welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Jayson & Faye | a lost girl and her hero
TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Szomb. Dec. 01, 2018 2:23 am

jays & faye
a lost girl and her hero
A feszült figyelmem jeleként kicsit megemelem a fejem, és Jayson-ra meredek, hogy vajon akar-e még hozzáfűzni az elhangzottakhoz, de ő néma marad. „Az mindig.” Csupán ennyit mond, és fogalmam sincs, mi lehet a gond, de látom rajta, hogy valami tényleg nincs rendben, ezért a belőle áradó feszültség kicsit átragad rám is. És mi tagadás, az sem segít sokat a helyzeten, hogy egy szál törölközőbe csavarva álldogál előttem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze cseppet sem zavar a látvány, ellenkezőleg. Inkább csak az bosszant, hogy nem tudom levenni róla a szemem, úgy bámulom őt, mint tini koromban, valahányszor póló nélkül láttam. Azt hiszem, ma már nyugodtan kijelenthetem: szerelmesen rajongtam érte. Egy butuska kislány voltam. De most, a jelenlegi viselkedésemre, ez már aligha lehet mentség. Zavarodottságomban végül már azt sem tudom, hová nézzek. Szerencse, hogy ezt a problémát aztán megoldja nekem azzal, hogy végre felöltözik.
- Értem, és köszönöm. Reggeli után megírom a listát – bólogatok, hogy felfogtam. Tudom, hogy jót akar nekem, csak még mindig alig vagyok képes felfogni ezt az egész kialakult helyzetet. Ijesztő és idegen, és fogalmam sincs, mit várhatok, mennyi idő, amíg minden visszatér a normális kerékvágásba. Így pedig nehéz végiggondolnom, hogy mire is lehet szükségem. - Nem mehetnék esetleg mégis veled? Amikor elmész beszerezni a szükséges dolgokat... Elkísérhetnélek, úgy nem egyszerűbb? - feltételezem, hogy egy ilyen kisvárosban a semmi közepén egy bevásárlóközpontban egyelőre úgysem keresne engem senki. Vagy akár felvehetnék egy baseball sapit, vagy nem is tudom, egy kalapot, vagy kapucnit. Napszemüveget esetleg? Az ilyesmi a filmekben be szokott válni. - Kérlek? Jó lenne, ha kicsit kimozdulhatnék innen. Ígérem, azt tenném, amit mondasz – teszem hozzá reménykedve.
De nem csak a szám jár, hanem a kezem is. Elkezdem sorra felütni a tojásokat a rántottához, hamar fel is verem őket, szórok rá sót is, ám ahogy a serpenyőt a tűzhelyre teszem, véletlenül valahogy sikerül megégetnem a kezem.
- Áucs – rántom el a tűztől, és a lapát csörömpölve esik ki belőle. - Bo-bocsánat, azt hiszem, kicsit még szórakozott vagyok – magyarázkodom, és az ujjamat hamar a hideg víz alá tartom. Igazából még mindig folyamatosan zavarban vagyok, pedig Jays már rég felöltözött. Nem is tudom, mi bajom van. Valószínűleg hogy itt vagyunk, így kettecskén, összezárva. Ennyi idő után... Emlékeket hoz felszínre a szituáció. Mélyre eltemetett képeket és érzéseket. Nem vagyok önmagam. Az elmúlt napok, és most ez. Témaváltást ajánl, amit nem tartok rossz ötletnek, de hirtelen nem jut eszembe semmi értelmes, amit elmondhatnék magamról. Hosszan meredek rá kissé tűnődve, mielőtt megszólalnék. Az arcát fürkészem, a tekintetét. Bizonyos értelemben annyira másnak tűnik, mint amilyennek én ismertem. Más tekintetben pedig nyilvánvalóan még mindig ugyanaz. De ami furcsa: szeretném megismerni az új Jaysont. Szeretném tudni, miben változott az elmúlt öt évben. A szakmájában elismert túsztárgyaló lett. Ez nyilván jelent valamit. Megfontolt és fegyelmezett lett. Lassan megvonogatom a vállam.
- Nem igazán tudom, mit mondhatnék. Nem túl változatosak a napjaim, leginkább munkával telnek. Azt biztosan tudod, hogy szerkesztőként dolgozom, immár második éve, egy kiadónál. Szeretem, amit csinálok, de egyre többször gondolkodom el azon, hogy jó lenne írni egy saját könyvet is. Csak erre egyelőre nemigen van időm. Nem igazán van más... - jegyzem meg csendesen, de aztán mégis folytatom. - A barátnőimmel hétvégenként általában elmegyünk meginni valamit, vagy színházba, vagy valahová... És szeretnék egy macskát. De örülök, hogy egyelőre nem tettem ez ügyben semmit, mert szegény cica éhen pusztult volna, amióta eljöttem Dublinból – húzom el a számat sajnálkozva, és inkább visszatérek a teendőkhöz. A hasam lassan már olyan hangosan fog korogni, hogy idevezeti az elrablóimat is, ha nem haladok a reggelivel. - És veled mi a helyzet? - pillantok újra fel Jaysre, és bár nagyon nem kéne, hogy érdekeljen, magamban az a kérdés fogalmazódik meg: van valakid, aki hazavár? Pedig mi közöm hozzá, nem igaz? Meg amúgy is, hogy várhatnám, hogy őszintén feleljen erre, amikor egy szóval sem említem meg neki Petert?

Csüggedten görbül kissé lefelé az ajkam, és úgy érzem, mindjárt elsírom magam, ettől az érzéstől pedig hirtelen nagyon dühös leszek magamra. Egyáltalán miért érdekel, mit gondol Jays a ruhámról?! Nem neki kell tetszenem! Az a lényeg, hogy Eddie csinosnak talál. Ő egy szóval sem utalt olyanra, hogy túl kihívó lennék. De... mi van, ha épp azért, mert könnyen kaphatónak gondol most, és ez neki teljesen rendben van? Akárhogy is igyekszem levetkőzni az érzést, a csalódottság egyre mélyebben ivódik belém, és csak akkor kezdek lassan, fokozatosan ismét kicsit feloldódni, amikor Eddie-vel kettesben maradunk. A táncok végül ismét jó kedvre derítenek. Kezdem jól érezni magam, élvezni az estét, és izgatottan állni az elé, ami még várhat rám. Életem első csókja talán...
Ám a következő pillanatban Ed úgy taszít hátra, hogy majdnem nekiesek valakinek. Riadtan kapkodom a fejem, hogy mi történik, hisz egyáltalán nem erre számítottam. És akkor meglátom Jayson önelégült képét. Kell egy-két pillanat, amíg összerakom a kettőt, de addigra már elvezetik tőlem a barátomat a srácok. Ismét erőt vesz rajtam a csüggedtség, de ekkor már valami mást is érzek: haragot.
- Ez direkt csináltad, igaz? Valld be, hogy direkt volt – vetem oda Jaysnek bosszúsan, miközben ő már magához is von, meg sem várva, hogy elfogadom-e a táncra hívást. Olyan dühösnek érzem magam, hogy … uhh! Bár azt nem tudnám megmagyarázni, a mostohabátyámnak mégis mi oka lett volna ilyet tenni velem. Sok értelme nincs a dolognak. Lehetséges, hogy csak beleképzeltem? Azt mondja, engedjem el magam, de én ettől csak egyre feszültebb vagyok. A helyzetet pedig tovább rontja, ahogy a karjaiban, vele mozdulva a zenére, felpillantok az igéző szemeibe, és a korábbi vonzás, amit Eddie-nél éreztem, most ezerszeresen súlyt le rám. Szinte beleszédülök, a gyomrom összerándul, és ki akar ugrani a torkomon, amikor rádöbbenek, hogy mennyire... mennyire nagyon szeretném őt megcsókolni. Istenem! Mi történik velem? Ez nagyon nem jó.




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Vas. Nov. 25, 2018 11:39 pm

Faye&Jayson

A vonal túlsó végén lévő nő hangja kimért, haragos és megmásíthatatlan; éppúgy, mint a véleményei, amiket a munkám további menetéhez fűz. Colter neve nem izgatja, a megoldás előkészítését pedig az én kezembe nyújtja át, míg ő a végeredményért járó elismerést zsebeli majd be. Vonásaimon könnyen eluralkodnak belső vívódásaim jelei, és miközben segítségére válok Faye-nek, továbbra sem hagyom figyelmen kívül az elhangzott utasításokat. A levegővétel másodlagosnak tűnik ebben a helyzetben, amit így látatlanban is teremtett, és egyelőre nincsen ötletem a kivitelezésével kapcsolatban. Feszültség járja át a testemet, végül pedig magam vetek véget a beszélgetésnek, hogy legalább egyetlen dologgal kapcsolatban fölényben érezzem magamat.
- Az mindig.
Pusztán ennyire telik tőlem, mert a magyarázatnak még várnia kell. Mindkettőnk terveit nagyban befolyásolja majd miképp döntök a feladat elvégzésével kapcsolatban, így amíg számomra sem világosak a terv részei, csendet alakítok ki róla. Faye aggódó pillantása más az előző estéhez képest, ahogyan ő is. Tesz-vesz, sürgető mozdulatai zavartságot tükröznek, és jobban belemélyed az aktuális melléktevékenységek elvégzésébe, mint amennyi koncentráció valóban szükségeltetik hozzá. Könnyen lehet nem válok segítőkésszé a megjelenésemmel kapcsolatban. Ezért, hogy enyhítsem feszélyezettségét, kimentem magamat a kialakult szituációból, hogy valamit felvehessek, előtte azonban válasszal szolgálok a kávéval kapcsolatos kérdésére.
Egyrészt fülsüketítő csendként, másrészt viszont darázsfészekre emlékeztető hangként élem meg a kapott feladat elvégzése. Tanácstalanság, frusztráció és egy az életét féltő – meglehetősen fontos, - nő védelme mellett koncentrációra kevés lehetőségem akad. Mégis, ahogyan visszatérek hozzá a konyhába már kevésbé hagyom, hogy érzelmeim külső jelekként is megmutatkozzanak. Amibe csöppentünk, amelyben otthonosan kell éreznünk magunkat, nekem kell lennem annak a személynek, ki a józanságánál marad. Nem hagyhatom, hogy bármely akadály kibillentsen a rám szabott munka elvégzésében, hiszen könnyen megeshet a rossz végkimenetel. Elegendő egy-két másodperc is hozzá, hogy elvonják a létrejött körülmények figyelmemet, és a baj egyből befurakszik az általam hagyott résbe, hogy kényelmét lelve kitöltse azt.
Másodpercek töredékéig elveszek gondolataim közepette, de a visszarázódás jobban megy. Elég csak ránéznem Fayere. Tudatában annak mint ment keresztül, most kevésbé van szüksége még több feszültségre, így a legfőbb szerepem, hogy kivédjem az ebben a szellemben felé tartó külső hatásokat és ő az égvilágon semmit ne tapasztaljon belőle. – A fenti szekrényekben találsz párat. Nem azért erőltetem a listát, hogy a véredet szívjam. Egyszerűen a te érdekedben teszem.
Egy gondolat erejéig visszatérek a tegnap már számtalan alkalommal említett kérésemre, újra nyomatékosítva benne, hogy mégis miféle célzattal adtam ki neki ezt a feladatot, többször azonban nem kívánom emlegetni. – A rántotta megfelel. Megmondani sem tudnám mikor reggeliztem egy jót utoljára. – kezembe veszem a koffeinnel megtöltött bögrét, és belekóstolok annak tartalmába. Az állandó rohanások, váratlan ügyek mellett felborul teljesen a másnak hétköznapi szokássá vált rutin elvégzése. A reggeliből ebéd lesz, az ebédből vacsora, de az is lehet egyik-másik kimarad a repertoárból. Másnak ez már-már szentségtörés, nekünk egy átlagos hétköznap. Mindezeket háttérbe szorítva mégsem ellenkezek a reggelivel kapcsolatban, és bár a szótlanságot hasznosnak, a csendet meg pihentetőnek találom, ennek ellenére beszélgetést kezdeményezek vele.
- Váltsunk témát. Mondj valamit, Faye. Idejét sem tudom mikor találkoztunk utoljára, szóval örülnék, ha felzárkózhatnék veled kapcsolatban. – hátamat a szék támlájának vetem, őt viszont továbbra sem tévesztem szem elől. Mindez azonban csak udvariasságom egyik jele, hiszen naprakész igyekeztem lenni, ha róla volt szó, ezt most mégis kihagyom mondandómból.

Eddie az agyamra megy. Tettem valamiféle ígéretet, hogy nem balhézok, nem mutatom meg mennyire rettenetesen zavar, amiért Faye az oldalán lépett be a bálra, de van ami erősebbnek bizonyul nálam is. Kihasználom az alkalmat, hogy egyedül marad és ennek okán közelítem meg az egyedül szobrozó lányt, hogy odaszúrjak neki. Gyönyörűen fest, mégsem erre utalok. Nem bírom elviselni, egyszerűen megfulladok..megfojt ez. A kezem ökölbe szorul, mégis egy erősebb lélegzetvétellel lecsillapítom nyughatatlan természetemet.
- Nem egy egyszerű darab. – megerősíteni ugyan nem erősítem meg feltételezését, de a megcáfolása is elmarad. Ha én nem érzem jól magamat, akkor ő neki miért adnám meg ezt? A belső balfék énem kislányra hasonlító ujjongást végez, eszembe juttatva, hogy Faye mennyire fontossá vált számomra ez elmúlt idő során, és valószínűleg pont ez az oka annak, amiért elviselhetetlen vagyok vele. Tovább feszítem a húrt, de ezzel magamat is bőszítem fel. Eddie megérkezése azonban elég okot ad arra, hogy magára hagyjam őket, keserűen ontva magamból jókívánságaimat, amelyek ha rajtam múlnak majd, biztosan elmaradnak.
Egyetlen jelenlévő sem képes elterelni figyelmemet, pedig bíztam bennük. Éveket áldoztam értük, vissza nem térő másodperceket az életemből, mégsem tudják normálisan teljesíteni a kérésemet. Sorra vallanak kudarcot, mert az én tekintetem minduntalan Fayet vigyázzák. Méregként égeti a torkomat a kimondatlanságba fulladt szavak összessége, és a tehetetlenség egy óvatlan pillanatban úgy érzem kezd felülkerekedni rajtam. Merek egy pohárba a puncsostálból, és elindulok feléjük. Kétségbeesés fut végig testemen, jeges érzetet hagyva maga után, de csak érzéketlenségként mutatkozik meg a kívülállók számára. A nagy pillanat, amire Faye vár, amit Eddie nem érdemel meg. Azt sem hogy itt legyen, azt meg végképp nem, hogy Vele. Úgy teszek, mint aki éppen kikerülné a vele szemben közlekedő embereket, és Eddie szerelésére borítom a rózsaszínes löttyöt.
- A fenébe! Bocs haver.
Két hátráló lépés, hogy rám ne menjen a ragacsos szirupból és a fejemet csóválom. – A tömeg néha átok, nem szórakoztató. Balesetek mindig történnek, így van váltásingünk az ilyen esetekre. Raymond majd bekísér. – fütyülök egyet az asztalnál várakozó havernak, és amikor odaér, egyből beavatom őt. – Eddie barátunknak váltásing kellene. Segítenél neki megmutatni hol találja?
Remélem a célzás eljut az agyáig, de a tekintetét elnézve ezzel nem lesz probléma. Egyből belemegy és kimenti a puncstól áztatott srácot, én pedig Faye felé fordulok.
- Ez az este tele van meglepetésekkel. Szabad? – a kezemet nyújtva táncra invitálom, de a választ nem várom meg. Inkább velem ejtsen meg pár kósza lépést, minthogy megalázóan egyedül ácsorogjon a terem közepén. – Talán megzavartam valamit az előbb? – szolidan közelebb húzom magamhoz, a lépéseket viszont nem tévesztem el, ahogyan Faye tekintetének kutatását sem.
- Hamarosan visszatér majd. Velem is megesett párszor, hogy tönkrement egy-egy ingem.
A magyarázatot értse ahogy akarja, de mindig jó, ha van egy tartalékterv hirtelen bekövetkező vész esetére. – Feszültnek tűnsz. Engedd el magad, Faye, mert meglátszik a tartásodon és mindketten tudjuk, hogy a bálon történtek mindig meghatározóak tudnak lenni a későbbiekre.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
32

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Kedd Nov. 13, 2018 4:32 pm

jays & faye
a lost girl and her hero
Nem tudom, hogy csinálja. Itt van velem, átölel, vigasztal, megmentett, biztonságos környezetet biztosít, de közben annyira, de annyira távolinak érzem. Nem felel semmit, nem mozdul, elnyeli a szavaimat, a vallomásomat, mint egy fekete lyuk, amely befogad mindent, de vissza nem ad. Egy részem örül, hogy itt van, a lelkem egy részét melengeti, ahogy a karijait körém zárta, ahogy magához húzott, a másik felem viszont szinte vacog a szobor-merev alakjától, ettől a semlegességtől, mintha valóban csak egy mindennapos feladat lennék a számára. Lehet, más áldozatokat is átölel néha, reflexből, kötelességből, szánalomból... Az érzéseim kavarognak, és menthetetlenül maguk alá sodornak, pillanatokra vagyok a teljes összeomlástól, de úgy érzem, nem engedhetem, hogy ez Jayson szemei láttára történjen. Így hát egyszerre az ő akaratának is eleget téve, csendesen visszasietek a házba, kiválasztom az egyik szobát, és egy jó fél napra eltűnök a világ elől.
A lelkemnek talán egy árnyalattal könnyebb, egy részem már talán kevésbé érzi magát fogságban, mikor hajnalban előbotorkálok, de kívülről valószínűleg most nézek csak ki igazán pocsékul, a kisírt szemeimmel, a gyűrött arcommal és ruháimmal, a kócos hajammal. De úgy érzem, most még képtelen vagyok ezekkel foglalkozni, a külsőm rendbe szedése várhat, mert lüktet a fejem, sürgősen kell egy kávé, és mi tagadás, ennem is kéne már valamit. A pocakom hangosan kordul egyet. Úgy rémlik, valószínűleg egy falatot sem ettem előző nap. A takaróm még mindig a vállaimat melengeti, fél kézzel fogom össze azt a mellkasom előtt, a szabad karommal pedig sorra megyek a konyha minden szekrényén és polcán, megvizsgálgatom azoknak a tartalmát. Találok végre kávét, neki is fogok azt elkészíteni. Mivel a fürdő felől zuhanyzás zaját hallom, hamar megnyugszom, hogy nem maradtam egyedül. Azt hiszem, most egyelőre még nyomasztónak érezném a teljes magányt. Szóval végül két csészét készítek ki a pultra, és miközben magamban azt próbálom felidézni, Jays hogyan is issza a kávét, a cukrot igyekszem levadászni az egyik magasabb polcról. A tartó teljesen üres, muszáj lesz újratölteni. És abban a pillanatban, amikor elhatározom magamban, hogy közelebb hozok ehhez a művelethez egy széket, Jayson bukkan fel. Egy szál törölközőben! Őt nyilvánvalóan túlságosan leköti a mobilbeszélgetés ahhoz, hogy feltűnjön neki, mennyire megdöbbent ez a jelenet, ahogy nagyra nyílt szemekkel követem minden egyes mozdulatát. A hét-nyolc évvel ezelőtti emlékeimben is, amikor legutóbb ennyire – vagy még jobban – alul öltözve láthattam úgy élt, hogy baromira vonzó, kisportolt teste van, de azok az emlékek vagy már meglehetősen megkoptak, vagy azóta változott, abszolút jó irányba.
- Köszi – veszem át a cukrot, és egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem, ahogy megáll nem messze tőlem, és közben végig a telefonban hallottakra koncentrál. Biztos a nők kedvence, a munkahelyén is, meg mindenhol máshol. Lefogadom, bárhol, bármikor, bárki szívesen a lábai elé veti magát. Bárki... kivéve engem. Megrázom kissé a fejem. Ez nem helyes gondolatmenet, Faye, sürgősen felejtsd ezt el! Lesütöm a pillantásom, másfelé fordítom a tekintetem, az asztal egy pontját fixírozva várom, hogy elkészüljön a kávé.
- Gond van? - emelem rá a kékjeimet, amint bontotta a hívást. Kicsit feszültnek tűnt a hallottaktól. - Igen, szerintem kicsit túl sokat is aludtam. Azt hiszem, nekem is jót tenne már egy zuhany – mondom ezt úgy, hogy közben ismét rajta felejtem a pillantásom, és ettől az egész talán úgy hat, mintha célozgatnék. Basszus! Elfordulok, cukrot teszek a csészémbe, eligazgatok pár dolgot a pulton. Kényszercselekvés, csak hogy kicsit lefoglaljam magam. - Nem emlékszem, hogyan iszod a kávédat – fordítom felé ezúttal csak futólag a tekintetem. Ha elárulja, hogyan szereti, az övét is elkészítem, és amint újra magamra maradok, a hűtő tartalmát is felmérem. Nem túl nagy a választék. Nyilván lesz mit a listára írni. De tojás van, így hát úgy döntök, készítek rántottát reggelire. Előbb azonban összehajtogatom a takarómat, és leteszem az egyik székre. Épp a serpenyőt veszem elő, amikor Jayson visszatér.
- Még nem néztem alaposabban szét a szekrényekben, de ugye akad valami ruha rám, amit ehelyett felvehetnék, mert ezektől a holmiktól már nagyon szívesen megszabadulnék? - kérdezem tőle, miközben egyenként feltöröm a tojásokat, aztán elkezdem felverni őket. - Rántottára gondoltam, ha neked is jó, és ott vár a kávéd is – mutatok a pult másik felére. Ahogy végzek a villával való zajongással, a közénk telepedő átmeneti csendet csak az ablakpárkányon kopogó esőcseppek zavarják meg, ahogy odakint halkan elered az eső. Szeretem az esőt. Megnyugtat.

Abban a pillanatban, ahogy megpillantom Jaysont, izgatottság fut végig rajtam, és meg nem tudnám magyarázni, miért, de azonnal kicsit zavarba is jövök, amint ráeszmélek, hogy épp felém tart. Szégyenlős mosollyal simítok végig a ruhám szoknyarészén.
- Hogy mi? Nem értelek – szólalok meg kissé meglepetten, amikor az első szavait meghallom. Valami azt súgja, a megjegyzése a külsőmnek szól, és a kérdése olyan ellenszenvesnek hat, hogy azonnal mély csalódottság vesz rajtam erőt. Ez pedig ráébreszt, mennyire szerettem volna, ha ő is csinosnak tart, de láthatóan nem ezt a hatást váltottam ki belőle. Tekintetem az említett Harris-re fut, aki a pillantásomat elkapva egy incselkedő szemöldökemeléssel reagál. Zavartan fordulok vissza Jayshez. - Szerinted túl kihívó a ruhám? - kérdezem, és szégyenlősen ölelem át magam. Én eddig nem így láttam, hisz ez a ruha még egész visszafogott szerintem, és vannak itt lányok olyan göncökben is, amelyek ennél is jóval kevesebbet bíznak a képzeletre, de most azért elbizonytalanodtam.
- Eddiere miért kell vigyázni? - ráncolom immár értetlenséggel a homlokom. Az említett ekkor azonban vissza is tér hozzám, amitől most valahogy kevésbé érzem magam feszélyezve, végül halványan el is mosolyodom. De még másodpercekig némi megmagyarázhatatlan csalódottsággal nézek a mostohafivérem után, amint elsétál tőlünk. Szerencsére aztán Ednek sikerül eléggé magára vonnia a figyelmemet ahhoz, hogy meg tudjak feledkezni erről a kis közjátékról. Táncolni hív, én pedig nem habozom igent mondani. Ez az első alkalom, hogy nem a barátnőim gyűrűjében ringatózom a zenére az egyik sarokban, hanem partnerem is akad, és ez most apró boldogságlámpásként melengeti belülről a mellkasomat. Két tánc után a karját tartja, és elvezet, hogy igyunk egy kis puncsot, és ezt is élvezem, de végül ismét parketten kötünk ki. Karjai ezúttal kicsit szorosabban fonódnak körém, és ahogy lepillant rám, úgy érzem, igen, ez az a pillanat. Meg fog csókolni. Életem első csókja...




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Vas. Nov. 11, 2018 11:23 am

Faye&Jayson

Kell egy lélegzetvételnyi idő. Idő arra, hogy tetteim súlya értelmét nyerje zavaros gondolataim közepette. Magyarázat, mely igazolná határaim átlépését vele kapcsolatban. Ahogyan itt ölelem a menedékház előtt, távol a rá leselkedő veszélyektől, az túlságosan is természetesnek tűnik, helyesnek. Nem egyszer hangoztattam már ismeretségünk alatt mennyire fontossá vált, így tétlenül végignézni a benne lejátszódó érzések kitörését rossz döntésnek bizonyult volna a részemről. Jócskán lesz még idő feszültebbé tenni átmeneti helyzetünket és ahogyan magamat ismerem meg a kialakult szituáció változóit, egyik része sem fogja megkönnyíteni a dolgát. Lesznek és már most vannak olyan követelések, amiken túl kell lendülnünk ahhoz, hogy normálisan élhesse tovább az életét. Márpedig most egyetlen hiba is végzetesnek bizonyulhat, ezt viszont nem engedhetem meg magamnak. Személyes kötődések, lezáratlan érzelmek ide vagy oda, csak azért célponttá tenni őt, mert az önzőségem felülkerekedik rajtam, a legrosszabb végkifejletet mutatná be. Mostanra már nem csak annak a közegnek szeretnék bizonyítani, akik a nap jelentős részében körülvesznek, hanem önmagamnak is. Biztosítani józanságomat afelől, hogy a múltban történtek nem homályosítják el megítélésemet vele kapcsolatban. Márpedig minél több alkalmat ragadok meg, hogy súroljam ezeket a határokat, annál jobban sodrom magamat is a helytelennek bizonyuló irányba.
Olyan a felismerés, mint egy jeges zuhany. Magamhoz térít, visszaráz és újra bekapcsolja eddig békésnek mondható érzékeimet, felkészítve azokat a legrosszabbra. Arra a változóra, aminek bekövetkezése csak lomhán kullog a valóság nyomába, mégis butaság lenne alábecsülni. Faye fáradtságra hivatkozik, vonásai is ezt támasztják alá. Elengedem, mindezt egy bólintás következtében teszem, de a szavai ott visszhangzanak bennem. Egyetértenem vele vagy éppen azzal hitegetnem, hogy semmilyen akadály nem bizonyult volna elegendőnek a visszalépésemre most kevésbé lenne szerencsés, legfőképp azért sem, mert korábban úgy vallottam; pusztán a munkámat végeztem. Ezen a síkon maradva érzékeim nem ingatagok, mégis személyem tisztán átlátja a helyzet mélyebb tartalmát. Ismételni nem ismétlem magamat, de a tekintetem egyfajta nyugodtságot tükröz. Együttérzést, kevesebb szigort és még annál is kevesebb feszélyezett magatartást.
- Várhat a lista, Faye. Hosszú napok állnak mögötted, rád fér a pihenés.
Nem vagyok a szavak embere, a tetteim azonban itt nem lennének helyénvalóak, így miután hagyom, hogy pillanatunk a semmibe vesszen, megkönnyebbüléssel konstatálom döntését. Legalább így a házban tudhatom és nem azon járnak az agytekervényei, hogy miképpen tegyen nekem keresztbe és sodorja magát tudatán kívül is veszélybe.
Körülnézek mielőtt percekkel később én is követhetném őt, de a gyanús elemek hiányában könnyebben állok neki a nap hátralévő részének. Az ügynökség felé ígért hívás most elmarad, de a jelentésemet összefoglalom, mert bár nem minden a terv szerint alakult, mégis részben sikert értünk el.
Fáradtságomat a reggeli rutinom elvégzésével ásom alá. Faye ébrenléte még várat magára, így nem kell attól tartanom, hogy tanúja lesz mindennek, így magyarázatra sem szorulok, miért használom katonai kiképzőterepnek a nappalit. A gondolataim nyugtalanok, mindazonáltal megmaradok szükséges józanságom mellett. Ami a munkám javára billenti a mérleget, most kevésbé szerencsésnek bizonyul, hogy itt ragadtunk kettesben. Még a kezdetekben kialakítottam egy rutint, valami egyszerűt, ami többnyire féken tart. Valamit, amelyek miatt ösztöneim a megszokott medrükben maradnak, és nem párosulnak meggondolatlansággal. Egy kapaszkodót, utolsó mentsvárat és ez a segítségemre vált. A határaim feszegetése a sejtjeimbe ivódott, és a kínzásig fajult, mert az irányítás iránti kontrollálhatatlan vágyamat vissza kellett fognom és ameddig megmaradtam emellett, addig kevésbé okoztam problémát a körülöttem lévőknek.
A zuhanykabin ajtaja épp csak becsukódik mögöttem, ahogyan sebtében a telefonomért nyúlok és fogadom a hívást. Bosszúság és sürgetés hallatszik ki a vonal túlsó végén lévő férfi szavaiból és az én hangulatomat is hasonló irányba tereli. – Ugye csak viccel velem?! Küldje Coltert. Ráfér egy kis terepmunka. – eligazítom a csípőm köré tekert törölközőt és kilépek a párás helyiségből. – Nem vagyok abban a szituációban, hogy elhagyjam a helyemet. – fűzöm hozzá és miközben vizes tincseimet érintem meg egyik kezemmel a konyha felé irányítom lépteimet, melyek abban a pillanatban meg is rekednek, ahogy észreveszem Fayet. Jó reggelt üdvözlésemet egy biccentés váltja fel, de a zavarodottság elhalványul, és mivel látom, hogy nagyon kutat valamit – sejtésem szerint a cukor okoz neki fejtörést –, így kinyitom a megfelelő szekrényt és átadom neki. – Mennyi időm van? – szólalok meg egy kis idő elteltével a hosszas monológ után, és beletörődő sóhajjal támaszkodok neki a konyhaszekrénynek, a hangulatom pedig ezzel arányosságban válik kedvezőtlenebbé a mai nap folytatásának érdekében. Még pár átadott információ a férfi részéről, mielőtt bontanám a vonalat és Faye-re irányítanám tekintetemet.
- Sikerült aludni?
Sok reményt ugyan nem fűzök ehhez, de kezdeményezésnek megteszi. Elég lesz három órával később a nyakába zúdítani az imént hallottakat. – Kapok magamra valamit, addig találd ki mit reggelizzünk. – rugaszkodok el a szekrénytől, és elhagyom a helyiséget egy pár percre, hogy nyugodtabb hangulatra leljek másodpercek leforgása alatt. Két kezemmel fogom megfojtani Tommy Coltert, mihelyst lehetőségem adódik rá, erre már most készítheti fel magát!

12 évvel ezelőtt

Hamisan csengene a hangom, ha azt állítanám nem hoz lázba egy cseppet sem az utolsó ilyen iskolai esemény gondolata, amelyen részt vehetek. A figyelem középpontja mindig is a lételemeim közé tartozott és kivívtam, hogy annak fénye alatt sütkérezzek, így eszembe sem jutott kilépni annak hatásköréből. A lányok már hetekkel ezelőtt erről csicseregnek és mennek a találgatások, hogy ki-kivel jelenik meg. Felém is érkeztek utalások, de mivel az egyetlen személy, akivel szívesen jelentem volna meg, jelen pillanatban a foglalt státuszt élvezi, így pár haverral összeverődve úgy döntöttünk kihagyjuk a partnerrel való érkezést. Még mindig keserédes volt a gondolat, amit Faye és Eddie párosa okozott. Hagytam magamat sodródni az események áradatával, de fejben mindig naprakész voltam velük kapcsolatban. A gondolat, hogy tudatán kívül vigyázhatok rá némiképp enyhítette az émelygést, amelyet a szórakozásuk okozott. Nem is tudom mi zavart leginkább; az, hogy átrendezném Eddie képét és egy pillanatig se lenne bűntudatom miatta vagy az, hogy nekem sosem adódna lehetőségem együtt mutatkozni Fee-vel, ennyire nyíltan és minden egyéb visszhang nélkül. Ugyan bosszúságomat visszaszorítottam, annak következményei nem múltak el. Mindezt viszont próbáltam magamban lezárni és elhallgattatni annak érdekében, hogy mikor úgy hozza, én kevésbé legyek hibás a képletben. Tekintetem végigfut a tömegen és mihelyst észreveszem Faye-t egyedül, máris megindulok az irányába és pontosan mellette állok meg.
- Eddiet szeretted volna lenyűgözni vagy az egész diákseregre hajtasz?
Kifogástalanul fest, mégsem vagyok képes dicsérettel élni felé, mert nem az én oldalamon lépte át a küszöböt. – Én a helyében egy percre sem hagynálak így magamra. Harris a sarokban már a nyálát csorgatja, és tudod mennyire görény alak tud lenni, ha a saját érdekéről van szó. Még jó, hogy itt vagyok melletted. – pillantok le rá, majd mikor meglátom partnerét, hogy közeledik nagy nehezen úgy döntök ideje magára hagyni.
- De ha már így alakult, nem ártana Eddiere is vigyázni. Szereti a barátod a meglepetéseket? – érdeklődök elvigyorodva, semmi konkrétat nem mondva miközben hátrálok párat. – Szórakoztató estét kívánok a gerlepárnak. Biztosra veheted, hogy párszor összefutunk még majd. – azzal hátat is fordítok neki, hogy valami itallal megalapozzam az este hangulatát, habár kevésbé érzem magamat bosszúsnak a beszélgetés miatt.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
32

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Pént. Okt. 26, 2018 10:59 pm

jays & faye
a lost girl and her hero
Dühös vagyok, feldúlt, kétségbeesett, kimerült és kicsit megtört. Nem gondolkodom tisztán. Csak azon jár az agyam, hogy elmeneküljek innen, el akarok menni, elfutni, de nem is igazán vagyok vele tisztában, hogy mi elől is futnék, vagy hogy hová. Egyelőre nem azt érzem, hogy itt biztonságban lennék, talán valóban az egyetlen hely, ahol jelenleg biztonságban lehetek, hiszen Jayson nyilván megtervezte, ezen dolgozott, hogy kimenekítsen, hogy elbújtasson, és gondoskodni akar rólam. De én még mindig fogságban érzem magam, de talán nem is a hely teszi, nem ez a ház, aminek az imént rám zárta az ajtaját... ez az érzés belül van. Az elmúlt napokhoz köthető megrázkódtatás, a történtek emléke az, ami még mindig fogva tart, és bármerre is menekülnék, egyelőre sehol sem érezném magam szabadnak. Lassan, fokozatosan realizálódik ez bennem, miközben farkasszemet nézek a nagyon is határozott Jaysonnel, aki egy pillanatra sem inog meg, a tekintete elárulja, hogy nem fogom tudni meggyőzni, a kulcsokat nem kapom meg. A saját felismerésem súlya alatt, belső börtönömtől kissé megriadva, elveszetten engedem le a tenyerem, és azzal együtt a vállaim is kicsit lejjebb ereszkednek. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, mikor közlöm a férfival, mennyire sok volt ez nekem, mennyire kimerült vagyok, és először ösztönösen hátrálok egy lépést, amikor ráeszmélek, hogy felém tart. Ám aztán sóhajtva veszek el a karjaiba, és ez az ölelés az, és az elsuttogott, megnyugtató szavai, amelyek végül áttörik az érzéseimet elzáró gátat, és zokogva szorítom őt magamhoz. Pillanatokig, sőt, talán percekig tart, mire képes vagyok újra összeszedni magamat, mély levegőket veszek, majd kicsit elhúzódom, hogy a szemeibe nézhessek. Az a gyönyörű, átható, kék tekintet... Most is bármikor képes vagyok elveszni benne.
- Sajnálom. Egy kicsit még... - nyelek egyet, aztán a kézfejemmel letörölgetem a könnyeimet. - Azt hiszem, még kell egy kis idő, hogy felfogjam, hogy már nem vagyok fogságban. Hogy túléltem, hogy nem kell azokat a dolgokat tennem... - A szám kissé megremeg, lesütöm a pillantásom. Néhány másodperc erejéig a cipőink orrát bámulom, aztán újra felpillantok rá. - De nem félek tőled. Nem tőled félek. Tudom, hogy nem bántanál, hisz most mentettél meg, és hidd el, nagyon hálás vagyok. Egy részem még reménykedett is, hogy eljössz értem, bár azt gondoltam, erre nem sok esély van... nem hittem igazán, hogy bárki megtalálna itt – vallom be, és belül közben kicsit ismét átélem azt az ijesztő reménytelenséget. Szeretnék ismét az ölelésébe bújni, a karjaiban vigasztalódni, ehelyett azonban csak még távolabb húzódom. A karom viszont önkéntelen mozdul, és nem is nagyon fogom fel, mit teszek, amikor finoman végigsimítom az arca jobb oldalát. Ettől a tettemtől viszont kissé megriadok.
- Tényleg nagyon fáradt vagyok. Várhat az a lista holnapig? Szeretnék inkább lepihenni – jelentem ki végül kerülve a pillantását, majd beiszkolok a házba. Gyorsan felmérem a szobákat, majd kiválasztom azt, amelyik barátságosabbnak tűnik, és magamra csukom az ajtót. Valóban kimerült vagyok. Testileg és lelkileg is. Szükségem lenne egy kiadós alvásra. Ám miután bebújok a takaró alá, igazából még jó sokáig nem jön álom a szememre. Újra és újra kínoznak az emlékek, amelyek miatt először némán, hangtalanul kezdek sírdogálni, aztán ez fokozatosan átmegy hangos zokogásba, majd ismét elcsendesedem, és ez így váltakozik addig, amíg el nem fogynak a könnyeim, és végleg elnyom az álom.
Nem tudom, mennyi idő telik el, tizenvalahány óra talán, amikor ébredezni kezdek. Az ablakon át bejövő derengő fényből úgy tűnik, mintha kora hajnal lenne. Felülök az ágyban, kicsit szétnézek a gyér fényben, magamban felidézem az előző nap eseményeit. A fejem erősen lüktet. Talán a sok sírás az oka, vagy csak túl sokat aludtam... Jó lenne egy fájdalomcsillapító, vagy legalább egy kávé. Aztán egy fürdő is jól esne. A vállaimra terítek egy vékonyabb takarót, aztán kikukkantok a szobám ajtaján.
- Jayson? - kérdezem bele a házba. Nem kiabálok, emberi hangon szólalok meg, nem szeretném felébreszteni, ha esetleg még alszik. De az is lehet, hogy már nincs is itt. A konyhába megyek, ahol hamar meg is találom a kávéfőzőt, meg két csészét is kikészítek, már csak kávé kéne, vagy legalább valami gyógyszer. Sorra nyitogatom ki a szekrénysor ajtajait, felmérem, mi van, mi nincs...

12 évvel ezelőtt - a tavaszi bál
Szórakozottan babrálok a karkötőmön csilingelő medállal, míg a tornaterem ajtajához közel egyedül ácsorgok, és arra várok, hogy Eddie visszatérjen. Elvitte leadni a kabátjainkat. Kicsit még izgulok. Néhány hete randizgatunk csak a sráccal. Kétszer voltunk moziban, meg párszor elmentünk együtt fagyizni, legutóbb a barátaival együtt. Kezdem egyre inkább megkedvelni, és izgalmas ez az egész, de azért még szerelmes nem vagyok, talán nem is leszek soha, és kicsit furcsa még nekem ez az egész. Abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet ez a bálozás, tavaly is csak unatkoztam a tavaszi bálon, de ahogy megemlítettem Ednek, ő azonnal nagyon lelkes lett, és ez kicsit átragadt rám is. A ruhámat anya segített kiválasztani két nappal ezelőtt, a térdemig ér, barack színű, és teljesen szabadon hagyja a vállam. Eddie azt mondta, gyönyörű vagyok, és igazából nekem is nagyon tetszik. Ilyen csinosnak talán még soha nem is éreztem magam. Cassie-ék már a táncparketten vannak, és valami pörgős zenére ugrálnak, de ahogy meglát, azonnal integet nekem, én pedig elmosolyodva viszonozom. Aztán a nyakamat nyújtva igyekszem kifigyelni, hogy Ed jön-e már vissza, de helyette Jaysont pillantom meg a szokásos társaságában. Hű, jobban áll rajta az öltöny, mint emlékeztem.




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Szer. Okt. 24, 2018 11:21 pm

Faye&Jayson

Most már magam is szeretnék túllendülni ezen. Hátrahagyni az egész Eddie-témát úgy teljes egészében, vele együtt pedig az olykor felrémlő képeket, amelyeken annak a nyápicnak az arca köszön vissza gúnyolódva. Bele se akarok gondolni, hogy ők ketten..bármilyen körülmények között is eltöltsenek egy kis időt egymással, akár társaságban, akár nélküle. Minden egyes változója ennek méregként ivódik a szervezetembe, és pusztítja el józan ítélőképességemet. Mindezt, az egész kapcsoljunk-már-tovább elvet viszont csak felszínesen igyekszem elérni, mert tisztában vagyok azzal, hogy ami mélyen belül zajlik, azt sokkal több ideig tart majd kiűzni onnan. Faye viszont kíváncsi, én pedig egyre fruszráltabbá válok a vallatásának árgus pillantásai alatt. Részletekben válaszolok, ködösítve, mintha érteném tetteim hátterét, és nem csak az ösztönök vezérelnének. Helyes-helytelen. Jó és rossz. Ellentétek skatulyázzák be és válnak mozgatórugójává életünk történéseinek és ahogyan azon merengünk mit és miért teszünk, egyszerűen összezavarodunk bennük. Lépéselőnyökért küzdünk, miközben hátra maradunk az önmagunkkal történő hajszában, ahogyan én is teszem a mellettem ülővel szemben. Mert ő más, mint amit értek, amit ismerek és irányítok. Ő vele meggyűlik a bajom, mégis kihívásként élem meg folytonos hadakozásainkat, ösztönözve magamat abban a játékban, aminek velős részeseivé váltunk a hátrahagyott évek során. Így aztán hallgatok a magam harcáról, a válaszokról, amiknek kimondásával csak olajat öntenék az amúgy is pusztító hatású tűzre, melynek végén eltűnnek dacos viselkedésének utolsó szikrái is, én pedig kihasználom az elém tárulkozó alkalmat. A kedélyek csendesedni látszanak a parkolóba érés után, ahol a magyarázkodás most az én ajkaimat hagyja el. Pontot teszek összezördülésünk apropójára és megkoronázom ennek sikerét egy nem várt fordulattal, mégpedig az ajándékával. Már nem veszekedek vele, nem is ellenkezek, csak úgy működök, mintha elfogadnám amivel szolgált nekem. Ez viszont közel sem jelenti a végét vagy a lezárását a ma történteknek, de ami ezután következik, azzal csak én leszek tisztában. A legjobbat érdemli Faye, és ha rajtam múlik, csakis a legjobbat kapja.

Hosszúnak érzek minden perc eltelését, amit a menedékház falai között töltünk kettesben. Elnyúlik, megőrjít és sürget egyben. Mintha kifutnánk az együtt eltöltött időből, holott már régen vadidegenek vagyunk a másik számára. Évek maradtak ki. Jelentős ugrások kettőnk történetében, ami megugorhatatlan szakadékot képzett közénk. Úgy vélem minden próbálkozásunk eddig kudarcba fulladt, és bár eleinte erélyesebben lépek fel vele szemben, mégis az aggodalom utolsó szálai ott heverésznek minden egyes elhangzott szó mögött megbújva és arra várva mikor törhetnek felszínre újra összezavarva ezzel mindent.
Kéréseim úgy gondolom nem oltári nagyok, mégis azzal a lendülettel megtagadja őket. Minden erejével ellenkezik, és biztosítja bennem azt a tudatot, amire hazudnék azt állítani, hogy nem készültem fel már számtalanszor. Ismertem már annyira, hogy ne várjak tőle egyetértést egy ilyen esetben, ami újra kibillentené a hétköznapok sodrásából. Fogolynak érzi magát, újra börtönbe vetve és még az sem csillapítja benne ezt a téveszmét, hogy itt állok vele szemben és az ellenkezőjét bizonygatom. Hiába tartok ki hősiesen elképzeléseim vagy a betanult szerep mellett, fizikailag érzem hogyan omlanak le darabról, darabra a magam köré épített falak. Mégsem dönthetek meggondolatlanul, mert az esetében, abban a helyzetben amibe került ez a lépés bizonyul a helyesnek és a számára kedvezőbbnek. Minden egyéb más csak jobban megrémisztené őt, és bár a jelenlegi helyzetünk másik fele azt foglalja magába, hogy az ügynökséghez vigyem, mégsem tenném ki őt ekkora érzelmi impulzusnak, ami ott érné.
Zavartan nézek utána, ahogyan elhagyja a házat és az autó felé veszi az irányt. Kezem automatikusan a zsebembe nyúl és a kulcsot markolja meg, ami nélkül a menekülése halott ügynek számít. Eleinte várok, következő lépéseit figyelem, de aztán egyértelműsítem benne tervének sikertelenségét.
- Nem kapod meg. Mégis hova a fenébe mennél?
Jogosan merül fel bennem a kérdés azok után, amit már nem egyszer tisztáztunk, és amivel ő maga is teljesen a tudatában van. A veszély, ami őt körül lengi még közel sem múlt el, mégis kedvezőbbnek tűnik neki vakon rohanni a vesztébe, mint még egy percet eltölteni velem. Auch.
- Tekintsd aminek akarod, de a lényegen nem változtat, hogy maradnod kell.
A kulcsok ismét visszakerülnek a zsebembe, de egy percre sem veszítem szem elől helyét még lázasan kutató alakját, helyette viszont kimért lépéseket teszek meg felé. Egyszerre csak egyet, figyelve a reakciójára és alkalmazkodva általa.
- Tény, nem tartottuk a kapcsolatot, évek maradtak ki, de Faye…az isten szerelmére, bántottalak is valaha? Okot adtam arra, hogy ne bízz meg bennem vagy félned kelljen tőlem?
Gondolataim pörögnek, és a fejemet csóválom. Enyhén hitetlenkedés járja át mozdulataimat és megállok egy percre. Ilyenné váltam volna számára? A szemében csak egy vagyok azzal a szemétládával, aki fogvatartotta őt? Éket ver bennem a gondolat és a hangulatomban ér célt az utóhatása. Elkomorodok és csak az előttem állóra összpontosítok, a kiakadására, érzelmeinek folytonos váltakozására, melyek nem könnyítik meg a helyzetünk további menetét. Lecsillapítom a légzésemet, a bennem gombócként összegabalyodott érzéseket és szótlanul sétálva elé ugyanezen lendületen felbuzdulva vonom magamhoz, majd zárom karjaim közé őt, eleinte idegenen állva a helyzet alakulásához, majd fokozatosan engedve feszélyezettségemből. Megszólalnak fejemben a vészharangok, fülsiketítően jeleznek, mégis figyelmen kívül hagyom annak érdekében, hogy bebiztosítsam magamat nála, végleg eloszlatva benne azokat a kételyeket, amik kialakítottak egy képet rólam. – Most már nem bánthat senki. – úgy szólalok meg, hogy csak ő hallja mondandómat. Mindezek ellenére minden egyes szegletét a legkomolyabban gondolom. Már rég kár lenne áltatnom magamat azzal, hogy csak a feladatomat teljesítem, és aszerint járok el, ami az feketén-fehéren meg van írva, de egy részem engedetlenné vált minden egyes figyelmeztetés ellenére is. Jól tudom, hogy ezek után ismételten akarata ellen megyek, hogy itt tartom őt, de mindaddig szükségem van arra, hogy ismételten bízzon bennem – még ha soha nem is szolgáltam rá igazán.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
32

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Szer. Okt. 24, 2018 2:26 am

jays & faye
a lost girl and her hero
Csak kíváncsi volt... Őszintén szólva még mindig nem értem. Mi jó származott ebből? Kíváncsi volt unatkozott, jót szórakozott a felháborodásomon... Az egésznek nincs semmi értelme, sem jelentősége. Kicsit azért bántja az önérzetemet az egész, ahogy felkaptam a vizet, ahogy emiatt szembe szálltam bele, hogy ez az egész megint csak egy játszadozás volt... de igyekszem továbblépni rajta, hisz ő is ezt teszi, és eleve ezt akartam, nem igaz? Hogy megbocsásson, és továbbléphessünk.
A kérdésére még el is játszom a gondolattal, hogy ez a randi Eddie-vel azért talán nem is lenne akkora nagy butaság. Már majdnem izgatott is leszek a dologtól, főleg ha esetleg még Jays is rábólintana. Bizonytalan, de reménykedő a felvetésem, hogy akár meg is kedvelhetnék egymást, de Jayson nyers visszakérdezése kicsit letöri a lelkesedésemet. A következő szavaival azonban alaposan elgondolkodtat. Érthető, hogy nem tud eligazodni rajtam. Én sem magamon.
- Én nem... Nem hagy hidegen, amit mondasz. Semmi nem hagy hidegen, amit mondasz. Nekem számít a véleményed – vallom be kissé csendesebben, a fejemet ingatva. - Csak... öhm... néha... Én nem is tudom. Szóval... Mindegy, felejtsd el! - vonok aztán vállat. Nincs bátorságom kimondani azokat a dolgokat, amelyek zavarnak. Most nem. Így nem. Nem akarom, hogy újra vita legyen belőle, vagy ismét megorroljon rám. Úgyhogy inkább magamba tartom, és miközben a leparkolás után kikapcsolom az övemet, azt figyelem, hogy mit is emel ki az ülések közül. Meglepetten pillantok rá, amikor hirtelen megfogja az egyik kezemet. A mondandója végére viszont egészen meghatódom. Most megint olyan kedves, figyelmes, ahogy azt mondja, csak engem akar megvédeni, és még ajándékot is vett nekem. Ahogy elengedi a karomat, a kéztartóra támaszkodva áthajolok felé, és egy puszit adok az arcára.
- Köszönöm, ez nagyon jól esik; hogy gondoltál rám, és hogy mindig vigyázol rám – mondom aztán elmosolyodva, az örömtől és a meghatódottságtól csillogó lélektükreim az ő kékjeit fürkészik pár pillanatig, és érthetetlen módon hevesebben kezd verni a szívem. Aztán a példáját követve én is hamar kipattanok a kocsiból, és a nyomába eredek, közben az ajándékdobozt forgatom az ujjaim között, és kezdek igazán kíváncsi lenni, hogy vajon mit rejthet.


***

Csapdába szorult, kalitkába zárt madárkának érzem magam. Amikor bepattantam Jayson mellé az autóba, még abban a hitben voltam, hogy a szabadság felé száguldhatok majd vele, de ez legfeljebb egy fél fokkal jobb annál, mint amit a korábbi napokban tapasztaltam. Akkor leginkább olyannak tűnt a sorsom, mint egy láncra vert kis állatnak, amelyet bármikor a sorsára hagyhatnak éhen pusztulni, vagy épp tetszés szerint rángathatnak erre és arra, és nincs menekvés, csak a láncok vájnak egyre mélyebben a húsomba, ha szabadulni próbálok... Ijesztő volt az is, de ez... itt... Vele? Ez is felér egy kínzással. Egy részem, amelyik még képes a racionális gondolkodásra, amelyet nem a félelmei táplálnak, és a közelmúlt megpróbáltatásai, illetve a Jaysonnal való történelmem összekuszálódott emlékei, az a részem tudja, hogy csak segíteni akar, hogy ez az egész a javamat szolgálja, és itt biztonságban vagyok. De látni a közömbösségét, amikor csupán támaszra lenne szükségem, számomra ez az utolsó csepp a pohárban. Annyi biztos, hogy ilyen hozzáállással nem is tudna rábírni arra, hogy beszéljek a történtekről, vagy hogy megpróbáljam csak elengedni magam, és végre fellélegezni, esetleg pihenni, mert ez így nem megy. Őrjöngeni tudnék, vagy napokig zokogni, de nem akarok előtte összeomlani, miközben még mindig olyan, mint egy szobor. Vagy egy gép. A menekülést választom. Kirontok a házból, és érzem, hogy a nyomomban van, de nem érdekel. Csak akkor torpanok meg, amikor megcsörgeti mögöttem a kulcsot. Megpördülök, és felé lépek egyet.
- Kérem! - tartom felé a tenyerem, és határozott pillantással szuggerálom őt. - Add ide, Jayson! Add ide a kulcsot. Én elmegyek. - Nem izgat, ha itt is kell hagynom. Biztos megoldaná. De kissé tátva marad a szám a csodálkozástól, amikor kérdésbe foglalva közli, hogy ha el is mennék, úgyis megállítanának.
- Tehát mégis csak fogoly vagyok – világítok rá a lényegre, mert mondjon akármit, ezzel is csak tovább táplálta a bennem dúló félelmeket és ellenérzéseket. Ám aztán barátságosabb hangnemre vált, és egy kicsit valóban megingok az elhatározásomban. Mintha most kicsit lehullana arcáról a maszk, félre libbenne a fátyol, amely eltakarja a valódi érzéseit, és végre látok némi törődést és aggodalmat. Összeszorul a szívem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jobb, mint az eddigi magatartása. Csak állok tovább egy helyben, bizonytalanul billentve a súlyomat az egyik lábamról a másikra. Bár kicsit már tényleg hajlok rá, hogy vele tartsak.
- Ez nem igaz, Jays – kezdem aztán lassan ingatni a fejem, és közben hátrálok egy lépést. - Én már nem tudom, ki vagy. Hiszen elmúlt, nem is tudom, legalább öt év úgy, hogy alig beszéltünk. Annyira más vagy, mint akire emlékszem. Már nem tudom, ki vagy, és én... - könnyek gyűlnek a szemeimbe, de visszanyelem őket, majd a hajamba szántok a remegő ujjaimmal. Aztán hátat fordítok neki. - Ez az egész túl sok – remegés fut végig az alakomon. Gyengébbnek, elesettebbnek és kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint valaha. Erőt veszek magamon, és újra felé fordulok. - Annyira kimerült vagyok. Csak haza szeretnék menni – vonom meg a vállaimat, miközben a látásomat ismét könnyek homályosítják el.



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Kedd Okt. 23, 2018 8:41 pm

Faye&Jayson

Kezd kényelmetlenné válni számomra ez a helyzet. Önmagam folytonos ismételgetése, az előbb történtek felelevenítése. Mintha arra vágynék, hogy lepörögjenek lelki szemeim előtt azok a képek, amiknek korábban tanúja lehettem – ámbár ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy önmaguktól nem kínoznak már így is eléggé. Faye bizonytalansága újabb méreteket ölt, én pedig előszeretettel tartom felszínen önmarcangolásának ábrázatát, némiképp fokozva is azt. Ez a játék, amibe belekeverte magát csak egyoldalúnak tűnik, mégis hárman létezünk benne. Néhanap úgy gondolom jobb ötlet lenne kimaradnom az életéből; hagynom sodródni az árral, hogy lesz-ami-lesz alapon élje az életét. Levennem róla a kezeimet, és védelmezésem álcáját, ami mindig is kitűnő kifogásként szolgált egy-egy magyarázatom kérdésessége kapcsán. Mert most is ezt tettem, nemde? A védelmére keltem. Eddie mégiscsak idegen, ezt pedig ő neki is látnia kellett volna anélkül, hogy én egy szót is szóltam volna róla. Akkor miért érzem azt, hogy ismét túllőttem a célon és nem fogtam vissza magamat? Csak ő érte teszem, mert azt, hogy bajba keveri magát, én pedig képes lettem volna megakadályozni, sosem bocsájtanám meg magamnak. Szigorúan nézve éppolyannyira nyugtatom meg önmagam lelkivilágát, ahogyan védelmezem őt is egyben. Talán nem csak érte, hanem értünk teszem mindezt és idővel talán bizonyítékkal is szolgálhatok ezzel kapcsolatban.
- Egyszerűen kíváncsi voltam miképpen reagálod le, ennyi az egész. – fűzöm hozzá egyéb más magyarázat nélkül, de nyomaszt annak a tudata, hogy tetteim ezt követelik meg. Mit számít mindez, ha úgysem valós egyetlen szeglete sem?
- Úgy nézek ki, mint aki korábban összeszűrte a levet Eddievel? – kérdezek vissza, mert nem értem honnan kellene tudnom miképpen alakul majd a találkozójuk. Lehet a csávó kedves, vagy akár egy őrült is, és őszintén megvallva nem tudom melyiktől félek jobban. Attól, hogy veszélybe kerül vagy attól, hogy végképp elveszíthetem. Talán nem is az vágott mellbe, hogy kezdeményezett nála, hanem valami más, amire nem találok összeszedett magyarázatot és amiről mélyen belül tisztán tudom, hogy nem is szeretném megtalálni.
Szavai mindezek ellenére mosolygásra késztetnek, mely közel sem őszinte, mint ahogyan az el lett volna rendelve egy ilyen beszélgetés zárása kapcsán.  – Nem félek én ettől, Faye. De mit akarsz ebből kihozni? Az egyik pillanatban még hidegen hagy minden, amit mondok, most meg szükségét érzed, hogy megkedveljem őt? Ideje lenne végre eldöntened.  
A fejemet csóválom, és ahogyan behajtunk az iskola parkolójába, a motort pedig leállítom, nem szállok ki egyből a kocsiból. Ehelyett a könyöklőt hajtom fel, és egy dobozt szedek elő belőle, amit párszor megforgatom kezeim között, mielőtt újra felszólalhatnék.
- Ennek a szülinapodról kellett volna szólnia, és bár később akartam ezt odaadni, eléggé elfajultak a dolgok.
Nyugodtabban, kimérten lépem meg a folytatást, és egyik kezét elkapva helyezem tenyerébe a dobozt. – Nem haragszom, de nyugodt sem vagyok. Megbeszéltük, hogy hamarosan már kikerülök ebből a porfészekből, és muszáj lesz jól döntened. Én csak téged védelek, ezt te is jól tudod.
Mindezek fényében igyekszek meggyőzőnek bizonyulni, azonban megeshet, hogy összezavarom a hirtelen váltással. Valamennyire már ismer, tudja jól, hogy képes vagyok visszavonulót fújni, ha úgy érzem túlmerészkedtem egy határon, és habár most ezt nem érzem, mégis úgy adom elő magamat.
- Csak később nyisd ki, mert így is késtünk két percet. Nem szeretném, ha az idegesség aláásná az ajándékomat. – engedem el a kezét, amely eddig csapdába tartotta a dobozt, vele együtt pedig a tekintetének vizslatását is, végül kiszállok, hogy ezután megvárva őt haladjak be az ismerős útvonalon, amelynél a lebukás veszélye elhanyagolható.

Egész testemben érzem a nap eseményeinek súlyát. A feszültség oly mélyre vetette el magjait gondolataimban, hogy most erős gyökerekkel kapaszkodik meg idegszálaim utolsó túlélőiben.  Faye nem hétköznapi személy; sosem volt az, sosem lesz. Fontossága számomra kontrollálhatatlanná tesz, és amikor a legjobban kellene összpontosítanom, akkor vág el minden útvonalat a józan gondolkozásomhoz felé vezető ösvényen. Most sem alakul ez máshogyan, hiába öltöm magamra a hétköznapokban már szokásommá vált álarcot. A szerepet, ami lecsillapít, amit ismerek és ami már teljes mértékben én vagyok, mégis vele szemben elbizonytalanodok. Annyi kimaradt időszak után itt állni vele szemben, és úgy tenni, mintha az érzéseim csak minimálisan léteznének felér egy kínzással, mégsem szólok egy szót sem, mert helytelennek bizonyulna.  Ma ő volt az áldozat, a túsz, én meg az a férfi, aki a munkáját végezte. Ma nem több egy kötelességnél, egy feladat fő eleménél és egy személynél, akivel az előírások szerint kell eljárnom, mert csak így maradhattam a közelében. Csupán úgy tekintettek el a személyes kötődések felett, hogyha az ellenkezőjét bizonyítom annak, mint amire tűkön ülve várnak. Micsoda elégtétel lenne Jayson Foleyt gyengének látni, megsebzettnek. Felülkerekedni rajta, és akkor eltiporni, amikor meggyötört a történtek súlya alatt. Évek óta ezért taposnak, ezért kelnek fel reggelente, hátha egy újabb esélyt kapnak a ranglétra megugrására és én minden egyes áldott nap játszi könnyedséggel tiprom el reményük utolsó szikráit is. Ez viszont ma tűzként égeti fel a mögöttem és az előttem lévő hidakat egyaránt, ez pedig csak és kizárólag egy személyhez köthető: Faye-hez. Mindez viszont a gondolataimban létezik tovább, a tetteimben és a külvilág szemében teljes mértékben láthatatlan. Még akkor sem török meg és kelek ki magamból, amikor ellenszegül parancsaimnak, kéréseimnek, holott egyszerűen csak szeretnék fellélegezni és a karjaimba zárni őt ismét, amiért biztonságban tudhatom őt, hogy aztán a méregként maró aggodalom kiürüljön a szervezetemből, helyét pedig valami erősebb, ismerősebb vegye át. Mégsem tehetem, mert a feladatom nem engedhet meg ilyen kiugrásokat magának, így marad a rideg és távolságtartó magatartás, ami úgy tűnik enyhít a bennem tomboló kényszeren.
- Ne kezd...
Szinte suttogva buknak ki belőlem a szavak, de már késő, mert eldöntötte: neki ez nem megy. Eleinte csak érdeklődően nézem mozdulatsorainak következő lépéssé bontakozását, végül pedig azt, milyen kétségbeesetten menekül ki az ajtón. A hangsúly a menekülésen van, mert egy hang lelkesen azt súgja bennem, hogy nem csak a menedékháztól szeretné minél távolabb érezni magát, hanem tőlem is.
- Ez kelleni fog. – csörgetem meg feltartva a zsebemből előhalászott slusszkulcsot, mihelyst magam is kilépek a szabadba. – Gondolod csak egyedül vagyunk a környéken? Nem fog senki sem megállítani, ha most sikerül is innen elmenned?
Direkt kerülöm az olyan szavakat, amelyektől ismét fogságban érezné magát. Próbálom benne azokat a dolgokat elültetni, melyek miatt kényelmetlenebbé válna számára a helyzet. – Pár nap az egész. Vagy hét. Amíg elül ez a felhajtás és mindenkit elővesznek, akiknek benne volt a keze az elrablásodban. Csak ennyit kérek. – alig észrevehető lépéseket teszek meg felé észérveim felsorakoztatása után és a kezemet nyújtom felé. – Nem vagyok vadidegen, Faye, és tudod jól, hogy soha nem ártanék neked. Gyere, menjünk vissza a házba, hátha kitalálhatunk valami kompromisszumot, ami mindkettőnknek megfelel.
A kezem továbbra is úgy marad, és ha elfogadja, akkor barátságosabban nézünk a továbbiak irányába, ellenkező esetben alkalmazkodni kényszerülök a döntéseihez.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
32

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Kedd Okt. 23, 2018 1:42 am

jays & faye
a lost girl and her hero
Azt mondja, nem számít, azt mondja, az én döntésem, a hangja mégis rideg, színtelen, és cseppet sem érzem úgy, hogy közelebb kerültünk volna a béküléshez. Ahogy kiejti a „vadidegen” szót, mégis kicsit elhúzom a számat, ráeszmélek, hogy valamelyest igaza van. Dacból fejest ugrottam ebbe a randiba, ez annyira butaság, hisz alig tudok valamit Eddieről. Hogy lehetek ennyire buta és meggondolatlan? Jays csak vigyázni akar rám! Hogy ne álljak össze olyanokkal, akik árthatnak nekem, én pedig mégis vele vitatkozom és ellenszegülök. Hálátlannak érzem magam, és ismét elönt a bűntudat, ugyanakkor kicsit össze is zavarodom. Mégsem akart randit szervezni? Akkor mi volt ez az egész?
- Én... Ezt most nem igazán értem. Akkor miért mondtad...? Az egészet csak kitaláltad? De miért? - Csak ugratni akart vele? Mert ahhoz képest elég komolyan állt hozzá. Tényleg nemigazán tudom ezt az egészet mire vélni. Ha nem jön ezzel a Whitmore-randis ötlettel, az egész meg sem történt volna. Szerintem egyáltalán nem vicces, hogy rám akart erőltetni egy találkát, ráadásul ellenőrzött keretek között, amire egyáltalán nem vágytam, valaki olyannal, aki kicsit sem szimpatikus. Néha komolyan nem értem a humorát, főleg amikor a végén ismételten csak én jöhetek ki belőle rosszul.
- Nem tudom, Jayson – megvonom a vállam, a tekintetem belső vívódást tükröz, amint az ez utáni terveimről kérdez. - Igazad van, meggondolatlan voltam. Alig ismerem Eddiet. Viszont mivel már elhívtam... Végül is csak egy mozi, és Ed valójában eddig mindig kedves volt velem. Tényleg annyira rossz lenne, ha elmennék vele? Szerintem nem rossz srác, lehet, hogy te is megkedvelnéd – pillantok rá végül kissé bizonytalanul.


***

Értem jött, és kiszabadított, és egy részem tudja, hogy biztonságban vagyok mellette, de azok után, amin keresztülmentem, úgy érzem, nem ez az, amire szükségem van. Egyszerűen nem lehet, hogy csak úgy rám zárja az ajtót, és kijelenti, hogy márpedig most itt kell maradnom egy időre. Ezen az idegen helyen, a négy fal között, távol mindentől, amit ismerek és szeretek. Hiába mondja, hogy ez nem börtön, számomra annak hat. Fullasztó és ijesztő, menekülni szeretnék, és annyira szükségem lenne valamire, bármire, ami egy kicsit is ismerős és otthonosabbá teszi ezt a helyzetet. Szinte nevetséges és szánalmas, de azt sem bánnám, ha Jays lenne az a valami, ha ő lenne most a támaszom, a kapaszkodóm, de nem ebben a formában. Nem így. Annyira távoli, számító, rideg, és bár a régi énje sem volt egy leányálom, azzal is sorozatosan meggyűlt a bajom, de azt legalább ismertem, és talán valahogy még kezelni is tudnám. De azt a Jaysont, aki most előttem áll, nem ismerem, és igaz egy részem hálás neki amiért megmentett, ugyanakkor közben tartok is tőle, és mindattól, ami itt várhat rám. Hallgatom őt, ahogy dirigál, megmondja mit tehetek, és mit nem, írjak listát, maradjak nyugton, pihenjek, ne gondoljak most arra, hogy hazamegyek... Igen, a parancsolgatásai ismerősek. Viszont régen ezek mellé érzések is párosultak. Tudtam, hogy vigyázni akar rám, tudtam, hogy fontos vagyok neki, tudtam, hogy így vagy úgy, de előbb-utóbb kiengesztelhetem, ha épp dühös. Vagy épp ő válik kedvesebbé, ha rájön, hogy már túlfeszítette a húrt. Ám most... „csak a munkáját végzi”. Nem személyes. Csak egy munka vagyok a számára. Ez a közömbösség a részéről pedig jobban fáj, mint azt valaha gondoltam volna.
Míg ő tovább magyaráz, és holmi szabályokra hivatkozva közli, hogy nem telefonálhatok, én sarkon fordulok, szétnézek a házban, bekukkantok az egyik, majd a másik közeli helyiségbe, szekrényajtókat nyitogatok ki, felmérem, mi van, mi nincs, ha már listát kéne írnom, bár minden dühös, csapkodó mozdulatomból süt, mennyire nem tetszik a helyzet. Szokatlan tőlem az ilyen mértékű harag és indulatok, de az idegeim nincsenek épp jó állapotban mostanában, és közben könnyebb most dühöngeni, mint összetörni a közelmúlt eseményeinek súlya alatt.
- Pff... - ennyivel reagálom le azt is, amikor azt hozza a tudtomra, ezek nem az ő előírásai. - Hát persze, felfogtam, ez csak munka – legyintek. Végül visszatérek hozzá, épp amikor rákérdez, hogy világos volt-e? Megrázom a fejem.
- Nekem ez nem fog menni. Nem maradhatok itt bezárva. Megfulladok – jelentem ki, és érzem, hogy már csak pillanatokra vagyok attól, hogy összeomoljak, sikítsak vagy zokogjak. Egy pillanattal korábban talán még úgy tűnhetett, a magam számára is, hogy képes leszek beletörődni, hogy csupán annyira van szükségem, hogy biztosítson róla, nem hagy magamra, de amint rákérdez, hogy bántottak-e, elszakad a cérna. Újra felelevenedik bennem az egész, onnantól kezdve, hogy a két nagydarab elkapott, és betuszkoltak a kocsiba, ahogy az egyik testőr a megmotozásomkor szemérmetlenül végigtapogatott, az ultimátum, hogy engedelmeskedem, vagy megölhetem magam... Elszorul a torkom, ismét megrázom a fejem. - Nem akarok erről beszélni! - jelentem ki a könnyeimmel küszködve. Hirtelen megkerülöm Jaysont, a bejárati ajtóhoz lépek, visszafordítom a kulcsot a zárban, amit még nem vett ki onnan. Nyilván nem arra számított, hogy szökni fogok, hanem a kinti veszélyt akarta kívül tartani. De egyszerűen kiiramodok a szabadba, egyenesen a kocsi felé. Nem emlékszem, hogy a gyújtásból kivette-e a slusszkulcsot, de most nagy a kísértés, hogy csak úgy elhajtsak innen, ha más lehetőséget nem ad.



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Hétf. Okt. 22, 2018 6:01 pm

Faye&Jayson

Jogom van megvédeni őt. Dönteni az életével kapcsolatban, terelni abba az irányba, ami kedvezőként hat rá a későbbiekben. Elvégre ha még nem is nyilvánvalóan kimondva, de azt a feladatot kaptam, hogy óvjam, védjem őt és én azt teszem – csak a saját módszereimmel. Felkészítem őt, akadályokba taszítom és megtanítom miképpen vágja ki magát belőlük. Most még zavarni fogja őt, kényelmetlenül érinteni amik keresztezik majd az útját, de később hálás lesz értük. A tetteimért, a biztonságáért, azért, hogy akkoriban az élete részesévé váltam. Az évek majd alátámasztják igazamat, addig viszont egymásra vagyunk utalva.
Gyorsan vált át a vadász szerepéből a prédáéba és vetkőzi le előbbi magabiztosságának álarcát, amikor úgy döntök, leveszem róla a kezeimet. Hagyom, hogy kiélvezze a szabadságát és Eddie karjaiba rohanjon, ahogyan azt eltervezte. Nem avatkozok a találkozójukba, de mindezek ellenére érzelmileg hatok Fayere, hogy a fizikai jelenlétem hiányában is tudatában legyen a létezésemmel. Azzal, amire figyelmeztettem, amit külön kihangsúlyoztam még az elején. Amire ő tett rá magasról és most, hogy én is ugyanezen elven viszem keresztül lépéseimet, hirtelen érdeklődővé válik. Újra az én társaságomat kutatná, az osztatlan figyelmemet élvezné, amit csak részleteiben kívánok már megosztani vele az iskola felé vezető úton, vagy még annyiban sem. A törődésem immáron felszínes, belülről viszont szétmarcangol. Ez viszont legyen az én belső monológom, ami sosem kerül előadásra.
Hagyok időt a magyarázatára és a könyörgéssel egybekötött bocsánatkérésére, amikor szembesül tetteinek súlyával. Belül mosolygok emiatt. A bűntudat, aminek szeletét én nyújtottam leginkább kimondatlanul, most az ő lelkét tépázza. Egyáltalán nem tekintem rossznak, ha próbálkozik. Azt, ha kimozdul komfortzónájából és mer kezdeményezni és az elején ő sem gondolta ezt annak. Azonban azt már nem szeretem, ha mindez csak és kizárólag azért történik, hogy az idegeimre legyen ráhatással, márpedig Faye ezt tette. Eszébe se jutott volna bepróbálkozni Eddienél, ha én nem erőltetem. Most viszont mindketten itt ülünk síri csendben a kocsiban, és amíg ő magát emészti a tettei miatt, én továbbra is élvezem a győzelmet felette.
- Számít ez egyáltalán valamit? – hangom színtelen, arckifejezésem nem sok érzelmet rejt magában melyekből akár egy pillanatra is kiolvashatná a bennem lejátszódó dolgokat. – Mi okom lenne egyáltalán haragra? A te döntésed, hogy mit csinálsz egy vadidegennel, én csak időbe oda akarok érni az órára. Gondoltam hagyok egy kis időt a turbékolásra, hogy ne adj isten vakon sétálj bele egy randiba…miért is? Mert berezeltél a Whitmore gyerek miatt? – a fejemet csóválom, értetlenül és egyben hitetlenkedve az egész miatt, végül egy sóhajjal nyugtázom kérdéseim összességét.
- Van jobb dolgom is, mint hogy randigurut játsszak mások élete felett, Faye. Életemben nem álltam szóba azzal a gyerekkel és ezután sem fűlik hozzá a fogam, hogy mélyreszántó társalgásokba kezdjek vele. Egy kicsit túlreagáltad, ennyi az egész. Egyáltalán akarod te azt a randit Eddievel vagy megint csak meggondolatlanul viselkedsz?
Mint ahogyan azt már korábban is felhoztam vele kapcsolatban, enyhén szétszórt és figyelmetlen, és az előbb történtek most is csak az én igazamat igazolják.

Nem ez az első eset, hogy valaki extra védelemre szorul egy túsz kiszabadítása után, mégis olyan érzések vernek gyökeret bennem, mintha most először vágnék bele a felvigyázó szerepbe. Már jó ideje nem láttuk egymást azzal a nővel, akit nevezhetnék a mostohahúgomnak, de sosem címkéztem fel így. Nem helyeztem ebbe a helytelen skatulyába, mert sosem illett oda. A családi kapcsolataink ugyan erre adtak bizonyítékot, én viszont sosem ragaszkodtam igazán mások elképzeléseinek követéséhez. Az ember nem bízhat a külvilágban, ahogyan a körülötte lévőkben sem. Olykor még saját magunk is képesek vagyunk meglepetést okozni, így ezeket összevetve még mindig barátságosabb opciónak tartom, ha a saját fejem után megyek, ahogyan eddig és ahogyan most is tettem. Az már egészen más helyzetet szül bennem, hogy a másik oldalon kivel is állok szemben és kire kell ezentúl árgus szemekkel figyelnem.
Az ölelés nem volt beleszámolva a mai program repertoárjába, így nem tudom miképpen kellene reagálnom erre. Értem én a köszönetét – nem ő teszi meg először –, de sosem várom el. Ilyen formában meg főleg nem, bármennyire is kellemes érzésnek találom azt, ahogyan az én karjaim nyújtanak átmeneti biztonságot annak a nőnek, aki ennyi év távlatából is fontos helyet őriz a szívemben. Mindez viszont a sokknak tudható be, a megannyi utóreakciónak, ami egy túszban játszódik le, amikor kimenekül fogva tartója karjai közül. Így ezt nem elfelejtve nem szándékozom annál többet belelátni kettőnk pillanatába, mint amennyi valójában történik, ezért a válaszom nyers és egyben kimért. Nincsenek kötődések, csak a feladat elvégzése, amivel megbíztak és amit az életem árán is elvállaltam volna.
Beérve az ajtón egyből a lényegre térek. Ő sem szeretné, ha továbbra is homályban kellene maradnia a hollétével kapcsolatban, én meg végképp nem húznám ennek a dolognak az átbeszélését, így könnyedén, szinte átlagos beszélgetésként vázolom fel neki helyzetének részleteit. A reakciója nem meglepő, így felhúzni sem fogom magamat rajta, mint ahogyan az régebben szokásom volt, mert tudom mi a protokoll. Betéve ismerem a szabályzat összes pontját, így változtatásra nem vagyok hajlandó.
- Ne túlozd el, Faye. Ez nem egy börtön, és bántani sem fog itt senki sem. Puszta óvintézkedés abban az esetben, hogy ne kerülj ugyanabba a helyzetbe, amilyenben voltál.  – nem állok le vele vitázni – miért is tenném?! –, inkább tárgyilagos vagyok vele szemben. – Otthon nem lenne szerencsés lenned, ezért ezen ne is gondolkozz tovább.
Faye nem hülye, képes belegondolni abba mik is történtek körülötte, így nem állok le minden egyes szavamat megmagyarázni, csakis a legszükségesebbeket. – Egy darabig. – nem szolgálok konkrét idővel, mert én sem tudom. Ez viszont magába foglalhat napokat vagy akár heteket is, függően attól miképp alakul az ügy folyamata. – Csak írj egy listát, ennyi a dolgod, a többit pedig bízd rám. – hangsúlyozom ki előbbi kérésemet újfent, de már többször nem teszem meg. Ha ő nem él vele, én feltalálom magamat, ott viszont már sok beleszólása nem igazán lesz.
- Nincs telefon, sem bármilyen kapcsolatba lépés a külvilággal. A barátaid számomra ismeretlenek, így egy percig sem bízok bennük. És ne nézz így rám Faye, mert ezek nem az én előírásaim. Ha a helyzet változik, a körülmények is fognak, addig viszont az egyetlen dolgod az lesz, hogy itt maradsz. Világos voltam?
Nagyon és őszintén remélem, hogy nem kell majd ismételgetnem magamat vagy bizonygatnom, hogy a helyzete még egyáltalán nem került ki a veszélyzónából, ahogyan ezzel együtt ő sem. Így a legjobb, amit tehetünk, az az, hogy védelmet biztosítunk neki, távol az emberektől és azoktól, akik még nagyobb veszélybe sodorhatják.
- Nem mozdulok sehova még. – biztosítom arról, hogy eszem ágában sincs magára hagyni, viszont a közelében lenni is felér egy kínzással. Ez viszont legyen az én gondom, ő neki elég aggódni valója van más miatt. – Bántott az a rohadék? – nem vagyok biztos benne, hogy a válaszára felkészültem, de mégis egy részem telhetetlenül gyűjtené magába azokat az információkat, amik még inkább táplálnák haragom tüzét. Mellesleg nem árt figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy aggódok érte. Még ha nem is nyíltan teszem, de attól így van és magamnak már régóta nem hazudhatok.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
32

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Hétf. Okt. 22, 2018 1:48 am

jays & faye
a lost girl and her hero
Szembe akartam vele szállni, megmutatni, hogy megtehetem, de most hogy szembesülnöm kell a bosszújával, már kevésbé érzem magamat menőnek vagy magabiztosnak. Futva megyek utána, pillanatok alatt faképnél hagyva Eddiet, majd úgy csimpaszkodok Jays karjába mint egy gyerek az apjába vagy anyjába, és könyörgő tekintettel pislogok fel rá. Igazából nem attól ijedek meg, hogy itt hagy, hogy gyalogolnom kell, vagy elkéshetek az óráimról, bár ez sem mellékes szempont. Valójában attól félek, hogy nagyon magamra haragítottam, bár ez valószínűleg nem is kérdéses, de ha ezt nem próbálom most valahogy jóvátenni, elérni, hogy bocsásson meg, abból később még komolyabb baj lehet. Nem szeretném, hogy dühös legyen rám, és nem csak amiatt, mert tartok tőle, hogy ennek következményei lesznek, hanem mert borzasztóan kellemetlen az a karcos érzés a torkomban, az a szorító érzés a szívem körül, egyszerűen csak... Ez nem jó így.
Megszeppenve teszek eleget a felszólításnak. Kicsit meg kéne könnyebbülnöm, hogy mégsem hagy itt, de az ahogy rám nézett, ahogy az utasítást kiadta, egyértelműsíti, hogy tényleg haragszik rám, és ettől a szorítás a mellkasomon csak fokozódik. Szó nélkül ülünk be a kocsiba, és várom, hogy esetleg mond még valamit, reagál majd a szavaimra, de némán indít, még csak rám sem pillant. Bekötöm magamat, aztán a kissé izzadó tenyereimet a nadrágomba törlöm, és közben folyamatosan lesegetek felé visszafojtott lélegzettel.
- Nem... nem válaszoltál korábban: haragszol rám? - kérdezem meg újra, halkan megtörve a csendet. Elég határozottan tudom a választ, nem is igazán értem magam, miért várom, hogy hangosan is kimondja. Talán mert akkor könnyebb lesz aszerint cselekednem.
- Figyelj, én sajnálom, jó? - Megköszörülöm a torkom. Azt hiszem, ez nem hangzott túl őszintén, sokkal inkább rémülten és sértődötten. Ismét a két lábamat dörzsölgetem a tenyeremmel feszülten. - Jayson... de nem gondoltad komolyan azt az egész leszervezett randi dolgot a Whitmore sráccal, ugye? - próbálkozom újra, óvatosabb hangon.


***

Érzékelem Jayson minden mozdulatából, minden légvételéből, arcának minden rezdüléséből a feszültséget, és emlékek tolulnak a fejembe megannyi alkalomról, amikor a dacolásommal hasonló reakciót váltottam ki belőle. Minden ilyen alkalommal - vagy majdnem mindegyik - végül arra törekedtem, hogy kiengeszteljem, megbékítsem, és most is érzek efféle késztetést, holott tudhatnám, sejthetném, hogy ezúttal nem rám dühös, nem én váltom ki ezt belőle. Mégsem tudom levetkőzni az érzést, még ennyi idő távlatából sem. Magamban végigzongorázom, mi is történt velem az elmúlt napokban, azt kutatva az elszalasztott lehetőségek között, mit csinálhattam volna másképpen, mit nem lett volna szabad megtennem, mi volt az, amivel ilyen helyzetbe hoztam magamat, és őt is; és mindeközben elárasztanak a nyomasztó, fogvacogtató érzések, hogy végül azon kapom magam, fázósan dörzsölöm a karjaimat.
Szerencsére mielőtt összeomlanék a saját bűntudatom és az elmúlt napok terhe alatt, valamelyest elvonja a figyelmemet a változó környezet, a tény, hogy már nem a városban vagyunk, hanem valahol azon kívül, egy kevésbé lakott területen. Mire pedig felocsúdnék, már meg is érkezünk valahová. Jayson száll ki először a kocsiból, engem pedig maradásra utasít, és szinte belesüppedek az ülésbe a szavai súlya alatt. Majdnem minden kapcsolatot megszakítottam vele, eltávolodtam, továbbléptem, felnőttem és megerősödtem, magabiztosabb és önállóbb lettem... Aztán még két perce sincs, hogy visszatért az életembe, de máris ismét kicsinek és jelentéktelennek érzem magam mellette, miközben mégis hálás vagyok, amiért megmentett, és semmit sem szeretnék jobban, mint az ölelésébe fúrni magam. Őrület!
Figyelem, ahogy közelebb megy a ház bejáratához, de nem látom jól, mit tesz, meg úgy általában ezt az egész szituációt nem értem, hogy mit keresünk itt, miért jöttünk ide...? Amint úgy tűnik, hogy már nyugodtan kiszállhatok én is, meg is teszem, és első dolgom szoros, hálás ölelésbe zárni a mostohafivéremet, a reakciója viszont kicsit meglep. Merev és távolságtartó marad, és a válasza sem éppen szívet melengető.
- Hát persze, a munkádat – bólintok, majd elhúzódok tőle, és közben én is visszaépítem a saját falamat magam köré, ha lehet, még magasabbra, mint amilyennek az övét érzem. Ugyanakkor magamban akaratlanul is eltűnődöm, hogy van az, hogy ő itt, Angliában végzi a munkáját, nem pedig a saját körzetében, Dublinban. De ezen most nem akadunk fel.
A ház felé terel finom mozdulatokkal, tenyerét még a hátamon érzem, ami valamiért egyszerre kellemes és bosszantó, de némán engedelmeskedem az unszolásnak. Ám amint belépünk a házba, és az ajtó csukódik mögöttünk, már hallom is a zár kattanását. Jays mellett elhajolva meg is nézem, hogy jól hallottam-e, valóban bezárt bennünket? Értetlenül és meglepetten szalad ráncba a homlokom, de nem szólalok meg, mert ő veszi magához a szót. Attól azonban, amit mond, tovább mélyülnek az aggodalmas ráncaim.
- Ezt... ezt most nem mondod komolyan, ugye? Be akarsz ide zárni napokra? Egyik börtönből a másikba? Azt hittem, hazamegyünk. Miért nem mehetünk vissza Írországba? - fakadok ki felháborodva. Túl sok nekem ez az egész, testileg-lelkileg fáradt vagyok, és bár örülök, hogy megmenekültem, még nem tettem magam túl rajta, és másra sem vágyok, mint a saját otthonomra, a saját ágyamra, a saját fürdőmre, a saját tiszta ruháimra, mindezekre a dolgokra, amelyektől újra biztonságban érezhetném magam. De amint a kérdéseimet megfogalmazom, magamban már meg is válaszolom őket. Az elrablóim megszerezték a személyi igazolványomat, tudják a pontos nevem, a lakcímem, és mivel nyomoztak is utánam, tudják, kik a barátaim, a munkatársaim, ha egyenesen haza mennénk, simán elkaphatnának. Ettől azonban ez a hely nem lesz automatikusan barátságosabb.
- Meddig kell itt maradnom? Egy-két nap? Egy hét? Több? Egyáltalán mi ez a hely? - kérdem aztán némileg enyhébben, de bizalmatlanul. - Legalább telefonálhatnék egyet? Öhm... a... barátaim már biztosan aggódnak értem – teszem hozzá óvatosan, és majdnem elszólom magam. Igazából nem a barátaim voltak az elsők, akik eszembe jutottak, hanem Peter. Hogy tudassam vele, még élek. Remélhetőleg érdekelné.
- Csak ne hagyj még egyedül, rendben? - kérdezem aztán halkan. Ha választanom kéne, kivel bujdosok valahol a semmi közepén, nyilván nem Jays neve lenne az első, ami eszembe jut, de most hogy itt vagyunk, nem akarom, hogy magamra hagyjon. Mindazok után, amiken mostanában keresztül mentem, ha egyedül maradok... én nem is tudom, mit csinálnék...




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Hétf. Okt. 22, 2018 12:17 am

Faye&Jayson

A fejem zsong, kiabálásfoszlányok ütköznek gondolataim leterhelt falai között és miközben azon vagyok, hogy Fayet biztonságba helyezzem, másra sem tudok koncentrálni, csak a bennem tomboló végtelen haragra és aggódásra, melynek egyvelege közel sem kellemes kihatással van rám.
Kezem a kormányra tapad és csak néha pillantok a mellettem ülőre, azonban a vezetés nagy részét az út szüntelen pásztázásával töltöm vagy a visszapillantóra való feltekintéssel gyanús elemek után kutatva. Minden egyéb szerkezet melyen elérhetővé válnék a külvilág számára kikapcsolva hever a hátsóülésen és a kocsiban lévő lenyomozható eszközök is ugyanerre a sorsra jutottak. A baj már megtörtént, kár lenne ennél tovább is tetézni. Bent kevésbé lelkesedtek az ötletemért, hogy a továbbiakban így járjunk el, hiszen bármi történhet a menedékházhoz vezető út során, ők pedig vagy túl későn, vagy egyáltalán nem tudnának reagálni a beállt változókra. Értem én ezt a felfogást is, ahogyan ők is tisztán látják miképpen vágyom ezt véghezvinni, ahogyan azt is, hogy hajthatatlanságom acélozottan emel falat közénk és a csapatom közé. Minden esetben a legszerencsésebben járok el. Körültekintően, felmérve a helyzetet és addig nem reagálva, amíg minden nem 100%-osan biztos. Kételyekkel nem dolgozunk, a kockáztatás azonban a lételemünkké vált az évek során, nekem meg főleg. Azt a hibát viszont nem követjük el, hogy vakon ugrunk fejest egy tárgyalás közepébe, ahol emberi életek forognak kockán. Az viszont már más kérdés, hogy azután, miután a túszok biztonságba kerültek, mennyire válunk elővigyázatossá, hiszen azokban a percekben önmagunkért felelünk, másokért kevésbé. Azok, akik ismernek, akikkel nap, mint nap együtt dolgozok képesek felfogni, hogy ez az eset sem volt másabb a többinél, ahogyan én sem váltam túl személyeskedővé, habár eléggé instabilan álltak hozzám a kezdetekben. Nem szokásom érzelmeskedni vagy kivételt tenni, csak mert hozzám közelállókkal kell dolgoznom, ahogyan azt sem hagyom, hogy mindezek a tényezők elvakítsák ítélőképességeimet. Faye ehhez pont elég lenne, de ahelyett, hogy visszatáncolnék és őrült lépésekre szánnám el magamat, talán még inkább motivál, ösztönöz abban, amit teszek a megmentése érdekében. Ezzel pedig mindenki tisztában van, így a döntéseimet amiket ezek után következnek, már kevésbé bátrabban kérdőjelezik meg. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez is egy újabb eset volt a többi közül, kivéve nekem. Ezt viszont elég, ha önmagamnak megtartom.


12 évvel ezelőtt

Kételkedtem abban, hogy meglépi ezt. Faye nem az a lány, aki csak úgy eszeveszetten vág bele találkozóba minden jöttmenttel, csak azért, mert én az ellenkezőjét állítottam. Mégis a düh mellett egyfajta csalódottság is felüti bennem a fejét, amikor mégis megteszi, az a baromarc meg igennel felel. Tartom magamat, mert muszáj. Ki vagyok én, hogy akadályok elé állítsam őt? Dolgozik bennem az ellentmondás, és miközben őket figyelem, megindulok feléjük, hogy a nagy testvér kedvező szerepét magára öltsem és úgy védjem be a hugicát, amilyen módon azt illik. Minden tettem kétértelműséget vonz magával, és amíg Eddienek ez csak az egészséges aggodalomként jön le, addig Fayenek tudnia kell, hogy mindez az egész figyelmeztetés a részemről. Ahogyan már korábban említettem neki, nem félek szembeszállni másokkal, Eddie pedig nem ellenfél nekem. Azonban a változókat figyelembe véve nekem is alkalmazkodnom kell, így az elkövetkezendő időszakban akaratlanul is belehajszolják magukat egy olyan játékba, aminek irányítása az én kezeim között lapul. Erről viszont elég, ha én tudok. És ha már úgyis így állunk, gondolom a hirtelen beálló események sem fogják kihúzni Faye lába alól a talajt, kezdve azzal, hogy magára hagyom őt a kajálda előtt, egy-két megoldást elhintve neki. Az autóig azonban már nem jutok el, mert Faye belém kapaszkodik, én pedig abban a minutumban megtorpanok, hogy lenézhessek a szemeibe.
- Szállj be a kocsiba!
Ennyire telik tőlem, és én is ezt teszem. Elég korán megtanultam már, hogy a tetteinknek következményei vannak, és ha rajtam múlik, ezek sem maradnak nélküle.


A kormányon dobolgatás már szinte ritmikus melléktevékenységgé változik, de a csend továbbra is nyomasztóan telepszik le közénk az autó biztonságában. Szólni szeretnék, azonban nem teszem. Ráhagyom a kezdőlépéseket, én pedig aszerint reagálok, amilyen módon ő közelít. Ennyi év távlatából mit mondhatnék? Hiábavalónak bizonyul minden egyes gondolatom, annak ellenére, hogy nyüzsgő masszának érzem őket a fejemben. Kimondásra vagy értelmes magyarázatra azonban egy sem alkalmas.
Nem sokszor jártam ezen a helyen, mégis a kiszámolt időkorláton belül sikerül megérkeznünk. Beosztások, napirendek szerinti élet és azok a dolgok, amelyek megtépázzák az emberi lélek minden egyes centiméterét, mégsem cserélném el egyetlen percét sem valami kevésbé felelősségteljesebbért.
- Maradj a kocsiban, amíg nem szólok.
Szándékosan kerülöm a válaszadást, hiszen előbb más dolgom akad. Bent is ráérünk beszélgetni, de szükségét érzem, hogy először felmérjem a hely állapotát, az esetleges veszélyforrásokat, melyek hiányában az ajtajának ablakán tett kopogásokkal jelzek, ahogyan azt korábban megígértem. A kiszállása után történtek azonban felém is meglepetéssel szolgálnak és kissé mereven, némiképp sután helyezem a hátára a tenyeremet, hogy ily módon fogadjam kiszámíthatatlan közelségének ölelésben kifejezett voltát. – A munkámat végeztem, és bármikor újra megtenném. Reménykedjünk, hogy nem kerül erre sor. – Értem itt ezalatt, hogy nem szívesen lennék a másik oldalon, míg ő valami eszement fogságában rostokol valahol. Még mindig kegyetlen dühös vagyok, habár némiképp csillapodnak bennem az érzések most, hogy a biztonságomban tudhatom. – Gyerünk be. Programváltozás állt be és jó ha tudod, mi vár rád ezek után.
Letekintek a már régóta nem tanulmányozott szempárba és továbbra is a hátán tartva a kezemet bújok ki az öleléséből, hogy ezek után magam mellett tudva vezessem be a házba. Nem az udvariatlanság vezérel, amikor előre haladok, de mivel teljesen üres az épület és amúgy is védve van a külvilág minden szemete elől, így talán ideje lenne kevésbé paranoiásnak lennem. Mihelyst az ajtó becsukódik mögöttem a kezem adta lendület segítségével, elfordítom a zárban a kulcsot és Faye felé fordulok.
- Helyezd magad kényelembe, mert egy kis ideig ez a hely lesz az otthonod, ahogyan részben az enyém is. Minden rendelkezésedre áll majd, hogy semmibe se szenvedj hiányt, ehhez viszont szükségem lesz egy listára tőled. Étel van a hűtőben, pár váltásruhát találsz a szekrényekben meg a fiókokban, viszont édeskevés lesz, így ezt pótoljuk. – vázolom fel mindazt, ami most történni fog. – Később az ügynökség egyik orvosa benéz majd, hogy megvizsgáljon, mert a helyszínen erre nem volt lehetőség. Utána viszont pihenhetsz vagy ami kedvezőbb, hiszen sok dolgon mentél keresztül, Faye. Nem csodálom, ha szükséged lenne rá.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




törvény embere
avatar
Korom :
32

Hozzászólások száma :
18

reagok :
13

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Csüt. Szept. 27, 2018 9:31 pm

jays & faye
a lost girl and her hero
Amint a kocsi ajtaja rám csukódik, és sietve elhagyjuk a helyszínt, én azon kapom magam, hogy még mindig reszketek, az ujjaim tétlenül babrálnak az ölemben, miközben magunk mögé lesegetek, hol az oldalsó tükörben, hol féloldalasan hátra fordulva. Még képtelen vagyok megnyugodni, nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem követhetnek bennünket, hogy tényleg vége van, hogy újra biztonságban vagyok... Biztonságban, Jayson mellett. Ki gondolta volna? A szemem sarkából rápillantok, ahogy feszült tekintettel az utat figyeli, észrevétlenül végigtekintek rajta, próbálom felmérni, mennyit is változott, mióta legutoljára láttam, mióta legutóbb lehetőségünk volt többet beszélni egy-két szónál. Próbálom felidézni, az pontosan mikor is volt, de az agyam még mindig csak félgőzzel működik, fáradt is vagyok, eléggé nyikorogva forognak azok a bizonyos fogaskerekek idebenn. Igazából már évek óta csak felszínesen tartjuk a kapcsolatot. Nem sokat látom őt, főleg csak családi összejöveteleken, amikor nagy ritkán meg kell jelennünk a szüleinknél valami ünnepre hivatkozva, de akkor is mindig igyekszem a legkevesebb szót váltani vele, és lehetőség szerint nem maradni vele kettesben. De hogy miért menekülök előle, néha már magam sem tudnám megmondani. Persze, tudom, a kapcsolatunk bonyolult, az érzéseim is azok, tettünk olyan dolgokat, amelyek szerintem egyáltalán nem voltak normálisak vagy egészségesek, amelyekre nem vagyok büszke, ám nyilvánvalóan az sem sokkal okosabb, hogy őt elkerülve belemenekültem egy ennél is toxikusabb és helytelenebb viszonyba.
Sóhajtok, majd ismét előre fordulok, az utat figyelem. Elkezdhetnék gondolkodni, hogy merre tartunk, de nem igazán ismerem Angliát, úgyhogy még csak tippelni sem tudnék, megszólalni egyelőre pedig még nincs kedvem. De kicsit legalább már kezdek megnyugodni, az érzés, hogy követhetnek vagy üldöznek bennünket, kezd lecsillapodni bennem. Ez a néhány nap, ami mögöttem van... Voltak pillanatok, amikor komolyan azt hittem, hogy nekem végem van. Hogy ebből már nem kerülhetek ki élve. Nem tudom, melyik volt a rosszabb, félelmetesebb vagy ijesztőbb: a négy fal, amelyet bámulhattam, ahol fogvatartottak, vagy azok a fenyegető ígéretek. Amikor ultimátumot kaptam: vagy behódolok, vagy akár meg is ölhetem magam. A kezeim újra remegni kezdenek az ölemben, és könny szökik a szemembe, amit egy kapkodó mozdulattal sietve letörlök. Úgy érzem, még nem érkezett el az ideje, hogy nyugodtan összeomolhassak, darabjaimra hullhassak egy kicsit, és kiengedjem magamból a mögöttem álló napok félelmét, fájdalmát, mocskát-szennyét. Elismerem, megfordult párszor a fejemben, hogy Jayson valószínűleg keresni kezdene, ha rájön, hogy eltűntem, hogy megpróbálna megtalálni, hogy eljönne értem. Hiszen tudom, vagy legalábbis remélem, hogy a köztünk levő hosszúra nyúlt, fagyos időszak ellenére is azért még fontos vagyok neki. Egyszer azt mondta, szeret. Bár akkor elküldtem őt, Peterre hivatkozva, magamat is abba a hitbe ringatva, hogy valami komoly és jó dolog alakul közöttünk a nős politikussal, de azóta elmúlt öt év, és még mindig csak a szerető vagyok, akit rejtegetni kell, akin a férfi kiélheti a legmocskosabb vágyait is. És én még mindennek ellenére is kapaszkodni akartam a Jayson Foley nevű szalmaszálba, aki eljön majd, és megment. De ahogy múlt az idő, fokozatosan kezdtem feladni a reményt. Elhitetni magammal, hogy teljesen naiv vagyok, hogy hónapok óta semmit nem beszéltünk, miért éppen most kezdene keresni? Hacsak a munkatársaim nem hívják fel a családomat, és nem próbálnak utánajárni, miért nem jelentem meg a munkában? A remény, valamint a teljes kétségbeesés és feladás szédületes módon váltakoztak bennem, míg egyre inkább kezdett elbillenni a mérleg az utóbbi irányba. És aztán hirtelen mégis itt volt ő, szinte a semmiből bukkanva fel, mint egy egyszemélyes hadsereg, hogy bármi áron kimenekítsen. Elképzelésem sincs, hogy találhatott rám, de abban a pillanatban úgy éreztem, én vagyok a világon a legszerencsésebb, amiért ő van nekem. Most azonban... kezdek kicsit izgulni, hogy hogyan tovább? Hogy mit is kéne mondanom? Akaratlanul is felötlik bennem egy emlék, amikor először ültem így a kocsijában, és szintén szökésben voltunk. Bár akkor nem veszélyes gengszterek elől, hanem csak a suliból. A tizenötödik születésnapomon elvitt engem ebédelni az iskolához közeli Maggie's-be, ahol aztán egy fura vita után életemben először elhívtam valakit randira, csak azért, hogy megmutassam neki, nincs hatalma felettem. Ha tudtam volna, milyen nagyon tévedek.

Tizenkét évvel korábban...
Alig észrevehetően, de idegesen harapok kissé az ajkamba, miután feltettem a nagy kérdést, és Eddie válaszát várom. Az egész arról szól, hogy megmutassam Jaysonnek, én döntök afelől, hogy kivel is múlatom az időmet, de ha Ed most kikosaraz, én menten a föld alá süllyedek szégyenemben. A srác szemében látok egy pillanatnyi bizonytalanságot, ahogy mögém pillant. Bizonyára nem érti, mit keres mögöttem a bátyám, miért így, itt és most kérdezem őt erről, de végül rábólint a randira, és még azt is felajánlja, hogy értem jön. Elönt a győzelem mámorító érzése, bátrabbnak és vagányabbnak érzem magam, mint valaha, és ráadásul még randim is lesz a hétvégén. Végre nem én leszek az egyetlen – a fogszabályzós Molly Kensingtont leszámítva – az évfolyamomból, akinek még sosem volt fiúja. Eddie ugyan nem egészen az esetem, de rendes srác, kedvelem, és ki tudja... talán tényleg jól érzem majd magamat vele. Remélem, Jays nem akarja beváltani a fenyegetését vele szemben.
Ahogy ez a gondolat végigfut az agyamon, a testvérem előrébb is lép, elkapja Ed karját, a gúnyos, majd fenyegető szavaitól pedig azonnal ismét aggódni kezdek, hogy ennek esetleg tényleg nem lesz jó vége. Közelebb lépek egy lépést, bár fogalmam sincs, mit is tehetnék, csak kitágult szemekkel figyelem, ahogy szorongatják egymás karját.
- Jays... - szólalok meg kissé aggodalmasan, de szinte ugyanabban a pillanatban el is engedi a srácot. A tekintetem azonban még több meglepettségről árulkodik, amikor közli, hogy mehetek vissza busszal.
- Öhm, bocs, Eddie. Később még benézek, és akkor beszélünk, de nekem sem kéne elkésnem – hadarom el neki, majd a mostohabátyó után szaladok.
- Jayson, várj! Ne hagyj itt! Nincs pénzem buszra, a szekrényemben maradt a tárcám. El fogok késni, ha itt hagysz – mondom, majd az egyik karjába csimpaszkodom, amint utolérem, és remélem, hogy tudok rá hatni.
- Most haragszol rám? - csúszik ki a félénk kérdés a számon.


Jelen
A jármű lelassít velünk, majd bekanyarodunk valahová, apró kövek csikorognak a kerekek alatt. Feljebb tornázom magam az ülésen, az arcomat dörzsölöm, próbálok rájönni, mi történik, hol is járunk. Azt hiszem, kicsit elszundítottam időközben, ami annyira talán nem meglepő. Úgy tűnik, mintha már valahol vidéken lennénk. Ez már nem London. Legfeljebb valami közeli, békésebb, csendesebb kisváros.
- Hol vagyunk? - kérdezem, miközben Jays épp leparkol egy ház elé. - Még Angliában azért, ugye? - félresimítom a kissé kócos tincseimet az arcomból. Mostanában nem volt lehetőségem fésülködni. Ami azt illeti, egy fürdő is nagyon jól esne. Kikászálódok a kocsiból, ám mielőtt jobban szemügyre vehetném a helyet, vagy kideríthetném, mi is történik, amint Jayson is az autón kívül kerül, odarontok hozzá, és szorosan megölelem.
- Köszönöm – mondom neki halkan. Menekülés közben minderre még nem volt lehetőségem.




▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Jayson & Faye | a lost girl and her hero Csüt. Szept. 27, 2018 9:24 pm
Játékosok: Jayson Foley és Faye McWarren
Helyszín: Egy London környéki vidéki ház
Szituáció: Menekülés és bújkálás

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽




média
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London ◂

keresett :
nope ◂

Hozzászólások száma :
35

reagok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Jayson & Faye | a lost girl and her hero
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia-
Ugrás: