furcsa zavar ül ki ábrázatomra.
~ Khaine, tedd meg... ~
A kés ekkor kiesik a kezemből, s erőtlenül hull le valahova a kanapé szélére. Ezen a ponton pedig megérzek egy törést valahol legbelül. A szívem akkorákat kezd dobbanni, hogy ha nem lennék biztos benne, hogy ez lehetetlen, akkor még odakint is lehetne hallani őrült zörgését.
~ Khaine, ne tedd!
A szavak elakadnak, s már csak mereven figyelem a kicsorduló, apró vérpatakot. Milyen gyönyörű, milyen csodálatos, milyen valóságos...
~ Khaine, tedd meg! Tedd meg! TEDD MEG!!! ~
A fejem úgy visszhangzik, mint egy kietlen barlang, s mikor a falakról visszapattanó szavak eggyé olvadnak, váratlanul ajkaim Nelson nyakára tapadnak, s érezheti, ahogy lecsókolom róla a vörösséget. Kábultan emelem el tőle az arcom, s ködös tekintetem ráemelem, miközben két kezem lassan csúszik felfelé a karján.
- Majd én megváltalak, s felszabadítalak a szenvedésed alól... - suttogom felé, s ha nem húzódik el, úgy érzékien és lassan hajolok hozzá közelebb, hogy ajkunk csókban forrjon össze. Szám szélén ott pihen a vére, mely egyre beljebb csordogál lelkem mélyére. Beteg gondolataim támadnak, sőt, még a nadrágomban is megmozdul valami, mikor ujjaim megállapodnak a nyakán. Közelebb simulok hozzá, de még mindig csókolom. Kezem szorítása egyre inkább erősödik, s ha nem tesz ellene semmit, úgy egyre szorosabbá válik.
~ Erősebben!!! ~
Újra mély sóhaj tör fel belőlem, s eddigre már egészen merevvé válok odalent... Ha még mindig nem ellenkezik, úgy viszont hamarosan ködössé válhat számára minden, s az utolsó, amit láthat, az az én arcom lehet, mielőtt ráborul a teljes sötétség. Természetesen nem ölöm meg.
~ Miért nem?! Pedig olyan élvezetes lenne... ~
Már tudom jól, hol kell szorítani s milyen erősen ahhoz, hogy valaki elájuljon... Mégis, el akarom hitetni vele, hogy tényleg ezek lesznek az utolsó pillanatai ebben az életben. Furcsa kielégülést érzek magamban, s bizony ez az az oldalam, amit nem engedhetek szabadon. Csak egy kicsit hagyhatom érvényesülni, hiszen tudom jól, hogy katasztrofális következményei lennének a tetteimnek. S hogy mi lesz, ha egyszer Nelson tényleg felébred újra? Adja az ég, hogy engem lásson újra, ne pedig azt, aki a tükörből vigyorog vissza rám...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyPént. Okt. 05, 2018 11:10 am
Khaine & Nelson

Khaine… hát nem erre a névre emlékeztem, de neki nem volt szükséges tudni erről. Cseppet sem zavart, ha meghatározóbbnak hitte magát, amilyen volt. Mindenki ilyen volt, akihez valaha közöm volt a „munkám” során. Szerették azt hinni, hogy kiemelkedők, hogy velük a legjobb a szex és mással még nem élveztem annyira. Hát Kevin-Khaine is hihette éppen ezt. Ez is csak egy olyan húzás volt, amivel a magam malmára hajthattam a vizet. Ám saját önzőségem sem foglalhatott le sokáig… gyanakodva bámultam a szemében csillogó furcsa kis fényt. Feltettem magamban a kérdést persze, hogy vajon, mit jelenthet ez, de legalább olyan megfejthetetlen volt, mint valami ősi képlet vagy talán én magam is.
– Én eddig is tudtam a nevedet. – Jelentettem be teljesen nyugodtan. Sötét, szinte fekete szemeimmel az ő halványabban ragyogó barnáit kutattam. Ha valaki tudott szemrebbenés nélkül hazudni az én voltam. Vajon átlát azon a sűrű függönyön, amin még Nicknek sem sikerült… pedig őt szerettem?
A tekintetemmel követtem minden mozdulatát, mintha akkor is a gyanús ragyogás magyarázatát kutattam volna a rezdüléseiben. Nem így volt, nem érdekelt annyira, hogy meg akarjam fejteni… még ha kicsit különösnek és vonzónak is tartottam. Nem is tudom miért beszéltem elveszettségről és a lélek teljes hiányáról. Talán azért, mert akkor nem kéne fájdalmat sem éreznem. Egy idilli kép volt, amit kifelé mutattam a világnak s amit úgy szerettem volna magamra húzni, mint egy hatalmas takarót, hogy védjen meg a hidegről. Khaine ujjai is – amik éppen az arcomat simogatták – a világ fagyosságát hordozták magukban. Lehunytam egy pillanatra a szememet, hogy beleborzongjak a simításba. Nem is fogtam fel, hogy ott vagyok a karjába, hogy a megragadva milyen könnyen vonta maga köré a tagjaimat… annyira belemerültem a belső sötétségbe, ami úgy lengte be elmém és szívem minden szegletét, hogy azt kívülről bárki megérezhette. Ezzel taszítottam el magamtól annyi és annyi embert… de már nem akartam, hogy újra fájjon. Inkább öleltem szorosan magamhoz az én kis feketeségemet, hogy tegyen még érzéketlenebbé, még veszélyesebbé…
– Nem ismersz… – Suttogtam az ajkainak, majd jött az az elcseszett csók.
Úgy elrontottam, úgy élveztem, beletéve minden szenvedélyt, ami bennem lakozott. Talán egy kicsit, mintha még mindig Nicknek szólt volna ez az egész… mintha valójában az ő ajkait érintették volna az enyémek. A testem egészen az övéhez simult, szorosan tartott. Szabadulni sem tudtam volna talán, nem tudom és nem is számított, mert egy pillanatra elveszítettem az önuralmamat… mintha azt sem tudtam volna, hogy hol vagyok. Csak Khaine illatát éreztem és az ő mosolyát láttam, miközben a csók nyoma még ott éget az ajkaimon.
– Ha akarnék sem tudnék pajzsot növeszteni. Az olyan alakok, mint te is gondolkodás nélkül zúzzák szét, mielőtt befejezhetném. – Ezt még mindig suttogtam.
Nem tudom miért, de féltem, hogy ő lesz a következő… ő lesz az, aki újra megragadja a szívemet és addig szorongatja, míg vérezni nem kezd. Csupán akkor engedné el és dobná félre, pont mint Ő. Talán egy halk kis sóhaj is elhagyta az ajkaimat, ahogy Nick hangja csendült fel valahol bennem. Minden porcikám beleborzongott… annyira, hogy nem figyeltem megint. A taszítást éreztem ugyan, de pont lehunytam a szememet, így magát a mozdulatot aligha vettem volna észre. Csak zuhantam, zuhantam és zuhantam a kanapéra. Talán nyekkentem is egyet, nem tudom. Próbáltam fel fogni mi történik.
Kattanás, hidegség megint… és Khaine sötét szemei. Azok pillantottak rám, furcsa csillogással. A hangja egy pillanatra egészen távolinak hatott. Egy ilyen lökés nem kéne, hogy meggyötörje a testet, nem kéne, hogy beleszédüljön az ember. Csakhogy az olyanok, mint én – akik egy konzerv levest esznek naponta – képesek erre. Éreztem, ahogy megremegnek a tagjaim és nem attól a hideg érzéstől. Tudtam, mi az: egy penge. Korábban nem tartottak ilyet a torkomhoz, de mégis, mintha ösztönösen tudtam volna, mi történik.
Nem féltem. Nem zaklatott fel. A halál az én szememben megoldás volt, egy kapu, ami mellett letehettem volna ezer meg ezer terhet. Hányszor gondoltam rá, hogy kivetem magam egy ablakon, vagy hogy borotválkozás közben véletlenül jó mélyen vágok a nyakamba… csakhogy ne érezzem, ne szenvedjek. De én mindig is gyáva voltam, sosem tettem volna meg, inkább hogy elnyomjam ezeket az érzéseket, belekergettem saját magam az élvezetek világába. Drogoztam, ittam, pénzt loptam és olyan dolgokra költöttem, amiket nem is engedhettem volna meg. Nem volt sok hasznom. Nem értem el semmit az életben, csalódást okoztam és még az anyámat sem tudtam megmenteni. Késő volt már jót tenni, késő volt levetkőzni a szomorúságot.
– Igen, boldogan. – Hosszan fújtam ki a levegőt. – Szerinted ér bármit is az én életem? Még nekem sem ér semmit… nem hogy bárki másnak…– Közelebb hajoltam, úgy hogy a penge egészen a nyakamba fúródhatott. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mintha fel akarnék készülni valami túl hosszú, túl fájdalmas út lezárására. Megérkeztem egy olyan pontra, ahol talán búcsút inthetek mindennek, ami velem történt. De szép is lett volna látni még az utolsó lélegzettel, ahogy a bánat utolsó szikrái is távol suhannak tőlem és nem találnak vissza újra és újra.
– A halál megváltás. Nem félek tőle, sőt ha kell a keblemre ölelem gondolkodás nélkül… – Suttogtam. – Tedd csak meg…
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyVas. Szept. 30, 2018 4:25 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

- Egy most már van. - mosolygok felé kissé őrült fanatizmussal, mely homokszín szemeimben is megcsillan. Ha valaki teljes egészében ismerne, most tudná, hogy a szavaim talán aggasztóak is lehetnek, hiszen én sosem szoktam hazudni, sem valakinek a kedvében járni úgy, hogy nincs belőle hasznom. Így tényleg komolyan gondolhatom a ragaszkodást úgy, hogy fél órája ismerem Őt? Igen... De még mennyire... Közben a kiürült poharakat a dohányzóasztalra rakom, s ahogy elhaladok az egyik polc előtt, onnan ekkor észrevétlenül eltűnik egy apró tárgy.
- Hacsak nem egy másik énemmel találkozol legközelebb is, akkor emlékezni fogok rád, Nelson. - vigyorodok el szélesen, emögött viszont lapul valami ördögi. Tudom jól, hiszen látom magam a tükörben, ahonnan nem mindig én nézek vissza. Tisztában vagyok vele, hogy a tudatom enyhén meghasadt, s ezen a résen valami furcsa sötétség szivárog fel onnan mélyről. Hiszem ugyanakkor, hogy ennek így kellett történnie. Hogy ez a mélyben rejtőző sötétség okkal jelent meg, okkal tört magának utat. Még akkor is, ha ez emberi életekbe került. Ki mondta egyáltalán, hogy az új világ csak a jókból és tisztességesekből fog állni? Az emberiségben mindig ott volt a gyarlóság és gonoszság. Talán pont ez kell ahhoz, hogy túléljük a hamarosan beköszöntő pusztulást...
- Az én nevem Khaine. Mint a bibliai testvérgyilkosnak. Ezen információ tudatában talán könnyebben jegyzed meg az én nevem a többiek mellett. - mindig is ironikusnak és talán groteszknek tartottam, hogy tudatában annak, hogy lett volna egy ikertestvérem, ezt a nevet adták nekem, úgy, hogy a hitvilágunk sem köthető ehhez az egész ostobasághoz. Én ugyanakkor sosem kérdeztem az okát, ők pedig nem firtatták.
- Így érzed hát? Hogy elveszett? Én segíthetek visszahozni... - ezen a ponton megragadom egyik karját, majd a derekam köré fonom, s a másikkal is ugyanezt teszem. Ajkai jólesően érintenek, ám a szívem még mindig ugyanolyan mélyeket dobban, ugyanabban a monoton, halk zakatolásban. Ez pedig bármennyire furcsa, nálam nagyon jót jelent. Vagy tán pont rosszat? Kérdés, honnan nézzük... Szorosan ölelem Őt, hogy magamba szívhassam illatát, érezhessem testének kis dombjait és völgyeit, s ez a szépség úgy megrészegít, hogy kissé ködös, nagyra nyílt szemekkel pillantok vissza rá.
- Ugyan, ugyan, ez butaság. - simítok végig homlokán, majd arcának élén, ujjaim pedig állán állapodnak meg. Tekintetem ajkaira vetül, s nem tölt el jó érzéssel, hogy ezeket a csodás vonásokat mennyien használták tényleg csupán egy tárgyként, ami a vágyaikat kielégítheti.
- Mégis ki volt az, aki ezt elhitette veled? - pillantok felé különös, békés nyugodtsággal, mintha valami próféta lennék, kinek zsigereiben vannak a nagy szavak. Próféta, meglehet. Csak éppen hamis és sötét.
- Mit gondolsz, mi irányítja ezt a testet? Ha így folytatod, hamarosan tényleg semmi sem fogja. Tudod, miért? Mert hagyod, hogy eltiporjanak. Hagyod, hogy eszközként kezeljenek, és ha történik valami pillanatnyi jó, te úgy sóvárogsz utána, mintha az lenne a világ minden boldogsága. Luxus tárgyak, pia, drog, szex? Tényleg azt hiszed, hogy ennyiből áll a világ? - biccentem oldalra a fejem még mindig egy halovány, sejtelmes mosollyal. Sokat tudok, amit Ő nem. Legalábbis, még nem...
Ajkai érzékien érintik az enyémet, s hagyom, hogy ő irányítson. Hagyom, hogy úgy mozduljon, ahogy csak akar, s úgy tűnik, hogy a szavaim nem pattantak vissza róla, hanem némelyiket elnyelte. Csak nem egy érzelmet látok? Újra elmosolyodom, de elhúzódok tőle. Kezem ismét arcát simítja, s ha esetleg ki akarna szabadulni az ölelésemből, azt bizony nem hagyom neki.
- Az elfojtás nagyon sok rossz dolgot eredményez. Lehet, hogy azt hiszed, hogy növesztesz ezzel magad köré egy erős pajzsot, ami megvéd mindentől s mindenkitől, de... Ez nem így van. - váratlanul taszítok egyet rajta erősen úgy, hogy a mögötte levő kanapéra essen, ám ha olyan ügyes, hogy mégsem sikerül lelöknöm, akkor felsőjét megragadva mellkasánál tolom lejjebb. Bárhogy is, oda fog kerülni a kanapéra, ez biztos... Ekkor pedig váratlanul letérdelek elé, s előhúzom a zsebemből azt az apró kis tárgyat, amit elrejtettem nemrég. Az éles, különös motívumokkal s a mindent látó szemmel díszített kés halkan kattan, s Nelson hamarosan érezheti nyakán a hűs pengét. Én azonban nem vagyok agresszív, ami még aggasztóbb lehet. Ugyanaz a furcsa mosoly, ugyanaz a nyugodtság, mégis hirtelen a kezemben tartom az életét.
- Mit érzel most? Ha ez lenne az utolsó pillanatod, boldogan távoznál? Reményekkel telve lépnél át a túlvilágra, úgy, hogy tudod, hogy megalapoztad a Halál utáni Életed? Van befejezetlen, lezáratlan dolgod, ami itt tartana? Nem tudhatod, hogy nem vágom el a nyakad. S ha hazudsz, amit úgyis észreveszek, hiszen eddig is alig volt őszinte szavad... Akkor bizony azonnal megöllek. Beszélj hát! - tolom kicsit közelebb hozzá a pengét, jelezve, hogy nem viccelek. Én sosem viccelek, ezért sem szabad bízni bennem. Nem csak bennem, de senkiben sem...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptySzer. Szept. 26, 2018 8:31 am
Khaine & Nelson

Megmerevedtem a kérdéseitől. Éreztem, hogy a testem megremeg a gondolattól… ki akarna ragaszkodni hozzám? A szívemet egyszer odaadtam valakinek, szinte tálcán nyújtottam át, de aztán megijedtem. Féltem Nick keménységétől, hogy majd megtör és megváltoztat, ezért ellen akartam állni. Harcoltam ellene, mintha valami kötél lenne, ami a húsomba mar. Megpróbáltam úgy viselkedni, mintha nem tartanám többnek egy ügyfélnél és lényegében rá is segített erre. Sosem volt kedves, csak birtokolni akart, mint valami lenyűgöző dísztárgyat, elrejteni a világ elől, megfosztani a szabadságomtól.
Nem akartam rá gondolni, mert a fájdalom szinte össze akarta roppantani a szívemet. Keserűség áradt szét a testemben és nem tudtam legyűrni. Hiába próbáltam előkapni a gúnyos mosolyt, a beképzelt arckifejezést, egy pillanatra kiestem a szerepemből. Nem voltam több, mint a Nick által összezúzott valami, ami éppen csak megmenekült a markai közül. Ő is csak egy intőjel volt, hogy nem szabad ragaszkodnom senkihez és semmihez… mert csak fájdalmat okoz. Apám miatt vettem fel a pajzsot, amit előtte olyan könnyen leengedtem. Hát most remegő izmokkal, alig-alig kitartva próbáltam magam előtt tartani, remélve, hogy képes leszek megvédeni magam tőle.
– Sosem volt olyan ember, aki ragaszkodni akart hozzám… vagy én akartam volna hozzá… – Hazudtam. A torkom kiszáradt a szavak nyomán, ezért újra az ajkaimhoz emeltem a pezsgős poharat és egy nagyobb adagot kortyoltam az aranyszínben pompázó italból. Nem szerettem az ízét, volt benne valami túl édes és túl fanyar, a szénsav pedig, mintha csak végig marta volna számat.
Kevin sötét szemeibe néztem… reméltem, hogy legalább az abban csillogó lehetőségek elterelik a figyelmemet a romokban heverő életemről. Nem akartam apámra gondolni, nem akartam Nickre gondolni, mert tudtam mennyire egyformák. Mindkettő agresszívan ragaszkodott a „tulajdonához.” Apámnak én kellettem és anyám, hiába változott meg az élete Amerikában. Nick pedig ugyanazzal az erőszakossággal próbált felettem uralkodni. Képtelen voltam neki érzelmeket mutatni… képtelen voltam szerelmet adni neki. Azt akartam, hogy ne tudjon fölém kerekedni, nem akartam legyőzöttnek érezni magam. A szabadságomat meg kellett tartanom valamilyen módon és ő ezért gondolkodás nélkül tiport el. Nem értette meg, hogy én csak azért harcoltam, mert félek az érzésektől és főleg a fájdalomtól… ettől pedig még nagyobb kínokkal, de el kellett tőle szakadnom.
A következő kérdés szakított ki ebből a hullámvölgyből és mintha újra a hegycsúcson találtam volna magam. Mély levegőt kellett vennem, hogy visszazökkenjek, hogy megint azokat a lehetőségeket lássam a szemeiben csillogni, amiket korábban. Nem akartam Nickre gondolni vagy a fájdalomra, amit okozott. Én nem érdemlek kedvességet vagy éppen szerelmet.
– Nelson vagyok. – Válaszoltam egyszerűen és nem szakítottam el a tekintetem a sötét szemekről. – Remélem most már sikerül megjegyezni… – Tettem hozzá egy kicsit talán hisztis hangszínnel. Gyűlöltem, hogy ennyire zavar, amiért elfelejtett. Utáltam azt az érzést, amit kiváltott belőlem és talán szívem szerint egy újabb pofonra lendítettem volna karomat. Ám mielőtt ezért még átgondolhattam volna, megragadott, magához húzott. Ujjai a hajamba túrtak és csak ölelt. Nem értettem, mi történik. Éreztem, ahogy vadul pislogok.
Senki sem akart eddig lefesteni, lefényképezni… de azt hiszem megölelni sem. Utoljára anyám karjai között voltam így. Akkor visszaöleltem, az arcomat a sötét tincsei közé nyomtam és zokogtam… zokogtam, mert kirúgtak az egyetemről. Kértem, hogy bocsásson meg, amiért olyan rossz gyerek voltam. Hirtelen, mintha ugyanazok az érzések törtek volna fel belőle. A szemeimre könnyfátyol borult, kezeim viszont nem mozdultak. Rongybabaként hagytam magam közelebb vonni. Éreztem a testemen a szíve ritmusát, talán az enyém is felvette azt.
– Tudod… ez már valójában elveszett… – Suttogtam a fülébe. Ajkaim finoman érintették a bőrét, de most nem szántam érzékinek… csak érezni akartam az illatát, miközben beszélek, ezért hajoltam közelebb a nyakához, a hajához. Közben lehunytam a szememet, volt abban valami megnyugtató, ahogy ujjai melegségét éreztem a tincseim között.
A tekintetünk ismét találkozott. Nem akartam gyengének látszani, nem akartam, hogy azt lássa, amit több, mint tíz évvel ezelőtt apám látott bennem… hogy engem le lehet győzni, rángatni vagy megtörni. Nagyon is lehetett, de a pajzs nem engedte, hogy ezt mutassam. Olyan volt, mint egy különös erő, amit néha előkaphattam. Szedd már össze magad – parancsoltam volna magamra, de nem tudtam kinyitni hosszú percekig a számat.
– Nekem nincs lelkem. – Folytattam aztán a mondandómat. – Csak egy test vagyok, funkciókat, vágyakkal… semmi több…
Éreztem, hogy a hangom rekedt. Azt kívántam, bárcsak tényleg így lenne, bárcsak nem kéne éreznem az elmúlt évek iszonyatos fájdalmát, mert azok nagyon is felgyűltek… már-már hatalmas jéghegyként álltak lelkem aprócska szigetén, kiszorítva onnan, a vízbe lökve, ahol bármikor elragadhatott egy ár.
Odahajoltam hozzá. Ujjaimat most én fúrtam az ő hajába, hogy odavonjam magamhoz egy csókra. Szenvedélyesen akartam, szexin, hogy az ágyba csábítsam… mert ez volt a dolgom. Csakhogy elcsesztem. Rohadtul elcsesztem, mert hirtelen minden érzés, ami ott ült a lelkemben, abban az egy mozdulatban teljesedett ki. Gyengéd lettem.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyVas. Szept. 23, 2018 12:58 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Számomra sem túl biztató a tény, hogy nem emlékszek erre a szépségre, hiszen egyre több ilyen eset fordul elő mostanság. Ki tudja, milyen világokat járok meg, ki tudja, hol járok s mit teszek... Eddig minden emlékem a sajátom volt, hiába álltam sokszor a túladagolás szélén. Akkor is minden pillanatot a magaménak tudhattam. Ám valami kezd kibillenni, valami furcsa változás száll a levegőben. Figyelmeztetés lenne tán? Egy intő jel, mely felett nem szabad elsiklanom? Tudom jól, hogy oka van az egésznek, de vajon mi lehet az? Mi történhetett? Mi fog történni? Sokszor talán túl sokat töprengek a világ nagy dolgain, de így legalább azt érzem, hogy ez nem a vég. Ez csupán egy állomás, s bizony itt kell tenni azért, hogy erről a helyről egy szebbre juthassunk.
- A szenvedély nem csak a most része. Legalább is az én világomban nem. - mély árnyalatú hangom rejtélyesen tör ki ajkaim barlangjából, és halovány félmosolyommal karöltve mintha csak egy lehetőséget úsztatna a fiú felé. Az én világom látszólag egy megérthetetlen, kusza örvény, melyből lehetetlenség kikeveredni, s már csak a széléhez közeledve képes magába szippantani, s örökre elnyelni. Mégis, ha jobban kitárjuk a szemünket, s hagyjuk, hogy fájjon a homok maró szele, képesek leszünk átlátni az egészen, s rájöhetünk, hogy bizony a kuszaság pont az, ami a rendszer magját képezi.
- Sokan gondolják, hogy egy pillangónak nincsenek érzései. Én viszont ha a szemedbe nézek, nagyon sok mindent látok. Nagyon sok mindent ott mélyen. Nagyon-nagyon mélyen... - emelem el ajkaimtól a poharat, s közelebb hajolok arcához, hogy lélektükreit közelebbről is megvizsgálhassam. Olyan különös varázsa van a tekintetének, mintha csak valami bűbájt akarna épp rám szórni. Sikerül, nagyon is sikerül, bár arcom egyáltalán nem rezdül. Nincsenek rajta zavart élek, sem bármi olyan, mely egy pillanatra is akár megrendíthetné a határozott külsőmet. Pedig semmit sem rejtek el, őszinte ember vagyok, s ha csak az előrejutásom nem szolgálja ennek az ellentétét, úgy ami a szívemen, az a számon.
- Ezért áll az emberiség a szakadék szélén. Mert tárgyakként kezelik egymást, míg a tárgyakat felmagasztalják, s emberi szintekre emelik. - hajolok végül távolabb. Lehet nem sejti, de én látom a lebiggyesztett ajkait. Figyelem minden kis rezdülését, szemének játékát, ajkainak finom mozgását. S minél többet látok belőle, annál inkább formálódik meg az elmémben is.
- Senki sem próbált még meg ragaszkodni hozzád? Nem úgy értem, hogy több menetre is befizet és visszatérő vendég... Hanem senki sem próbált még kiszakítani ebből az életből önzetlenül? - nem, én nem vagyok megváltó. A lelkem messze áll a jótól, s az életet is máshogy fogom fel, mint egy átlagos ember. Az én ragaszkodásom máshonnan ered, s a szimpátia, ami kialakul, az is rettentően összetett. Szeretem megragadni a különös sugallataimat, s szeretek utánuk járni, hiszen tudom, hogy véletlenek nincsenek. Oka van annak, hogy én valakit észreveszek... Lehet, hogy az én életemben, ám lehet, hogy az adott személyében. S ki vagyok én, hogy ellenkezek a világ rezgéseivel?
- Igen, téged... Hogy is szólíthatlak?[ - egy pillanatra elveszek a mosolyában, ami engem is mosolygásra késztet. Nem tudom, hogy ez őszinte volt, vagy sem, ám egy a biztos, a vonásai csak még szebbek lettek tőle. Mitől nem azok egyáltalán? A tálcát és a poharat közben lehelyezem az egyik pultra, majd mikor visszalépek, egyik kezem a vállára helyezem.
- Nem nézhetem végig, hogy csak úgy elvesszen ez mind a világ mocskában... - mutatok szívére, majd halántékára, s váratlanul magamhoz húzom. Egyik kezem hátára simítom, másikkal pedig hajába túrok bele, s úgy ölelem meg szorosan. Persze, ha ki akar szabadulni, akkor hagyni fogom, de ha rajtam múlik, akár órákat is így tudnék maradni mozdulatlanul...
- Azt még nem tudom, pontosan hogyan. Az a biztos, hogy a testednek és a lelkednek a vásznon van a helye. Ott, ahol halhatatlan lehet... - olyan nagy szavak ezek, hogy kénytelen vagyok őket egyenesen lélektükreinek intézni, így épp hogy csak eltolom magamtól, ha ő még nem húzódott volna el tőlem. Én nem kérem tőle, hogy értsen meg. Nem kérem, hogy változzon meg. Nem kérem, hogy igya a szavaim, s úgy cselekedjen, ahogy én akarom. Én nem akarom őt birtokolni. Hiszen hogyan is akarhatnék olyat birtokolni, aki... Eleve az enyém volt? Mikor először kinyitotta szemeit, már akkor elrendeltetett, hogy neki ma itt kell lennie nálam. Már akkor az enyém volt, hiába is van meg az esélye, hogy én még akkor nem is léteztem. Kár ezeken a szavakon lovagolni, ami egyszer megvagyon írva, az úgyis be fog következni...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyCsüt. Szept. 20, 2018 10:30 am
Khaine & Nelson

Figyeltem azokat a sötét szemeket, ahogy végig mérnek, ahogy megbámulnak. Vajon miért nem ismert fel? Vajon miért nem emlékezett legalább az illatomra vagy a dacos pillantásomra? Ezen elmélkedtem, ahogy újra és újra találkozott a pillantásunk a nappaliban ácsorogva. Persze a kártyát megszereztem, kérdés sem volt, hogy esetleg nem sikerül… talán hülyeség volt mindezt az arcába dörgölnöm, mégis jó érzéssel töltött el a dolog. Olyan volt, mintha egy láthatatlan birkózásban én kerültem volna felülre, a földre nyomtam volna. Csakhogy sokáig nem maradhattam ott, ezért ismét mindent meg kellett tennem, hogy a karjait a padlóra szorítsam. Valójában úgy harcoltam ellene, mint annak idején Nick ellen. Csakhogy ő legyőzhetetlen volt, ez a pasi viszont annyira elvolt a kis világában, hogy egyetlen gondolat is könnyedén elterelhette a figyelmét rólam. Kevin is harcként látta a helyzetet? Nem tudom. Talán csak én küzdött, mint egy nevetséges bohóc, aki be akart bizonyítani valamit. Azt, hogy erős? Azt, hogy férfias? Azt, hogy vele nem lehet szórakozni? Ezt sem tudtam.
– Hogy mit tudok én? – kérdeztem vissza és elszakítottam a tekintetem egy pillanatra a sötét szemektől. Az aranyló pezsgőre néztem. Alapvetően gyűlöltem az ízét, mégis szívet melengetően szép ital volt. Hosszú percekig képes lettem volna az apró buborékokat bámulni a fényesre sikált pohár oldalán. – Én én vagyok és ezzel senki sem versenyezhet. – Megrántottam a vállamat, nem akartam neki magyarázkodni. Nem tetszettek ezek a mélyre ható gondolatok, én felszínes akartam lenni, bűnös és pénzéhes, ahogyan eddig is. Az, hogy költhettem magamra, hogy halmozhattam a nem létező vagyonomat, legalább ideig-óráig boldoggá tett.
– Csakhogy a szenvedély az a most része… és én annak élek – Megint megrántottam a vállamat, majd az ajkaimhoz emeltem a poharat, akárcsak ő. A pohár felett eközben is a szemeibe néztem. Azt akartam, hogy lássa azt a csillogást, amitől mások egyszerűen megbolondulnak, amitől mások egyszerűen nekem esnének.
Talán azért is ragadtam meg a kezét és húztam magamhoz, hogy elcsábítsam. Bár egyre biztosabb voltam benne, hogy valami betegebb vonzza, még ha az előző éjszaka nem is igazán mutatta meg. Túl sok szer lehetett a szervezetében vagy egyszerűen csak megjátszotta magát. Pontosan úgy, ahogy a magasztos szavait vette elő, amiket úgy gyűlöltem. Nem szerettem, ha valaki túlságosan nagy mélységekbe akar menni, a dugás dugás, az élet élet és úgy szar, ahogy van. Bennem is ott volt a sötétség, még sem emelkedtem költői magasságokba. Egyszerűen nem volt értelme. Azt akartam, hogy ez a hülye Kevin is csak vegye elő a férfias oldalát és essünk túl a dolgon, hátha végre hajlandó lenne azért is fizetni.
– Ha valaha ősz hajam lesz, akkor biztos… – Ridegen válaszoltam. Nem akartam ábrándozni öregségről. Pontosan tudtam, hogy eleget tettem az ellen, hogy valaha is elérjem azt a kort. Drogozok, iszok, mindenkivel összefekszem. Jó, ha még tíz évem van ebben az életben és azt úgy szeretném élni, ahogy jól esik. Ha meg akarok venni egy értékes órát, egy márkás ruhát, hát meg is szerzem rá a pénzt. Más lehetőségem úgysincs, hogy boldog legyek. Azok legalább pillanatnyi örömöt képesek okozni. Azok legalább egy rövidke időre megmelengetik a szívemet… nem úgy, mint az emberek, akik körbe vesznek. Olyan, mintha mindegyik egy aprócska szöveg nyomnának a lelkembe, szinte azt akarva, hogy vérezzen ki. Ezért vagyok rideg, ezért vagyok érzéketlen és keserű. Szükségem volt a pajzsomra. Olyanra, ami megvédett Kevin barna szemeitől vagy Nick finom illatától.
Elhúzta a kezét és végig simított a szakállán, én pedig kissé gyermekein biccentettem oldalra a fejemet. Talán ettől még fiatalabbnak néztem ki. Sokan néztek fiúnak, fiatalnak, akinek még messze az öregkor. Valószínűleg nem volt több egyszerű génjátéknál az egész. Anyám ázsiai vére tett fiatalossá és az, hogy sosem tudtam igazán felnőni. A kapzsiság, apám állandó felbukkanása, mintha elvágta volna az életem fonalát valahol a főiskola első évében. Akkor már tudtam, hogy sosem viszem semmire… mégis gazdag akartam lenni, olyan tárgyakat akartam birtokolni, amiket alapvetően nem szerezhettem volna meg.
– Nem gondolkodom. – Suttogva siklott ki az ajkaimon ez a mondat. Igen, megpróbáltam nem gondolkodni, talán ez tartott még életben. Sok gyenge pillanatom lehetett volna, hogyha azon elmélkedek, miket műveltem. Nem egy olyan dolog is volt, amire nem voltam büszke és ami hosszú ideig fájt valahol mélyen. Csakhogy én rádobtam egy képzeletbeli takarót, hogy elfedjem. Csak azokra emlékszem, akik rám erőszakolták magukat… Így folytattam volna, de nem éreztem jelentőségét annak, hogy egy olyan, mint én rimánkodjon emiatt. Ami megtörtént, megtörtént, én vállaltam ezt az életet, hát úgy kell elviselnem, ahogy rám osztotta azt a sors.
– Mindenkire emlékszem. – Hazudtam inkább, az jobban tetszett, mint a valóság. Talán csak lebigyesztett ajkaim, egy pillanatra lesütött szemem árulta el, hogy ennél sokkal kegyetlenebb igazságok vannak. – Az ember nehezen felejti el azokat, akik úgy bánnak vele, mintha tárgy volna… – Nem tudom miért bukott ki mégis belőlem. De talán elég halk volt ahhoz, hogy ne hallja meg.
Felém nyújtott egy tál kaviárt és egyéb olyan ételt, amit nem ehettem volna mindennap. Máskor örömmel vettem volna belőle, most viszont, abban a keserű pillanatban hányinger keltőnek tűnt. Ezért nemet intettem.
– Lefesteni? Engem? – kérdeztem vissza. Némi meglepettség csengett a hangomban, amit próbáltam elfedni azzal, hogy egy nagyot kortyoltam a pezsgőből. Persze csábító volt, hogy ezért pénzt ajánlott.
Megint egészen közel léptem hozzá. A tenyerem a mellkasára fektettem és valamiért elnevettem magam. Nem voltam modellnek való, nem volt bennem semmiféle festői szépség. Csak egy ember voltam a hatalmas tömegből, ezért is lepett meg annyira a kijelentés talán. Hiszen mindenki csak egy átkozott tárgynak látott? Talán Kevin szemében sem lennék más, mint egy átkozott bútordarab, amit egy csendélet közepére helyezne.
– És hogyan akarsz lefesteni? – kérdeztem. Őszintén érdekelt a dolog.
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyKedd Szept. 18, 2018 5:22 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Nehéz szavakba öntenem, hogy mit keresek az emberekben, vagy éppen mi az, amit meglátok, s számomra kiemeli az adott szépséget a tömegből. Néha eltöprengek ezeken az embereken, ám mindig rá kell jönnöm, hogy hasonlóságot aligha tudnék mondani. Kémia? Belső sugallat? Személyiség? Lehet egyáltalán mértéket adni az igazi, nagy betűs Szépségnek? Aligha... Az, hogy ez a csodás éjjeli pillangó így lángra lobbantja elmém sötét bugyrait, s végre világosságot hoz ezekre a helyekre, számomra sokkal többet jelent egy bankkártyánál, vagy bármi másnál. Egy ilyen érzésért a végletekig képes vagyok elmenni, hogy a magaménak tudhassam, és megörökítsem a magam módján. Shaleema volt erre az első, tökéletes példa. Oly' ártatlan volt, oly' békés, oly' egyedi. Az Ő vére indított el mindent, mely végigfolyt lelkem sötét folyosóin, koszos és elhagyatott alagutakon át, hogy a mélyen eltemetett ősi sír elfeledett szörnyetegét felébressze. Ő pedig akkor kiszabadult... Sokszor érzem nyughatatlan bolyongását, s veszedelmes karmait, ahogy belülről cincálnak, ahogy ordít a húsért és vérért, de mindig tudom, hogy ha megkapja, akkor valami olyan szintű csodát ad cserébe, melyért nem kár az áldozat...
- Honnan árad ez a hatalmas magabiztosság? Miből merítesz? Mit tudsz, ami téged annyira kiemelne a többiek közül? - ha csak a felszínes szavakat nézzük, még akár gúnyosan is hangozhatnak kérdéseim. Ám a gomolygó, baljós sivatagot idéző szemeimben rejlő csillogás teljesen másra utal. Tán csak valami magyarázatot várnék a csodálatomra, valami olyat, amivel ő maga is tisztában van. Olyan ez az egész, mintha egy végtelenségig nyúló ködtengerben tapogatóznék, s néha megérintenék valami istenit, amit nem akarok ereszteni, mégsem vagyok képes meglátni konkrét valóját.
- A most... Oly sok mindenki próbál a mostban élni, és a pillanatnyi materiális örömökre koncentrálni, míg közben elsiklanak a magasabb rendű élvezetek felett. Rossz tanítás az élj a mának, az élj a mostnak. - emelem ajkaimhoz én is a poharat, s egy apró kortyot legurítok a torkomon. Biztosan bolondnak nézhet ez a fiú, hogy én ilyesfajta beszélgetésbe bonyolódom, s nem csak üres fejjel követelem tőle a testi gyönyöröket. Én kicsit összetettebb vagyok, mint egy átlagos férfi, s engem nem elégít ki a pillanatnyi, múlandó testi öröm. Az én vágyott élvezetem sokkal mélyebbre nyúlik, mint azt bárki gondolná...
Hagyom, hogy vezesse a kezem, hogy finom bőre tenyerem alá simuljon, s egy halk sóhaj ugyan elhagyja ajkaim, mégis a tekintetemben ott ül valami megtörhetetlen határozottság. Valami olyan, mely nem fogja engedni, hogy a földi vágyaim átvegyék az uralmat a lelkem felett. Az én kezemben a gyeplő, de hagyom, hogy kicsit kiélvezze az uralmat. Amíg még teheti...
- És ha én azt mondom, hogy őszbe borult hajjal, s finom ráncokkal is ugyanolyan vonzónak találnálak? - a fiatalság egy múlandó állapot, mégis a csodálatom legtöbb tárgya fiatal volt. Már pedig azért, mert idős korra az emberek elvesztik erejüket, jellemüket, s a lemondás rengeteg mindent kiöl belőlük. Ezért kell a jellemeket a csúcson megragadni, hiszen onnan már csak lefelé vezet az út.
- Szomorú, hogy még mindig nem emlékszek rád. - húzom el végül a kezem, s szakállamon simítok végig elgondolkozva. Újból végigmérem, s egy halovány, sejtelmes mosoly kúszik fel arcomra.
- Mondd csak, te mindenkire emlékszel, akinek örömet okoztál? Hogy viseli el a lelked a kényszerített élvezeteket? Mindig is érdekelt, hogy gondolkodik egy pillangó. - sétálok oda lassan az egyik tálcához, melyen kaviár, s pár igazán luxus étel pihen. Felemelem azt, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megkínálom a fiút. Igen, számomra olyan, mint Ő lenne az est fővendége.
- Le akarlak festeni. - közlöm hirtelen jött váratlansággal, mikor lehelyezem a tálcát a dohányzó asztalra, s újabbat kortyolok a pezsgőből. Ezt már az első pillanatban tudtam, mikor megláttam az ajtóban, de mégis bele kell látnom mélyen a lelkébe, hogy megformálhassam a vásznon. Hiszen nem testet, én a lelket festem.
- Ezért pedig bármennyit fizetnék. - talán nem mindennap kap olyan ajánlatot, ahol nem használati tárgyként akarják kezelni. Ám én nem viccelek. Komoly, ám talán némi balsejtelmet sugalló tekintetem sziklaként állapodik meg rajta, mikor újból megállok előtte. Ez a kisugárzás... Egyszerűen megbabonáz, s olyan, mintha megvetné magát bennem, halkan kántálva a szörnyeteget újból felébreszteni vágyó szavakat... Sokan mondják, hogy veszélyes vagyok. Hogy jobb barátságban lenni velem, mint az ellenségek közt látni. Pedig senki sem tudja konkrétan a történetem, hogy milyen múlt áll mögöttem, s hogy mire vagyok képes azért, hogy megragadjam a szépséget. Mégis, a tekintetem rejtekében ott pihen az a valami, az a különös feketeség, mely nem hagyja nyugodni az embereket...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyVas. Szept. 16, 2018 9:05 am
Khaine & Nelson

Izgalmas a pokol, mi? Mordultam is talán egyet magamban, ahogy ujjaim vadul turkáltak a zsebeiben. Nem érdekelt mi van benne, gond nélkül elveszek tőle bármit és közben az arcába is vigyorgok, ha kell. Nem ő az első, akit kirabolnék, csak éppen az első, akivel dühből tenném ezt. Gyűlöltem, ha jelentéktelennek, egy gyenge kis semminek titulálnak. Azt akartam, hogy emlékezzen rám, hogy soha többé ne merészeljen elfelejteni. Nelson Wang ugyanis emlékezetes és feledhetetlen.
Hozzásimultam, miközben a zsebeit kutattam át. Éreztem, ahogy a tincseim borzolódnak, amint kicsit a nyakához simulnak. A szakálla egy kicsit hozzá tapadt a hajszálaimhoz, talán össze is gabalyodtak egy pillanatra. Utáltam érezni az illatát, utáltam érezni a parfüm és valami más alatt megbújó kis aromát. Ezt éreztem akkor is, mikor alatta feküdtem egy éjszakával korábban. Közben ujjaim egy öngyújtót meg valami dobozkát tapintottak ki. Először az öngyújtót néztem meg, tetszett az aranyozott felületen keleties minták díszelegtek. Azonnal a zsebembe vágtam, a másik dolgot nem néztem meg, helyette csak egy újabb zsebbe süllyesztettem a kezemet. Hát ott volt az én „emberem.” Egészen pontosan egy platina kártya.
– Honnan tudtad, hogy pont erre vágytam? – A képébe akartam vigyorogni, helyette viszont megint csak egy vicsorgásra futotta.
Beleborzongtam, ahogy sötét szemeibe pillantottam. Volt ebben a fickóban valami megmagyarázhatatlanul furcsa… ami alapvetően nem érdekelt volna. Megpróbáltam nem törődni vele, egyszerűen csak eltettem a kártyát, mintha semmi más nem foglalkoztatni a pénzen kívül. Ez a viselkedés volt az én menedékem, egy pajzs, ami nem hagyta, hogy újra megsérüljek. Nicknek engedtem párszor, hogy előcsalja gyengéd oldalamat, de akkor fájt a legjobban, mikor érzéketlenül viselkedett… még ha abba is szerettem bele. Különös érzés egyszerre rajongni és félni valamitől. Hiszen az a ridegség adott olyan férfias kisugárzást neki, amit az apámon is annyiszor láttam… de közben attól tartottam, hogy emiatt lök el magától. Talán így is volt. Nem dőlt be a játékoknak, nem akart féltékeny lenni, egyszerűen kiadta az utamat, mert nem úgy viselkedtem, ahogyan azt ő elvárta.
Arra kaptam fel a fejem, hogy „s ha kilépsz innen, úgyis zárolni fogom egy percen belül.” Nem ért különösebben meglepetésként ez a kijelentés. Egyszerűen csak annyira átadtam magam annak a fájdalmas gondolatsornak, hogy kellett valami, ami magamhoz térít… ami megint felszínre rángatja az erős Nelsont. Hát ez a mondat éppenséggel nem volt olyan, de elég volt ahhoz, hogy legalább rá figyeljek és ne a borzalmas emlékekre. Tudtam, hogy napokat kesereghetek, ha Nick megint meg is keres nem leszek neki több egy tárgynál, amit birtokolni akar. Furcsa, más férfiaknál nem zavart ez. Hiszen ebben éltem, de Nicktől mintha ösztönösen többet vártam volna.
A csuklómra bámultam, amit éppen akkor kapott el és erősen szorított. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen erőkifejtésre képes. Egy gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra, ahogy tekintetem végig futott az ujjain, a mellkasán és végül a szemén állapodott meg. Most nem hagytam, hogy a belőre áradó furcsa érzés uralkodni kezdjen rajtam és megint el kelljen fordítanom az arcomat. Én ugyanis nem adom fel. Ezt a játszmát is nekem kellett megnyerni.
– Tisztázzuk le a dolgokat akkor… – Jelentettem ki némi dühvel, mikor a monológ után elengedett. A dohányzó asztalhoz sétált egy üveg pezsgővel bajlódott. – Először is, ez a kártya a tegnap estéért fizetség. Ha akarsz még valamit, akkor gondolom egyértelmű, hogy ennél egy kicsit többet kéne adnod. Mert lehet, hogy ebből több luxus kurvát kifizetsz, de engem nem. Ez a test többet ér ezer ribancnál is…
Ó igen, az egoizmus. Úgy tört felszínre, mintha addig egy tenger mélyén pihent volna és most hirtelen levegőért kell kapnia. Egy kicsit el is vigyorodtam, ahogy felém nyújtotta a pezsgőt. Nem válaszoltam neki a szivaros kérdésre, csak a zsebembe csúsztattam a kis dobozt, jelezve, hogy ezért egy kicsit komolyabban kell megdolgoznia. A poharat finoman az ajkaimhoz emeltem. A lehető legérzékibben kortyoltam belőle. Talán csak a szemeimben maradt ott ugyanaz a dühös csillogás. Még mindig sértett voltam, amiért elfelejtett.
– Nem tök mindegy mi lesz belőlem? Lehet, hogy meg sem érem azokat a ráncokat… – Nyeltem egyet. – A most számít és most még nem vagyok összeaszott vénember…
Megint nyelnem kellett. Mert ott volt bennem az a keserű kis gondolat, hogy: „de megcsömörlött nagyon is.” Ezt nem mondtam ki, nem akartam beavatni a belső vívódásomba. Jobban szerettem, ha csak egy testként kezelnek, aki nem tud gondolkodni. Sosem voltam túl okos, nem is igazán vágytam rá. Csak a pénz érdekelt és az élvezetek. Utóbbiból pedig egyre kevesebb jutott New York óta.
Megfogtam a kezét és az arcomhoz húztam. Úgy mozdítottam, hogy az ujjai a szemem alatt, az arcomon és a nyakamon simítsanak végig. Aztán az ingem alán toltam a meleg tenyerét.
– Érezd, milyen sima? Most kell kiélvezni, míg nem ráncos és aszott… – suttogtam. Részemről nem volt ez több játéknál, de neki talán szüksége volt ezekre a fennkölt cseppet sem érdekes gondolatokra. Ezért hát megadtam neki.


Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyCsüt. Szept. 13, 2018 8:10 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."

Nehéz nem észrevenni ezt a temérdek érzelmet a fiú arcán. Ahogy figyelem őt, egyre különösebb mosoly telepedik arcomra, s mintha csak valamit forgatnék a fejemben, úgy vésem jól az eszembe a kis pisze orrát, a sápadtas bőrét, az igazán remek frizurát, az alacsony termetét, a mesés öltözékét... Egyszerűen mindent, s ez annyira megdobogtatja a szívem, hogy mire bezárul mögötte az ajtó, már teljesen elfelejtem az utóbbi vendégsereget, akik közül talán a kis franci homokos művészben volt valami érdekes, de ez is kimerült abban a művészetben, amit a szájával volt képes csinálni. Valójában ez az egész összejövetel érdekből történt, s a végére már eléggé untam azt a sok bájcsevejt, s az üres és hamis gondolatokat, melyeket kénytelen voltam széles mosollyal fogadni. Mit sem értenek ezek a művészethez... Felszínes senkiházi az összes, akik lehet, hogy különcnek tartják magukat a kreativitásuk végett, mégis a társadalom e rétegéből aligha emelkednének ki. Ellenben velem. Amit én képviselek, az a léleknek egy egészen más oldalát vetíti le kicsiny világunkra, melyet ugyanakkor néha rettentően nehéz megragadni. Sokszor nem elég csupán kábulatba esni egy kis portól, hiszen szükség van illatokra, képekre, érintésekre, látványra, hogy újabb kapukat nyithassak meg. Ha pedig meglátom egy ilyen kapu kulcsát, mely oly' ritka, mint a fehér holló, akkor arra képes vagyok teljes mértékben ráfüggeni, s a végletekig menni, hogy megszerezzem magamnak. Ez a ferde szemű fiú pedig... Olyan különleges! Megmagyarázhatatlan lángolást érzek magamban, amióta csak megpillantottam az ajtóban. S minek is türtőztetném magam? Az nem az én szokásom.
Mikor közelebb lép hozzám, én ugyanolyan biztosan állok előtte, mint eddig, sőt, mikor lendül a keze, akkor sem húzódok el tőle. Még csak nem is nevezném fájdalomnak, mely tompul apró borostáimon, s szökik tovább arccsontom felé, hogy aztán végleg eltűnjön valahol egyik fogam mélyén.
- Hmm... - titokzatos mosolyom újra felé függesztem, ám tekintetem mélyén mintha valami gyilkos csillogás bukkanna fel. Lágyan érintem meg arcom, óvatosan végigsimítok rajta, majd egy halk sóhajjal végül leteszem a kezem.
- Miért gondolod, hogy bármit is el akarok érni a szavaimmal? Honnan veszed, hogy nem teljesen őszintén mondom őket? - agresszivitás. Egy újabb érzelem, mely mintha csupán a jéghegy csúcsa lenne. Ámulva figyelem, ahogy kikel magából, sőt, vonásaim közé némi elismerő él is beköltözik.
- A Pokol úgyis izgalmasabb. Hmm... - az üvöltése színt visz a nappaliba, s édesen szökik be a konyha minden szegletébe. Mintha csak látnám a betűk színét, melyek ajkain át suhannak kifelé, ahogy megtapadnak minden tárgyon, ahogy ellepik a bőröm... Bárcsak ne hagyná abba!
- Én lennék a legboldogabb ember, ha megkeserítenéd az életem. - mondom felé ábrándosan, majd megadóan széttárom a karjaim. Lehet, hogy kuszának tűnnek a szavaim, mégis számomra nagyon fontos a jelentésük. Hiszen nekem semmi sem számít. Ha megkeserítené az életem, az azt jelenté, hogy valami számomra fontos tárgy, érzés, vagy éppen színvonal csorbulna. Itt a "fontos" szócskán van a hangsúly. Jelenleg az életem is annyit jelent, mint egy magányos homokszem a szélben. Nem félem a nincstelenséget, nem félem a magányt, ahogy a halál árnyékának völgyébe is már hazajárok. Ez lenne a szabadság? Létezhet egyáltalán tökéletes szabadság? Aligha. Az már az egyensúly felbomlását jelentené.
- Szórakozni? Én? Ugyan. Ha nekem valami kell, akkor azt elveszem. Szerinted nem tudnálak megfizetni? Vagy ne tépnék le azonnal mindent rólad, ha akarnám? - súgom a levegőbe, mikor kutakodni kezd a zsebeimben. Az egyikben találhat egy aranyozott szegélyű, egyiptomi motívumokkal tarkított öngyújtót, melynek a lángja a megszokottal eltérően feketén ég. Igazán különleges darab, s nagyon sokat ér. Vigye hát! Egy másikban rábukkanhat egy kis doboz szivarra, melyet még hazulról hoztam ajándékba. Oly' fűszeres és mesés az illata, hogy még szívem sem volt elszívni belőle akár egy szálat is, inkább csak csodáltam a dobozon keresztül. Egy harmadik zsebemben pedig megütheti a főnyereményt egy Platina kártya képében. A vendégsereg előtt még felszívtam egy csíkot, mielőtt elmegy a reggeli hatása, így az azóta is ott búslakodik a zsebemben, hiszen általában mindig egy kártyával készítek tökéletes csíkot.
- Kód nélkül használhatatlan, és ha kilépsz innen, úgyis zárolni fogom egy percen belül. - pillantok felé sejtelmesen, mintha csak szemeimmel azt a szócskát lökném felé, hogy "de"... A zsebeim közben kiürülnek, maximum még a gyűrűim és a nyakláncom értékes, de azokat már nem lesz olyan egyszerű megszerezni.
- Mit tennél meg ezért a kártyáért? Amit amúgy szívesen odaadok, csak hogy boldoggá tegyelek... - lépek hozzá közelebb, majd váratlanul megragadom egyik csuklóját, s erősen megszorítom.
- Ám jól vigyázz, ha nem találod ki, mit szeretnék, sajnos meg kell tartanom a kártyát. Amin nem mellesleg az ezerszerese pihen annak, amit követelsz tőlem. Temérdek luxus kurva várja, hogy az ágyamba vigyem őket, mégis kész vagyok az összeset neked adni. Hmm... - pillantok rajta végig újra, de nem kifejezetten méregetve őt, inkább valami szokatlan csodálattal. Végül egyszerűen csak odébb sétálok, s a dohányzóasztalon levő pezsgőt megbontom, majd két üvegpohárba löttyintek a minőségi itókából.
- Nem kínálnál meg a szivaromból? - mosolygok felé enyhe gúnnyal, majd visszalépek, s felé nyújtom a poharat.
- Olyan sok harag rejtőzik a szép arcod mögött. Tudtad, hogy egy idő után ezek halovány ráncokká alakulnak? S mire feleszmélsz, már egy megcsömörlött öregember vagy, ki elfelejtette élvezni az életet. - olyan könnyedtségel ejtem ezt ki, mintha tökéletes ismerője lennék az emberi vonásoknak. Talán mert így is van? Benne mégis olyan sok új elemet fedezek fel, hogy képtelen vagyok hagyni, hogy csak úgy elsétáljon.
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyKedd Szept. 11, 2018 1:26 pm
Khaine & Nelson

Ugyanaz az illat cirógatott végig az orromon, amit magam mögött hagytam alig néhány órával korábban. Nem is tudom, hogy valódi aroma volt-e, mindenesetre egy olyan érzés, ami akkor az utamra engedett, most viszont szinte üdvözölt. A tekintetem egy pillanatra találkozott a kifelé masírozó tömeg tagjai között azzal a fickóéval, aki az ágyába rendelt azon a napon. Egy pillanatra beleborzongtam a sötét, szinte feketének ható szempár csillogásába… legutóbb fel sem tűnt, hogy ennyire átható a tekintete. Nyeltem egyet és inkább az embereket mértem végig, akik éppen a lépcső felé tartottak. A legtöbbnek csak a tarkóját kaptam el vagy éppen a profilját, ahogy a mellettük állóhoz beszéltek. Voltak közöttük komolyabb alakok, egy ilyen mellett tipegett egy aranyszín hajkoronás nőcske. Aztán akadt még szőke szépfiú, sötét bőrű adonisz, idősebb hölgy… talán csak az volt bennük közös, hogy rohadtul ki volt rittyentve mindegyik.
Csupán akkor szólaltam meg újra, mikor eljutott a tudatomig az a hülye kérdés: „Te az égből pottyantál ide?” Nem, csak innen a sarokról… hú, de hozzá vágtam volna ezeket a szavakat, ehelyett mégis a szexibb oldalamat vettem elő, egyszerűen az orra alá dörgölve a tény, hogy fizetni fog. Ha mást nem, akkor bemegyek az átkozott lakásába és felkapom a legértékesebb cuccot. Nem vagyok szívbajos… elvégre magától engedett be.
– Kösz… – vettem oda egy cseppet sem kedvesen a szavakat és elindultam befelé.
Ugyanaz a nappali volt, de még a vendégsereg nyomai ellenére is rendezettebb volt, mint legutóbb. Bár a konyhapulton sorakozott néhány használt, rúzsfoltos pohár – már amennyire a rossz szemeimmel ki tudtam venni –, de ez sem törte meg a tisztaságot. Igaz, meglehetősen sötétben érkeztem ide, nem égett minden villany és mikor távoztam is vaksötétben tapogatóztam kifelé.
Ahogy egy halk kattanással bezáródott mögöttem az ajtó, Kevin… vagy Karl felé fordultam. Megpróbáltam alaposan végig mérni őt, hátha arról majd beugrik a valódi neve. A legutóbb elmondta, rengeteg más mellett… de annyira be volt tépve, hogy csak a fele volt érthető és az sem érdekelt különösebben. Egyszerűen csak áradt belőle a pénzszag, nekem pedig éppenséggel arra volt szükségem. Hát gondoltam kölcsönösen jót tehetünk egymással, ilyen testet még egyet úgysem kapna meg, ha alig áll meg a lábán és alig találja meg a megfelelő szavakat, ha beszédre kerül a sor.
Éreztem, hogy közelebb lép hozzám. Ugyan rá nem néztem, de az alkohol, kaja és gondolom valami drága parfümön kívül, megéreztem a saját illatát. Azt, ami úgy körbeölelt a közös éjszakánkon. Mindig ez volt az, amit a partnereimből igyekeztem magamba szívni. A legtöbbjük jó illatú volt… de az a pénzeszsák, aki miatt Kevint itt hagytam bűzlött. Aztán, mikor már pihenésre vágytam, újra és újra rám mászott és mint egy hatalmas út henger maga alá préselt. Hörögve kapkodtam az átkozott levegőt, miközben a fejemet a párnába nyomta… de csak akkor engedett el, mikor már majdnem elájultam. Tudtam, hogy direkt csinálja… már csak abból is, hogy háromszor annyi pénzt dugott a zsebembe, mint kértem. A maradékot meg persze elvettem magamtól… megérdemeltem egy olyan borzalmas együtt lét után. Még mindig éreztem magamon a bűzét és a nagy kezei érintését. Sőt egy ilyen után Kevin pénzét is megérdemeltem volna és ezt immáron nem csak egy szexi pillantással, de szavakkal is az orra alá dörgöltem.
Először összevissza beszélt, aztán a derekamon találtam a kezét. Szerettem volna figyelmeztetni, hogy ezért is fizetnie kell, de mielőtt megtehettem volna, az ujjai az államra szorítottak, az ajkai pedig csókoltak. Esélyem sem volt elhúzódni és bár ficánkoltam a karjai között, lényegében azt tehetett, amit akart. Amikor elengedett tettem hátra egy lépést és idegesen töröltem végig a számon, mintha fertőzéstől tartanék. Valójában egy ösztönös mozdulat volt az egész, ami hirtelen megállt a levegőben. Úgy álltam ott egyetlen lélegzetvételnyi ideig, mint aki jéggé dermedt. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy: Hogy merészel nem emlékezni rám? Mit képzel magáról?
– Ne nyalj nekem segget, te rohadék! – Emeltem fel a hangomat. Hiszen „ilyen jelenségnek” titulált, még is elfelejtett. Most én léptem hozzá közelebb és olyan pofont kevertem le neki, ami azt a csodás, nagyon drámai hajkoronáját is összeborzolhatta… reméltem, hogy nem próbálja meg kivédeni vagy oldalra lépni. Gyűlöltem, ha megaláznak és ilyenkor úgy tört ki a bennem tomboló agresszió, mintha az minden falat képes lett volna lerombolni körülöttem. Valójában gyenge voltam. Nyitott tenyérrel ütöttem, ahogyan azt a nők szokták.
– Hát akkor most elmondom, hogy rohadtul nem az égből pottyantam, hanem most másztam fel a pokolba vezető létrán és gondolkodás nélkül megkeserítem az életed, ha nem fizetsz. – Még mindig üvöltve beszéltem. Mindkét kezemmel beletúrtam a zsebeibe. A zakót és a nadrágot is átkutattam, hátha találok valami értékeset. – Velem nem szórakozhatsz… – Vicsorogtam az arcába.


Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyHétf. Szept. 10, 2018 7:54 pm
Nelson & Khaine
"Isten hallgat. Az ördög suttog."
Szörnyű fejfájás hasítja ketté kellemes álmaim, mely kellemetlen lüktetéssel hoz vissza a valóságba. Épp az Arab-sivatag komor kőszikláin lebegek súlytalanul, mintha megszűnt volna a gravitáció, s ahogy szökellek egyre feljebb a csúcs felé, úgy kezdek minél jobban közeledni a Naphoz. A legfelső kőtömbről elrugaszkodom végül, a kezem a Nap felé emelem, mintha csak meg akarnám érinteni, azonban hirtelen minden köddé válik, az aranyló sugarak feketévé változnak, s úgy tapadnak bőrömre, mint valami gusztustalan fertő, mely szép lassan eszi meg a karom, s arcomba mászva kebelezi be egész testem. Kinyitva szemeim meg sem tudnám mondani, hány perc telik el azzal, hogy kitisztuljon a kép, s rájöjjek, hogy a konyhám padlóján fekszek, arccal a hűs kőre tapadva. Nagy nehezen kapaszkodok meg az egyik alsó szekrényajtóban, melynek segítségével két lábra erőszakolom magam, ám ahogy lépek kettőt előre, remegő térdeim megadják magukat, s úgy terülök el a két kis lépcsőfok után, mint gyenge, őszi falevél a hideg földön. Fogaim ekkor pedig erősen koccannak össze, mintha csak fáznék, ám homlokomon pillanatokon belül apró verejtékpettyek jelennek meg. Hirtelen erős, már-már fájó szomjúság tör rám, s érzem, hogy a szám olyan, akár a sivatag. A kép néha elhomályosul, ahogy belenyilall a fájdalom a koponyámba, mintha ezernyi tű próbálna az agyamba fúródni. Így hát nem mozdulok. Hagyom, hogy testem is visszatérjen a valóságba, s talán fél órát még erőtlenül, félholtan fekszek a nagy méretű vászon előtt a földön, a szétszaggatott újságpapírok ölelésében. A párás ablakon egyre jobban szökik át a fény, mely még inkább szürkévé s nyomasztóvá varázsolja ezt az amúgy igazán békés és nyugodt helyet. Ez a szenvedés persze nekem nem újdonság. Ilyen, ha az ember rászokik a kemény drogokra, s a szervezete küzd a józanság ellen. A mai napon azonban nincs időm az önsajnálatra s a pihenésre, hiszen vendégeket várok. Igazán "fontos" vendégeket. A művész világ pár nagy kutyája érkezik hozzám a délután folyamán, akiket majd el kell bűvölnöm, ha előrébb akarok jutni a ranglétrán, s nagyobb hírnevet akarok szerezni magamnak. Valójában eléggé nehézkes volt összehozni őket egy légtérbe, de végül csak sikerült. A józan eszem ugyan még a tegnapi éj leszállta előtt azt diktálta, hogy tartsak egy kis szünetet, legalább a vendégeket megelőző estén maradjak tiszta, de képtelen voltam ellenállni a csábításnak, szinte hallottam az apró kis fehér porszemcsék édes suttogását, amint engem szólítgatnak. "Szívj fel, nyelj le, lőj be..." Egy ilyen ajánlatra hogy mondhattam volna nemet?
A fél óra tisztulás nagyon lassan telik el. A falon levő óra halk kattogását szinte felveszi szívem ritmusa, dühös lélegzetem pedig halkul a percek múlásával. Annyi erőm még van, hogy felkeljek a földről, s besétáljak a szobámba, ahol az éjjeliszekrény egy rejtett kis zugából előhúzok egy zacskót, majd a benne levő kristályszemcséket kiszórom a szélére, s egy bankkártyával egy fél ujjnyi hosszúságú csíkot formálok. Ezután előveszem az ezüstből készült, különös arab motívumokkal díszített csövet, majd egy erősebb mozdulattal mindet felszívom. Egyből grimasz ül ki az arcomra, hiszen olyan friss még az anyag, hogy azonnal égetni is kezd, s kellemetlen, vegyszer szagot hagy maga után. Amíg pedig hat, erőtlenül ballagok tovább a fürdőbe, ahol teleengedem a széles kádat meleg vízzel, ledobom a ruháimat, s olyan mélyre merülök benne, hogy orrom épp hogy csak kilátszik a felszínen. Majd várok... Magamba szívom a nyugalmat, próbálok rákoncentrálni a mai napra, igyekszek kilökni magamból a kellemetlen érzéseket, melyek a teljes homályba vesző tegnapi nap után maradtak. Talán tíz perc múlva érzem meg a kellemes bizsergést a tarkómban, a letargia édes tovaszállását, s hogy a végtagjaim egyre könnyebbek lesznek. Mit könnyebbek... Mintha hirtelen megtelnének élettel! Újabb tíz perc után már örömteli gondolatok szöknek a sötétség helyére, s lelkesen emelkedek fel a vízben, hogy aztán pillanatokon belül fürödjek le, s kimászva a kádból végre elkezdhessem a napot. Aminek igen csak nagy része azzal telik, hogy eltakarítom a tegnap mocskát. Mindenhonnan...
- Ez az a cím, ugye? - hallok meg halk duruzsolást az ajtón túlról, s pontosan akkor nyitom azt ki, mikor felszólal a démon fejet ábrázoló kopogtató mély zörgése. Széles mosoly terül el arcomon, mikor kezet fogok Mr. Hendersonnal, majd beengedvén őt kezet csókolok a bájos, arany fürtökkel rendelkező feleségének, kit egy rejtett kacsintással is illetek. Ó, igen, ahhoz képest, hogy már negyven éves is elmúlott, igazán egy gátlástalan nőszemély... Őket követi a szőke s kék szemű Pierre Gautier, ki most éppen egy magas, fekete bőrű kísérővel érkezik. Le sem tagadhatná, hogy szobrász, s hogy fő alkotásai leginkább a férfi hímtagokban merülnek ki. Tény, hogy remekül megformázza őket, különösen ha kézzelfogható anyagból dolgozhat... Ezután még talán tízen érkeznek az elkövetkezendő fél órában, én pedig mindenkit széles mosollyal fogadok egy igazán elegáns öltönyben, fekete nyakkendőben, s egy sötét, csillogó, krokodilbőr cipőben. Hajam lágyan omlik szét hátamon, néhány kósza tincs pedig előre szökik mellkasomra. Gyűrűk tömkelege díszeleg az ujjaimon, melyek tökéletes egyensúlyt teremtenek barnásabb bőrömmel. A célom a mai estére, hogy mindenkit elkápráztassak ellenállhatatlan stílusommal. A lakás ez időre már csillog-villog, mintha csak egy luxus lakosztály lenne, nyoma sincs a tegnapi züllésnek. Néhányukat már ismerem - igen csak közelről -, ám a nagyobb neveknek szükségük van olyan emberekre magamon kívül, akik fényezik a tehetségem. A szer közben még mindig hat, hiszen a fáradtság egy apró jelét nem érzem magamon, s ez valószínűleg holnapig ki fog tartani. Mikor pedig a legutolsó vendég is betoppan késve, elkezdem az estét.
Étel, ital, művészet, eszmecsere... Igyekszek mindenkivel mélyen szántó beszélgetésbe elegyedni nem csak a világ dolgairól, de a saját alkotásaimról is, melyeket kifüggesztettem a széles nappali falára. Összességében remekül sikerül az összejövetel. Nem csak egy, de kapásból három névjegykártyát zsebelek be, s egy vacsorameghívást. Ez több, mint vártam... Nem is tudom, mikor kezdenek hazaszállingózni az emberek, ám mikor az utolsó három vendégnek tárom ki az ajtót, s kezet fogok a két férfivel, majd szenvedélyes csókot hintek az idős Mrs. Peterson ráncokkal tarkított kézfejére, piruló orcája hamar kételkedő pillantásokba fordul át... Akkor pillantom meg Őt a vöröses árnyalatú ajtó mögött. Ábrándosan tekintek végig rajta, s szinte azonnal megszűnik számomra létezni a lefelé topogó vendégsereg.
- Hű... Te az égből pottyantál ide? - arcomra szokatlan őszinteség ül ki, s még szívemhez is kell kapnom, nehogy itt helyben essek össze. Az a haj, az arc, a szemek, az alkat... Épp hogy csak nem tátott szájjal figyelem minden apró rezdülését. S mikor megszólal... Érzem, ahogy koponyámon jóleső bizsergés fut végig, mintha csak odabent visszhangoznának szavai, amik talán kicsit lassabban jutnak el a tudatomig. A két kósza gomb láttán pedig sejtelmes, talán kissé sötét félmosoly ül ki arcomra, mire határozottan belököm az ajtót.
- Fáradj beljebb! - ha úgy dönt, hogy nem áll meg az ajtóban, akkor az első pár lépés után egy igazán nagy és széles nappali tárul a szeme elé, mely bal oldalt egybe van nyitva a konyhával. Különös festmények díszelegnek a falakon, kristálypoharak az asztalokon, arannyal szegélyezett tányérok a pulton, pezsgő a dohányzóasztal közepén levő jéggel borított vödörben. A jobb oldali fal túlsó végéből nyílik egy igazán széles erkély, míg bal oldalról egy szűkebb folyosó pár ajtóval. Igazi művész lakás... Nem, nem a züllöttebb fajtából, ez inkább elegánsan néz most ki, nem úgy, mint tegnap. Ha a kis ferdeszemű beljebb jött, úgy becsukom magunk mögött az ajtót, avagy ha inkább kihagyja a nézelődést s megáll kint, akkor ott lépek elé, igazán közel.
- A pénzed? Nem emlékszem, hogy tegnap este... Várj... - olyan hirtelenséggel ragadom meg derekát s húzom magamhoz egy csókra, megszorítva szabad kezemmel állát, hogy igazán jó reakcióidejének kell lennie, hogy eltaszítson magától. Még ha akár egy pillanatra is sikerül megízlelnem ajkait, hamar elhúzódok tőle.
- Hmm... Nem, nem emlékszek rád. - lököm el enyhén magamtól elgondolkodva, ám még mindig ábrándosan, kissé fanatikus és őrült pillantásokkal mérem végig.
- Egy ilyen jelenség biztosan mélyen belém égett volna. Ám mivel nem vagy itt bent... - vonom meg gúnyosan a vállam, miközben fejem felé bökök.
- Így sajnos azt kell mondanom, hogy nem fizetek. Legalábbis, egyelőre biztosan nem... - vajon ki küldhette ezt a szépséget? Tán valamiféle meglepetés lenne valakitől? Egy biztos, túlságosan is eltalálta minden létező ízlésem tetőfokát...
Khaine al'Thannis
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
62

reagok :
51

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyVas. Szept. 09, 2018 9:28 am
Khaine & Nelson

Már csendesek voltak az utcák, már csak a feketeséget megtörő sárga fény ölelhette körbe az embert, ahogy végig sietett a járdán. Néha-néha felpillantottam az égre, de Londonnak ezen a részén sem látszottak a csillagok. Talán csak a felhők miatt vagy éppen a túlzott közvilágítás alatt, amitől az ember szervezete is úgy érezte, mintha még nappal lenne. Erre persze az én esetemben rájátszott a délig alvás és a három bögre kávé, amit azóta benyakaltam. Nehéz volt a tegnap esete, a munka kellemetlenül csapott le rám… nem volt hangulatom ahhoz a nagydarab melákhoz, még akkor sem, ha ki voltak tömve a zsebei fonttal.
Legalább háromszor erőszakolta rám magát az első mentet után, holott én már csak csendes pihenőre vágytam. Még annyi finomság sem volt benne, mint Nickben. Erőszakosan szorította a fejemet a párnába és mikor már úgy éreztem megfulladok, végre elengedett. Még mindig éreztem az izzadtság szagát magamon, ha mélyet szippantottam. Talán csak az elmém játszott velem, én mégis pontosan úgy beleborzongtam, mint előző este. Amikor végre kiütötte magát és horkolni kezdett, elvettem az éjjeliszekrényre készített pénzt, áttúrtam a ruhái zsebét, hogy mindent magamhoz vegyek. Többek között azt a mentolos cigarettát is tőle nyúltam le, amiből egy szál ott lógott a számban éppen. A csuklójáról óvatosan csatoltam le az aranyórát, ami most szintén az én csuklómat díszített. Neki túl divatos darab volt, nekem viszont tökéletesen állt. Passzolt a fekete bársony kabáthoz, ami megvédett a hűvös szellőtől, ami ma estére egészen feltámadt. Sőt, tökéletesen illet a sötét kék selyem inghez és a túl feszes nadrághoz is. Az arany elütött a mindig sötét öltözékemtől, elegánsabbá tette, így mikor lenéztem a csuklómra, önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az ilyen dolgok boldoggá tettek egy rövidke időre. Félre sodorták azt a sok keserűséget, amit anyám elvesztése – akármilyen értelemben is – váltottak ki belőlem. Nem volt az a heves dobogás sem a mellkasomban, amit Nick… sőt az apám emléke okozott. Az aranyra néztem megint, hogy mindent elnyomjak magamban. Tetszett, ahogy megcsillant a következő utcai lámpa fényében. Elégedett voltam vele, még végig is simítottam az órán az egyik ujjammal.
Próbáltam lefoglalni magamat, míg el nem értem annak a festő fickónak az otthonáig. Nem jegyeztem meg a nevét… valami K… Karl? A franc sem tudta, de nem is érdekelt. Ha már egyszer kihasznált legalább fizesse meg az árát. Én senkivel sem fekszem le ingyen, nem jótékonysági szolgálat vagyok, hogy minden idióta rajtam elégítse ki a vágyait. Elhatároztam, hogy még egy jó adag késedelmi díjat is.
Valaki éppen kijött a nagy üvegajtón, így egy kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Hallottam, ahogy az elegáns cipőm talpa kopog kopog azon a drága kövön, amit a járdától a ház bejáratáig fektettek le.
– Csókolom! Kérem tartsa meg! – szóltam az idősebb nőnek úgy két méterről, aki éppen átlépte a küszöböt.
Szerencsére megvárt, de nem volt hajlandó még csak köszönni sem nekem. Ezért, mikor odaértem elé, rávigyorogtam és végig nyaltam az ajkaimon. Láttam, ahogy megborzong, aztán, mikor az ujjaim már az ajtóra simultak, egyszerűen elrohant… mintha csak leolvasta volna rólam, miféle vagyok, pedig a legutóbb biztosan nem találkoztunk. Akkor aztán láthatott volna dolgokat! Gyűrött ing és kócos haj. Talán egy-két harapás nyom is volt rajtam… megmondom őszintén nem emlékeztem erre még én magam is. Ez a Kevin nem volt valami nagy élmény… csak arra emlékeztem, hogy enyhén be volt tépve.
– Köszönöm, otthon felejtettem a kulcsomat. – Magyaráztam utána, aztán egyszerűen beléptem a lépcsőházba.
Tudtam, hogy a legfelső emeletre kell menni és ott csak ez a pasas van, akinek az istenért sem akart eszembe jutni a neve. Nem, mintha fontos lett volna. Engem csak azok az ostoba bankjegyek meg az ellopható tárgyak érdekeltek, amikre legutóbb nem csaptam le. Azért nem, mert siettem. Siettem, mert egy üzenet érkezett a telefonomra újabb munkalehetőséggel, ezt pedig ki kellett használnom. Ha valaki, hát én nem tehettem meg, hogy válogattam az ilyesmi között. Mindent be kellett vállalnom, mert jó életet akartam élni.
Az emeletre érve vadul dörömbölni kezdtem az ajtón. Reméltem, hogy nem nagyon várat meg és most talán kevésbé ködös a tekintete is.
– Hali… hol van a pénzem?
Felesleges lett volna kertelni. Azonnal a lényeggel kezdtem a mondandómat. Engem nem érdekel aztán semmilyen etikett, nem fogok leállni bájcsevegni arról, hogy hogyan érzi magát vagy hogy milyen borús idő volt napközben. Nem, inkább kigomboltam az ingem két felső gombját, megint végig nyaltam az ajkaimon, csak most sokkal szexibben, mint odalent a mamának.
– Remélem világos, hogy ezért a testért fizetni fogsz.


Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 EmptyVas. Szept. 09, 2018 9:27 am
Helyszín: London, Khaine lakása
Szereplők: Khaine al'Thannis & Nelson Wang
Nelson Wang
leszakadt
Korom :
31

Tartózkodási hely :
New York

keresett :
Apuci

Hozzászólások száma :
56

reagok :
48

Felhasználó profiljának megtekintése

Khaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Khaine × Nelson ~ ErrorKhaine × Nelson ~ Error - Page 2 Empty
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: anglia temetõje-
Ugrás: