welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad, Ronja Butler

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Elijah & Khaine ~ Among two Storms
TémanyitásTárgy: Re: Elijah & Khaine ~ Among two Storms Vas. Okt. 21, 2018 12:07 pm
Elijah & Khaine
"Sötétség nélkül nincsenek álmok."

Szeretem tanulmányozni az embereket. Mindig is érdekesek voltak a számomra azok a világ dolgaira adott kicsiny vonások, melyeket szinte lehetetlen elrejteni. Ezáltal próbálom megragadni a pillanatot, hogy ezeket a kicsiny rezdüléseket elraktározom magamban, s az adott személyt önmagamban építem fel. Minden arcban van valami különleges, ám egyesek mégis kiemelkednek a többi közül, ennek okára azonban még nem találtam meg a választ. Belső érzések és sugallatok ezek, melyekre szeretek hallgatni. Elijah esetén is elég volt egy apró pillantás, hogy beleégjen tudatomnak a mélyére, hogy átszivárogjon a lentebbi vidékekre, s valami egészen mássá alakuljon át itt bennem...
- Részemről a szerencse. - mosolygok felé lágyan, miközben keze halkan csusszan ki az enyémből. A bús morajlás közben ad egy különleges varázst a vidéknek, különösen a mögöttünk levő angyalszoborral karöltve. Mintha hirtelen valami misztikus aura ölelné körbe a kastélyt. Mindig is kedveltem az ilyen titokzatos köntösbe bújt tájakat, hiszen ezeken jobban el tudom magamban mélyíteni a művészetet. Ami ugyanakkor nem minden esetben jó...
- Sebaj, legalább lesz időnk felfedezni a kastélyt. Én magam igazán ritkán járok ilyen helyeken, odahaza egyrészt más stílusúak az épületek, másrészt pedig az eső, a köd, s ez a borús idő sem túl gyakori. Pedig nem is gondolná az ember, hogy az időjárás milyen nagy befolyással van nem csak a hangulatra, hanem az alkotás vágyra is. Részemről ugyanez értendő a napszakokra is. Az éj leple alatt mindig jobban ment, vagy éppen mikor az alkonypír festi be az eget, vagy beköszönt a pirkadat. Valószínűleg ezekért nem tudom annyira megragadni a jelent... - vigyorodok el szélesen. Elijah kellemes mosolya rám is jó hatással van, hiszen mögötte mintha mást is felfedeznék. Egyelőre még nem tudom, hogy pontosan mit; fájdalom, bánat, szomorúság, félelem, még nem igazán körvonalazódott ez az édes kontraszt. Ám érzem, ezt a művészlelket meg kell fejtenem... Nem is tudom, hogy volt-e dolgom egy hasonló lelkűvel. Pedig még én magam is azt gondolnám először önmagamról, hogy a művészlelkeket sokkal érdekesebbnek tartom. Ám ez nincs így. Sosem tudtam meglátni a logikát abban, kit miért kezdek különlegesnek tartani. Nem, külső, jellem, háttér, ez mind-mind elenyésző számomra. Valami mást keresek, s most úgy érzem, hogy ez a valami nagyon is közel van hozzám.
- Még gyermekként én is sokat próbálkoztam vele. Sikerült is úgy ahogy, sok dicséretet kaptam, de valahogy nem éreztem magaménak. Sőt, bizonyos helyzetekben kifejezetten rosszul esett, mikor egy-egy előadásra olyat kellett készíteni, amit kényszerből csináltam. Viszont amikor rád néztem... - biccentem oldalra a fejem. Ajkaimra újra kiül a mosoly, miközben Elijah arcát fürkészem.
- Szinte éreztem, milyen tökéletesen illik hozzád egy naplemente, egy vörös rózsa, vagy éppen egy különleges szobor, mint ez is mögöttünk. - felelek őszintén, mikor is újabb esőcsepp omlik szét a kezemen, Ideje hát indulni! A köszöntés után az épületbe lépve megfog az kellemes, enyhén dohos szag, melyet az ilyen régi helyek mindig magukban hordoznak.
- Ó, igen, hát persze! Az UAL... Egyik előadásod végén ott voltam pár percre valamelyik tanár társaddal, épp az egyik művedet említette meg futólagosan. - villan be hirtelen újra az arca, és az a különleges aura, mely már akkor körbelengte Őt. Mily' kicsi a világ!
- Nem nehéz a többi emberrel foglalkozni? Úgy értem, a matematikát, vagy a történelmet könnyen át lehet adni. Ám amit Te birtokolsz, az bizony nincs meg ott mindenkiben. Mindig csodáltam a tanárok türelmét és kitartását. - pillantok felé sejtelmes mosollyal, mielőtt a recepcióshoz érek. Mennyire különbözünk... És ez nagyon tetszik.
- Nos igen, Angliára nem épp az én bőrszínem a jellemző. - simítok végig színpadiasan államon, majd elveszem a szobakulcsot. Tizenhatos. Nem is igazán a sajátom érdekel, sokkal inkább Elijah kulcsa, ám úgy látom, hogy az érzés kölcsönös.
- Reméltem, hogy a közelben leszel. Hajlamos lennék elveszni a hosszú folyosókon, míg megtalálhatlak. - mondom őszintén kivillantva fehér fogsorom, majd beletúrok hajamba, s megindulok utána a lépcsők felé. Akadnak ismerős arcok, pár csodálkozó tekintetet is begyűjthetek, hiszen nem igazán az én stílusom az ilyesfajta összejövetel. Most azonban mégsem bánom, hogy megléptem ezt, jót fog tenni a kikapcsolás. Vagy éppen most fogok csak bekapcsolni igazán? Ki tudja...
- Egyiptomból származom. Nem igazán érzek rá az angol nyelvre, képtelen vagyok kiölni a beszédemből a gyökereim. Néha nehéz kifejeznem magam még így is, hogy folyékonyan beszélem. Az a bizonyos "h" betű sokszor még ott is ott van, ahol nem kéne, hogy legyen. - mosolygom az utolsó lépcsőfok előtt, s egy pillanatra megállok. Megint megérint az a bizonyos régi illat, mely bejárja az egész helyet. Közben végigpillantok az ajtókon levő számokon, s követem a sajátom felé vezető irányt.
- Na és te honnan tévedtél ide? Téged is lekorlátozott az a kis tér, ahonnan származol? - kérdem tőle, mikor megérkezünk a szobánkhoz. Mert hogy engem igen, ez biztos. Hiába szerettem Egyiptomot, hiába vágyom vissza Kairó kicsiny részébe, ahonnan származom, mégis muszáj volt magam mögött hagyni. Az emberek már egy idő után unalmassá váltak számomra, hiszen mindenkit ismertem, sőt, akit nem, még arra is így tekintettem. Be kellett szívnom az újdonság varázsát, s új arcokat kellett keresnem, melyeket magamba építhetek. Egy olyan lelket, mint az enyém, nem szabad bezárva tartani. Vagy pont, hogy nem kellett volna kiereszteni? Saleema is sokszor ezt suttogja nekem egy-egy nyughatatlan éjszakán. Néha azt kívánom, bárcsak eltűnne... Ám tudom, hogy úgysem fog távozni addig, míg élek. Ő volt a művészetem első áldozata, ő nyitotta ki a kalitka ajtaját, én pedig elfogadtam, hogy a halála pillanatától kísértenie kell. Tudom, hogy sosem fog békére lelni a lelke, amíg én itt vagyok. Ahogy a többieké sem...
Az ajtókhoz érve én a sajátom elé lehelyezem a bőröndöt, ám még nem nyitok be. Közelebb lépek Elijahhoz, úgy pillantok felé sejtelmesen.
- Nincs kedved meginni valamit később a vacsora előtt, vagy után? Biztosan akad itt egy bár, vagy egy szekrény, amit kifoszthatunk. - mosolygok szélesen felvont szemöldökkel, s ezzel az ajánlattal ténylegesen ki is zártam a többi embert. Nem különösebben foglalkoztatnak, hiszen tudom, hogy Elijahhoz hasonló személyek olyan ritkák, mint a fehér holló. Miért pazarolnám hát az időm másra?
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
22

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Elijah & Khaine ~ Among two Storms Hétf. Okt. 15, 2018 12:18 pm
Khaine&Elijah
The painting has a life of its own.

Csak egy pár percig figyelem a férfit, aki mint valami mesebeli tünemény áll a szökőkút mellett. Érdekes csontos vonásai, sötét bőre és hosszú éjfekete haja olyasmi amit nagyon ritkán látni a ködös Albionban. Igaz mióta Londonba költöztem láttam már érdekes figurákat, különböző kultúrákat, másokat mint én, olyanokat mint skóciában az eldugott kis falumban soha.. ő valahogy mégis más volt mint bármelyikük. Olyan kisugárzása volt... Olyan stílusa... Mintha egy könyből lépett volna ki.
Alig tudtam levenni róla a szemem.
De mégis ahogy a furcsa, borostyánszín szempár rámpillantott, ijedten kaptam barna szemeim a föld felé, és elbújtam az arcom elé hulló hajam mögé. Mintha csak a pillantása is felért volna egy áramütéssel.
Valahogy úgy éreztem ha most még egyszer felpillantanék már nem állna ott. Csak egy tünemény volt ami egy pillanatra megzavarta a figyelmem.
Nem hallottam lépteket, csak a távolban morajló vihart, a halk madárcsicsergést és a szél halk suhogását. Mintha csak én lettem volna a világon és a halvány fekete vonalak a papíromon, amikből egyre jobban kirajzolódott az angyal és a szokőkút alakja.
Mielőtt azonban újra belemerülhettem volna a rajzba egy barna bőrű, nagy férfias kéz jelent meg a papír és a tekintetem között és szinte gyengéd anyai mozdulattal tűrte hátra a hajam mrie felpillantottam. A látomásnak hitt férfi állt előttem. Így közelről már láthattam az ékszereit, az arcának apró vonásait, a szeme sásrás színét. Milyen színe lehet ha rásüt a nap..? Mint a folyékony arany...
Rám köszön, mire bolond módon kicsit megrezzenek. Mostmár biztosan nem látomás. Olyan bolond vagyok.
- Üdv..! - mosolygok rá finoman. A hangja olyan amitől az embernek finoman végiglibabőrzik a háta. Rekedtes, mély, férfias. Sosem láttam még ilyesvalakit mint ő.
Lehuppan mellém a hűvös kőre mielőtt figyelmeztethetném hogy milyen hideg, ragadozószerű tekintete a tájat fürkészi. Nem néz megint rám, hosszú másodpercekig, aztán mégiscsak újra megtalál a tekintete.
A kezét nyújtja felém és bemutatkozik. Most tűnik fel csak az akcentusa, ami ezzel a hangszínnel csak még kíváncsibbá tesz. Ő is művész lehet. Ismerős az arca... Talán láttam már. Vagy olvastam róla..?
Egy ilyen arcot nem felejtenék el mondjuk. Pláne egy ilyen nevet.
- Elijah Drayton. Nagyon örülök Khaine! - rázom meg a kezét finoman. Vékony, szinte feminim ujjait eltűnnek a markában. Annyival sápadtabb vagyok mint ő. A kézfogása lágy, egyáltalán nem olyan amire egy ilyen férfitól számítanék. Az én beszédemben is finoman érezhető még a skót akcentus. Egyre leharapom a szavak végét, bár közel sem olyan erősen mint Khaine beszédében. Próbálok rájönni honnan ilyen ismerős ez a fajta akcentus de nem jövök rá. Pedig hallottam már valahol.
- Igen... Londonban már esett mikor elindultam - néztem végig én is az egyre sötétedő égen. NÉhol egy egy villám szelte ketté a sötétséget.
- Reméltem hogy estig megússzuk a vihart, de úgy fest tévedtem - motyogom inkább magamnak mint a férfinek aztán egy pár másodpercnyi csönd után visszafordulok a rajzomhoz. Nemsokára kész... Csak egy gyors skicc mégis büszke vagyok rá. Azt hiszem sikerült elkapnom amit akartam.
Fel sem tűnik hogy Khaine engem figyel miközben rajzolok csak a hangjára nézek fel megint és apró, óvatos mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Köszönöm... - biccentek a bókjára - Egészen kicsi gyermek korom óta a valóságot másolom a rajzaimmal. A gyakorlat teheti.
Felé fordulok mikor azt mondja hogy nem sikerül magáévá tenni a jelent. Mintha ez a férfi a tökéletes ellentétem lenne.
- Úgy fest akkor az enyém emg csak a jelen... - mosolyodok el én is szélesebben. Tetszik a mosolya. Van benne valami barátságos, mégis ijesztő egy kicsit... Nem tudom megfogalmazni... de le akarom rajzolni őt.
Én is megérzek egy esőcseppet az orromra hullani mire egyből vedélmezően takarom le a rajzom és Khaine-el együtt állok fel hogy felvegyem a táskám.
- Itt hozzá kell szoknod... Mindig esik - jegyeztem meg mosolyogva és bevárom ahogy ő is  felkapja a cuccát és elindulunk a bejárat felé.
Legnagyobb meglepetésemre azt mondja én is ismerős vagyok neki. Felszalad a szemöldököm és egy pillanatra össze is vonom.
- Öhm... Az UAL-on tanítok grafikát és festészetet... Ott láthattál. De te is ismerős vagy nekem valahonnan... Pedig a te arcod nem túl könnyen felejthető - nevetem el magam zavartan. Néha meglep a saját őszinteségem.
Odabent egy inas és egy asszonyság vár akik köszöntenek minket. Udvariasan visszaköszönve indulok el a recepció felé hogy kikérjem a szobakulcsomat. Mire visszafordulok Khaine már az inast és az asszonyságot ölelgeti mitnha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
AZ én arcomra is halvány mosoly kúszik. Milyen érdekes figura...
Hamarosan emgkapom a recepcióstól a szobakulcsomat és ha Khaine is odasétál hogy kikérje a kulcsát érdeklődve lesek az elérakott kulcsra.
- Egymás mellett van a szobánk - mutatom a függőt a sajátomon, amin a tizenötös szám díszeleg. Az övé a tizenhatos.
Micsoda véletlenek...
Ha elindul velem ő is bevárom, mielőtt elindulunk felfelé a lépcsőn a szobákig. Idebent már jó néhány művész járkál. Néhányat felismerek de a legtöbbjük idegen.
- Hova valósi vagy? Nagyon... érdekes az akcentusod... - próbálok barátkozni finoman bár egyenlőre úgy érzem nagyon bénán csinálom. Nem csoda hogy soha nem akart barátkozni velem senki...


 ~ köszönöm a türelmet   : ~ 831~ ~

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



I want to believe in

Someone

I want to believe in

Something




dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
6

reagok :
2

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Elijah & Khaine ~ Among two Storms Szomb. Okt. 06, 2018 4:39 pm
Elijah & Khaine
"Sötétség nélkül nincsenek álmok."

A füst ábrándosan szállingózik körülöttem, míg nem halkan oszlik el a levegőben. Nem egyszerű dohányról van szó, hiszen ezt otthonról hoztam magammal legutóbbi látogatásomkor, ami isten tudja, mikor lehetett már. Édes és különleges aromáját megérezve mindig Egyiptom jut róla eszembe, s az apró kis falucska homokbuckái, ahol annyi időt töltöttem még gyermekkoromban. Hiába szemlélem máshogy a világot, sokszor tör rám a honvágy. Hiányzik a forró szellő, mely olykor még arcomat is marta, különösen mikor a hegyekben imádtuk a Napot. Egyiptom és Anglia... Ég és föld. Hiába jártam már oly' sok helyen, a hűvös idő mindig váratlanul ér. Míg odahaza azért takartuk el magunkat, hogy ne égessenek a napsugarak, addig itt a hideg ellen kell ugyanezt tennem. Most is egy hűs szellő hátán egy apró madár cikázik el közvetlenül előttem, s kellemes táncát követvén a sárgás árnyalatú íriszeim egy alakon állapodnak meg, ki a szökőkút másik oldalán ücsörög. Eddig elkerülte a figyelmem, de már látom, miért. Úgy belemerül az alkotásba, hogy szinte eggyé válik a természettel. Mindig is vágytam arra, hogy én magam is ilyen békésen tudjak festeni. Ám nálam az alkotás már kicsit bonyolultabb, és sajnos nem is menne számomra, ha most leülnék én is a kőre, s megpróbálnék festeni. Teljesen biztosan tétlenül nézném csupán a papírt. Irigylem az ilyen művészeket, akik képesek ilyen módon megragadni a pillanatot. Az elmém úgy működik, mintha a pillantásaimmal égetném bele a tudatomba a képeket, s valahol az alantas bugyrokban állna össze egy egésszé, melyet aztán a vászonra önthetek. Elmerengve figyelem apró mozdulatait, mikor is felnéz, én pedig egy halovány mosollyal biccentek felé. Nekem pedig ennyi elég is volt ahhoz, hogy meginduljak felé lassan. Cipőm halk és vontatott kopogása egyre csak közeledik, s mikor közvetlenül elé érek, az utolsó, aromás füstfelhőt kifújom oldalra, s ha eddig esetleg nem nézett még fel, úgy egy kicsit barnásabb árnyalatú kezet, jó pár különleges aranygyűrűvel díszítve láthat meg beúszni a látóterébe, mely óvatosan félrehúzza a leboruló hajkoronáját, hacsak nem hajol el közben. Eléggé közvetlen a stílusom, s szeretem az embereket közelről is tanulmányozni. Szeretem őket a bőröm alatt érezni, az illatukat beszívni, s közelről figyelni meg az apró mimikát, mely oly' sokszor pontosan azt tükrözi, mint ami a fejükben kavarog.
- Üdvözlet! - pillantok felé egy sejtelmes mosollyal, ha felnéz rám, majd pedig lehuppanok a kőre, közvetlenül mellé. A papírra azonban nem nézek. Tudom jól, hogy egy-egy alkotás mennyire személyes tud lenni, s én magam sem szeretem, ha kíváncsi szemek a félkész munkámat kémlelik. Így hát pár pillanatig csak a távolban levő szélfújta fákat fürkészem, de hamarosan kezem nyújtom az idegen felé.
- Khaine al'Thannis, benned kit tisztelhetek? - ha kezet fog velem, érezheti, hogy nincs erős szorításom. Én mindig kicsit máshogy fogtam fel e köszönésmódot, hiszen inkább maga az első érintés volt számomra a lényeg, mely sokszor meghatározta a szimpátia kialakulását.
- Kár, hogy már nem élvezhetjük sokáig a természetet a közelgő vihar miatt. Ám ha már itt tartunk, elárulhatnád a titkod... - ha nem húzódik el, úgy kezem a vállára helyezem, másikkal pedig a mesebeli táj felé mutatok. Az akcentusom igen erős, kicsit erőteljesebben ejtem a "h" betűket, érezhetően arabok a gyökerek, de ezt a napbarnított bőröm, s déli vonásaim is tükrözhetik.
- Hogy tudod ilyen tökéletesen megragadni a pillanatot? - bökök a kezében pihenő papír felé, ám még mindig nem emelem arra a tekintetem. Eközben az eget egy apró villám szeli át fölöttünk, minek halk moraja kísértetiesen száll vissza felénk.
- Nekem még nem igazán sikerült a jelent magamévá tenni. - felelem őszintén mosolyogva, mikor egy apró esőcsepp szétmorzsolódik a kézfejemen. Egyből fel is pattanok hát, s ábrándosan az ég felé tekintek.
- Az esőt sosem fogom megszokni... - majd végül visszaigyekszek a bőröndömért, s a csomagtartóból kiveszek még egy széles mappát, majd megindulok a bejárat felé. Ha az idegen még mögöttem lenne, úgy készségesen várom be őt.
- Találkozhattuk már mi valahol? Olyan ismerős az arcod. - pillantok felé kíváncsian, ekkor pedig kinyílik az ajtó, s egy igazán elegáns ruhába bújtatott inas, és egy idősebb asszonyka lép ki rajta. A férfinek eléggé komor ábrázata van, az idősebb hölgy viszont kicsit zavartan és idegesen pillant felénk. Ahogy odaérek eléjük, komoly hangnemben köszöntenek, de én nem igazán szeretem ezt a túlzott komolyságot, így a váratlanság erejével lerakom a földre a bőröndöt, mellé helyezem a mappát, majd végül átölelem az inast, s megveregetem a hátát. Ezután az idős asszonyságot is magamhoz húzom szorosan, kinek egyből halovány pír jelenik meg az arcán, s halkan kuncogni kezd. Én csak szélesen mosolygom, s mit sem szólva lépek tovább az előtérbe vagy az idegen előtt, vagy utána, már ha nem döntött úgy, hogy gyorsan még befejezi odakint a művét.
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
22

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Elijah & Khaine ~ Among two Storms Szomb. Okt. 06, 2018 8:52 am
Khaine&Elijah
The painting has a life of its own.
A homlokom a vonat hűvös ablakához simul a szemeim pedig lustán böngészik a tájat. Ahogy elindultunk Londonból még mást se láttam csak az égig törő, sötét, szürkébe burkolózó épületeket. Aztán következtek a már kevéssé patináns, alacsonyabb bérházak ahol emberek tengetik mindennapi életüket a vonatsínek mellett. Nem irigyeltem őket. Én túlságosan szerettem a csendet. Szerencsém volt amiért az egyetem biztosított nekem egy kis garzonlakást  a nem túl külvárosban. Wembleyben.
A aprólakásos, apróablakos szürké bérházakat végül csak felváltotta a természet. A zöld lankákon nagy árnyékokat vetettek a fent szálló fodros bárányfelhők, a hatalmas zöld tengert csak néhol szakította meg egy egy tanya vagy birkanyáj sziluettje.
Ez már sokkal inkább emlékeztetett az otthonomra. A zöld végeláthatatlan puszta skóciára emlékeztetett.
Keserédes ízzel a számban gondolok vissza az otthonomra. A gyerekkoromra. Az ott töltött húsz évemre. Úgy jöttem el onnan ahogy egy fuldokló bukkan fel a víz alól. Menekülve. Minnél gyorsabban.
Szabadságra vágytam.
Úgy éreztem magam mint aki újjá született mégis... hiányzott az otthonom. Hiányzott az amit szerettem skóciában.
Például a táj amit olyan sokszor festettem le hogy össze sem tudnám számolni.
És ahogy egyre távolodtunk Londontól úgy vált egyre ismerősebbé a táj.
A távolban láttam ahogy gyűlnek a viharfelhők. Csak remélni tudtam hogy van fűtés a kastélyban. Már csak az kéne hogy kapjak egy tüdőgyulladást nem sokkal iskolakezdés előtt. Ha még diák lennék rendben lenne... De tanár vagyok. Én nem hiányozhatok.
Jó pár órát utaztam míg megérkeztem a kisvárosba ahol a rendezvény tarják. Megelpődtem a meghívón, először azt hittem ezt is az egyetem szervez és minden művészeti tanárt meghív rá de tévedtem. Én voltam az egyetlen aki az UAL-t képviselte. Nem is értettem miért hívtak meg... de boldog voltam.
Olyan emberekkel találkozhatok majd itt akik inspirálnak.
Az állomáson nagynehezen fogtam egy taxit. Az egész városban talán kettő volt belőlük, mázlim volt hogy legalább az egyiket emg tudtam fogni.
Miután megadtam a sofőrnek a címet az hümmentett egyet.
- Hm.. A Fairfax kastély...? Nagyon forgalmas hely az ma. Lesz ott valami esemény fiatalember? - kérdezte gyanakodva méregetve engem a visszapillantó tükörben.
Nem tudtam hogy mire gondolt, milyen lehetőségek vannak, de hogy filmes példával éljek a Tágra zárt szemektől az Interjú a vámpírig minden eszébe juthatott.
- Egy művészeti találkozó lesz ott - mondtam kedves mosollyal mire az öregember hümmögve bólintott. Nem hitt nekem dehát... megesik az ilyesmi.
Egy emredek dombon mentünk felfelé én pedig az ablakon át nézelődtem a tájra.
A sötét, nehéz, szürke felhők egyre gyűltek a horizonton. Csúnya vihar lesz itt az éjjel.
Ahogy megpillantottam a kastély égbetörő falait elnyíltak az ajkaim. Gyönyörű volt. Szinte áradt belőle hogy mennyi történetet ismerhetnek az ódon falak.
Miután kifizettem a taxist és az elhajtott vagy percekig álltam a parkolóban a kastélyt nézve.
A tornyai mint egy egy kardél döftek az égbe. Szinte láttam ahogy végigkarcolják a csúcsdíszek a felhők hasait.
a bőröndömmel a kezemben és a válltáskámmal a vállamon sétáltam beljebb egészen míg egy angyallal díszített szökőkúthoz nem értem. Az idő vasfoga komolyan kikezdte a szép szobrot mégis megragadta a figyelmem a szépsége. Nem is sétáltam sokkal beljebb csak kerestem egy helyet ahol leülhetek.
Le kellett rajzolnom ezt a kis belső udvart. A szökőkúttal az angyallal az apró részletekkel. Én nem fotóztam, hanemr ajzban örökítettem meg mindent.
A sötét grafit egyre inkább kirajzolta a szépséges, sötét formákat előttem a papíron és észre sem vettem hogy valaki más is lépett az udvarra egészen addig míg fel nem nzétem megint. Egy magas, vállas, hosszú sötéthajú férfi.
Ahogy nézte az angyalt, az volt az első gondolatom hogy ő maga akár egy démon is lehetne. Vagy egy bukott angyal...
És abban is biztos voltam hogy a különleges arcszerkezetét is le akarom rajzolni. Nem idevalósi volt... ebben biztos voltam.
Ha felém nézett finoman elmosolyodva biccentettem aztán zavartan hajtottam le megint a fejem hogy folytassam a rajzomat. Hagytam hogy a hajam az arcomba hulljon és eltakarja azt.
Az emberek még mindig olyan könnyedén zavarba hoztak. Nem értettem őket. Nem tudtam őket kezelni.
És ha valamiben... Abban biztos voltam hogy ez a férfi amúgy sem az egyszerű emberek közé tartozik.

 ~ remélem tetszik   ~ 667 ~ ~

▽▲▽▽▲▽▽▲▽▽▲▽



I want to believe in

Someone

I want to believe in

Something




dolgozó
avatar
Korom :
25

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
6

reagok :
2

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Elijah & Khaine ~ Among two Storms Csüt. Okt. 04, 2018 10:18 pm
Elijah & Khaine
"Sötétség nélkül nincsenek álmok."
- Hölgyem, igazán sajnálom, de nem vállalhatom a portrét. - arcomon fagyos közöny pihen, mintha a szóbeszédek hamisak lennének, melyek rólam terjengenek a művészi körökben. Szenvedélyes, álmodozó, titokzatos férfi, ki a szavaival és jellemével bárkiről le tud varázsolni bármilyen ruhadarabot... A valóság azonban nem ennyire szép, hiszen mindennek van sötét oldala is. Aki nem nyeri el a tetszésem, azzal nem vagyok hajlandó még foglalkozni sem, hiszen felesleges időpazarlás az egész. Ilyenkor persze nem vagyok kedves, vagy épp szenvedélyes, hanem a maró közöny az, amit nyújtani tudok csupán.
- De miért? Tegnap vállalta el Mr. Walkenziet! Nincs tán ideje? Nekem később is ráér! Én csak magát akarom, kedves... - nagy sóhaj bukik ki belőlem, mire megdörzsölöm a szemem, s hátrálok egyet az igen csak közel húzódó, fiatal hölgyeménytől.
- Nincs időm, pontosabban Önre nincs időm, s a magafajtákra. Mégis hányszor kell ezt még lejátszanunk? Miért nem keres mást? Annyi festő van még rajtam kívül... - valójában kezdek belefáradni ebbe a sok unalmas és szürke emberbe. Az utóbbi két hónapom másról sem szólt, csak arról, hogy visszautasítok szinte mindenkit. Hiába, a nevem egyre jobban terjed a világban, de azt a különleges vonulatot, melyet szeretek megragadni, nem akarom mindenkire elpocsékolni. Hisz nem is tudnám. Kényszerből még soha nem festettem, s ezt az elvem bizony meg is fogom tartani. Ám kezdek belefáradni... Ezért is fogadtam el azt az igazán érdekes meghívást, melynek során megismerhetek pár másik művészt közelebbről. Nem csak ez, de a helynek a varázsa is már akkor megragadott, mikor csak képeket láttam a kastélyról, ahova az egészet szervezik. Ősi és letisztult, sötét és titokzatos. Pont nekem való!
A napok hamar elrepültek, s mire egyáltalán feleszméltem, már el is érkezett a mai reggel, az indulás napja. Az autó halkan zötyög az öreg kis úton, s a lehúzott ablakon át mélyet szippantok a környező erdő kellemes illatából. Mostanság tényleg nagyon belemerültem az alkotásba, s igazán rám fér egy kreatív kikapcsolódás. Felhajtok egy meredekebb dombon, melyről aztán lekapaszkodva végül befordulok balra, ahol hamar a szemem elé tárul a mesebeli kastély. Lélegzetelállító a látvány, s mikor áthajtok a kapun, képtelen vagyok levenni a szemem az épületről. Ennél tökéletesebb helyet nem is választhattak volna egy magamfajtának.
Az udvarra érkezvén megkerülök egy öreg szökőkutat, majd a kialakított parkolóban megállok. Pár autó már itt pihen, így leparkolok kettő közé, egy nagy rózsabokor árnyékába. A motor elhalkul, én pedig kiszállok; alul egy fekete nadrág, felül pedig egy bőrdzseki véd a hűvöstől. A fülem egyből megcsapja a varázslatos csend, melyben mostanság sajnos nem volt részem. Túl sok volt a telefon, túl sok a kiállítás, a kötelező vacsora, az erőltetett bájcsevej...  Képtelen vagyok hát még bemenni, így bár kiveszem a csomagtartóból a bőröndöm, ám én magam rágyújtok egy cigarettára, s lassú léptekkel a szökőkúthoz sétálok. Szeretem, mikor ennyire adnak a részletekre, hiszen a rózsák kellemes összhangot nyújtanak a víz közepén álló angyalszerű szoborral, mely első pillantásra oly' ártatlannak tűnik, mint az első hó, ám az arca jobban megfigyelve baljóslatú, bús éleket rejt, s az apró kis kopásokkal és fekete elszíneződésekkel karöltve bizton állíthatom, hogy felettébb kísérteties is egyben. Ez adja meg azt a mély titokzatosságot, melyet sugall a világ felé. Nagyot szívok a cigarettából, majd két ujjammal felfodrozom a víz felszínét, s hallgatom a szél halk fütyülését, s az őszbe borult tájban rejtőző, költözni készülő madarak énekét. Már most tudom, hogy itt ihletre fogok lelni. Sok ember képtelen megérteni, hogy a festés nem csak vonalakból áll. A vonalakhoz lélek is kell, s hogy azt mozgatni tudjam, ahhoz pedig ihlet. Ez azonban olykor kiürül a sok külső hatástól, hiszen mikor kicsit eltávolodok önmagamtól, nem mindig könnyű megalkotni egy művet. Néha újra vissza kell térnem, hogy megtaláljam a belső hangot, mely suttoghatja a kezemnek a sötét kis titkait...
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
22

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Elijah & Khaine ~ Among two Storms Csüt. Okt. 04, 2018 9:48 pm
Szereplők: Elijah Drayton & Khaine al'Thannis
Helyszín: Egy vidéki, öreg kastély
gazdag
avatar
Korom :
27

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
22

reagok :
17

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Elijah & Khaine ~ Among two Storms
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia-
Ugrás: