welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Bizalmamba fogadva
TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Vas. Nov. 04, 2018 9:08 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Nagyon sok dolog volt, amin gondolkodnom kellett volna, de valahogy minden pillanatomat lefoglalta az, hogy a bátyám közeledett. Nem akartam őket összeereszteni még, de azt is tudtam, hogy sokáig nem húzhatom el a dolgot. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, és féltem, hogy ha Roland nem segít dönteni, akkor ott maradok hülyén. Mert az tényleg katasztrófa lett volna, ha csak úgy ültünk volna egymással szemben és arra várnánk, hogy mit is dönt a másik. De mégis attól féltem, hogy sokkal jobban kiült az arcomra ez a bizonytalanság, és mint olyan ez kihatással volt az ő döntésére is. Pont ezért igyekeztem higgadt maradni és mindent elkövetni annak érdekében, hogy a lehető legjobbra hozzam ki ezt a találkozót.
Megvártam, amíg leült, aztán igyekeztem összpontosítani. Röviden és tömören akartam elmondani a lényeget, és úgy érzem ez sikerült is. Láttam rajta, hogy megviselte a hír, kereste a szavakat, kutatott a gondolatok között. Nem akartam, hogy azt a választ mondja, amit szerinte hallani akartam. Én azt akartam, hogy azt mondja ki, amit ő komolyan gondolt. Az pedig szinte biztos volt, hogy a nem akar találkozni vele lesz, és teljesen megértettem volna bármilyen indok miatt is döntött így. Ehhez képest mégis meglepetés ért. Még a hajának bizergálását is abbahagytam.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rövid idő alatt visszaszerezhetem a bizalmad.
Igazából örülnék neki, ha eljönne velem, de kicsit más kötötte le adott helyzetben a figyelmem. Azt mondtam semmilyen érintés. Eddig azt hittem, hogy a másik hajának birizgálása is hozzá tartozott, de szemmel láthatóan egész jól el voltam ezzel a helyzettel. Régen is szerettem, és most is. Annyira más volt, olyan jó.
- Igen, szeretném, ha ott lennél, de közben azt is, hogy a mai nap hátralévő részét leginkább csak nyugodtan tudd eltölteni.
Annyi mindent mondtam volna. Hogyha nem jön össze, akkor otthagyjuk a bátyámat, de tudtam, hogy nem tenném meg. Ahogy azt sem, hogy akkor őt küldeném haza. De nem tudtam, hogy adott helyzetben végül is kinek az oldalára állnék és nem akartam egyiküket sem cserben hagyni. Tudtam, hogy annak én innám meg a levét, de azt is tudtam, ha ráparancsolnék bármelyikükre, hogy maradjon távol a másiktól, akkor szintén én húztam volna a rövidebbet. Tudtam, hogy bármennyi keserűség is szorult a kapcsolatukba, nem csak miattam tartott felénk Des.
Sóhajtottam egyet, majd inkább tovább folytattam a hajának piszkálását. Aggódtam azért, mert ha mennünk kellett, akkor még meg kellett száradnia a hajának. A bátyám nem mondta, hogy mennyi idő pontosan, amíg ideér, de azért reménykedtem benne, hogy nem hamar következik be.
- Miért ne aggódjak? – kérdeztem és közben elmosolyodtam.
Nem a haja miatt aggódtam. Érte aggódtam, még mindig és ezzel, hogy piszkáltam a haját, igazából rájöttem, hogy talán könnyebben tudnák közelebb kerülni hozzá. Az ölelés még talán nagy falat volt, de néha egy-egy böködés vagy bármi hasonló akár most is beleférhetett.
A tekintetemmel követtem, ahogy feláll és közben igyekeztem leküzdeni azokat az érzéseket, amiket ez vált ki belőlem. Mert az aggodalom nem az egyedüli volt, de mégis hogyan magyarázhatnék meg valamit, amiről még én magam sem tudtam, hogy az helyénvaló-e.
Kérdőn néztem rá, mikor előjött az étellel. Igaza volt abban, hogy nem tudtuk mennyi idő, mire a bátyám ideért. Ezt még annak ellenére sem volt hajlandó elmondani, hogy többször rákérdeztem. Igazából ez lehetett a következő pillanat is, de ha akkor indult csak el otthonról, akkor még órák is eltelhettek addig, míg megérkezik.
- Hmm… Nem is tudom. Mit kéne?
Igazából csak későn kapcsoltam a többes szám használatával kapcsolatban, de átléptem rajta, hiszen mégis csak a saját konyhájában volt. Biztos nem akarta, hogy én csináljam, és ha már így alakult, akkor kíváncsi voltam a főztjére is. Elmosolyodtam.
- Csináljunk valamit együtt. Mi van itthon?
Annyira nem voltam éhes, valahogy a mai napon történtek elvették az étvágyam, de azért igyekeztem valami ehetőt összehozni a látottakból. Egy kis hús, egy kevés zöldség. Finom és gyógyító húslevest tudtam volna csinálni belőle. De valami hiányzott és nem tudtam igazán eldönteni, hogy mi lehetett az.
- Rendeljünk a leves mellé valamilyen főételt. Mit szólsz hozzá? Az itteni alapanyagokból össze tudok dobni egy finom levest, de az nem lenne elég.
A késői ebéd is sokkal jobb volt, mint a nem is ebéd. Lassan már úgyis elkezdte marni az éhség a gyomromat. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor morcos leszek és nem lehet majd bírni velem. Egyelőre ezt nem akartam.
Leraktam a telefonomat a konyha asztalára, majd neki is álltam az alapanyagok válogatásának. Úgy gondoltam, hogy ebből már késői vacsora lesz, ebéd már nem annyira, de nem is ezen volt a hangsúly.
- Hol találok kést?
Tekintetemmel keresni kezdtem egy szeletelő kést. Tuti, hogy kiszúrta a szemem, de valahogy mégsem láttam. Amikor már a kezemben volt a kés, és elkezdtem szeletelni a zöldségeket, akkor megremegett a kezem. Nem titkoltam volna, ha megkérdezi. Féltem. Féltem a találkozásuktól a bátyámmal és féltem attól, hogy mi lesz, ha ő megjelenik. El is vágtam a gondolat hatására az egyik ujjam. Csak figyeltem, ahogy lecsöppent a vér a pultra, és igazából nem szólaltam meg. Automatikusan nyúltam a rongy felé, hogy feltöröljem a piszkot, amit ott hagytam. Bevettem az ujjam a számba, de tudtam, ez nem lehetett megoldás.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Szer. Okt. 31, 2018 7:07 am

Lia & Rollo



Nagyon jól sejtettem, hogy Desmo így áll a dolgokhoz. Nem is lepett meg, amikor Lia közölte, hogy milyen ellenszenves a testvére velem kapcsolatban. Hiszen csak védeni akarja a testvérét. Nem pusztán csak tőlem, hanem mindenki mástól. Mindenki mástól aki bánthatja az egyetlen lánytestvérét, aki régen közel állt hozzá. Most is közel állnak egymáshoz, nem azt mondom, csak még mindig megvan a lelki szemeim előtt az a kép amikor egymás mellett állnak és át se ölelik egymást. Ezért se hiszem azt első alkalommal, hogy a jég megtörni látszik ezután is így lesz. Hogy ezután boldog lesz, félelem nélkül ölel meg újra és újra vagy pusztán érint meg, mindenféle félelem nélkül. Talán majd csak szóvá teszem, hogy ha tudnám megölelném, de nem teszem mert tisztában vagyok az érzéseivel. Vagy sem. Nem mondok semmit. Talán az lesz a legjobb. Majd kiderül, a helyzettől függ.
Nem hiszem, hogy megbántanám bármi ilyesmivel. Mert nem akarom. Nem akarom tönkre tenni őt, inkább rendbe hozni. Más hibáját kijavítani. Ráeszméltetni arra, hogy mind különbözőek vagyunk, nem vagyunk egyformák, csak hasonlítunk. Ha hasonlítunk egyáltalán. Mert vannak kivételek. Mindig is lesznek kivételek. Nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, sem megbántani. Ezért csak bólintok mindarra amit mondott. Mi mást tehetnék? Hiszen tudhatnám, hogy a testvére ilyen. Ilyen iszonyatosan féltő személyiség. Ezért se helyes megbolygatni vagy megpiszkálni őt, mert támad. Képes bármit megmozgatni azért, hogy biztonságban tudhassa azt akit vagy amit szeret. Ez érthető. Én is ölni lennék képes a testvéremért, ha arról lenne szó, hogy megvédhessem bármi áron. Mindent megtennék azért, hogy jól legyen és biztonságban tudhassam őt. Mert szeretem, a testvéremet is. Ez a testvéri szeretet ereje.
Rosszul éreztem magam attól amit láttam, lehet ezt nem mutattam ki felé, de a gyomromnak túl sok volt amit láttam mára. Semmi bajom a vérrel, émelyegtem egy cseppet odabent a mosdóban, de amint lezuhanyoztam és kiénekeltem magamból a problémám, jobban éreztem magam. Egy kicsivel. Mert nem a látottakra összpontosítottam, hanem a gondolataimra, a látszólagos nyugalmamra, amit épp teremtettem magamnak. Valamit tenni akartam, hogy békés lehessek egy darabig. Egészen addig amíg le nem pihenek és rémálomként újra nem kísért az egész. Mert biztosan fog. Magamat ismerve bármi kitelik.
Miután végeztem, szépen felöltöztem de a hajszárítást ugye kihagytam. Nem akartam még több időt elpocsékolni nélküle. Szükségem volt rá. A jelenlétére. Arra, hogy beszéljen hozzám és elvonja a figyelmem a bajról. Hogy fogok én ezek után az épületbe menni? Miként hunyok majd szemet a történtekre? Hogy leszek képes nem emlékezni az egészre? Nem tehetek szemellenzőt a szememre. Nem lehetek vak.
Kimentem. Vissza hozzá. Amikor kérte, hogy üljek le mellé engedelmeskedtem neki.
– Ha ezt szeretnéd. – tehát leültem mellé, pontosan oda ahol az imént a kanapét megpaskolta a kezével. Figyeltem ahogy figyelt. Elvesztem a tengerzöld szemeiben. A szavai csak megakadtak a fülemben. Nem értek el az elmémhez. De mégis hallgattam. Próbáltam nem a szemeire összpontosítani, hanem a szavaira is. Hogy eljussanak a tudatomig baj van, mert Desmo idejön. Ha meg Desmo idejön, akkor annak oka van. Ijesztő, hogy akár elveszíthetem őt. Megint. Ám szembe kell néznem a félelmeimmel. Itt az idő. Csak akkor tértem szerintem észhez amikor a nedves hajamhoz ért. Igazán megszáríthattam volna. Mégsem ment. Végigsöpört rajtam egy érzés. Az a bizonyos, amiben ráeszmélek arra milyen nyilvánvaló, hogy az amit gyerekként szerettem, azt valójában most is. Már akkor szó szerint megvesztem azért ha a hajamhoz érnek és babrálnak vele, mert megnyugtatott, különben ha álmos lennék biztos elaludnék semmi perc alatt. Anyánk így is el tudott altatni engem, mert rajongtam a hajamért, most sem más a helyzet. Ez az én gyenge pontom. Ha itt támadnak akkor kezesbáránnyá válok és mindenki bármit kérhet, mert megteszem.
– Bízom a bátyádban. Ahogy abban is, hogy majd megpróbál eltántorítani téged, de azt is tudom mennyire hajthatatlan vagy. Nem féltelek tőle. Bízom benned. Hiszek neked. – ezért hagynom kellene, hogy egyedül menjen. A bátyja meg azt lássa mennyire gyáva egy alak vagyok és nem merek kiállni a testvéréért. Éppen ezért…
Éppen ezért a mondandóm ellenére is vele kellene mennem. Hogy Desmo láthassa nem vagyok gyáva. Soha nem is voltam az. De mi van ha fenyegetésnek veszi az egészet? Ha a puszta jelenlétem felzaklatja őt és ellök a testvére mellől mert azt hiszi, hogy… Hogy van köztünk valami?
– De ha a támogatásomra is szükséged van, veled megyek. Csak ha kéred. Különben nem akarom megzavarni a testvéreddel való találkozást, ha kettesben akarsz lenni vele, én azt is elfogadom. – mert nem mutathatom ki milyen sokat jelent. Az, hogy csak úgy belecsöppent az életembe ismét.
Nem akarok és nem is tudnék már lemondani arról, hogy ne tartsuk a kapcsolatot egymás között. Ne beszéljünk, hetekig, akár évekig ismét. Mert az tüzetesen átformálna.
Ismételten biztosra veszem, hogy mindenkiben csakis őt keresném. A hozzá leginkább hasonlókkal próbálnám pótolni, sikertelenül. Lia-ból egy van. Az az egy meg nem csak nekem felbecsülhetetlen érték, hanem a testvérének is. Másak az érzéseink, ez biztos, de a szándékunk ugyanaz: megvédeni Lia-t. Mindentől és mindenkitől akitől csak lehet. Önmagunkat beleértve is. Ezért se szuggeráltam tovább Lia gondolataiba azt, hogy esetleg vonzódom hozzá. Inkább felálltam. Mert ahogy ő, úgy én is ezt láttam helyénvalónak.
– Megszárad. Ne aggódj ezért. Nem fázom meg. Erős a szervezetem. – vagy legalábbis mindig szerettem volna ezt hinni, hogy erős és nem dönthet ágynak egyetlen egy vírus sem. Pedig olykor de. Van, hogy láztól küszködök, gyötör a fejfájás és társai, de ez nem minden. Nem lehet egy betegség miatt gyengének nevezni önmagunkat. Hiszen túléljük. Ki a gyógyszernek ki a gyógynövénykúrának köszönhetően, de rendbe jön. Így persze, hogy én is.
– Mit ennél szívesebben? Már meglévő leves félét, amit csak meg kell melegítenünk vagy valami egyebet? Amit most dobnánk össze? – igen, direkt használtam többes számot, nem csak magamra gondoltam, hanem rá is. Hogy mennyire más hatása van annak, ha ketten készítünk el valamit, mintha csak egyikünk ügyködne a másik meg csak figyelné és zavarban éreznénk tőle egymást.

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

See you again?


politikus
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
22

reagok :
15

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Pént. Okt. 26, 2018 8:32 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy mekkora a baj. Nem akartam Rollót belevinni még egy stesszes helyzetbe, de a bátyám már úton volt, és nem tudtam volna megállítani még akkor sem, ha kimegyek elé a reptérre. Mondjuk ezt nem is tettem volna meg, hiszen azzal egyedül kellett volna hagynom őt. Ezt pedig nem akartam bevállalni. De amíg eddig is eljutottunk, azért sok minden történt.
Igazat kellett adnom abban, hogy az ismeretlen tettes és a világot behálózó közös ellenség sokkal könnyebben elfogadható ellenség, mintha kiderülne egy helyi lakosról, hogy csupán hirtelen felindulásból tette, mert teszem azt volt valaki a tömegben, akit utált és ezért feláldozott még több embert. Nem a közös ellenség összefogta az embereket, és könnyebb volt megbirkózni vele. Nem egy kifejezett embernek kellett meghúznia azt a bizonyos ravaszt, hanem a világ húzta meg.
Már a gondolattól ideges lettem, amit úgy igyekeztem levezetni, hogy a taxiban a fejem a vállára hajtottam. Csak hagytam, hogy zötykölődjön velünk, közben azon gondolkodtam, amit a bátyámról mondott. Mi lehet olyan fontos mind a kettejüknek, ami miatt képesek voltak összeveszni? És ráadásul annyira, hogy évekig ne is beszéljenek egymással? Nem tudtam ilyen dologról a bátyám életében. Legalábbis semmi olyan nem jutott eszembe, amihez már gyerekkora óta ragaszkodott volna. De ez persze nem jelentette azt, hogy nem is létezett. Talán csak egy olyan dologról volt szó, amit mi nők nem érthettünk. Sóhajtottam egyet, mikor megállt a taxi. Legfőképp azért, mert eddigre a telefonom szinte megállás nélkül csörgött.
Nyeltem egy nagyot, mert akármennyire is próbáltam szépíteni a helyzetet Roland előtt, egyértelmű volt, hogy a bátyám nem örült a felbukkanásának. Ezt már inkább a lakás felé sétálva fejtettem ki.
- Nos, először nem örült neki. Ellenezte. Tiltani nem merte, tudta, hogy úgysem lenne értelme, de azt mondta, hogy ha már végzett a dolgával, akkor meglátogat. De tudtam, hogy az hónapokig is tarthat. Neki mindig van valami dolga.
És ezzel nem is tévedtem sokat. Nagyon sok időt fektetett a vállalkozásba, de ez megtérülni is látszott. Amíg pár éve még majdnem csődbe jutott, addig mára az egyik legjobban fejlődő vállalkozás lett és egyre nagyobb befolyással bírt mind francia földön, mind világviszonylatban. Nem hiába, az időben és megfelelő módon elkezdett környezettudatosság kifizetődő is tudott lenni. Tudtam, hogy hamarosan úgyis eljön az idő, mikor már nem húzhatja se ő, se én ezt a beszélgetést, és ha be akartam vallani magamnak, akkor ez a támadás most pont jókor vagy talán inkább rosszkor jött ehhez.
Hirtelen kaptam fel a fejem, miután meghallottam azt a szót. Korábban végszükségnek éreztem a feleség és a férj szavakat, de itt most annyira indokolatlannak hatott, hogy fülig vörösödtem benne. Még bele gondolni sem mertem abba, hogy esetleg Roland felesége legyek. Jó lett volna, de igyekeztem a földön tartani magam. Nem akartam elhamarkodottan dönteni. Hogy talán összekevertem volna valamilyen érzést egy másikkal, és aztán mind a ketten sérültünk volna. Már így is túl sokat engedtem meg magamnak, és féltem mi lesz, ha holnap felkelünk. Igyekeztem eltakarni az arcomat, és inkább arra ösztökélni, hogy menjen már zuhanyozni. Még akkor is, ha más vére volt az ingén, nem volt szép látvány.
Amíg megtette, addig én igyekeztem elintézni a bátyámat. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon értem, és nem akartam, hogy idejöjjön. A beszélgetésünk azonban egy pillanatra megtorpant, mikor meghallottam a fürdőből kiszűrődni a hangokat. Rollo énekelt és nem is akárhogyan. A korábbi pír, ami végigszaladt rajtam, most visszatért. De jó lett volna egész életemben ezt hallgatni. Odabújni hozzá és csak hallgatni. Talán még azt is megengedtem volna magamnak, hogy vele együtt éneklek. Nem, nem gondolhattam ilyenre. De miért is nem? Mert nem akartam tönkre tenni őt. Mert bár gyógyultam, éreztem saját magamon, de mégis féltem a következményektől. Nem akartam bántani, és ez az érzés mindennél többet jelentett nekem.
Mikor befejeztem a beszélgetést a bátyámmal, leültem a kanapéra. Még nem tudtam hogyan mondjam meg neki, hogy hamarosan, ha akar, ha nem, de muszáj lesz találkoznia a bátyámmal. Biztos voltam benne, hogy ha nagyon ellenkezett volna, akkor ki tudom menteni mind a kettejüket a másik előtt, de akkor is tudnia kellett arról, hogy hamarosan újabb társaságunk lesz.
Mikor kijött a fürdőből olyan frissnek és üdének tűnt, mintha nem is történt volna semmi. Nem tudom hogyan volt képes erre. De most komolyan? Ingattam a fejét a kérdéseire. Rövidesen úgyis megtudta, hogy miért.
- Gyere inkább és ülj le ide mellém, kérlek.
Kicsit meg is paskoltam a kanapét, hogy nyomatékosítsam a kérésem. Talán azzal kellett volna kezdenem, mennyire jó hangja van. Azzal, hogy ha nem telefonálok éppen, akkor talán elolvadok a gyönyörtől. Hogy ezt a hangot akarom hallani minden este elalvás előtt. De nem, én csak túl akartam lenni a talán legrosszabb részen. Akár megtette, akár nem odafordulok felé, majd miután kicsit fürkésztem a tekintetét, belefogok.
- Igazad volt – sóhajtottam egy nagyot. – Desmond idejön. Már úton van Franciaországból. Nagyjából fél óra még.
Amúgy pedig nagyon is éhes voltam. Egész nap csak rohangáltam, és mikor megkordult a gyomrom, illetve az étel maga szóba került, akkor döbbentem rá, hogy a röptében bekapott reggelin kívül nem ettem ma még semmit, pedig lassan késő délutánra járt az idő.
- Ha nem akarsz vele találkozni, akkor elintézem valahol és majd visszajövök. Ne aggódj, nem fog elvinni magával, azt nem hagyom. Megígértem, hogy veled töltöm ezt a pár napot és ehhez tartom is magam.
Kicsit közelebb mentem hozzá, nyeltem egy nagyot, majd beletúrtam a hajába. Nem szárította meg. Nem akartam, hogy megfázzon, már nincs olyan jó idő, mint két hónapja.
- Nem akartad megszárítani a hajad?
Régen szerette, ha piszkáltam, de akkor nem tudtam hova tenni. Pontosabban egy játéknak tudtam be, de ez most már más volt. Gyorsan elvettem onnan a kezem, nem akartam még egy olyan kis reményt adni neki, amitől talán rosszra gondolhat. Hogy az ölelés talán megindított egy folyamatot, amitől másnak gondol valamit, mint ami volt. Nem tudom, hogy melyik választ adja, jön vagy marad, de ha marad, akkor örültem volna egy fincsi vacsinak, ha jön, akkor beugrottunk volna egy étterembe. Bár, inkább az előbbi lenne jó most Rollónak. Nem akarnám emberek közé vinni, ha nem volt muszáj.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Csüt. Okt. 25, 2018 11:10 am

Lia & Rollo



Megráztam a fejem a kérdésére.
– Nem. – válaszoltam röviden, hogy hangot is adhassak a cselekedetemnek. – Most még senkit sem tudnék felsorolni. Lehet, hogy évek múlva sem. De talán jobb egy ismeretlen ellenségre gondolni, mint a meglévőkre. – ezalatt természetesen az országon kívüli „ellenségekre” gondoltam. Akik terrorban tartanák a világot ha megengedjük nekik.
Azonban most nem akartam erre gondolni. Jobb is volt, ha elmentünk innen, ha nem foglalkoztunk ezzel. Egy darabig. Bizonyára a rendőr keresni fog. Információkat akar. Nekem meg el kell mondanom, hogy sokat nem tudok. Csak sejtéseim vannak. Ám sajnos nem vagyok detektív, a megérzéseim is néha eléggé becsapósak. Ennél fogva több idő kell ahhoz, hogy bármit is átláthassak tisztán, mindenféle maszlag nélkül.
Megkönnyebbültem amikor beszálltunk a taxiba. Egy részem képes volt elhinni, hogy Lia a régi, akivel nem történt semmi tragédia, akit nem kell megmenteni, aki olyan amilyennek ismerem… De emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ez csak ideiglenes. Holnap már minden olyan lesz, mint az operaház után. Elkerülöm azt, hogy kényelmetlenül érezze magát miattam. Nem erőltetem rá a közelségem. Azt sem várom el, hogy ezután minden ilyen legyen. Hogy fogja a kezem, ha arra van szüksége és hasonlók. Mert akkor mindketten hiú reményeket keltenénk a másikban. Vagyis várjunk csak, már keltettünk. Akkor abban a pillanatban amikor egymást feleségnek és férjnek neveztük. Gyerekként látszólag kénytelen voltam eljátszani vele ezt, Desmo határozottan ki nem állhatta az ilyen játékokat, mert a szíve mélyén, tudhatta, hogy nekem ez nem játék. Komolyan el tudom képzelni a lánytestvérét a feleségemként és amikor megdorgálom Lia Gina – vagy milyen névre is keresztelt – babáját. Valóban elhiszem, hogy az a baba a lányunk, akit meg kell nevelni és a Teddy maci a fiúnk, aki folyton piszkálja a lányunkat mert azt gondolja az ő sütije finomabb.
Már nem emlékszem olyan tisztán a történtekre, régen volt, de abban biztos vagyok, hogy apám szavait használtam a plüssmackó ellen ha rossz volt. Most már tisztában vagyok azzal, hogy nem  mindig az otthon látott példa a helyes. A helyes az amit mi annak gondolunk. Aszerint próbálunk meg élni és nincs szükségünk mások befolyására.
Visszatérve Desmo bátyóra, kétlem, hogy ne sejtett volna meg ezekből a szereplésekből bármi valódit. Hiszen egy külső szemlélő is megmondhatta volna lerí rólunk, hogy tipikus gyerekkori szerelem lehet a háttérben. Ha éppen nem gondolta mindenki annak, ha nem is kötötték az orrunkra lehet, hogy tudták de nem foglalkoztak vele. Miért tették volna? Hiszen csak gyerekek voltunk, akikről biztos azt hihették, hogy egy idő után elnövik ezt az egészet. De nem így lett.
– Én… nem hiszem, hogy alkalmas az idő az emlék felbolygatására. De annyit tudhatsz, hogy olyasvalamihez is van köze, amit Desmo és én szeretünk. Szerintem mai napig azt hiszi, hogy el akarom venni tőle. – direkt használtam a „valami” nem pedig „valaki” szót. Hiszen akkor könnyedén rájöhetne, hogy róla van szó. Így csak sanda sejtése lehet, de abba biztos nem akar belegondolni, szóval ki tudja. Csak az számít, hogy a testvére vigyáz rá. Azt gondolja olyan vagyok, mint az apám, hogy a feleségem másodlagos lenne az életemben, elhanyagolnám, megcsalnám és magányossá tenném, amiért nem vagyok vele. Aki egy idő után beletörődne abba, hogy a férje csak papíron az övé, de alig van mellette, mert nagyra tartja a munkáját. Abba szerelmes nem pedig a feleségébe. Ennél fogva direkt marad bent tovább, ha arra kerülne sor. Hogy a politikusok valóban olyan hazugok, mint amilyeneknek a tévéképernyőn látjuk őket, esetleg egy sorozat mutatja be miféle álszentség lakozik meg a szívük legeslegmélyén. De nem mindenki olyan. Csak az a baj, hogy ezt sokan nem tudják és szívesebben alkotnak véleményt ismeretlenül.
– Várj csak… Te… Hogy fogadta? Hogy fogadta a hírt, hogy jóban vagyunk és akár segíthetek neked? – kíváncsiskodtam.
Hiszen valóban érdekelt, vajon nem próbálta-e meg lebeszélni rólam? Nem kezdett el féltékenykedni, amiért a történelem újra megtörténni látszott? Hogy nem csak gyerekkorunkban, de most felnőttkorunkra is köszönjük szépen jól megvagyunk egymás társaságában? Gondolhatja azt, hogy esetleg a régi érzések újra felszínre kerülnek és „elveszem” tőle a húgát? Mert eszem ágában sincs. Akkor is próbáltam győzködni őt, hogy ne legyen már ennyire gyerekes – ezen felkapta a vizet, hogy miért neveztem őt gyerekesnek – a barátja vagyok, nem az ellensége és hasonlók.
Ahhoz azonban több kell, hogy a testvérét meggyőzem. Azon a napon féltette a testvérét, hogy egyszer csak ráunok és tönkre teszem a lánytestvérét. Hogy csak játszom vele, nem veszem komolyan. Csak úgy, mint a többieket akik furcsa mód hamarabb bevallották az érzéseiket, mire én elmondhattam volna nekik, hogy csak barátok lehetünk és semmi többek. Mindig is túl közel engedtem magamhoz az embereket, egy aprócska jó cselekedetből, odafigyelésből azt gondolhatták, hogy úgy is elkezdtem érdeklődni irántunk. Pedig nem. Csak udvarias voltam. Mint azután mindig.
– Az én kicsi feleségemért mindent. – lehet, hogy ez most egy kicsit furcsán hangozhatott, de akaratom ellenére is egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Amúgy is igyekeztem úgy intézni, hogy azt gondolja nem gondolom komolyan a feleségem részt. Pedig… Na jó hagyjuk.
Amíg ő telefonált addig én összeszedtem a tiszta ruháimat és egyenesen a mosdóba iszkoltam. Nem akartam, hogy azt higgye hallgatózok ezért talán saját magam megnyugtatására és az ő lelkének megnyugtatása érdekében, miszerint nem hallgatom ki a beszélgetését énekelni kezdtem. Elég hallhatóan. A refrénjét valamiért mindig hangosabban és nagyobb beleéléssel mint kellett volna. Normál esetben biztosan nem érdekelne, hogy más mit gondol éppen. Legtöbbször ugyanis egyedül vagyok. Nem foglalkozom azzal, hogy ki hallhat meg éneklés közben. Mert ha le akarom nyugtatni magam és sokkal biztosabb vagyok abban, hogy nincs közönségem, akkor nem félek úgy tenni, mintha tehetséges és felfedezett szóló énekes lennék. Ez van mosogatás, rendrakás közben is. Amikor kénytelen vagyok odafigyelni a tisztaságra.
Vigyél vissza ahhoz az éjszakához amikor találkoztunk. Szólt a dal szövege és valóban annyira a magaménak éreztem, hogy ez akár szólhat arról ahogy éreztem és érzek is. De nem szándékoztam órákra magára hagyni Lia-t ezért amint lezuhanyoztam. Megtörölköztem és felöltöztem, már mentem is ki, vissza hozzá. Tudom, hogy meg kellett volna szárítanom egy kicsit a hajam, de semmi kedvem nem volt. Tényleg. Most csak az érdekelt, hogy újra Lia mellett lehessek.
– Azt hiszem legközelebbre hagyjuk a városnézegetést. De szeretnéd ha készítenék valamit? Éhes vagy?

Spoiler:
 

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

See you again?


politikus
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
22

reagok :
15

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Szomb. Okt. 20, 2018 11:22 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Csak rá koncentráltam. Nem akartam tudomást venni arról, ami körülötte történt, és nem akartam arról sem, amit tettem. Egyszerűen sokkal jobb volt kizárni az elmémből, elrejteni egy mélyen eldugott zugába, mint megbirkózni az igazsággal. Hogy ez a borzalom holnap is itt lesz majd és aztán is. Vagy a másik sem volt éppen a legjobb választás. Hogyan kellett volna elmagyaráznom neki majd legközelebb, ha nem tudom megfogni a kezét, vagy nem tudom megölelni? Szörnyű ember voltam, olyan tévhitbe kergettem, amiről még én se tudtam, hogy az menni fog csak azért, mert hirtelen felindulásból elkapott a hév.
Másrészről viszont még mindig aggódtam érte pedig itt állt mellettem. És tudtam, hogy belehalnék az elvesztésébe. Nem akartam volna elfogadni, és akkor a bátyám igazán aggódhatott volna, hogy milyen ostoba húga van. Szóval nem engedtem el egészen addig, amíg megtehettem, hogy fogom a kezét. Ezt pedig egy rendőr sem vehette el tőlem. Ezt a világ leggonoszabb embere sem vehette el tőlem. Egy pillanatra mégis összetört bennem a felismerés valamit, ami megrémített. Felnéztem rá és hagytam kicsúszni a számon a kérdést. Gondolkodás nélkül.
- Most? Most akarsz rájönni?
Persze, tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen sokkos állapotban volt. Nem, biztos nem volt annyira súlyos a dolog. Tudtam, hogy most úgyse tudna utána menni, és nem csak az állapota miatt. Nem hagytam volna neki. Bármit megtettem volna azért, hogy most hazakerüljön és nyugalomba legyen. Még nagyon sok feladat várt rá, ami előtt tudni akartam, hogy rendben van. Csak két napot voltam még itt, maximum hármat, mert vissza kellett mennem, de ha kellett, akkor megjártam volna repülővel az utat, és visszajövök. Ruhát tudtam volna venni, csak jól legyen. Kettőnk közül elég volt az, hogy én vagyok idegroncs, nem tudtam volna úgy támogatni, ahogy megérdemelte, és ahogy ő támogatott engem. Ahogy lépésről-lépésre közeledett felém. Mert biztos voltam benne, hogy a mai ölelés neki volt köszönhető leginkább. A türelmének, a kitartásának.
Végül persze nem úszhattuk meg a rendőrt sem. Még a közös pont ellenére sem, ami igazából fura volt számomra, de elfogadtam. Voltak emberek, akik képesek voltak a hála kimutatására még évekkel később is. De leginkább az ragadta meg a figyelmem, hogy mennyire természetesen hangzott az, hogy Rollo és én házasok vagyunk. Egyszerűen olyan volt, mintha megint gyerekek lettünk volna és papás-mamást játszottunk volna titokban, mert Des nem szerette. Nem értettem mi a baja volt vele, ami azóta megváltozott. Gyerek fejjel teljesen mást láttam a helyzetben, mint ő, és nem hiszem, hogy a valódi jelentése volt neki sem az, ami zavarta.
Éreztem, hogy fülig vörösödöm mégis, mikor ő mondta ki, hogy a felesége vagyok. Még fiatal voltam ahhoz, hogy házas legyek, én legalábbis így képzeltem, aztán persze voltak velem egykorúak, akik nagyon is férjként vagy feleségként kezdtek el járni az egyetemre. A történtek után viszont én már azt is nehezen képzeltem el, hogy valaha közel kerülhetek annyira valakihez, hogy a férjemnek nevezhessem. Legalábbis Rollo felbukkanásáig így gondoltam.
Csak arra figyeltem fel, hogy a rendőr elment tőlünk, és ismét kettesben maradtunk. Az egész olyan volt, mintha mi egy burokban lennénk. Tudtam, hogy az épület felől még bőven érkeztek a jajveszékelések, a sírások, a kiabálások. Azt hiszem, nekem ez volt a szerencsém, hogy talán el sem jutott igazán a tudatomig, hogy mi volt a hátam mögött annyira a barátomra koncentráltam.
Végül csak sikerült elindulni, és igyekeztem elterelni a gondolatait, így talán nem is a legjobb témával, de belekezdtem. Des ennyit megért. Hiszen ismertem, megváltozott. Nem tudtam mennyire, de megváltozott. Azt sem tudtam, hogy mi történt közöttük. Csak annyit tudtam mindig is, hogy apa halála után nem sokkal megtiltotta, hogy még csak rá is gondoljak. De soha nem mondta el miért, én pedig akkor bár nagyon rosszul esett és borzalmasan hiányzott, sokszor nyavajogtam a nagyiéknak és anyának is miatta, de nem hoztam szóba a bátyám előtt. De nem akartam kettejük között őrlődni.
Közben persze megint megcsörrent a telefonom, de továbbra sem törődtem vele. Des volt az, de haza akartam én is jutni Rollóhoz, el innen minél messzebb. Tudtam, éreztem, hogy ezzel nem teszek jót a saját ügyemnek, de nem akartam most még vele beszélni. Az megtörte volna a köztünk lévő mostani idilli helyzetet.
- Hidd el nekem, aggódik érted. Lehet, hogy csak miattam, mert meséltem neki, hogy mennyire jóban vagyunk, és hogy talán te leszel az én gyógymódom, de akkor is aggódik érted. Mi történt köztetek? Miért vagy benne ennyire biztos, hogy utál? És hidd el, ahhoz, hogy valakit ennyire utáljon, mint ami köztetek van látszólag, ahhoz nem elég a bátyám makacssága vagy a te foglalkozásod.
Kíváncsi voltam a válaszra. Talán egy évtizedes rejtélyt sikerülne ezzel megfejtenem. A taxiban csak a vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy magával ragadjon a némaság, a taxis szövegelése vagy a rádióból áradó kérdések. Hogy kik és miért tették azt, amit tettek. Elegem volt, nem akartam hallani róla, elég volt ott lenni. A taxist is úgy sikerült elkapni, hogy oda készült a kíváncsisága miatt. Nem engedtem neki, megállítottam. A kezem lassan az övére siklott, de mire megfoghattam volna, addigra megérkeztünk és ki kellett szállni. Miért nem lakott kicsit messzebb?
Hagytam, hogy fizessen. Ez volt most a legkisebb probléma, ami miatt aggódni akartam. Ha arról volt szó, tudtam, hogy lesz majd alkalmam visszafizetni neki valamilyen formában. Mielőtt viszont elindultunk volna a lakásba, még éreztem, hogy nem végzett. Valami volt a tarsolyában.
Bólintottam, hogy tudomásul vettem, amit mond. Bevallom, nagyon meg is könnyebbültem, és sokkal kevésbé aggódtam, mint eddig. De azért továbbra is ott volt velem a félsz. Nem tudtam mennyire viselték meg a történtek. Azért valljuk be, ha a kamionos tovább haladt volna, akkor akár az egész épület összeomolhatott volna. Akkor teljesen mindegy lett volna hol van.
- Rendben, nem aggódok tovább. De ígérje meg te is nekem valamit. – Éreztem, ahogy rezeg a zsebemben a telefon. Nem hagyhattam tovább figyelmen kívül. – Amíg elintézek egy telefont, addig lezuhanyzol, jó?
Nem tudom, hogy mindenkinél működik-e, de én napokig naponta többször is zuhanyoztam, és mostanában megint rászoktam. Pontosabban az bírósági ügy lezárása környékén, de mostanra megint kevesebbet használom.
Nem hagytam el, felkísértem a lakásába, és nem hagytam magára egészen addig, amíg be nem zárkózott a fürdőbe. Akkor elővettem a telefonom és tárcsáztam a bátyám számát. Nem tetszett, ahogy beleszólt a telefonba.
- Azt hittem meghaltál. Miért nem vetted fel a telefont?
- Mert nem tudtam. Nem volt olyan a helyzet. De most itt vagyok. Szóval megnyugodhatsz. Nem esett bajom és Rolandnak sem. Szerencsére máshol volt.
- Már késő. Úton vagyok. Addig nem nyugszom, amíg nem látlak.
Nem tudtam, hogy ennek most örüljek vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem akarnak ők ketten találkozni, akkor beszélek egyedül a bátyámmal. Nem akartam hazudni neki, semmilyen módon sem, vagy tőrbe csalni, hogy beszéljék meg a dolgokat. Ennek nem most volt itt az ideje.
- Szólj, ha ideértél.
Beletörödtem a dologba, nem volt más választásom. Leültem a kanapéra kezemben a telefonnal, és vártam, hogy Rollo végezzen a zuhannyal. Kemény estének néztem elébe, mert pont az ellenkezőjét készültem bejelenteni, mint ami a célom volt a megnyugtatással.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Pént. Okt. 19, 2018 9:03 pm

Lia & Rollo



Egészen ezidáig csak katasztrófa filmekben láttam ilyesmit. Akkor nem tűnt az egész csak elszörnyülködtető példának, amit el akartam kerülni. De rá néhány percre már más foglalkoztatott, nem az amit a filmben láttam, mert lejárt túl voltam rajta és vége. A mostani azonban nem egy jól megszerkesztett mozgóképkocka volt, hanem a valóság ami körbe vett, ami velem is megtörténhetett volna, ha idelent maradok. Meg is halhattam volna. Talán. De az is biztos, hogy nem. Elvégre csak elhelyezkedés kérdése lett volna az egész. Tény, hogy csak tiszta fejjel kezd felháborítani ez az egész. Hogy az a kamionos akárki csak úgy rátör mások életére. Persze, hogy nem tetszik. Miért tetszene? Gyűlölöm az értelmetlen vérrontást. Na jó igazából mindenféle vérrontást gyűlölök. Azonban nem vagyok ájulós típus. Nem készülök ki a vérlátványától, annyira. Erős a gyomrom. Tudom, hogy képes vagyok arra ezt kibírjam. Ki kell bírnom.
Nem tudom mi lesz holnap vagy holnapután. De az bizonyos, hogy az épületet újjá építik. Talán szebb lesz, mint volt. Nyoma sem lesz annak ami ma történt. Csak évek múltán a tizedik és huszadik meg így tovább évfordulójáról fognak megemlékezni. Hogy mi történt. Hányan haltak meg, kik voltak a túlélők. Kiket tett ez gyöngévé vagy erőssé. Nem akarok gyönge lenni. Nem lehetek az.
Mindaz amire most vágyom az az, hogy elmehessek innen. Mert eleget láttam. Úgy érzem eleget láttam ahhoz, hogy tudjam a világ a mi kezünkben van. Nekünk kell irányítanunk ahhoz, hogy ezek a dolgok ne történjenek meg. Még egyszer. Persze mindig mindenki ezt mondja, a baj azonban megtörténik ha akarjuk ha nem. Ezt nem mi irányítjuk. Látszólag. A döntéseink azonban mintha mindent meghatározna és mindenre hatással lenne. Mindaz amit mondunk vagy teszünk idővel visszacsap ránk ilyen olyan formában. Ezért nem merek meggondolatlanul bármit mondani vagy tenni. Kivéve ha iszom. Az meg nagyon ritka alkalom. Tényleg, nagyon de nagyon ritka alkalom. Szükségem van az autómra, a jogosítványomra, a józan eszemre és a „tiszta” hírnevemre, hogy vezethessek. Hogy nyugodtan vezethessek.
Nem azt mondom, hogy most nem tudnám ugyanolyan nyugodtan elvezetni az autóm, mint előtte. De időre volt szükségem, hogy egy kicsit összeszedjem az egészet. Hogy rájöjjek mi lehet ennek a háta mögött. Hogy mi vezérelhette azokat akik ezt kiagyalták. Miért? Komolyan, miért? Bárcsak mások fejébe láthatnék! Csak egy egész pillanatra, amikor ilyen elvetemült ötletük támad. Amikor le akarják igázni embertársaikat és az életükre törnek. Persze, csak azért, hogy megakadályozhassam őket, nem azért mert elmenekülnék előlük. Nem menekülnék el előlük. Miért tenném? Ha életeket menthetem meg…
Ja persze, ilyen nincs. Mert ez a valóság. A kő kemény valóság. Villámként csapott belém a közelsége. Az ölelése. Az az ölelés, amit eddig nem érezhettem újra és ez mindennél jobban hiányzott. Komolyan. Nem csoda, hogy komolyan meglepett és belemászott ez is a tudatomba. Fényként, ami elűzi a körülöttünk lévő sötétséget. Még akkor is figyeltem őt, amikor már nem ölelt, hanem csak fogta a kezem. Az is éppen elég volt. Mert erre volt szükségem. Kutya bajom sem volt, de tudtam, hogy rá van szükségem ahhoz, hogy ez tényleg így maradjon. Lelkileg is.
– Rá kell jönnöm kinek a műve ez és miért pont most következett be. - lehetőleg otthon, tehettem volna hozzá. De úgy volt, hogy megyünk haza. Már valóban szívem lelkem arra állt készen, hogy mehessünk végre, csak ez ugye sosem ilyen egyszerű.
A rendőr felénk közelített. Csak a kötelességét próbálja tenni. Elhiszem. Most mégsem hiszem, hogy bármi hasznossal tudnék szolgálni neki. Sokat nem láttam, csak azután, hogy bekövetkezett a baj és az éppen elég volt. Rávilágított arra, hogy az emberek mennyire önimádók. De ki tenne ilyen helyzetben máshogyan?
– Jó de… – megannyi kifogás, megannyi minden hagyta volna el a szám, ha nem látom meg előttünk, közvetlen előttem a rendőrt. Nincs iszonyom tőlük. Most ebben a percben azonban kétlem, hogy akármit is mondani akartam volna neki. Ezért csak annak voltam szemtanúja amit lefolytattak Lia-val. Arra gondoltam, hogy a téma elterelés esetleg elfeledteti a rendőrrel azt, hogy mi történt itt. Hogy miért is jött valójában ide hozzánk.
Mondjam azt, hogy elég simán ment a dolog? Dehogy ment simán. Amikor Lia a „feleségem” megszorította a kezem tudatosult bennem, hogy a lábamra kell állnom, újra és újra. Ezért is vettem erőt magamon és mély levegőt vettem, majd kifújtam.
– Ha bármi fontos lenne amit megoszthatnék önnel, higgye el elmondanám. De most az egyetlen amire vágyom az a feleségem közelsége.
Hogy megrezzentem volna akár csak egy pillanat erejéig is, amikor a férjem és a feleségem szót halottam vagy mondtam? Nem. Mintha természetes lenne. Mintha valóban tényleg házasok lennénk. Friss házasok. Az megmagyarázná miért is van a „régi” neve a névjegykártyán még. Na jó, elkalandoztam. Felesleges magyarázatokat keresek, ha esetleg feltenné ez a csodarendőr itt előttünk. Nem akarok válaszokat adni. Nem akarok tényleg tovább itt időzni.
Elhagytuk a helyszínt. Valahogy. Már nem figyeltem merre megyünk. Csak az számított, hogy haza mehessünk. Még mindig nem szívesen hagyom hátra a kocsimat. De most nem akarok ellenkezni. Kíváncsian vonom fel a szemöldökömet amikor azt mondta, hogy nem válaszolt egy felvetésemre.
– Milyen felvetésemre? – persze, hogy szót is adtam a kíváncsiságomnak. Mert tudni akartam miről van szó. De válaszolt is.
Leesett az állam. Persze csak képletesen. A helyzet az, hogy azt sem tudom mit higgyek. Tudom, hogy Desmo makacs. Nagyon makacs. Már gyerekként is az volt, látszott rajta mennyire megharagszik, ha nem az van amit ő szeretne. Ezért ha lehetett mindig engedtem neki. Ráhagytam a dolgokat. Majd megbékél alapon. De most. Most nem tudtam hová tehetném az egészet.
Hittem abban, hogy Desmo és köztem olyan beteljesületlen szerelem van, amit nem lehet megmagyarázni. Ami túlszárnyalja az egyszerű barátságot. Örök. Nem mocskolja be semmi sem. Nem szakíthatja el senki sem. Csak mi magunk. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Talán annak is tekintettük egymást. Egy darabig. De ami a legfontosabb az az, hogy ezt az egészet túlszárnyalta a valódi szerelmem. Amit nem Desmo iránt éreztem, hanem Lia után. Ami sokkal valóságosabb volt, sokkal erősebb. Erősebb minden barátian testvéri érzésnél. Ez az amit sosem fogok tudni befolyásolni vagy olyan mélyre elnyomni magamban, hogy sose bukkanjon újra elő.
– Nem tudom Lia. Mi van ha már nem az a Desmo akit én ismerek? Ha azért hív téged, mert… Nem hiszem, hogy miattam aggódna. – pedig simán meglehet. Hiszen az ő helyében… Ha ő lenne az én helyemben, ha vele történne valami hasonló eset, talán mindent félre tennék és rohannék hozzá. Vagy csak simán addig zaklatnám amíg fel nem veszi a telefont és válaszol. Közli a telefonban jól van és nem esett semmi baja. Én is tudni akarnám.
Beültem a taxiba. Meglepődtem egy kicsit ugyan Lia közelségén. De most tényleg erre volt szükségem. Egész idő alatt nem volt elég merszem rá pillantani, mert tudtam, hogyha megteszem akkor úgy néznék rá, mint az emberek az égboltra. Vágyakozva és csodálva, imádattal megtelve. Legalábbis belőlem valami hasonlót hoz ki a puszta éjszakai égbolt. Meg a szerelem. Az ami fojtogatni kezdett. Hogy ebbe most nem képzelhetek bele többet annál, mint ami.
Megérkeztünk hozzám. Kifizettem a taxit, nem akartam, hogy Lia fizessen vagy ilyenek, ezért határozottan könyörgő pillantást vetettem rá, ne most akarjon fizetős kedvében lenni. Amint a taxi elment és mi biztonságban az otthonomnál voltunk Lia-ra néztem.
– Ne akarj elvinni egy kórházba. Nem esett semmi bajom. Valóban. Nem voltam a közelben amikor a baleset történt. Csak valaki összekent miközben azt próbálta elmondani, hogy mi történt ott. Ne aggódj értem. Jó?

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

See you again?


politikus
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
22

reagok :
15

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Szer. Okt. 17, 2018 10:37 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Abban a pillanatban, hogy megpillantottam a véres ingjében nem is foglalkoztatott más, csak az, hogy megtudjam, jól van-e. Láttam raja, hogy megijedt. Nem tudom, hogy én váltottam-e ki belőle ezt az érzést vagy maga az esemény, de azt tudtam, hogy nem tudott volna megakadályozni. Desmond se tudott volna csak a testén keresztül. Ha esetleg lefogott volna vagy odakötöz valahova. De akkor nagyon összevesztünk volna.
Viszont eljött az idő, mikor magamat is megleptem. Gondolkodás nélkül öleltem meg őt, és talán ez volt az a pont, ami olyan jót tett nekem. Több szempontból is. Nem tudtam, hogyan csináltam, csak az volt biztos, hogy az ölelés idejére nem hallottam, éreztem semmi mást csak őt. Igazából egyszerre több érzés lett úrrá rajtam. Egyrészt a megkönnyebbülés, hogy jól van. Másrészt most döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott az ölelése és a közelsége. Harmadrészt, hogy mennyire ijesztő volt a helyzet. Még akkor is, hogy tudtam, bízhatok benne, kényelmetlenül éreztem magam, de túl kellett lépnem rajta. Nem magam miatt, hanem Rollo miatt. Nem akartam megbántani, ha már én voltam az, aki megölelte. Pont ezért a kettősség miatt élveztem ezt a helyzetet.
Már csak abban reménykedtem, hogy ért valamit abból, amit a nyakának mondtam. Nem tudom miért voltam ennyire naiv, de kész voltam elmondani a szemébe is, ha esetleg érdeklődött volna utána.
Megnyugodtam, mikor meghallottam, hogy jól van. Kicsit el is engedtem. Le akartam ellenőrizni, hogy tényleg így volt-e, de a véres részhez nem akartam hozzáérni. Ha nem az övé volt, akkor mi történhetett vele, hogy az odakerült?
Kicsit elengedtem, nem öleltem már, csak hozzáértem, fogtam a kezét, hogy tudja, továbbra is ott voltam mellette. Azt akartam, hogy rám figyeljen, de azt láttam rajta, hogy ő valami teljesen más helyen vagy gondolatok között volt. Féltem, hogy talán sokkal jobban a dolgok hatása alá került, mint elsőre ahogy látszódott. Féltem, hogy ebből baj lehet a későbbiekben, de aztán hamar megkaptam a választ ezekre az aggodalmaimra. Milyen aranyos volt, istenem ott helyben elolvadtam volna leginkább. Rám gondolt. Engem féltett, holott őt érték sokk hatások.
- Megyünk, azonnal elmegyünk innen.
Láttam a közeledő rendőrt. Más is volt a környékünkön, de ez az alak egyenesen felénk jött. Nem tudtam miért, de teljesíteni akartam Rollo kérését és azonnal elvinni erről a helyről. Innen, ahol csak a rémület és a halál volt. Nem tudtam még elképzelni sem, hogy ezek után hogyan lesz majd képes visszajönni ide. De ezen nem is akartam most gondolkodni.
- Ne aggódj, téged biztonságban és épségben látni mindent felülír. Nem ez fog álmatlan éjszakáimon kísérteni.
Igyekeztem elmosolyodni, hiszen pontosan tudta, hogy mire gondoltam. Azt semmilyen katasztrófa nem írhatja felül, hacsak nem velem történt meg. Elengedtem, megpróbáltam odamenni a rendőrhöz, de akkor előhozta a bátyámat. Erre viszont már ténylegesen elmosolyodtam, hiszen olyan információt tudtam, amit ő nem, és aminek hatására talán megváltozott az ő gondolkodása is. De előbb el akartam intézni a rendőrt.
- Maradj itt egy picit, mindjárt jövök…
Ki se tudtam mondani, mire hallottam megállni mögöttünk az érkezőt. Felé fordultam, igyekeztem nem lekiabálni a fejét, hogy mit akar tőlünk, hiszen pontosan tudtam, hogy mit akart. A kérdés már csak annyi volt, hogy mennyi mindent vethetek be, hiszen egy sima közrendőr nem biztos, hogy ismerte a nevemet vagy Rollóét, így ezeket felhasználni se lett volna értelme. Annyit pedig nem szerepeltem nyilvánosan érthető okokból, hogy arc alapján felismerhető legyek.
- Ms. Chevalier… - Felém nyújtotta a kezét, de én nem fogadtam el.
Ennek legnagyobb része az volt, hogy leesett az állam, és elfeledkeztem magamról. Honnan a fenéből ismert ez a férfi? Léptem egyet hátrébb, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle, mert féltem, most először mióta itt vagyok megijedtem valami miatt, ami nem Rolanddal kapcsolatos. Komolyan, még a roncsok és az emberek sem tudtak ennyire megrémíteni.
- Ön valószínűleg nem ismer meg, de én ott voltam azon az összejövetelen, mikor az ön cége, a Rose Blanche felajánlott egy nagyobb összeget a kórháznak, ahol a fiam akkor éppen műtétre várt. Ennek köszönheti, hogy nem kellett tovább szenvednie, mert hamar kiengedték miután javult az állapota.
Ez még évekkel ezelőtt volt. Emlékeztem az eseményre. Desmond nem tudott eljönni, mert egy másik tárgyalásra kellett mennie, így kénytelen voltam beugrani helyette. Ha tudtam volna róla, hogy Roland itt van már akkor megkerestem volna.
- Örülök, hogy tudtunk segíteni. Hogy van a fia?
- Köszönjük jól. Azóta szerencsére semmi baja sincs. De nem ezért vagyok itt. Jól sejtem, hogy önök szemtanúk?
Kérdőn néztem Rollóra. Tudtam, hogy ő nem akart belekeveredni, most legalábbis nem akart, én pedig nem is voltam itt, de ha belementünk volna ebbe a beszélgetésbe, akkor nem tudtunk volna elmenni innen. Ráadásul a telefonom is csörögni kezdett. A kijelzőn elég világosan ott volt Desmond neve, és mivel nem takartam el, akár a rendőr és Roland is láthatta.
- Nézze, megadom a számomat, de nekünk most mennünk kell. Szeretném a férjem bevinni a kórházba, hogy kivizsgálják. Nagy szívességet tenne, ha elengedne most minket. Bármit megtennék cserébe.
Mostanában sokat használtam a bármit szót. Könnyen visszaélhetett vele akárki. Még akkor is, ha egy rendőrből nem néztem ki ezt. Ennek a férfinak mégis valami furcsa dolog csillant a szemében. Nem tetszett, egy kicsit meg is szorítottam a ’férjem’ kezét. Előkerestem egy névjegykártyát a táskámból és felé nyújtottam, hogy lássa, komolyan gondoltam.
Elvette. Megnézte.
- Valóban orvosi segítségre van szüksége? Mert van ott néhány mentő, aki ellátná. Amíg odamegyünk, addig pedig tudna válaszolni a kérdésemre is.
Reménykedtem benne, hogy nem azért kérdezte ezt, mert átlátott rajtam. Bíztam benne, hogy csak az volt az oka, mert kötelességből kénytelen volt megkérdezni. Végül persze elengedett azzal a feltétellel, hogy bemegyünk a lehető legrövidebb idő alatt vallomást tenni hozzá, ő is adott egy névjegykártyát, és igen… legnagyobb bánatomra nem mondta azt, hogy nem kér cserébe semmit, így a bármit elfelejthető lesz. Mindegy, nem ez foglalkoztatott a legjobban. Elindultunk a taxi felé, ami reméltem még ott van, ahol engem kitett. Közben Des már többször is hívott, talán ez volt az egyik oka, amiért meggondolta magát a rendőr.
- Nem válaszoltam egy felvetésedre.
Elengedtem a kezét, már kényelmetlen volt, legyűrt a félelmem, de örültem, hogy eddig bírtam, és ha arra kért volna, akkor újra megfogtam volna a kezét.
- Desmond tud róla, hogy itt vagyok. Arról is, hogy Edinburgh-ben és arról is, hogy idejöttem a székházhoz. Ő hívott, és láttam meg a tévében, hogy mi történt, utána telefonon keresztül nem volt hatalma ahhoz, hogy leállítson. De nem ezért keres ám most. A bátyám ismer, tudja, hogy nem keverem szándékosan bajba magam. Miattad hív. Aggódik érted, szóval hidd el, akármi is van köztetek nem lesz annyira nehéz megbeszélni, mint gondoltad.
Kacsintottam egyet, majd betereltem a taxi hátsó ülésére. Ez nem az volt, amelyikkel én idáig jöttem, de annyi volt csupán a lényeg, hogy elvigyen a célunkhoz. A cél most pedig Rollo lakása volt. Egy kicsit megint hozzá bújtam az út alatt, a fejem a vállának támasztottam, és nem szóltam, amíg oda nem értünk.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Hétf. Okt. 15, 2018 10:27 pm

Lia & Rollo



Nem voltam biztos abban, hogy fel tudom fogni mi történt körülöttem. Hogy ez pont most történik meg. Ma. Gordon Lamb House előtt. Pontban fél ötkor vagy esetleg hamarabb. Nem figyeltem az időre. Nem gondoltam arra, hogy mi történik ezután. Hogy ez az egész még ijesztőbb és ijesztőbb lesz. Pedig lehet. Már csak az üvegszilánkok, a vér és a sérült emberek miatt. Ilyet az ember csak filmeken lát, azokon azonban kaszkadőrök helyettesítik a színészeket, nem sérülnek meg. Plusz művér helyettesíti az igazit. A sérülések meg csupa smink. Ez valódi volt. Ahogy az emberek arcára kiült érzések is. A félelmük. Az a bizonyos közeli vég érzete, amikor nem tudod, hogy meghalsz vagy életben maradsz. Amikor egy hajszálon múlik az életed. Abban a pillanatban kezdesz rájönni, hogy igenis szerencsés vagy. Hogy az életednek van értelme és értékes, nem most van vége. De ez motiválólag történt meg veled. Mert jobbnak kell lenned. Javítanod kell a hibáidon. Fel kell nyitnod a szemed.
Valami ilyesmit láttam a többiek szemén. Azokén akik a saját szemükkel látták és átélték ezt. Csak figyeltem őket, odakint is. Féltek. Lassacskán én is elkezdtem volna félni. Komolyan. Ám akkor abban a pillanatban amikor az ellenkező irányba figyeltem a káosz helyett, ami most már a hátam mögött volt, megpillantottam őt. Nem akartam, hogy itt legyen. Ha baja esne, azért biztosan a testvérével számolnék. Még dühösebb lenne rám. Nem tudnám megbékíteni sehogy sem. Féltem őt. Ezért kértem, hogy ne jöjjön ide. Mert nem akartam, hogy mindezt lássa. Legszívesebben megkíméltem volna ettől az egésztől. Elég az ő problémája. Elindultam felé. Nem tudom mit hittem. Aggódott. Ezt könnyen le lehetett olvasni az arcáról, mert…
Meglepődtem. Komolyan meglepődtem. Amikor mellém ért, nem állt egyszerűen meg, hanem megölelt. Engem. Megölelt. Olyan hirtelen, hogy alig tudtam mit gondoljak vagy tegyek. Beszélt. A nyakamba, alig értettem néhány szót, de a lényeg átjött. Belemászott a tudatomba. A saját anyám se féltene ennyire. Soha nem is féltett szerintem ennyire. Bár ki tudja. Sose adtam okot arra, hogy így érezzen. De amit Lia érzett most, az teljesen eltért az anyai féltéstől. Más volt. Teljesen más. Talán sokkal erősebb?
Nem tudtam nem visszaölelni őt csak egy kis pillanatra. Annyi idő után először. Tudom, hogy vigyáznom kell, mert nem akarom megsérteni őt. Nem akarom, hogy tőlem is félni kezdjen. Hogy azt higgye mindenki erőszakos. Hogy a világ összes szeglete tele van sötétséggel. Olyan sötétséggel, amit nem lehet eltüntetni egykönnyen, mert fényre van szükség. A lehető legtöbb fényre. Mindenféle formában. Ez a fény, sokak szerint a jóság is lehetne. Az emberek szíve mélyén megbújó jó akarat. Mit tehettem volna? Vagy mit kellett volna mondanom neki? Egyáltalán mondanom kellett volna valamit neki? Igen. Erőt vettem magamon. Félve ugyan, de megérintettem a haját. Emlékszem régen néha direkt bele húztam egy kicsit, hogy észre vegyen. Hogy rám figyeljen. Rám legyen mérges. Ne másra, hanem rám. Ijesztő vagy sem, de szomjaztam a figyelmére. Már akkor. Most nem az volt a célom, hogy felhergeljem, hanem eltereljem a figyelmét. Arról, hogy hozzá értem, hogy ő hozzám ért. Hogy megölelt és én visszaöleltem.
– Lia… Semmi bajom. Nem kell kórházba mennünk. Tényleg. – végigsimítottam a hátán, aztán amint egy kicsit elengedett a szemeibe néztem. Láttam rajta, azt a kétségbeesést és bizonytalanságot, ami mindenkin eluralkodott.
– Nem sérültem meg. – persze az ingen lévő odaszáradt vér másról árulkodott. Mégsem terveztem levenni magamról, hogy lássa tényleg nem történt semmi baleset velem és jól vagyok.
Hátra pillantottam. Tudtam, hogy nem mehetek csak úgy el és gondolom szívesen kihallgatnának, megkérdeznék, hogy mit láttam. De csak azt tudtam volna elmondani, amit kiderítettem. Amit kiszűretem az egészből, mert én teljesen máshol tartózkodtam éppen akkor. Csak az emberek rettegéséről tudnék mesélni, amint az életükért menekülnek.
– Nem akarok itt maradni. Nem tudok itt maradni. Nem akarom, hogy még többet láss. Hogy ez jusson eszedbe mindig. Féltelek Lia. – persze elmondhattam volna azt is, hogy szeretem. Hogy nem csak azért aggódom érte, ami történt, hanem mert nem tudnék tovább élni nélküle. Azonban még szembe kellett néznem a bátyjával és ettől a gondolattól hatalmas torok fojtogató érzés fogott el. Hiszen a bátya utál engem. Mindez meg csak azért mert szerintem nagyon jól sejti, hogy mi a helyzet velem. Hogy régen és minden bizonnyal most is szerelmes vagyok a testvérébe.
– Desmo kicsinál ha megtudja, hogy itt vagy. Egy ilyen veszélyes helyen.

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

See you again?


politikus
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
22

reagok :
15

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Hétf. Okt. 15, 2018 12:43 am

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Éreztem, ahogy a pánik megbénítja a testemet. Miután megláttam a hírekben azokat a képeket már semmi sem tudott érdekelni. Az sem, hogy éppen nem volt rajtam smink, hogy a hajam olyan volt, mint egy szénaboglya, mivel még nem álltam kész arra a találkozóra, amit kettőkor el kellett volna kezdenünk. Nem, mindezek nem számítottak, csak megírtam azt a rövid üzenetet, és mikor nem kaptam rá választ még hosszú percekkel sem aztán, csapot-papot otthagytam. Nem érdekelt, hogy a ruháim, a törölközőm még szanaszét van a lakásban. Nem érdekelt, hogy talán ez nem fog tetszeni neki, és mennyire rossz képet festhet rólam.
Felrántottam az ajtót, és elrohantam az első taxi felé. Az utcán semmi sem látszódott abból, ami a város másik felén történt. Az emberek nem kaptak hírt róla. De az nem is érdekelt, hogy ők kaptak-e. Engem most csak az érdekelt, hogy én tudok róla. Tekintetemmel egy taxit kerestem, de sehol sem találtam. Remek, ilyenkor persze sehol sem volt egy sem.
A telefonom a kezemben volt, folyamatosan azt figyeltem, hogy mikor kapom meg a választ, de továbbra is süket volt. Ellenben Des nagyon is kitartóan keresett. Miután négyszer kinyomtam neki a telefont, ötödikre felvettem.
- Odamegyek!
- Nem, ne gyere. Azzal nem segítenél, és még én sem tudok semmit.
- Nem foglak egyedül otthagyni. Megmondtam, hogy…
- Nem, most én fogok vigyázni rád. Otthon maradsz és amint megtudok valamit, értesítelek. Desmond, még ha felülsz a magángépedre, akkor is órákba telik mire ideérsz. És ne mondd, hogy miattam jönnél, mert mióta tudsz róla, hogy Roland felbukkant, azóta nagyon furcsa vagy. Mintha nem tudnád eldönteni, hogy mit akarsz. Egyszerre haragszol rá, de aggódsz is érte a jelek szerint.
Csend volt a vonal másik felén. Most rajtam volt a sor, hogy megkérdezzem, mi van vele. Azonnal választ is kaptam.
- Igazad van, de azonnal szólj, ha bármire szükséged van.
Megígértem neki. Egyrészt azért, mert ezt akarta hallani, másrészt azért mert tudta, hogy megteszem. Legutóbb is megtettem, nem fogom cserben hagyni most sem, ha szükségem lesz rá. Ezzel legalább már tudtam az utamra koncentrálni, és sikerült is találnom egy taxit. Ahogy beültem, és elmondtam, hogy hova szeretnék menni, már közölte is velem, hogy nem tud majd odavinni a címre csak a közelébe. Nem lepett meg, sejtettem, hogy a taxisok körében gyorsabban fog terjedni a hír, de engem ez sem érdekelt. Megkértem, hogy vigyen minél közelebb, ahogy csak tudott. Közben a telefonom néztem. Még mindig nem volt semmi hír róla. Kezdtem nagyon ideges lenni, és ezt a sofőr is látta rajtam, de nem álltam le beszélgetni vele. Attól nem lett volna jobb nekem.
Végül három utcával odébb tudott megállni, addig le volt zárva minden. Készségesen elmondta, hogy merre kell mennem, majd meg is indultam. Láttam a menekülő embereket, azokat, akik sírtak, sokkosak voltak. A szívem egyre hevesebben vert, féltem attól, amit ott láthatok. Mindentől féltem, a lábaim elnehezedtek, de nem álltam meg. Nem addig, amíg meg nem láttam az épületet. Szörnyű állapotban volt. Mintha a telefonom ekkor kelt volna életre, csipogni kezdett. Csak egy rövid üzenet volt, de már ez is mosolyra fakasztott. Megkönnyebbültem. De legjobban akkor éreztem ezt, mikor a telefonomból felnézve, megláttam Rollót. Lassan, majd egyre gyorsabban indultam meg felé. Láttam, hogy véres az ingje, megsérült. A könnyeim már ekkor eleredtek. Még nem tudtam eldönteni, hogy a megkönnyebbülés miatt vagy mert még mindig aggódtam.
Nem veszíthettem el. Csak ez járt az eszemben. El kell vinnem egy orvoshoz. Szerencsére voltak kapcsolataink, a legjobb ellátást kapná. Nem tudom, hogy felfogott-e abból bármit is, hogy közeledem, de abból biztos, hogy megöleltem.
Igen, megöleltem.
Nem törődtem azzal, ami jön. Hogy talán kényelmetlen lesz, hogy utána mi történik. Semmivel sem törődtem csak azzal, hogy érezzem a karjaim között.
- Bolond, tényleg azt hitted, hogyha ennyi ideig hagysz kétségek között, akkor nyugton maradok? Rollo, nem akarlak elveszteni. Nem akarom, hogy még egyszer eltűnj az életemből.
Nem tudom, hogy értett-e ebből az egészből bármit is, mert a nyakába mondtam, és kicsit hüppögtem is a könnyektől, de nem is ez érdekelt a legjobban. El kellett vinnem egy orvoshoz.
- Elviszlek egy kórházba – elengedtem egy picit, és csak ekkor láttam meg azt, amitől talán óvni akart az üzenetében.
Azt hiszem, lesokkolódtam én is a látványtól. A mentők és a rendőrök valamint a tűzoltók is kinn voltak már. Volt, akin csak a fekete zsákot láttam, másért éppen küzdöttek még, vagy csak szimplán ellátták. A rendőrök pedig a szemtanúkat kérdezték ki éppen. Az egyik felénk tartott. Ledermedtem, el akartam menni onnan, de tudtam, hogy nem lehet. Felnéztem Rolandra, mintha arra vártam volna, most mondja meg mi legyen.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Vas. Okt. 14, 2018 10:33 pm

Lia & Rollo



Kezdtem azt hinni, hogy jobb lett volna ha ma otthon maradok. Akkor kevesebb teher nyomná most a vállam, nem érezném pácban magam, nem lennék csalódott és talán jobb kedvem lenne, mert Lia jégkásáját ihatnám egész álló nap. Mert hiszem, hogy képes lennék rá, csak a vége fele már szégyellném magam, mert így rajongok valami nagyon egyszerű és gyerekes italért. Hiányzik a jelenléte. Nem tudom megmagyarázni miért, de egyszerűen hiányzik, hogy nincs itt mellettem. Hogy nem beszél hozzám, mesél az álmairól, a napi és heti teendőiről, a következő összejövetelről, amit éppen meg kell szerveznie vagy őt hívták meg egyre. Eddig őszintén megvallom teljesen hidegen hagyott az ilyesmi, gyerekként is csak azért jártam el, mert a szüleim elhurcoltak rá és persze Lia-ért meg Desmo-ért. Értük megérte elmenni. Nem unatkoztam. Annyit. Most ennyi idősen és talán Lia-nak hála kezdem megkedvelni azt a sok embert és az ilyen összejöveteleket. Nem puszta megjátszásnak látni mindazt amit tesznek. Hiszen sokan lehetnek olyan önzetlenek és elszántak, mint Lia és valóban tiszta szívből teszik mindezt, nem pedig azért, mert így akarnak bűntudat nélkül lepihenni nap, mint nap.
A baj az, hogy nem szeretem a kétszínű embereket, a párton belül sem tudok sokáig egy légtérbe lenni azokkal akiken látom, hogy ilyenek. A mond egyet és csinál mást dolgokról derül ki az ilyesmi. Most nem tagadom, én is közülük valónak éreztem magam. De ezt most tényleg nem szándékosan okoztam. Valóban legszívesebben siettem volna Lia-hoz vissza. Mert szomjaztam a szavaira és titkon talán a csókjára is, ám ilyesmit még nem merészeltem megosztani vele. Tudom, hogy engem is nehéz elviselnie és örülnöm kell, ha ennyit is megenged nekem.
– Ez csodás… – miután sikerült megtudni, hogy mi a helyzet és egy rakás ellenzéki fanatikus az ajtó előtt tüntetett az éppen aktuális téma – Skócia leválása az Egyesült Királyságtól – ellen. Néhányan nem osztják a skót nemzeti szellem akaratát, nem vágynak „szabadságra”. Így szokták meg, legyen ezután is tehát ez. Mert a párt jelenlegi elnöke újra felvetette egy lehetséges szavazás ötletét, aminek során eldőlhetne, hogy lesz Skócia különálló ország vagy sem. Ez a brexit miatt van. Meg a remények és a pártunk népszerűsége miatt van. Persze, hogy irigykednek a többiek. Azok akik visszahúznák az országot a kereteibe, akik nem örülnének egy teljesen szabad országnak, amit nem irányítanak a hőn imádott angolok.
Lemondtam annak a lehetőségéről, hogy egyhamar kijutok innen, ezért jobb ötlet hiányában úgy döntöttem visszamegyek az emeletre. Amíg ott vagyok elintézhetem a következő érvelést a legközelebbi tárgyalásra. Meg akarom győzni az elnököt, ennyi az egész. Szeretném ha látná, hogy egyre jobb és jobb vagyok, a korom meg ne ijessze már meg őt, hiszen politikusok neveltek. Természetesen más szavakkal, de szeretném ha tudná érek valamit. Sokkal többet mint hinné.
Szépen és lassan a környezetemnek sikerült bebizonyítani, hogy több rejlik bennem, mint gondolnák, mint amit kinéznek belőlem. Szeretek meglepni másokat. Komolyan. Az arcukon lévő furcsálló majd hirtelen elismerő kifejezést. Mindenért megéri. Fejlesztem magam. Nap, mint nap tanul az ember valami újat. Csak oda kell figyelnie a részletekre.
Odafent voltam az egyik irodában, amikor csattant valami. Az egész épület beleremegett. Tényleg. Azt hittem rám szakad a mennyezet, földrengés van, minden ilyen lehetséges természeti katasztrófa ami egy épület „mozgását” okozhatja. De ez más volt. Merőben más. Idegesen nyitottam ki ablakot, noha jó párszor a fedezékbe vonulást és az ablaktól való eltávolodást javasolják én pont az ellenkezőjét tettem.
Felnőtt férfi vagyok, tudom. Gondolkodhatnék. Ám kíváncsi vagyok. Mindig a kíváncsiságom vezérelt, mindig. A legrosszabb helyzetekben is. Tudni akartam mi történt. Kinéztem az ablakon. A látvány magáért beszélt. A földrengést ugyanis nem a természet okozta, hanem egy kamion. Egy irtózatosan nagy kamion. Az emberek odalent őrjöngtek. Törmelék és üvegszilánkok meg az a nagy kamion az épületnek ütközve, ijesztő volt. Főleg, hogy csak a masina hátulját láttam. Távolabb voltam a kijárattól, de innen is jól látható volt baj van, nagy baj van. Az épület másik oldalán. Direkt választottam ezt a helyet. Távol esett a kijárattól és nem hallatszott annyira a tiltakozók hangja sem. Tudom, hogy az épület jól szigetelt, de nyitott ablak mellett mindig jobb szeretek „dolgozni”. A friss levegő jobb. Energiát ad, nem érzem annyira fülledtnek a levegőt.
A mobilom után nyúltam. Lia már keresett és írt is, csak nem figyeltem fel rá. Mert rezgőre állítottam. Egy jó ideje így van, amikor ráuntam, hogy Jane folyton mindenért hív és furcsa dallamú rockzene szólt. Már nem. Most már csak az az ébresztőm.
Nem akartam Lia-ra ijeszteni. Ezért nem hívtam és nem is írtam vissza. Ki akartam deríteni, hogy mi történt odalent az épület bal oldalán. Kivételesen nem a lifthez siettem, hanem a lépcsőkhöz, ahhoz a hosszú és idegesítően kacskaringós lépcsőhöz. Ha most rossz kisgyerek lennék, akkor biztos felültem volna a korlátra és lecsúsztam volna rajta, de nem. Nem vagyok az. Inkább siettem. Szedtem a lábam amennyire csak lehetett. Le a földszintre. Hiszen a baj ott volt. Én meg épp a baj felé tartottam. Már az első két szinten tisztán lehetett hallani, hogy gond van. Nagy gond. Ezek nem a tüntetők voltak kivételesen, pedig simán csak lehettek volna ők is. Oh bár lettek volna csak ők. Épp az utolsó lépcsőfokról léptem le amikor az egyik munkatársam véresen nekem rohan. Nem az ő vér volt. Semmi horzsolás nem volt rajta, csak elég volt az, hogy engem is kétségbeesettségében összekent. Félt. Próbálta elmondani mi történt de csak szavakat értettem mindabból amit előadott.
A jelek szerint, innen jobban látható volt, hogy a kamion szándékosan hajtott ennek az épületnek. Nem feltétlenül az lehetett szerintem a cél, hogy csak úgy neki hajtson ennek az épületnek, hanem az emberek eltüntetése. Mindegy, hogy éppen tüntetnek és zajosak, a cél az volt, hogy megfélemlítsenek mindenkit. Minket is beleértve. Tehát a mészárlás. Ha nem lettek volna itt, ennyien akkor nem történt volna baj. Vagyis talán. Hiszen ha valaminek meg kell történnie az idővel úgy is meg fog történni. Hogyan hívhattam volna fel Lia-t ebben a zajban? Valakit vagy inkább valakiket baleset ért, ehhez semmi kétségem nem fér. Az életben maradottak meg kétségbe voltak esve. Mindenkin eluralkodott a káosz. Mert egyvalamit akart menteni és az az egyvalami az élete volt. A saját élete, nem a másé. A vészkijárat felé tódult meg a tömeg. Nem számított, hogy az illető éppen kin és min tapos át. Csak kijusson innen és szabad legyen. Ez az ijedelem tagadhatatlan, hogy rám is átragadt. Főleg miután egy biztonsági őr arra utasított, hogy mindenkinek el kell hagynia az épületet amilyen gyorsan csak lehet. A vértől összekenődött ingemtől gondolom azt gondolta, hogy én is megsérültem és most csak azért állok egy helyben olyan bizonytalanul bambán, mert vért veszítettem. De aztán valahogy elmutogattam neki, hogy ez nem az enyém. Semmi bajom. Tényleg.
Valahogy kijutottunk. Sok volt a sérült, talán a halott is, hiszen nem akárhányan álltak azon a helyen ahol a kamion volt utólag. Megpróbáltam újra elővenni a mobilomat. Felhívni Lia-t. Szirénáztak az autók, hogy rendőr, tűzoltó vagy mentőautó az jó kérdés. Ennyire nem tudtam megkülönböztetni a szirénájukat. Eddig nagyon nem is érdekelt, hogy milyen a hangjuk. Különböző persze. De ilyen részletekre még gyerekként sem figyeltem fel, nemhogy most felnőtt koromban. Pedig mennyivel jobb lett volna ha így teszek. Végül a hívás helyett az üzenetet választottam, ismételten.
„Maradj otthon! Nem akarom, hogy bajod essen. Kérlek.”

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

See you again?


politikus
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
22

reagok :
15

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Szomb. Okt. 13, 2018 6:48 pm

Roland & Lia
Bizalmamba fogadva


Bármit kérhet tőlem, ezt mondtam, és én igyekeztem teljesíteni. Így mikor meglepett azzal a vacsorával leesett az állam. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Sokkal szerényebb körülményekre számítottam, de az a nap csodálatos volt. Még el sem váltunk, de már azt akartam, hogy újra találkozzunk. Azt gondoltam, hogy egyre jobban tudok támaszkodni rá, de ezt nem mertem bevallani neki. Nem akartam elárulni neki, hogy milyen nagy hatással volt rám, és talán megváltoztatta az életem az a találkozás a színházban.
Pont ezért gondolkodás nélkül fogadtam el a meghívását, és ha már eljöttem Edinburgh-be, akkor gondoltam útba ejtek egy-két dolgot. Főleg szervezeteket, hogy egy kis adományt gyűjtsek, vagy új kapcsolatokat építsek ki a Des legközelebbi remek ötletéig, mikor is meg kell szerveznem egyik pillanatról a másikra egy adományozó estét. Nagyon dühös voltam rá, de egy előnye volt legalább, ez pedig az, hogy pár napot a nagyiéknál tudtunk tölteni Franciaországban, és Rollót is kirángattam a komfortzónájából. Des persze pont akkor nem volt ott, hirtelen más dolga akadt, szóval mérges voltam.
De nagyon elkalandoztam. Még csak tegnap délután érkeztem Rolandhoz, repülővel alig egy óra volt az út, aminek örültem a nyolc-tíz órás autókázással szemben. Nagyon takaros kis lakás tárult elém. Olyan igazi agglegény lakás, de árasztotta a melegséget magából. El is foglaltam az egyik szobáját, majd átbeszélgettük az estét, egészen addig, amíg mind a ketten el nem pilledtünk. Csak annyit beszéltünk meg másnapra, hogy kettőkor találkozunk és elmegyünk valahova.
Végül úgy alakult, hogy én intéztem a saját dolgaimat, ő is a sajátját. Valami nagyon komoly megbeszélésről volt szó, szóval nem akartam zavarni. Szám viszont fülig ért, mikor megkaptam tőle az első üzenetet. Pont egy nagy cég várószobájában ültem, nem is volt időm azonnal válaszolni, de utána bepótoltam. Egy óra körül hagytam el az utolsó helyet, ahova menni akartam. Nagyon elment az idő, és igazából fogalmam se volt, hogy merre kéne mennem, ezért fogtam egy taxit. Mire átevickéltünk a városon már túl késő volt ahhoz, hogy átöltözzek meg le is zuhanyozzak, de azért belevágtam. A telefonomat mindig magamnál tartottam, de már bőven elmúlt kettő, mikor egy újabb üzenetet kaptam. Gyorsan bepötyögtem a válaszom: „Itthon várlak, ne aggódj, azt hiszem, innen nem rabolnak el. Smile” Nem akartam írni neki, hogy ráér még, mert még nem készültem el, így jobb volt. Tudtam, hogy ha úgy alakul, akkor úgyis beavatom.
A melltartómmal bajlódtam éppen, mikor kaptam Destől egy hívást.
- Mi az, végre hazaértél az üzleti utadról?
- Szép köszöntés, egy szia is megtette volna.
- Szia, nem érek rá, nem érsz te rá?
- Rollónál vagy, igaz?
- Igen, miért? Tudom, hogy nem tetszik, mert még nem rendeztétek a dolgokat köztetek, de hidd el….
- Nem erről van szó. Kapcsold be a tévét, ha van neki.
Csak megforgattam a szemeim. Nem értem mit gondolt, hogy barlangba jöttem? Mindegy. Leraktam a telefont, majd felvettem a ruhámat. Ezzel igazából már kész is voltam az öltözködés tekintetében, már csak cipőt és kabátot kellett húznom, amit ráértem akkor, mikor indulnom kellett.
- Miért kell bekapcsolnom? – nyúltam az irányító felé.
A kérdésre nem kaptam választ, nem is kellett. A helyi csatorna, és az országos is attól volt hangos, hogy ezúttal sokkal nagyobb tiltakozás alakult ki Gordon Lamb House előtt, mint szokott. A tömeg még az úttestet is elfoglalta, valamint az épületet is blokád alá vették így se ki, se be. A tiltakozás békés volt, maga az emberek sokasága volt az, ami feltűnt mindenkinek.
- Rollo ott van veled?
- Nincs, még nem tudott eljönni onnan.
Így már legalább tudtam, hogy miért nem. Mármint biztos voltam benne, hogy nem engedik el a kollégái csak úgy, de ez legalább a késésre okot adott. Leültem a tv elé a kanapéra.
- Lia, ott vagy még?
- Persze, miért, hol lennék?
Mire azonban válaszolhatott volna, addigra megváltozott a közvetítés. Hirtelen elsötétült a kép, és gyorsan visszakapcsoltak a stúdióba. Az ablakon hiába néztem ki, semmit sem láttam, és túl messze is voltam a helytől. A következő pillanatban pedig a bemondónő hirtelen elsápadó arcát láttam. Tudtam, történt valami. Szó nélkül kinyomtam a bátyám, majd tárcsáztam Rollo számát, de az süket volt. Fel sem fogtam, hogy felesleges írnom neki, de abban bíztam, hogy látni fogja és majd válaszol. Közben felkaptam a cipőm és a kabátom, és elindultam oda. Közben azért imádkoztam, hogy ne essen semmi baja, mert nem akartam elveszteni. Nem tudtam volna elveszteni. Azt nem bírtam volna ki.


▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva Hétf. Okt. 08, 2018 11:40 am

Lia & Rollo



Imádtam az előadás minden egyes percét. Megérte eljönni rá. De leginkább azért, hogy találkozhattam Lia-val. Jól lehet már nem volt egyikünk sem a régi. Történt velünk egy és más. Ha ott lettünk volna egymásnak talán mindez nem történik meg...vele. Leginkább vele. Én megtanultam, hogy ami nem megy azt nem kell erőltetni. Nem élhetünk egy olyan kapcsolatban ami csak tönkre tesz minket. Lelkileg. Jane iszonyat féltékeny volt, a saját barátnőjére is, mert az egyszer azt mondta neki, hogy milyen jól áll nekem a...valamelyik szín. Nem emlékszem rá. De az biztos, hogy a lány hiába próbálta kimagyarázni magát, nem tudta. Nem értette meg, hogy a barátnője nem szerelmes belém, csak elmondta a véleményét neki. Gondolom úgy hitte, hogy amit ő észrevett azt más is észre vette és szerelemnek titulálta.
– Egy ideje nincs senkim. Volt egy kedves és szeretni való, de egyben nagyon hisztérikus és ideges típus. Az elmúlt időben mindenbe belekötött, azt hitte megcsalom. Látott egy filmet, egy filmet ami kitaláció, de lehet a valóság is. A férfi a túl óra és későn megyek haza kifogások mögé burkolózva megcsalta az egyik munkatársával a nőt. Nekem is tovább kellett bent maradnom mint terveztem, többször is a szavazások miatt. Azt hihette, hogy minden férfi egyforma és nekem pont elég időm van arra, minden egyes percben félre lépjek ha ő nincs mellettem. Nem hitte el, hogy tényleg hűséges vagyok. – magyarázom. Végül is, ki hinné el, hogy létezik a világon olyan, hogy hűség. A családom megtanított már rá, hogy mit jelenthet ez. Hogy milyennek kell lennem. Egy példát adtak rá, hogy miként kell viselkednem. Tényleg. Így megtanultam, hogy ki az aki megérdemli, vele maradhatok.
Úgy éreztem, hogy szüksége van rám. Hogy nem azért hív el magához mert ahogy ő mondta „ringyó” lenne, hanem mert biztonságban akarja érezni magát. Rólam meg tudja, hogy gyerekként sem voltam erőszakoskodó, inkább vele voltam, mint ellene. Csak úgy mint most.

✖️✖️✖️

Egy héttel később találkoztunk csütörtökön, ahogy megbeszéltük érte mentem és vele voltam egész nap. Megannyi dolgot hoztunk fel, főleg azt, hogy jobb lenne többször találkozni, beszélgetni, meghallgatni egymást, csak úgy. Most is „csak úgy” elhívtam a fővárosba. Tudtam nagyon jól, hogy neki tanulnia kell. Az egyetem a legfontosabb most, hiszen utolsó éves, de látni szerettem volna. Látni, hozzá sem érni, de látni. Nem tudtam milyen az ő helyében lenni. Hogy mit érezhet. Ezért megtartottam a tisztes távolságot tőle. Ez tűnt a legjobbnak. Rá megéri várni. Őt azt hiszem ismerem és sokkal inkább megértő, mint a volt barátnőim valaha voltak. Tény, hogy egyiküknek sem beszéltem Lia-ról, hogy gyerekként mennyire szerelmes voltam – és még most is vagyok – belé, mert akkor biztos irigykedve arcon csaptak volna és reménytelen szerelmesnek tartottak volna. Nem hitték volna el, hogy esetleg őket is tudnám szeretni. Legalábbis Jane biztos nem értette volna meg. Ő alapjáraton ilyen kis hisztérika volt. Céltudatos kis hisztérika. Tudta hány gyereket szeretne, minek akarja elnevezni őket, hogy belőlük majd mi fog válni és hasonlók. Megijedtem volna ettől? Nem félek az apaságtól, de azt tudom, hogy a kapcsolatunk, a házasságunk nem lett volna kellemes egyikünk számára sem.
Az apám szerette volna, ha eljegyzem őt, utalt is rá, hogy mennyire szívesen tartaná már a karjaiban az első unokáját, aki biztosan a kedvencévé válna, főleg ha kislány lenne. Mások talán fiú unokákra vágytak, de ő nem. Sosem lett lánygyermeke, ezért arról áradozott, hogy majd a fiainak biztos lesz és elkényeztetheti. Hát ilyen álmai voltak, neki. Anyám a szöges ellentéte volt, ő azt vallotta, hogy a fiúkkal kevesebb a gond, inkább legyen fiú unokája, mert a fiúk nem lesznek terhesek és egyikünknek sem okoznak annyi gondot. Én meg azt vallottam, hogy teljesen mindegy, majd mi lesz a gyerekem neme, a lényeg azon lesz egészséges legyen, a többi nem számít.
Félek a beteg gyerekektől. Akik valami miatt úgy születtek ahogy. Nem a betegségüktől félek, hogy mások mint mi, hanem attól, hogy nem tudok velük megfelelően kommunikálni. Hogy sírni kezdenek a közelemben és nem tudom megnyugtatni őket, mert másak lehetnek a módszerek amivel megnyugtatják őket.
A Gordon Lamb House-ban tartózkodtam. Már rég úton kellett volna lennem. Lia-val azt beszéltük, hogy kettőkor találkozni fogunk, de az már régen elmúlt. Fel akarom hívni őt telefonon, de azt ráébredek, hogy mentegetőzésnek vennék, hogy nem akarok vele találkozni, ezért inkább nem teszek semmit. Helyette csak egy üzenetet írok. „Hamarosan indulok még a párt épületében vagyok. Csak még egy kis türelmet kérek.” Tudja, hogy én vagyok az. Ma is írtam neki nem egyszer és ő válaszolt rá. Most azonban…Kiszállok a liftből és mennék is ki az épületből amikor a biztonságiak visszafordítanak egytől egyig mindenkit. Jól látszik, hogy odakint nagy tömeg van. Táblákkal és a szokásos feliratokkal. Nem tudom mi történhetett odakint, legalábbis egyelőre. Mert szépen és lassan odamegyek az első olyan személyhez aki még nyugodt de tudja mi történhetett.

words:ki számolja?music: the big bang note: remélem tetszik ♥



▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

See you again?


politikus
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
✖️✖️ nem a Loch Ness-i tóban, az biztos


Hozzászólások száma :
22

reagok :
15

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Bizalmamba fogadva Csüt. Okt. 04, 2018 9:19 pm
Edinburgh




626-ban alapították. Skócia fővárosa, és második legnépesebb városa.
A Dél-skót-felföld keleti partján található, a Forth folyó deltatorkolatának déli részén.
Az Óváros és az Újváros is a Világörökség részét képezi.

A képen a St. Giles Katedrális.

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽

Egyszer megint bízni fogok.
lord
avatar
Korom :
23

Tartózkodási hely :
Waterford

keresett :
Bátyus
Lachie

Hozzászólások száma :
52

reagok :
36

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Bizalmamba fogadva
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia-
Ugrás: