Welcome to Europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.


 
belépés
a végtelen univerzumba
Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés
Chatbox
közhírré tétetik
jelenléti ív
erre sündörgünk
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
friss emlékek
életünk állomásai
Yesterday at 5:18 pm

Bizalmamba fogadva
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyKedd Szept. 10, 2019 10:25 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Nem érdemelte meg. Túlságosan is rondán bántam vele. Először magamhoz húztam, és megölelt, visszaölelt. Jó érzés volt beleveszni az ölelésébe, de nem, ezt akkor sem tehettem meg vele. Nem vele. A családommal már igen, ahogy meg is tettem velük, nem volt véletlen az sem, hogy a bátyámon kívül senki mással nem voltam hajlandó beszélni. Nem gondoltam, hogy ennyi idősen már eljutok odáig, hogy megtagadtam az anyámat. Nem gondoltam, hogy valaha eljutok odáig, hogy megtagadom az anyámat, de a sors ezt dobta, és én megtettem mindent azért, hogy kihozzam belőle a legjobbat.
Addig is ideje volt harapni valamit, még akkor is, ha egyikünk torkán sem sok futott le. Legalábbis az enyémen biztos nem, az övét nem mertem jobban megnézni, bár elég szépen fogyott azért, amit készítettünk. Mondjuk az is igaz volt, hogy leginkább a téma, és a vallomás terelése miatt húztam egy kicsit az időt, de nem lehet örökre, ezért bele is kezdtem. Nem hagytam szóhoz jutni sem addig, amíg én be nem fejeztem, sem pedig azután miután kimondtam. Amikor már nem tudtam tovább erősnek mutatni magam, akkor berohantam a fürdőbe. Nem zártam be az ajtót, azért nem akarok kárt tenni a lakásában, ha akarna bejönni utánam.
Most viszont rajtam volt a sor, hogy hallgassak. Hallottam, hogy arra kér, ne zárkózzak el tőle. Gondolom annál jobban, mint ahogy most is el voltam már. Igyekeztem a kiborulásom a szipogás szintjén tartani, főleg azért mert zsebkendő persze nem volt nálam, és a ruhámba nem tudnám és nem is akartam törölni az orrom. A könnyeim azonban eleredtek és én nem tudtam mit tenni ellenük. Ő nem látta a bólogatásomat. Talán csak hallotta, hogy szipogok vagy azt, hogy rákezdtem a sírással, nem tudom.
- Nyitva… van.
Nem vártam meg azonban, hogy bejöjjön mellém. Pedig olyan jó lett volna el se mozdulni a helyemről, de nem várhattam el tőle, hogy a földön töltse az éjszakát velem. Pedig a velem rész nagyon jól esne. Szóval felálltam, és odamentem az ajtóhoz. Először csak a kezem helyeztem rá, majd ha nem nyílik ki, akkor én nyitottam ki az ajtót. Ott álltam a lógó orrommal, nem mozdultam, csak vártam, hogy akar-e még valamit mondani.
- Megértettem, és ha elég vagyok neked így, akkor szeretném veled leélni az életem. Melletted.
Odamentem hozzá, óvatosan, többszöri próbálkozásra de megfogtam a kezét, majd hozzá is bújtam.
- Ne menj el ma este mellőlem. Én… van olyan hely, ahol együtt… egy helyiségben tudunk aludni?
Nem számított, hogy egy ágyban, ha volt elég hely kettőnknek. Bőven, nagyon sok hely. Ha igen, akkor úgy ahogy voltam, lefeküdtem az ágyba. Nem engedtem el közben a kezét, nem érdekelt az asztalon maradt vacsora sem, csak őt akartam látni mielőtt elalszok. Őt akartam érezni az ujjaimmal. Ez a nap mindent megváltoztatott, és féltem, ha másnap felébredek, akkor semmivé lesz minden.

~ set ~


Köszönöm a játékot.  Bizalmamba fogadva 3003795825


Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzer. Aug. 14, 2019 6:13 pm

Lia & Rollo



Határozottan boldog voltam mellette, még a mai nap történései sem árnyékolhatták be azt, amit most elértünk. Persze mindig is tisztában voltam vele, hogy semmi sem tarthat örökké, így a meghitt pillanatnak véget kellett vetnünk. Nem ellenkeztem, nem kezdtem el visszahúzni magamhoz, még akkor sem, ha legszívesebben ezt tettem volna. Nem lehetek követelőző. Tudnom kell, hogy hol a határ. Egyelőre talán éppen ennyi pont elég. Végtére is nem akarom elijeszteni őt a továbbiaktól.
Hiszen tudom, hogy mindannyiunknak megvannak a saját démonjaink, akikkel naponta szembe kell néznünk és a nap végére mindet le kell, hogy győzzük, különben kedvetlenül s, életuntan fejezzük be a napot. Nem állíthatok elé újabb és újabb leküzdeni valót, még akkor sem, ha tényleg a jó szándék vezérel. Tudnom kell, hol a helyem. Vagy legalábbis valami olyasmi.
- Ne aggódj emiatt. Szerintem a szívük mélyén a családod is szeret téged, csak nem úgy mutatják ki ahogyan azt kell. Vagy félnek az új énedtől és nem tudják, hogyan kell ezt az egészet kezelniük. Bár igazából nem tudom miért lehet másabb a véleményük, viszont a másik személyről, aki csak úgy betoppant és felforgatta az életed… Jobb, ha nem beszélünk róla. – nem akartam ennél többet beszélni az esetről, szerintem már így is eleget tudtam és kellően kiveséztük a dolgokat azzal kapcsolatban mennyire nehéz volt neki.
- Egy kicsit megéheztem, tudod… - nem igazából annyira lehet, hogy mégsem, de nem akartam itt hagyni az ételt. Kibírtam volna nélküle, nem azt mondom, hogy nem, ám az energiára, ha akartam, ha nem szükségem volt.
- Enni muszáj, bármi történjék is. – ezt persze mondani mindig könnyebb, mint megtenni. Egy jó nagy maroknyi bátorságra és elszántságra van szükség, a többi már csak jön maga után.
Elkezdtem tehát falatozni. Szépen és kimértem rágtam meg minden falatot és nyeltem is utána le. Csak úgy, mint mindig most sem siettem el. Ráérősen. Minden ízt érezni akartam. Ez más volt, mint a többi. Ezt együtt készítettük. Biztosan ezért is ízlett jobban. Már épp ki akartam nyitni az ajkaimat, hogy megjegyezzem mennyire jól sikerült a vacsora egyen ő is nyugodtan többet amikor beszédbe kezdett. Én meg nem akartam megszakítani őt, ezért újabb falatot vettem a számba, mintha eredetileg is ez lett volna a tervem.
Figyeltem rá, minden egyes szóra, amint kiejti az ajkain a dolgokat, egy részem biztosan mosolygott is. Sőt mi több szívből örültem, hogy sikerült segítenem neki és féltett. Tudom, hogy nem jó dolog aggódni valakiért, de ez csak azt jelenti… Mit is jelent ez? Érzem a hanglejtésében, hogy valami van, valami sötét és ijesztő még akkor is, ha olyasmit közöl velem utána, amit mindig hallani szerettem volna tőle. Vagy legalábbis azt reméltem, hogy ez az, amit hallani szeretnék tőle, amikor előtört belőle mindaz, amitől ő úgy rettegett. Megakartam nyugtatni őt, hogy nem kell félnie ettől, nem vágyom annyira a testi dolgokra, a gyereknevelésre, mert meg lehet élni nélkülük, persze jó, ha mindegyik teljessé teszi az ember életét, de nem annyira szükséges. Tudom milyen ijesztő gyereket nevelni, már csak abból is, mert eleven példák voltak rá a szüleim. Hogy mennyire rosszul csinálták és a saját érdekeiket nézték, nem a miénket, amikor ’pályát’ választottak nekünk. Jó persze, rossz szavam sem lehet, mert szeretem a munkám, még akkor is, ha a politika néha nagyon, de nagyon ellenszenves tud lenni egyes szemszögekből ítélve. Ám ez nem jelenti azt, hogy mindenki rossz ember, aki ezt a szakmát folytatja. Mondanám, hogy itt vagyok élő példának én, de most inkább nem példázgatnék saját magammal.
Válaszolni akartam neki, megnyugtatni őt, megérinteni a kézfejét, hogy minden rendben van, amikor egyszer csak fogta magát és berohant a mosdóba. Talán a félelmei miatt, vagy azért, mert úgy hihette megbántott. Hogy nem fogadhatom el azt a szeretetet, amit ő adhat nekem, esetleg nem elég, mert ő már elmagyarázta az általa gondolt lehetséges bökkenőket. Felálltam az asztaltól, noha korántsem fejeztem be az étkezést, ezt határozottan fontosabb volt elintézni. A mosdó ajtajáig mentem. Lehet, hogy be kellett volna mennem, de talán ez a távolság egy kicsit lenyugtatja Lia-t. Hiszen minden bizonnyal most még egy kis tér is kell neki, hogy csendben lehessen, egymaga, de igazából mégsem.
- Amélia kérlek, ne zárkózz el tőlem. – most direkt használtam a nevét, mintha ez hatásosabb lenne vagy valami hasonló. Jól lehet, hogy nem néztem meg az ajtót vajon bezárta maga után vagy sem, minden esetre nem nyitottam be. Inkább így folytattam tovább a mondanivalómat.
- Örülök, hogy te is hasonlóképpen érzel, de… Nekem nem kell más és egy rakás tényezőt is nélkülözni tudok, mind abból, amit az előbb felsoroltál. Mindennek megvan a maga hátránya. A munkám miatt valószínűleg nem tudnék olyan sokat a saját gyerekemmel foglalkozni, mint szeretnék. Azt meg végképp nem akarom, hogy hiányolni kezdjen és emiatt problémák legyenek, mert nem voltam ott, amikor kellett volna. Mit tudom én, szülői értekezlet, születésnap, első tejfog kiesése és egy rakás olyan dolog, amin például az apám nem tudott részt venni, ezért vagy azért. Szóval ne aggódj amiatt, hogy valamit nem tudnál megadni nekem, amit mást nem. A szereteted pont elég. Megtudod ezt érteni nekem? – persze nagy szerepet játszott ebben az is, hogy Jane Stuart az előző barátnőm kész agyrém volt. Szóvá akartam tenni, hogy Amélia-nak nem kell olyannak lennie, mint amilyen ő volt, de szerencsére nem ismerték egymást tudtommal. Így nem is nagyon akartam felemlegetni neki ezt az egészet.
Hiszen ő egyáltalán nem olyan, mint Jane és ez az, amit például szerethetnék benne éveken át is.
- Te tényleg tökéletes vagy így. Semmi szégyellnivalód nincs és aggodalomra semmi ok. Azért vagyok, hogy segítsek neked, majd ezen is együtt túl leszünk. Mit szólsz hozzá? – persze tengernyi késztetést éreztem aziránt, hogy benyissak hozzá, mégsem tettem meg. Tényleg szerettem volna, ha sikerül össze szednie magát és lenyugszik. Rájön mennyire erős is tud lenni, ha akar és persze bátor.



words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyVas. Márc. 24, 2019 10:23 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Most először éreztem úgy, hogy félek Rollo közelében. Nem azért, mert bántana, inkább azért, mert mi történik, ha mindaz a feszültség, ami bennem volt a felszínre tör. Mi van akkor, ha az érzéseim csak azért alakultak úgy iránta, mert elkezdett kirángatni a gödörből? Mi van akkor, ha nem? Mi van akkor, ha ő viszont szeret? De most komolyan? Mi van akkor, ha egyszer azt mondja, hogy szeretlek? Bele se mertem gondolni, én nem az a fajta ember voltam, aki képes volt ilyeneken rágódni.
És mégis a karjaiban úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Imádtam ezt az ölelést, legszívesebben soha nem hagytam volna el annak a két karnak a börtönét, de a testem már jelzett. Ő tudta, hogy bár elvakított a szeretet, a testem még nem volt felkészülve mindenre. Legalábbis a hosszabb ölelésekre, a közelségre. Nem értettem miért, ha egyszer bíztam benne, máskülönben nem aludt volna nálam, és én nem aludtam volna nála.
Elmosolyodtam, ahogy Desmo szóba került. Mintha nekünk ő lett volna a démonunk, akit le kellett győzni. És valahol ez tényleg így volt, mert egy ideje sokkal jobban óvott engem, mint ahogy indokolt lett volna. Megértettem, soha nem ágálltam ellene. Bűntudata volt, holott ő is tudta, hogy nem tudott volna segíteni nekem. Másrészről viszont ott volt a rejtély még mindig, amit Rollo és a bátyám is magában tartott, hogy miért nem jöttek már ki olyan jól. Talán közöm volt hozzá? Vagy egy másik lánynak? A bátyámnak elég sok kapcsolata volt mindig is, miért ne lehetett volna, hogy egyszer beleszerettek ugyanabba a lányba?
- Csak szerinted vagyok elragadóan szerethető. A bátyám, és főleg az anyám vagy Connor teljesen mást mondanának rólam.
Nem kellett volna kimondanom Connor nevét. Szerencsére már megbékéltem a történtekkel, nem drámáztam miatta, és maga a név sem állította fel az összes szőrt a hátamon, de ha rá vonatkozott, akkor megfeszültem. Mindig. Most is. Az utána következőkre viszont nem számítottam. Egy lavina indult meg, és bár meg akartam volna állítani, többször is, nem tudtam. Valahol pont jókor jött a bátyám üzenete. Kiléptem Rollo öleléséből, és megnéztem a telefont. Biztonságban volt, és csak ez számított. Meg persze az, amit az imént hallottam.
Igyekeztem terelni a témát az étellel, amin dolgoztunk, de tudtam, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül ezt a vallomást. Nem ennyire látványosan. Nem volt kérdés immár részemről, szeretett, ahogy én is őt. De képes voltam kimondani? Azzal elköteleztem volna magam úgy, hogy tudtam, meg fogom bántani.
- Akkor együnk – mosolyogtam, bár nem éreztem őszintének ezt a mosolyt.
Hagytam, hogy szedjen nekem, de igazából nem voltam éhes. Elment az étvágyam, és tudtam, hogy addig nem is tér vissza, amíg nem mondom el, amit gondoltam. Túl kellett esnem rajta minél előbb. Persze, nem akartam elvenni az étvágyát, ezért ha ő belekezdett a vacsiba, akkor megvártam a vallomásommal, amíg befejezte. Addig én is megpróbáltam lenyelni pár falatot, de csak nagyon nehezen ment. Nem a mai napon kellett volna ezt rázúdítanom, de ha sokáig húztam volna az időt, akkor biztos voltam benne, hogy már nem ugyanazt az eredményt értem volna el, mint ma. Nem volt mit tennem, belevágtam.
- Rollo, én… - sóhajtottam egy mélyet. – Én nagyon sok mindent köszönhetek neked. Elkezdted lebontani a falat, amit magam köré építettem, és ezért nagyon hálás vagyok. Személyedben egy olyan férfi került vissza az életembe, akiről tudom, hogy megbízhatok benne, és akiről tudom, nem fog bántani. Nagyon megijedtem, mikor azt hittem ma, hogy elvesztettelek. Nem akartam elfogadni a tényt, a saját szememmel kellett látnom, hogy mi történt.
A mondandómból biztos érződött, hogy itt jön egy nagyon nagy de. Ráadásul még a lényeget sem mondtam ki neki, de még mindig nem voltam biztos benne. Kétségeim voltak, nem az érzéseimmel és nem az ő érzéseivel kapcsolatban. Én a kitartásomban, a gyávaságomban és nem is tudom, valami másban nem bíztam. A valami mást úgy tudtam volna összefoglalni: magamban.
- Szeretlek. Komolyan mondtam, hogy a karjaidban halnék meg, ha tehetném, és el se tudnám képzelni az életem nélküled, de nem érdemelsz meg egy ilyet, mint én. Neked egy olyan nő járna, aki teljesen ép, és meg tud neked adni mindent, amire vágysz. A feltétel nélküli ölelést, a csókot, a… - kicsit lehalkítottam a hangom. Eddig gondolatban még soha, de tényleg soha nem jutottam el. Hogy mi lesz akkor, ha eljutok valakivel odáig. – A szexet. Én nem tudom képes vagyok-e ezekre. És… - Oké, most viszont kicsit előrébb rohantam, de akkor is az egyik következett a másikból. – A gyereket. Én ezeket nem tudom, képes vagyok-e megadni neked.
Oké, most jött a dráma része. Lehunytam a szemem, igyekeztem eltakarni a könnyeim, de mikor éreztem, hogy tovább már nem fog menni, akkor berohantam a fürdőbe, és az egyik üres sarokba lekuporodtam. Megint önző voltam, ott hagytam egy ilyen vallomás után, pedig támogatnom kellett volna, megvigasztalni, hogy majd talál mást. De szerettem, olyan nagyon, hogy majd kiszakadt a mellkasomból a szívem, hogy ezeket a szavakat ki kellett mondanom neki.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyCsüt. Feb. 28, 2019 4:40 pm

Lia & Rollo



Miért volt ilyen hatással rám? Miért éreztem azt, hogy akár pillanatok alatt kitör belőlem az őszinteség áradat és bevallom neki mennyire pocsék baráti érzéseim vannak? Hiszen szeretem nem barátként, soha sem gondoltam rá így. Soha. Most ezért is kész kínszenvedés ez az egész helyzet. Persze élvezem, hogy a saját határaimat próbálom feszegetni, de ettől eltekintve semmi jó nincs ebben a hallgatásban. Szeretem. Szeretem és kész. Csak a tudtára kellene adnom. Szavak helyett azonban csak néztem és vártam rá, hogy azt az aprócska kis lépést is megtegye s, én magamhoz vonhassam amíg csak engedi. Mert erre volt szükségünk, hogy rájöjjek milyen fárasztóan unalmas lenne az élet nélküle. Emlékszem egyszer mennyire kérleltem anyát, hogy menjünk már el egy összejövetelre, ahol a családja és ezzel egyidejűleg ő is biztosan ott lesz. Persze nem mondtam el, hogy pont ezért szeretnék menni, akkor is inkább kitaláltam valami hihetőbb kifogást, miszerint én újra találkozni akarok az új barátommal Desmo-val. De nem egy összejövetel lett belőle, amire ki kellett öltözni, hanem egy meghívás, hozzánk. Az még jobb volt, mint másokkal osztozkodni a Chevalier testvéreken, mert ha Desmo-t ugyebár elhozták akkor biztos, hogy nem hagyták otthon Amélia-t sem. Rémlik mennyire el voltam szállva akkor magamtól, még a közeli gyümölcsösbe is elcsaltam őket, ahol fára mászhattunk, szaladgálgattunk és heverészhettünk a fűben. Ám oda már nem mehetünk vissza, nem azért mert nincs közel hanem, mert a civilizációnak nagyobb szüksége volt arra a helyre és egy értelmetlen pláza került a fák helyére. Az egészben az a bosszantó, hogy nem tudtam megakadályozni akkor még az egészet. Most azonban... Ha akarnék se tudnék visszamenni oda abba a pillanatba, mert a jelenlegi sokkal értékesebb.
Mosoly kúszik az arcomra, ma mellette már nem először a történtek ellenére is. De örülök, hogy sikerült ideiglenesen ugyan, mégis kivernie a fejemből az egész ijedelmet.
– Szavadnál foglak. – értettem ezt arra, hogy akár visszajönne hozzám, ha szükségem lenne rá. Jó persze nem lehetek önző, nem tarthatom itt, tanulnia kell. Nekem is rugalmasnak kell lennem és várni rá. Hiszen minden egyes pillanatért megéri.
– Majd együtt levesszük őt a lábáról. – nem mondtam ki, hogy mivel és hogyan. Szerintem rögvest székre ül, ha meglát minket együtt és vizet kér, nehogy rosszul legyen. Hacsak előbb nekem nem esik.
Nagy kikerekedett szemmel néztem rá, amikor azt mondta, hogy a halála napjáig lenne a rabom ha a börtöne a két karom volna. Ijesztő, hogy mennyire képtelen vagyok ezt a mondatot beskatulyázni a barátok vagyunk kijelentésbe. Nem illik oda. Az én elgondolásom szerint. Talán más szerint sem. Próbálok a dolog mögé nézni, keresni valami aprócska kiábrándító kis rezzenést, ami észhez térít, hogy nem úgy gondolhatta, ahogy én gondolom.
Aztán minden kétségem elillant, ahogy közölte boldog és nem akar elhagyni. Már nem igen tudtam magamban tartani ezt az egész kétségbeejtő hurrikánt, ami véget vethet a barátságunknak. Mondtam neki, hogy szeretem. Ma meg borzasztóan jól viccelődtünk azzal, hogy házasok vagyunk. Jó, nem azt mondom, most rögtön feleségül tudnám venni, mert az meggondolatlanul hirtelen jönne és nem sugallná azt valóban el tudnám képzelni vele a hátra lévő életem.
– Amélia, miért vagy ilyen elragadóan szerethető? – nem akartam, hogy válaszoljon a kérdésemre, ezért se hagytam szóhoz jutni őt, inkább folytattam a mondanivalómat.
– Nem akarom, hogy félre érts, sem azt félj tőlem, de egy ideje úgy érzem képtelen vagyok csak a barátod lenni. Sokkal többet jelentesz nekem és ez engem rémiszt meg, mert nem tudok másra sem gondolni csak rád. Ha hiszed ha nem, de az igazság az, hogy szerelmes vagyok beléd. – magamban tarthattam volna, legalább addig amíg a karjaimban van és nyugodtan ölelhetem őt, de nem. Nekem minden egyes közös pillanatot szét kell rombolnom az egyoldalú érzéseimmel. Mert miért szeretne viszont?
Elengedtem amikor elhúzódott tőlem és a mobiljáért nyúlt. Persze, hogy csak Desmo tud ilyen jól időzíteni! Félre értés ne essék az megnyugtat, hogy vele minden rendben van és majd csak holnap jön ide.
– Nem szeretném ha kárba menne az amin dolgoztunk, szóval... Ehetnénk egy kicsit. Komolyan.


words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyPént. Feb. 15, 2019 8:43 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Pár napja, vagy talán pár hete még nem gondoltam volna, hogy olyat mondok, öleljen meg. A bátyám biztos kiakad majd, ha megtudja, hogy nem az ő kivárós taktikája, hanem Rolandé volt a nyerő. Igazából sajnáltam ezért Desmondot, mert ő csak azt tette, amire kértem, másrészről viszont talán nem ez bizonyult a jó megoldásnak.
Másrészt viszont én nagyon is örültem neki, hogy így alakult. Megbújni Rollo karjaiban olyan öröm volt, amire már régóta vágytam. Érdekes, hogy egyik korábbi kapcsolatomban sem tapasztaltam ezt. Egyikben sem, pedig voltam egy rövid ideig együtt nőkkel is, akik nyugodtan tudtak ölelgetni.
- Itt vagyok – mosolyodtam el. – Maradok, ameddig tudok, és ha tovább lenne rám szükséged, akkor visszajövök.
Reméltem csak, hogy az iskola miatt gondolta ő is, hogy elmennék, mert más miatt nem hagynám el. De hogyan mondhattam volna el neki, ha csak barátként tekintett rám? Nem mondhattam neki, hogy ideköltözök hozzá, ha elvégeztem az iskolát. Ahogy azt sem, hogy ő költözzön hozzám, kezdjen Írországban egy új karrierbe. Nem, ez önzőség lett volna tőlem.
Egy nagy levegőt vettem. Eljött az ideje, hogy megtörjön a jég. Persze igyekeztem óvatosnak lenni. Nekem kellett észnél lennem, ha nem akartam őt megbántani, ehhez pedig a fokozatosság volt a kulcs. Láttam, ahogy közelebb értem hozzá. Láttam, ahogy megmerevedik. Az pedig külön tetszett, ahogy a bátyámról beszélt. Mondjuk jobb volt úgy, hogy kettőnk között marad, de soha nem lehetett tudni.
- Könnyen megszeppen ám, csak helyesen kell érvelni neki.
Igyekeztem elmosolyodni, és ezzel is eltereltem kicsit a figyelmem arról, amit éppen csináltam. Bár, úgy tűnt Roland jobban ismerte nálam a saját bátyámat. Valamilyen szinten ez érthető volt, őket gyerekként is ugyanaz érdekelte, nem úgy, mint engem, aki azért elment játszani a babákkal, ha ők olyat játszottak, amit én nem akartam. Vagy Lachlan megszületése után, vele is szívesen foglalkoztam. Szóval, miért ne lehetett volna olyan, ami miatt ő jobban megismerte a bátyámat.
A tér viszont egy idő után elfogyott közöttünk, én pedig köré kulcsoltam a karjaim. Először a mellkasánál, aztán inkább a vállaira helyeztem a kezeimet. Miután már tudtam, hogy nem lesz baj, megkértem, hogy fonja ő is körbe a saját karjait rajtam. Ölelkeztünk. Boldog voltam. Ebben a pozícióban megfeledkeztem mindenről. Csak a szívének dobogását hallgattam, ami feltűnően megegyezett az enyémmel. Nem volt kérdés, én szerelmes vagyok, de nála mit jelenthetett ez?
- Ha ilyen a börtönőröm, akkor szívesen leszek a rabod a halálom napjáig.
Nem akartam mondani, hogy már a rabja voltam, ehhez elég volt csak találkoznunk. Bár, lehet, hogy így is túlzásba vittem kicsit a végével. Talán túl sokat árultam el abból, amit érzek. Mi van akkor, ha ő nem érez így irántam? De ettől még igaz volt, amit mondtam. A halálomig a karjaiban lennék. Pont ezért nem is lep meg a következő kérdése. Először nem válaszoltam, nem tudtam, mit kéne és hogyan. Nem akartam még többet elárulni és ezzel tönkretenni a kapcsolatunkat, ha esetleg úgy alakul.
Végül egy kalapra tettem fel mindent. Kockáztattam, ahogy már az ölelésnél is. Az bevált, akkor ez miért ne sikerült volna.
- Igen, boldog vagyok. Nem akarlak elhagyni.
Ez utóbbit már mondtam egyszer, de nem számított, még egyszer el akartam mondani. Azért, mert igaz volt. Nem akartam elhagyni. És a szót is szándékosan használtam így. Hiszen mondhattam volna úgy is, hogy ’itt hagyni’ vagy ’visszamenni’, de nem.
- Rollo… én…
Eltávolodtam tőle, de nem azért, mert rosszul érezném magam. Semmi ilyenről nem volt szó, csak a következőkhöz jobb volt, ha nem az ölelésében vagyok. Ugyanis láttam felvillanni a telefonomat. Bár, ez inkább csak elterelés volt arról, hogy ne bökjem ki azonnal, szeretem.
- Desmond üzent.
Felvettem a telefonom, de csak egy rövid üzenet állt benne. Korábban kellett leszállniuk, és nem akart kocsival tovább jönni, ezért tolódik a találkozás. Elmosolyodtam, legalább az éjszakát nyugodtan tudtuk eltölteni mi ketten. Gyorsan felolvastam Rollónak is az üzenetet, aztán elsüllyesztettem a táskámba a telefonomat. Már nem kellett attól tartani, hogy valami megzavart volna minket.
- Miénk az éjszaka – mosolyodtam el. – Azt csinálunk, amit akarunk.
Ránéztem az asztalra, aztán a házigazdámra. Bevallom, én nem voltam éhes, de azt is tudtam, hogy valamit ennem kell, legalább pár falatot.
- Éhes vagy?
Végül rábíztam a döntést. Ha kér, akkor eszek vele, ha nem, akkor miután kihűlt, elpakolom.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyPént. Feb. 15, 2019 12:00 am

Lia & Rollo



Megmagyarázhatatlan. Ha egy szóval kellene jellemeznem a köztünk lévő köteléket akkor ezt a szót használnám. Hiszen nem tudom mivel azonosítani és a legapróbb atomig leegyszerűsíteni azt mit miért teszünk vagy mondunk éppen, esetleg érzünk. Egyszerűen csak elfogadom, hogy ez van és kész. Nem akarok egy okot találni rá, hogy miért pont Ő. Talán mert sosem tudtam igazán elfelejteni? Hogy a tudatalattimban mindig ott motoszkált a vágyakozás azután legalább egyszer ha nem is mostanában, de öregkoromban viszont láthassam őt. Ez persze már csak egy másik alternatív univerzumban élő Roland vágy álmát képezi, nem az enyémet. Mert nekem nem kell várnom. Itt van és csak ez számít.
Badarság azt képzelni, hogy egy pillanat alatt akár egy csettintésre megváltozik a helyzete. Tudom, hogy nem. Ezért se kényszerítem ki azt az ölelést. Tudom, érzem rajta, hogy erre még úgy sem lenne felkészülve. Legalábbis most ebben a pillanatban nem. Biztos feszélyezve érezné magát ezért se erőltetem, hogy majd legközelebbre tartogassa az erejét és bátorságát.
– Most van szükségem valamire. Rád, arra, hogy mellettem légy egy kicsit. Ennél többre nincs szükségem. – valóban nem is volt, hiszen lenyugtatott a közelsége.
Csak az időjárás rondított bele ebbe a meghitt képbe, a vele járó aggodalmak, mi lesz ha baj történik és hasonlók. De nem fog baj történni, az egészhez pozitívan kell hozzá állni és nem történik semmi rossz. Akkor történik rossz ha erre gondolunk és bevonzzuk a bajt még mielőtt bármi is történhetne jó vagy rossz egyaránt.
Hiszek abban, hogy az álmaink, vágyaink egyszer valóra vállnak, jó példa erre az, hogy Lia itt van és mosolyt csal az arcomra nap, mint nap. Az élet unalmas és fárasztó volna nélküle, legfőképpen magányos s, nyomasztóan szerencsétlen.
– Majd szorítunk, hogy ez ne változzon ezután sem. – figyelem őt. Azt ahogy közelebb és közelebb lépked.
Igyekeztem a szemkontaktust is tartani vele. Bár el kellett húznom a szemeimet róla, egyrészt attól tartottam, hogy túl sok érzelmet fog a szemeimben látni, másrészt meg a pillantásom mindig elárul. Ahogy őt is, de nem akartam feszegetni a határainkat, amik már így is pengeélen táncoltak.
– Nyugalom, a világért se dicsérném őt szemtől szembe. A végén még túlságosan elhinné magát és tényleg uralkodni akarna felettünk. – nem mintha most nem azt tenné, nem próbálja meghatározni, hogy mi történjen közöttünk, de van amit ő sem tud befolyásolni, meg sajnos én sem. Ezek az érzéseim.
Visszapillantottam rá. Nem tudtam megállni, hogy ne nézek a szemeibe. Annyira vonzott magához. De persze távol maradtam tőle, amennyire tudtam. Csak már nem lehetett, azt az egy lépést is letudta ami közöttünk volt.
Ijesztő vagy sem, de meg sem akartam, tudtam volna mozdulni ha megtiltja ha nem. Most másmilyen érzés volt ölelkezni vele, vagy legalábbis azt hagyni, hogy ő öleljen engem. Hát ilyen érzés. Ha hevesen ver a szívem és nem tudom visszafogni, eltitkolni előle, hogy érzek ha a közelemben van. Most meg itt van. Csak valami lelombozóra gondolok, mert le kell nyugtatnom azt a hurrikánt ami odabent tombol a szívem legeslegmélyén. Több kevesebb sikerrel, mert amikor megengedte, hogy átöleljem már nem 'rettegtem' az érzéseimtől vagy attól bármit észre vesz.
Fellendült a karom és átkaroltam őt. Szeretem. Te jó ég! Mennyire szeretem őt... De nem járkálhatok ugyebár néhány méterrel a felhők felett.
– Nem akarlak elengedi, remélem tisztában vagy azzal, hogy most az én rabom vagy. Vagyis amíg elviselsz így. – motyogom lenézve rá, de valójában a szavaimmal ellentétben lazán hagytam a karjaim, hogy ha ki akarna bújni a mellkasomtól akkor semmi se gátolja meg ebben. Amíg azonban itt van, teljesen magával ragad az illata és befészkelődik a tudatomba.
– Boldog vagy itt, velem? – most már igazából suttogom a kérdést, amit kétlem, hogy ne hallana meg, de talán nem is akarok választ kapni rá. Túlságosan is rettegek a nemleges válaszától.
Fáj. Ez az egész. Hogy amikor az ember azt hinné, már minden egyes érzés kifogyott a szívéből, mert ezidáig nem a megfelelő személynek szentelte az idejét, kiderül mégis maradt ott valami. Egy aprócska szikra ami képes olyan lángot okozni, hogy a bozóttűz hozzá képest semmi.


words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyKedd Feb. 12, 2019 9:00 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Rossz házigazda? Istenem, még soha nem láttam olyat, hogy valaki rossz házigazda lett volna. Mondjuk Rolló esetében eleve ott volt elrontva az egész, hogy ő maga Rollo. Ha csak állt volna mellettem a nappalija kellős… Nem, ha csak ült volna mellettem a kanapéján, akkor sem tartottam volna rossz házigazdának. Mindent megtett eddig értem mióta nála voltam. Csodálatosak voltak ezek az órák.
Otthon hideg volt. Egyedül laktam, még akkor is, ha az évfolyamtársaim gyakran jöttek át hozzám. Estére mindig egyedül voltam, és ez érződött is a hangulatomon, a kedvemen. Nem mindig volt rossz, de voltak mélypontok, mikor nagyon hiányzott az, hogy valaki legyen mellettem. Így még akkor is, ha nem egy szobában, de legalább egy lakásban aludtunk, és nagyon sokat számított. Nyugodt voltam.
Félve néztem rá. Nem akartam, hogy lássa, fülig vörösödtem. Bíztam benne, ez nem volt kérdés, de azért nem akartam, hogy mindent tudjon. Hogy nyitott könyv voltam előtte az már nem volt kétséges, ezért igyekeztem a lehető legjobban leplezni a zavaromat.
Kicsit örültem is neki, hogy újra a bátyámra terelődött a szó. Mondjuk a szobros kép megnevezésnek nem örültem, de igaza volt. Úgy álltunk ott, mintha kényszerítettek volna minket annak a képnek az elkészültekor.
Mosolyogva néztem rá. Örültem, hogy számíthattam rá, bármikor. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mégis hogyan tudnám ezt viszonozni neki. Persze, bármikor számíthatott rám ő is, de mi még?
- Te is számíthatsz rám, bármikor. Akkor is, ha szükséged van valamire. Tudod, milyen befolyással vagyunk néhol, szóval szólj csak, rendben?
Szándékosan nem mondtam ki, hogy a cégen keresztül, mert nem akartam felhasználni azt, és nem dönthettem önállóan a bátyám beleegyezése nélkül. A nevem pedig Angliában nem feltétlenül volt elég ahhoz, hogy sok ajtót kinyitogassak, de pont elég volt ahhoz, hogy bizonyos ajtókat feszegessek, szívességeket kérjek.
- Rendben, akkor majd… később.
Hazudnék, ha azt mondtam volna, hogy örülök neki. Tudtam, mikor felajánlottam, hogy nem feltétlenül éreztem volna kényelmesen ott magam, de biztos voltam benne, hogy jót tesz. Nem léptem volna el, nem haboztam volna. Szükségem volt a közelségére, hogy érezzem a melegét. Nem mertem a szemébe nézni, ezért inkább a főzésre koncentráltam. Nem akartam elrontani, valami nagyon finommal akartam meglepni. Még akkor is, ha nem hagyott nekem túl sok választást, és nem is volt itthon minden. Nem így készültünk erre a napra.
A feltámadó szél viszont teljesen megváltoztatta a helyzetet. Vihar volt kialakulóban, és bár nem féltem tőle, hogy történik valami, azért féltettem a bátyámat. Felcsillantak a szemeim az almalé láttán, ha tehettem volna, akkor már rá is vetettem volna magam.
- Könnyű mondani. Szerencsére eddig nem történt semmi vele repülés közben, de az időjárás kiszámíthatatlan.
Elmosolyodtam, majd közelebb léptem hozzá. Tudatosítottam magamban, hogy mit akarok csinálni, és bár az agyam tiltakozott ellene, a testem mintha várta volna. Még egyszer közelebb léptem hozzá, aztán a szemébe néztem.
- Ezt azért ne mondd neki, mert a végén még elbízza magát.
Irreális gondolat volt, hogy a bátyámat istenként emlegette bárki is. Mintha Rollo nem ismerte volna eléggé. Szerencsére ez csak kettőnk között hangzott el. Egy lépésre csökkentettem a távolságot kettőnk között. Nyeltem egyet, majd felnéztem a szemébe.
- Ne mozdulj addig, amíg nem mondom, jó?
Válasza után legyűrtem ezt az egy lépést is, majd hozzábújtam a mellkasához. Karjaimmal átfontam őt a mellkasánál, fejemet ott pihentettem. Lehunytam a szemem, elszámoltam háromig, majd megszólaltam.
- Most már megmozdulhatsz.
Vágytam rá, hogy lendüljön a karja, átöleljen, és megnyugtasson. Túl sok volt ez a mai napra nekem, és tudtam, hogy még nincs vége. Addig biztos nem, amíg hírt nem kapok majd a bátyámról.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyKedd Feb. 12, 2019 10:33 am

Lia & Rollo



A legnagyobb kihívás amivel szembe kell néznem azok az érzéseim, azok visszahúzása oda ahová valóak, mélyen a felszín alatt. Nem hagyhatom, hogy a köztünk lévő kapcsolat megromoljon. Hiszen minden amit szerethetek, az ott van benne vagyis régen ott volt, most már csak elő kell valahogy csalnom. Önzőség azt mondani, hogy ezt egy kicsit magamért is teszem? Hogy könnyebb legyen elfogadni ha esetleg elutasít egy nap?
Olyan más ez a hely ha itt van, melegséggel tölti meg az egész lakást, életet hoz és már én sem érzem magam annyira egyedül. Mellette lehetetlenség. Mindig van egy-két szava, régen is volt de akkoriban ugye mindenféle lehetetlenséget állítottunk, jobban hittünk abban a képzeletbeli világban amit mi magunk alakítottunk, azt gondoltuk... Mit is gondoltunk? Hogy szabadok leszünk és bejárjuk az egész világot együtt. De ebből ugye nem lett semmi. Most bezzeg, valóban elvihetném magammal, nem csak ámíthatom és nyugtathatom azzal, hogy mosolyt fogok csalni az arcára.
– Nem akarok rossz házigazda lenni. Tudom, hogy itt nem olyan, mint otthon nálad és biztos honvágyad lehet, de örülök neked. – minden olyan más amióta újra találkoztunk egymással, újra azt érzem, hogy boldog vagyok és van remény.
Mire van remény? Hogy esetleg mégsem fogyott ki belőlem az a lelkes szeretet ami bennem lakozott évekkel ezelőtt. Szeretet? Valóban az volt-e? Amit visszafoghatatlanul, naivan a világra akartam zúdítani és akkor gátoltam meg, ha megjelent az apám. Rám erőltette az önuralmát, hogy mindent megfontoltan tegyek mielőtt cselekszem.
– Együtt majd ezen is túl esünk, valahogy. Már az is fél siker, hogy így gondolkozol és bízol bennem. – halvány mosoly az arcomon, de valahogy nem érzem az igazinak, olyan őszintének, mert... Mert megint önző vagyok és magamra gondolok nem Lia-ra. Pedig tudom, hogy ezt nem lehet siettetni, van amihez tényleg idő kell. El kell fogadnom, hogy ehhez még több. Nehéz. De elhiszem, hogy ő is rendbe jöhet. Hogyha egy nap magamhoz ölelem akkor nem fog félni, nem az jut az eszébe ami vele történt és a szokásos beskatulyázás, hogy minden férfi egyforma. Dehogy minden férfi egyforma. Vannak köztünk rosszabbak is, akik fittyet hánynak a családra, akiket nem érdekel a hűség és a tény, hogy bizony van vagy lesz egy nő az életükben aki szeretni fogja őket.
Nem mindenkinek ugyanaz a felfogása, nem mindenki látja azt, hogy a családban van valami jó is. Mindenki a nyűgöt látja, a bezártságot azt, hogy nem tehet meg azt amit előtte és szeretne.
– Talán igazad van. Ha a közeledben lettem volna se tudtam volna segíteni és most dühös lennék, talán annyira amennyire Desmo is lehetett. Aztán meg nekünk is olyan szobros képünk lenne, amit nem akarok. – mert akkor biztosan nem tudnék segíteni, elutasító lenne velem is. Az meg elviselhetetlen lenne. Komolyan. Így is az. De észre kell vennem mindenben a jót.
A mostani esetben, hogy a távolságnak és a külön töltött időnek igenis volt némi értelme. Amit lehet, hogy fiatalként nem értettem meg és nagyon el se fogadtam, de már látom a cselekedeteinknek igenis kihatása van a jövőnkre nézve.
Egy kicsivel őszintébb mosolyra húztam a számat, amikor megkért, hogy ne beszéljünk Desmo-ról. Végül is igaza van, lesz elég időnk akkor rágódni ezen ha ő itt lesz. Mert ahogy az idő lepereg úgy közeleg Desmo érkezése. Szerintem már csak a kétségbeesetten zaklató telefonhívása hiányzik, hogy közölje itt van és látni akar minket, vagy legalábbis Lia-t biztosan.
– Rendben. Legyen így. – bár kétlem, hogy ha megérkezik lesz elég időm és energiám már azon aggodalmaskodni, hogy mit gondolhat, mi mehet végbe és egy egytől tízes skálán mennyire haragszik rám. Mert most ugye minden aggodalmam elfogy, nem kerít – annyira – a hatalmába az idegesség.
Felaprítottam a zöldséget. Már az utolsót is letudtam, amikor ugyanazt osztotta meg velem, ami engem is foglalkoztatott. Tehát ő ugyanúgy fél, hogy nem látjuk újra egymást, mint én. Ez nem történhet meg többé. Nem is akarom, hogy megtörténjen. Nem is akarok rá gondolni. Mert akkor keserűség fog el, ugyanaz a fojtogató érzés ami fiatalként, miután nem láthattam őket.
– Már semmi sem tud meggátolni abban, hogy melletted álljak akkor amikor szükséged van rám. – legalábbis ebben akarok hinni. A szavaimba kapaszkodni, hogy ez lehet egy nem teljesen kimondott ígéret. Amiről ő nem tud, de én igen és nap, mint nap emlékeztethetem magam erre.
– Mindent szépen és apránként. Én már annak is örülök, hogy ma ennyit elviseltél. Nem akarom rád erőltetni. – teljesen tisztában vagyok azzal, hogy elszúrtam a lehetőséget ezzel, mert ha most nem akkor máskor még nehezebb lesz, de attól félek ami idebent motoszkál.
Nem gondolkodtam tovább. Attól tartottam, hogyha még többet agyalok ezen, akkor csak rosszabb lesz a helyzet. El kellett terelnem a gondolataimat a rizses zöldséges ételre. Pedig most az evés érdekelt a legkevésbé. Mégsem akartam azt, hogy korgó gyomorral lézengjünk tovább. Az éhség a második dolog amit nem szeretek az életben.
Megterítettem az asztalt, tányérokat vettem elő, evőeszközt, üvegpoharakat az almaléhez. Sima vizet csak nem tehettem Amélia elé. Meg amúgy is szeretem az almalét. Régen egy egész két literes dobozzal meg tudtam volna inni egyszerre.
Aztán Amélia tálalt. Kinézetre semmi problémám nem volt vele. Épp meg is kóstoltam volna, hacsak...
– Ne aggódj... – az imént persze lebeszéltem magam arról, hogy megöleljem őt, de most nem láttam más megoldást, minthogy ölelést kezdeményezzek. Nem érintettem még meg, pusztán közelebb léptem hozzá.
– Nem lesz semmi baj. Ide ér a dühével és lesújt ránk. Olyan ő mint a régi idők legyőzhetetlen és kegyetlen istene. – ja, persze máig én is legyőzhetetlennek hittem magam, hogy nem történhet velem olyasmi, amit a tévében mutatnak, katasztrófa. Ez az egész kész katasztrófa. De hiszem, hogy túl éljük ezt is, mert kitartóak vagyunk, ha ő nem akkor majd reményt adok neki. Tudom, hogy a reményünk fogy el utoljára és nagyon nehéz újra hinni valamiben. Még akkor is ha ez a valami a saját boldogságunk legyen éppen.


words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyVas. Feb. 10, 2019 10:02 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Csak remélni tudtam, hogy az ebéd vagy vacsora valóban úgy alakul majd, ahogy szerettem volna. Közel sem voltam biztos benne, hogy bár időben elkészülünk vele, mindent meg is fogunk enni. Mert miért lett volna biztos az, hogy akár neki, akár nekem lesz majd étvágyam. Ha pedig nincs, akkor abból nem tudok vant varázsolni. Bárcsak megtehettem volna. Akkor visszaforgattam volna az időt, hogy ne kelljen ennyit szenvednie a mai nap. Másrészről viszont ott volt az a fordulópont, amire már annyit vártam, és ami megmutatta, hogy képes vagyok a változásra csak a megfelelő emberre volt hozzá szükségem.
- Nyugi, ez a te lakásod, nem hiszem, hogy csak úgy elmennél innen. És ha arra kérnél, hogy főzzek meg neked, azt is megtenném.
Meg aztán, nem egy kis dolgon esett át, szóval megértettem volna, ha egy kis magányra van szüksége, amíg rendezi magában a gondolatait. Ráadásul, ha el is ment volna, mihez tudnék utána kezdeni? A keresésre indultam volna abban a városban, amit ő ismer jobban? Vagy körbetelefonáltam volna a rendőrséget, hogy kerestessem? Szerintem itt vártam volna rá, hiszen tudtam volna, egyszer úgyis haza kell jönnie. Szóval tényleg nem féltem attól, hogy elmegy. Bár azt el tudtam volna képzelni, és talán még most is, hogy a bátyám elé megy a reptérre.
Sebesebben kezdett el dobogni a szívem, ahogy kimondtam azokat a szavakat. Miért nem tudtam magamban tartani? Azt is gondolhatta, hogy valami másra célzok, mint amire valójában. Még akkor is, ha igyekeztem megmagyarázni a dolgot. Még akkor is, ha a magyarázatom pont abba az irányba terelte, amerre nem akartam terelni őt. Ez az egész túl hirtelen jött, és ha nem lettem volna óvatos, akkor egy újabb sérülés talán teljesen bezárt volna. Mindenki elől elzárt volna. Nem tudom miért gondolom így, de biztos vagyok benne, hogy így lenne.
- Tudom, most sem ártottál – mondtam gyorsan, mert úgy tűnt félreértette a szavaim, és nem éppen a jó irányban. – Te is fontos vagy nekem, és ez az, ami arra késztet belülről, hogy másként viszonyuljak hozzád, mint másokhoz. Úgy értem, benned bízom.
Hogy lehettem annyira szerencsétlen, hogy ne tudjam ezeket a szavakat kimondani csak háromszoros körmondattal, aminek már az eleje is másról szólt, mint a közepe és főleg a vége? Tényleg ennyire szerencsétlen lettem volna? A következő gondolataira viszont felkaptam a fejem. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fontos volt neki.
- Komolyan? – kérdeztem kicsit halkan, talán meg sem hallotta.
Tényleg irigyli azokat az időket? Bárcsak megmondhattam volna neki, hogy nem maradt le semmiről. Apa halála után minden rohamosan kezdett romlani, valószínűleg csak még jobban megszakadt volna a szíve, ha akkor látott volna.
- Szerintem jó volt így. Nem volt olyan idilli az élet azokban az időkben, mint Franciaországban.
A végét meg már egyébként is tudta, szóval ha konkrétan nem is volt elképzelése arról, hogy mi történhetett, ezek után azért talán lett némi sejtése. Nem akartam a bátyámról beszélni, de úgy éreztem, azzal hogy idejön minden gondolatunkba befészkelte magát. Igen, legszívesebben túllettem volna már a látogatásán, és nem, nem igazán akartam mégsem. Tudom, hogy egy fejtágítással kezdett volna, amiért odamentem, ahova nem kellett volna. De nem tehettem mást, nem engedhetem el Rollót. Még egyszer nem. Ha meghalt volna a támadásban, arról elsőként akartam tudni.
- Ne beszéljünk a bátyámról, jó? Ha megérkezik, akkor lesz bőven elég időnk izgulni, de addig ne, kérlek.
Nem csak magam miatt kértem, hanem miatta is. Bőven kiderült a számomra, hogy nincs köztük valami jó viszony, ami talán egy rajtam kívülálló okra vezethető vissza. A korábbi ködösítésben kapott válasz elég volt ahhoz, hogy ne kérdezősködjek. Majd, ha egyszer úgy alakul és már nem ölik egymást.
Bárcsak mondhattam volna, hogy nem mindenkinek természetes. Meg aztán hozzá voltam szokva ahhoz is, hogy egyedül kell boldogulnom. De annyira jó lenne, ha a későbbiekben már nem kellene ezzel foglalkoznom. Franciaországban hozzá voltam szokva, hogy egy-két házvezető mindig a segítségünkre sietett szükség esetén. Anyának is volt, még most is van, én viszont nem akartam ilyen életet élni. Mégis kezdtem azt észrevenni magamon, hogy talán nem ártott volna valaki, aki mellett megtanulhattam rendesen ténykedni a konyhában. Akárhogy is, ma már kést nem akartam látni, ezért át is adtam Rollónak az eszközt.
Amíg ő a zöldségeket készítette elő, én megcsináltam a rizst. Kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, de nem annyira, hogy ne halljam a szavait a kijelentésemre.
- Nem tudsz elkergetni, csak tudom, hogy nekem vissza kell mennem, és neked itt kell maradnod, és félek attól, mi lesz, ha ez a távolság is elég lesz ahhoz, hogy ne találkozzunk többet.
Persze, nem mertem ránézni, hiszen a szeretlek szó elhangzása után teljesen fülig vörösödtem. Még akkor is, ha csak barátként gondolt rám, nem akartam, hogy rájöjjön, egy kicsit én másként gondoltam rá. Lassan megváltoztatott vagyis inkább visszaváltoztatott, és ettől mintha nem úgy haladtak volna bennem az érzések, ahogy kellett volna. Mintha átugrottam volna pár szakaszát az érzéseim kialakulásának. Vagy azok megvoltak már bennem, csak korábbról? Gyerekkoromból?
- Nem félek. – Mármint nem olyan értelemben, ahogy ő gondolhatott rá, hiszen eleget meséltem neki róla, hogy mi történt velem, és biztos érezte azt is, hogy az az ölelés csak a pillanat hevében történt. – Ha akarod, akkor megpróbálhatjuk még egyszer. Az ölelést.
Mert miért ne lehetett volna az, hogy az a hirtelen felindulásból elkövetett ölelés megindított bennem valamit, amitől ő más színben kezdett el feltűnni. Hiszen azt is kibírtam, hogy bekötötte az ujjamat. Közel volt hozzám. Közelebb, mint mások általában.
- Oké, fejezzük.
Visszatértem a rizs elkészítéséhez, aztán pedig a zöldségekhez, ahogy lassan kaptam a felvágott szeleteket. Egy nagyon egyszerű mégis jól kinéző étel kezdett körvonalazódni a tűzhelyen. Úgy egy óra múlva már tálaltam is az asztalon, mikor is megdörrent az ég. Hirtelen egy hatalmas vihar csapott le a városra.
- Már csak ez hiányzott.
Nem rajongtam különösebben a viharokért, de jelenleg azért aggódtam, hogy ha Desmo még nem szállt le, akkor biztonságban földet érjen. Megnéztem a telefonomat, de nem keresett. Egyelőre nem aggódtam, de az biztos volt, ha órákon belül nem jelentkezik, akkor kénytelen leszek én.
Félve néztem Rollóra, nem akartam elárulni neki, hogy ez mit jelentett. Főleg, mert még én se tudtam konkrétan, csak sejtettem.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyVas. Feb. 03, 2019 8:12 pm

Lia & Rollo



Ha egy pillanatra megállíthattam volna az időt akkor biztosan a mostani lenne az amiben szívesen elidőznék és nem akarnám, hogy haladjon ahogy annak rendje és módja lenne. De csak egy politikus vagyok, nem isten. Így szembe kell néznem azzal, hogy egyes dolgok nem úgy történnek ahogy szeretném, mert a cselekedeteink végül hatással lehetnek a jövőnkre, én meg tudom hol nem szeretném végezni. Ehhez tartom magam, ettől vagyok az aki, de mindez mit se számít ha olyasvalaki mellett vagyok akit szeretek. Hisz előtérbe kerül az a felem aki csak akkor mutatkozik meg ha senki sem lát és egymagunk vagyunk. Nevezhetem még magunkat különállóknak? Rajtunk, rajtam kívül elég nyilvánvaló a harcias helyzet. Mert ez mélyen legbelül emészt és nem ereszt el, bármennyire igyekszem tudomást sem venni erről az érzésről idebent.
 - Nem kell. Ma eleget láttam, hogy tudjam most valami mást szeretnék a tányéromon. - bár próbálok úgy tenni, mintha erős lennék és nem érdekelne az ami történt valójában nagyon is megragadta az elmém azon részét aki mindig tettre kész és válaszokat akar kapni mindenre.
 - Jó lesz így. Majd veszek belőle annyit amennyi belém fér. - tudom, hogy ez nem jelent sokat, de amint lehet igyekszem legyűrni legalább egy-két falatot.
Boldog. Most vagyok igazán boldog, hiszen mellette lehetek, figyelhetem a szemem sarkából ahogy ügyködik. Mi kellhet ennél több? Minden és semmi. Bár mondhatnám, hogy semmitől sem kell félnie ezután, mert mellette leszek mindig. De ez hazugság, ahogy a mindig szó és az örökre is csak addig tart amíg itt van velem, mellettem. Utána minden menne a maga kerékvágásában tovább, külön utakon, külön álmokkal és célokkal. Tényleg ennyit jelentene? Ennyit jelentene csak, hogy annyi idő után újra találkoztunk? Hát persze, hogy nem. Mindig írnék neki és... Ez nem elég. Szerintem mindketten érezhetjük, hogy nem szívesen engednénk el a másikat. Legalábbis én ezt érzem, minden egyes percben, főleg akkor amikor nem vagyok mellette. Na pontosan az ilyen pillanatokban szaladnék vissza hozzá mindent elseprő gyorsasággal, akárcsak a villám.
 - Nem tudom, én csak nem látok a gondolataidba, nem tudom mit gondolhatsz amikor fogom magam és eltűnök csak úgy. - magyarázkodom közvetlenül előtte.
Próbálok én magam is nyugodt maradni, hol őt, hol az ujját figyelve nehogy elrontsak valamit. De igazából csak akkor érzem meg, hogy mekkora "veszélybe" sodortam magunkat, amikor a szavai eljutnak az elmémig. Csak erősnek és érzéketlennek kellene lennem, mint aki nem érezne semmit mert bizonyára naponta megtörténik vele hasonló, de nem ment. Inkább az ellenkezője, ha hagyom. De menekültem ettől az érzéstől, a felismerés miatt, mert kezdtem érteni, ez csak miattam van, az én hibám. Valóban hiba ez? Hisz magam is hasonlót érzek, csak hallgatok, mert tudom, hogy mindent összekuszálnék és az nem tenne jót egyikünknek sem. Inkább vele akarok lenni, mintsem nélküle. Hogy mondhatnám el? Miért hallgatnám el? Minek tartsam magamban? Valószínűleg a mi Desmo bátyónk elszólja magát és elront mindent. Nekem kell ennek történnie, jobb ha én mondom el. Nem igaz? Mi veszíteni valón van? Semmi. Mindaz amit veszíthetek az egyedül ő.
 - Lia sose tennék olyat amivel ártanék neked, azzal lerombolnám mindazt amit ketten együtt átéltünk. Fontos vagy nekem, néha úgy érzem túlságosan is. - néha, inkább mindig, bár csak nem akaródzik kimondani az 'sz' betűs szót, amivel talán más értelme lenne az egész mondanivalómnak. Nem azt árasztanám magamból, hogy "Áh csak egy testvérként tekintek rád, többre ne is számíts." Hanem valami egészen mást. Ami valahol megakadhatott a torkomban, mert nagyon nem kívánkozik ki onnan, pedig muszáj lesz. Melyik lenne a legalkalmasabb pillanat, ha nem a most? Meddig kellene ezt magamban tartanom?
 - Tudod néha hiányolom a gyerekkorunkat, azokat az éveket amiket külön töltöttünk el. Irigylem azokat akik láttak felnőni és megismerhettek téged. - pusztán silány szövegelés az egész, ami mögé valóságos érzések is vegyülnek, de ami igazán számít az az, hogy valójában erőt próbálok gyűjteni. Több kevesebb sikerrel. Inkább elhallgatok. Halványan ugyan elmosolyodom amikor közli, hogy nem bírta így ezt az egészet ki. Legszívesebben legyintenék egyet, hogy ne is törődjön ezzel, de nem reagálok rá annál a halvány mosolynál kívül semmit.
 - Desmo okos, mindig mindenre talál okot. Főleg ha rólam van szó akkor ellenérveket. Az én esetemben meg joggal, megtudom érteni őt. Ez nem is zavar. - felsóhajtok. Valójában zavar, csak igyekszem nem tudomást venni róla, mert ez a helyén való.
 - Természetes, hogy segítek még ha ilyen kis sebről is van szó, mint ez. - mondjuk azzal nem tudnék mit kezdeni ha orvosi beavatkozást igénylő mély vágása lenne. Akkor kétségbeesett volnék, nem tudnám mit tegyek és hasonló. Vagy ha tudnám még azt is elfelejteném. Hiszen mindenre én sem lehetek elég felkészült.
Elveszem tőle a kést, amikor átnyújtja és foglalkozom, tovább a zöldségekkel. De az én gondolataim sem tudnak csak úgy elsuhanni a kijelentése felett. Rá pillantok.
 - Nem kergetlek el innen. Nem is akarom, hogy menj... Persze tudom, muszáj a tanulás miatt. Én meg azt szeretném ha valóra váltanád az álmaid és boldog lennél. Nem akarok közéd és az egyetem közé állni, de tudnod kell, hogy szeretlek. - most csak üres szónak hat, mert nem ölelem át, nem érek hozzá, még meg sem érintem az ajkait az enyémmel. Tartom a távolságot, mintha nem is szerelmet vallottam volna, hanem simán közöltem egy tényt, amit úgy ért ahogy akar, biztos kétségek között.
 - Nem akarom, hogy félj tőlem. Mert így nem tudom mikor... - elhallgattam. Végül is mit mikor? Nem akarom, hogy valami rosszra gondoljon, én csak elhiheti, perpillanat egy ölelésre gondolok. Bármilyen hihetetlen is.
 - Fejezzük be előbb ezt, jó? - céloztam az étel elkészítésére, mert ennél rosszabb helyzetbe biztos nem hozhatnám magam.


words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥ mobilról béna vagyok :c




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzomb. Jan. 19, 2019 11:39 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Azt éreztem, hogy őrülten kalapál a szívem. Eddig is azt gondoltam, hogy valami furcsa és valami nagyon jó történik majd, de most még inkább úgy éreztem, hogy történik valami olyan, amire korábban gondolni se mertem. Maga az, hogy sikerült egy időpontot találnunk, ahol össze tudtunk futni, és megbeszélni néhány dolgot, már maga volt a felemelkedés. Másrészt viszont a bátyám felbukkanásának a híre mindent megváltoztatott. Az is önmagában elég kihívást tartogatott számunkra, de a támadás után nem igazán akartam volna részt venni azon a találkozón. Még volt időm dönteni, hogy mi legyen, nem akartam semmit sem előre eldönteni és elhatározni, hogy az csak úgy és aként történhet meg.
Aggódtam érte. Csak álltam a szobában, és bár hallottam, amit mond, végig csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha nem ott van, ahol és most nem lenne sehol. Nem, el kellett üldöznöm ezeket a gondolatokat. Nem szabadott hagynom, hogy átadjam magam neki. Nem akartam a bátyámat a közelébe engedni, de nem tagadhattam meg tőle a lehetőséget.
Leesett állal figyeltem a szavait. Hihetetlen volt, olyan karizmatikus, annyira meggyőző, hogy tényleg elmúlt az aggodalmam.
- Rendben, nem aggódok.
Igazából csak azért egyeztem bele, hogy őt megnyugtassam. Ha ilyen könnyen el lehetett volna érni nálam, hogy ne aggódjak, akkor biztos már többen megtették volna. Többek között a bátyám is. Igaza volt abban, hogy már nem kisgyerek, de ettől még ugyanolyan halandó volt, mint bármelyikünk, és ha a mai nap nem ébresztette rá erre, akkor semmi.
- Oké, akkor leves nem lesz – mosolyodom el. – Ne legyen hús? – Ez viszont meglep, de ha nem kér, akkor nem csinálunk. – Kapsz zöldséget, és mondjuk egy kevés rántott sajtot. Jó lesz? A rizs és a zöldség nem elég önmagában. Aztán annyit eszel meg belőle, amennyit szeretnél.
Nem akartam semmit sem rákényszeríteni és a legkevésbé sem akartam azt, hogy rosszul legyen. Tudta ő pontosan, hogy mennyi mindent tud enni és mit fog kívánni majd, amikor már eljutunk odáig. Igazából már annak is örültem volna, ha két falat lemegy a torkán. Ha másért nem is, azért biztosan, mert esélyes volt, hogy az enyémen nem fog.
- Köszönöm – vettem el a kést, majd kezdtem el a zöldségek szeletelését.
Igyekeztem addig is odafigyelni rá, hogy mivel foglalatoskodik. Szerettem volna, ha én vagyok az erősebb, nem pedig ő. Szerettem volna mindent megadni neki, amire szüksége volt, de ezt csak úgy tudtam megadni neki, ha minden rezdülésére figyeltem. Ezért és azért, mert a bátyám és a találkozásunk járt az eszemben, sikeresen elvágtam az ujjam. Máskor azonnal ugrottam volna, most viszont egy pillanatra ledermedtem. Az az én vérem volt, de mi van, ha korábban nem a sajátomban láttam volna viszont magam?
Láttam, ahogy elmegy, eddigre azonban az ujjam már a számban volt, a pultról viszont feltöröltem a vöröslő foltot. Nem akartam, hogy meglássa. Gyorsan nekiálltam a zöldségek további szeletelésének, de nem nagyon haladtam. Kellett volna egy sebtapasz vagy valami, amivel fel tudtam volna szabadítani a másik kezemet is.
- Miért gondoltam volna, hogy ellógod?
Mire megfordultam a kérdésem után, már közvetlenül ott állt mögöttem. Hirtelen csak arra voltam képes, hogy a szemébe nézzek, aztán elrántsam onnan a tekintetem. Tudtam, hogy akkor elvesznék benne, és talán olyan dolgot tettem volna, amit nem kellett volna. A hangja mégis megnyugtatott és azt tettem, amit kért. Igazából ekkor vettem ki az ujjam a számból, kicsit megtöröltem a ruhámban, de közben semmi másra nem tudtam figyelni, csak a csodálatos szemeire.
Bólintottam, mert hang nem jött ki a számon. Még ha nagyon akartam volna, akkor sem lettem volna képes megszólalni. Az egész olyan közel volt, és annyira valóságos, féltem mi lesz a következménye.
- Rollo, miért csinálod ezt velem? – Csak kicsúszott a számon, semmi átgondolt tartalom nem volt mögötte. Nem voltam biztos benne, hogy tovább kéne mondanom, de abban biztos voltam, ha nem teszem, akkor félreérti. – Megbabonáztál. Annyi idő után melletted érzem magam először úgy, hogy nem kell semmivel sem törődnöm, mert tudom, hogy nem lesz baj.
Azt azért nem mertem kimondani, de ha annyira akarta volna, akkor még az ablakon is kiugrottam volna, ha azt mondja lenn elkap majd. Ez már olyan mértékű bizalmat feltételezett bennem, amit másnál nem nagyon értem el. Hogy volt képes rá ilyen rövid idő alatt? Vajon volt köze ahhoz, hogy gyerekkorunk óta ismertük egymást?
Nem bírtam ki. Nem tudtam végig a szemébe nézni, mert akkor olyan dolgot tettem volna, amivel talán elüldöztem volna magam mellől.
- Sajnálom, nem bírtam ki.
A kezemet figyeltem, az ujjam be volt kötve. Éreztem, hogy valamit nagyon ügyködik, de nem tudtam, mi az. Ellépett és én legszívesebben léptem volna utána. Vonzott magához, ahogy csak egy mágnes tud vonzani. Ő volt az én másik felem, de vajon ezt ő is tudta?
- A bátyám? – Nagyon el voltam gondolkodva, mert egy pillanatra csak ez ragadta meg a figyelmem. – A bátyám nem rám fog haragudni. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy ok nélkül téged vádoljon.
Elmosolyodtam, és visszafordultam a pult felé. Nem akartam a bátyámról és a ránk váró kihívásra gondolni. Most főztünk. Most csak az számított, hogy mind a ketten felejtsünk kicsit. Ha napokra vagy évekre nem is, percekre vagy órákra.
- Köszönöm, hogy bekötötted. – Kerestem a tekintetét, csak egy pillanat volt, aztán visszatértem a főzéshez. A kést viszont átadtam neki. Úgy gondoltam, talán jobb lesz, ha ő foglalkozik a zöldségekkel, én pedig intéztem a rizst addig, és ha találtam a hűtőben sajtot, akkor annak a panírozásával.
Magamban azért számolgattam egy keveset. A legrosszabb esetben is, ha a bátyám akkor már tényleg a repülőn volt, mikor mondta, akkor talán annyi időnk volt a megérkezéséig, amíg befejeztük a főzést.
- Nem akarlak itt hagyni.
Nem tudom miért csúszott ki a számon ez a mondat. Igazából ezt éreztem, de általában nem mondtam semmi olyat, amit ne tudtam volna utána megmagyarázni. Ez a mondat viszont olyan volt. Mégis ebben a pillanatban úgy éreztem, az események alakulásától függetlenül, hogy nem akarok elmenni innen. De még volt vissza egy csomó időm az iskolából, nem hagyhattam ott, és ő sem jöhetett velem haza. Szinte segítségkérőn néztem rá, holott tudtam, ő sem fog találni megoldást.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzer. Jan. 02, 2019 7:18 pm

Lia & Rollo



Csak egy pillanatra szerettem volna azt hinni, hogy minden rendben, a világ tökéletes, Lia boldog, Desmo nem haragos rám és én egyre sikeresebb vagyok. Ez persze korántsem számít a valóságnak, mert túl tökéletes még mindez ahhoz, hogy igazi legyen. Szerelmes voltam belé, a csinos kis gyermeki arcába, a mosolyába, abba, hogy olyan makacsul kitart a saját akarata mellett, nem lehet elijeszteni. Ami meg a legfontosabb sokkal inkább emberinek és valóságosnak tűnt, mint a többi lány akit ismertem. Csak rá volt szükségem, ezért is "gázoltam" át a fiatal lányok szívén és zártam őket be a barátság bűvkörébe. Hogy az exem, hogy kerül ebbe a képbe bele?
Amikor végleg lemondtam róla, hogy bizony egy idő elteltével nem fogom őt, őket a testvérével visszakapni, találkoztam a Stuart lánnyal. Nem tudtam, hogy kicsoda csak a keresztnevét mondta meg és én már akkor elkezdtem 'bontogatni a szárnyaimat' abban a szakmában ami a szüleim álma volt, na meg persze nekem is jól ment. Különben most biztos az öcsémhez hasonló művészlélek lennék, elveszve az örökkévaló reménytelenségben, ami néha őt is megbékjozza, ha nem figyel eléggé.
A gondolatra, hogy viszont láthatom Desmo-t némi bizonytalanság fogott el, de tudtam ezen is át kell esnünk valamikor.
 - Várjunk amíg megérkezik, majd akkor eldöntöm. Addig több időm van átgondolni mi a jó és a rossz nekünk. - mert biztos, hogy a bátyja elő fog jönni a régi dolgokkal, hogy én mennyire átlátszó vagyok, megint csak a húga eszét akarom elvenni, szédíteni őt. Pedig nem, ha van valaki akkor Desmo az aki tudja, hogy ha valamit megszeretek és megszerzek azt nem engedem el egykönnyen. Ami meg igazán fontos az az, hogy vigyázok rá, csak úgy mint Lia-ra. De ő ezt ugye hogyan érthetné meg? Akármit teszek én maradok a csunya bácsi. Az a személy aki tönkre teszi mindenki életét és a jővőről alkotott képét.
  - Minden rendben. - magyaráztam még egy pillanatig, majd úgy döntöttem esetleg ehetnénk valamit. Jól lehet nem azt kellene tennem, de a főzés elvonnja a figyelmem a történtekről. Igazából nem tudtam, hogy mint lehetne összedobni de valami zöldséges rizses dolgot el tudtam volna képzelni. A rizs hamar elkészül, a zöldség hamar megpírul a leves meg... kétlem, hogy annyi minden után megtudnám kellően emészteni és nem végezné valahol máshol.
   - Az épségemért nem kell aggódnod. Már nem vagyok egy kisgyerek elég erős vagyok. Ha nem tudtam volna, hogy mi vár rám akkor is politikus lennék. Az a dolgom, hogy minden eshetőségre felkészüljek és ne hátráljak meg semmitől. Életekről van szó, olyan sorsokról amikről egy politikusnak döntenie kell, helyesen vagy helytelenül a következménye mindig mindennek megvan. Ne miattam aggódj, kérlek Lia. Én mindent túlélek. - ez persze hazugság volt, kétlem az ő teljes elveszítését kibírnám, de ezt mégsem közölhetem vele.
  - Esetleg valami egyszerűbb és egészségesebb ételt, amihez nem kell leves? Amúgy sem hiszem, hogy sokat tudnék enni belőle. Mondjuk rizs zöldséggel? Semmi hús.
Végülis mi van ha most nem eszünk húst? Nem mintha nem szeretném, de akkor is. Azt hiszem ez lenne a leghelyesebb, csak szeretném ha tudná jól vagyok, de kétlem, hogy az aggódalmát sikerült vajmi keveset csillapítanom.
 - Itt a fiókban van, tessék. - azzal kivettem egy zöldség szeletelő kést és odaadtam neki. Én közben az edények között keresgéltem.
Emlékszem kisebb korunkban minden olyan más volt, nem kellett magyarázkodnom, hogy mit miért teszek, mert akkor senki semmit nem magyarázott bele egy-egy cselekedetembe. Végső soron, gyerekek voltunk.
Most persze esély is adódik arra, hogy bebizonyítsam neki mennyire jó ápoló lennék. Abba hagytam amit eddig tettem és egy darabig magára hagytam. A mosdóba mentem, ott tartottam mindent ami életet menthet vagy egy seb ellátására éppen alkalmas, így a sebtapasz is ott csücsült rám várva a tükör melleti faliszekrényben. Volt itt vatta, szappan, fertőtlenítő meg miegymás, de én most a kis dobozért nyúltam ahol az említett sebtapasz is volt. Azt vittem magammal és a fertőtlenítő szert. Jobb, mint a semmi. Vissza sompolyogtam a konyhába.
   - Nem ellógom a közös főzést nehogy azt hidd. - a hátam mögé rejtettem azt a kezem amiben a sebtapasz és fertőtlenítő volt, míg a másik szabadon lengett mellettem.
  - Csak azt szerettem volna ha... Megmutatnád a kezeid és rám figyelnél egy kicsit? De ide nézz a szemeimbe. Képes vagy rá? Nem ér elnézni, bármilyen nagy a kísértés. Ha bízol bennem egy kicsit is, akkor ne feszengj a bőrödben. - figyelemelterelés, sunyi vigyor és beszéd, erre volt most egy kis szükségem. Csak azt reméltem, hogy nem ellenkezik és így lepillanthatok a kezére és beragaszthatom azt az ujját amit megvágott véletlenül. Tudom, hogy ez nem nagy szám, de amíg rám figyel és én vissza pillantok rá, addig esetleg nem tudatosodik benne mit teszek éppen.
Nem a kezeit figyeltem már, csak beragasztottam az ujját és ez éppen elég volt ahhoz, hogy elfogjon az a bizonyos érzés amit soha senki nem tud megmagyarázni. Elvörösödhetett vajon az arcom vagy csak én éreztem azt, hogy elönt a már-már folytogató melegség és menekülni akarok előle, mert tudom ez megvalósíthatatlan? Éppen a bizalmát akarom elnyerni, nem pedig elveszíteni, ezért sr hagytam, hogy igazán és észveszejtően mélyeb elvesszek a szemeiben. Már így is tudatlanul ő birtokolt mindent ami jó volt és formálható bennem, amit mások szeretetnek neveznek. Mert a szeretetünk többféle képpen kimutathatjuk. Elvégre van aki csak ajándékokkal képes ezt prezentálni, egy tárggyal, más a tettek mezejére lép, míg megint mások a szavaikkal szeretnek és nem tudnak kellőképpen érzéseket kifejezni.
Elléptem tőle még mielőtt kellemetlenné válna a helyzet.
   - Nem akarom, hogy a bátyád haragudjon rád. Ha megérkezett majd szólj és... teszünk valamit. - elterelés, ismét. Hogy még véletlenül se eshessen le neki, valójában mennyire szerethetem őt. Igen Lia-t nem pedig valaki mást.


words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥ mobilról béna vagyok :c




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyVas. Nov. 04, 2018 9:08 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Nagyon sok dolog volt, amin gondolkodnom kellett volna, de valahogy minden pillanatomat lefoglalta az, hogy a bátyám közeledett. Nem akartam őket összeereszteni még, de azt is tudtam, hogy sokáig nem húzhatom el a dolgot. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, és féltem, hogy ha Roland nem segít dönteni, akkor ott maradok hülyén. Mert az tényleg katasztrófa lett volna, ha csak úgy ültünk volna egymással szemben és arra várnánk, hogy mit is dönt a másik. De mégis attól féltem, hogy sokkal jobban kiült az arcomra ez a bizonytalanság, és mint olyan ez kihatással volt az ő döntésére is. Pont ezért igyekeztem higgadt maradni és mindent elkövetni annak érdekében, hogy a lehető legjobbra hozzam ki ezt a találkozót.
Megvártam, amíg leült, aztán igyekeztem összpontosítani. Röviden és tömören akartam elmondani a lényeget, és úgy érzem ez sikerült is. Láttam rajta, hogy megviselte a hír, kereste a szavakat, kutatott a gondolatok között. Nem akartam, hogy azt a választ mondja, amit szerinte hallani akartam. Én azt akartam, hogy azt mondja ki, amit ő komolyan gondolt. Az pedig szinte biztos volt, hogy a nem akar találkozni vele lesz, és teljesen megértettem volna bármilyen indok miatt is döntött így. Ehhez képest mégis meglepetés ért. Még a hajának bizergálását is abbahagytam.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rövid idő alatt visszaszerezhetem a bizalmad.
Igazából örülnék neki, ha eljönne velem, de kicsit más kötötte le adott helyzetben a figyelmem. Azt mondtam semmilyen érintés. Eddig azt hittem, hogy a másik hajának birizgálása is hozzá tartozott, de szemmel láthatóan egész jól el voltam ezzel a helyzettel. Régen is szerettem, és most is. Annyira más volt, olyan jó.
- Igen, szeretném, ha ott lennél, de közben azt is, hogy a mai nap hátralévő részét leginkább csak nyugodtan tudd eltölteni.
Annyi mindent mondtam volna. Hogyha nem jön össze, akkor otthagyjuk a bátyámat, de tudtam, hogy nem tenném meg. Ahogy azt sem, hogy akkor őt küldeném haza. De nem tudtam, hogy adott helyzetben végül is kinek az oldalára állnék és nem akartam egyiküket sem cserben hagyni. Tudtam, hogy annak én innám meg a levét, de azt is tudtam, ha ráparancsolnék bármelyikükre, hogy maradjon távol a másiktól, akkor szintén én húztam volna a rövidebbet. Tudtam, hogy bármennyi keserűség is szorult a kapcsolatukba, nem csak miattam tartott felénk Des.
Sóhajtottam egyet, majd inkább tovább folytattam a hajának piszkálását. Aggódtam azért, mert ha mennünk kellett, akkor még meg kellett száradnia a hajának. A bátyám nem mondta, hogy mennyi idő pontosan, amíg ideér, de azért reménykedtem benne, hogy nem hamar következik be.
- Miért ne aggódjak? – kérdeztem és közben elmosolyodtam.
Nem a haja miatt aggódtam. Érte aggódtam, még mindig és ezzel, hogy piszkáltam a haját, igazából rájöttem, hogy talán könnyebben tudnák közelebb kerülni hozzá. Az ölelés még talán nagy falat volt, de néha egy-egy böködés vagy bármi hasonló akár most is beleférhetett.
A tekintetemmel követtem, ahogy feláll és közben igyekeztem leküzdeni azokat az érzéseket, amiket ez vált ki belőlem. Mert az aggodalom nem az egyedüli volt, de mégis hogyan magyarázhatnék meg valamit, amiről még én magam sem tudtam, hogy az helyénvaló-e.
Kérdőn néztem rá, mikor előjött az étellel. Igaza volt abban, hogy nem tudtuk mennyi idő, mire a bátyám ideért. Ezt még annak ellenére sem volt hajlandó elmondani, hogy többször rákérdeztem. Igazából ez lehetett a következő pillanat is, de ha akkor indult csak el otthonról, akkor még órák is eltelhettek addig, míg megérkezik.
- Hmm… Nem is tudom. Mit kéne?
Igazából csak későn kapcsoltam a többes szám használatával kapcsolatban, de átléptem rajta, hiszen mégis csak a saját konyhájában volt. Biztos nem akarta, hogy én csináljam, és ha már így alakult, akkor kíváncsi voltam a főztjére is. Elmosolyodtam.
- Csináljunk valamit együtt. Mi van itthon?
Annyira nem voltam éhes, valahogy a mai napon történtek elvették az étvágyam, de azért igyekeztem valami ehetőt összehozni a látottakból. Egy kis hús, egy kevés zöldség. Finom és gyógyító húslevest tudtam volna csinálni belőle. De valami hiányzott és nem tudtam igazán eldönteni, hogy mi lehetett az.
- Rendeljünk a leves mellé valamilyen főételt. Mit szólsz hozzá? Az itteni alapanyagokból össze tudok dobni egy finom levest, de az nem lenne elég.
A késői ebéd is sokkal jobb volt, mint a nem is ebéd. Lassan már úgyis elkezdte marni az éhség a gyomromat. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor morcos leszek és nem lehet majd bírni velem. Egyelőre ezt nem akartam.
Leraktam a telefonomat a konyha asztalára, majd neki is álltam az alapanyagok válogatásának. Úgy gondoltam, hogy ebből már késői vacsora lesz, ebéd már nem annyira, de nem is ezen volt a hangsúly.
- Hol találok kést?
Tekintetemmel keresni kezdtem egy szeletelő kést. Tuti, hogy kiszúrta a szemem, de valahogy mégsem láttam. Amikor már a kezemben volt a kés, és elkezdtem szeletelni a zöldségeket, akkor megremegett a kezem. Nem titkoltam volna, ha megkérdezi. Féltem. Féltem a találkozásuktól a bátyámmal és féltem attól, hogy mi lesz, ha ő megjelenik. El is vágtam a gondolat hatására az egyik ujjam. Csak figyeltem, ahogy lecsöppent a vér a pultra, és igazából nem szólaltam meg. Automatikusan nyúltam a rongy felé, hogy feltöröljem a piszkot, amit ott hagytam. Bevettem az ujjam a számba, de tudtam, ez nem lehetett megoldás.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzer. Okt. 31, 2018 7:07 am

Lia & Rollo



Nagyon jól sejtettem, hogy Desmo így áll a dolgokhoz. Nem is lepett meg, amikor Lia közölte, hogy milyen ellenszenves a testvére velem kapcsolatban. Hiszen csak védeni akarja a testvérét. Nem pusztán csak tőlem, hanem mindenki mástól. Mindenki mástól aki bánthatja az egyetlen lánytestvérét, aki régen közel állt hozzá. Most is közel állnak egymáshoz, nem azt mondom, csak még mindig megvan a lelki szemeim előtt az a kép amikor egymás mellett állnak és át se ölelik egymást. Ezért se hiszem azt első alkalommal, hogy a jég megtörni látszik ezután is így lesz. Hogy ezután boldog lesz, félelem nélkül ölel meg újra és újra vagy pusztán érint meg, mindenféle félelem nélkül. Talán majd csak szóvá teszem, hogy ha tudnám megölelném, de nem teszem mert tisztában vagyok az érzéseivel. Vagy sem. Nem mondok semmit. Talán az lesz a legjobb. Majd kiderül, a helyzettől függ.
Nem hiszem, hogy megbántanám bármi ilyesmivel. Mert nem akarom. Nem akarom tönkre tenni őt, inkább rendbe hozni. Más hibáját kijavítani. Ráeszméltetni arra, hogy mind különbözőek vagyunk, nem vagyunk egyformák, csak hasonlítunk. Ha hasonlítunk egyáltalán. Mert vannak kivételek. Mindig is lesznek kivételek. Nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, sem megbántani. Ezért csak bólintok mindarra amit mondott. Mi mást tehetnék? Hiszen tudhatnám, hogy a testvére ilyen. Ilyen iszonyatosan féltő személyiség. Ezért se helyes megbolygatni vagy megpiszkálni őt, mert támad. Képes bármit megmozgatni azért, hogy biztonságban tudhassa azt akit vagy amit szeret. Ez érthető. Én is ölni lennék képes a testvéremért, ha arról lenne szó, hogy megvédhessem bármi áron. Mindent megtennék azért, hogy jól legyen és biztonságban tudhassam őt. Mert szeretem, a testvéremet is. Ez a testvéri szeretet ereje.
Rosszul éreztem magam attól amit láttam, lehet ezt nem mutattam ki felé, de a gyomromnak túl sok volt amit láttam mára. Semmi bajom a vérrel, émelyegtem egy cseppet odabent a mosdóban, de amint lezuhanyoztam és kiénekeltem magamból a problémám, jobban éreztem magam. Egy kicsivel. Mert nem a látottakra összpontosítottam, hanem a gondolataimra, a látszólagos nyugalmamra, amit épp teremtettem magamnak. Valamit tenni akartam, hogy békés lehessek egy darabig. Egészen addig amíg le nem pihenek és rémálomként újra nem kísért az egész. Mert biztosan fog. Magamat ismerve bármi kitelik.
Miután végeztem, szépen felöltöztem de a hajszárítást ugye kihagytam. Nem akartam még több időt elpocsékolni nélküle. Szükségem volt rá. A jelenlétére. Arra, hogy beszéljen hozzám és elvonja a figyelmem a bajról. Hogy fogok én ezek után az épületbe menni? Miként hunyok majd szemet a történtekre? Hogy leszek képes nem emlékezni az egészre? Nem tehetek szemellenzőt a szememre. Nem lehetek vak.
Kimentem. Vissza hozzá. Amikor kérte, hogy üljek le mellé engedelmeskedtem neki.
– Ha ezt szeretnéd. – tehát leültem mellé, pontosan oda ahol az imént a kanapét megpaskolta a kezével. Figyeltem ahogy figyelt. Elvesztem a tengerzöld szemeiben. A szavai csak megakadtak a fülemben. Nem értek el az elmémhez. De mégis hallgattam. Próbáltam nem a szemeire összpontosítani, hanem a szavaira is. Hogy eljussanak a tudatomig baj van, mert Desmo idejön. Ha meg Desmo idejön, akkor annak oka van. Ijesztő, hogy akár elveszíthetem őt. Megint. Ám szembe kell néznem a félelmeimmel. Itt az idő. Csak akkor tértem szerintem észhez amikor a nedves hajamhoz ért. Igazán megszáríthattam volna. Mégsem ment. Végigsöpört rajtam egy érzés. Az a bizonyos, amiben ráeszmélek arra milyen nyilvánvaló, hogy az amit gyerekként szerettem, azt valójában most is. Már akkor szó szerint megvesztem azért ha a hajamhoz érnek és babrálnak vele, mert megnyugtatott, különben ha álmos lennék biztos elaludnék semmi perc alatt. Anyánk így is el tudott altatni engem, mert rajongtam a hajamért, most sem más a helyzet. Ez az én gyenge pontom. Ha itt támadnak akkor kezesbáránnyá válok és mindenki bármit kérhet, mert megteszem.
– Bízom a bátyádban. Ahogy abban is, hogy majd megpróbál eltántorítani téged, de azt is tudom mennyire hajthatatlan vagy. Nem féltelek tőle. Bízom benned. Hiszek neked. – ezért hagynom kellene, hogy egyedül menjen. A bátyja meg azt lássa mennyire gyáva egy alak vagyok és nem merek kiállni a testvéréért. Éppen ezért…
Éppen ezért a mondandóm ellenére is vele kellene mennem. Hogy Desmo láthassa nem vagyok gyáva. Soha nem is voltam az. De mi van ha fenyegetésnek veszi az egészet? Ha a puszta jelenlétem felzaklatja őt és ellök a testvére mellől mert azt hiszi, hogy… Hogy van köztünk valami?
– De ha a támogatásomra is szükséged van, veled megyek. Csak ha kéred. Különben nem akarom megzavarni a testvéreddel való találkozást, ha kettesben akarsz lenni vele, én azt is elfogadom. – mert nem mutathatom ki milyen sokat jelent. Az, hogy csak úgy belecsöppent az életembe ismét.
Nem akarok és nem is tudnék már lemondani arról, hogy ne tartsuk a kapcsolatot egymás között. Ne beszéljünk, hetekig, akár évekig ismét. Mert az tüzetesen átformálna.
Ismételten biztosra veszem, hogy mindenkiben csakis őt keresném. A hozzá leginkább hasonlókkal próbálnám pótolni, sikertelenül. Lia-ból egy van. Az az egy meg nem csak nekem felbecsülhetetlen érték, hanem a testvérének is. Másak az érzéseink, ez biztos, de a szándékunk ugyanaz: megvédeni Lia-t. Mindentől és mindenkitől akitől csak lehet. Önmagunkat beleértve is. Ezért se szuggeráltam tovább Lia gondolataiba azt, hogy esetleg vonzódom hozzá. Inkább felálltam. Mert ahogy ő, úgy én is ezt láttam helyénvalónak.
– Megszárad. Ne aggódj ezért. Nem fázom meg. Erős a szervezetem. – vagy legalábbis mindig szerettem volna ezt hinni, hogy erős és nem dönthet ágynak egyetlen egy vírus sem. Pedig olykor de. Van, hogy láztól küszködök, gyötör a fejfájás és társai, de ez nem minden. Nem lehet egy betegség miatt gyengének nevezni önmagunkat. Hiszen túléljük. Ki a gyógyszernek ki a gyógynövénykúrának köszönhetően, de rendbe jön. Így persze, hogy én is.
– Mit ennél szívesebben? Már meglévő leves félét, amit csak meg kell melegítenünk vagy valami egyebet? Amit most dobnánk össze? – igen, direkt használtam többes számot, nem csak magamra gondoltam, hanem rá is. Hogy mennyire más hatása van annak, ha ketten készítünk el valamit, mintha csak egyikünk ügyködne a másik meg csak figyelné és zavarban éreznénk tőle egymást.

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyPént. Okt. 26, 2018 8:32 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy mekkora a baj. Nem akartam Rollót belevinni még egy stesszes helyzetbe, de a bátyám már úton volt, és nem tudtam volna megállítani még akkor sem, ha kimegyek elé a reptérre. Mondjuk ezt nem is tettem volna meg, hiszen azzal egyedül kellett volna hagynom őt. Ezt pedig nem akartam bevállalni. De amíg eddig is eljutottunk, azért sok minden történt.
Igazat kellett adnom abban, hogy az ismeretlen tettes és a világot behálózó közös ellenség sokkal könnyebben elfogadható ellenség, mintha kiderülne egy helyi lakosról, hogy csupán hirtelen felindulásból tette, mert teszem azt volt valaki a tömegben, akit utált és ezért feláldozott még több embert. Nem a közös ellenség összefogta az embereket, és könnyebb volt megbirkózni vele. Nem egy kifejezett embernek kellett meghúznia azt a bizonyos ravaszt, hanem a világ húzta meg.
Már a gondolattól ideges lettem, amit úgy igyekeztem levezetni, hogy a taxiban a fejem a vállára hajtottam. Csak hagytam, hogy zötykölődjön velünk, közben azon gondolkodtam, amit a bátyámról mondott. Mi lehet olyan fontos mind a kettejüknek, ami miatt képesek voltak összeveszni? És ráadásul annyira, hogy évekig ne is beszéljenek egymással? Nem tudtam ilyen dologról a bátyám életében. Legalábbis semmi olyan nem jutott eszembe, amihez már gyerekkora óta ragaszkodott volna. De ez persze nem jelentette azt, hogy nem is létezett. Talán csak egy olyan dologról volt szó, amit mi nők nem érthettünk. Sóhajtottam egyet, mikor megállt a taxi. Legfőképp azért, mert eddigre a telefonom szinte megállás nélkül csörgött.
Nyeltem egy nagyot, mert akármennyire is próbáltam szépíteni a helyzetet Roland előtt, egyértelmű volt, hogy a bátyám nem örült a felbukkanásának. Ezt már inkább a lakás felé sétálva fejtettem ki.
- Nos, először nem örült neki. Ellenezte. Tiltani nem merte, tudta, hogy úgysem lenne értelme, de azt mondta, hogy ha már végzett a dolgával, akkor meglátogat. De tudtam, hogy az hónapokig is tarthat. Neki mindig van valami dolga.
És ezzel nem is tévedtem sokat. Nagyon sok időt fektetett a vállalkozásba, de ez megtérülni is látszott. Amíg pár éve még majdnem csődbe jutott, addig mára az egyik legjobban fejlődő vállalkozás lett és egyre nagyobb befolyással bírt mind francia földön, mind világviszonylatban. Nem hiába, az időben és megfelelő módon elkezdett környezettudatosság kifizetődő is tudott lenni. Tudtam, hogy hamarosan úgyis eljön az idő, mikor már nem húzhatja se ő, se én ezt a beszélgetést, és ha be akartam vallani magamnak, akkor ez a támadás most pont jókor vagy talán inkább rosszkor jött ehhez.
Hirtelen kaptam fel a fejem, miután meghallottam azt a szót. Korábban végszükségnek éreztem a feleség és a férj szavakat, de itt most annyira indokolatlannak hatott, hogy fülig vörösödtem benne. Még bele gondolni sem mertem abba, hogy esetleg Roland felesége legyek. Jó lett volna, de igyekeztem a földön tartani magam. Nem akartam elhamarkodottan dönteni. Hogy talán összekevertem volna valamilyen érzést egy másikkal, és aztán mind a ketten sérültünk volna. Már így is túl sokat engedtem meg magamnak, és féltem mi lesz, ha holnap felkelünk. Igyekeztem eltakarni az arcomat, és inkább arra ösztökélni, hogy menjen már zuhanyozni. Még akkor is, ha más vére volt az ingén, nem volt szép látvány.
Amíg megtette, addig én igyekeztem elintézni a bátyámat. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon értem, és nem akartam, hogy idejöjjön. A beszélgetésünk azonban egy pillanatra megtorpant, mikor meghallottam a fürdőből kiszűrődni a hangokat. Rollo énekelt és nem is akárhogyan. A korábbi pír, ami végigszaladt rajtam, most visszatért. De jó lett volna egész életemben ezt hallgatni. Odabújni hozzá és csak hallgatni. Talán még azt is megengedtem volna magamnak, hogy vele együtt éneklek. Nem, nem gondolhattam ilyenre. De miért is nem? Mert nem akartam tönkre tenni őt. Mert bár gyógyultam, éreztem saját magamon, de mégis féltem a következményektől. Nem akartam bántani, és ez az érzés mindennél többet jelentett nekem.
Mikor befejeztem a beszélgetést a bátyámmal, leültem a kanapéra. Még nem tudtam hogyan mondjam meg neki, hogy hamarosan, ha akar, ha nem, de muszáj lesz találkoznia a bátyámmal. Biztos voltam benne, hogy ha nagyon ellenkezett volna, akkor ki tudom menteni mind a kettejüket a másik előtt, de akkor is tudnia kellett arról, hogy hamarosan újabb társaságunk lesz.
Mikor kijött a fürdőből olyan frissnek és üdének tűnt, mintha nem is történt volna semmi. Nem tudom hogyan volt képes erre. De most komolyan? Ingattam a fejét a kérdéseire. Rövidesen úgyis megtudta, hogy miért.
- Gyere inkább és ülj le ide mellém, kérlek.
Kicsit meg is paskoltam a kanapét, hogy nyomatékosítsam a kérésem. Talán azzal kellett volna kezdenem, mennyire jó hangja van. Azzal, hogy ha nem telefonálok éppen, akkor talán elolvadok a gyönyörtől. Hogy ezt a hangot akarom hallani minden este elalvás előtt. De nem, én csak túl akartam lenni a talán legrosszabb részen. Akár megtette, akár nem odafordulok felé, majd miután kicsit fürkésztem a tekintetét, belefogok.
- Igazad volt – sóhajtottam egy nagyot. – Desmond idejön. Már úton van Franciaországból. Nagyjából fél óra még.
Amúgy pedig nagyon is éhes voltam. Egész nap csak rohangáltam, és mikor megkordult a gyomrom, illetve az étel maga szóba került, akkor döbbentem rá, hogy a röptében bekapott reggelin kívül nem ettem ma még semmit, pedig lassan késő délutánra járt az idő.
- Ha nem akarsz vele találkozni, akkor elintézem valahol és majd visszajövök. Ne aggódj, nem fog elvinni magával, azt nem hagyom. Megígértem, hogy veled töltöm ezt a pár napot és ehhez tartom is magam.
Kicsit közelebb mentem hozzá, nyeltem egy nagyot, majd beletúrtam a hajába. Nem szárította meg. Nem akartam, hogy megfázzon, már nincs olyan jó idő, mint két hónapja.
- Nem akartad megszárítani a hajad?
Régen szerette, ha piszkáltam, de akkor nem tudtam hova tenni. Pontosabban egy játéknak tudtam be, de ez most már más volt. Gyorsan elvettem onnan a kezem, nem akartam még egy olyan kis reményt adni neki, amitől talán rosszra gondolhat. Hogy az ölelés talán megindított egy folyamatot, amitől másnak gondol valamit, mint ami volt. Nem tudom, hogy melyik választ adja, jön vagy marad, de ha marad, akkor örültem volna egy fincsi vacsinak, ha jön, akkor beugrottunk volna egy étterembe. Bár, inkább az előbbi lenne jó most Rollónak. Nem akarnám emberek közé vinni, ha nem volt muszáj.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyCsüt. Okt. 25, 2018 11:10 am

Lia & Rollo



Megráztam a fejem a kérdésére.
– Nem. – válaszoltam röviden, hogy hangot is adhassak a cselekedetemnek. – Most még senkit sem tudnék felsorolni. Lehet, hogy évek múlva sem. De talán jobb egy ismeretlen ellenségre gondolni, mint a meglévőkre. – ezalatt természetesen az országon kívüli „ellenségekre” gondoltam. Akik terrorban tartanák a világot ha megengedjük nekik.
Azonban most nem akartam erre gondolni. Jobb is volt, ha elmentünk innen, ha nem foglalkoztunk ezzel. Egy darabig. Bizonyára a rendőr keresni fog. Információkat akar. Nekem meg el kell mondanom, hogy sokat nem tudok. Csak sejtéseim vannak. Ám sajnos nem vagyok detektív, a megérzéseim is néha eléggé becsapósak. Ennél fogva több idő kell ahhoz, hogy bármit is átláthassak tisztán, mindenféle maszlag nélkül.
Megkönnyebbültem amikor beszálltunk a taxiba. Egy részem képes volt elhinni, hogy Lia a régi, akivel nem történt semmi tragédia, akit nem kell megmenteni, aki olyan amilyennek ismerem… De emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ez csak ideiglenes. Holnap már minden olyan lesz, mint az operaház után. Elkerülöm azt, hogy kényelmetlenül érezze magát miattam. Nem erőltetem rá a közelségem. Azt sem várom el, hogy ezután minden ilyen legyen. Hogy fogja a kezem, ha arra van szüksége és hasonlók. Mert akkor mindketten hiú reményeket keltenénk a másikban. Vagyis várjunk csak, már keltettünk. Akkor abban a pillanatban amikor egymást feleségnek és férjnek neveztük. Gyerekként látszólag kénytelen voltam eljátszani vele ezt, Desmo határozottan ki nem állhatta az ilyen játékokat, mert a szíve mélyén, tudhatta, hogy nekem ez nem játék. Komolyan el tudom képzelni a lánytestvérét a feleségemként és amikor megdorgálom Lia Gina – vagy milyen névre is keresztelt – babáját. Valóban elhiszem, hogy az a baba a lányunk, akit meg kell nevelni és a Teddy maci a fiúnk, aki folyton piszkálja a lányunkat mert azt gondolja az ő sütije finomabb.
Már nem emlékszem olyan tisztán a történtekre, régen volt, de abban biztos vagyok, hogy apám szavait használtam a plüssmackó ellen ha rossz volt. Most már tisztában vagyok azzal, hogy nem  mindig az otthon látott példa a helyes. A helyes az amit mi annak gondolunk. Aszerint próbálunk meg élni és nincs szükségünk mások befolyására.
Visszatérve Desmo bátyóra, kétlem, hogy ne sejtett volna meg ezekből a szereplésekből bármi valódit. Hiszen egy külső szemlélő is megmondhatta volna lerí rólunk, hogy tipikus gyerekkori szerelem lehet a háttérben. Ha éppen nem gondolta mindenki annak, ha nem is kötötték az orrunkra lehet, hogy tudták de nem foglalkoztak vele. Miért tették volna? Hiszen csak gyerekek voltunk, akikről biztos azt hihették, hogy egy idő után elnövik ezt az egészet. De nem így lett.
– Én… nem hiszem, hogy alkalmas az idő az emlék felbolygatására. De annyit tudhatsz, hogy olyasvalamihez is van köze, amit Desmo és én szeretünk. Szerintem mai napig azt hiszi, hogy el akarom venni tőle. – direkt használtam a „valami” nem pedig „valaki” szót. Hiszen akkor könnyedén rájöhetne, hogy róla van szó. Így csak sanda sejtése lehet, de abba biztos nem akar belegondolni, szóval ki tudja. Csak az számít, hogy a testvére vigyáz rá. Azt gondolja olyan vagyok, mint az apám, hogy a feleségem másodlagos lenne az életemben, elhanyagolnám, megcsalnám és magányossá tenném, amiért nem vagyok vele. Aki egy idő után beletörődne abba, hogy a férje csak papíron az övé, de alig van mellette, mert nagyra tartja a munkáját. Abba szerelmes nem pedig a feleségébe. Ennél fogva direkt marad bent tovább, ha arra kerülne sor. Hogy a politikusok valóban olyan hazugok, mint amilyeneknek a tévéképernyőn látjuk őket, esetleg egy sorozat mutatja be miféle álszentség lakozik meg a szívük legeslegmélyén. De nem mindenki olyan. Csak az a baj, hogy ezt sokan nem tudják és szívesebben alkotnak véleményt ismeretlenül.
– Várj csak… Te… Hogy fogadta? Hogy fogadta a hírt, hogy jóban vagyunk és akár segíthetek neked? – kíváncsiskodtam.
Hiszen valóban érdekelt, vajon nem próbálta-e meg lebeszélni rólam? Nem kezdett el féltékenykedni, amiért a történelem újra megtörténni látszott? Hogy nem csak gyerekkorunkban, de most felnőttkorunkra is köszönjük szépen jól megvagyunk egymás társaságában? Gondolhatja azt, hogy esetleg a régi érzések újra felszínre kerülnek és „elveszem” tőle a húgát? Mert eszem ágában sincs. Akkor is próbáltam győzködni őt, hogy ne legyen már ennyire gyerekes – ezen felkapta a vizet, hogy miért neveztem őt gyerekesnek – a barátja vagyok, nem az ellensége és hasonlók.
Ahhoz azonban több kell, hogy a testvérét meggyőzem. Azon a napon féltette a testvérét, hogy egyszer csak ráunok és tönkre teszem a lánytestvérét. Hogy csak játszom vele, nem veszem komolyan. Csak úgy, mint a többieket akik furcsa mód hamarabb bevallották az érzéseiket, mire én elmondhattam volna nekik, hogy csak barátok lehetünk és semmi többek. Mindig is túl közel engedtem magamhoz az embereket, egy aprócska jó cselekedetből, odafigyelésből azt gondolhatták, hogy úgy is elkezdtem érdeklődni irántunk. Pedig nem. Csak udvarias voltam. Mint azután mindig.
– Az én kicsi feleségemért mindent. – lehet, hogy ez most egy kicsit furcsán hangozhatott, de akaratom ellenére is egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Amúgy is igyekeztem úgy intézni, hogy azt gondolja nem gondolom komolyan a feleségem részt. Pedig… Na jó hagyjuk.
Amíg ő telefonált addig én összeszedtem a tiszta ruháimat és egyenesen a mosdóba iszkoltam. Nem akartam, hogy azt higgye hallgatózok ezért talán saját magam megnyugtatására és az ő lelkének megnyugtatása érdekében, miszerint nem hallgatom ki a beszélgetését énekelni kezdtem. Elég hallhatóan. A refrénjét valamiért mindig hangosabban és nagyobb beleéléssel mint kellett volna. Normál esetben biztosan nem érdekelne, hogy más mit gondol éppen. Legtöbbször ugyanis egyedül vagyok. Nem foglalkozom azzal, hogy ki hallhat meg éneklés közben. Mert ha le akarom nyugtatni magam és sokkal biztosabb vagyok abban, hogy nincs közönségem, akkor nem félek úgy tenni, mintha tehetséges és felfedezett szóló énekes lennék. Ez van mosogatás, rendrakás közben is. Amikor kénytelen vagyok odafigyelni a tisztaságra.
Vigyél vissza ahhoz az éjszakához amikor találkoztunk. Szólt a dal szövege és valóban annyira a magaménak éreztem, hogy ez akár szólhat arról ahogy éreztem és érzek is. De nem szándékoztam órákra magára hagyni Lia-t ezért amint lezuhanyoztam. Megtörölköztem és felöltöztem, már mentem is ki, vissza hozzá. Tudom, hogy meg kellett volna szárítanom egy kicsit a hajam, de semmi kedvem nem volt. Tényleg. Most csak az érdekelt, hogy újra Lia mellett lehessek.
– Azt hiszem legközelebbre hagyjuk a városnézegetést. De szeretnéd ha készítenék valamit? Éhes vagy?

Spoiler:
 

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzomb. Okt. 20, 2018 11:22 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Csak rá koncentráltam. Nem akartam tudomást venni arról, ami körülötte történt, és nem akartam arról sem, amit tettem. Egyszerűen sokkal jobb volt kizárni az elmémből, elrejteni egy mélyen eldugott zugába, mint megbirkózni az igazsággal. Hogy ez a borzalom holnap is itt lesz majd és aztán is. Vagy a másik sem volt éppen a legjobb választás. Hogyan kellett volna elmagyaráznom neki majd legközelebb, ha nem tudom megfogni a kezét, vagy nem tudom megölelni? Szörnyű ember voltam, olyan tévhitbe kergettem, amiről még én se tudtam, hogy az menni fog csak azért, mert hirtelen felindulásból elkapott a hév.
Másrészről viszont még mindig aggódtam érte pedig itt állt mellettem. És tudtam, hogy belehalnék az elvesztésébe. Nem akartam volna elfogadni, és akkor a bátyám igazán aggódhatott volna, hogy milyen ostoba húga van. Szóval nem engedtem el egészen addig, amíg megtehettem, hogy fogom a kezét. Ezt pedig egy rendőr sem vehette el tőlem. Ezt a világ leggonoszabb embere sem vehette el tőlem. Egy pillanatra mégis összetört bennem a felismerés valamit, ami megrémített. Felnéztem rá és hagytam kicsúszni a számon a kérdést. Gondolkodás nélkül.
- Most? Most akarsz rájönni?
Persze, tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen sokkos állapotban volt. Nem, biztos nem volt annyira súlyos a dolog. Tudtam, hogy most úgyse tudna utána menni, és nem csak az állapota miatt. Nem hagytam volna neki. Bármit megtettem volna azért, hogy most hazakerüljön és nyugalomba legyen. Még nagyon sok feladat várt rá, ami előtt tudni akartam, hogy rendben van. Csak két napot voltam még itt, maximum hármat, mert vissza kellett mennem, de ha kellett, akkor megjártam volna repülővel az utat, és visszajövök. Ruhát tudtam volna venni, csak jól legyen. Kettőnk közül elég volt az, hogy én vagyok idegroncs, nem tudtam volna úgy támogatni, ahogy megérdemelte, és ahogy ő támogatott engem. Ahogy lépésről-lépésre közeledett felém. Mert biztos voltam benne, hogy a mai ölelés neki volt köszönhető leginkább. A türelmének, a kitartásának.
Végül persze nem úszhattuk meg a rendőrt sem. Még a közös pont ellenére sem, ami igazából fura volt számomra, de elfogadtam. Voltak emberek, akik képesek voltak a hála kimutatására még évekkel később is. De leginkább az ragadta meg a figyelmem, hogy mennyire természetesen hangzott az, hogy Rollo és én házasok vagyunk. Egyszerűen olyan volt, mintha megint gyerekek lettünk volna és papás-mamást játszottunk volna titokban, mert Des nem szerette. Nem értettem mi a baja volt vele, ami azóta megváltozott. Gyerek fejjel teljesen mást láttam a helyzetben, mint ő, és nem hiszem, hogy a valódi jelentése volt neki sem az, ami zavarta.
Éreztem, hogy fülig vörösödöm mégis, mikor ő mondta ki, hogy a felesége vagyok. Még fiatal voltam ahhoz, hogy házas legyek, én legalábbis így képzeltem, aztán persze voltak velem egykorúak, akik nagyon is férjként vagy feleségként kezdtek el járni az egyetemre. A történtek után viszont én már azt is nehezen képzeltem el, hogy valaha közel kerülhetek annyira valakihez, hogy a férjemnek nevezhessem. Legalábbis Rollo felbukkanásáig így gondoltam.
Csak arra figyeltem fel, hogy a rendőr elment tőlünk, és ismét kettesben maradtunk. Az egész olyan volt, mintha mi egy burokban lennénk. Tudtam, hogy az épület felől még bőven érkeztek a jajveszékelések, a sírások, a kiabálások. Azt hiszem, nekem ez volt a szerencsém, hogy talán el sem jutott igazán a tudatomig, hogy mi volt a hátam mögött annyira a barátomra koncentráltam.
Végül csak sikerült elindulni, és igyekeztem elterelni a gondolatait, így talán nem is a legjobb témával, de belekezdtem. Des ennyit megért. Hiszen ismertem, megváltozott. Nem tudtam mennyire, de megváltozott. Azt sem tudtam, hogy mi történt közöttük. Csak annyit tudtam mindig is, hogy apa halála után nem sokkal megtiltotta, hogy még csak rá is gondoljak. De soha nem mondta el miért, én pedig akkor bár nagyon rosszul esett és borzalmasan hiányzott, sokszor nyavajogtam a nagyiéknak és anyának is miatta, de nem hoztam szóba a bátyám előtt. De nem akartam kettejük között őrlődni.
Közben persze megint megcsörrent a telefonom, de továbbra sem törődtem vele. Des volt az, de haza akartam én is jutni Rollóhoz, el innen minél messzebb. Tudtam, éreztem, hogy ezzel nem teszek jót a saját ügyemnek, de nem akartam most még vele beszélni. Az megtörte volna a köztünk lévő mostani idilli helyzetet.
- Hidd el nekem, aggódik érted. Lehet, hogy csak miattam, mert meséltem neki, hogy mennyire jóban vagyunk, és hogy talán te leszel az én gyógymódom, de akkor is aggódik érted. Mi történt köztetek? Miért vagy benne ennyire biztos, hogy utál? És hidd el, ahhoz, hogy valakit ennyire utáljon, mint ami köztetek van látszólag, ahhoz nem elég a bátyám makacssága vagy a te foglalkozásod.
Kíváncsi voltam a válaszra. Talán egy évtizedes rejtélyt sikerülne ezzel megfejtenem. A taxiban csak a vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy magával ragadjon a némaság, a taxis szövegelése vagy a rádióból áradó kérdések. Hogy kik és miért tették azt, amit tettek. Elegem volt, nem akartam hallani róla, elég volt ott lenni. A taxist is úgy sikerült elkapni, hogy oda készült a kíváncsisága miatt. Nem engedtem neki, megállítottam. A kezem lassan az övére siklott, de mire megfoghattam volna, addigra megérkeztünk és ki kellett szállni. Miért nem lakott kicsit messzebb?
Hagytam, hogy fizessen. Ez volt most a legkisebb probléma, ami miatt aggódni akartam. Ha arról volt szó, tudtam, hogy lesz majd alkalmam visszafizetni neki valamilyen formában. Mielőtt viszont elindultunk volna a lakásba, még éreztem, hogy nem végzett. Valami volt a tarsolyában.
Bólintottam, hogy tudomásul vettem, amit mond. Bevallom, nagyon meg is könnyebbültem, és sokkal kevésbé aggódtam, mint eddig. De azért továbbra is ott volt velem a félsz. Nem tudtam mennyire viselték meg a történtek. Azért valljuk be, ha a kamionos tovább haladt volna, akkor akár az egész épület összeomolhatott volna. Akkor teljesen mindegy lett volna hol van.
- Rendben, nem aggódok tovább. De ígérje meg te is nekem valamit. – Éreztem, ahogy rezeg a zsebemben a telefon. Nem hagyhattam tovább figyelmen kívül. – Amíg elintézek egy telefont, addig lezuhanyzol, jó?
Nem tudom, hogy mindenkinél működik-e, de én napokig naponta többször is zuhanyoztam, és mostanában megint rászoktam. Pontosabban az bírósági ügy lezárása környékén, de mostanra megint kevesebbet használom.
Nem hagytam el, felkísértem a lakásába, és nem hagytam magára egészen addig, amíg be nem zárkózott a fürdőbe. Akkor elővettem a telefonom és tárcsáztam a bátyám számát. Nem tetszett, ahogy beleszólt a telefonba.
- Azt hittem meghaltál. Miért nem vetted fel a telefont?
- Mert nem tudtam. Nem volt olyan a helyzet. De most itt vagyok. Szóval megnyugodhatsz. Nem esett bajom és Rolandnak sem. Szerencsére máshol volt.
- Már késő. Úton vagyok. Addig nem nyugszom, amíg nem látlak.
Nem tudtam, hogy ennek most örüljek vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem akarnak ők ketten találkozni, akkor beszélek egyedül a bátyámmal. Nem akartam hazudni neki, semmilyen módon sem, vagy tőrbe csalni, hogy beszéljék meg a dolgokat. Ennek nem most volt itt az ideje.
- Szólj, ha ideértél.
Beletörödtem a dologba, nem volt más választásom. Leültem a kanapéra kezemben a telefonnal, és vártam, hogy Rollo végezzen a zuhannyal. Kemény estének néztem elébe, mert pont az ellenkezőjét készültem bejelenteni, mint ami a célom volt a megnyugtatással.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyPént. Okt. 19, 2018 9:03 pm

Lia & Rollo



Egészen ezidáig csak katasztrófa filmekben láttam ilyesmit. Akkor nem tűnt az egész csak elszörnyülködtető példának, amit el akartam kerülni. De rá néhány percre már más foglalkoztatott, nem az amit a filmben láttam, mert lejárt túl voltam rajta és vége. A mostani azonban nem egy jól megszerkesztett mozgóképkocka volt, hanem a valóság ami körbe vett, ami velem is megtörténhetett volna, ha idelent maradok. Meg is halhattam volna. Talán. De az is biztos, hogy nem. Elvégre csak elhelyezkedés kérdése lett volna az egész. Tény, hogy csak tiszta fejjel kezd felháborítani ez az egész. Hogy az a kamionos akárki csak úgy rátör mások életére. Persze, hogy nem tetszik. Miért tetszene? Gyűlölöm az értelmetlen vérrontást. Na jó igazából mindenféle vérrontást gyűlölök. Azonban nem vagyok ájulós típus. Nem készülök ki a vérlátványától, annyira. Erős a gyomrom. Tudom, hogy képes vagyok arra ezt kibírjam. Ki kell bírnom.
Nem tudom mi lesz holnap vagy holnapután. De az bizonyos, hogy az épületet újjá építik. Talán szebb lesz, mint volt. Nyoma sem lesz annak ami ma történt. Csak évek múltán a tizedik és huszadik meg így tovább évfordulójáról fognak megemlékezni. Hogy mi történt. Hányan haltak meg, kik voltak a túlélők. Kiket tett ez gyöngévé vagy erőssé. Nem akarok gyönge lenni. Nem lehetek az.
Mindaz amire most vágyom az az, hogy elmehessek innen. Mert eleget láttam. Úgy érzem eleget láttam ahhoz, hogy tudjam a világ a mi kezünkben van. Nekünk kell irányítanunk ahhoz, hogy ezek a dolgok ne történjenek meg. Még egyszer. Persze mindig mindenki ezt mondja, a baj azonban megtörténik ha akarjuk ha nem. Ezt nem mi irányítjuk. Látszólag. A döntéseink azonban mintha mindent meghatározna és mindenre hatással lenne. Mindaz amit mondunk vagy teszünk idővel visszacsap ránk ilyen olyan formában. Ezért nem merek meggondolatlanul bármit mondani vagy tenni. Kivéve ha iszom. Az meg nagyon ritka alkalom. Tényleg, nagyon de nagyon ritka alkalom. Szükségem van az autómra, a jogosítványomra, a józan eszemre és a „tiszta” hírnevemre, hogy vezethessek. Hogy nyugodtan vezethessek.
Nem azt mondom, hogy most nem tudnám ugyanolyan nyugodtan elvezetni az autóm, mint előtte. De időre volt szükségem, hogy egy kicsit összeszedjem az egészet. Hogy rájöjjek mi lehet ennek a háta mögött. Hogy mi vezérelhette azokat akik ezt kiagyalták. Miért? Komolyan, miért? Bárcsak mások fejébe láthatnék! Csak egy egész pillanatra, amikor ilyen elvetemült ötletük támad. Amikor le akarják igázni embertársaikat és az életükre törnek. Persze, csak azért, hogy megakadályozhassam őket, nem azért mert elmenekülnék előlük. Nem menekülnék el előlük. Miért tenném? Ha életeket menthetem meg…
Ja persze, ilyen nincs. Mert ez a valóság. A kő kemény valóság. Villámként csapott belém a közelsége. Az ölelése. Az az ölelés, amit eddig nem érezhettem újra és ez mindennél jobban hiányzott. Komolyan. Nem csoda, hogy komolyan meglepett és belemászott ez is a tudatomba. Fényként, ami elűzi a körülöttünk lévő sötétséget. Még akkor is figyeltem őt, amikor már nem ölelt, hanem csak fogta a kezem. Az is éppen elég volt. Mert erre volt szükségem. Kutya bajom sem volt, de tudtam, hogy rá van szükségem ahhoz, hogy ez tényleg így maradjon. Lelkileg is.
– Rá kell jönnöm kinek a műve ez és miért pont most következett be. - lehetőleg otthon, tehettem volna hozzá. De úgy volt, hogy megyünk haza. Már valóban szívem lelkem arra állt készen, hogy mehessünk végre, csak ez ugye sosem ilyen egyszerű.
A rendőr felénk közelített. Csak a kötelességét próbálja tenni. Elhiszem. Most mégsem hiszem, hogy bármi hasznossal tudnék szolgálni neki. Sokat nem láttam, csak azután, hogy bekövetkezett a baj és az éppen elég volt. Rávilágított arra, hogy az emberek mennyire önimádók. De ki tenne ilyen helyzetben máshogyan?
– Jó de… – megannyi kifogás, megannyi minden hagyta volna el a szám, ha nem látom meg előttünk, közvetlen előttem a rendőrt. Nincs iszonyom tőlük. Most ebben a percben azonban kétlem, hogy akármit is mondani akartam volna neki. Ezért csak annak voltam szemtanúja amit lefolytattak Lia-val. Arra gondoltam, hogy a téma elterelés esetleg elfeledteti a rendőrrel azt, hogy mi történt itt. Hogy miért is jött valójában ide hozzánk.
Mondjam azt, hogy elég simán ment a dolog? Dehogy ment simán. Amikor Lia a „feleségem” megszorította a kezem tudatosult bennem, hogy a lábamra kell állnom, újra és újra. Ezért is vettem erőt magamon és mély levegőt vettem, majd kifújtam.
– Ha bármi fontos lenne amit megoszthatnék önnel, higgye el elmondanám. De most az egyetlen amire vágyom az a feleségem közelsége.
Hogy megrezzentem volna akár csak egy pillanat erejéig is, amikor a férjem és a feleségem szót halottam vagy mondtam? Nem. Mintha természetes lenne. Mintha valóban tényleg házasok lennénk. Friss házasok. Az megmagyarázná miért is van a „régi” neve a névjegykártyán még. Na jó, elkalandoztam. Felesleges magyarázatokat keresek, ha esetleg feltenné ez a csodarendőr itt előttünk. Nem akarok válaszokat adni. Nem akarok tényleg tovább itt időzni.
Elhagytuk a helyszínt. Valahogy. Már nem figyeltem merre megyünk. Csak az számított, hogy haza mehessünk. Még mindig nem szívesen hagyom hátra a kocsimat. De most nem akarok ellenkezni. Kíváncsian vonom fel a szemöldökömet amikor azt mondta, hogy nem válaszolt egy felvetésemre.
– Milyen felvetésemre? – persze, hogy szót is adtam a kíváncsiságomnak. Mert tudni akartam miről van szó. De válaszolt is.
Leesett az állam. Persze csak képletesen. A helyzet az, hogy azt sem tudom mit higgyek. Tudom, hogy Desmo makacs. Nagyon makacs. Már gyerekként is az volt, látszott rajta mennyire megharagszik, ha nem az van amit ő szeretne. Ezért ha lehetett mindig engedtem neki. Ráhagytam a dolgokat. Majd megbékél alapon. De most. Most nem tudtam hová tehetném az egészet.
Hittem abban, hogy Desmo és köztem olyan beteljesületlen szerelem van, amit nem lehet megmagyarázni. Ami túlszárnyalja az egyszerű barátságot. Örök. Nem mocskolja be semmi sem. Nem szakíthatja el senki sem. Csak mi magunk. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Talán annak is tekintettük egymást. Egy darabig. De ami a legfontosabb az az, hogy ezt az egészet túlszárnyalta a valódi szerelmem. Amit nem Desmo iránt éreztem, hanem Lia után. Ami sokkal valóságosabb volt, sokkal erősebb. Erősebb minden barátian testvéri érzésnél. Ez az amit sosem fogok tudni befolyásolni vagy olyan mélyre elnyomni magamban, hogy sose bukkanjon újra elő.
– Nem tudom Lia. Mi van ha már nem az a Desmo akit én ismerek? Ha azért hív téged, mert… Nem hiszem, hogy miattam aggódna. – pedig simán meglehet. Hiszen az ő helyében… Ha ő lenne az én helyemben, ha vele történne valami hasonló eset, talán mindent félre tennék és rohannék hozzá. Vagy csak simán addig zaklatnám amíg fel nem veszi a telefont és válaszol. Közli a telefonban jól van és nem esett semmi baja. Én is tudni akarnám.
Beültem a taxiba. Meglepődtem egy kicsit ugyan Lia közelségén. De most tényleg erre volt szükségem. Egész idő alatt nem volt elég merszem rá pillantani, mert tudtam, hogyha megteszem akkor úgy néznék rá, mint az emberek az égboltra. Vágyakozva és csodálva, imádattal megtelve. Legalábbis belőlem valami hasonlót hoz ki a puszta éjszakai égbolt. Meg a szerelem. Az ami fojtogatni kezdett. Hogy ebbe most nem képzelhetek bele többet annál, mint ami.
Megérkeztünk hozzám. Kifizettem a taxit, nem akartam, hogy Lia fizessen vagy ilyenek, ezért határozottan könyörgő pillantást vetettem rá, ne most akarjon fizetős kedvében lenni. Amint a taxi elment és mi biztonságban az otthonomnál voltunk Lia-ra néztem.
– Ne akarj elvinni egy kórházba. Nem esett semmi bajom. Valóban. Nem voltam a közelben amikor a baleset történt. Csak valaki összekent miközben azt próbálta elmondani, hogy mi történt ott. Ne aggódj értem. Jó?

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzer. Okt. 17, 2018 10:37 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Abban a pillanatban, hogy megpillantottam a véres ingjében nem is foglalkoztatott más, csak az, hogy megtudjam, jól van-e. Láttam raja, hogy megijedt. Nem tudom, hogy én váltottam-e ki belőle ezt az érzést vagy maga az esemény, de azt tudtam, hogy nem tudott volna megakadályozni. Desmond se tudott volna csak a testén keresztül. Ha esetleg lefogott volna vagy odakötöz valahova. De akkor nagyon összevesztünk volna.
Viszont eljött az idő, mikor magamat is megleptem. Gondolkodás nélkül öleltem meg őt, és talán ez volt az a pont, ami olyan jót tett nekem. Több szempontból is. Nem tudtam, hogyan csináltam, csak az volt biztos, hogy az ölelés idejére nem hallottam, éreztem semmi mást csak őt. Igazából egyszerre több érzés lett úrrá rajtam. Egyrészt a megkönnyebbülés, hogy jól van. Másrészt most döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott az ölelése és a közelsége. Harmadrészt, hogy mennyire ijesztő volt a helyzet. Még akkor is, hogy tudtam, bízhatok benne, kényelmetlenül éreztem magam, de túl kellett lépnem rajta. Nem magam miatt, hanem Rollo miatt. Nem akartam megbántani, ha már én voltam az, aki megölelte. Pont ezért a kettősség miatt élveztem ezt a helyzetet.
Már csak abban reménykedtem, hogy ért valamit abból, amit a nyakának mondtam. Nem tudom miért voltam ennyire naiv, de kész voltam elmondani a szemébe is, ha esetleg érdeklődött volna utána.
Megnyugodtam, mikor meghallottam, hogy jól van. Kicsit el is engedtem. Le akartam ellenőrizni, hogy tényleg így volt-e, de a véres részhez nem akartam hozzáérni. Ha nem az övé volt, akkor mi történhetett vele, hogy az odakerült?
Kicsit elengedtem, nem öleltem már, csak hozzáértem, fogtam a kezét, hogy tudja, továbbra is ott voltam mellette. Azt akartam, hogy rám figyeljen, de azt láttam rajta, hogy ő valami teljesen más helyen vagy gondolatok között volt. Féltem, hogy talán sokkal jobban a dolgok hatása alá került, mint elsőre ahogy látszódott. Féltem, hogy ebből baj lehet a későbbiekben, de aztán hamar megkaptam a választ ezekre az aggodalmaimra. Milyen aranyos volt, istenem ott helyben elolvadtam volna leginkább. Rám gondolt. Engem féltett, holott őt érték sokk hatások.
- Megyünk, azonnal elmegyünk innen.
Láttam a közeledő rendőrt. Más is volt a környékünkön, de ez az alak egyenesen felénk jött. Nem tudtam miért, de teljesíteni akartam Rollo kérését és azonnal elvinni erről a helyről. Innen, ahol csak a rémület és a halál volt. Nem tudtam még elképzelni sem, hogy ezek után hogyan lesz majd képes visszajönni ide. De ezen nem is akartam most gondolkodni.
- Ne aggódj, téged biztonságban és épségben látni mindent felülír. Nem ez fog álmatlan éjszakáimon kísérteni.
Igyekeztem elmosolyodni, hiszen pontosan tudta, hogy mire gondoltam. Azt semmilyen katasztrófa nem írhatja felül, hacsak nem velem történt meg. Elengedtem, megpróbáltam odamenni a rendőrhöz, de akkor előhozta a bátyámat. Erre viszont már ténylegesen elmosolyodtam, hiszen olyan információt tudtam, amit ő nem, és aminek hatására talán megváltozott az ő gondolkodása is. De előbb el akartam intézni a rendőrt.
- Maradj itt egy picit, mindjárt jövök…
Ki se tudtam mondani, mire hallottam megállni mögöttünk az érkezőt. Felé fordultam, igyekeztem nem lekiabálni a fejét, hogy mit akar tőlünk, hiszen pontosan tudtam, hogy mit akart. A kérdés már csak annyi volt, hogy mennyi mindent vethetek be, hiszen egy sima közrendőr nem biztos, hogy ismerte a nevemet vagy Rollóét, így ezeket felhasználni se lett volna értelme. Annyit pedig nem szerepeltem nyilvánosan érthető okokból, hogy arc alapján felismerhető legyek.
- Ms. Chevalier… - Felém nyújtotta a kezét, de én nem fogadtam el.
Ennek legnagyobb része az volt, hogy leesett az állam, és elfeledkeztem magamról. Honnan a fenéből ismert ez a férfi? Léptem egyet hátrébb, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle, mert féltem, most először mióta itt vagyok megijedtem valami miatt, ami nem Rolanddal kapcsolatos. Komolyan, még a roncsok és az emberek sem tudtak ennyire megrémíteni.
- Ön valószínűleg nem ismer meg, de én ott voltam azon az összejövetelen, mikor az ön cége, a Rose Blanche felajánlott egy nagyobb összeget a kórháznak, ahol a fiam akkor éppen műtétre várt. Ennek köszönheti, hogy nem kellett tovább szenvednie, mert hamar kiengedték miután javult az állapota.
Ez még évekkel ezelőtt volt. Emlékeztem az eseményre. Desmond nem tudott eljönni, mert egy másik tárgyalásra kellett mennie, így kénytelen voltam beugrani helyette. Ha tudtam volna róla, hogy Roland itt van már akkor megkerestem volna.
- Örülök, hogy tudtunk segíteni. Hogy van a fia?
- Köszönjük jól. Azóta szerencsére semmi baja sincs. De nem ezért vagyok itt. Jól sejtem, hogy önök szemtanúk?
Kérdőn néztem Rollóra. Tudtam, hogy ő nem akart belekeveredni, most legalábbis nem akart, én pedig nem is voltam itt, de ha belementünk volna ebbe a beszélgetésbe, akkor nem tudtunk volna elmenni innen. Ráadásul a telefonom is csörögni kezdett. A kijelzőn elég világosan ott volt Desmond neve, és mivel nem takartam el, akár a rendőr és Roland is láthatta.
- Nézze, megadom a számomat, de nekünk most mennünk kell. Szeretném a férjem bevinni a kórházba, hogy kivizsgálják. Nagy szívességet tenne, ha elengedne most minket. Bármit megtennék cserébe.
Mostanában sokat használtam a bármit szót. Könnyen visszaélhetett vele akárki. Még akkor is, ha egy rendőrből nem néztem ki ezt. Ennek a férfinak mégis valami furcsa dolog csillant a szemében. Nem tetszett, egy kicsit meg is szorítottam a ’férjem’ kezét. Előkerestem egy névjegykártyát a táskámból és felé nyújtottam, hogy lássa, komolyan gondoltam.
Elvette. Megnézte.
- Valóban orvosi segítségre van szüksége? Mert van ott néhány mentő, aki ellátná. Amíg odamegyünk, addig pedig tudna válaszolni a kérdésemre is.
Reménykedtem benne, hogy nem azért kérdezte ezt, mert átlátott rajtam. Bíztam benne, hogy csak az volt az oka, mert kötelességből kénytelen volt megkérdezni. Végül persze elengedett azzal a feltétellel, hogy bemegyünk a lehető legrövidebb idő alatt vallomást tenni hozzá, ő is adott egy névjegykártyát, és igen… legnagyobb bánatomra nem mondta azt, hogy nem kér cserébe semmit, így a bármit elfelejthető lesz. Mindegy, nem ez foglalkoztatott a legjobban. Elindultunk a taxi felé, ami reméltem még ott van, ahol engem kitett. Közben Des már többször is hívott, talán ez volt az egyik oka, amiért meggondolta magát a rendőr.
- Nem válaszoltam egy felvetésedre.
Elengedtem a kezét, már kényelmetlen volt, legyűrt a félelmem, de örültem, hogy eddig bírtam, és ha arra kért volna, akkor újra megfogtam volna a kezét.
- Desmond tud róla, hogy itt vagyok. Arról is, hogy Edinburgh-ben és arról is, hogy idejöttem a székházhoz. Ő hívott, és láttam meg a tévében, hogy mi történt, utána telefonon keresztül nem volt hatalma ahhoz, hogy leállítson. De nem ezért keres ám most. A bátyám ismer, tudja, hogy nem keverem szándékosan bajba magam. Miattad hív. Aggódik érted, szóval hidd el, akármi is van köztetek nem lesz annyira nehéz megbeszélni, mint gondoltad.
Kacsintottam egyet, majd betereltem a taxi hátsó ülésére. Ez nem az volt, amelyikkel én idáig jöttem, de annyi volt csupán a lényeg, hogy elvigyen a célunkhoz. A cél most pedig Rollo lakása volt. Egy kicsit megint hozzá bújtam az út alatt, a fejem a vállának támasztottam, és nem szóltam, amíg oda nem értünk.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyHétf. Okt. 15, 2018 10:27 pm

Lia & Rollo



Nem voltam biztos abban, hogy fel tudom fogni mi történt körülöttem. Hogy ez pont most történik meg. Ma. Gordon Lamb House előtt. Pontban fél ötkor vagy esetleg hamarabb. Nem figyeltem az időre. Nem gondoltam arra, hogy mi történik ezután. Hogy ez az egész még ijesztőbb és ijesztőbb lesz. Pedig lehet. Már csak az üvegszilánkok, a vér és a sérült emberek miatt. Ilyet az ember csak filmeken lát, azokon azonban kaszkadőrök helyettesítik a színészeket, nem sérülnek meg. Plusz művér helyettesíti az igazit. A sérülések meg csupa smink. Ez valódi volt. Ahogy az emberek arcára kiült érzések is. A félelmük. Az a bizonyos közeli vég érzete, amikor nem tudod, hogy meghalsz vagy életben maradsz. Amikor egy hajszálon múlik az életed. Abban a pillanatban kezdesz rájönni, hogy igenis szerencsés vagy. Hogy az életednek van értelme és értékes, nem most van vége. De ez motiválólag történt meg veled. Mert jobbnak kell lenned. Javítanod kell a hibáidon. Fel kell nyitnod a szemed.
Valami ilyesmit láttam a többiek szemén. Azokén akik a saját szemükkel látták és átélték ezt. Csak figyeltem őket, odakint is. Féltek. Lassacskán én is elkezdtem volna félni. Komolyan. Ám akkor abban a pillanatban amikor az ellenkező irányba figyeltem a káosz helyett, ami most már a hátam mögött volt, megpillantottam őt. Nem akartam, hogy itt legyen. Ha baja esne, azért biztosan a testvérével számolnék. Még dühösebb lenne rám. Nem tudnám megbékíteni sehogy sem. Féltem őt. Ezért kértem, hogy ne jöjjön ide. Mert nem akartam, hogy mindezt lássa. Legszívesebben megkíméltem volna ettől az egésztől. Elég az ő problémája. Elindultam felé. Nem tudom mit hittem. Aggódott. Ezt könnyen le lehetett olvasni az arcáról, mert…
Meglepődtem. Komolyan meglepődtem. Amikor mellém ért, nem állt egyszerűen meg, hanem megölelt. Engem. Megölelt. Olyan hirtelen, hogy alig tudtam mit gondoljak vagy tegyek. Beszélt. A nyakamba, alig értettem néhány szót, de a lényeg átjött. Belemászott a tudatomba. A saját anyám se féltene ennyire. Soha nem is féltett szerintem ennyire. Bár ki tudja. Sose adtam okot arra, hogy így érezzen. De amit Lia érzett most, az teljesen eltért az anyai féltéstől. Más volt. Teljesen más. Talán sokkal erősebb?
Nem tudtam nem visszaölelni őt csak egy kis pillanatra. Annyi idő után először. Tudom, hogy vigyáznom kell, mert nem akarom megsérteni őt. Nem akarom, hogy tőlem is félni kezdjen. Hogy azt higgye mindenki erőszakos. Hogy a világ összes szeglete tele van sötétséggel. Olyan sötétséggel, amit nem lehet eltüntetni egykönnyen, mert fényre van szükség. A lehető legtöbb fényre. Mindenféle formában. Ez a fény, sokak szerint a jóság is lehetne. Az emberek szíve mélyén megbújó jó akarat. Mit tehettem volna? Vagy mit kellett volna mondanom neki? Egyáltalán mondanom kellett volna valamit neki? Igen. Erőt vettem magamon. Félve ugyan, de megérintettem a haját. Emlékszem régen néha direkt bele húztam egy kicsit, hogy észre vegyen. Hogy rám figyeljen. Rám legyen mérges. Ne másra, hanem rám. Ijesztő vagy sem, de szomjaztam a figyelmére. Már akkor. Most nem az volt a célom, hogy felhergeljem, hanem eltereljem a figyelmét. Arról, hogy hozzá értem, hogy ő hozzám ért. Hogy megölelt és én visszaöleltem.
– Lia… Semmi bajom. Nem kell kórházba mennünk. Tényleg. – végigsimítottam a hátán, aztán amint egy kicsit elengedett a szemeibe néztem. Láttam rajta, azt a kétségbeesést és bizonytalanságot, ami mindenkin eluralkodott.
– Nem sérültem meg. – persze az ingen lévő odaszáradt vér másról árulkodott. Mégsem terveztem levenni magamról, hogy lássa tényleg nem történt semmi baleset velem és jól vagyok.
Hátra pillantottam. Tudtam, hogy nem mehetek csak úgy el és gondolom szívesen kihallgatnának, megkérdeznék, hogy mit láttam. De csak azt tudtam volna elmondani, amit kiderítettem. Amit kiszűretem az egészből, mert én teljesen máshol tartózkodtam éppen akkor. Csak az emberek rettegéséről tudnék mesélni, amint az életükért menekülnek.
– Nem akarok itt maradni. Nem tudok itt maradni. Nem akarom, hogy még többet láss. Hogy ez jusson eszedbe mindig. Féltelek Lia. – persze elmondhattam volna azt is, hogy szeretem. Hogy nem csak azért aggódom érte, ami történt, hanem mert nem tudnék tovább élni nélküle. Azonban még szembe kellett néznem a bátyjával és ettől a gondolattól hatalmas torok fojtogató érzés fogott el. Hiszen a bátya utál engem. Mindez meg csak azért mert szerintem nagyon jól sejti, hogy mi a helyzet velem. Hogy régen és minden bizonnyal most is szerelmes vagyok a testvérébe.
– Desmo kicsinál ha megtudja, hogy itt vagy. Egy ilyen veszélyes helyen.

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyHétf. Okt. 15, 2018 12:43 am

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Éreztem, ahogy a pánik megbénítja a testemet. Miután megláttam a hírekben azokat a képeket már semmi sem tudott érdekelni. Az sem, hogy éppen nem volt rajtam smink, hogy a hajam olyan volt, mint egy szénaboglya, mivel még nem álltam kész arra a találkozóra, amit kettőkor el kellett volna kezdenünk. Nem, mindezek nem számítottak, csak megírtam azt a rövid üzenetet, és mikor nem kaptam rá választ még hosszú percekkel sem aztán, csapot-papot otthagytam. Nem érdekelt, hogy a ruháim, a törölközőm még szanaszét van a lakásban. Nem érdekelt, hogy talán ez nem fog tetszeni neki, és mennyire rossz képet festhet rólam.
Felrántottam az ajtót, és elrohantam az első taxi felé. Az utcán semmi sem látszódott abból, ami a város másik felén történt. Az emberek nem kaptak hírt róla. De az nem is érdekelt, hogy ők kaptak-e. Engem most csak az érdekelt, hogy én tudok róla. Tekintetemmel egy taxit kerestem, de sehol sem találtam. Remek, ilyenkor persze sehol sem volt egy sem.
A telefonom a kezemben volt, folyamatosan azt figyeltem, hogy mikor kapom meg a választ, de továbbra is süket volt. Ellenben Des nagyon is kitartóan keresett. Miután négyszer kinyomtam neki a telefont, ötödikre felvettem.
- Odamegyek!
- Nem, ne gyere. Azzal nem segítenél, és még én sem tudok semmit.
- Nem foglak egyedül otthagyni. Megmondtam, hogy…
- Nem, most én fogok vigyázni rád. Otthon maradsz és amint megtudok valamit, értesítelek. Desmond, még ha felülsz a magángépedre, akkor is órákba telik mire ideérsz. És ne mondd, hogy miattam jönnél, mert mióta tudsz róla, hogy Roland felbukkant, azóta nagyon furcsa vagy. Mintha nem tudnád eldönteni, hogy mit akarsz. Egyszerre haragszol rá, de aggódsz is érte a jelek szerint.
Csend volt a vonal másik felén. Most rajtam volt a sor, hogy megkérdezzem, mi van vele. Azonnal választ is kaptam.
- Igazad van, de azonnal szólj, ha bármire szükséged van.
Megígértem neki. Egyrészt azért, mert ezt akarta hallani, másrészt azért mert tudta, hogy megteszem. Legutóbb is megtettem, nem fogom cserben hagyni most sem, ha szükségem lesz rá. Ezzel legalább már tudtam az utamra koncentrálni, és sikerült is találnom egy taxit. Ahogy beültem, és elmondtam, hogy hova szeretnék menni, már közölte is velem, hogy nem tud majd odavinni a címre csak a közelébe. Nem lepett meg, sejtettem, hogy a taxisok körében gyorsabban fog terjedni a hír, de engem ez sem érdekelt. Megkértem, hogy vigyen minél közelebb, ahogy csak tudott. Közben a telefonom néztem. Még mindig nem volt semmi hír róla. Kezdtem nagyon ideges lenni, és ezt a sofőr is látta rajtam, de nem álltam le beszélgetni vele. Attól nem lett volna jobb nekem.
Végül három utcával odébb tudott megállni, addig le volt zárva minden. Készségesen elmondta, hogy merre kell mennem, majd meg is indultam. Láttam a menekülő embereket, azokat, akik sírtak, sokkosak voltak. A szívem egyre hevesebben vert, féltem attól, amit ott láthatok. Mindentől féltem, a lábaim elnehezedtek, de nem álltam meg. Nem addig, amíg meg nem láttam az épületet. Szörnyű állapotban volt. Mintha a telefonom ekkor kelt volna életre, csipogni kezdett. Csak egy rövid üzenet volt, de már ez is mosolyra fakasztott. Megkönnyebbültem. De legjobban akkor éreztem ezt, mikor a telefonomból felnézve, megláttam Rollót. Lassan, majd egyre gyorsabban indultam meg felé. Láttam, hogy véres az ingje, megsérült. A könnyeim már ekkor eleredtek. Még nem tudtam eldönteni, hogy a megkönnyebbülés miatt vagy mert még mindig aggódtam.
Nem veszíthettem el. Csak ez járt az eszemben. El kell vinnem egy orvoshoz. Szerencsére voltak kapcsolataink, a legjobb ellátást kapná. Nem tudom, hogy felfogott-e abból bármit is, hogy közeledem, de abból biztos, hogy megöleltem.
Igen, megöleltem.
Nem törődtem azzal, ami jön. Hogy talán kényelmetlen lesz, hogy utána mi történik. Semmivel sem törődtem csak azzal, hogy érezzem a karjaim között.
- Bolond, tényleg azt hitted, hogyha ennyi ideig hagysz kétségek között, akkor nyugton maradok? Rollo, nem akarlak elveszteni. Nem akarom, hogy még egyszer eltűnj az életemből.
Nem tudom, hogy értett-e ebből az egészből bármit is, mert a nyakába mondtam, és kicsit hüppögtem is a könnyektől, de nem is ez érdekelt a legjobban. El kellett vinnem egy orvoshoz.
- Elviszlek egy kórházba – elengedtem egy picit, és csak ekkor láttam meg azt, amitől talán óvni akart az üzenetében.
Azt hiszem, lesokkolódtam én is a látványtól. A mentők és a rendőrök valamint a tűzoltók is kinn voltak már. Volt, akin csak a fekete zsákot láttam, másért éppen küzdöttek még, vagy csak szimplán ellátták. A rendőrök pedig a szemtanúkat kérdezték ki éppen. Az egyik felénk tartott. Ledermedtem, el akartam menni onnan, de tudtam, hogy nem lehet. Felnéztem Rolandra, mintha arra vártam volna, most mondja meg mi legyen.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyVas. Okt. 14, 2018 10:33 pm

Lia & Rollo



Kezdtem azt hinni, hogy jobb lett volna ha ma otthon maradok. Akkor kevesebb teher nyomná most a vállam, nem érezném pácban magam, nem lennék csalódott és talán jobb kedvem lenne, mert Lia jégkásáját ihatnám egész álló nap. Mert hiszem, hogy képes lennék rá, csak a vége fele már szégyellném magam, mert így rajongok valami nagyon egyszerű és gyerekes italért. Hiányzik a jelenléte. Nem tudom megmagyarázni miért, de egyszerűen hiányzik, hogy nincs itt mellettem. Hogy nem beszél hozzám, mesél az álmairól, a napi és heti teendőiről, a következő összejövetelről, amit éppen meg kell szerveznie vagy őt hívták meg egyre. Eddig őszintén megvallom teljesen hidegen hagyott az ilyesmi, gyerekként is csak azért jártam el, mert a szüleim elhurcoltak rá és persze Lia-ért meg Desmo-ért. Értük megérte elmenni. Nem unatkoztam. Annyit. Most ennyi idősen és talán Lia-nak hála kezdem megkedvelni azt a sok embert és az ilyen összejöveteleket. Nem puszta megjátszásnak látni mindazt amit tesznek. Hiszen sokan lehetnek olyan önzetlenek és elszántak, mint Lia és valóban tiszta szívből teszik mindezt, nem pedig azért, mert így akarnak bűntudat nélkül lepihenni nap, mint nap.
A baj az, hogy nem szeretem a kétszínű embereket, a párton belül sem tudok sokáig egy légtérbe lenni azokkal akiken látom, hogy ilyenek. A mond egyet és csinál mást dolgokról derül ki az ilyesmi. Most nem tagadom, én is közülük valónak éreztem magam. De ezt most tényleg nem szándékosan okoztam. Valóban legszívesebben siettem volna Lia-hoz vissza. Mert szomjaztam a szavaira és titkon talán a csókjára is, ám ilyesmit még nem merészeltem megosztani vele. Tudom, hogy engem is nehéz elviselnie és örülnöm kell, ha ennyit is megenged nekem.
– Ez csodás… – miután sikerült megtudni, hogy mi a helyzet és egy rakás ellenzéki fanatikus az ajtó előtt tüntetett az éppen aktuális téma – Skócia leválása az Egyesült Királyságtól – ellen. Néhányan nem osztják a skót nemzeti szellem akaratát, nem vágynak „szabadságra”. Így szokták meg, legyen ezután is tehát ez. Mert a párt jelenlegi elnöke újra felvetette egy lehetséges szavazás ötletét, aminek során eldőlhetne, hogy lesz Skócia különálló ország vagy sem. Ez a brexit miatt van. Meg a remények és a pártunk népszerűsége miatt van. Persze, hogy irigykednek a többiek. Azok akik visszahúznák az országot a kereteibe, akik nem örülnének egy teljesen szabad országnak, amit nem irányítanak a hőn imádott angolok.
Lemondtam annak a lehetőségéről, hogy egyhamar kijutok innen, ezért jobb ötlet hiányában úgy döntöttem visszamegyek az emeletre. Amíg ott vagyok elintézhetem a következő érvelést a legközelebbi tárgyalásra. Meg akarom győzni az elnököt, ennyi az egész. Szeretném ha látná, hogy egyre jobb és jobb vagyok, a korom meg ne ijessze már meg őt, hiszen politikusok neveltek. Természetesen más szavakkal, de szeretném ha tudná érek valamit. Sokkal többet mint hinné.
Szépen és lassan a környezetemnek sikerült bebizonyítani, hogy több rejlik bennem, mint gondolnák, mint amit kinéznek belőlem. Szeretek meglepni másokat. Komolyan. Az arcukon lévő furcsálló majd hirtelen elismerő kifejezést. Mindenért megéri. Fejlesztem magam. Nap, mint nap tanul az ember valami újat. Csak oda kell figyelnie a részletekre.
Odafent voltam az egyik irodában, amikor csattant valami. Az egész épület beleremegett. Tényleg. Azt hittem rám szakad a mennyezet, földrengés van, minden ilyen lehetséges természeti katasztrófa ami egy épület „mozgását” okozhatja. De ez más volt. Merőben más. Idegesen nyitottam ki ablakot, noha jó párszor a fedezékbe vonulást és az ablaktól való eltávolodást javasolják én pont az ellenkezőjét tettem.
Felnőtt férfi vagyok, tudom. Gondolkodhatnék. Ám kíváncsi vagyok. Mindig a kíváncsiságom vezérelt, mindig. A legrosszabb helyzetekben is. Tudni akartam mi történt. Kinéztem az ablakon. A látvány magáért beszélt. A földrengést ugyanis nem a természet okozta, hanem egy kamion. Egy irtózatosan nagy kamion. Az emberek odalent őrjöngtek. Törmelék és üvegszilánkok meg az a nagy kamion az épületnek ütközve, ijesztő volt. Főleg, hogy csak a masina hátulját láttam. Távolabb voltam a kijárattól, de innen is jól látható volt baj van, nagy baj van. Az épület másik oldalán. Direkt választottam ezt a helyet. Távol esett a kijárattól és nem hallatszott annyira a tiltakozók hangja sem. Tudom, hogy az épület jól szigetelt, de nyitott ablak mellett mindig jobb szeretek „dolgozni”. A friss levegő jobb. Energiát ad, nem érzem annyira fülledtnek a levegőt.
A mobilom után nyúltam. Lia már keresett és írt is, csak nem figyeltem fel rá. Mert rezgőre állítottam. Egy jó ideje így van, amikor ráuntam, hogy Jane folyton mindenért hív és furcsa dallamú rockzene szólt. Már nem. Most már csak az az ébresztőm.
Nem akartam Lia-ra ijeszteni. Ezért nem hívtam és nem is írtam vissza. Ki akartam deríteni, hogy mi történt odalent az épület bal oldalán. Kivételesen nem a lifthez siettem, hanem a lépcsőkhöz, ahhoz a hosszú és idegesítően kacskaringós lépcsőhöz. Ha most rossz kisgyerek lennék, akkor biztos felültem volna a korlátra és lecsúsztam volna rajta, de nem. Nem vagyok az. Inkább siettem. Szedtem a lábam amennyire csak lehetett. Le a földszintre. Hiszen a baj ott volt. Én meg épp a baj felé tartottam. Már az első két szinten tisztán lehetett hallani, hogy gond van. Nagy gond. Ezek nem a tüntetők voltak kivételesen, pedig simán csak lehettek volna ők is. Oh bár lettek volna csak ők. Épp az utolsó lépcsőfokról léptem le amikor az egyik munkatársam véresen nekem rohan. Nem az ő vér volt. Semmi horzsolás nem volt rajta, csak elég volt az, hogy engem is kétségbeesettségében összekent. Félt. Próbálta elmondani mi történt de csak szavakat értettem mindabból amit előadott.
A jelek szerint, innen jobban látható volt, hogy a kamion szándékosan hajtott ennek az épületnek. Nem feltétlenül az lehetett szerintem a cél, hogy csak úgy neki hajtson ennek az épületnek, hanem az emberek eltüntetése. Mindegy, hogy éppen tüntetnek és zajosak, a cél az volt, hogy megfélemlítsenek mindenkit. Minket is beleértve. Tehát a mészárlás. Ha nem lettek volna itt, ennyien akkor nem történt volna baj. Vagyis talán. Hiszen ha valaminek meg kell történnie az idővel úgy is meg fog történni. Hogyan hívhattam volna fel Lia-t ebben a zajban? Valakit vagy inkább valakiket baleset ért, ehhez semmi kétségem nem fér. Az életben maradottak meg kétségbe voltak esve. Mindenkin eluralkodott a káosz. Mert egyvalamit akart menteni és az az egyvalami az élete volt. A saját élete, nem a másé. A vészkijárat felé tódult meg a tömeg. Nem számított, hogy az illető éppen kin és min tapos át. Csak kijusson innen és szabad legyen. Ez az ijedelem tagadhatatlan, hogy rám is átragadt. Főleg miután egy biztonsági őr arra utasított, hogy mindenkinek el kell hagynia az épületet amilyen gyorsan csak lehet. A vértől összekenődött ingemtől gondolom azt gondolta, hogy én is megsérültem és most csak azért állok egy helyben olyan bizonytalanul bambán, mert vért veszítettem. De aztán valahogy elmutogattam neki, hogy ez nem az enyém. Semmi bajom. Tényleg.
Valahogy kijutottunk. Sok volt a sérült, talán a halott is, hiszen nem akárhányan álltak azon a helyen ahol a kamion volt utólag. Megpróbáltam újra elővenni a mobilomat. Felhívni Lia-t. Szirénáztak az autók, hogy rendőr, tűzoltó vagy mentőautó az jó kérdés. Ennyire nem tudtam megkülönböztetni a szirénájukat. Eddig nagyon nem is érdekelt, hogy milyen a hangjuk. Különböző persze. De ilyen részletekre még gyerekként sem figyeltem fel, nemhogy most felnőtt koromban. Pedig mennyivel jobb lett volna ha így teszek. Végül a hívás helyett az üzenetet választottam, ismételten.
„Maradj otthon! Nem akarom, hogy bajod essen. Kérlek.”

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptySzomb. Okt. 13, 2018 6:48 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Bármit kérhet tőlem, ezt mondtam, és én igyekeztem teljesíteni. Így mikor meglepett azzal a vacsorával leesett az állam. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Sokkal szerényebb körülményekre számítottam, de az a nap csodálatos volt. Még el sem váltunk, de már azt akartam, hogy újra találkozzunk. Azt gondoltam, hogy egyre jobban tudok támaszkodni rá, de ezt nem mertem bevallani neki. Nem akartam elárulni neki, hogy milyen nagy hatással volt rám, és talán megváltoztatta az életem az a találkozás a színházban.
Pont ezért gondolkodás nélkül fogadtam el a meghívását, és ha már eljöttem Edinburgh-be, akkor gondoltam útba ejtek egy-két dolgot. Főleg szervezeteket, hogy egy kis adományt gyűjtsek, vagy új kapcsolatokat építsek ki a Des legközelebbi remek ötletéig, mikor is meg kell szerveznem egyik pillanatról a másikra egy adományozó estét. Nagyon dühös voltam rá, de egy előnye volt legalább, ez pedig az, hogy pár napot a nagyiéknál tudtunk tölteni Franciaországban, és Rollót is kirángattam a komfortzónájából. Des persze pont akkor nem volt ott, hirtelen más dolga akadt, szóval mérges voltam.
De nagyon elkalandoztam. Még csak tegnap délután érkeztem Rolandhoz, repülővel alig egy óra volt az út, aminek örültem a nyolc-tíz órás autókázással szemben. Nagyon takaros kis lakás tárult elém. Olyan igazi agglegény lakás, de árasztotta a melegséget magából. El is foglaltam az egyik szobáját, majd átbeszélgettük az estét, egészen addig, amíg mind a ketten el nem pilledtünk. Csak annyit beszéltünk meg másnapra, hogy kettőkor találkozunk és elmegyünk valahova.
Végül úgy alakult, hogy én intéztem a saját dolgaimat, ő is a sajátját. Valami nagyon komoly megbeszélésről volt szó, szóval nem akartam zavarni. Szám viszont fülig ért, mikor megkaptam tőle az első üzenetet. Pont egy nagy cég várószobájában ültem, nem is volt időm azonnal válaszolni, de utána bepótoltam. Egy óra körül hagytam el az utolsó helyet, ahova menni akartam. Nagyon elment az idő, és igazából fogalmam se volt, hogy merre kéne mennem, ezért fogtam egy taxit. Mire átevickéltünk a városon már túl késő volt ahhoz, hogy átöltözzek meg le is zuhanyozzak, de azért belevágtam. A telefonomat mindig magamnál tartottam, de már bőven elmúlt kettő, mikor egy újabb üzenetet kaptam. Gyorsan bepötyögtem a válaszom: „Itthon várlak, ne aggódj, azt hiszem, innen nem rabolnak el. Smile” Nem akartam írni neki, hogy ráér még, mert még nem készültem el, így jobb volt. Tudtam, hogy ha úgy alakul, akkor úgyis beavatom.
A melltartómmal bajlódtam éppen, mikor kaptam Destől egy hívást.
- Mi az, végre hazaértél az üzleti utadról?
- Szép köszöntés, egy szia is megtette volna.
- Szia, nem érek rá, nem érsz te rá?
- Rollónál vagy, igaz?
- Igen, miért? Tudom, hogy nem tetszik, mert még nem rendeztétek a dolgokat köztetek, de hidd el….
- Nem erről van szó. Kapcsold be a tévét, ha van neki.
Csak megforgattam a szemeim. Nem értem mit gondolt, hogy barlangba jöttem? Mindegy. Leraktam a telefont, majd felvettem a ruhámat. Ezzel igazából már kész is voltam az öltözködés tekintetében, már csak cipőt és kabátot kellett húznom, amit ráértem akkor, mikor indulnom kellett.
- Miért kell bekapcsolnom? – nyúltam az irányító felé.
A kérdésre nem kaptam választ, nem is kellett. A helyi csatorna, és az országos is attól volt hangos, hogy ezúttal sokkal nagyobb tiltakozás alakult ki Gordon Lamb House előtt, mint szokott. A tömeg még az úttestet is elfoglalta, valamint az épületet is blokád alá vették így se ki, se be. A tiltakozás békés volt, maga az emberek sokasága volt az, ami feltűnt mindenkinek.
- Rollo ott van veled?
- Nincs, még nem tudott eljönni onnan.
Így már legalább tudtam, hogy miért nem. Mármint biztos voltam benne, hogy nem engedik el a kollégái csak úgy, de ez legalább a késésre okot adott. Leültem a tv elé a kanapéra.
- Lia, ott vagy még?
- Persze, miért, hol lennék?
Mire azonban válaszolhatott volna, addigra megváltozott a közvetítés. Hirtelen elsötétült a kép, és gyorsan visszakapcsoltak a stúdióba. Az ablakon hiába néztem ki, semmit sem láttam, és túl messze is voltam a helytől. A következő pillanatban pedig a bemondónő hirtelen elsápadó arcát láttam. Tudtam, történt valami. Szó nélkül kinyomtam a bátyám, majd tárcsáztam Rollo számát, de az süket volt. Fel sem fogtam, hogy felesleges írnom neki, de abban bíztam, hogy látni fogja és majd válaszol. Közben felkaptam a cipőm és a kabátom, és elindultam oda. Közben azért imádkoztam, hogy ne essen semmi baja, mert nem akartam elveszteni. Nem tudtam volna elveszteni. Azt nem bírtam volna ki.



Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyHétf. Okt. 08, 2018 11:40 am

Lia & Rollo



Imádtam az előadás minden egyes percét. Megérte eljönni rá. De leginkább azért, hogy találkozhattam Lia-val. Jól lehet már nem volt egyikünk sem a régi. Történt velünk egy és más. Ha ott lettünk volna egymásnak talán mindez nem történik meg...vele. Leginkább vele. Én megtanultam, hogy ami nem megy azt nem kell erőltetni. Nem élhetünk egy olyan kapcsolatban ami csak tönkre tesz minket. Lelkileg. Jane iszonyat féltékeny volt, a saját barátnőjére is, mert az egyszer azt mondta neki, hogy milyen jól áll nekem a...valamelyik szín. Nem emlékszem rá. De az biztos, hogy a lány hiába próbálta kimagyarázni magát, nem tudta. Nem értette meg, hogy a barátnője nem szerelmes belém, csak elmondta a véleményét neki. Gondolom úgy hitte, hogy amit ő észrevett azt más is észre vette és szerelemnek titulálta.
– Egy ideje nincs senkim. Volt egy kedves és szeretni való, de egyben nagyon hisztérikus és ideges típus. Az elmúlt időben mindenbe belekötött, azt hitte megcsalom. Látott egy filmet, egy filmet ami kitaláció, de lehet a valóság is. A férfi a túl óra és későn megyek haza kifogások mögé burkolózva megcsalta az egyik munkatársával a nőt. Nekem is tovább kellett bent maradnom mint terveztem, többször is a szavazások miatt. Azt hihette, hogy minden férfi egyforma és nekem pont elég időm van arra, minden egyes percben félre lépjek ha ő nincs mellettem. Nem hitte el, hogy tényleg hűséges vagyok. – magyarázom. Végül is, ki hinné el, hogy létezik a világon olyan, hogy hűség. A családom megtanított már rá, hogy mit jelenthet ez. Hogy milyennek kell lennem. Egy példát adtak rá, hogy miként kell viselkednem. Tényleg. Így megtanultam, hogy ki az aki megérdemli, vele maradhatok.
Úgy éreztem, hogy szüksége van rám. Hogy nem azért hív el magához mert ahogy ő mondta „ringyó” lenne, hanem mert biztonságban akarja érezni magát. Rólam meg tudja, hogy gyerekként sem voltam erőszakoskodó, inkább vele voltam, mint ellene. Csak úgy mint most.

✖️✖️✖️

Egy héttel később találkoztunk csütörtökön, ahogy megbeszéltük érte mentem és vele voltam egész nap. Megannyi dolgot hoztunk fel, főleg azt, hogy jobb lenne többször találkozni, beszélgetni, meghallgatni egymást, csak úgy. Most is „csak úgy” elhívtam a fővárosba. Tudtam nagyon jól, hogy neki tanulnia kell. Az egyetem a legfontosabb most, hiszen utolsó éves, de látni szerettem volna. Látni, hozzá sem érni, de látni. Nem tudtam milyen az ő helyében lenni. Hogy mit érezhet. Ezért megtartottam a tisztes távolságot tőle. Ez tűnt a legjobbnak. Rá megéri várni. Őt azt hiszem ismerem és sokkal inkább megértő, mint a volt barátnőim valaha voltak. Tény, hogy egyiküknek sem beszéltem Lia-ról, hogy gyerekként mennyire szerelmes voltam – és még most is vagyok – belé, mert akkor biztos irigykedve arcon csaptak volna és reménytelen szerelmesnek tartottak volna. Nem hitték volna el, hogy esetleg őket is tudnám szeretni. Legalábbis Jane biztos nem értette volna meg. Ő alapjáraton ilyen kis hisztérika volt. Céltudatos kis hisztérika. Tudta hány gyereket szeretne, minek akarja elnevezni őket, hogy belőlük majd mi fog válni és hasonlók. Megijedtem volna ettől? Nem félek az apaságtól, de azt tudom, hogy a kapcsolatunk, a házasságunk nem lett volna kellemes egyikünk számára sem.
Az apám szerette volna, ha eljegyzem őt, utalt is rá, hogy mennyire szívesen tartaná már a karjaiban az első unokáját, aki biztosan a kedvencévé válna, főleg ha kislány lenne. Mások talán fiú unokákra vágytak, de ő nem. Sosem lett lánygyermeke, ezért arról áradozott, hogy majd a fiainak biztos lesz és elkényeztetheti. Hát ilyen álmai voltak, neki. Anyám a szöges ellentéte volt, ő azt vallotta, hogy a fiúkkal kevesebb a gond, inkább legyen fiú unokája, mert a fiúk nem lesznek terhesek és egyikünknek sem okoznak annyi gondot. Én meg azt vallottam, hogy teljesen mindegy, majd mi lesz a gyerekem neme, a lényeg azon lesz egészséges legyen, a többi nem számít.
Félek a beteg gyerekektől. Akik valami miatt úgy születtek ahogy. Nem a betegségüktől félek, hogy mások mint mi, hanem attól, hogy nem tudok velük megfelelően kommunikálni. Hogy sírni kezdenek a közelemben és nem tudom megnyugtatni őket, mert másak lehetnek a módszerek amivel megnyugtatják őket.
A Gordon Lamb House-ban tartózkodtam. Már rég úton kellett volna lennem. Lia-val azt beszéltük, hogy kettőkor találkozni fogunk, de az már régen elmúlt. Fel akarom hívni őt telefonon, de azt ráébredek, hogy mentegetőzésnek vennék, hogy nem akarok vele találkozni, ezért inkább nem teszek semmit. Helyette csak egy üzenetet írok. „Hamarosan indulok még a párt épületében vagyok. Csak még egy kis türelmet kérek.” Tudja, hogy én vagyok az. Ma is írtam neki nem egyszer és ő válaszolt rá. Most azonban…Kiszállok a liftből és mennék is ki az épületből amikor a biztonságiak visszafordítanak egytől egyig mindenkit. Jól látszik, hogy odakint nagy tömeg van. Táblákkal és a szokásos feliratokkal. Nem tudom mi történhetett odakint, legalábbis egyelőre. Mert szépen és lassan odamegyek az első olyan személyhez aki még nyugodt de tudja mi történhetett.

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥




See you again?




Roland Wright
politikus
Korom :
28

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
38

reagok :
21

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva EmptyCsüt. Okt. 04, 2018 9:19 pm
Edinburgh

Bizalmamba fogadva 8bde34efb535aa21604d68964d2b43b0


626-ban alapították. Skócia fővárosa, és második legnépesebb városa.
A Dél-skót-felföld keleti partján található, a Forth folyó deltatorkolatának déli részén.
Az Óváros és az Újváros is a Világörökség részét képezi.

A képen a St. Giles Katedrális.


Egyszer megint bízni fogok.
Amélia R. Chevalier
Korom :
24

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
64

reagok :
45

Felhasználó profiljának megtekintése

Bizalmamba fogadva Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadvaBizalmamba fogadva Empty
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia :: anglia temetõje-
Ugrás: