Welcome to Europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.


 
belépés
a végtelen univerzumba
Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés
Chatbox
közhírré tétetik
jelenléti ív
erre sündörgünk
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
friss emlékek
életünk állomásai
Yesterday at 5:18 pm

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyCsüt. Szept. 12, 2019 6:01 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."


18+

- Igen, megvédelek, bármi áron... - a hangom talán remeg, s arcom a könnyek áztatják, ám mikor erősen megszorítom a karját a szavaim végén, az azt sugallhatja, hogy a történtek ellenére nagyon komolyan gondolom. Lehet, hogy most megtörtnek látszok, ám ha újra kellene élnem a pillanatot, akkor is megtenném. Akár százszor, akár százakat, csak hogy Jert ne veszítsem el. Nem számít, hogy nem évek óta ismerjük egymást, s alig vannak alapjaink, én mégis úgy érzem, hogy ha ő kilépne az életemből, akkor az szép lassan összeomlana, miközben a fájdalom mindent felemésztene. Ám ezen már kár agyalni. Ami történt, megtörtént, s nem lehet megváltoztatni már sehogy. A világom összeszűkült, s most csak egyedül ő létezik benne, senki más. Nincsenek színfalak, nincsenek kamerák, sem a családom, sem senki más. Csak Ő.
Bolondnak tűnhetünk, hogy ezek után képesek vagyunk egymásnak esni, ám ez nem csak a szexről szól. Ez sokkal több, sokkal mélyebb. Vadul kavarognak bennem az események, ám mikor a forró bőrünk összesimul, érzem, hogy visszahúzódnak kicsit a rossz élmények, s a vágyak megpróbálják begyógyítani azokat a sebeket, amik a lelkem szaggatták szét. Belehullok a karjaiba, ahogy magához húz, de pár pillanatig csak figyelem a tekintetét úgy, hogy ajkaink leheletnyire vannak csupán egymástól. Én beszívom a lélegzetét, ő az enyém, s olyan, mintha minden gátat feltörne bennem a szellője. Lassan nyalok végig ajkain egy mélyről feltörő sóhajjal, s egészen apró, finom csókokat hintek rájuk. Érzékien simulok lejjebb állához, s megborzongok, ahogy a borostája végigcirógatja az arcom. Igazából nincs szükségem előjátékra, s hogy fokozzam a vágyaimat, hiszen Jer is tudja jól, hogy én az a kategória vagyok, aki bárhol, bármikor. Elég egy apró szó, én már készen állok mindenre. Most azonban nem akarok kapkodni. Menedéket jelent számomra a forró bőre, melyet most úgy érzem, az életem végéig tudnék érinteni. Ki tudja úgyis, meddig fog az tartani...
A nyelvem szenvedélyesen kúszik lejjebb a nyakán, ahol enyhén megszívom a bőrét egy sóhajjal, s a kezem kettőnk közé húzom. Vontatottan haladok csak lejjebb, nehogy akár egy kis pontot is kihagyjak, s csók nélkül maradjon. Érzékien csippentem össze fogaimmal a mellkasának bal oldalát, miközben ujjaim lágy cirógatásba kezdenek odalent. Halk nyögéssel időzök el itt egy kicsit, olykor a tenyeremhez húzva saját magam is odalent, hogy szinte egy ritmusra lüktethessünk. A leheletem fátyolként omlik szét aztán a hasán, míg végül fel nem térdelek. Megint kell hagynom magamnak pár pillanatot a látványra. Nem azért, hogy jobban felcsigázzon, hanem hogy képes legyek felfogni, hogy itt van. Fedetlenül, sérülten, talán megtörten. Azért, mert én megöltem miatta egy embert. Az a mindent átható védelmező ösztön persze mostanra sem tűnt el. Akkor, ott az erdőben kiszakadt belőlem, s már lehetetlenség lenne eltüntetni. Ő az enyém, s megvédem bármi áron.
Szabad kezem a combjára siklik, kicsit megemelem, s ott is apró csókokat szórok rá. Olykor enyhén a fogaim is érintik, de nem akarok fájdalmat okozni, egyszerűen csak minden porcikám őt akarja. Lassan haladok beljebb, s mikor elérem, a nyelvemmel lassan nyalok végig rajta, közben pedig felnézek rá, hiszen keresem a tekintetét. Látni akarom, ahogy élvezi, ahogy megborzong, ahogy még a tekintetében is csak én létezek, akárcsak ő az enyémben. Ajkaim hamarosan széttárulnak, s olyan mélyen fogadom magamba, hogy még a levegő is kiszorul belőlem. Egy rövid ideig azonban így maradok, hiszen érzem, hogy még jobban felperzsel, ahogy a torkomban is érzem a vad lüktetését. Soha nem tudnék ezzel betelni... A nyálam édes patakként csorog végig rajta, s egy kicsit lejjebb, hátrébb is haladok. Megszorítom mindkét kézzel a combjait, jobban széttolom őket, hogy a nyelvem játéka még élvezetesebb lehessen. Ám ez még nem igazi, ez csak egy kis kóstolgatás... Újra felegyenesedek, ekkor azonban már a bal lábát a vállamhoz húzom, s egyik kezemmel megkapaszkodok benne, míg a másikkal magamon simítok végig párszor. Aztán őt kezdem vele cirógatni ott lent mindenhol, mígnem hamarosan megérezheti, ahogy egyre beljebb és beljebb hatol a forró lüktetésem. Lassan mozdul a csípőm, mégis kénytelen vagyok hangosan felnyögni, mikor teljesen elveszek benne. Az agyam kikapcsol ekkor pillanatokra, s az érzéki oldal egy pici teret engednek a vadabbiknak, így megkarmolom a combját, s szinte azonnal mohón kezd mozogni a csípőm. Valahogy nem érdekel, ha meghall valaki, vagy teljesen lelepleződünk a közösség előtt. Már az sem, ha kitudódik a nagyvilág előtt a kapcsolatunk... Soha nem akarok már visszafogni semmit, s ha rajtam múlik, nem is fogom.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzer. Szept. 11, 2019 1:45 pm

Arian & Jeremiah

The reason I am still alive is you.
It seems I will not see you again,really it seems like I will die.
The person to love me is you,it's you.
In the darkness you shine on me.
18+
Nem bírtam nézni, ahogy sír, legalábbis ezt éreztem. Még sem fordítottam el a tekintetemet. Arian fájdalma az én bukásom volt, megint. Nem voltam soha jó ember, de még sosem értem el, hogy más is az legyen. Minden hisztije és béna sznobsága ellenére, ő még érintetlen volt, fiatal, aki előtt annyi lehetőség volt. Nem akartam, hogy egy ilyen emlék keserítsen meg mindent. Miattam ölt, miattam ölt, mert én olyan őrült és vakmerő voltam, hogy képes lettem volna fejjel neki rohanni Schwartznak, mint egy felbőszült bika.
– Nem tudok nem másképp nézni rád. – Mondtam, éreztem, hogy megremeg a hangom, de én a könnyeimet a helyükön akartam tartani, még ha olyan hosszú monológot is adott elő arról, hogy nélkülem nem tudna élni. Ezt értékeltem, sőt a szívem szakadt bele a gondolatba. Szinte éreztem, amint a lüktetése is fájdalmassá válik. Soha senki sem mondott nekem ilyeneket… soha senki, mert nem szerettek még ennyire. Karl sosem szeretett. Trófea voltam neki, míg fiatal voltam. Aztán egy szemét, akinek a neve jól mutat az övé mellett. – Most még erősebbnek látlak, mint eddig valaha… – Tettem hozzá suttogva. – Te meg tudsz védeni engem.
A kezem az arcára simult, hogy óvatosan letöröljem róla a könnyeimet. Ahogy megint találkozott a tekintetünk, nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki. Nem szoktam magamtól ilyen mély érzelmeket kinyílvánítani. Ezek mind-mind a féltett titkaim voltak, amiket óvnom kellett. Állandóan rettegtem, hogy gúny tárgya leszek miattuk, még ha olyan embernek is mondom ki, aki látszólag szeret. De most nem kellett erősnek lennem, mert Arian az volt… most én csak az voltam, aki nem engedhette, hogy egy Schwartz féle köcsög tönkre tegye őt a síron túlról is.
Arian szavaira akkorát dobbant a szívem, hogy az még fájdalmasabb volt, mint korábban. Életem első viszonzott szerelmével válltam szemben, bőven harminc felett.
El kellett őt kicsit kényeztetnem, hogy eltereljem a figyelmét mindenről. Már nincs Schwartz, hogy idejöjjön és kijelentse, ezért kidobnak minket vagy bántja az apámékat. Ariannak képtelen lettem volna szavakba önteni, milyen terhet vett le rólam s hogy felszabadultabb vagyok, mint mikor idejöttünk. Így hát a nyelvemmel, az ajkaimmal és forró sóhajokkal próbáltam adózni neki. A szenvedély az én testem is átjárta. Sokkal könnyebben, mint legutóbb. Talán azért, mert ezúttal nem harcoltam a saját érzéseimmel s vágyaimmal. Csak azt akartam, hogy Arian élvezze. A nyögései pedig édes dallamnak tűntek mindezek után.
Könnyen elhúzhatott magától, hogy lehúzza rólam az inget, ami már egészen átázott a vértől. A testem megremegett, felszisszentem a fájdalomtól. Csípős, furcsa érzés volt, mint amikor az ember friss sebet vízbe márt. Hagytam, hogy lábra húzzon, tovább vetkőztessen, de mikor az ajkai a sebhez közeledtek megborzongtam. Már az odatévedt, kifújt levegőtől is összerezzentem. Bele sem mertem gondolni, mennyire fájhatott egy valódi lőtt seb, ha ez ilyen iszonyatosan. Lehunytam a szemem, élveztem a csókokat, majd az ajkait, ahogy az enyémekre simultak.
Az ágyra kerültem, ő pedig rám. A lábaim közé fészkelte magát. Tökéletesen egyek voltunk, vadulás és hajthatatlan szenvedély nélkül is. Ez volt talán a legmegnyugtatóbb a történtek után, hiszen minden a helyére került, mégha nem is olvadtunk össze azonnal. A nyakcsókokra megint összerezzentem egy kicsit, de érezhette, hogy csupán a jó érzéstől. Éreztem, ahogy megmozdult a csípője, én pedig önkéntelenül, szinte azonnal felé fordultam, remélve, hogy ez elég ösztönzés lesz neki. Nem voltam ugyan türelmetlen. Ez nem csak a szexről szólt, még az én érzelem mentes, tuskó agyam is tudta, hogy ez más.
Átkaroltam a nyakát és úgy húztam közelebb magamhoz egy csókra. Megint át futott rajtam a gondolat, mennyire nem illünk össze s mennyire mások vagyunk… sosem fogom megadni azt Ariannak, amiről azt hitte, neki a legjobb, ahogy ő sem nekem. Talán pont ettől vonzódtunk csak egymáshoz még jobban. Egyikünk sem erre vágyott igazán, de amikor megláttuk egymást, ez megváltozott.
– Arian… – súgtam magunk közé a nevét, mintha az valamiféle varázsige lenne. Megnyugtatott megint, valahogy éreztem, hogy ennek így kell lennie. Minden kérdés, ami eddig felmerült bennem, ma éjszaka végleg megszűnt. Sosem láttam még Ariant ilyen erősnek, s egyben ilyen védtelennek. Persze készen álltam rá, hogy ki vegyem rendesen a részem a dologból és rendbe hozzam valahogy… mert rendbe kell hoznom, nem maradhat ilyen összetört.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyCsüt. Szept. 05, 2019 7:16 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."


18+

Mikor Jer kimegy, s pár percre egyedül maradok a félhomállyal burkolt, csendes szobában, akkor érzem igazán, hogy a világom, amit szépen felépítettem magamnak, lassan összeomlik. Egy sötét lepel borul mindenre, melyet egyedül képtelen lennék lerántani magamról. Hirtelen fájni kezd a létezés, s a tény, hogy egy gyilkos vagyok, mindent felkavar bennem. Arian Saglam, aki megölt egy embert... Hiába van csend, egyre csak ez ismétlődik a fejemben kegyetlen, szűnni nem akaró visszhangként. Képes leszek egyáltalán túl lépni ezen? Képes leszek cipelni ezt a terhet az életem végééig? Jelenleg úgy érzem, hogy nem.
Kábultan figyelem a mozdulatait, mikor visszajön a szobába, s letérdel elém. Hagyom neki, hogy leszedje a ruhám, hogy érintsen, igazából bármit megtehetne most. Mintha egy élettelen baba lennék csupán, úgy emelem fel elgyengülve a kezem, s búsan sóhajtok, mikor hozzámér a törölköző.
- Jer... - simítom meg a nyakát, s homlokom az ő homlokának döntöm lehunyt szemmel. - Kérlek... Könyörgök... Ne nézz rám máshogy ezek után. Ne lásd bennem azt ott kint... - fájón sóhajtom felé a szavakat, utalva arra a kinti Arianra, aki talán nem is én voltam. Nem tudom. Kissé homályos az egész, mintha csak egy külső szemlélő lettem volna.
- Lehet, hogy összeveszünk, és lehet, hogy a fejedhez vágom, hogy itt hagylak. De tudod, abban a pillanatban, ott a temetőben, ahogy rád fogta a puskát, s az elsült... Belém hasított az a borzasztó érzés, hogy talán az volt az utolsó percünk együtt. Hogy már nem fogunk kibékülni egy veszekedés után, hogy még esélyünk sem lesz ilyesmire, hiszen te nem leszel többé... - pár apró patak megindul ekkor az arcomon, de igyekszek visszafogni őket. A hangom olykor elcsuklik és megremeg, de azt akarom, hogy hallja, hogy mi játszódott le bennem.
- Akkor tudatosult csak bennem igazán, mit veszítenék... Nem csak egy futó kaland vagy, Jer. Nem egy olyan ember, akit bármikor félre tudnék tolni, hogy jöjjön a következő. Tudom, rengeteg a hibám, és hogy ezeket többször rád vetítettem, de... - szorosan átölelem, s arcom a nyakához fúrom. - Nem tudnék nélküled élni. Már nem... - zokogva ejtem ki a szavakat, összemaszatolva a ruháját. - Nem kockáztathattam meg, hogy elvegyen tőlem. Muszáj volt megtennem... - kicsit elhajolok tőle, úgy figyelem őt tovább a vörösen izzó tengerkék íriszeimmel. Így, hogy kimondtam magamból, ami a lelkemet marta, kicsit jobban érzem magam. A szipogásom halkul, s egy nagy sóhajjal végleg lezárom. A szemeim azonban elkerekednek, mikor meghallom azt a szócskát, mely úgy a szívembe nyilall. Még az ajkaim is elválnak egymástól a meglepettségtől, s érzem, milyen kegyetlenül kezd bennem kavarogni minden, ami ma történt.
- Én is szeretlek, Jer... - szinte kirepül belőlem a szó egyenesen az ajkainak, mintha mindig is ott gyűltek volna bennem a betűk, hogy végre kitörjenek a világba. Most megtörtént, s úgy hullámzik bennem a melegség és hidegség, mint egy vadul tajtékzó tenger. Mohón kezdem őt csókolni, hiszen most összpontosul bennem, mennyire kegyetlenül hiányzott eddig, s hogy mennyire nem akarom elveszíteni. Azt akarom, hogy úgy szeressen, mint még soha senkit...
Felsóhajtva hagyom, hogy lejjebb menjen rajtam, hiszen minden apró csókja olyan forróságot hagy maga után, melyből muszáj táplálkoznom, ha nem akarok megbolondulni. Lágyan fúrom az ujjaim a hajába, s halkan felnyögök, mikor elveszek a szájában. El sem tudja képzelni, mennyire szükségem van most a közelségére, s most nem csupán a szexről van szó. Mindenét érezni akarom, s egy pillanatra sem akarok egyedül maradni. A csípőm enyhén belehullámzik azokba a meleg ajkakba és nyelvének érzéki játékába. Nem vagyok most vad, nem tuszkolom tovább magam a torkán erőszakosan, egyszerűen csak hagyom, hadd csinálja. Sóhajtva támaszkodok meg a kezeimen, s felnyögve döntöm hátra a fejem, ám érzem, hogy ennyi nem lesz elég. Őt akarom, mindenét, mindenhol, mindig... Belekapaszkodok hát a felsőjébe, s lehúzom azt róla óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki. A sérülése egyből szembetűnik, s hogy milyen véres körülötte minden. Épp úgy, ahogy még én magam is. Nem tudom, miért, de ez a pillanat most számomra meghitt és izgató is egyben. Ezért húzom fel a karjainál fogva, s miután megválok az amish nadrágtól, őt is kibontom belőle. Míg áll előttem, lassan csókolom körbe a puska okozta sebet, ezzel pedig akaratlanul is vérpettyek tapadnak a számhoz. A nyelvem hegyével finoman érintem, s mikor megérzem a fémes ízt a számban, csak még nagyobb vágyhullám söpör végig rajtam. Nem azért, mert őrült lennék, s beindít a vér a látványa, hanem mert egyszerűen ennél aligha lehetnénk közelebb. Én benne, ő bennem, ott kavargunk egymásban, mint egy kusza örvény... Lágyan nyalok végig a hasán, majd a mellkasán miközben felállok már meztelenül, s ajkaim az övéire tapasztom. Ő is érezheti az enyhe fémes ízt, s hogy ez engem mennyire nem tántorít el, sőt. Hozzásimulva ragadom meg a derekát, majd egy fordulattal az ágyra lököm, s bemászok a lábai közé. Most nem vagyok akaratos, nem akarok minden áron elvenni mindent. Inkább szenvedélyes, vágyakozó, mint akinek annyira szüksége van erre, akár csak egy csepp levegőre, mely képes életben tartani. Pár pillanatig azonban nem mozdulok. Egész testünkben tapadunk össze, s ajkai közé sóhajtva figyelem őt egy ideig, mintha realizálnám, hogy tényleg itt van, tényleg érzem, nem ő ment el, nem hagyott itt egyedül... Aztán a nyakához úszik az arcom, s érzékien nyalok végig a bőrén és csókolom újra és újra, miközben a csípőm párszor vágyakozva mozdul meg, hogy odalent összesimulhasson a gyönyörtől túlfűtött testünk. Már ennyi is annyira megdobogtatja a szívem, hogy halk lihegésbe kapcsolok át, s beletúrok a hajába, rákészülve, hogy hamarosan újra egyesülhetünk végre. Ám ez most más lesz. Ezzel az együttléttel egy örökké tartó pecsétet helyezünk a mai éjjelre.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzer. Szept. 04, 2019 12:37 pm

Arian & Jeremiah

The reason I am still alive is you.
It seems I will not see you again,really it seems like I will die.
The person to love me is you,it's you.
In the darkness you shine on me.
18+
– Arian… Arian, ne sírj, kérlek! – próbáltam nyugodtan beszélni, de valójában kiakasztott az egész helyzet. Én sem akartam, hogy gyilkos legyen belőle. Pláne nem miattam… ezt rohadtul elcsesztem. Ki tudja milyen nyomokat hagy benne ennek a féregnek a halála. Én nem voltam törékeny lelkileg, én már sok mindent láttam és éltem meg. Nem volt titok, hogy erősebb vagyok ezen a téren, mint Arian. Hiába az izmok, a magasság, még gyerek volt és nem rossz értelemben mondva mindezt. Volt még benne ártatlanság, amit talán most csesztem el örökre.
– Most muszáj erre koncentrálnunk, után… beszélhetünk róla… – Nyögtem, miközben a karjai alá nyúlva, nagy nehezen felemeltem azt, ami abból a mocsokból maradt. Megremegtek az izmaim, iszonyatosan fájt a karom, a hátam, a vállami a súlyától. Nála kisebb voltam, ráadásul gyenge a betegségtől és az edzés sem volt a mindennapjaim része mostanában.
Nem számított. Arian nem kerülhetett börtönbe, bár nem tartottam valószínűnek, hogy az itt élők a kinti rendőrséghez fordultak volna. De nem számított, akkor is úgy éreztem, meg kell mentenem. Leguggoltam hát a földre, mikor alaposan behúzódtunk a fák közé és a kezemmel kezdtem ásni a földet. Nem számított, hogy alig haladtam fél métert, nem számított semmi… csak Arian. A körmöm alatt már felgyűlt a piszkos-avaros mocsok, ami zavaróan feszített. De nem számított, ahogy az sem, hogy felsértettem a bőröm.
Aztán hirtelen, mindenféle előjel nélkül Arian megint ott termett a testnél és egyszerűen letaszította a nem túl magas sziklafalról. Hamarosan repült utána a puska is, de mielőtt bármit is mondhattam volna, ő már ott volt, az egész teste melege hozzám simult, én pedig csak sóhajtva öleltem át. Meg akartam neki mondani, hogy nem ezt akartam. Nem akartam, hogy baja essen, még ha bunkónak tűnök is általában.
– Nem derül ki. – Halkan beszéltem. Tudtam, mi a teendő, ha ránk szállnak a zsaruk. El kell vinnem a balhét helyette. Értem tette, pedig nem kellett volna… nem kellett volna megmentenie a saját kárán. Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak szorítottam magamhoz, mintha attól félnék, hogy valaki elrángatja tőlem. Bassza meg, sosem szerettem senkit ennyire még. Még Karlt sem… ha szerettem egyáltalán valaha. Nem engedhettem meg, hogy baj essen… nem volt szabad.
Felszisszentem, ahogy ajkai a sérülésem érték. El is felejtettem, mennyire fáj, annyira belefeledkeztem az ásásba, előtte meg a cipelésbe. Így csak akkor kezdett el lüktetni. Hirtelen éreztem, milyen véres-nedves a ruhám az oldalamon. Igaza volt Ariannak, be kellett kötözni. Össze kellett szednünk magunkat. Nem süppedhettünk bele a történtekbe. Legalább egyikünknek erősnek kellett maradnia és az persze az én sorsom volt.
Csendesen ballagtunk végig az utcán. A hajamat borzolta az egyre hidegebb, téli szellő. Nem akartam itt maradni. Haza akartam menni LA-be és el is határoztam, hogy másnap azonnal bemegyek a húgomhoz, szerzek neki egy orvost és eltűnünk még csak a környékről is. Ha nem is holnap, de az elkövetkező napokban távoznunk kell. Erősnek kell maradnom. Tudtam, hogy Ariant megviselte, de itt az én erőmet is lecsapolta a sok szörnyűség, aminek az emléke bennem dolgozott. Igaz, számomra Schwartz halála valamiféle felszabadulást is hozott. Inkább csak a látvány volt az, ami mély nyomott hagyott bennem.
Hallottam, hogy Arian leül az ágyra a sötétben, én pedig odasétáltam a éjjeliszekrényhez. Meggyújtottam a rajta lévő lámpást.
– Shh! – szóltam rá, mikor megint a börtönnel jött. – Nem derül ki! Megmondtam, hidd már el, amit beszélek. És most maradj nyugton… mindjárt jövök…– Tettem hozzá, de egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor találkozott a tekintetünk. Láttam rajta, hogy milyen meggyötröt és ez szíven ütött. Én tettem ezt vele… én… remek! Mindent elcseszek… Ezzel a gondolattal a fejemben mentem ki a konyhába és elkezdtem vizet melegíteni.
Remegve támasztottam a pultot. Nem tudtam, hogy mitől vagyok rosszul. A betegségtől, attól, hogy tönkre tettem Ariant vagy bármi hasonlótól. Végül femeltem az edény langyos vizet és azzal sétáltam vissza a szobába. Letettem Arian ágya mellé, aztán egy törölközőt szerezve letérdeltem a szőnyegre.
– Köszönöm… – mondtam halkan és beáztatva a langyos vízbe a törölközőt, elkezdtem a kezét, a karjait mosni. A másik kezemmel az inget gomboltam, hogy leszedjem róla s ott is alaposan végig dörzsöljem. Ám még előtte az arcához érintettem a kellemesen nedves törölközőt. – Megmentetted az életemet. Soha senki nem tett volna értem ilyet. – magyaráztam és közben végig simítottam a borostáját.
– Szeretlek. – Tettem hozzá halkan. Sosem mondtam ezt ki még, de azt akartam, hogy érezze, milyen hálás vagyok neki. Megcsókoltam az ajkait, aztán a nyakát és végül a mellkasát… nem tudtam mit tegyek, de nagyon szerettem volna visszakapni a hisztis Ariant. Ezért egyre lejjebb és lejjebb csókoltam, szétbontva közben a nadrágját, hogy aztán a számba vegyem és kicsit kényeztessem. Széthúztam a combjait, bele-belemarva a bőrébe. Nem érdekelt, ha megint könnyezik a szemem vagy fulldoklom. Csak ő számított.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyHétf. Szept. 02, 2019 9:46 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Még az ellenségemnek sem kívánom ezt a rideg, mindent átható, kegyetlen érzést, ami akkora súlyként telepedik rám, hogy érzem, nem bírom már el. Amikor annak a vére festi be a kezed, akit jelenleg a világon mindenkinél jobban szeretsz... Elmondhatatlan, felfoghatatlan érzés. Ám annál inkább tudatosítja bennem a tényt, hogy egy hajszál választ el attól minden pillanatban, hogy elveszítsem őt. Hiszen ki számított rá, hogy Schwartz annyira elborult szektás, hogy puskát fog Jerre? Én biztos nem. S ahogy egy szempillantás alatt dördült el, kapcsolt át az agyam, s csak ütöttem őt, mint valami állat, aki igazán nem is én voltam, hanem valami ösztönlény, akit csak kívülről figyeltem... Bíztam abban, hogy egy rossz álom az egész. Hogy majd felébredek, ott fekszik mellettem Jer, átölelem, magamhoz húzom, megcsókolom, s jót nevetünk ezen a hülyeségen. Azonban minél hosszabban szorongatom a kabátját, s csak ismételgetem, hogy nincs semmi baj, annál jobban tudatosul bennem, hogy de, ennél nagyobb baj már nem is lehetne. A kezemet vér mocskolja épp úgy, ahogy az arcom is, melyet próbálnak lemosni az egyre csak záporozó könnyek, ám ez esélytelen. Nem tudom, hogy Jer vére, Schwartzé, vagy az enyém. Talán egy kicsit mindegyik ott kering rajtam, mintha tényleg egy vadállat lennék. Pedig én nem vagyok az... Ennyire nem. Sosem gondoltam volna egy pillanatra sem, hogy képes lennék ilyesmire, de még most sem. Mintha nem én lettem volna, mégis... Minden porcikámban érzem, hogy én tettem. Ott ég az öklömön, a kezeimben, a vállamban, mindenemben. Gyilkos vagyok. S ezt a súlyt és titkot egészen a halálomig kell hordoznom.
Remegve tolom közelebb az ajkaim, de képtelen vagyok arra, hogy visszacsókoljak, azonban sikerül elhallgattatnia. Akadozva sóhajtok közéjük, s csak aprókat bólogatok a nyugtatására. Ám a következő szavai teljesen kiakasztanak, s újra csak zokogásban török ki.
- Te jó ég, Jer, mit tettem?! - el kell tüntetnünk Schwartz halálra vert holttestét... Nehezen fogadom be a hallottakat, hiszen olyan ez az egész, mintha egy horror filmbe csöppentünk volna. Csak Jer szavaira próbálok koncentrálni, őt próbálom befogadni s megtartani az elmémben, hiszen semmi más nem képes most odáig eljutni. Remegve kapom hát fel a naplókat s puskát, majd szótlanul kezdek lépkedni mögöttük. S minden egyes lépéssel egyre inkább apadnak el a könnyeim. Percek múltán pedig már csak kábán, koszos arccal s vörös szemekkel figyelem, ahogy előttem csúszik a földön Schwartz. Ahogy az élettelen tekintete engem fürkészik, ahogy Jer kezei átkulcsolják őt... A tekintetem sokszor úszik fel rá, s ekkor mindig igazán aprónak érzem magam mellette. Egy jelentéktelen kis semminek, aki istennek képzelve magát beleszólt a természet körforgásába. S talán tényleg megvédte azt, akit igazán szeret...
Nem figyelem, merre megyünk, egyszerűen csak a látóterem középpontjába helyezem a holttestet, s követem egészen addig, míg meg nem állnak. Egy ideig Jert is némán bámulom olykor megremegve, s figyelem, ahogy az ujjait a kemény földbe fúrja. Aztán váratlanul megfordulok, s odalépek a szikla pereméhez. A hold bágyadt fénye ugyan megvilágítja halványan, így érzékelem, hogy mélyebb lehet a gödör, de hogy mennyire, arról fogalmam sincs. Nagy sóhajjal emelem felfelé a tekintetem, s egy jéghideg szellőnek köszönhetően egy különös nyugalom telepedik rá az elmémre. Mintha átléptem volna a holtpontot, s a testem védekező mechanizmusra váltana át, csak hogy még véletlenül se magamat akarjam levetni a peremről Schwartz helyett. Pedig nem tagadom, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen kellemes lenne, ha a szellő tovább lökne előre, egyenesen a mélybe, hogy ott hagyjak minden súlyt, ami már most annyira nyomaszt, hogy esélyesen bele fogok roppanni. Ott hagyni mindent... Örökre... Egyedül Jer kaparása rángat vissza a valóságba, mire hátraemelem a tekintetem, s látom, ahogy a földbe vájja az ujjait újra és újra. Egyből odaugrok hát, lerogyok elé, majd a tenyereimbe emelem a kezeit, az arcomhoz húzom, s egy remegő csókot hintek a bőrére. Aztán egyből felugrok, megragadom Schwartz testét, nagy erőt veszek magamon, majd legurítom az egyik szikláról. Teljesen persze nem gondolom át a helyzetet, csak annyi fut végig rajtam hirtelen, hogy így talán balesetnek is tűnhet az egész. Lerúgom utána a puskáját, s azonnal visszaugrok, vagy inkább visszaesek Jerhez. Befúrom magam a lábai közé, úgy ölelem meg váratlanul, s olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak tudok.
- Mi lesz, ha kiderül? Nem mehetek börtönbe, az nem lehet... - szipogom halkan, s mikor megérintem az oldalát, akkor tudatosul bennem, hogy megsérült. Felhúzom a kabátját rögtön, s könnyes arccal odahajolok, majd váratlanul egy csókot hintek a sebére.
- Menjünk. Be kell kötözni. - a szétvert kezemmel letörlöm a nedves arcom, ám ezzel csak azt érem el, hogy a vér, a könny s a föld keveréke csak még mocskosabbá teszi. Úgy festhetek, mint egy koszos kölyök, aki épp elesett, s most nyalogatja a sebeit... Nem akarok itt több időt tölteni, csak azt akarom, hogy a négy fal között ketten lehessünk Jerrel. Hogy addig öleljem, amíg bele nem roskadok, s találjak egy kis megnyugvást a történtek után. Így ha megindulunk, görcsösen szorongatom végig a kezét, s némán haladok mögötte. Nem tudok arra figyelni, hogy esetleg valaki észrevehet, hiszen gondolatban már elzárkóztunk a külvilág elől mi ketten, s másra sem vágyok, csak a békére végre. A nyomás pedig enyhül kicsit, amint sikerül belépnünk a szobába, ahol egyből lerogyok az ágyra. Ha gyúl egy kis fény, Jer is láthatja, milyen szörnyen festek. Koszos, meggyötört, karikás szemek. Mintha nem is az a fiatal, tökéletes külsejű színész lennék már, aki pár napja voltam.
- Én nem élem túl a börtönt, ha ez kiderül... Nekem annyi, Jer, érted? Annyi... - nagy sóhajjal hunyom le a szemeim, s lassan megválok a kabátomtól, hogy aztán lemoshassak később magamról mindent, ami erre az éjjelre emlékeztethet.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyPént. Aug. 30, 2019 9:14 am

Arian & Jeremiah

The reason I am still alive is you.
It seems I will not see you again,really it seems like I will die.
The person to love me is you,it's you.
In the darkness you shine on me.

Nem tudtam válaszolni Arian kérdésére. Amint megpillantottam Schwartz mindent átható pillantását, a rám szegeződő puskacsövet, már nem volt semmi sem ugyanaz. Eltűnt az a boldog érzés, amit a válasza okozott. „Hozzád költözök, bármikor!” Az ölelés és a csók pedig csak még jobban megpecsételte azt a kellemes érzést. Még soha egy szerelmem sem teljesedett be igazán, de mikor Arian nem nézett hülyének, hanem elérzékenyülve, ölelgetve válaszolt… úgy éreztem, hirtelen igencsak közel kerültem ahhoz, amihez addig sosem. Boldog voltam, még akkor is, mikor a temetőbe léptünk. Csak az üres gödör és a rám szegeződő puskacső tudta elrontani az egészet.
– Nyugodj meg, Arian! Tudom, mit csinálok! – mondtam, mert hallottam, ahogy zokog. Talán azért is, hogy lássa erős vagyok és rajtam nem fog ki egy ilyen féreg, elvettem a puskát. Szorítottam, készen arra, hogy most aztán kinyírom. A vérzés azonban megborított bennem mindent. Éreztem a fémes bűzét, megszédültem tőle és ahogy az ujjamon csillogó sötét nedvességet megpillantottam a sápadt holdfényben. Megborzongtam.
Aztán jött az ütés a fejemre. A szédülés tovább fokozódott. A puska kikerült a kezemből valamilyen módon. Nem láttam. Egy pillanatra Arianba kapaszkodtam, aki hozzám hasonlóan az oldalamat érintette. Erre felszisszentem. Láthatta, érezhette a vért. Aztán valami történt.
Mintha Arianból kitört volna valami állat, neki esett Schwartznak. Először csak ütések hangját hallottam, aztán végre összeszedtem magam hogy odanézzek. Láttam, hogy püföli, de talán már túl sokszor húzott be neki. Nem volt jó ötlet, nem volt szabad hagynom, mert még a végén megöli. Csak ráijesztenünk kellett volna, csak… megmutatni, hogy velem nem szórakozhat. Ezért odarohantam, megpróbáltam elhúzni. Ám, ha véletlenül eltalált vagy akár szándékosan engem is, akkor hátrébb léptem és vártam, hogy lenyugodjon. Szólni nem tudtam. Képtelen lettem volna hirtelen akár egyetlen hangot is kipréselni magamból. Sosem láttam Ariant ennyire erősnek, ennyire durvának és vadnak… tetszett, de rettegtem, hogy most megy tönkre benne valami. Mégsem tettem már semmit.
Aztán egyszer csak felkelt. Hallottam, hogy kapkodva veszi a levegőt és közelebb lépett hozzám, hogy megkapaszkodjon a kabátomban.
– Arian… nyugi… nyugi… – Fordultam felé és megérintettem az arcát. Finom csókot leheltem az ajkaira, hogy befogja kicsit a száját. Sokkban volt, de erre most nem volt időnk, ő megvédett engem s most rajtam volt a sor, hogy én is így tegyek vele. El kellett tűntetni a hullát, mielőtt felelősségre vonják, ráhívják a rendőrséget és elzárják tőlem. Csak most egyezett bele, hogy velem lesz, nem engedhetem, hogy bárki is közénk álljon… mégha az csak Schwartz hullája is.
– El kell tűntetnünk… az erdőben… – mondtam halkan, rekedten, nekem is nehezemre esett megbirkózni a ténnyel. Arian nem tehetett róla, Arian csak engem védett és ez valahol annyira meghatott… hát így szeret engem? Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, ezért tennem kellett valamit.
– Segíts, kérlek!– kicsit halkabban pillantottam fel a kék szemekbe. Aztán elfordultam mélyet szippantottam az éjszakai, vérszagú levegőből. Marha hideg volt, egyre inkább kezdett a csontomig hatolni. – Fogd meg a naplókat és a puskát! – A fejemmel a templom fal mellett álló könyvkupacra böktem. Reméltem, hogy képes lesz rá, mégha meg is rázták az események.
Elengedtem, odaléptem a testhez és lehajoltam, hogy megfogjam a karjai alatt. Aztán elkezdtem vonszolni. Arian nélkül is megoldottam ezt részét, hiszen neki nyugalomra volt szüksége. Így csak ráncigáltam Schwartz ormótlan, nagy testét be a közeli kis erdő részre a fák közé. Minden izmom megfeszült, nehéz volt, hiszen még vénember létére is nagyobb darab volt nálam. Nem baj Jer, tarts ki… bíztatnom kellett magam, mert tudtam, hogyha a felesége és a gyerekei keresni kezdik, nem maradhat szem előtt.
– Baszd meg, hogy lehet ennyire kövér… – lihegtem, mikor végre behúztam a fák közé. Még persze mennünk kellett, nem áshattam el mindjárt az erdő szélén, hogy azonnal megtalálják. Így egészen egy kis sziklás részig jutottunk. Ott álltam meg. Az izmaim lüktettek a fájdalomtól, már képtelen lettem volna tovább cipelni. Ezért letérdeltem és a kezeimmel ásni kezdtem a fagyos földet. Az persze befészkelte magát a körmeim alá fájdalmasan.
– Minden rendben… minden rendben… – bíztattam közben magamat és Ariant is.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyKedd Aug. 27, 2019 10:39 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Szememet forgatva húzom el a kezem, mikor lesöpri azt a homlokáról, s csak sóhajtva csóválom meg a fejem. Olyan makacs, mint egy öszvér!
- Jer, pedig jobb lesz, ha hozzászoksz, hogy én gondoskodó vagyok. Nem fogom tétlenül nézni, ha szarul vagy, és igenis körbe foglak ugrálni, még ha neked nem is fog tetszeni. - határozottan mondom, csak hogy jobban tudatosítsam benne a szavakat. Mindig ilyen voltam, még otthon is. Nem voltam lusta, ha valakinek oda kellett vinnem valamit, vagy csinálnom nekik bármit. Anyám viccesen meg is jegyezte múltkor, hogy na és mikor lesz unoka? Ez egyrészt nem volt vicces, másrészt meg a húgomnak több esélye van arra, hogy felcsinálja egy nála húsz évvel idősebb férfi - családi vonás, hogy az idősebb pasikra bukunk -, mint hogy én felcsináljak egy csajt. Egyszóval, Jernek bőven van mit kiismerni bennem, s akadnak olyanok, amiket gyökerestül sem tudna kitépni belőlem. A gondoskodó énem az egyik ilyen.
Kellemes sétálni a holdfény sápadt tükre alatt, s már-már romantikusnak is mondhatnám, ahogy lépkedünk a fák alatt, egyre távolabb a közösségtől. Jó lenne megfogni a kezét, átkulcsolni az ujjait, átölelni nagyon szorosan, nekitolni egy fának, és... Szóval romantika. Bár esélyesen ő nem lát bele ilyesmit, én már annál inkább, viszont az érintésekkel nem kockáztatnék, inkább hagyom, hogy ő kezdeményezzen. Ugyanakkor mikor közli, hogy miért is akar a temetőbe lenni, egyből lefagy a képemről a mosoly.
- Minek akarsz te mégis kiásni egy sírt?! - megfogja a kezem és tovább húz, én meg csak értetlenül lépkedek utána. Vegyük úgy, hogy meg sem hallottam, mit akar csinálni. Sokkal jobban érdekel inkább az ajánlata, melyet nagyon úgy tűnik, hogy félreértettem. Sőt, még mikor befejezi, azután is csak nagyokat pislogva, szótlanul bámulom. Jól értettem? Mármint... Persze, hogy jól értettem, de ez most igaz? Vagy valami beetetés lenne? Nem, ilyet biztosan nem csinálna, főleg a tegnapiak után, hiszen sejtheti, hogy tényleg csak egy kicsi kell ahhoz, hogy lelépjek. Egy ilyen aljas húzás pedig bőven kimeríti a "kicsi" fogalmát.
- Hogy költözzek hozzád? - teljesen ledöbbenve kérdezek vissza, s a szemeim egyre jobban kezdenek csillogni. Zavartan nyelek egyet, s egyre csak azt ismételgetem magamban, hogy "ne bőgj, Arian, ne bőgj, Arian", de ez mit sem ér, hiszen egy dundi könnycsepp akkor is megcsillan a holdfényben.
- Hozzád költözök, bármikor! - átölelem egyből, s olyan vágyakozó csókot lehelek ajkaira, hogy még én magam is beleremegek az érzésbe. Egyelőre még nem igazán fogom fel, hogy mit mondott, így némán sétálok tovább mellette, de a kezét nem akarom elengedni, azt úgy szorongatom, mintha az életem múlna rajta. Azonban mikor tovább megyünk, s elérjük a sírt, csak kérdőn pislogok a gödör felé Jer vállai mögül.
- Mégis minek kellett volna itt lennie? - én is hallom a neszt, de csak akkor fordulok meg, mikor feltűnik Jer merev pillantása. S ekkor fagy meg a vér az ereimben. Egyből megkapaszkodok a kabátjában, s próbálom elhúzni őt.
- Jer, hagyd, menjünk! Nem ér annyit az egész! – mondom remegve és kapkodva, ám ő ellép tőlem, s mikor a puska csöve a mellkasának szegeződik, abban a pillanatban elkezdek zokogni hangosan. Eltűnik a nagy és bátor Arian, a helyébe pedig egy félénk kölyök lép.
- Hagyjátok abba, mielőtt még valaki... – üvöltöm, ahogy csak bírom, ám az utolsó szócska, a „megsérül” már bennem játszódik le, mikor meghallom a dörrenést. Valami pedig hirtelen eltörik bennem. Ezernyi kép zúg át az agyamon, s mind arról szól, hogy Jert elveszítem. Így... Itt... Hogy megöli... Hogy vége... Zokogva ugrok utána, ekkor pedig látom, ahogy fejbe veri valamivel az a patkány, ő pedig ahogy megkapaszkodik bennem...
- J-Jer... – dadogom rémülten, ám mikor az oldalához nyúlok, megérzem azt nedvességet, amitől annyira féltem. Teljesen lesápadva pislogok felé, s egyszerűen nem vagyok képes befogadni, hogy Jer vére van a kezeimen. Azonban ez az egész helyzet bekapcsol bennem valamit. Valami különös védelmező ösztönt, mely meggondolatlanságra kényszerít annak érdekében, hogy megvédjem Jert. És ha a következő lövés már pontos lesz? Ha itt előttem öli meg úgy, hogy én tétlenül nézem végig?! Erre a gondolatra olyan kétségbeesett düh lesz úrrá rajtam, hogy hirtelen rontok rá Schwartzra, egyből a puska után kapva úgy, hogy erőből sípcsonton rúgom, így a gyengülő szorításából kirántom a fegyvert, s azonnal messze hajítom. Ezután pedig ütök... Kegyetlenül, tiszta erőből, üvöltve, mint valami állat. Nem nézem, hova ütök, csak csattanjon az öklöm bárhol! Aztán újra és újra... Hamar érzem, ahogy felreped az öklöm, de nem érzek fájdalmat. A düh minden sebet begyógyít. Szinte észre sem veszem, amikor a földre kerül. Nem érzem, ahogy ő is jópárszor megüt. Tudom, hogy már veszélytelen, ahogy ott fekszik... Mégis egyből ráugrok, s mint valami őrült, úgy kezdem verni az arcát. Próbál még kapálózni, ellenkezni, ám nekem most minden megszűnik. Csak az öklöm létezik, mellyel észre sem veszem, hogy a nyakát is eltalálom többször. Már egyre kevesebbet mozog. Aztán már nem ellenkezik... Én viszont még mindig ütöm. Nem tudom, meddig, de még Jer sem tudna leszedni róla, ha megpróbálná, hiszen esélyesen ő is kapna egyet. Teljesen elborult az agyam, erre nincs jobb szó...
Egyszer csak azonban magamhoz térek. S érzékelem, hogy nem mozog a mellkasa, a szemei pedig kiakadva, mozdulatlanul merednek az ég felé. Én egyből elkezdem kapkodni a levegőt, mintha egyre kevesebb jutna a tüdőmbe, mintha meg akarnék fulladni.
- Most már semmi baj nem lesz! Senki nem bánthat többé! Semmi baj... Semmi baj... Semmi baj... – egyre csak ezt ismételgetem, mikor feltápászkodok, s remegve Jerhez lépek, majd belekapaszkodok a kabátjába  
- Semmi baj... Semmi baj... – szüntelenül, levegőt kapkodva, véres arccal s kézzel csak ismételgetem. Sokkos állapotba kerültem, ez nyilvánvaló, ám ha nem jövök helyre perceken belül, akkor esélyesen el fogok ájulni. Úgy feszülnek az ujjaim a kabátjára közben, hogy már el sem tudom engedni azt. Az agyam teljesen kikapcsol. Azt hiszem, megöltem egy embert...


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyHétf. Aug. 26, 2019 2:14 pm

Arian & Jeremiah

The reason I am still alive is you.
It seems I will not see you again,really it seems like I will die.
The person to love me is you,it's you.
In the darkness you shine on me.

Odakint nagyon hideg volt. Éreztem, ahogy minden porcikám megremeg, de nem érdekelt. A kabátom túl vékony volt ehhez az időhöz. Nem is volt ennek fényében akkor csoda, hogy az amish gyerekek rendszerint meghaltak egy kisebb tüdőgyulladásban. Kimentek, megfáztak és nem kapták meg az ellátást. Már az önmagában orvosi csoda volt, hogy én annyi betegeskedés után viszonylag jó állapotban nőttem fel. Ez sem a szüleimnek volt köszönhető, hanem Karlnak. Lényegében, ha tizennyolc évesen nem vett volna a szárnyai alá még mindig egy vézna kissrác lennék, szakállal. Rengeteget nőttem huszonöt éves koromig magasságra és nem is voltam olyan csontsovány, sőt egész megizmosodtam. Az utóbbi időben fogytam valamennyit, nagyrészt a depressziónak köszönhetően, ami állandóan rám talált.
– Jól vagyok, Arian! – Emeltem meg egy kicsit a hangom és lesodortam a homlokomról a kezét. – Nem kell ennyire aggódni. Majd kiadok valami hangot, mielőtt el akarnék ájulni, hogy tudd, mikor van gond. – Tettem hozzá, de a tekintetemmel ezúttal nem őt fürkésztem, hanem a távolban magasodó, a holdfényben ezüstösen csillogó templomtornyot.
Baromi régen jártam ott… meg úgy általában bármiféle misén. Így nem igazán akaródzott odamenni, de kellettek a naplóim, hogy elégessem vagy mást nem, elvigyem őket innen és véget vessek ennek az egésznek. Nem akartam, hogy Schwartz rászálljon a családomra, így is tisztában van vele, hogy Arian nem csak egy kis barátocska, hanem sokkal több annál. Láttam a szemében, amilyen undorral nézett rám.
– Nem hinném, hogy mise van ilyenkor. Nyugi már, csak egy sírt akarok kiásni, az isten áldjon meg… – Mondtam sóhajtva és megfogtam a kezét. Nem akartam erről cseverészni, majd ott úgyis megtudja, miről van szó, egyelőre azonban fontosabbnak tűnt tisztázni azt, hogy mi lesz velünk ezek után. Nem, mintha normálisan fejeztem volna ki magam és persze Arian még félre is értett. Hát nem vagyok a szavak embere és nagy valószínűséggel soha nem is leszek. Ehhez hozzá kell szoknia, ha komolyan velem akar lenni. Egyszerűen nem tudtam kerekperec kimondani, hogy költözzön be hozzám. Még gyerek… vajon a szülei mit szólnának ehhez? Totál kiakadnának és rám küldenék még a zsarukat is. Bár, mivel már huszonkét éves sokat nem tudnának velem kezdeni. Csak annyi volt a lényeg, hogy nem akartam botrányt.
Már nagyjából a kötszernél tartott a mondandója, mire összeszedtem magam annyira, hogy megállítsam és magam felé fordítsam. Hosszú percekig csak néztem a szemébe, ő pedig nem érthette, mit akarok tőle. Nehezemre esett kimondani azokat a szavakat, de nem akartam magamban tartani.
– Arian. Nem szeretném, hogy valaha is abban a hotelben szállj meg. Azt akarom, hogyha LA-ben vagy… nem. Azt akarom, hogy mindig Los Angelesben legyél, az én házamban.– Nagyon nehezen böktem ki, mit is akarok igazából. Aztán persze zavarba jöttem, szóval inkább vadul pislogva magyarázkodni kezdtem: – Karl utálta az otthonom, sosem jött oda és kétlem, hogy a történtek után valaha is felbukkanna ott. Csak te és én lennénk. Mi. – Folytattam és remegő kézzel végig simítottam a szakállamon. Egy hét után egyáltalán van jogom ilyet kérdezni? Oké, talán kicsit több volt, mint egy hét… de akkor sem voltunk igazán együtt, mégsem szerettem volna, ha elmegy, máshol lakik. Azt akartam, hogy velem lakjon, bár sejtettem, hogy erre nem kényszeríthetem majd.
– Menjünk tovább… – mondtam aztán, meg sem várva a válaszát. Ha akarta, akkor úgyis velem jön majd, ha pedig nem, akkor megy, ahova akar. Nem vagyok az apja, hogy megszabjak neki bármit is, habár szívem szerint követeltem volna a dolgot.
Átvágtam egy kisebb mezőn már a falucskán kívül, úgy, hogy gyorsabban érjek a templomhoz. Beléptem a kerítésen és már láttam is a kis utat, amin végig haladva megkerüljük az épületet és meg is találjuk majd a sírt. Érdekes kő volt, egy kisebb csokor kővirágot faragtak rá. Erről ismertem meg és tudtam, hova rejtettem a kis ládát, amiben a naplók voltak.
Bevártam Ariant és egymás mellett sétáltunk a megfelelő irányba. A templomnak azon az oldalán jobban megvilágított a holdfény a sírokat, így azonnal kiszúrhattam azt, amire nem számítottam. A sírkő mellett egy hatalmas lyuk tátongott, pont ott, ahol a rejtekhelyem volt. Úgy rohantam oda, mint egy eszelős és belenéztem, de üres volt. Az üregből már kiemelte valaki, amit ki kellett.
– A francba, Arian… – akadtam ki és beletúrtam hevesen a hajamba. Annyira, hogy a gubancoknak köszönhetően – mivel nem fésülködtem – alaposan meg is húztam a tincseimet. – Bassz meg, itt voltak…
Neszelés hallottam meg a hátam mögül és ahogy megfordultam, Arian mögött megpillantottam egy alakot. Nem volt gond, hogy nem láttam az arcát, a mozgásáról felismertem. Schwartz volt az, ráadásul egy puska volt az egyik kezében, amit egyenesen rám szegezett. Így felkeltem a földről. Nem tudom miért, de elvakult lettem a dühtől, meg akartam ütni, behúzni neki minimum vagy valami hasonló.
– Honnan tudta, hogy itt vannak? – kérdeztem ingerülten és közelebb léptem annyira, hogy egyenesen a mellkasomba nyomódott a puskacső, azt ugyanis időközben felemelte. Nem érdekelt, nem éreztem igazából át az egész helyzet veszélyességét. Talán még mindig hőemelkedésem volt, bár inkább a düh öntött el olyan szinten, hogy szívem szerint a torkán nyomtam volna le a fegyverét. – Honnan a faszból tudta?! Válaszoljon!
– Takarodjatok innen! Elfajzott szörnyetegek! – Szitkozódott értelmes felelet helyett. – Nagyot csalódtam benned Jeremiah Miller – A vezetéknevemet olyan erőteljesen hangsúlyozta, hogy még meg is ijedhettem volna tőle, ha ugyanaz a gyerek lett volna még mindig, aki elmenekült. De nem az voltam. Olyan kemény lettem, hogy azt Schwartz el sem tudta képzelni.
Kikaptam a kezéből a puskát, mert erősebb voltam nála sokkal. Az persze elsült, de éppen csak megkapta az oldalam. Az adrenalin tombolt bennem, így kellett egy perc mire felfogtam, mi is történt, na meg, hogy kicsit vérzek. Odaérintettem egy ujjamat, hogy megnézzem, mennyire súlyos a helyzet, erre olyan fejbe verést kaptam valamivel, hogy megszédültem. Éreztem, hogy kirángatják az ujjaim közül a puskát.
– Arian… – próbáltam benne megkapaszkodni, nem mintha neki rajtam kívül bármi köze lett volna egy ilyen helyzethez.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzomb. Aug. 24, 2019 6:25 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Egészen addig a szobában maradok, amíg Jer el nem alszik. Csendben ülök az ágyamon, vagy épp halkan mozgolódok a holmim körül egészen addig, míg meg nem hallom a szuszogását. Szerencsére nem tart sokáig, hogy elnyomja a lázas álom, s bár az önzőségem kívánta volna, hogy húzzam még a dolgokat, s kényszerítsek ki belőle olyan szavakat, amiket talán megint csak a betegsége idézett volna elő, most mégis úgy érzem, hogy ez nem lett volna tisztességes, s nem hogy neki, de nekem is rosszabb lett volna. Hiszen mi értelme egy olyan "szeretlek"-nek, amit talán nem is gondol komolyan? Eddig is kár volt ebből merítenem az erőt, hiszen ezek tényleg csak egy ostoba, naiv kölyök szeretetért sóvárgó, szeretethiányos érzései voltak. Ha nem tudja férfiként kimondani, hogy mit érez, már ha tényleg azt érzi, amit én, akkor kár is kikényszeríteni belőle ezeket a szavakat. Mert mindig azt mondják az okosok, hogy nem a szavak számítanak, hanem a cselekedet. Nos, ez jelen esetben, ha csak a tegnapi vitánkat nézzük, nem éppen szerencsés. Összeveszünk, kibékülünk, minden rosszat a fejemhez vág, nem ért meg, és talán nem is akar. Mert túl fiatal lennék? Túlságosan más, mint ő? Vagy ennyire nehéz elhinni, hogy hátsó szándék nélkül akarok mellette lenni? Hogy hiába vagyok huszonkét éves, nem akarom megcsalni, és nem akarok minden második emberrel összefeküdni, aki szembe jön velem az utcán, hanem csak vele? Hogy az én világomnak bizony ő a közepe, még ha talán nem is akar ott lenni? És igen, igenis szexelni akarok vele, sokat, nagyon sokat, és hozzábújni, és ölelgetni akkor, amikor csak tudom. Ha tényleg az a hibám, hogy mindenhol őt akarom, akkor vállalom, hogy egy szar alak vagyok. Ezzel már csak az a baj, hogy egyre fakóbban süt az a bizonyos nap az égen. Mert ez sem jó, s az sem jó... Ettől a kettősségtől pedig hamarosan ki fog készülni az elmém.
Ezek a gondolatok már odakint hasítanak belém, ahogy a szürkület különös félhomályában taposom a földutakat, s figyelem az öreg, minden maszlagtól mentes házakat. Nem gondoltam volna, hogy ezekben az időkben egy ilyen helyen kötök ki. Bár nem találkozok sok emberrel, de azoktól nem sok mosolyt kapok, hiába jutalmazom meg őket a sajátommal. Érdekes ez a két véglet. Ez az utálkozó légkör, szemben azzal a sok rajongóval, akik bármit megtennének értem. De tényleg, bármit. Nem szeretem a túlságosan fanatikus imádókat, de be kell vallanom, még azok is jobbak ezeknél az embereknél. Hiányzik a kinti világ, a kinti életem, a rivaldafény, a színészkedés, a luxus... Ám még ezen agyalni is nyomasztó, hiszen nem tudhatom, hogy mi lesz, ha innen egyszer elmegyünk. Vajon lesz olyan, hogy "mi", vagy megmaradunk Jernek és Ariannak?
Utálok ilyeneken agyalni, s itt pontot is kell tennem a végére, mielőtt még mélyebbre tolom magam a lelkem mélységeibe. Nem szép hely az, nagyon nem szép. Visszasétálok hát talán másfél óra múlva a Miller lakba, s csendben eldőlök az ágyamon, hiszen Jer még alszik. Hamarosan én is elbóbiskolok úgy, ahogy vagyok, s csak akkor ébredek meg, amikor hangokat hallok a szobából. Megijedve ugrok egyet, ahogy kinyitom a szemem, s hirtelen a vérnyomásom az egekbe szökik.
- Ahh, de megijesztettél... - súgom halkan, s pár pillanatig még fekszek, amíg visszaáll a szervezetem a hirtelen riadásból. Utána azonban egyből feltápászkodok, s Jer mögé lépek, majd a kezem a hátára simítom.
- Most akarsz kimenni? Este? - kérdem értetlenül, ám ő nagyon céltudatosnak tűnik, úgyhogy én is veszem a cipőm és a kabátom, mielőtt még egyedül indulna meg, hogy aztán ki tudja, hogy az éj leple alatt hol kössön ki. Visszatartani kétlem, hogy tudom, de talán nincs is ellenemre egy kis éjjeli séta. Úgyhogy csendben követem kifelé, fák alatt, házak mellett, míg végre kicsit távolabb kerülünk a közösségtől.
- Tényleg? Jobban vagy? Attól, mert tudsz járni, még nem olyan biztos az. - reflexből helyezem a tenyerem a homlokára, s csak hümmögéssel fogadom, hogy tényleg nem olyan vészes a helyzet, mint délután. Azonban még ha nem is jön vissza a láza, attól még nem ártana, ha inkább pihenne.
- Amúgy miért kell ilyen hirtelen eljönnünk ide? Kérlek, mondd, hogy nem éjféli mise lesz... Könyörgöm, ne... - dörzsölöm meg az arcom unottan, felkészülve lélekben arra, hogy mint valami szektás, úgy ülhetek a többi ember között éjjel, egy fura istenhez imádkozva. Azonban mikor közölném, hogy inkább visszamegyek, és mondja azt, hogy rosszul érzem magam, váratlan dolgokat mond. Először csak nagyokat pislogok felé, de végül megvonom a vállam.
- Hát, pár éjszakára beugorhatok. De mindenképp be kell csekkolnom a hotelba, ha visszaérünk, mert nem fogják nekem tartani a szobát, ha nem jelentkezem. Úgysem én vagyok az egyedüli híresség, aki ott szokott megszállni. Na, meg nem mindenkinek nézik el, hogy három hetet csúszik... Ja, és a maradék cuccomat is odaviszik Larryék, bár gondolkodtam rajta, hogy váltok helyet, mert kezd egyre unszimpatikusabb lenni az egész légkör. Ha LA-ben vagyok, mindig ott szállok meg, de hát a híressége ellenére nem egy nagy szám. Igazából már rühellem az összes ilyen helyet. Szóval... - közelebb lépek, átkarolom a derekát egyik kezemmel, másikkal pedig a vállánál nyúlok hátra, úgy túrok bele a hajába. Semmi nagy simulás, semmi szenvedély, egyszerűen csak hiányzik már a közelsége. Utálom, ha eltaszít magától.
- Pár napig a hotelben leszek, elintézek mindent, aztán utána beugorhatok hozzád. De ugye... Karl nem lesz ott? Nincs kedvem vele harcolni. - fintorgok egy aprót, majd elengedem végül, mielőtt bárki véletlenül a templom és a temető körül akarna járni pont ilyenkor, pont körülöttünk. Nem akarom, hogy Jer ellökjön magától, úgyhogy inkább saját magamtól lépek el tőle. Jobb félni, mint megijedni.
- Amúgy itt még kötszer sincs? Kértem apádtól valamit, amit rá tudok tenni a mellkasomra, de eléggé elutasító volt. Úgyhogy zsepikből barkácsoltam magamnak egy kötést, de hát... Nem az igazi. - kicsit lejjebb húzom a kabát cipzárját, hogy megmutassam neki is. Nem vagyok a legtapasztaltabb abban, hogy kell kezelni egy ilyen sérülést, hiszen nem mostanság égettem meg magam, vagy épp öntöttek le valamivel. Ha volt is valamilyen sérülésem, azt nagyon gyorsan ellátták a körülöttem levő orvosok. Ami itt nincs, szóval... Gáz a helyzet, mert három hét múlva el kell, hogy tűnjön rólam. Ha meglátja Dwayne és Larry, hogy mi van a mellkasomon pont egy félmeztelen fotózás előtt, esélyesen dührohamot kapnak a fotóssal együtt. Arra még tényleg szükségem lenne...


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzomb. Aug. 24, 2019 11:10 am

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Nem hiszem, hogy bárkinek is szabadkoztam volna a viselkedésem miatt korábban. Sőt, ami azt illeti, sosem kértem bocsánatot ilyesmi miatt. Arian ezt persze nem tudta, de nekem pont elég bizonyíték volt így ez, hogy tudjam: már most többet jelent, mint kéne. Tényleg szeretnem kell, ha még magamat is meghazudtoltam érte. Hol volt az a dühös Jer? Valahol jó messze, talán ott felejtettem az erdőben, talán valahol máshol. A feszültség persze bennem volt ezen a helyen, mert miért is ne lett volna? Ariannak fogalma sem volt, miken kellett keresztül mennem gyerekként. Ezért meg sem érthette, miért vagyok ilyen vagy olyan… de vajon elég lenne ezekről mesélni? Hiszen látta a feljegyzéseket és még ez is kevés volt a megértéshez.
– Egyikünknek sem kéne hevesen reagálnia mindenre… – A hangom halk volt, semmi támadó vagy bántó nem volt benne. Bár nem volt kizárt, hogy Arian erre is megsértődik. Néha olyan dolgokra is kiborult, amiket nem értettem, de egészen megszoktam abban a pár napban, amit eddig együtt töltöttünk.
Ahogy magához húzott sóhajtottam egyet. Olyan hűvösnek tűnt a bőre az enyémhez képest, hogy csak élveztem, amint az arcát a nyakamhoz fúrja. Hosszú, mély levegőt vettem aztán és lehunytam a szemem, úgy bújtam jobban és jobban hozzá. Nem akartam megint beteg lenni, de a szervezetem még a korábbi után sem épült fel, így meglehetősen kellemetlenül éreztem magam.
– Megérdemeltem, hogy otthagytál… – válaszoltam rekedten.
Nem akartam, hogy kimásszon az ágyból, de nem volt erőm utána kapni. Könnyedén nyomott vissza a párnák közé és húzta feljebb rajtam a takarót. Nem akartam heverészni, mint valami göthös vénember, fel akartam kelni, hogy kimenjek és megmondjam a szüleimnek, hogy jogom van látni a húgomat. Erősnek kellett lennem, de nem voltam az és ettől szégyenérzet fogott el. Ujjaim dühömben a lepedőbe martak, de azt sem tudtam olyan erőteljesen szorítani, mint ahogyan kellett volna.
Éreztem, hogy valami ismerős, pilledt érzés telepedik rám és nem tudok tőle szabadulni. A szemeim egyre jobban lecsukódni kívánkoztak. Nem kellett sokáig noszogatnia, hogy aludjak el. Nem volt választásom. A testem feladta, én pedig békés, forró feketeségbe süllyedtem. Kusza álmok kavarogtak szemeim előtt. Hol Arian után rohantam a reptéren, de csak nem tudtam elkapni a kezét, hol Karl szorongatta a nyakamat, hol a szüleimmel veszekedtem, hogy engedjenek el, ez már nem az én életem. Aztán egyszer csak felültem.
Nem álmomban ültem, hanem a valóságban. A szemeim úgy pattantak ki, akárcsak én. Hirtelen, előjel nélkül. A testem még remegett, ám ezúttal nem forróságot, hanem marha hideget éreztem. Kellett egy pillanat, míg felfogtam, hogy odakint sötét van.
– Mennem kell… – nyögtem ki, nem is láttam, hogy hol van Arian. Nagy nehezen felkeltem és a mosdótálhoz léptem. Arcot mostam és kicsit bevizeztem a hajam, hogy normálisan álljon. – Ki kell mennem a templomhoz… a temetőbe… – A hangom rekedt volt, alig tudtam egy-egy szót kipréselni magamból. Nem is igazán tudtam, miért tört rám az az érzés, hogy oda kell mennem. Talán azért, mert erről álmodtam, csak nem emlékeztem rá.
A dobozra gondoltam, amit ott ástam el. Nem az írásaim voltak benne, azokat itt rejtettem el a szobában. Az igazi gondolataimat rejtő naplók voltak azok. Azért vezettem, mert nem volt kinek elmondani azokat a dolgokat, amit bennem voltak igazából, igazi nevekkel. Azt nem mertem a házban tartani és ha egy valamit biztosan tudhattam, akkor az az volt, hogy a sírokat nem bolygatja meg erre senki. Így az egyik sírkő mellé ástam el a naplóimat, éppen azelőtt, hogy elmentem innen. Nem akartam, hogy a családomat kérdőre vonják miattam. Ám mostanra biztos voltam benne, hogy inkább elégetni kellett volna azokat a bűnös gondolatokat.
Nem is tudom, miért de amint a bakancs a lábam volt, Arian felé fordultam. Megvártam, hogy jön e velem, aztán elindultam kifelé a házból. Odakint még hidegebb volt, mint az erődben legutóbb. Nem érdekelt, összehúztam magamon a kabátot, a nyakam köré tekertem a sálam és mentem előre a kis templom felé.
– Már jobban vagyok… – közöltem egyszerű tényként, nem mintha igaz lett volna. A fejem hasogatott, a torkom iszonyatosan fájt. – Arian… – Fordultam felé és hirtelen meg is álltam. – Ha elmegyünk innen… nem lehetne, hogy hozzám menjünk? LA-ben van egy kis házam.
Nem tudom miért vágytam annyira haza. Talán azért, mert annyi ideig voltam idegen helyen és sehol sem éreztem igazán otthon magam. Az a sok szín, puha ágyak, dísztárgyak… zavart mind. Túl sok volt.




Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyKedd Aug. 13, 2019 11:16 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Ahogy Jer szorosan hozzám bújik, akkor érzem igazán, hogy mit veszítenék azzal, ha elmennék, és magam mögött hagynám őt. Hát ezt. Az ölelését, az illatát, a közelségét, és azt a melegséget, ami belőle árad, s ami mindig képes felperzselni. Sosem éreztem még ilyet. Sem Angel, sem Axel, sem senki nem volt arra képes, hogy ennyire felborítson bennem mindent, de Jer már az első pillanattól ezt teszi. Ő maga egy hatalmas küzdelem számomra, hiába mar folyamatosan a szívembe, és hiába gondolom azt sokszor, hogy elhagyom őt, és vissza sem nézek... Mi lenne azután? Folytatódna az az unalmas hullám és világ, amiből néha rohadtul elegem van. Ő dobja fel az egész életem, bár kurva sokat kell ezért harcolni.
Arra készülök, hogy megint ki leszek osztva azért, hogy ennyire nem érdekel, ha az apja meglát minket, de mikor helyesel, akkor csak még erősebben húzom magamhoz. Ez a pillanat olyan, mintha hirtelen megszűnne minden létezni, s újra csak mi lennénk. Ketten lebegünk egy kietlen világ peremén, ahol alattunk borzalmas dolgok terülnek el, de itt és most, csak mi vagyunk. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt ilyen pillanatunk, s annak is a többsége akkor volt, amikor épp betegeskedett. Mint most.
- De igen, kisbaba vagy, márpedig az enyém. - a mosolyom szélesen terül el az arcomon, s az első dolog, ami eszembe jut Jer morgásáról, az az, hogy jelenleg milyen aranyos. Ahogy még próbál erőlködni, próbál keménynek látszani, holott nem tudja titkolni, milyen rosszul van. Büszke ember, és ez tetszik benne. Bár valószínűleg tudja jól, hogy nem vagyok hülye.
- Nincsenek most kamerák, sem kíváncsi szemek, akik minden szart terjeszthetnének a lapoknak. Az meg hogy itt ki mit gondol rólad, kit érdekel? Rossz gyerekkorod volt, így hát kár is azon agyalni, hogy mit képzelhetnek rólunk. Természetesen nem gerjesztjük a feszültséget mások előtt, és tényleg úgy viselkedünk, mintha csak jó barátok lennénk. Ám itt a négy fal közt nem akarok úgy viselkedni, mintha idegenek lennénk. - ezt pedig olyan határozottsággal mondom, mintha a világmegváltó terveimet közölném. Ő egy felnőtt férfi, és én is az vagyok. Nem vagyok hajlandó az itt töltött időt rettegésben tölteni és attól tartani, hogy vajon mikor akar kíváncsiskodni valamelyik családtagja. Kimutatták már, hogy nem vagyok szimpatikus, innentől pedig nem fogok teperni. Csak egy kicsit. Azt is Jer miatt.
- Tudom, tudom. Addig a pár pillanatig viszont, amíg helyre jössz, vigyázok rád. Utána azonban behajtom rajtad a számlát! - vonom fel a szemöldököm vigyorogva, közben pedig hűen lapátolom a szájába a levest. Néha egy-egy kanalat elhúzok előle, hogy az egy kanyarral az én számban kössön ki, de azért a forró étel nagy része nála landol.
Az utolsó mondata annyira meglep, hogy először csak hatalmasakat pislogok felé a kék szemeimmel, mintha idegen nyelven beszélne, s próbálnám megfejteni, hogy mégis mit mond nekem. Aztán jön az érzés, hogy talán viccel, gúnyolódik, s az, hogy kezd feljebb menni a láza, most nem normálissá, hanem aljassá teszi őt. Ám mikor mélyen a szemeibe nézek, s a vonásaival együtt érzékelem, hogy igazat mondd, kénytelen vagyok lesütni a szemeim pár pillanatra egy mély sóhajjal. Mit kellene mondanom mégis? Szívem szerint az arcába lökném még most is, hogy igen, Jer, rohadtul a lelkembe tiportál, és egy beteges bocsánatkéréssel még nem fogsz kiengesztelni. Önző, arrogáns seggfej vagy, aki az orrán túl nem is képes látni, és aki rohadtul nem érdemli meg, hogy egy magamfajta egyáltalán felé nézzen. Mégis, mikor újra felé emelem a tengerkék íriszeim, egy megadó, apró mosoly villan meg ajkaim szegletében.
- Én meg azt, hogy ilyen hevesen reagálok állandóan mindenre. Én igyekszek, csak nem olyan könnyű visszafogni magam. - leteszem végül a tányért, majd szorosan magamhoz húzom, s arcom a nyakához fúrom. Pár röpke másodpercig csak csendben lehelek a bőrére, aztán végül halkan megszólalok.
- Nem lett volna szabad ott hagynom téged. - ám mielőtt még túlságosan érzelgősnek tartana, vagy éppen azt hinné, hogy rá akarok mászni, azért ölelgetem ilyen erősen, inkább elhajolok tőle, s párszor megsimogatom a kócos tincseit. Ezután ha nem ellenkezik, akkor kimászok az ágyból,őt pedig újból a párnák közé tolom, és feljebb húzom rajta a takarót.
- Jobb lenne, ha most inkább aludnál. Aztán ha felébredsz, meglátjuk, mennyire leszel rosszul. Én itt leszek a közelben. - és lekezelem ezt a szart a mellkasomon, ami úgy éget, mintha éppen egy gyertyát tartanának oda. Kétlem, hogy ilyen állapotban túl jó lenne, hogy magánál van, s hátha szerencsénk van, s tényleg kialussza, s betudhatjuk a fáradtságnak és annak, hogy hirtelen érte a szervezetét a hideg. Ha sikerül elaludnia, én ez idő alatt vagy járok egyet a ház körül, esetleg szundítok, vagy éppen olvasok az egyik könyvből, amit hoztam magammal. Messzire nem megyek, legalábbis nagyon nem tervezem.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzer. Aug. 07, 2019 1:54 pm

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Gyenge és erőtlen… gyűlöletes érzés volt, mégis mintha egyre sűrűbben történne meg velem. Persze, ha nem tévedek el az erdőben, nem is esek vissza csak úgy abba az állapotba, amiben korábban voltam. Az angliai nyirkos hidegben nem is számított, hogy megfáztam. Szinte biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb megtörténik. A Los Angelesben töltött évek alatt nem szoktam hozzá a hűvöshöz. Ott mindig kellemes volt az idő, az eső pedig olyan ritka volt, mintha nem is létezne. Ahogy ott feküdtem a padlón, azon elmélkedtem, hogy vajon még mennyiszer tesz tönkre az időjárás. Néhány napon belül ez már a második volt.
Arian illata kicsit felrázott. Éreztem, hogy már készül felemelni. A kezeit a lábamnál, a hátamnál éreztem… de nem akartam a terhére lenni. Nem akartam még gyengébbnek látszani, habár minden porcikám remegett. Nem voltam még nagyon lázas, de éppen eléggé ahhoz, hogy teljesen ledöntsön a lábamról.
– Nem kell felemelni… nem kell felemelni… – motyogtam, de hiába. Könnyedén felkapott, szinte éreztem, ahogy a súlyomtól megfeszülnek az izmai. Aztán hamarosan az ágyban találtam magam. Éreztem a párna és a lepedő itthon semmilyen illatát, össze sem volt hasonlítható az LA-ben élt életemmel. Ez az egész olyan egyszerűn, olyan tiszta és mégis borzasztó volt. Lehunytam a szemem, mikor végre párnát ért a fejem, de nem aludtam, csak némán szenvedtem, míg újabb melegséget nem éreztem meg. Éreztem, ahogy a takaró alatt ölel.
A tenyere az arcomra simult. Beleborzongtam, ahogy kinyílt a szemem és rátalált a kék pillantásra, ami egyenesen engem fürkészett. Tökéletes volt. Arian mindig is ilyen volt férfias és szép, nem úgy mint én, aki most is gyűrötten és kócosan simult a párnák közé. Aztán megcsókolt. Ebbe megint bele remegett az egész testem. Hozzá bújtam, inkább nem is helyeselve, hogy „sosem válunk el rendesen.” Csak az volt a bökkenő, hogy ez a vita újra előjön és újra el akar majd menni… én pedig nem tudtam egyszerűen mit tegyek. Fussak utána vagy hagyjam? Talán hagyni kéne. Hagyni, hogy boldog legyen. Hiszen megmondta, előtte az egész élet. Mégis, azt a napot, amikor összebújtunk megint, nem cseréltem volna soha el semmire.
Hozzá simultam némán, hagyva, hogy az arcát a kócos hajamba fúrja. Átkaroltam és ujjaim kicsit a bőrébe nyomtam, mintha nem merném elhinni, hogy ott van velem tényleg.
– Engem sem érdekel, ha apám benyit… semmi sem érdekel… – leheltem a bőrére a szavakat. Mit számított volna? Elmegy és beköp Schwartznak? Ugyan, csak maga alatt vágná a fát és egy újabb kitagadáson kívül, nem sokat tudnának velem kezdeni. Felnőtt vagyok, ráadásul kívülálló a csoportból, így még csak meg sem verhettek. Arian is hasonlóképpen látta a helyzetet és ez tetszett… szerettem, mikor észszerűen gondolkodik, nem pedig hisztizni. Ez az oldal volt a legjobb.
Még morogni is elfelejtettem, ahogy magyarázott orvosokról. Mondtam volna neki, hogy be sem engednék a faluba? Nem számított, én gondolkodás nélkül ültem volna fel a szekérre, hogy a közeli városban orvost kutassak magamnak. Egy kicsit pihentünk még ott, összebújva, addig amíg Arian fel nem ült megint. Én is megpróbáltam magam ülőpózba tornázni, hogy kényelmesebb legyen. Ő pedig kézbe vette a leveses tányért. Már nem dőlt belőle olyan őrült módon a gőz, már biztosan sokat hűlt.
Nem akartam, hogy etessen. Olyan dedósnak éreztem, ahogy a szám felé tolta a kanalat… de a levesnek tényleg nagyon jó illata volt és éreztem, hogyha máshonnan nem is, hát onnan szerezhetek egy kis energiát.
– Nem vagyok kisbaba… – emlékeztettem morogva. Aztán kinyitottam a számat, hagyva, hogy beletolja a kanalat. Egészen neki támaszkodtam, mert nehezemre esett tartani magam. Furcsa volt, hogy éppen rá egy huszonkét éves kölyökre támaszkodhatom így… hogy ő ül az ágyam mellett és ölelget, mikor beteg vagyok. Karl sosem volt ilyen, pedig mennyit jelentett. Talán Arian iránt érezek egyedül többet, mint annak idején iránta. Mégsem tudnám magamhoz láncolni. Ha nem akarna tényleg, én elengedném… nem kényszeríteném magam mellé. Sőt úgy tennék, mintha tovább léptem volna egy pillanat alatt, csakhogy neki könnyebb legyen az elengedés.
– Finom… – magyaráztam halkan, rekedten, ahogy a meleg étel lesiklott a gyomromba. – Tudom, hogy vigyázni akarsz rám, de pillanatok alatt helyre jövök. Csak egy kis megfázás.– Legyintettem, mintha minden rendben volna. Meg akartam nyugtatni, de közben éreztem, hogy mennyire remegek és tudtam: ő is látja. – Sajnálom az a Jonathanos ügyet. – Tettem hozzá halkan és ezen a ponton biztos voltam benne, hogy lázas vagyok.



Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyHétf. Aug. 05, 2019 11:58 am

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Direkt nem reagálok a szavaira, csupán a szememet forgatva sóhajtok bele a köhögésébe. Nem kifejezetten azért nem akarom, hogy ilyen állapotban vezessen, mert hogy annyira félteném a saját bőröm. Ám a legutóbbi betegségét alapul véve ha ez is tovább fajul, akkor Jer esélyesen még mozogni is alig tud majd, sőt, az ájulás is benne van a pakliban. Még ha el is érnénk ketten valahogy a múzeumig, mi lenne visszafelé? És ha akkor ájul el? Vagy leesik a szekérről, beveri a fejét, és ki tudja, mi lesz? Még mit nem! Hogy nekem egy perc nyugtom se legyen utána, és csak arra gondoljak, hogy visszatért-e normálisan, főleg hogy telefonon sem érném el... Ahh, még a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom. Így biztosan nem fogok elmenni.
Az a dacos külső, meg ahogy kihúzza magát... Majdnem elröhögöm magam. Pedig aztán tudhatná, hogy előttem semmi szükség arra, hogy keményebbnek tűnjön. A szíve eleve kőből van, lehet ezt még fokozni? Aligha. S hiába erősködik, nagyon kétlem, hogy a beteg húgához ilyen köhögő rohammal beengednék. Már csak azért sem, mert esélyesen ha ő is elkapja Jertől a betegséget, az még inkább ront az állapotán. Így hát én magam fogom visszatartani, ha annyira erősködne majd, mielőtt még hülyeséget csinálna.
Az az ostoba leves pedig hihetetlen, hogy ilyen fájdalmat képes okozni. Szörnyen égeti a mellkasom, főleg ha hozzáér valami, s merem ajánlani mindenkinek, hogy mire visszaérünk, eltűnjön normálisan. Nem szeretem, ha agyon sminkelnek, márpedig lesz pár fotózás, amit már semmiképpen sem hagyhatok ki, és egy ilyen seb igen csak ocsmányul fog festeni. Nem mintha nem tudnák eltüntetni, de már csak büszkeségből sem tűröm meg, hogy szarrá retusáljanak. Mondjuk túl sok szükség nincs rá, szerencsére jó génjeim vannak, a bőröm is tökéletes, a vonásaimban sincs hiba, így még nem is igazán láttam magam egy címlapon se úgy, hogy alig ismertem magamra. Jelenleg azonban ha rajtam múlna, most így maradna a sérülés. S bár fáj, ahogy a kabátot felhúzom, ez most mégsem érdekel. Csak lépni akarok. Valamerre. Lezárni végleg a dolgokat, vagy megoldani. Mert ez a köztes állapot borzasztó, és az idegeim nem tudják elviselni már sokáig.
Elkerekedett szemekkel figyelem, mikor Jer megindul felém, s hagyom, hadd rángasson csak. Némán lépek vissza, majd miután becsukom magunk mögött az ajtót, levetem a kabátot. Figyelem, ahogy próbál gondoskodni, s most nem is dacoskodok... Pedig megtehetném. Azonban úgy vágyom a figyelmére, mint egy falat kenyérre. Halk sóhajjal veszem hát el a zsebkendőt, s felszisszenve tapasztom a mellkasomra. Apró enyhülést ugyan hoz, de nem az igazi. Túl friss még, így egy ideig élvezhetem az áldásos hatását. Nehogy véletlenül valami rendesen menjen ezen a helyen.
Épp csak egy pillanatra fordítom el a fejem, mikor meghallom a koppanást magam mellől. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége, s bár reflexből próbálok utána kapni, de persze nem érem már el. S ahogy ott fekszik... Pár pillanatig csak furán bámulom őt. Megint olyan gyenge, olyan elesett. Én meg egy idióta vagyok, hogy megint megsajnálom. Mindig ez a bajom, az az átkozott jó szívem fog egyszer a sírba vinni. Nagy levegőt veszek, hosszasan kifújom azt, majd letérdelek Jer mellé. Egyik kezem a combja alá csúsztatom, másikkal pedig átölelem a hátát, majd nagy erőt véve magamon felemelem őt a földről. Természetesen megpróbálhat ellenkezni, ám jelen esetben túl sokat nem érne el vele, mert akkor is felemelem, ha törik, ha szakad. Mint legutóbb... Amikor azt mondta, hogy szeret... Az ágyhoz lépve leteszem rá, de kicsit beljebb lökdösöm, hiszen váratlanul lerúgom magamról a cipőt, majd bemászok mellé. Jól betakarom, ám a takaró alatt mindkét kézzel átölelem őt, s még a lábam is átvetem rajta. Ha akarja, ha nem. Pár percig némán fekszek csupán, s az arcát figyelem. A vonásait, a tekintetét, a száját, a kócos tincseit...
- Úgy látszik, hogy az elválás sem megy nekünk, hmm? - felkönyökölök, majd közelebb hajolok hozzá úgy, hogy arcát a tenyerembe simítom, s magam felé fordítom a fejét. A tengerkék szemeim mélyen úsznak az ő zöldjeiben, s egyszer csak váratlanul ajkaim finoman simulnak az övéire. Nem vadul, nem szenvedélyesen, nem mohón. Lágyan és érzékien. Halkan sóhajtok ajkainak mélyére, s mikor elhajolok, egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Ma már nem mozdulunk ki innen. Te főleg nem. Én pedig itt maradok veled. Az ágyadban. Téged ölelgetve. És az sem érdekel, ha benyit apád, és meglát így minket. - a hátamra fekszek, kitakarom a mellkasom, úgy húzom magamhoz közelebb Jert, hogy a vállamra fekhessen, s újra átölelhessem. Ha sikerül, akkor arcom egyből a hajába fúrom, s halkan szuszogva kezdem cirógatni a vállát.
- Majd megmondom neki, hogy szeretlek, és ez ellen úgysem tud mit tenni. Talán van benne annyi, hogy nem rohan egyből Schwartzhoz, hiszen az nekik lenne csak rossz... - s van egy olyan érzésem, hogy az apja sem vállalná be ezt az egészet. Hiszen mi hamarosan elmegyünk, de ők itt maradnak. Az úgynevezett bosszú pedig kiken fog csattanni? Rajtuk. Nem rajtunk. S szerintem nem bolond annyira Mr. Miller, hogy kockára tegye a családja jólétét.
- Viszont ha estére sem javul az állapotod, akkor elindulok gyalog vissza, és kerítek egy orvost neked valahonnan. Nem fogom végignézni megint, hogy úgy kikészülj... - a számat a homlokának érintem finoman, s megsimogatom az arcát. Valószínűleg végigmorogja az egészet, de nem érdekel. Utálom, hogy megint meg tudtam őt sajnálni, de ugyanakkor nem felejtek... A tüske még mindig bennem van, de ez a helyzet most nem az, amikor játszanom kell a sértődöttet. Úgyis tapasztalni fogja, hogy bizony elértek hozzám a szavai.
- Addig is viszont... - felülök az ágyon, majd kézbe veszem a tányért, ami még mindig gőzölög. - Most pedig nem kell keménykedni, meg játszani, hogy milyen erős vagy. Nem vagyok hülye, Jer. Tudom, hogy szarul vagy, úgyhogy ne erőlködj, hanem hagyd, hadd tegyem a dolgom. - ekkor a feje alá nyúlok, kicsit feljebb húzom magamhoz, majd a tányért megfogom a térdeimmel, s merítek egy kanállal a levesből. Arca elé tolom azt, s nagyokat pislogva, kérlelően érintem a végét az ajkaihoz.
- Gyerünk, nyisd ki a szád! Essünk túl rajta! - nem mintha nekem olyan rossz lenne, sőt... Igazából élvezem, hogy gondoskodhatok róla. Mindig ilyen voltam, csak ez az oldalam ritkán tud előtérbe kerülni, hiszen nem igazán kell gondoskodnom senkiről. Ezért is olyan őszinték a mozdulataim és a szavaim, melyekbe semmi nyűg, vagy éppen nemtetszés nem szorul.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyVas. Aug. 04, 2019 9:32 am

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

A torkom még mindig nagyon kapart. Éreztem beszéd közben, hogy a hang milyen nehezen jön ki belőlem és még Arianról is lerítt, hogy korán reggel morcos már. Természetesen emlékeztetnie kellett, hogy amikor a legszánalmasabb állapotomban voltam, akkor ő gondoskodott rólam. Nem reagáltam, inkább csak sóhajtottam egyet. Nem akartam felesleges vitára pazarolni azt a kevéske hangot, ami még kijött belőlem. A torkom ugyanis száraz volt, nem nagyon akaródzott beszélnem. Újabb köhögőroham tört rám, míg Arian öltözött. Hiába tettem a szám elé a kezemet, így is borzasztóan hangos volt… és persze fájdalmas is. A mellkasomban éreztem valami tompa érzést, aztán mintha a torkomban is felszakadt volna valami sebféle.
– De tudom irányítani így is. Ha annyira el akarsz menni, hát megoldom. – válaszoltam rekedten és végig néztem rajta az amish ruhájában. Persze ő ebben is tökéletesen nézett ki. Nem csak lógott rajta az ing, mint rajtam. De ez volt Arian. Tökéletes külső, kissé gyerekes belső, amihez komoly sértettség társult általában. Nem baj. Megszabadult tőlem és talán így elmúlik ez az egész.
Visszahúzott az ágyhoz, majd akármennyire is próbáltam ellenállni leültetett. Hűvös tenyere a homlokomra simult, mire lehunytam a szemem. Kellemes volt, pedig még nem voltam lázas, de így is volt benne valami megnyugtató. Csukott szemmel is szédültem, éreztem, ahogy rám talál megint valamiféle betegség. Talán pont ugyanaz volt, ami ott Angliában is rám telepedett és a tegnapi hideg ismét előhozta. Még nem voltam egészen gyógyult, mikor eljöttem. Az immunrendszeremnek nem volt egyszerűen ideje regenerálódni.
– Nem figyeltem… és rossz irányba indultam… tök mindegy… – Sóhajtottam a válaszom végén. Nem akartam ingerült lenni, nem akartam lerázni a kezét, pedig hirtelen belém hasított a tegnapi elválásunk emléke. Háromszor vesztünk össze alig pár napon belül. Életképtelen kapcsolatféle volt ez és bár nagyon szerettem volna elengedni, bosszantott, hogy még mindig hatással van rám. Ahogy a homlokomhoz ért, persze megdobbant a szívem. Karllal is ez volt sokáig, talán ezért is néztem el neki annyiszor, hogy másokkal bújt ágyba. Csak dacoskodtam és veszekedtem, de végül mindig vele maradtam. Több ilyenre nem vagyok képes. Nem tudok még egyszer Arian után futni. Meglehet, én jobban szeretem őt, mint ő engem, azért dönt ilyen hirtelen mindenben. Mindig ilyen voltam. Lehetetlen kapcsolatok és szerelmek után futottam. Egy részemet ez formálta teljesen érzéketlenné.
– Semmi bajom. Be fognak engedni hozzá.– Erősködtem. – Csak egy kis megfázás.– Tettem hozzá és kihúztam magam, hogy úgy tűnjön teljesen rendben vagyok. Nem engedhettem meg, hogy Arian egy kicsit is aggódjon és táplálja bennem a felesleges érzelmeket iránta. Felvettem inkább a morcos külsőm, hogy jobban utáljon. Nem akartam ezt még egyszer eljátszani.
Könnyen nyomott a párnák közé és erőltette a számba a lázmérőt. Én azonban egyre rosszabbul voltam. Éreztem, ahogy szédülök még ott fekve is. Szívem szerint befordultam volna a fal felé, hogy lehunyjam a szemem és visszaaludjak. Erre azonban még az is kevés lett volna, amíg Arian kiment és visszatért. Akárhányszor becsuktam a szemem őrült képek jelentek meg a szemem előtt, szóval inkább csak szédelegve bámultam a plafont, remélve, hogy véget ér hamarosan ez az egész és ki tudok menni a szobából.
Tányérral és bögrével tért vissza a szobánkba. Csendesen néztem rá, de láttam, hogy szenved. Hamarosan pedig valami foltot szúrtam ki a mellkasán, amit nem tudtam beazonosítani. Túl kába voltam ahhoz, hogy jobban megnézzem magamnak.
– Mi történt? – kérdeztem. Szóban valószínűleg előbb felfogom, minthogy szédelegve, hunyorogva próbálom kiszúrni mi a fene folyik itt. Ujjaimmal megdörzsöltem picit a szemeimet, hátha távozik a homályos látás.
Kicsit nehezemre esett elhinni, hogy éppen ilyen dedós módon próbálták meg Ariant biztosítani az utálatukról. Ennek ellenére csak egy dühös sóhajt engedtem meg magamnak. Apám már az elején biztosított arról, hogy sejti a dolgokat. Nem véletlenül vette el a kulcsot és nem véletlenül történt valószínűleg ez a mai sem. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, Arian már az ajtóhoz lépett.
– Nem mehetsz így ki. – Közöltem és nagy nehezen felültem az ágyon. Nem lehetőség volt, hanem kijelentés, szóval nagy nehezen lábra álltam és utána botorkálva megragadtam a karját. – Ülj le… és vedd le ezt a szart! – rángattam meg a kabátját, aztán kissé kábultan a mosdótálhoz léptem. A tartalmát kiöntöttem az ablakon, a kancsóból pedig újra töltöttem. Remegő kézzel húztam elő a zsebkendőmet és tunkoltam bele a hűvös vízbe.
– Ezzel borogasd. Jó hideg, kicsit megnyugtatja. – Nyújtottam felé, mikor visszavonszoltam magam hozzá. A térdeim iszonyatosan remegni kezdtek, éreztem, hogyha nem ülök le, akkor menten elájulok. Fordultam is volna az ágyam felé, ám még mielőtt bármi is tehettem volna, a lábaim feladták a szolgálatot és elterültem a padlón. – A kurva életbe… – morogtam, de mozdulni nem tudtam.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyPént. Aug. 02, 2019 7:05 am

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

A kellemetlen álomképekből még kellemetlenebb hang rángat vissza a valós világba. Oda, ahova nem szívesen térek vissza a tegnapiak után, mégsem tudok belekapaszkodni elmém szép képeibe, mert azokból jelenleg nem sok van. S mikor kinyitom résnyire a szemeim, egy nyomasztó sóhajjal tudatosítom magamban, hogy még a rideg falak ölelnek körbe, s egy olyan helyen vagyok, ahol senki sem lát szívesen. Még Jer sem. Nehéz így magamra erőltetni azt a bizonyos maszkot, bár talán sokáig nem kell már viselnem, hiszen Jer elmondása szerint ő is vissza tud vinni. Remélem, hogy így is lesz. Képtelen lennék elviselni, ha három hétig ennyire idegenként kellene viselkednünk, hogy még lopott időnk sem lenne egymásra. Ám amíg csak az ostoba, szexmániás kölyköt látja bennem, s nem tud ezen túl látni, akkor tényleg kár erőltetni ezt az egészet.
Párat még forgok a kényelmetlen, kemény és hideg ágyon, végül kénytelen vagyok kikászálódni, hiszen egyesek köhögési rohama nem akar csillapodni. Kócosan, fáradt arccal kelek fel, s kissé morcosan lépkedek Jer után a mosdótálhoz, amiben az intelem ellenére belenyújtom a kezem, s jól átdörzsölöm az arcom. Ezzel mondjuk csak annyit sikerül elérnem, hogy még karikásabbnak tűnik a szemem, illetve a vonásaimról lerí, hogy még mindig milyen rosszul érzem magam, és semmi megnyugvást nem hozott az éjjel.
- Ha emlékszel, legutóbb is én voltam veled, amikor beteg voltál. – és milyen jó is volt, ahogy bújt gyámoltalanul, s érződött mennyire vágyik a szeretetre és a gondoskodásra! Imádtam akkor. Ott voltam vele, főztem neki, cipeltem a hátsóját, s amikor csak tudtam, betakargattam. Bármennyire is sajnáltam, a lelkem mégis valahol örült annak, hogy Jer egy kicsit legyengült, s kezelhetőbb volt. Van azonban egy olyan sejtésem, hogy már elfelejtette ezt az egészet.  
- Immúnis vagyok a szarjaidra. – vonom meg a vállam ásítva, majd visszasétálok az ágyamhoz, s hagyom, hogy kiköhögje magát. Addig felhúzom újra az amish ruhát, amit jelenleg nagyon nem érzek magaménak. Keservesen nézek végig magamon, s mikor felállok, kénytelen vagyok megrázni kicsit a fejem, hogy elűzzem a depresszív hangulatot, ami egyre jobban rám telepedik.
- Így gondolom nem fogod tudni irányítani a szekeret. Én meg nem szívesen ülök be melléd, mert ha kapsz egy köhögő rohamot közben, és nekivezetsz minket egy fának, az kellemetlen lenne. Jó lenne még lehúzni legalább pár szar évet. – rántom meg erőtlenül a vállam, s visszaérve hozzá ráfonom a kezem a csuklójára, majd visszahúzom az ágyához, s leültetem rá, ha nem dacoskodik. Egy „mit csináljak én most veled” sóhajtással pillantok felé, majd végül a homlokára emelem a tenyerem.
- Mégis hogy tudtál így eltévedni? – teszem fel a kérdést, hiszen tegnap nem nagyon reagáltam rá. Képtelen lettem volna kérdezősködni.
- Így valószínűleg még a húgodhoz sem engednek be. – biccentek a kezem felé, majd elhúzom azt. Kezd felmenni a láza, s ha a múltkori esetet nézem, akkor bizony eléggé rosszul sülhetnek el a dolgok, így jobb lesz ezt az elején elfojtani. Felállok hát, s a táskájához lépve kotorászni kezdek benne, hogy megkeressem azt a lázmérőt, amit mondtam neki, hogy rakjon el a biztonság kedvéért. Valami kemény ugyan a kezem ügyébe akad, ám az inkább kerek, mint hosszúkás. Kíváncsian húzom elő – nem mintha kutatni akarnék -, s mikor meglátom, hogy mi az, egyből görcsbe rándul a gyomrom. Remegve ejtem vissza az órát a ruhák közé, s az a bizonyos cérna hamar elszakad nálam. Eddig tudtam tartani magam Jer előtt, most azonban ajkaim lefelé görbülnek, s megjelenik egy dundi könnycsepp a szememben, mely utat találva magának végigszántja az arcom. Jerre persze képtelen vagyok ránézni, hiszen ez a pillanat szörnyen megalázó számomra több szempontból is. Egyrészt mert próbáltam közömbös lenni, és nem mutatni, mennyire fájtak tegnap a szavai, másrészt pedig ebből ő úgyis csak annyit fog látni, hogy bőgök, mint egy ostoba kölyök. Ennél kellemetlenebb helyzetbe már tényleg nem kerülhetnék... Azt hittem, hogy már rég kidobta az órát, erre tessék... Úgyhogy inkább tovább keresem kissé szipogva a lázmérőt, s mikor megtalálom, letörlöm az utolsó könnycseppeket az arcomról, s visszalépek hozzá.
- Nyisd ki a szád. – mondom halkan, s ha hagyja, akkor letolom a párnák közé, hogy ne mocorogjon, majd bedugom a lázmérőt a szájába. A kezem közben a mellkasára helyezem, bár nem is igazán tudatosul bennem, hogy mit csinálok. Az arcom még nedves, úgy pislogok kifelé elmerengve az ablakon. Mintha a régi Arian megszűnt volna létezni, mintha eltűnt volna az a tűz, ami annyira az enyém volt... Ehelyett mi van? Egy meggyötört, fájdalmat sugárzó, jéghideg test. Semmi több. Mikor végre csippan a lázmérő, elveszem tőle, s alaposabban megnézem. Tényleg megy fel a láza, úgyhogy valamit muszáj intézkednem.
- Mindjárt jövök. – jelentem ki, s ha fel akarna ülni, akkor visszatolom, majd jó alaposan betakarom őt, s pillanatokon belül kiviharzok az ajtón. Itt persze semmi sem olyan egyszerű, így bő negyed óra is eltelik, mire újra visszaérek. A vonásaim fájdalmat tükröznek, s mikor közelebb érek Jerhez, ő is hamarosan megláthatja, mi a probléma forrása. Leteszem az egyik kezemből a gyógynövényekkel megrakott bögrét, a másikból pedig a nagy tányér erősen gőzölgő levest. Ekkor mutatkozik meg egy nagy folt az ingemen, ami bemocskolja a fehér anyagot. Egyelőre szótlanul lépek vissza az ágyamhoz, s lassan kigombolom az ingem, halkan felszisszenve. Mikor levetem, egyből meglátszik egy nagy, vörös folt, mely hamarosan esélyesen sebes lesz.
- Azt hiszem, utálnak a szüleid is. – mondom halkan, miközben a kihűlt mosdótál és a tükör elé lépek. - Apád „véletlenül” leöntött a forró levessel, miközben édesanyád megkérte, hogy adja át nekem. Nem tudom, hogy sikerült, hiszen két kézzel tartotta... – dehogynem tudom, úgy, hogy direkt csinálta. Ezt a sejtésem persze nem mondom Jernek, mert úgyis én lennék a rossz.
- Bár megkaptam tőle, hogy egy béna, semmirevaló kölyök vagyok, édesanyádtól pedig a szúrós pillantását, és hogy milyen ügyetlen vagyok. S mivel mindenki szerint én voltam a hibás, így fel kellett mosnom. Ezért késtem, de mindegy is. Szereztem neked pár gyógynövényt, úgyhogy edd meg a levest, aztán csinálok neked teát. – kezdem hirtelen terelni a témát, hiszen hamar megbánom, hogy megemlítettem. Kétlem, hogy Jer máshogy vélekedne, mint a szülei, nekem pedig nincs kedvem egy harmadik embertől is hallani, hogy milyen béna vagyok úgy, hogy még a leves közelében sem voltam.  
- Azt hiszem, ezt muszáj lesz bekötni, mert csak rondább lesz. Majd ha visszajövök. – azzal a szabad felsőtestemre ráhúzom a kabátot, majd az ajtóhoz lépek.
- Senki sem lát itt szívesen, úgyhogy még egyszer rákérdezek, hátha most ezek után szívesebben visszavinne valaki ahelyett, hogy tovább kelljen nézegetnie az idegesítő kölyök képem. – mondom leszegett fejjel búskomoran, hezitálva az ajtóban. Nem könnyű így újra kilépni. Nagyon nem. Gyűlöletből a gyűlöletbe...


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyKedd Júl. 30, 2019 8:13 pm

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Keresett… várt… két olyan szó volt, amit nem tudtam elképzelni a délután történtek után. Ezért nem is reagáltam igazán. Nem számított, hogy nem ölelt át, én átvetettem rajta a lábam és a karom. Kellett a melegsége, amit a rajta lévő takaró csak fokozott. Megbántottam. Tisztában voltam vele, ahogy azzal is, hogy elhagy… vagyis lényegében már meg is tette. Hogy könyörögni fogok-e? Biztosan nem. Nem teszem többé azt senkivel, amit Karllal megtettem. Nem fogom faggatni, hogy miért nem vagyok elég jó, hogy ő miért ilyen… mi miért vagyunk együtt ilyenek. Nem számított. Hideg voltam és hideg is maradok. Arian látta már, mi tett azzá. Ezt a helyet és Karlt. A kettő együtt olyan csapda volt, amiből tizennyolc évesen aligha tudtam volna kiverekedni magam.
– Ha ennyire el akarsz menni visszaviszlek én. – Halkan beszéltem, a fogaim még mindig össze-összeütköztek a reszketés miatt. – Tudom hajtani azt a szart… – tettem hozzá még mindig morogva magamban. Megérintette az arcomat, mintha ellenőrizni akarná a testhőmérsékletemet, habár láttam, ahogy a libabőr lassan minden tagját hatalmába keríti. Arian forró vére miattam vált jéghideggé. Még egy jel arra, hogy ideje lesz elengednem őt. Az én érzéseim soha életemben nem számítottak, senki sem értette meg vagy hallgatta meg, egyszerűen föléjük helyezte magát. Ilyen volt az apám, Schwartz, Karl és talán egy kicsit Arian is. Tudom én, hogy hiába mondok ki szavakat, hiába próbálom megfogalmazni. Nem megy. Leírni le tudok bármit, ha toll van a kezemben vagy éppen billentyűzetet érnek az ujjaim, akkor ment. Voltak érzések, volt szerelem és szenvedély. Csak bennem nem volt semmi ebből… ha mégis, nem tudtam hogyan mutassam ki.
– Eltévedtem az erdőben… – sóhajtottam és szégyenemben még a szememet is lesütöttem. – Órákig bolyongtam, mire megtaláltam a kiutat. Azért fáztam át ennyire.
Figyeltem, ahogy előkotor magának valami ruhát, aztán nekem is pakolászni kezd. Minden mozdulatából kiéreztem, hogy megint én csesztem el. Bár már megérteni nem tudtam mivel vagy hogyan… de megtettem. Nem rohantam utána, nem értem meg őt, lehordom őt. Biztosan ezek közül valamelyik. Nem számított, már döntött és én csak egyszer futottam utána. Nem ismétlem meg újra. Akkor azt utolsó esélynek gondoltam.
Megfogtam a felém nyújtott kezét. Könnyedén kihúzhatott az ágyból, ha ellen is akartam volna állni, nem volt bennem elég erő hozzá. Kifelé vezetett, de én idegesen bámultam mindenfelé, nehogy előbukkanjon egy kósza alak, aki ilyen késő este kint van. Ez nem volt erre szokás, nem véletlenül hajnalban lógtam meg annak idején innen. Nem volt áram, csak gyertya és gázlámpat, azt pedig az ember nem szívesen használta éjszakai túrákhoz. Kevés volt a fénye.
A fürdőbe érve Arian vetkőztetni kezdett. Nem volt rám semmilyen hatással, mert túlságosan átfáztam és mert tudtam, hogy nem akar már engem. Igaza is van. Szebbet találna. Az ő szakmájában az a szép, hogy minden sarkon csodálatosabbnál csodálatosabb emberek vannak. Nem mindenki rendező és forgatókönyvíró. A színészeknek nagyon fontos a külsejük. Még Annabellel is jobban összeillett volna, mint velem…
– Várj meg kint… – Ismételtem meg, amit mondott, aztán a zuhany alá léptem. Hagytam, hogy a meleg víz felmelegítse minden tagomat, bejusson a szakállam és a hajam alá. Beletelt még így is egy kis időbe, hogy teljesen felmelegedjek, aztán gyorsan megtörölköztem és kimentem Arianhoz az épület elé. Inkább nem szólaltam meg, csak mentem mellette, néha-néha felbámulva az égre, aztán a szobánkban hagytam, hogy elvegye a dolgaimat, én pedig befeküdtem az ágyamba. Néma csendben takart be, én meg csak pislogtam rá, mint valami óvodás. Lehettem volna dühös, hogy most mit dacoskodik és miért ilyen gyerekes… de nem volt erőm hozzá.
– Jó éjt – közöltem színtelen hangon, inkább lesütve a szemem, mikor meggondolja a felém hajolást. Elfordultam a másik irányba, háttal neki és hagytam, hogy rám találjon az álom. Párszor felébredtem éjjel arra, hogy száraz a torkom, könnyezik nagyon a szemem. Reggel pedig egész egyszerűen egy mélyről jövő köhögés tört fel belőlem. Azonnal felültem, úgy kaptam a szám elé a kezemet.
– A francba… – motyogtam és odasétáltam a mosakodótálhoz. Apám már járt bent a szobában, mert langyos volt a víz a kancsóban. Abból öntöttem a tálba, hogy arcot mossak, sőt egy kicsit a számba is öntöttem. Nem volt szinte semmi hangom, a torkom egyre szárazabb volt. Egyre hangosabban kezdtem köhögni ettől megint. Fájt a hátam és szép lassan minden tagom is. Magamra rángattam jó pár felsőt és közben reméltem, hogy most nem megy fel a lázam. Akkor ugyanis megint végem, pont úgy, mint mielőtt eljöttem Angliából. Csak itt az a ciki, hogy még gyógyszert sem adnak, az én lázamat pedig csak injekció viszi le.
- Ne gyere a közelembe! Elkapod! - mondtam Ariannak.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyVas. Júl. 28, 2019 7:44 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Borzalmas érzés egyedül feküdni ebben az idegen szobában, s nem is igazán tudom, hogy mi lenne, ha Jer ott feküdne a szemközti ágyon. Akkor is állandóan csak rajta agyalnék, ahogy most is. Amíg itt vagyok, képtelenség lesz kitörölni a gondolataimból és az érzéseimből, hiszen ez az egész ő maga. A múltja, a gyermekkora, a fájdalmai, mindent őriznek ezek a falak. Most érzem igazán, hogy tényleg kár volt idehoznia. Egy ilyen veszekedésre semmi szükség nem lett volna, ha nem viselkedik olyan alpári, érthetetlen, bunkó módon. Ezzel most rengeteg mindent visszavett bennem, s így, hogy kénytelen vagyok kivárni a három hetet, nagyon is észre fogja venni, mit okozott azzal az egésszel. Ha férfit akar, hát most majd megkapja...
Mikor belép, azért leesik egy nagy kő a szívemről. Szerintem biztosan nem éltem volna túl, ha egész este kimarad, valószínűleg reggelre belehaltam volna a szomorúságba és a csalódásba. Bár fogalmam sincs, merre lehetett, s jelenleg annyira rosszul érzem magam az erdőben történtek miatt, hogy véletlenül sem fogok rákérdezni. Úgy teszek, mintha nem érdekelne az egész. Mintha tényleg vége lenne részemről ennek az egész szarnak, amit még kapcsolatnak se lehet nagyon nevezni. Mégis... Rettentően hiányzik, hogy megöleljen. Az arcom úgy fúrom a párnába, mintha csak a teste lenne, s úgy sóhajtok rá, mintha a bőrére lehelném a bánatom. Megkérdezném, hogy mégis jól van-e, hogy merre járt, hogy meglátogatta-e Jonathant... Ám tudom, hogy ha olyat válaszol, ami nem fog tetszeni, akkor teljesen kifogok akadni. Már így is érzem, hogy kész lennék meggondolatlanul cselekedni és felborítani az álcám, mégis próbálom erősen tartani magam. Ha van még egy szemernyi esély arra, hogy túllendüljünk ezen az egészen, akkor azt biztos elrontanám azzal, ha leleplezném a családja előtt. Így hát tűrök és hallgatok. Hallom a zörgést, ahogy koppan a bakancsa, arra azonban nem számítok, hogy a saját ágya helyett az enyémet veszi célba. Egy pillanatra azt hiszem, hogy még észre sem vett, és talán összekeverte a pótágyat a sajátjával. Ám mikor közelebb simul hozzám, s még beszélni is kezd... A gyomrom erős görcsbe rándul, s valamiféle rosszullét kezd el kerülgetni. Jéghideg a teste... Még a lehelete is hűvös, így hamar borsódzik az egész hátam s lábam, ahogy hozzámér. Egy ideig azonban tényleg nem mozdulok. Mintha már az álmok világában lennék, s nem érzékelnék semmit az egészből. Nem érek hozzá, nem ölelem, nem csókolom. Hosszú percek telhetnek el, mire erőt veszek magamon, s a hangom halkan száll fel a levegőbe.
- Kerestelek. És vártalak. Egész délután... - nem akarom megkérdezni, hogy hol járt, pedig itt van a nyelvem hegyén. Helyette inkább fordulok egyet úgy, hogy vele szembe kerüljek. A lábát és a kezét nem lököm le magamról, de én nem ölelem át, hanem felkönyökölök, s úgy nézek végig rajta.
- Apád nem hajlandó visszavinni a múzeumhoz, úgyhogy kénytelen vagyok itt kivárni azt a három hetet. - közlöm hűvösen, de nem tudom megállni, hogy egy bús sóhajjal ne érintsem meg egy pillanatra az arcát. Csak egy egészen kicsit az ujjbegyemmel... Szívesen megcsókolnám, megölelném, és magamhoz húznám jó szorosan, de tudom, hogy ilyesmivel csak rosszat okoznék, így hát véletlenül sem teszek efféle mozdulatot.
- Mégis hol voltál? - aztán kibukik belőlem mégis, bár utána rögtön zavartan nyelnem kell egyet. A szívem őrült tempóra kapcsol, s a rosszullét megint úrrá lesz rajtam. Félek a válaszától, ha egyáltalán képes arra, hogy bevallja, ha Jonathan felé kacsintgatott ez idő alatt. Már csak a gondolattól is rosszul vagyok, s a gondterhelt szemeim is bevörösödnek. Csak egy apró cérnának kell elszakadnia, hogy újra elkezdjek zokogni. De nem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének lásson. Soha többet nem mutathatok felé ilyen érzelmeket, mert ő nem az az ember, akit ez egy kicsit is meghatna. Így egy utolsó nyeléssel visszafojtok magamba mindent, s egy sóhajjal kimászok a takaró alól. Lehajolok az ágy mellett levő táskámig, onnan pedig előhalászok egy tiszta nadrágot és felsőt, majd szó nélkül felhúzom magamra a kabátom és a cipőm. Ezután Jer holmijához lépek, ahonnan szintén előkotrok tiszta ruhát, keresek egy törölközőt, s azokkal együtt lépek vissza.
- Gyere. Így sosem fogsz felmelegedni. - nyújtom felé a kezem, s ha elfogadja, akkor felhúzom az ágyról, majd az ajtó felé vezetem. Ám mielőtt még kilépünk, egyből elengedem őt, mielőtt bárki meglátna, s magyarázkodni kellene. Sejtheti, hogy a kintről nyíló fürdőhöz vezetem, ami előtt persze körbenézek, mielőtt belépnénk. Nem kellenek szavak, nem akarok beszélgetni, így ha ellenkezne, úgy adok neki egy kis támogatást és beljebb lököm.
- Nyugi már. - jegyzem meg halkan, majd segítek neki levenni a kabátját, a felsőjét és a nadrágját, ha hagyja. Ezek után megnyitom neki a meleg vizet, majd megfogom a kezét, s a zuhany alá tessékelem őt.
- Kint megvárlak. - egy pillantást sem engedek meg magamnak sehova, csak a szemeibe, s maradásom sincs itt. Ha vissza akarna húzni, vagy kérlelne esetleg, az sem érdekelne, ha kell, erővel fogok kilépni azon az ajtón. Ki tudja, ha véletlenül ránéznék valahol lejjebb, megint azt hihetné, hogy egy ostoba kölyök vagyok, aki megint leskelődni és dugni akar... Nekem pedig semmi szükségem nincs egy újabb veszekedésre, így esélyt sem fogok neki adni arra, hogy félreértsen. Megint. Ezzel szemben odakint bármennyi várok rá, s már a vége felé nekem is összekoccannak a fogaim. Mikor kilép, én épp a kezeimet dörzsölöm, majd az arcomat, ami eddigre már jéghideg lett így, hogy egy jó ideje a nap is eltűnt az égről. Még mindig szótlan vagyok, s pontosan így indulok meg vissza a szobánkba. A koszos holmijait elveszem tőle, ha kihozta a fürdőből, s felérve egy kis kupacba az ágya mellé tűröm. A bakancsát gondosan a szekrény elé rakom, majd megfogom a kezét, s a vastag paplanok felé vezetem. Ha kell, megint meglököm kicsit, hogy leüljön, s hogy aztán a párnák közé tolhassam őt. Persze, ha eközben nagyon ellenkezik, úgy én magam sem fogok erőlködni, hanem hagyom a francba az egészet. Ezután betakarom őt egészen a nyakáig, ha sikerült lefektetnem, s ezután szólalok csak fel halkan egy jó idő után.
- Jó éjt, Jeremiah. - nem Jer, nem Mr. Nagyságoskihanemén Hill, hanem egy közönyös Jeremiah. Reflexből hajolnék hozzá közelebb egy csókra, de végül az utolsó pillanatban meggondolom magam, s felegyenesedek, mielőtt elérném őt. Szomorúan veszem el a lámpást, majd magam mellé lerakom a szekrényre. Újra lerúgom a cipőimet, majd alsónadrágra vetkőzve mászok be a meleg paplan alá vacogva. Ennyi idő elég volt, hogy teljesen kihűljek, hiszen nem ehhez az éghajlathoz vagyok hozzászokva. Azonban ruhában képtelen vagyok aludni, s ezért bizony ki fogok állni, ha nem tetszik Jernek. Már úgysem láthat belőlem semmit, hiszen szinte még a fejemet is betakarom, s ha az apjának esetleg nem lenne jobb dolga, mint hogy utánunk kémkedjen aljas módon, ő sem láthatná meg a csupasz testem. S hogy mennyire vagyok álmos? Semennyire. Pontosan ugyanolyan rossz, hogy Jer a másik ágyon van, mint mikor nem volt. Jelenleg annyira távol van, hogy akár a Marson is lehetne...


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyVas. Júl. 28, 2019 9:02 am

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Bolyongtam az erdőben, mint valami elcseszett kopogószellem, közben egyre szorosabbra húztam magamon a kabátot. Egy szikla, majd egy elfeledett sírkő követte egymást, nem rémlett, hogy valaha is láttam volna ezt a kompozíciót. Fel-felnéztem a kopasz fákra, amik még így is egészen eltakarták a kinti világosságot. Utáltam, hogy szerencsétlenkedek megint, hogy eltévedtem az erdőben, ami régen a búvóhelyem volt. Ebből is látszott, hogy már régen nem Jeremiah Miller vagyok, a kisfiú, akit elnyomta. Engem már nem lehetett elnyomni és összetörni, engem már nem lehetett eltiporni. Hiába fájtak annyira az emlékeim, igazából tudtam, én itt győznék. Egyedül Ariannal szemben nem tudtam győzni, mert akárhányszor megpróbáltam fölé kerekedni hisztivel és drámával válaszolt és ezt az érzést még jobban utáltam, még ha valahogy úgy éreztem szükségem is volt egy ilyen ellenfélre. Győzzön akkor, csak ne hisztivel és drámázással… miért nem tud férfi lenni?
– Csak huszonkét éves… – suttogtam magam elé a választ, miközben reszkető kézzel végig simítottam a szakállamon. Talán mégis csak jobb volt elengednem, azt mondani, hogy menjen, mert szabad. Mégis mi fordult meg a fejemben, mikor egy huszonkét éves kölyköt magamhoz engedtem és utána rohantam, mikor kellett? Ahogy mondta, még előtte az egész élet, nem kéne morgós, öregedő pasasokra pazarolnia azt. Az egyetlen hiba ezzel szemben csak az volt, hogy szerettem. De én már megtanultam némán, dühösen szeretni és elfogadni, hogy mi lehet az enyém és mi nem. Így hát, ha menni akar, hát menjen. Nem számít a magány.
Röhejes gondolatmenet volt ez részemről ott az erdő közepén. Abban a pillanatban kilátástalannak tűnt a kijutás a fák közül, egyre jobban fáztam és már másra nem is voltam képes, mint remegésre. Csak a lábaim nem álltak meg, azok mentek valamerre. Nem adhattam fel. Hülye halál volna éppen itt meghalni, ezekben a ruhákban. Ahogy a kezeimre néztem, láttam, hogy az ujjbegyeim egyre jobban kékülnek el, azzal próbáltam melegíteni magamat, hogy összedörzsöltem a tenyereimet. Az orrom hegye, az ajkaim is egészen hidegek voltak. A felhúztam a kabát gallérját, úgy hogy az eltakarja legalább a számat.
Magamban elkáromkodtam egy ízeset, mikor sötétedni kezdett. Nem volt nálam még csak egy nyamvadt telefon sem, amivel világíthattam volna. Már-már fel is adtam a dolgot. Lábaim egyre lassabban vették a távot, egészen addig, míg meg nem láttam egy ösvényt. A favágók taposhatták ki, mert néhány méterenként egy-egy fakupac hevert. Egy bassza meget üvöltöttem az erdő csendjébe, aztán új erőre kapva, szabályosan végig rohantam a kis úton, egészen addig, míg ki nem értem egy mezőre. Ez volt a támpontom, a pillanat, amikor felismertem hol vagyok. Még húsz percet gyalogoltam a hideg, sötét faluban. A szerencsém csak az volt, hogy éppen nagyon tiszta volt az égbolt és szépen megvilágította a poros utat.
Már mindenki aludt a házban. Remegő kézzel kaptam fel az egyik lámpást, azzal botorkáltam el a szobámig. Az ajtót lassan löktem be és úgy léptem át a küszöböt, mint egy zombi. Láttam, ahogy Arian rám néz, majd szinte azonnal vissza is tér a párnájához. Remek… már megint Jeremiah Hill a bunkó paraszt, akinek a szavait nem lehet meghallgatni, inkább drámázzunk egy félreértésen. Ez van… így jártam. Majd Arian talál magának egy korabelit. Erre a gondolatra összeszorult a torkom, egészen kiszáradt… csak a meleg ölelésére tudtam gondolni, a forró csókjaira. Kellett nekem. Méghozzá azonnal. Letettem a lámpást az éjjeli szekrényre és odaléptem a pótágy mellé. Egy pillanatra csak néztem le rá, még mindig remegre. Egészen átfáztam odakint, így hiába volt odabent kellemes meleg, a testem még nem tudta felfogni.
– Arian… – nyögtem a nevét, de közben kibújtam nagy nehezen a bakancsomból és azonnal befeküdtem mellé. – Ne mozogj…
Egyre jobban fészkeltem be magam a takarója alá. Talán érezte is, hogy mennyire átjárta a testemet a hideg és persze ott volt a reszketés is, ami még mindig iszonyatosan rajtam volt. Talán a hangomon is hallotta, ahogy időnként össze-összekoccantak a fogaim.
Becsuktam a szememet, úgy nyomtam az arcomat a nyakához hátulról. A testét átkaroltam a lábaimmal és a karjaimmal. Bele sem akartam gondolni, hogy senki sem indult a keresésemre. Ez volt az én családom, ez volt ez a közösség… és ez volt egy tönkre tett párnapos kapcsolat eredménye is. Nem tartozom sehova és senkihez, pontosan úgy, ahogyan gyerekként akartam… és meglepő módon fájt.
– Nagyon fázom… nagyon…


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyPént. Júl. 26, 2019 10:51 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

- Én eddig is szabad voltam, Jeremiah. - jegyzem meg hideg hangon anélkül, hogy visszafordulnék. Igen, a saját akaratomból jöttem el vele ide, így akit hibáztathatok mindenért, az csakis én vagyok. Már a legelején el kellett volna fojtani ezt az egészet, mikor kiütköztek a különbségek, hogy Jer egy arrogáns, lenéző rendező, aki még tíz évvel idősebb is nálam. Ja, és férfi. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem vonzanának az ilyen idióták! Most Jer, aztán ott volt Angel, a maga díszbuzi külsejével és a fanatikus, elmebeteg rajongásával. Sőt, még az első szexuális élményem azzal az egyetemista sráccal is eléggé érdekes volt, ő sem volt százas, az már biztos. A lányok közt is akadt ugyan pár kiemelkedőbb, de én jobban húztam mindig is a férfiak felé, így azok annyira nem alkottak maradandót. Hiába, kurvára megszenvedek azért, hogy élvezzem az életet, és ne halál unalomban teljenek a napjaim. Hiába hiszik azt az emberek, hogy milyen izgalmas lehet az életem színészként, hát rohadt nagyot tévednek. Ugyanis sok forgatás nem a röhögésről, poénkodásról, szórakozásról szól, hanem a kemény munkáról. S amikor valaki tizedszer is elbassza a jelenetét, mert vagy béna, vagy a rendezőnek túl nagyok az igényei, te pedig ott ülsz cirka három órája, hogy végre sorra kerülj... Na, az kellemes tud lenni. Vagy amikor a huszadik ugyanolyan külsejű tinilány vall szerelmet, és ecseteli autogram osztás közben, hogy képzelné el az életünket... Borzalom. Én sosem vágytam ilyenre. Sosem akartam olyan kapcsolatot, ami a rajongásra épült. Angelnél is itt csesztem el a dolgot, hiszen túl későn vettem észre az őrült csillogást a tekintetében, ami már visszafordíthatatlan dolgokat szült...
S hogy minek agyalok ilyeneken visszafelé lépkedve, magam sem tudom. Próbálom elterelni a gondolataimat, hiszen belefáradtam abba, hogy Jer miatt idegeskedjek. Már nem bírják az idegeim, hogy minden második szavával megbánt. Ennél még Angel rajongása is kellemesebb volt... Hiába, mindig elbaszom. Ahogy elhagyom az utolsó fát is, s megpillantom a házakat, nagyot sóhajtva lépek ki a sűrűből. Már majdnem azt hittem, hogy rossz irányba jöttem, mert az egyik fánál hezitáltam, hogy jobbra, vagy balra induljak tovább. Bár jelenleg amilyen állapotban van az agyam, az sem érdekelne, ha ebben a nyirkos, kísérteties, rideg erőben döglenék meg végre. Mennyivel könnyebb lenne elengedni minden szart!
Visszasietve a Miller lakba, egyből Jer apjának szegezem a kérdést, hogy nem tudna-e valaki visszavinni a múzeumhoz, mert a kocsiban hagytam az egyik fontos holmim. Azt persze senkinek sem árultam el, hogy bepattantam volna az autóba, és elhúztam volna a csíkot innen. Azonban határozottan nemleges válasz fogad, és ugyanaz az a szúrós pillantás, mint amit Jer is magáénak tudhat. Nem megy arra senki, és az állatok nem valami tárgyak, hogy állandóan nyaggassuk őket... Hát, oké. Ezen a kibaszott helyen mindenki egy begyöpösödött, szektás, rideg test, és én köszönöm szépen, de többet nem kérek ebből. Szinte érzem, ahogy a forró, török vérem is kezd megfagyni e falak mögött. Ezt pedig nem hagyhatom. Ha kihal belőlem a szenvedély és a hevesség, akkor én sem maradok más, csak egy szürke, elveszett test a tömegben.
Végül a szobában kötök ki, hiszen elutasítás híján kénytelen vagyok maradni. A szavakból kivéve egészen három hétig, amíg vissza nem visznek minket végre. S mivel nem tudom az utat, így nem kockáztatnám meg, hogy gyalog elindulok, hogy aztán a kannibál amishok elkapjanak az erdőben... Szóval leülök az ágyra, s egy hangos morgással dőlök hátra. Szemeim a plafonra szegeződnek, s vagy fél órát azzal töltök, hogy azon agyalok az öreg és lomha pókot figyelve, hogy mégis hol basztam el az életem. Mert elbasztam, ez tény. Talán elvakított a csillogás és a rajongás, így sokkal magasabbra került a mércém. Már nem jó az átlag, nem jó a hétköznapi. Pedig aztán mennyivel egyszerűbb lenne minden... Egy rendes, átlagos színész barátnő, semmi extrával, csak kedvességgel és szeretettel. Kár, hogy a lelki szemeim előtt már most látom, hogy egy hét után már kikészülnék az unalomtól.
Lerúgom magamról a cipőt, s erőszakosan vetem be magam a paplanok közé. Ez a hatalmas csend is kikészíti az idegeimet... Idióta vagyok, hogy nem hoztam el magammal a telefonom, bár esélyes, hogy itt net se lenne. Mint valami kibaszott atomtemető, ahol minden pusztul és rohad. Végül addig idegeskedek, amíg el nem nyom az álom. Aztán pedig pár óra múlva úgy ébredek, mint aki kapott egy taslit. Egy lapáttal. Kétszer. Nagyon nyomorultul érzem magam, az alvás semmit sem segített. Jer nagyon megbántott, haragszok rá, utálom, és nem akarok itt lenni. Ez pedig annyira leviszi az életkedvem, hogy a fekvésen kívül se kedvem, se pedig energiám nincs arra, hogy másokkal társalogjak. Mégis kénytelen vagyok megtenni, de csak mert megint azon emésztem magam, hol lehet az a hülye. Biztosan visszament Jonathanhez... Menjen csak! És bassza meg! Eddigre már úgy kikészülök, hogy a pillanat erejével kezdek el zokogni, amint meglátom magam előtt kettejüket. Arcom a párnába temetem, s olyan kétségbeesett szomorúság telepedik rám, hogy csak a családom jár a fejemben e pillanatban. Csak szeretetre vágyom... Ehelyett be vagyok zárva ebbe a jeges börtönbe, ahol semmi más nem jut nekem, csak megvetés. S még önmagam sem lehetek. Csak egy "barát". Vagy talán még annyi sem. Ismerős. Útitárs. Munkatárs. Ezek után pedig még ezek sem. Bűntudatom van, hogy ilyen bunkó módon hagytam ott a többieket azért, hogy most itt bőgjek egy őskori faházban. Egyedül. A könnyek nagyon nehezen csillapodnak. Újra és újra rám tör a zokogás, főleg ha arra gondolok, hogy Jer merre járhat. Bő egy óra is eltelhet, mire sikerül elűznöm a már-már túl borús gondolatokat. Végül összekapom magam, s nem tudom megállni, hogy ne sétáljak egyet odakint. Megkérdem az édesanyját, nem látták-e véletlenül, de nem. Odakint is leszólítok két embert, akik persze lenézően tekintenek rajtam végig, s csak megrázzák a fejüket. Megvetés... Igen, itt már tényleg nem kaphatok más. Fél óra keringés után azonban lemondóan, leszegett fejjel sétálok vissza a házba. A nap bukik le mögöttem a háztetőkön túl, Jer azonban sehol. Még mindig... Próbálom tartani magam, mikor ellépek a húgai mellett, s ugyan egy mosollyal intek nekik, de mikor elhaladok egy tükör mellett, s meglátom, hogy milyen meggyötört az arcom, s karikás a szemem... Nem csak a világból, de még saját magamból is kiábrándulok. Jobb, ha veszek egy gyors zuhanyt, és inkább alszok ahelyett, hogy gondolkoznék. Hogy csak teljen az idő minél gyorsabban, s én ne legyek a része.
A közös fürdő számomra ugyan undorító, így szerintem most történik életem első legrövidebb fürdése. Öt perc is alig telik el, én már sietek is vissza a szobába. Ugyan pár könnycsepp lefolyt a lefolyón, de mikor Jer édesanyja megkérdezi, hogy nincs-e valami baj, mert olyan pirosak a szemeim, csak mosolyogva megrázom a fejem, és azt mondom, hogy hosszú napom volt, plusz még a tusfürdőt is sikeresen beledörzsöltem a szemembe. Szerencsére nem kérdezősködik sokat, így miután tovább megyek, végre újra lefagyhat a képemről a mosoly. Nagyon nehezen megy most, de még mindig van bennem annyi, hogy nem akarom elcseszni Jer itt létét. Egyszerűen csak kivonom magam a forgalomból, és nem szólok senkihez. Úgyse kíváncsi rám senki. Végül eltűnök a szobában, levetkőzök egy fehér calvin klein alsógatyára, s bebújok a paplan alá.
Olykor elbóbiskolok, egyszer azonban ajtónyikorgásra leszek figyelmes. Azonnal az irányába kapom a tekintetem, hiszen egyből azt hiszem, hogy Mr. Miller az. De nem. Jer érkezett meg, eléggé leharcoltan. Én azonban pár pillanat múlva visszafordítom a fejem egy elnyújtott, hosszú sóhajjal, s még jobban belefúrom az arcom a párnába. Nyakig felhúzom a takarót, majd lehunyom a szemeim, jelezve, hogy mára nekem véget ért a nap, és aludni akarok. Eddigre már úgyis annyira meggyötörtem magam, hogy teljesen elengedtem mindent. Azt, hogy hol volt, hol nem volt, mit csinált... Teljesen elengedtem. Csak alvásra vágyom, semmi másra.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyPént. Júl. 26, 2019 9:41 am

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Arian elrántotta a kezét tőlem, mint egy sértődött két éves. De nem számított, ez nem bosszantott fel, hiszen már megszokhattam tőle, hogy abból is ügyet csinál, amiből aztán végképp felesleges. Inkább a kérdése zaklatott fel: Talán feljöttek a régi érzések, Jer? Erről szó sem volt… ha voltak is érzések, akkor azok nem olyanok voltak, amiről ő gondolt. Mióta itt voltunk a dacos énem visszahúzódott és leginkább a sértett, sebzett Jeremiah maradt, akit Arian képtelen volt megérteni. Én sem akartam ilyen lenni. Én sem akartam Jonathanra bámulva átélni újra azt, amik itt történtek. Ez nem az én döntésem volt, egyszerűen csak feltörtek a dolgok. Talán jobb lett volna, ha nem hozom ide magammal.
– Érdekes, akkor Schwartz-cal akarsz dugni talán? – kérdeztem vissza sértetten, miután még neki állt feljebb. Akárhogy is néztem, egyik verzió sem hangzott jobban, szóval talán jobb is lett volna, ha nem kezdi el tovább magyarázni a dolgot.
Aztán persze csak folytatta a hisztériát, sóhajtozva, drámázva. Ez Arian Saglam basszus, mióta ismerem az egész életem egy kurva dráma. Kezdtem rohadtul pipa lenni… mert nem volt képes megérteni, hogy ez az egész rohadt helyzet nem róla szól, hanem rólam. Én elhívtam, hogy itt legyen mellettem. Kifizettem neki a kajáját, lefeküdtem vele, elkényeztettem, erre én vagyok az önző, mert a saját szüleimnél, a saját családom kibaszott nyomorában magamat rakom első helyre. De lényegében igaza van. Az vagyok és az is maradok örökre, elfogadja vagy nem, ez aligha fog változni.
Ahogy hátrálni kezdett elhúztam a számat.
– Rendben, akkor kudarcot vallottál. Menj és drámázz, másra úgysem vagy képes! – mordultam rá és még mutattam is, hogy sétáljon szépen vissza a kurva faluba és kérje meg apámat, hogy vigye vissza a múzeumhoz. Nem fogok szenvedni, ha egyszerűen képtelen felfogni azt, ami itt van… azt amin átmentem. Megértés? Az ugyebár luxus lenne. Csak azt fogja fel az egészből, hogy a tizennyolc éves énemnek, milyen mocskos gondolatai voltak… bele sem gondol, hogy ezek elnyomásból születtek? Talán nem, de nem is vártam, hogy megértse.
– Komolyan? Komolyan megint Karl a téma? Ha nem lennél is lezártam volna azt a kapcsolatot baszd meg! – Akadtam ki. A kezeim ökölbe szorultak. Nem ütni akartam, egyszerűen csak levezetni a feszültséget, mielőtt még egész testemben remegni kezdtem volna. Nem érdemelte meg, hogy egyáltalán marasztalni próbáljam. Túlságosan felhúzott. Mégis mit gondol, hogy nekem jók ezek a felkavaró érzések? Hogy nekem jó Jonathant nézegetni, aki igazából ráébresztett arra, hogy meleg vagyok egy olyan helyen, ahol ez a fogalom nem létezett lényegében? Kurvára nem értett semmit. Itt nem érzésekről volt szó, hanem emlékekről. Ha éreznék Jonathan iránt bármit is, már régen leléptem volna, nem csak állok és bámulom, direktbe kínozva magam az emlékekkel.
– Igen, huszonkettő vagy. Menj és építsd a karriered… – Nyeltem egyet és elfordítottam az arcomat. Belőlem aztán nem húz ki semmit, hiába szeretem. Nem fogok könyörögni, az ő döntése. Én előző nap bizonyítottam, elkényeztettem, kedves voltam… de nem fogom álomvilágba ringatni, az a Jeremiah nem én voltam. Nem vagyok mellé való és nem fog soha változni ez, mert én már túl öreg vagyok hozzá.
– Nincs mit gondolkodnom az életemen. Ha kilépsz belőle, kilépsz, Arian. Én már pont elég lépést tettem, pont eléggé türelmes voltam veled minden ellenére! Menj! Tessék! Szabad vagy! – mondtam dühösen. Nem számított, hogy elsétál, még ha fájt is. Aki ismert igazán és az nem Arian volt, legalábbis nagyon úgy tűnt. Egyszer mentem utána, hogy esélyt adjak magunknak, erre megint ez a gyerekes rinya és elrohanás. Rendben, akkor menjen… én megengedtem, hogy belenézz az életembe. Hát nem tetszett neki, akkor tényleg jobb lesz, ha véget vet ennek.
Nem néztem utána, inkább hátat fordítottam neki, hogy aztán ököllel a szemben lévő fa törzsébe vágja. A korábban megsérült ujjaim nagyot reccsentek, fájdalmasan szisszentem fel. Megvártam, míg biztosan eltűnik a közelből és csak akkor indultam meg én is kifelé az erdőből. Persze közben Arianra gondoltam, meg arra, hogy jobb is elengedni, mert boldogabb lesz nélkülem valami drámaherceg mellett, aki korban legalább passzol hozzá.
Biztosan nem figyeltem, mert negyedóra elteltével sem voltam kint az erdőből, sőt egy számomra teljesen ismeretlen helyen kötöttem ki. Volt ott ugyan egy kidőlt fa, de nem az, amelyik a kis patak fölött vezetett át.
– A francba… – Sóhajtottam, mikor beakadt a lábam valami növénybe és kiszakította a nadrágomat. Egy kisebb seb is keletkezett a bőrömön, amitől éreztem, hogy megint elönt a düh. Gombóc nőtt a torkomba, feszítve, ahogy álltam ott és megpróbáltam a növényt kifeszegetni a nadrágom anyagából. – Ezt jól elbasztad, Jer… – magyaráztam magamnak, mert közben fel-felnéztem, de fogalmam sem volt hol vagyunk.
Még bolyongtam egy pár órát, de úgy tűnt, csak még inkább eltévedtem. Régen jártam már ebben az erdőben, az egyetlen hely, amire emlékeztem az az volt, ahová Ariant vittem magammal, de már oda sem találtam vissza. Ha el is indultam a vélt irányba, teljesen máshol lyukadtam ki… és egyre jobban fáztam is. Hiába húztam magamon össze a vékony kabátot, nem számított semmit.
Végül is, mi lehetne szánalmasabb ennél? Arian lelép, elhagy igazából néhány napon belül kétszer és még meg is kell halnom egy kurva erdő közepén, csak azért, mert nem vettem fel rendes télikabátot, mert itt az még véletlenül sem szokás.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzomb. Júl. 20, 2019 8:34 am

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Nem szólok semmit. Megint. Hagyom, hadd morogjon azon is, hogy segíteni akarok, és picit jobb kedvre deríteni. A komolyabb beszélgetés eddig nem hatott, mert igazából meg sem hallotta, talán ha szórakozok kicsit, és oldom a feszültséget, ő is megenyhül. Ám egyelőre úgy látom, hogy nagyon rossz irányba tartunk. Mikor pedig behúz a fák közé, teljesen elképedve hallgatom azt a sok hülyeséget, amit összehord. Hirtelen válaszolni sem tudok, hiszen idő kell nekem is mire leesik, hogy annak a férfinek a hatására valószínűleg feljöhettek a régi érzések, és most másra sem tud gondolni, csak rá. Ezért lehetek megint én a hibás, ezért érthetett félre, holott még egy perc figyelmet sem szenteltem annak a nyomorult ősembernek. Miért mondanék róla véleményt, ha nem is beszéltem még vele, és a képét se láttam még? Nem is értem. Bár de. Kezdem kapiskálni...
Csak hallgatom a sok értelmetlen szidalmat, csak tűrök, nyelek, ám egy ponton betelik az a bizonyos pohár. Mikor megállunk a kőnél, elrántom tőle a kezem, s ingerülten, kissé hangosabban kezdek beszélni.
- Itt volt elég, Jer! Te mégis mi a faszt hordasz össze már megint?! Rég nem érdekelt az az idióta Jonathan, hiszen Mr. Schwartzról beszéltem! – pillantok felé értetlenül. Érzem, hogy mindenemet átjárja a düh, s legszívesebben behúznék neki egy kurva nagyot.
- Te pedig megláttad Jonathant, és onnantól teljesen bolond vagy! Talán feljöttek a régi érzések, Jer? Talán megint újra fellángoltál a régi nagy szerelmed iránt?! – próbálom nem elbőgni magam, és nem mutatni, hogy mennyire szarul esik ez az egész. Hirtelen mintha csak egy ócska ribanc lennék, akit lehet cibálni ide-oda.
- Megnyugodhatsz, a közelébe sem akarok menni a szerelmednek, nem hogy dugni vele! Nem vagyok ribanc, de azért jól esik, hogy így írsz le... – nagy levegőt veszek lehunyt szemmel, s egy apró könnycseppet letörlök a szememből remegő kézzel. Eddig tűrtem a stílusát, de most már én is érzem, hogy hiba volt ez az egész.
- Tudod, hogy mit érzek most? Undort. Minden porcikám undorodik ettől az oldaladtól. És nem csak azért, mert ennyire félted tőlem a nagy szerelmed, és velem azt érezteted, hogy felesleges személy vagyok itt... Hanem azért is, mert egy kis hajlandóságot sem mutatsz arra, hogy meghallgass, vagy megérts. Egy önző seggfej vagy, akit csak saját maga érdekel ezen a kurva világon. Próbáltam veled komolyan beszélni, viccelődni... De nem, téged semmi sem hatott meg. Most meg olyanokat vágsz a fejemhez, hogy össze akarok bújni azzal a férfivel?! Te hallod néha saját magad?! – már majdnem üvöltök, de végül az arcom a tenyerembe temetem, s nagyon sóhajtok. Kell pár pillanat, amíg összeszedem magam, hogy eltüntessem a késztetést, hogy lelököm valami dombról.
- Azt hiszem, kudarcot vallottam. Rád már semmi sem hat. Gondolom hiába bizonygatom, hogy nem fogok rád mászni senki előtt, nem beszélek a dugásról mások előtt, úgyse fogsz nekem hinni. – rántom meg a vállam kiábrándultan. Jobb lábam tesz egy lépést hátra, majd a bal is követi egy sóhajjal.
- Szerintem mondd el Jonathannak az érzéseid, aztán égesd el a lapjaidat. Én nem fogom őket megnézni, így nem. Rohadtul megbántottál most, de gondolom téged ez sem érdekel. Nem tudom, hogy tudott veled maradni Karl ennyi ideig, de ő tud valamit, amit én nem. Vissza kéne menned hozzá, ha nem akarsz egyedül meghalni, és azt akarod, hogy valaki szeressen. – a hangom a kiábrándultság helyett már lemondó és elengedő is egyben. Eddig éreztette felém, hogy talán nem volt jó ötlet elhoznia magával, de most már én is belátom.
- Huszonkét éves vagyok, Jer, előttem az egész élet, és most konkrétan ott állok két szék között, és készülök elbaszni az életem. Miért? Ezért? – tárom szét a kezeim. - Szerelem vagy karrier... Azt hittem, van értelme küzdeni értünk, de úgy érzem, hogy ez az egész inkább csak részemről volt komoly. Így pedig mi értelme még több energiát beleölni, ha úgysem lesz jobb? Megpróbáltuk együtt, távol a rivaldafénytől, de itt sem működik. – valószínűleg megint csak hisztinek és sértődésnek fogja titulálni az egészet, és egy betűt sem fog megérteni. Az ő szemében az elejétől egy ostoba kölyök vagyok, és ebből már kétlem, hogy ki tudnék menekülni. Talán már nem is akarok...
- Ha ilyen csendes ez a hely, akkor szerintem kuporodj le egy fa tövébe, üvöltsd ki a mérged, és gondolkodj el az életeden. Egyedül. Mint mindig is tetted. – megnyomom az „egyedül” szócskát, csak hogy nagyobb nyomatékot adjak neki. Oldja meg önmaga, vidítsa fel saját magát, és vészelje túl ezt az egészet úgy, ahogy akarja. Így hát megfordulok, s elkezdek visszafelé sétálni.
- Leléptem. – közlöm ezt úgy, hogy hátra sem nézek. Szerintem megkérdem az apját, hogy vissza tudna-e vinni valaki, de ha nem, úgy akkor valahogy kihúzom csendben az itt töltött időt, tartva a két lépés távolságot Jertől, nehogy azt higgye, hogy közeledni akarok, és úrrá legyen rajta a pánik. Aztán utána én balra, ő jobbra. Majd keresek olyat, aki képes arra, hogy igazán szeressen, amit úgy tűnik, Jertől nem fogok megkapni. Miközben halkan recseg az avar, még arra is azt képzelem, hogy beton, s hogy én minél távolabb vagyok ettől a rideg pokoltól.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyHétf. Júl. 15, 2019 9:10 am

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Nehéz lett volna eldönteni mi a rosszabb. A házban már alapból kellemetlenül éreztem magam, mert megint úgy kezelte, mintha gyerek lennék. Apám elvette a kulcsot, anyám pedig összecsókolt. Nem volt szükség erre a körítésre, régen sejthették miféle ember vagyok valójában… hogy Arian nem csak egy barát és ez persze megborította a kis világukat. A szülők megérzik az ilyet, Karlnál is érezték talán, bár vele nem találkoztak, mikor meglátogattak Los Angelesben. Az a séta Ariannal pedig annyi mindent ébresztett fel. Azok az ismerős arcok, az egész hangulat nyomasztó volt. Gyerekkoromban, mikor mindennapot ezek között a házak között töltöttem, ugyanúgy átjárt az elnyomottság érzés, mint most. Csak annyi volt a különbség, hogy akkoriban nem tűnt úgy, hogy lenne más lehetőség, ezért beletörődtem, most viszont tombolni tudtam volna. Üvölteni, csapkodni, veszekedni.
– Mindig ilyen volt. Ha nem lett volna ilyen, nyilván nem mentem volna el… – Sóhajtottam Arian kérdésére. – Szokj hozzá, hogy most jó darabig nem bújunk össze. Megmondtam előre, hogy ez lesz, nem tudom, mi a francért kellett ezt most felhozni, de komolyan! – Pillantottam rá mérgesen. Talán még el is kezdtem volna vitatkozni, ha nem pillantom meg a hatalmas, szekérhúzó ló mellett Jonathant. Fogalmam sem volt, hogy ebbe a házba költözött a nővéremmel, hiszen ez egészen a falu szélén volt s annak idején nem a családjuk birtokát képzete.
Még mindig izmos volt és jóképű a többi férfihoz képest. Még a szakáll is egészen jól állt neki, leszámítva, hogy ocsmány, amish fazonra volt nyírva, amit akkor sem erőltettem volna magamra, ha nem lenne muszáj. Arian persze észrevette, hogy megálltam és menekülhetnékem támadt már csak a férfi látványától is. Nem sejthette, miért. Talán ezért kezdett el a dugásról beszélni, amitől persze megint felment benne a pumpa.
– Ez a nővérem férje, te nagyon hülye. – Megragadtam Arian kezét, hogy behúzzam a fák közé és Jonathan még véletlenül se szórhasson ki minket, ha megfordulna. – Ha mással akarsz itt dugni, akkor nagyon rossz helyre jöttél. – Tettem hozzá és éreztem, hogy megremegek a méregtől. Most komolyan, hogyan lehet valaki ennyire hülye? Más meg sem fordul a fejében, csakhogy mikor dughatja be valahova a farkát… legalábbis egyre inkább ez az érzés lett úrrá rajtam. Utáltam, hogy minden mondata erre megy ki… főleg egy ilyen helyen. Ha én tizennyolc évet kibírtam mindenféle rásegítés nélkül, akkor ő is ki fogja azt a pár napot, amit itt töltünk. Talán hiba volt elhoznom ide. Rosszabb hatással volt rám, mint hittem.
– Nem, nem fogjuk visszakapni a kulcsot. – Tettem hozzá még mindig dühösen. – Mi a fene bajod van, de komolyan? Huszonnégy órája sem volt, hogy dugtam veled, mégis rajtad van a kangörcs megint? Fejezd már ezt be, tudtad nagyon jól mi lesz, mert mondtam!
Ingerülten indultam tovább az erdő felé. Ott volt a legkisebb esélye, hogy bárki meglát vagy meghall minket és szívem szerint leüvöltöttem volna Arian fejét most már. Ezeket a szövegeket nem tudom, minek kellett most előadnia, de rohadtul nem vicces, hogy „lehet megkérem apádtól a kezed.” Legalábbis nekem rohadtul nem támadt kedvem röhögni azon, hogy megint engem gúnyol.
A fák egészen közel voltak, talán két lépésből már bent is találtuk magunkat az erdő szélénél. Hideg volt, nagyon hideg, de legalább a madarak csicseregtek, ahogy a fagyos avar ropogni kezdett a talpunk alatt. Gyerekként sokszor menekültem erre, mikor egyszerűen elegem volt mindenből és mindenkiből.
– Az a fickó volt a gyerekkori szerelmem. – Mondtam még mindig ingerülten. – Szóval nem szeretném, hogy veled fetrengjen egy ágyban és amúgy is a nővérembe szerelmes, ezért is engedték meg nekik, hogy összeházasodjanak. Már vagy hat gyerekük van.
Hamarosan beljebb értünk, egy kidőlt fatörzshöz, amin átsétálva a patak felett át lehetett jutni az erdő rejtettebb részeihez. Egy kisebb kő mellett álltam meg, ami valaki jelzésként állított oda a fák közé. Tudtam, hogy régen erre volt egy temető is, talán annak az irányát akarta megmutatni nekünk.
– Megtennéd, hogy nem dumálsz a dugásról, míg itt vagyunk? Komolyan mondom, neked mindent úgy kell a szádba rágni. Értsd már meg, hogy a családom jövője is múlhat ezeken a dolgokon… és ha már valaki elcseszi, akkor az én legyek és ne te! – Magyaráztam idegesen, aztán a fákra mutattam. – Ez az egyetlen hely, ahol nagyon kicsi az esély, hogy bárki meghalljon. Ide nem jár be senki a régi temető miatt.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptySzer. Júl. 10, 2019 5:18 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

Talán Jeremiah is észrevette, hogy egészen máshogy viselkedek, mint odakint a nagyvilágban. Nem vagyok akaratos, önző, vagy éppen sértődékeny, hiszen ez az egész most nem rólam szól, hanem róla, s most bizonyíthatom igazán, hogy igenis felnőtt vagyok, annak ellenére, hogy ő máshogy gondolja. Az a valódi énem, amit eddig tapasztalt, s amiről levakartam minden mézes-mázas álarcot. Akinek ha nem tetszik valami, kimondja, s ha akar valamit, azt elveszi. Ám ez a mostani Arian más. Már találkozhatott vele a világ számtalanszor, még ha a szöges ellentétem is ez a bájolgó, kedves, kissé szótlan, kevésbe sem nyálas, sőt, a vékonyka mosolytól még komolyabbnak is tűnő fiatalember. Jer tudhatja, hogy ez nem én vagyok, hanem egy jól eladható, mások szimpátiájába könnyebben beférkőző szerep. Mégsem csak az vezérel, hogy félreismerjenek, hanem az, hogy támasztékot nyújtsak a számára. Látom rajta minden pillanatban, hogy szétveti a méreg, s legszívesebben elfutna a világ másik felére, hogy a lehető legtávolabb legyen innen. Ezért mikor felém tekint, mindig küldök egy apró, biztató mosolyt, s olykor megérintem a lábát az asztal alatt. Nem feltűnően persze, hiszen ha valamelyik családtagjának véletlenül a lábunkra tévedne a tekintete, maximum annyit tapasztalhat, hogy véletlenül mozgolódás közben érek hozzá.  
Az édesanyja ugyan odakint pont olyannak tűnt, mint a többi agymosott, ám úgy tűnik, hogy a négy fal között teljesen máshogy viselkedik. Széles mosoly terül el az arcomon, mikor megpuszilgatja a fiacskáját, s én is pont úgy nézek az asszonyra, mint aki azt akarja, hogy végre őt is megsimogassa már valaki.
- Tudja kérem, Jeremiah nagyon sokat dolgozik, és nagyon keményen. Nem mindig jut ideje sajnos arra, hogy normálisan étkezzen. Azért a hazai koszt mégis csak hazai koszt. – szólok közbe, hiszen látom, ahogy vörösödik, s legszívesebben odamorogna valamit. Így mentem kicsit a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy mennyire beszélgetni akarok. Vagy csak beszélni. Hozzá vagyok szokva a hangzavarhoz, s ahhoz, hogy mindig valaki szóval tart evés közben, különösen a családom, ha sikerül úgy alakítani a dolgokat, hogy együtt lehessen mindenki. Mint most is lett volna... Mardos a bűntudat, hogy cserben hagytam mindenkit, de nagyon remélem, hogy megéri majd ez az egész. Lemondásokkal talán nagyobb lesz a jutalmunk.
Az ebéd után nem jön be a fontoskodás, de azért remélem, hogy mindenki jól elraktározta magában a tényt, milyen segítőkész vagyok. Mikor mennénk kifelé, az apja természetesen mogorván megpróbál megakadályozni, mintha valami titkos bűn lennék, amit rejtegetni kell.
- Egy ilyen remek ebéd után kell a friss levegő, nem igaz? – vágom rá rögtön széles mosollyal, mintha teljesen naiv lennék. Azonban nem vagyok hülye. A szavakból és pillantásokból ítélve ezen a helyen rajtam kívül senki más sem akar minket együtt látni.
Hamarosan azért sikerül kijutnunk, s az első percekben csak szótlanul lépkedek Jer után. Próbálom befogadni a helyet, de ez egyáltalán nem sikerül, hiszen számomra túlságosan ijesztő és rideg. Mintha egy kibaszott sátánimádó szekta fészke lenne.
- Mindig is ilyen volt itt a légkör? Én nem tudnám elviselni... Ha ma nem lesznek rémalmaim, akkor soha. – ábrándosan tekintek a messzi fákra, s a legártatlanabb hangon folytatom. - Kár, hogy senki sem lesz, akihez hozzábújhatok... – sandítok felé, figyelve a reakcióját. Hamarosan megpillantunk a távolban egy férfit, Jer azonban megint behúzza a kéziféket.
- Egyszerűbb lenne, ha bemutatnál inkább azoknak, akiket nem kell utálni. Például a testvéreidnek. Szívesen beszélgetnék velük egy kicsit. Az ilyeneket meg kerüljük el inkább. Gondolom miatta akarsz most is visszamenni. – pillantok érdektelenül a lovat csutakoló férfi felé. Ekkor azonban észreveszem a szemem sarkából a távolban Mr. Schwartzt, aki szinte szórja a szemével a szikrákat, mikor elhalad az egy ház tövénél, s eltűnik az egyik ajtóban.
- Hmm... Van egy észrevételem. Visszagondolva te is kurvára morogsz minden szaron, aljas vagy, nagyképű, és elég bunkó. – nem szemrehányásként mondom, hiszen ezek egyszerű tények. - Van családja? Talán rá is ráférne, ha megdugna egy huszonkét éves kölyköt... – kihangsúlyozom a „kölyök” szócskát direkt. A hangomat persze halkabbra veszem, hiszen itt valószínűleg nem lehet tudni, melyik bokoraljban rejtőzik egy kíváncsi fül.
- Te is normálisabb vagy azóta, mióta karban tartom a segged. Jut is eszembe... – emelem az ujjam a levegőbe. - Apád ugye visszaadja a kulcsot? Csak mert eléggé szarul érezném magam a tudattal, hogy bármikor ránk nyithat valaki. Nem mintha bármi rosszat akarnék csinálni veled... – kacsintok felé szenvedélyesen. - Na és a beteg húgod mikor látogatjuk meg? Mármint látogatod... Gondolom engem nem látnának szívesen a szobájában. Addig lehet megkérem apádtól a kezed. – vigyorgom felé szélesen, bár még én magam is meglepődök, annyira spontán jött az elszólás. Kár, hogy a mi esetünkben nem csak mi magunk, de a körülmények is eléggé komplikáltak, hiszen egyelőre senki sem tud semmit rólunk – leszámítva azt az ötven embert, akik előtt véletlenül lebuktunk. Ha komolyabbra fordulnának a dolgok, én nem is tudom, hogy tudnék- e ilyen durván titkolózni, hogy senki se sejtsen semmit. Angelről és rólam is hamar megindultak a pletykák, pedig aztán sosem kaptak minket rajta egymás szájában. Egyelőre nem tudom, mit hoz a jövő, de nagyon remélem, hogy Jer kicsit megkönnyebbülve hagyja el ezt a helyet. Majd én gondoskodok róla...


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyHétf. Júl. 08, 2019 9:15 am

Arian & Jeremiah

Don’t be afraid
Love is the way
Shawty I got it
You can call me monster

Arian illata megnyugtatott egy kicsit. Meglehet csak azért, mert az előző éjszaka nyugalma még olyan elevenen élt bennem. Már éreztem, hogy ébredezik bennem a megszokott hidegség, de itt még nagyobb szükségem volt Arian kellemes melegségére, mint odakint a világban… mégis el kellett löknöm. Egy kicsit megint visszatért a félelem, hogy meglátja ezt. A szobát, ahol felnőttem. A börtönt, ahol alkotta megy csomó mindent, hátha attól kiszabadul az elmém legalább a saját világomba. Nem értettem, miért akarta megtartani azt a rengeteg szememet, ami egy elnyomott kölyök fejében létezett csupán. Már rég nem az az ártatlan valaki voltam, egy szörnyeteggé váltam, mintha csak ez a hely tett volna azzá. Azt hiszem, sok bántalmazott, elnyomott kölyökkel van ez így. Egyszer csak átbillen a ló túloldalára és ő lesz mindenek megrontója. Engem ez egy cseppet sem zavart. Az itt töltött évek után kezdtem élvezni, hogy középpontban vagyok, lesik az igényeimet. Az egyetlen dolog, amiben veszítettem az Karl volt és talán nemsokára Ariannal is így lesz.
A külön asztal. Ismertem már régóta és tudtam, milyen megalázó, ha valakit odaültetnek, ezért hosszú percekig megszólalni sem akaródzott. Úgy szorítottam a kanalamat, hogy az éppen csak nem görbült meg. Nem tudtam volna sokáig magamban tartani a dühömet, de anyám aztán váratlanul megszólalt. Meglepett. Nem számítottam rá, hogy valaki a főasztaltól beszélgetni próbál majd velünk. Anyám azonban hirtelen úgy felélénkült, mintha szívesen látott vendégek lennénk. Színjáték lett volna ez az egész? Ki tudja! Meglehet valóban csak Schwartznak szólt az egész. Megpiszkáltam a tányérban lévő ételt, miközben Arian anyám főztjét dicsérte.
– Bárcsak Jeremiah is többet enne. Olyan sovány lett. – Mondta anyám sápítozva Arian szövegére. – Szedjél csak, drágám, amennyi jól esik. – Intett Ariannak, aztán váratlan felkelt az asztaltól és odasétált mögénk. Örök szabály volt, hogy az étkezés végéig tilos felállni. Ha valamelyikünk megtett, apám odasuhintott a bőrövvel, mi pedig összehúztuk magunkat, rettegve a fájdalomtól. Most másképp történt. Még az ő arca is derűs maradt.
– Miért nem eszel, kisfiam? – kérdezte és megborzolta a hajamat, majd átölelve hátulról, megpuszilta az arcomat. Éreztem, hogy mennyire zavarba jövök, a fülem pedig vörösen égett. – Fel kéne szedned néhány kilót, nehogy te is olyan beteg legyél, mint a húgod. – Tette hozzá, miközben elhúzódott. Aztán egyszerűen visszasétált a helyére és az étkezés végéig ott is maradt.
Aztán persze Ariannak megint fontoskodnia kellett. Erre csak egy dühös nézést engedtem meg felé és megráztam a fejemet. Itt a férfiak nem mosogatnak, nem pakolnak el, nem főznek. Ez volt a házi szabályzatunk, tekintve, hogy jó pár húgom akadt, mindig volt valaki, aki segédkezett a házi munkába. Most Rubyn volt a sor, hogy megtanulja a dolgot.
– Isten ments, Mr. Saglam! – Kapott anyám is a mellkasához, majd Rubyra mutatott. – A lány dolga, hogy segítsen. – Ezzel már szedték is össze a tányérokat, hogy kivigyék a mosogatóhoz. Én pedig, egy biccentéssel megköszöntem az ebédet, majd elindultam kifelé a házból. Vagyis indultam volna, mert persze apám beállt elém az ajtóhoz. Gondolom attól félt, hogy majd Arian valahol rám mászik és esetleg meglátnak vele… nem értettem persze, miért nézett ilyen hülyének. Ha valaki, hát én tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mit kockáztatok meg bármi ilyesmivel is itt.
– Maradjatok a házban.
Könnyedén félre toltam az ajtóból. Megöregedett és akármennyire is sovány voltam, még mindig én voltam az erősebb kettőnk közül.
– Csak elmegyünk sétálni. Ne félj már… tudom a szabályokat! – Mondtam, majd megragadtam Arian karját, hogy kirángassam a házból. Odakint olyan volt, mintha hosszú fulldoklás után végre levegőhöz jutottam volna. Láttam az ösvényt, amin keresztül megszöktem a közösségből. Ez még mindig megnyugvást hozott, mintha csak ott lenne örök lehetőségnek.
Elengedtem a karját, de azért időnként felé fordultam az egyik földúton haladva, hogy megvan-e még egyáltalán. Némán haladtam az erőd felé, alig várva, hogy a fák árnyékában legyünk. Olyan hideg volt, hogy láttam a kifújt levegőmet, amint fehér füstté válik a végtelennek tűnő tájba érve.
– Gyűlölöm… minden porcikám gyűlöli… – Suttogtam és Arian felé fordultam. Azonban, még mielőtt folytathattam volna az utolsó háznál megláttam egy lovag, amit éppen vadul csutakoltak. Hirtelen ismerőssé váltak a széles vállak, a sötét haj, a szakáll. Jonathan volt az, a kamaszkori szerelme… a nővérem jelenlegi férje. Ő nem láthatott minket, nem fordult az út felé, az állat tisztítása pedig annyira lefoglalta, hogy nem hallotta a hangunkat sem. Rohadt nagyot dobbant a szívem, amitől ideges lettem és persze már is ingerült lettem. Gyűlöltem érezni is.
– Mennünk kell… – közöltem, de a lábaim nem mozdultak. Jonathan volt az én kis világom középpontja, a menedék, amihez tartozni akartam.


Jeremiah Hill
Korom :
32

Tartózkodási hely :
Lancaster, Pennsylvania

Hozzászólások száma :
92

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies EmptyKedd Júl. 02, 2019 3:10 pm

Jeremiah & Arian
"From the moment I saw you
My head was black out,
Inside that darkness,
Only you shine."

- Mást is elüldöztek rajtad kívül, Jer? Más is elment innen, vagy te vagy az egyedüli? Egyáltalán ha ilyen rosszak a körülmények egy amish közösségben, miért nem lett már rég porrá égetve az összes? - a kéklő szemeimben halovány tűz lobban, ahogy kiejtem a szavakat. Nem is tudom, hogy Jer képes lenne-e egyáltalán ilyen borzalmakra, és kegyetlen bosszúra, ám ha én mélyen nézek magamba, akkor talán meglátom azt az apró sötétséget, ami a bosszú felé húzna. Furcsa, hogy úgy éledezik, hogy nem is velem történtek ezek a dolgok. Azért kérdezgetek, s azért próbálok enyhén ellene beszélni, hogy legalább egy kicsit fojtsa vissza a gondolataim, amik könnyedén fordulhatnak át valami egészen kegyetlen képzelgéssé.
- Ez a pár hét pedig ahhoz kevés, hogy engem megismerj. Nem csak azért lett belőlem színész, mert el tudok játszani egy szerepet. Ez sokkal összetettebb, mint azt a magadfajta lenéző alakok akár csak egy kicsit is sejthetik... - közlöm keményen. - Én figyelek, Jer. Minden pillanatban elraktározom a környezet, s az emberek információt. Látom a mimikát, látom a gesztust. Nem vagyok az az ostoba kölyök, akinek te, és az egész kurva közösség gondol. - ekkor közelebb lépek hozzá, hogy mélyen a szemébe mondhassam a következőket. - Tudod, mit láttam ebben a kis időben, amíg találkoztunk apáddal és Mr. Schwartzcal? Azt, hogy ez az ember megérdemelné, hogy valami borzalmas történjen vele... És hogy talán nem csak én gondolom így, hanem titkon más is. - célzóan villan fel a tekintetem, s erősen látszik, ahogy pörögnek az agytekervényeim. - Talán nem lehet titeket hibáztatni, hogy nem léptek fel egy ilyen ember ellen. Erősnek tűnik, kegyetlennek, s olyannak, aki bármit megtenne azért, hogy neki legyen igaza. Nem így van? Az ilyenek egyszer úgyis visszakapják a sorstól azt a sok rosszat, amit másoknak okoztak. Egy váratlan pillanatban, sosem lehet tudni, hogy mikor, de vissza fog kapni mindent, amit ellened tett. Mármint mindenki ellen, úgy értem. - korrigálok hirtelen zavartan, mielőtt még túlságosan beleélném magam a gondolataimba. Nem vagyok egy bosszús típus, hiszen az én szakmámban megőrülnék, ha mindenkinek ártani akarnék, aki nekem ártott. Sok a rossz akaró, de ezeknek le kell rólam peregnie. Ez a helyzet azonban teljesen más. Látom Jer tekintetében azt a mélyen gyökerező fájdalmat, mely ennyi év után is ott van benne. S hogy lehetne ezt végleg megszüntetni? Ha elpusztítjuk a forrását. Ha elpusztítom a forrását...
- Higgy, amit akarsz. Nézz le nyugodtan. Hidd csak, hogy pár szexi ruhánál nem látok tovább. Csak majd ne lepődj meg, ha csalódni fogsz. Seggfej... - eléggé ridegen közlöm a szavakat, de ezzel le is zárom ezt a témát. Hogy várhatnám el Jertől, hogy többet lásson bennem, ha közben benne senki sem látott semmit ezen a helyen? A megvetésen kívül szinte semmit sem kaphatott, így hát ő sem tud mást adni. Kár is többet gondolni az egészbe.
Egyedül a sok kincset rejtő rejtekhely hoz enyhülést, hiszen a mogorva énjén túl kapok egy apró betekintést a lelkébe. A régi Jerbe, aki próbált elmenekülni ebből az átkozott világból, így teremtett magának egy újat. Ez valójában csodálatos, ám az nem, ahogy beszél az írásairól.
- Azonnal fogd be a szád! - kelek ki magamból váratlanul, s egy gyengédet suhintok a vállára. - Olyan ostobaságokat beszélsz itt össze, hogy már nekem ég a pofám, de komolyan. Mégis hogy fordulhat meg benned az a gondolat, hogy ezt az értéket, ezt a kincset elpusztítod? - pillantok felé értetlenül, s ha esetleg még szorongatni akarná a lapokat, akkor óvatosan kiszedem az ujjai közül, hogy visszarakjam a helyükre. Hihetetlen, hogy képes így beszélni a saját írásairól.
- Képes lennél elpusztítani azt a világot, amit teremtettél? Tök mindegy, hogy más férfiakról ábrándozol a lapokon. Ez akkor is mind a Te fejedben történt, és ha eltünteted, akkor az a pár szép emlék is eltűnik, ami itt volt. És mi marad helyette? Pont ez... - mutatok az ablak felé, Mr. Schwartzra célozva. S most már biztos, hogy el fogom olvasni az utolsó betűig ezeket a lapokat, mert ha a nagyságos úr teljesen megbolondul, és tényleg elégeti őket, akkor legalább egy helyen maradjon meg a világa. Nálam...
- Te nagyon hülye, én sem azért húztam fel a húgom ruháit, mert nem szerettem férfi lenni. Jesszus, Jer, hűtsd le magad! - most már muszáj elmosolyodnom rajta, s megenyhülve csókolom meg az arcát. Ugyan vannak buzis pillanataim, de semmi pénzért sem lennék nő.
- Tudom, Jer. Tudom. - közelebb húzom magamhoz, s mikor kopognak, akkor sem engedem el. Óvatosan hajolok a füléhez, úgy súgok bele alig hallhatóan.
- Csak hagyd, hogy segítsek. Nem kell ezt egyedül csinálnod. Engedj be... - érintem meg a mellkasát finoman, hogy érezzem a szívének zaklatott dobbanásait. Aztán mintha mi sem történt volna az iménti percekben, úgy pattanok fel a földről. Az apjához egy szót sem szólok, azonban jól látom, ahogy elrakja a kulcsot. Egyből Jert kezdem kémlelni, s mikor kilépünk, óvatosan a kezem a vállára fektetem egy pillanatra, s villantok felé egy mosolyt, mellyel mintha csak azt sugallnám, hogy "nem lesz semmi baj". Odalent könnyedén huppanok le a külön asztalhoz, s bár jobb lenne, ha a családjával ehetnénk, én mégis tiszteletben tartom a szokásokat, s egy alap apró mosolyon kívül semmi rossz gondolatot sem fedezhet fel senki az ábrázatomon. Hűségesen követem az illemet is, de azért Jer bokáját egyből visszarúgom, mikor megérzem a lábát odalent. Innentől pedig nem beszélek feleslegesen. Sokaknál egy ilyen közös étkezés szent és sérthetetlen, így nem én akarok lenni a fura idegen, aki megzavarja az ebédet. Azonban érkezik hozzám egy kérdés... Egy olyan kérdés, amire reflexből - hiszen próbálom felvenni az itteni stílust - egy "igen"-t válaszolnék csupán, de úgy döntök végül, hogy egy kicsit hosszabbra veszem a mondandómat.
- Mrs. Miller, igazán különleges ez étel most számomra, hiszen utoljára még gyermekként sikerült hasonlót kóstolnom. Tudja, édesanyám szerette ezt az ízvilágot, amit Ön is, és amióta eltávozott egy betegség következtében, s magunkra maradtunk a drága húgommal, azóta egyszer sem volt szerencsém újra érezni ezeket az ízeket. Úgyhogy igen, nagyon is ízlik, Mrs. Miller, és remélem nem bánja, ha veszek még egy kis kanállal. - mosolygom felé kedvesen és ábrándosan. Jer tudhatja, hogy végighazudom az egészet, hiszen anyám nagyon is jól érzi magát épp Los Angelesben. De hát na, sosem árt, ha kapok egy kis együttérzést, s talán az anyja sem olyan szívtelen, hogy egyáltalán nem érdekli egy árva fiú hánytatott sorsa, akit a saját anyjára emlékeztet. Ha innentől nem érkezik további kérdés, úgy én magam sem jártatom a számat, de azt hiszem, találtam egy jó taktikát. Beférkőzök Mr. Nagyságos Hill édesanyjának a bizalmába. Így mikor végeztünk, szinte észrevehetetlenül kacsintok egyet Jer felé, majd felállok az asztaltól, s odalépek a kis pufók asszonysághoz.
- Segíthetek elpakolni? - mosolygom kedvesen.


Arian Saglam
Korom :
22

Tartózkodási hely :
USA

Hozzászólások száma :
101

reagok :
81

Felhasználó profiljának megtekintése

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and LiesArian & Jeremiah :: Secrets and Lies Empty
1 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: idegen vizeken :: európán túl-
Ugrás: