welcome to europe, traveller
Life is a journey that must be traveled no matter how bad the roads and accommodations.
lépj be bátran
európa rád vár
Karakter neve:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
friss bejegyzések
legújabb irományok
Szomb. Dec. 08, 2018 2:10 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:37 pm
Csüt. Dec. 06, 2018 7:18 am
Szer. Dec. 05, 2018 8:59 pm
jelenlegi utazóink
európa szívében
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots

Anaise Delacroix, Arnfrød Morstad, Henrik Morstad

A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Aug. 21, 2018 12:11 pm-kor volt itt.
történéseink
jó ha tudod
európai lakosok
nyilvántartása
csoport
amerikai 2 5
angol 3 6
ázsiai - -
francia 6 5
görög 1 2
ír 4 4
külföldi 2 5
norvég 3 4
olasz - 2
orosz 3 3
skót 1 2
spanyol 4 2
svéd 1 2
összesen 30 42

Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies
TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Vas. Nov. 11, 2018 12:05 am



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Megint lendül felém egy ütés, de ez nem tűnik túlságosan határozottnak, így már a levegőben könnyedén kapom el Jeremiah kezét, s húzom kettőnk közé. Újra csak libabőrös leszek az érintésétől, ám még szembetűnőbb a szívem mély és gyors dübörgése, melyet könnyedén érezhet ujjai alatt. Már nem is tudom, hogy pontosan mi dolgozik bennem. Düh, vágy, harag, szenvedély... Ezek mind összefolynak eggyé, s valami olyat élesztenek fel bennem, melyet nem minden nap sikerül megélnem. Tekintetem kezére téved, s lassan haladok fel karján, majd szemeim az övében állapodnak meg. Próbálok olvasni bennük, de a zöldes mámorban is csupán azt a kuszaságot látom, amit én is érzek, s az újabb érzéki csók is csak mindent jobban összekavar. Még hevesebb zakatolás indul meg a mellkasomban, hiába nem viszonozza most ajkaim vad játékát. Fura, milyen hatással van rám. Vagy csak most szakad fel az a temérdek dolog, mely az indulataimmal együtt le lett láncolva?
- Miért mondod ezt úgy, mintha te nem lettél volna huszonkét éves? - vonom fel szemöldököm, s őszintén kezd egyre jobban zavarni, hogy egy agyatlan gyereknek tart, különösen azért, mert én nem érzem magam annak. Hamar benőtt a fejem lágya, hamar önállósodtam, s a döntéseim nagy részét is én magam hozom meg. Én akartam elmenni a vérfarkasos főszerep válogatójára, és én akartam elvállalni azt is, hogy lehozom a világunkba Jeremiah képzeletét. Én akartam idejönni hozzá, s én akartam kiállni saját magamért.
- Ne hívj többet kölyöknek... - zúgnak fel sértett szavaim, melyek ajkain omlanak szét. Dwayne szájából hallom többször ezt a jelzőt, s ilyenkor is mindig kattan bennem valami, és hamar bepipulok, hiszen tudom jól, hogy ő sem vesz igazán komolyan. Hiába a személyi testőröm, akit nem mellesleg anyámék raktak mellém, s hiába van velem állandóan, mégsem képes felfogni, hogy mennyit küzdök mindenért. Sokszor ő is csak a mosolyom látja, vagy a feltörni vágyó haragom. Mélyebbre képtelen belátni, így számára is csak egy vigyorgó "kölyök" vagyok. Irritáló az egész, s utálom, ahogy Jer ajkai formálják meg a betűket.
- Ugyanolyan vagy, mint a többi! - közlöm vele, mikor lépek párat hátrafelé. Még mindig ott cseng a fülemben Karl hányingert keltő hangja, és ég a tekintetemben, ahogy Jer a falnak vágta a telefonját.
- Neked is csak a pénz számít, semmi más! Megírsz egy forgatókönyvet, és onnantól teszel mindenre! Neked kellett volna kiválasztani engem, s már rég ismernünk kellene egymást úgy, hogy hosszú órákat átbeszélgettünk... Komolyan. Nem pedig így... - legyintek kiábrándultan, mikor is újabb lépések következnek. Szúrósan pillantok felé, s érezhetően újra felbukkan a sértettség a hangomban.
- Tudod, mennyi időt öltem abba, hogy megtanuljam a szövegeket? Hogy mennyit agyaltam a megvalósításon? Hogy egy-egy mozdulatot hány ezerszer gyakoroltam be már most? És mit kapok tőled? Hogy hozzak... egy kibaszott... kávét... - mondom dühösen, ám végül váratlanul nyugodtabb hangnemre váltok. Vagy inkább aljasra? Már nem is tudom.
- Miközben téged onnan irányítanak... - biccentek a telefon darabjai felé. Kíváncsi leszek, hogy Karl idetolja-e a képét, s arra is, hogy Jer egyáltalán vállalja-e a kockázatot. Ugyanis én itt leszek, abban biztos lehet.
- Nem megmondtam, hogy nem megyek sehova, s hogy csak erőszakkal tehetsz ki innen? - már majdnem suttogom a szavakat, mikor a hátam az ajtónak ütközik. Bal karom a hátam mögé kúszik, majd a zár halk kattanása töri meg a csendet.
- Már belemásztam, s ott is maradok. - kéklő szemeimről egy különös határozottság csillan vissza, ahogy kiejtem a szavakat. Nem tágítok, nem vagyok hajlandó elmenni, s ezzel elismerni a győzelmét, vagy éppen pont az ellenkezőjét.
- Adok neked egy esélyt, hogy megismerj. Ha akarod, ha nem... - azzal hirtelen ellököm magam az ajtótól, rátaposok a párnára, s olyan hevesen rohanom le Jeremiaht, hogy még én magam is meglepődök. A cipőm vadul koppan a padlón, s még a rajtam levő pirosas farmer halk húzódása is hallatszik. Újra lökök rajta egy keveset hátra, ahogy egész testemmel hozzásimulok. Belekapaszkodok a csípőjébe, s úgy húzom magamhoz szorosan. Ám még nem teszek semmit. Csupán egy halk sóhajt morzsolok ajkainak, miközben tekintetét keresem. S  várok szemtelenül. Ütésre, lökésre, gúnyos szavakra, bármire, ami újra bekapcsolja bennem - vagy épp benne? - azt a temérdek érzést. S ezt mind egyszerre...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Szomb. Nov. 10, 2018 12:33 pm


Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Nem Arian győzött. Nem én győztem. Karl győzött. Ezzel a gondolattal a fejemben bámultam a darabokra hullott telefonra. Már nem csak egy ronda karcolás csúfította el, teljesen az enyészeté lett és ez így is volt rendjén. Nem akartam hallani a hazugságokat, amik kijönnek a száján. Nem akartam, hogy ez a kölyök megtudja, milyen hangon mondja „szeretlek.” Egyszerűen nem tartozott rá, ahogyan senkire ebből a világból rajtunk kívül. A mi életünk része volt, ami már minden meghittséget mellőzött és ami elveszítette egykori szépségét. Hiányzott az az élet, amikor Karl még nem csak futó kis öleléssekkel, alig érezhető puszikkal közeledett felém. Elmúlt a fiatalságom és elmúltak a heves érzelmek, amik akkoriban bennem tomboltak. Én még is ragaszkodtam Karlhoz és valami furcsa módon ő is hozzám. Ezért sem értettem, miért nem nyitja ki a szemét, miért nem veszi észre, mennyire fáj, amit velem tesz.
Nem akartam, hogy Arian Jernek szólítson. Nem akartam, mert az jobban bántott a lökésnél, a kegyetlen szavaknál, de fájdalmasabb volt a zúzódott ujjaim lüktetésénél is. A fizikai fájdalom nem számított igaz, inkább csak akkor zavart, ha valaki a testi erejét vetette be ellenem. Ez a kölyök megtette, megtette és ha nem esik akkorát talán végképp győzött volna. A levegőben különös lüktetés uralkodott, ahogy felettem ücsörgött. Éreztem, ahogy a furcsa bizsergés megint megjelenik már csak a gondolatra is… az ajkai az ajkamra simultak és olyan tökéletesen olvadtunk egybe abban a pillanatban. Mintha pofoncsapás ért volna, úgy fogtam fel, mi is történt valójában azon az ágyon.
~ Csak szórakozott Jer, csak bolondozott veled, mint a kölykök általában…
Furcsamódon nem a saját hangomat hallottam visszhangozni a fejemben. Karl kissé mély, mégis finom szavainak ritmusa volt az. Utáltam, hogy úgy beszél, mindenféle indulatok nélkül, mégis annyi sértéssel… neki sosem tűnt fel vagy csak eljátszotta, hogy abban a formában természetes minden.
– Nem szólítasz úgy. – Jelentettem csak azért is. Habár nem volt már dac és düh sem a hangomban, egyszerűen csak az ő szemében nem „Jer, a kis hülye” akartam lenni, aki ellen olyan könnyű volt a saját szavait fordítani. Új esélyt akartam, mint mindenkitől, aki nem ismert annyira jól, mint Karl.
Bennem szorult a levegő. „Hallottam délelőtt a beszélgetéseket.” Újra megismételtem magamban a szavait. Lassan, tagoltan, mintha nehezemre esne felfogni, mit is mond. Nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam elfogadni, hogy valaki tudhat arról, amit velem tett. Düh, olyan düh, aminek nem fogok tudni gátat szabni, tombolt bennem. Hirtelen utáltam Karlt, utáltam Arian, a telefon összetört maradványait, de az egész átkozott Angliát is velük együtt.
Ujjai a mellkasomba fúródtak, miközben eszélt. Gyűlöltem, hogy szánalmasnak mer nevezni… hogy úgy érzi, joga van véleményt formálni egy olyan ügyről aminek éppen csak egy kis szeletét ismerte. Zavart, ahogy Karl minősíti, még ha a bennem dolgozó gondolatokat is fogalmazta szavakká. „Gusztustalan” – igen az. „Ez a Karl fickó egy arrogáns seggfej” – igen, az… elismertem, mégsem akartam hallani. Nem akartam hallani, ahogy ítéletet mond a magánéletem felett. Mindig is utáltam ezt. Utáltam, hogy az emberek „csak egy Taylornak” neveznek, mintha a szüleim szürkesége az én szürkeségem is volna. Így most sem lehettem „csak Jeremiah Hill, akivel kibaszott valamikor egy menő fotós.” Erős akartam lenni, olyan, akit nem érhetnek sérülések… de mintha Arian kikapta volna a kezemből a pajzsomat, de még ketté is törte hozzá.
– Jól mondod, semmi közöd hozzá. – Mondtam halkan, ahogy testünk egymáshoz simult.
Furcsa volt a hangomat ilyen gyengének, elhalónak hallani. Mintha még a szívem vad kalapálása is hangosabb lett volna a szavaknál. Hozzám ért, az váltotta ki megint ezt az átkozott erőtlenséget, mégsem ellenkeztem. Csak az lüktetett bennem, hogy mutassam meg ennek a kis taknyosnak, hogy nem vagyok ilyen gyenge… de nem mozdult a testem. Hozzá simultam, éreztem magamon a teste melegét és jött az az átkozott bizsergés.
A magasba lendült a kezem, ám nem voltam olyan erős, hogy le is csapjak. Könnyedén elkapott és kettőnk közé rángatta azt. Balkézzel amúgy sem csattant volna olyan erősen, mint az a korábbi öklös, mégis átfutott rajtam a szégyenérzet. Tenyerem a mellkasára simult, szinte ösztönösen. Megint megérezhettem a bőrét az ujjaim alatt. A bizsergés hevesebbé vált. Túl büszke voltam ahhoz, hogy viszonozzam a csókot, sértettek a szavai.
– Nem tudsz te semmit, mert csak egy kölyök vagy… – mondtam, mikor elhajolt és ellökött egy kicsit. Talán ez is csak egy ócska játék volt, amivel bizonyítani akarta, milyen alsóbbrendű vagyok hozzá képest… hiszen az ajtó felé ment. Lezártnak érezhette a történteket.
– Ez az, menj csak el a francba! – Szakadt bel bennem az átkozott hiszti.
Utáltam, hogy megint csak egy elcseszett játék voltam, amit félre lehetett dobni, miután elszórakoztak vele. Ha a kezemben lett volna a telefon hozzá vágom, így csak egy párnát kaptam fel. Felé repült, ugyan, de nem találta el, valahol, valamin mögötte csattant éppen. A mellkasom vadul emelkedett, a szívem annyira dobogott, hogy egész testem remegett.
– Soha többé ne mássz bele a magánéletembe!
A düh mellett a kétségbeesettség is ott csengett a hangomon. Arian ezt nem tudhatta, nem ismert ennyire jól… csak Karl tudta ezt… és annyiszor kihasználta.
 ~ outfit ~ 827 szó ~  ❋ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Csüt. Nov. 08, 2018 11:56 pm



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Nehezen szedem össze a gondolataim, hiszen mindenem felett átvette az uralmat az a sok elfojtott indulat. Nem is emlékszek, mikor hagyta bárki is utoljára, hogy így tomboljak. Ha véletlenül volt ilyen, abban is hamar győzedelmeskedtem, de Jeremiah nem zárja le az egészet egy megalázkodott pillantással vagy szóval. Ő mintha a hasonló dühével együtt ásná előttem az utat, amelyen a haragom szabadon szárnyalhat. Valójában talán nem akarom, hogy vége legyen - vagy legalábbis úgy nem, hogy elismeri a győzelmem, mert akkor megint minden megállna bennem, s újra csak gyülekezne. Mégis én akarom learatni a győzelem gyümölcsét... Apró paradoxon, érthetetlen érzelmi hullám. Sokszor nehezen tudom szabályozni őket. Sokan esnek abba a gödörbe, hogy a számtalan szerep és erőltetett érzés miatt teljesen kihűlnek belülről, s már semmit sem tudnak olyan szenvedélyesen megélni. Én szerencsére sosem estem még ebbe a hibába. Sok dolgot tökéletesen meg tudok élni, annyira, hogy az egész testem belebizsereg, s a szenvedély is ott ücsörög a vállamon. Azonban nem úgy, ahogy azt a világ elképzeli. A világ egy bájos romantikát is lát bennem, no meg egy végtelenül érzelmes férfit, aki igazán heves tud lenni az ágyban, de mégis figyelmes, és még sorolhatnám. Sokszor olyanokat olvasok magamról az itnerneten, hogy kell pár pillanat, amíg leesik, hogy igen, ez vagyok én. Holott eddig nem igazán mutatkozott meg az őszinte romantika és érzelmesség a részemről. Sokan keverik össze a szerepeimet a saját személyiségemmel, de nem hibáztatom őket. Mindenkinek egy kell egy kép - még ha az hazug is -, ami után vágyakozhat a magányos pillanatiban, amikor minden rossz körülötte, s csak a gondolataiban kereshet menedéket. Nem véletlenül a nők teszik ki a rajongóim nagy részét... Sokan nem is a színészi tehetségemet ismerik el, hanem a külsőm, és ezt az eladható szépfiút. Ez pedig nem igazán zavar, tisztában vagyok vele, hogy mennek a dolgok. Jeremiah esetén is azért dühödtem be annyira, mert ő "valaki". Nem holmi átlag ember, mint az a több milliárd másik, hanem azon kevesek egyike, akinek pont az erőfeszítéseimet kellett volna értékelnie, nem pedig semmibe vennie. Természetesen bennem is vannak előítéletek és hamis remények, s bár eleinte azt hittem, hogy nála az utóbbi működik, nagyot kellett csalódnom. Vajon érezheti, hogy ez a sok negatív köntösbe bujtatott szó számomra annyira nem is negatív? Hogy nem is igazán neki címzem őket, hanem csak egy eszköz, hogy általa kiélhessem magam? Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de mikor újra megérzem ajkainak melegét, melyek egyáltalán nem ellenkeznek, hirtelen megint minden gondolatom elszáll, és átveszi felettem az uralmat valami egészen más érzés, mely ott lapul az indulatok mögött. A szorításom enyhül, ahogy megérzem csókját, s pár pillanatra teljesen lehunyom a szemem, hiszen a testem akaratlanul is átadja magát ennek a különös szenvedélynek. Enyhén még a karján is végigsimítok, s talán ekkor kaphatok észbe, hogy ez így nagyon nem lesz jó.
Persze, miért ne cseszném el az egészet? Mit is vártam, hogy majd odaugrik hozzám, és elkezd pátyolgatni? A szavaira csak felemelem a kezem, majd megmutatom neki, milyen szép a középső ujjam.
- Tényleg, és ezt mikor mondták? Negyven éve? - lököm oda gúnyosan, majd pár pillanatra visszaeresztem a fejem a padlóra. Kissé zsong az agyam, és az tényleg kellemetlen lenne, ha még agyrázkódásom is lenne. Annyira azért nem lehetek szánalmas...
- Az az egy szerencséd, hogy én nem vagyok olyan agresszív állat, mint te. Ha már csak a képemmel sikerült így szétcseszni a kezed, mi lett volna az öklömmel? - muszáj elvigyorodnom és egy aljas színt belevinni a hangomba. Tudnám még fokozni, s ezt majdnem meg is teszem, mikor megcsörren a telefonja. Ahogy elszáguld mellettem, próbálok még utána kapni, s bár a nadrágjának súrolom a szárát, mégsem tudom megfogni.
- Ne merd idehívni a bunkó testőröd! Ha meg is teszed, készülj fel rá, hogy mire ideér, én már meztelen leszek! Talán még pár könnycseppet is elmorzsolok, hogy látsszon, mennyire kétségbe vagyok esve, hogy úgy megrontottál, te vadállat... - mikor nyúl a telefonért, én már készülök, hogy talán mégis odébb állok, és inkább nem várom meg, amíg kidob innen az a senkiházi, ám mikor megszólal az ismerősen csengő hang, végül a helyemen maradok. Kissé még szédülök, így hátam a padlóra simítom, s fejem megint hátrahajtom. Mivel nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez a Karl fickó van a másik végen, ezért nagyon csendben maradok, szinte meg sem mozdulok. Nem vagyok hülye, nekem sem hiányzik, hogy valami nagy kutya felfedezzen minket, vagy éppen egy kotnyeles sunyi kis mitugrász, aki aztán elterjeszti a pletykát. Szóval várok... Feltűnik a lágy hang, ami még így telefonon át is kiérződik, ahogy Jeremiah szótlansága sem kerüli el a figyelmem. Mikor int, hogy menjek el, én csak hevesen megrázom a fejem. Nem, ennek megvárom a végét. S egy pillanatra ugyan átfut a fejemen, hogy annyira bunkó leszek, hogy felpattanok, és nyomok Jer arcára egy csókot, hogy lássa Karl... De mégsem teszem. Csupán szótlanul pislogok felé, még akkor is, mikor a nagy szavak közepette győzedelmeskedik megint az indulat, s elhajítja a telefonját, ami immáron végleg felmondja a szolgálatot. Egy ideig csak fürkészem, végül erőt veszek magamon, s feltápászkodok. A mozdulat végén enyhén megint megszédülök, így egy pillanatra lehunyom a szemem, majd mikor kinyitom, egy nagy sóhajjal indulok meg felé.
- Pontosan ezért foglak ezután is Jernek hívni. - nem, a hangom most egyáltalán nem gúnyos, inkább valami fura határozottság van benne. Nagyon úgy tűnik, hogy pontosan abba a hiába esett, amit én messze elkerülök mindig. Hogy valaki a saját kis elképzelése szerint irányítsa az érzéseimet. Lehet, hogy az ő összes dühe ettől a seggfejtől árad?
- Hallottam délelőtt a beszélgetéseket. És ha már ennyire közel kerültünk egymáshoz... Tudod, mit hallottam? Szánalmat. - erélyesen lököm felé, mikor megállok előtte igazán közel. Semmi közöm ugyan az egészhez, de képtelen vagyok megállni, hogy befogjam a szám.
- Szánalmas, ahogy ez a fickó beszél veled, és az is, ahogy te viselkedsz. - szavaim végén ujjam már a mellkasába fúrom, s halkabbra veszem a hangom, hogy hatásosabb legyen. Viharos tekintetem mélyen függesztem az ő méregzöld szemeimbe, s egy jó ideig nem is eresztem.
- Nincs közöm ugyan ahhoz, hogy ti mit játszadoztok egymással, de azért nem árt, ha hallod egy idegentől, mert valószínűleg más rajtad kívül úgysem ismeri az érzéseidet... - újra lecsökkentem a köztünk levő távolságot, s közelebb hajolok hozzá úgy, hogy testünk enyhén összesimuljon, talán még egy aprót lökök is rajta.
- Hogy ez a Karl fickó egy arrogáns seggfej. Mégis ki  beszél ilyen hányingert keltő hangnemmel, és viselkedik ilyen gusztustalanul nyugodtan úgy, hogy közben más fekszik az ágyában? - lehet, hogy kezdem átlépni megint azt a bizonyos határt, de nem érdekel. Sokat tettem ma azért, hogy haragot gerjesszek Jerben, ezen már igazán nem múlik.
- A "fiatal kölyök" miatt utálsz ennyire, igaz? És most nem érdekel, ha üvöltesz, vagy ha megint meg akarsz ütni... Tedd csak meg! - kezem felkúszik ismét a felsőjére, amit annyira meggyötörtem már, s hiába is próbálná leszedni magáról az ujjaim, az nem sikerülne. Erősen szorítom, s ha esetleg feltűnik, hogy ütésre készül, úgy azt a csuklóját is megragadom, s kettőnk közé húzom.
- De többet vártam tőled, Jer. Azt hittem, hogy egy olyan férfi vagy, aki nem hagyja, hogy befolyásolják, aki tényleg elhiszi, hogy mindenki felett áll, s aki azt tesz, amit csak akar. Nagyot csalódtam benned... - az utolsó szavakat már suttogva ejtem ki, mikor is váratlanul magamhoz húzom, s olyan szenvedélyesen csókolom meg - hacsak nem taszít el minden erejével -, hogy még a sóhajom is elveszik ajkaiban. Megborzongok teljesen a közelségétől, a szívem heves ritmust kezd járni, s a vágy erősen kezd tombolni bennem valahol mélyen, mely egyre inkább a felszínre akar törni. Azonban pillanatokon belül mégis elhajolok, mindkét kezem a mellkasára feszítem, majd lökök rajta egyet. Lábaim pedig megindulnak hátrafelé, s nem tudni, hogy azért, mert távozni akarok ezek után, vagy azért, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg zárva van-e az ajtó...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Csüt. Nov. 08, 2018 8:04 am


Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Meglepő módon némi szimpátiát kezdtem érezi, mikor Arian ajkain erélyes szavak szökkentek ki, a seggnyalás és a dedós nyafogás pedig – talán csak egy pillanatra – háttérbe húzódott. Persze ez még így is kevés volt ahhoz, hogy az indulataimat csillapítsa vagy éppen utálatról barátságosra váltsak. Csókok és kemény szavak váltották egymást… majd suttogás egymás ajkainak. Furcsa volt érezni a leheletét az ajkaimon, mintha a bennem tomboló lágy kis borzongás hirtelen hatalmas hullámmá változott volna… pontosan úgy, mint korábban, amikor nyelvem átsiklott ajkai közé. Még a gondolattól is szörnyen éreztem magam, hogy éppen én, aki annyira utálta, mikor idegenek érintették, ezt tettem.
A testünk egymásnak feszült. Érezhette, milyen vadul kalapál a szívem… de azt még én magam sem tudtam, hogy ez csupán a düh eredménye-e. Azonban még ott csiklandoz a mellkasomban a bizsergés vagy a bizsergésből lett furcsa érzelem hullám, ami a testemre különös hatással volt. Talán ezért szakadt ki belőlem az újabb halk sóhaj. Egyenesen az ajkai között érezhette meg az aprócska hang minden rezgését és a leheletem.
– Üresek lennének? Valóban? – Gúnyolódtam vele egy kicsit. A hangom olyan halk volt, mintha csak valakinek a fülébe suttognám ezeket a szavakat… mintha titkok volnának.
Ha ismert volna, tudhatná, hogy Jeremiah Hill nem olyan, aki csak úgy mondd dolgokat. Megcsókolhatott volna számtalanszor is akár, akkor is ugyanúgy előrébb való volt a büszkeségem, abba pedig alaposan beletaposott, mint egy ostoba kölyök a gondosan nevelt virágágyásba. Dühös hörgés szakad fel belőlem gondolataim végére, mintha azzal is csak bizonyítani akarnám, hogy legyen akármilyen halk is a hangom, legyen akármilyen gyenge kis suttogás, az indulatok ott vannak és a határozottság is, amivel eddig szóltam hozzá. Ő nem tudhatta, hogy az újra és újra érezhető remegésem nem az idegesség következménye… hanem a gyengeségé, ami egyre inkább ott uralkodott a testemben. Szédelgés, az ujjaim iszonyatos lüktetése, egyenesen az ágyhoz szegezett. Nem is volt szükség már a csuklóm szorítására, anélkül sem nagyon tudtam megmozdulni. Ezt Arian nem tudhatta persze.
Újabb csókba simultak össze az ajkaink. Ezúttal komolyan figyelni akartam, hogy ne csókoljak vissza… mégis, mintha a testem azonnal megadta volna magát a szenvedélyes mozdulatra. Nem is volt különösebben nagy csoda, hiszen mikor történt velem utoljára ilyen? Talán hosszú hónapokkal ezelőtt. Karl mindent gyorsan letudott, futó puszik, alig-alig érezhető csókok… egy-egy ölelés. Ám a szenvedély már régen kihalt ezekben. Ő azokat nem nekem tartogatta, hanem az izmos kis barátainak, akik úgy festettek, mintha egy fitness magazin címlapjáró rángatták volna le őket. Tökéletes haj, tökéletesen ápolt borosta vagy szakáll… ezek voltak ők. Műemberek, akikkel nem harcolhattam az állandóan nyúzott képemmel, a kócos hajammal, a ráncaimmal. Ezért csak is azt használhattam fel, amiben jobb voltam náluk. Az érzelmi zsarolást, ami hisztériában nyilvánult meg. Karl persze még azt is könnyedén fordította ellenem…
A következő pillanatban már csak taszítást éreztem. Azonnal Arianra kaptam a tekintetem, aki éppen eltűnt az ágy végében – természetesen egy nagy csattanás kíséretében. Megpróbáltam összeszedni magam. Tenyerem az arcomon simított végig, ujjaimmal kicsit a szemhéjaimat masszíroztam, de ettől csak még erősebb lett a szédelgés.
– Szóval ilyen, amikor valaki zaklat? – kérdeztem. – Te idióta… – tettem hozzá csupán gonoszkodásból.
Közben könyökeimre támaszkodtam, majd egy lendülettel felültem. Nem is értem, miért jelent meg az arcomon a gúnyos kis mosoly. Vicces volt ott a földön gubbasztott, mint valami duzzogó ötéves, aki aztán nagyon vérig lett sértve. Persze azt már csak magának köszönhette, hogy az ütés mellé még össze is törte magát.
– Ne mondjak semmit? Pedig baromi röhejesen nézel ki, kölyök – válaszoltam. Sőt, mivel újra nyeregben éreztem magam, még ki is egyenesítettem a hátam. Úgy néztem rá, mint egy igazi felnőtt egy hülye gyerekre. – Tudod, régen mindig azt mondták, hogy úgy ütök, mint egy lány… meglepő, neked mennyire fájt.
Szerettem volna még valamit mondani arról, milyen egy gyenge és nevetséges, ahogy ott ücsörög. Csakhogy megszólalt a telefonom. Nem érdekelt, hogy ott van, tudtam, hogy Karl az, ahogy azt is, hogy újabb videóhívás. Ez pedig hirtelen mindent felül írt. Azonnal felpattantam és elsétálva mellett, lehajoltam a készülékért, ami persze alaposan megkarcolódott a becsapódást köszönhetően. Ám még is úgy tűnt, hogy hibátlanul működik.
– Most húzz innen… – Pillantottam Arianra, aztán úgy fordulva, hogy a kamerába ne látsszon a duzzogó feje, fogadtam a hívást.
Furcsa érzés fogott el, mikor megláttam Karl álmos arcát a telefonom képernyőjén. Még a hatalmas repedés ellenére is tökéletesen láttam, hogy milyen karikásak a szemei, hogy kócos a haja.
– Jer… – Sóhajtotta, a hangja kicsit meggyötörtnek tűnt, mégsem válaszoltam. – Londonba fogok utazni. Már a gépet várom.
Hirtelen csak pislogni tudtam. London? Mi a francot akar ez Londonban? Értetlenül bámultam a telefonomat, közben ezer meg ezer gondolat futott át rajtam. Nem értettem, utánam akarna jönni? Engem akarna látni?
– Ezt próbáltam volna korábban is elmondani, de nem hagytad. Felkértek egy projektre, pár napon belül megyek tovább Párizsba… viszont látnom kell téged előtte. – Magyarázta nagyon halkan.
Szerettem volna valamit mondani, de a tekintetem Arianra vándorolt. Eszembe jutott, hogy az előbb még az ő csókja alatt fetrengtem azon az átkozott ágyon… és nem éreztem magam tisztességesnek. Az, amit Karl a szemem láttára tett meg, nekem komoly bűntudatot okozott.
– Nem jó, az, hogy ennyire távol vagy… és… van ott valaki? – kérdezte ugyanazon a hangon.
– Nem, egyedül vagyok. – Hazudtam, de azért intettem a kölyöknek, hogy tűnjön már el.
– Amint leszálltam a gépről, megyek hozzád, a forgatás helyszínére. Persze csak egy pár órát tudok ott tölteni, de talán elég lesz, hogy megbeszéljük a történteket. Tudod, hogy mennyire ragaszkodom hozzád és sze…
Nem! Nem! Ez Arian nem hallhatta meg. Ezért azonnal kinyomtam a telefont és tiszta erőből falhoz vágtam. Láttam, ahogy szétesik. Remegve, hullámzó mellkassal bámultam azt, ami a készülékből maradt, ezer meg ezer érzés kavargott bennem. A tekintetem persze Ariant kereste – aki talán nem rohantam még ki addigra.
– Most már remélem érted, miért nem hívhatsz Jernek. – Suttogtam. Utáltam, hogy láthatja rajtam, Karlnak micsoda ereje van felettem. Mennyire könnyen elveszi a magabiztosságom.
 ~ outfit ~ 992 szó ~ [size=38] ❋ [/size] ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Szer. Nov. 07, 2018 1:42 am



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


"Arian, mindig légy önmagad, sose hagyd, hogy a csillogás a hatalmába kerítsen!" Sokszor csendül fel bennem anyám kellemes hangja, ahogy az anyanyelvünkön beszél hozzám. Okos és bölcs nő, s mindig azon volt, hogy a tapasztalatait átadja nekem és a húgomnak, hiába voltak azok sokszor nagyon negatívak. Eleinte még nem igazán értettem, miért mondogatja ezt nekem állandóan, hiszen egy másik tanítása szerint ott kell manipulálni az embereket, ahol csak tudom. Ez a kettő pedig számomra nem fért meg együtt. Aztán ahogy egyre komolyabb szerepeket kaptam, s egy-egy híresebb márka arca lettem, szép lassan megértettem, mire is gondolt, ahogy egyre többeket láttam lesüllyedni mellettem. Drog, alkohol, luxuskurvák, elvonó... Ezek mind-mind olyan dolgok voltak, amik elvették a személyiséget. Persze, én sem vagyok hibátlan, néha ezt is kipróbáltam, meg néha azt is... Viszont mindig tudtam, hol a határ. Mindig önmagam voltam, és sosem hagytam, hogy valaki, vagy valami a hatalmába kerítsen. Természetesen imádom a pénzt - és hülye aki azt mondja, hogy nem boldogít -, de nem vakít el. Attól, mert egyre több vagyonra teszek szert, nem érzem, hogy lejjebb kellene adnom a minőségből. Sosem éltem a szüleim árnyékában, és nem azért lettem híres, mert az ő gyerekük vagyok. Tény, hogy előnnyel indultam a többi emberhez képest, viszont én mindig önállónak és makacsnak tartottam magam. Olyannak, aki nem hajlandó más fényében fürdeni, olyannak, aki a saját csillogásában akar létezni. Mégis kellett egy másik személyiség, ami sokkal jobban húz az átlag ízlés felé. Ez a kissé titokzatosabb szépfiú tökéletesen beleillett a képbe mindig is. Eleinte ugyan sokszor modellkedtem még gyerekként, és anyám hamar rájött, hogy mennyire imádják a mosolyomat, és mennyire taszítja az embereket, ha éppen akaratos vagyok, és márpedig akkor is megeszem azt a nyamvadt süteményt, még ha bele is döglök... Imádták az emberek a szemeimet, és azt, ahogy játszok velük, és utálták, amikor hangos voltam és hisztiztem. Úgy érzem, hogy sikerült megtalálnom mára az egyensúlyt, bár jelenleg mintha a mérleg nyelve rettentően kibillenne. Az egyik oldalon ül minden, amit eddig felépítettem, a másikon pedig Jeremiah ezzel az idegesítő stílusával, ami annyi minden indulatot és elfojtott haragot kihoz belőlem. Eszembe jut az a sok hallgatás, az a temérdek fortyogó düh, mely bent ragadt, s egyre csak gyűlt az évek során. Valamit valamiért... Az egyensúlyt mindig is tartanom kellett, s most annyira élvezem, hogy végre egyszer kimondhatom, amit gondolok, úgy igazán! Még ha nem is pontosan azt tükrözik a szavak, mint amiket gondolok...
- Ez csak kamu szöveg! Ha már ekkora a szád, miért nem mondod ki konkrétan, hogy nem bírsz el velem? Könnyű mások mögé bújni, igaz? Tudod mit? Ha itt és most bocsánatot kérsz, és beismered, hogy csak üres fecsegés, amit művelsz, akkor leszállok rólad! - emelem fel az állam, mikor is megérzem az ujjait a kezem. Egyikkel még mindig szorongatom a pulcsiját, a másikat viszont rásimítom az övére, s ha már ő is, én is rászorítok. A mondandómat persze egyáltalán nem gondolom komolyan. Nem is tudom, jelenleg mi tudna lecsillapítani és kielégíteni... Még ha be is dőlne a trükknek, akkor se lennék hajlandó odébb állni.
- Ha én repülök, te is jössz velem! Rohadt nagyot ütöttél, te bunkó... Ennek pedig következményei lesznek! - közlöm erélyesen, kissé hisztisen, bár a hangszínem valami más élt is megüt, ahogy megint megérzem a hülye leheletét. Talán egy kicsit még hezitálok is, mikor visszafordítom a fejem. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem tartanám ilyen mocskosul és szemtelenül jóképűnek... Mikor tegnap először megláttam személyesen, még a szívem is nagyot dobbant. Aztán megszólalt... Aztán keresztül nézett rajtam... Ezt pedig senki sem csinálhatja velem!
Nem is tudom, mit vártam. Reménykedtem, hogy ellök, megüt, vagy bármi más, de nem, valami teljesen mást érzek, mikor ajkaim hozzásimulnak. Visszacsókolt? Jól éreztem?! Nem, az nem lehet, biztosan csak képzelődök. Mégis megint libabőrös leszek teljesen, ahogy halkan felsóhajtok, s enyhén eltávolodok tőle.
- Hát most emberedre akadtál, seggfej... Én nem fogok behódolni neked... Senkinek sem fogok... - suttogom vissza, ám ekkor már mellkasom szaporán emelkedik és süllyed. Nem is tudom, hogy még mindig teljes egészében csak az indulatok mozgolódnak, vagy valami egészen más is ott lapul bennem. Sok volt az a pár pohárka, és az az ütés teljesen megzavart. Igen, mindennek ez az oka.
- Üres fenyegetőzések... - fújom ki akadozva a szavakat, mikor is váratlanul kicsit erősebben szorítom meg a csuklóit, de csak azért, hogy visszatérjek a valóságba. Az arcom lüktet a fájdalomtól, és olykor kellemetlen szédülés tör rám, amit csak neki köszönhetek. Minden az ő hibája, az is, hogy ilyeneket vált ki belőlem. Nem csak a dühöt, hanem ezt a hülye bizsergést is, mely egyre inkább a hatalmába kerít, s mely annyira átveszi egy pillanatra az uralmat felettem, hogy megint közelebb hajolok hozzá, s megcsókolom. Most viszont nem húzódok el azonnal, hanem szavaim ajkainak mélyére szöknek át.
- Ne akard, hogy megmutassam, milyen az, amikor valaki igazán zaklat egy másik embert... - egy erősebb sóhaj tör fel belőlem a végén, mire észbe kapok, mekkora egy idióta vagyok. Már harmadjára csókolom meg szenvedélyesen, dühösen, ingerülten, s minden érzést belevíve ebbe az apró érintésbe. Muszáj ellöknöm magamtól, muszáj eltávolodnom tőle, csak hogy vissza tudjak zökkenni megint a valóságba, s újra képes legyek veszekedni, lekezelően beszélni, és ráerőszakolni az akaratom. Elengedem hát a kezeit, s egy erőset taszítok rajta, de ugyanebben a pillanatban hátrébb is akarok mászni, hogy két lábra álljak, de ez igazán szerencsétlenre sikeredik, ugyanis a bal lábam megakad a takaróban, így ahelyett, hogy a talpamra érkeznék, lecsúszok Jeremiah lábain, majd könnyedén landol a hátsó felem a padlón. Egész testem zúg utána, s ahogy leérkezem, még a fejem is halkan koppan egyet az ágy előtt. Pár pillanatig nem mozdulok, s még a szemem is összeszorítom, hátha láthatatlanná válok.
- Meg... se... szólalj... - sziszegem felé mérgesen, majd erőtlenül felkönyökölök, kell még egy pár pillanat, hogy kitisztuljon a látásom. Te jó ég, ilyen gyenge lennék, hogy egy szar ütéstől ennyire beszédülök?! Idióta Jer, idióta csók! Bárcsak ne éleztem volna ennyire...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Kedd Nov. 06, 2018 7:25 pm


Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Hogy képzelte? Ezt üvöltöttem volna legszívesebben az arcába, de kellett egy pillanat, hogy újra összeszedjem magam. Talán az az átkozott bizsergés okozta, amit a csók váltott ki belőlem és csak reméltem, hogy Karl arcának emléke. Hiányzott, minden porcikámnak hiányoztak az érintései, amikben az utóbbi időben alig-alig részesültem. Vajon elég lett volna neki, ha csak a korom változik vagy már a testem sem felelt meg neki? Tudtam, hogy hiába a borosta, a ráncok hiába kerültek fedésbe, attól még ott vannak és ezt ő is tudta. A hajamba pedig ott csillogtak, hidegen, ezüstösen azok az ősz szálak. Nem az a vidéki fiú voltam, akit Karl kihúzott a bajból. Sikeres forgatókönyvíró és rendező lettem, olyan aki élvezte a csillogást és határozottan tudta: meg is érdemli azt. Hiszen minden csepp verejtéket abba öltem, ahol éppen voltam… vagy ahol úgy általában voltam. Nem érdemeltem azt, hogy egy „szezonális” kis sztár szorongatása alatt fetrengjek egy ágyon, hogy akartom ellenére csókoljanak.
Megpróbáltam ellökni. Szabadulni akartam tőle, de már kezdett elhagyni az erőm. Éreztem, ahogy az alkohol elvegyül a gyomorsavammal és vad szédelgést hozott magával. Hirtelen azt kívántam, bárcsak verekedős kölyök lettem volna, aki könnyen kiüti ezt a szépfiút… egyedül akartam lenni. A bánatommal, a vágyaimmal, amik mind-mind Karlnak szóltak. Dühös voltam, éreztem, hogy a tehetetlenségtől ez is ott remeg a testemben. Utáltam, hogy igaza volt. Igen, gyengének tűntem ebben a helyzetben, olyan esetlennek, amilyennek nem szerettem magam mutatni. Mindig erős voltam, szigorú és hideg. Tekintélyem volt ebben a szakmában, amit könnyedén elveszíthettem emiatt az ostoba gyerek miatt. Kétségtelen volt, hogy a kis perünket vagy éppen csak a vitánkat én nyerném meg, ha ez egy harmadik félhez kerülne… már csak azért, mert komoly kapcsolataim vannak. De nem akartam olyan cikkeket olvasni magamról, amiben azt találgatják, miért is iszom vagy éppen miféle dolgok történtek köztem és a kölyök között. Nem volt több egy ostoba gyereknél, akinek valaki nem nyalta ki a seggét, a bizonyítási lehetőség, mert nem tetszett neki. Mások őrülten rohantak volna, hogy kiszolgáljanak. Ez sem érdekelt volna, leszámítva, hogy több sorozatomban bizonyára nem szerepelhetett volna. Az utána történteket kellett volna elhagynia, mint a követést és a zaklatást.
Ahogy ujjaim végig csúsztak a testén, éreztem, hogy libabőrös lesz. Én tökéletesen visszafogtam a bizsergést, amit azóta is éreztem. Ott lüktetett minden szívdobbanásomban, minden lélegzetévtelemben. Talán sosem éreztem még hasonlót. Valójában Karl sem volt több egy eszköznél, aztán mégis ragaszkodni kezdtem hozzá, lassan megszerettem és kialakult valami szenvedélyféle… azzal együtt pedig a féltékenység. Eleinte vak voltam, csak sodródtam az árral. Élveztem a munkát, a csillogást, a sok sztár társaságát, akiket azelőtt a moziban láthattam csupán. Észre sem vettem, hogy Karl huszonöt éves korom után egyre több új barátra tett szert… egészen addig, míg nem érkeztem hozzá rossz időben. Annyiszor szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mit csesztem el, hogy koravén vagyok-e vagy csak szimplán vissza akarja kapni azt a kölyköt, aki voltam?
Ahogy belekapaszkodott a felsőmbe az anyag furcsa, recsegő hangot adott ki. Nem akartam, hogy letépje rólam és lássa a testemet. Ahhoz senkinek sem volt köze, hogy mit rejtenek az engem fedő ruhadarabok. Talán a kölyöknek csak egy nagypapás pulóvernek tűnt a kellemes, meleg anyag, mégis egy márkás holmi volt. Az ilyesmi mindenfélére jó: menedék lehet a szurkálódó, gonosz tekintetek elől, ugyanakkor kiválóan el tudja hitetni az emberről, hogy komolyan veszi magát. Jeremiah Hill stílusába tökéletesen beleillett.
Még ép kezem a pulcsit szorító ujjaira siklottak. Megszorítottam és egy apró kis vicsort tudtam csak megereszteni felé, mielőtt megszólaltam. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, mert hirtelen nem akartak kijönni a hangok.
– Erőszakot akarsz? – kérdeztem ingerülten. – Akkor holnap reggel szépen kidobatlak a forgatás helyszínéről. Garantálom, hogy nem fog jól esni. Én ugyanis nem fogom bemocskolni a kezem veled.
Éreztem, ahogy az indulatok a bizsergéssel vegyülnek. Furcsa forróság lett a végeredménye. A homlokomra kiültek a verejtékcseppek. Arian nem láthatta, mert egyelőre csak a hajam alatt gyöngyöztek. Nem akartam belegondolni, hogy mi lehet ez. Azt akartam, hogy húzzon el, hogy végre meglegyen a győzelmem. Egyedül akartam lenni azokkal a gondolatokkal, amik gyötörtek. Nem tudhatta senki, hogy már veszítettem egyszer. Karllal szemben, sőt az egész háremével szemben, akik helyett nem akart engem választani… ezért jöttem ki mindig én a hibásnak, annak aki túlreagál mindent.
– Tudod mit? Leszarom, Daltont! Az engedélye nélkül is repülsz innen. – Válaszoltam. Már nem üvöltöttem, olyan ridegen közöltem ezeket a tényeket, mintha nem is lüktetett volna bennem az a rengeteg különös érzés. És mivel éppen elfordította kicsit a fejét, a fülébe mondtam egyenesen ezeket a szavakat.
Nem tartott sokáig. Hamarosan újra érezhettem a belőle áradó meleget. Megéreztem a leheletét az arcomon. Beleborzongtam, nem akartam, hogy ennyire közel legyen… csakhogy a testünk egyre inkább egymásnak simult. Megint lüktetést éreztem, az váltotta fel a bizsergést. A forróság egyre elviselhetetlenebb volt. Le akartam lökni magamról.
– Egy zaklató nem érdemel többet… – tettem hozzá.
Erre a csuklóimat megragadva a lábai felé húzta. Éreztem, ahogy a sérült ujjaim valami felülethez érnek, szisszentem egyet, de nem húztam el. Tűrtem a fájdalmat, ez is volt egy a számtalan képességem közül: bármit a ridegség álarca mögé tudtam rajtani. Nem volt szükségem ezekre az érzésekre, hiszen csak hátráltattak.
Újra hozzám simultak az ajkai. Újabb vad érintés volt, amibe beleborzongott minden porcikám. Nem tudtam visszafogni magam, viszonoztam a csókot, mintha Karl lenne az… mintha megint engem szeretne. Legalábbis ezt akartam elhitetni magammal. Csakhogy nem az ő arcát láttam, hanem ott voltam a valóságban. Átéltem annak a pillanatnak a hevességét.
– Pontosan ez, a szexuális zaklatás – javítottam ki.
Nem próbáltam meg ellökni vagy lerázni azt az átkozott szorítást. Csak szavakkal tudtam bántani, na meg a tekintetemmel. A szemeimben ugyanis még mindig ott izzottak azok a vad indulatok, amikkel képes lettem volna még tovább és még tovább alázni éppen őt.
– Eddig senki sem volt ilyen mocskosul pofátlan – suttogtam. Egyenesen az ajakira leheltem ezeket a szavakat. Megint elmaradt az üvöltés… elmaradt minden, csak ingerült voltam. Még egyszer, hogy kifejezzem mennyire nem akarom ilyen közel érezni – egyre inkább hazugságnak tűnt ez az egész –, megrántottam a karom. Reméltem, hogy szabadulok tőle és elrejthetem a bennem tomboló érzéseket, de aligha ment. Erősebb volt nálam és nem tört el egyetlen tagja sem egy ügyetlen ütésnek köszönhetően.
– Véged… – Tettem hozzá kicsit morgósabban. A hangom határozottabb volt, mint az a káosz, ami a fejemben tombolt.
 ~ outfit ~ 1033 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Kedd Nov. 06, 2018 12:53 am



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Párszor végigfut rajtam egy apró gondolatfoszlány, hogy hol tartanék most, ha mindig kiengedhettem volna a dühömet, s annak moshattam volna be egy hatalmasat, akinek csak akartam volna. Mert hogy számtalan ilyen ember vesz körbe nap mint nap, az egyszer biztos. Leginkább a szerencsétlenség idegesít, s meglepő módon az is, ha valaki meghunyászkodik a társaságomban. Amikor látom és érzem a zavart, látom a felbukkanó pírt az arcokon, az valamiért szörnyen dühít, hiszen tudom, hogy ezektől az emberektől nem várhatok őszinteséget. Ember vagyok, elvileg társas lény, és hiába is tűnök egy kemény és megtörhetetlen alaknak sokak számára, valójában mocskosul hiányzik az őszinteség. Az, hogy valakivel úgy beszéljek, ahogy az megérdemli, és ő is pontosan ezt viszonozza. Ez az átka ennek a bájolgásnak, ennek a szépfiús megjelenésnek, hogy minden csak a látszat. Nem csak részemről, hanem más részéről is. Megszámlálhatatlanul sokan akartak már a közelembe férkőzni, s el sem tudom mondani, mennyi szép bókot és elismerő szót hallottam már. Ám mikor a szemük mélyére nézek, nem én magam pillantok vissza onnan, hanem csak egy egyszerű név, melyért rajongani kell. S miközben most egyre csak záporoznak belőlem az indulatok Jeremiah felé, s ahogy a szemeibe nézek, azokba a különös zöldekbe, nem látok mást, mint... Őszinteséget. Igen, én idegesítem... És ezt ki is mondja. Amit persze utálok, de valahol mélyen, valahol ott bent a szívem egy kicsiny csücskében azt érzem, hogy ez most kell nekem. Kell, hogy halljam, s kell, hogy kimondjam, amit gondolok. Már úgyis minden el lett cseszve, miért szállnék ki a közepén?
- Itt is fogok maradni reggelig, abban biztos lehetsz! - közlöm dacosan és határozottan, mélyen belefúrva a jéghideg tengereket idéző tekintetem az övéibe. A szemeimmel nagyon sok mindent el tudok érni, hiszen a bőrszínemhez mérvén igazán különleges. Mindenkinek rikító kék szemet adott a sors a családból, persze tudni kell őket használni. A húgom is elsajátított egy pillantást, amit annyira imádnak a fotósok. Az én tekintetem most leginkább a szélsőséges érzelmektől terhes, de mintha valami szokatlan csillogás is ott lapulna benne, mely azt sugallhatja, hogy élvezem ezt az egészet.
- És szerinted bárki is el fogja hinni, hogy te csak úgy hagytad több órán át, hogy itt ücsörögjek rajtad? Mégis mit mondanál? Hogy annyira gyenge és meggyötört vagy, hogy nem bírtál el velem? Szánalmas lenne, nem gondolod? - rázom meg a fejem ingerülten. Annyira ellepi az elmém a köd, hogy képtelen vagyok felmérni a helyzet súlyát, és azt, hogy tényleg kirúghatnak, vagy még rosszabb, kapok egy pert a nyakamba. Természetesen mindent tagadnék... Ki ne hinne egy ilyen ártatlan arcnak egy kiégett alkoholistával szemben?
Fogalmam sincs, mi ütött belém. A határok egyre jobban elmosódnak, s mintha minden érzés hirtelen kezdene fel s alá cikázni bennem. Furcsa bizsergés fut végig rajtam, mikor ajkunk összeér, s ez csak még rosszabb lesz, mikor sóhaját az arcomon érzem meg. Egy pillanatra teljesen kizökkenek, s csak nagyokat pislogok alig véve levegőt, sőt, valami fura ártatlanság is kiül talán az arcomra. Egyedül Jer hangja húz vissza a valóságba, mire szinte azonnal újra visszajön a méreg.
- Több eszem van, mint gondolnád, de te még egy parányi esélyt sem adtál! Az a stílus, amit a kávénál produkáltál... Szánalmas volt. Szánalmas! Pedig én próbáltam normális lenni, próbáltam közeledni feléd, de egyetlen szar mondattal elástál mindent! Annyira nehezedre esett volna normálisan beszélni velem?! - újra magasabb hangszín, újra úgy visítok, mint valami ronda madár. Igen, kikérem magamnak azt a hangnemet. Ha valaki más beszélt volna így, könnyedén leteremtettem volna, és hagytam volna a francba az egészet. Ám így, hogy ő teremtette meg az egész sorozatnak az alapját... Nem veszi be a gyomrom, egyáltalán nem veszi be, pont tőle. Egy tipikus seggfej, aki csak írni képes, de az már hidegen hagyja, hogy elevenedik meg az egész, és hogy egyesek milyen sokat tesznek azért, hogy életre keljen a fantáziája. Hogy választhatott ki egyáltalán az a nyomorult Dalton? Vajon tudja egyáltalán, hogy mi az egész sorozat lényege? Hogy pontosan miről szól azon kívül, hogy természetfeletti lények vannak benne? Mert én tudom! Az elejétől a végéig tudom, és a szövegem nagy részét is már megtanultam. Ismerem az érzéseket, folyamatosan a szerepemről agyalok, hogy vihetném tökéletesen a vászonra... És ennyivel lerendez? Hogy én, a "kölyök" hozzak neki kávét?! Szétrobban a fejem...
Mikor keze a vállamra siklik, már-már azt hiszem, hogy újabb ütés érkezik a másik oldalról, ám csak taszít rajtam egyet. Annyira nem volt elég, hogy leessek, ahhoz viszont igen, hogy elveszítsem az egyensúlyom, így reflexből kapok felsője után, s enyhén megrántom azt. S csak hogy jobban kibiztosítsam magam, feljebb lököm a testem, közelebb simulok hozzá, sőt, még a lábaimat is jobban összeszorítom, mielőtt még újra próbálkozna. Az a rohadt bizsergés... Csak nem akar csillapodni...
- Csak erőszakkal tudsz eltüntetni... - súgom felé, s akaratlanul is újra ajkai felé vetül a tekintetem. Még nyelnem is kell egyet, hogy eltüntessem a különös érzést, ami csak még inkább fokozódik, mikor hozzámér, és megkarmol. Végigfut rajtam a hideg, s teljesen libabőrös leszek tőle, amit még ő is érezhet, ahogy kezei erőtlenül siklanak végig rajtam. Megint csak egy apró másodpercre ajkaira szöknek kéklő szemeim, de csak egy sóhajjal fordítom el inkább a fejem, s dühösen fújom ki a levegőt.
- Dalton... Dalton... Te is elismered, hogy nincs túl nagy szavad, hogy állandóan őt hozod fel? Ő nem tud innen kirakni, és te sem! - fordítom vissza a fejem, és újra közelebb hajolok hozzá. Persze tudom jól, hogy bármelyikük könnyedén eltávolíthat, mégsem vagyok hajlandó elismerni a győzelmét. Innen ma egy ember fog győztesen távozni, és az én leszek!
- Tudod te egyáltalán, mi az a szexuális zaklatás?! Mert hogy ez... - váratlanul megragadom a csuklóit, majd lefeszítem őket a lábamra, s ugyanebben a pillanatban ajkaim újra vadul simulnak az övéihez. Ez sem tart tovább pár pillanatnál, s ugyan próbálom visszafogni a sóhajom, de ez nem igazán sikerül. Remélhetőleg be tudja az ingerültségemnek ő is, és én is ezzel nyugtatom magam...
- Még rohadtul... Nem az! - sziszegem felé, de épp hogy csak eltávolodok tőle. Érezze csak milyen, amikor valaki felülkerekedik rajta...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Hétf. Nov. 05, 2018 8:38 am

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

„Dalton egy hiszékeny pöcs.” Micsoda igazság volt ebben a rövidke mondatban… ha nem így lett volna, akkor nyilván én sem kaptam volna meg a munkát. A producerek többségét nem érdekelte, ha lehetetlenség együtt dolgozni egy színésszel vagy egy rendezővel, őket csak a név foglalkoztatta, amivel eladhatóbb ez a film. Fogalmam sem volt, hogy Dalton lapjain én érek-e többet vagy ez az ostoba, újszülött csillagocska, akit csak az izmok meg a hajzselé tartott egyben. A szívem még is azt súgta, hogy ezt a játszmát nekem kell megnyernem.
Nem mutattam érzelmeket, sem félelmet. Hogy is retteghetnék éppen tőle? Valószínűleg Dalton is tudja, ha engem elküld nem lesz sorozat, a kölyök nélkül viszont erre még volt lehetőség… még ha botrány is lenne belőle, az csak újabb hírverés lenne számunkra. Az igazi szakemberek tudják, hogyan csűrjék és csavarják a szavakat ahhoz, hogy jól jöjjenek ki belőle. Én nem értettem az ilyesmihez, de az ügynököm és a Dalton fél keményvonalas producerek nagyon is.
Ha nem lüktettek volna úgy az ujjaim, biztosan még egyszer megütöm. Ha nem is ököllel, de egy pofont mindenképpen érdekelt volna. Nem különösebben érdekelt, hogy mit akar. Semmiféle bocsánat kéréssel nem tartoztam neki, ellenben ő aki magaslóról beszélt és képtelen volt egy leheletnyi tiszteletet is megadni nekem, nagyon is.
Egy pillanatra oldalra fordítottam a fejemet. Nem is próbáltam elnyomni a gúnyos mosolyt – ami grimaszhoz hasonlóan vándorolt az arcomra. Lássa csak milyen szánalmas! Lássa csak, mennyire nem talál rajtam fogást. Nem talált… látszólag semmiképpen. De ha belém látott volna, érezhette volna mennyire szétvetnek az indulatok, hogy a szívem olyan vadul kalapál, hogy már nem lehet neki megálljt parancsolni. Szemeim hosszú ideig bámult egyre liluló ujjaim hármasságát. Éreztem a furcsa szorító érzést is közben, amiből sejthettem, mennyire bedagadtak és hogy holnap mikor meglátja Dalton az én ujjaimat és a kölyök képét, rá fog jönni, mi is történt. Nem kellett ehhez nagy ész, csak egy kis figyelmesség.
– Ha még nagyobb botrányt akarsz, hát ücsörögj csak rajtam reggelig! – A hangom hirtelen nyugodtabb színben csengett, talán csak a határozottság maradt meg benne ugyanolyan élesen. – Sőt, várjuk csak meg, hogy valaki benyisson. Legalább szemtanúm is lesz. Szép kis pert fogok a nyakadba akasztani, olyat aminek az árát életed végéig nyögni fogod!
A tenyerei az arcomra csúsztak. Hirtelen elakadtak a szavaim, fogalmam sem volt mire készül… amíg közeledni nem kezdett. ~ Nem, nem, azt csak Karl csinálhatja velem! ~ Ilyen gondolatok lüktettek bennem vadul, de az ajkai pillanatok alatt elértek. Nem tudtam elfordítani az arcom, ahhoz túl erősen tartott. Éreztem, ahogy belém szorul a levegő, hogy tüdőm nem dolgozik, hogy talán a szívem is kihagy egy ritmust. Így mikor elhúzódott végre és nem töltötte meg mindig porcikám az illata és az érintésének forróság, hangos sóhajként szalad ki belőlem a levegő és a megkönnyebbültség.
Alig-alig fogtam fel, amit lihegve a fejemhez vágott. Képtelen voltam elhinni, hogy valóban ezt tette… hogy úgy ért hozzám, ahogy Karl szokott és mindezt gyerekes bosszúból. Éppen elég volt, hogy rám mászott és eltörte a hülye arcával az ujjaimat. A felháborodás alig tudta elnyomni azt a furcsa bizsergő érzést, amit a történtek hagytak maguk után.
Meg akartam ütni, igen a fájós jobb kezemmel. Ballal még annyi esélyem sem lett volna eltalálni, mint a másikkal. Az volt az ügyetlenebbik felem és mivel soha életemben nem verekedtem, hát meg sem próbálkoztam vele. Remegve emeltem fel lila színben pompázó kezemet, majd egyszerűen hagytam, hogy visszahulljon a puha matracra. Valami furcsa megalázottság érzés uralkodott el rajtam… nem tetszett, sőt egyenesen utáltam, mint az engem bámuló túlzottan is kék szemeket.
– Te idióta! Nem sok ész szorult abba a kigyúrt fejedbe, mi? – A hangom megint olyan magas volt, mint az előbb. Már megint azt a viselkedést ismertem fel magamon, amivel rendszerint Karl fejéhez vágtam a sérelmeimet. Dühösen kapkodtam a levegőt és egy pár perc kihagyással, de újra indult bennem az érzelmi hullámvasút és vele együtt az akaratosság.
Bal kezemet a vállára fektettem. Megpróbáltam lelökni magamról… de az a karom nem volt túl erős, így éppen csak taszítanom sikerült rajta egy kicsit. Furcsa érzés volt, hiszen alig fél éve még izmok sokasága duzzadt rajtam – na persze nem olyan mértékben, mint Arianon.
– Mit képzelsz magadról? – Olyan stílusban beszéltem vele, ahogy szívem szerint Karl kis szeretőivel tettem volna. Egyik sem volt több egy szép testnél, egyik sem volt több egy kacér mosolynál… semmi mást nem tudtak adni neki csak testiséget. Igen, egy átkozott skatulyába dugtam őket és Ariant is ugyanoda tuszkoltam be. Döbbenetes volt, hogy minden megnyilvánulása ezt erősítette bennem… az az idióta bizsergés viszont nem akart múlni. Nem tudtam mi az, azelőtt nem éreztem ilyesmit. Talán csak megzavart, hogy soha senki nem csókolt még meg, csak Karl. Ő sosem volt vagy szenvedélyes. Csak élvezte, hogy egy fiatal fiú testével játszhat… aztán rám unt. Nem voltam elég neki. Én ugyanazokat az érintéseket akartam, ő viszont egyre kevesebbszer adta meg. Hiába nevezett a társának, tudtam, hogy minden megváltozott.
– Tűnj el!
Megragadtam a vállát megint és közelebb húztam magamhoz. Éreztem magamon a leletét, de nem érdekelt. A szemébe néztem: – Tűnj el! – Ismételtem meg és belemartam a bőrébe. Komoly fájdalmat nem tudtam neki okozni, túlságosan legyengített, hogy nem ettem és még rá is whiskyztem. Erőtlenül siklottak végig a bőrén az ujjaim. A karom a matracra zuhant.
– Reggel első dolgom lesz Daltonnal beszélni erről… – tettem hozzá.
Nyeltem egyet, nem akartam érezni azt a hülye illatát. Még a szememet is lehunytam, de éppen csak olyan rövid időre, hogy attól még ne tűnjek legyőzöttnek. A bizsergés nem ért véget a testemben. Hiába nyugtattam magam azzal, hogy csak Karl hiányzik ebben a formában, bosszantott az egész. Zavart, hogy a teste az enyémhez ér, hogy égnek az ajkaim még mindig a vad csók nyomán. Egyedül kellett volna lennem… annyi whiskyt ledöntenem, hogy ájultan heverjek az ágyon reggel hatig, amikor a nap első sugarai, amik sápadtan törnek át a szokásos angol ködön, megvilágítják a lakókocsi undorító faburkolatát.
~ outfit ~ 972 szó ~ ~

média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Vas. Nov. 04, 2018 3:27 pm



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Szívből örülök, hogy még nem találkoztam Jeremiah-hoz hasonló rendezővel. Sőt, ennyire utálatos feljebbvalóm sem volt még. Nem is tudom, hogy más esetben, mással meg tudnám-e őrizni a hideg vérem, de egy a biztos, ő igen nagy indulatokat gerjeszt bennem. Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen állnak felettem, igen, még ő is, de annál a kávés jelenetnél teljesen elvágta magát előttem. Még esélyt sem adott! Úgy kaszált el, hogy szinte még esélyem sem volt arra, hogy megmutassam neki azt a bájos maszlagot, amit annyira imád mindenki. Mintha egyetlen mondattal tiport volna el, és tett volna egyenlővé azzal a sok béna és tehetségtelen színésszel, akik ellepik a világot. Ezt az érzést pedig gyűlölöm, mindennél jobban.
- Mert szerinted a szél kaparta össze ezt az arcot? - kérdem értetlenül. Sokat teszek azért, hogy jól nézzek ki, bár minden egyes porcikám természetes. A bőröm sima és bársonyos, és ezt a kellemes napbarnított színt is a természettől kaptam. Érzékeny vagyok arra, ha valami nem olyan rajtam, mint ahogy azt én akarom, márpedig ezt a foltot igazán nehezen lehet majd eltüntetni még alapozókkal is.
- Dalton egy hiszékeny pöcs. És imád engem! Komolyan kíváncsi vagyok, hányan fognák a te pártodat, és hányan az enyémet. Előttem még itt az élet, ki akarna veled együtt elsüllyedni? - vigyorgom felé gúnyosan, mikor is megérzem, hogy megint elkezdett vérezni a szám. Egy könnyed mozdulattal törlöm le, de sikerül kitapogatnom, hogy eléggé felrepedt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkorát tud ütni... Inkább képzeltem volna el úgy, hogy egy fehér selyemkesztyűvel töröl képen, de ilyen erőt egyáltalán nem néztem ki belőle.
- Én meg azt csodálom, hogy téged még senki sem nyomott fel! Mindenkit megütsz, akinek nem tetszik a képe? Ennyire meggyötört vagy, hogy képtelen vagy visszafogni az indulataid? Mégis mikor lettél ilyen, Jer? A negyvenes, vagy az ötvenes éveid elején? - hevesen és aljasan ejtem ki a szavakat, hogy még jobban belemarhassak. Gyűlölöm, hogy még csak megrezdülni sem látom. Ki az a hülye, aki ne ijedne meg, ha így letámadom? Azt hittem, hogy legalább egy kicsit meghökken, vagy bármi más, nem hogy még meg is üt! Ami meg az indulatokat illeti, nekem is lenne még mit tanulnom bőven. Ellenben nagyon sok színésszel, az én személyiségem nem homályosul el a szerepektől. Nem leszek más egy karaktertől, mindig ugyanaz maradok, maximum csak tapasztalatot gyűjtök be. Már nem is emlékszek, ki formált ilyen szépfiúvá. Talán a szüleim. Ők mindig is tudták, hogy a húgommal mindketten hatalmas hisztigépek vagyunk. Ők régóta a szakmában voltak, tudták jól, hogy így nem érvényesülhetünk, mert hamar félre fognak dobni. Úgyhogy nekem lassan kialakult ez a kedves, sármos szépfiús személyiségem, ami ezernyi női szívet hódított már meg, a húgomnak pedig egy igazán komoly és titokzatos jellemet sikerült varázsolniuk. Holott mindketten, egészen a mai napig minden apróságon ki tudunk akadni, épp úgy, ahogy a szüleink. Az ő hírük is teljesen más, mint amilyenek valójában. Mindketten indulatosak és szenvedélyesek, hogy sikerülhettem volna én másképp? Ezért érzek magamban most is valami furcsa késztetést, hogy ne álljak le, hogy még tovább menjek. Mert valahol mélyen tudom, hogy a lelkem kielégül, s ha nem kavarogna bennem annyira a düh, határozottan kijelenthetném, hogy még élvezem is. Ám a fájdalom kicsit átfordítja az egészet, na meg az az átkozott szédülés.
- Azt akarom, hogy bocsánatot kérj! Ha nem teszed meg, reggelig itt fogok ülni rajtad, sőt, még utána is! Maximum a hülye testőröd tud majd leszedni rólad! - fenyegetőzök kissé üresen, bár jelenleg nagyon is komolyan gondolom, hogy nem tágítok. Semmivel sem tud rávenni, hogy lemásszak róla, csak erőszakkal. Az egyik keze ugyan kilőve, de lenne olyan bolond, hogy még a másikkal is megpróbálkozik? Van egy olyan érzésem, hogy igen, ha így folytatom. Viszont egyre csak az cikázik a fejemben, hogy még be is perelne... Mintha valami perverz idióta lennék, aki minden második embert zaklat. Holott ez rohadtul távol áll tőlem, s igen csak nagy sértésnek veszem. Ám ha így állunk...
- De tudod mit? Majd adok én neked konkrét okot arra a perre! - mondom dühösen, majd hirtelen mindkét tenyerembe süllyesztem az arcát, és a pillanat hevével vadul megcsókolom. A tüdőm remegve telik meg az illatával, s még enyhén a csípőmmel is belemozgok az érzésbe. Egy pillanatra teljesen átkapcsol az agyam, és különös bizsergés fut végig rajtam, hiszen hirtelen beúszik elém Jer arca, mikor először megpillantottam, és mikor még nem mocskolta be az a hülye jelleme a külsejét...
- Tessék... Most már... Perelhetsz... Seggfej... - kissé akadozva lihegem, mikor végül elhajolok szédelegve. Muszáj nyelnem egyet, hogy eltüntessem azt a fura érzést, mely  a hatalmába kerített. S várom, hogy megint hozzám vágjon valami sértést, sőt, üssön meg! Csak tüntesse el ezt a valamit belőlem...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Vas. Nov. 04, 2018 11:44 am

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Az ujjaim lüktettek a fájdalomtól. Biztos voltam benne, hogy a mutató-középső-gyűrűsujj hármast alaposan sikerült összezúznom, hacsak nem repedésről beszélünk. Számtalanszor törtem már el őket, ismertem az érsét, ám ez valahogy kellemetlenebb volt. A reccsenés hangja még hosszú ideig ott csengett a fülembe. Beleborzongtam volna, ha nem ül rajtam az az átkozott kölyök az idióta hisztériájával karöltve. Éreztem, ahogy megint elüt a düh. Talán ezért is lendítettem meg azt a párnát, remélve, hogy akkor végre csendben marad. Csakhogy ez nem történt meg… szerettem volna az arcába üvölteni. Olyan szavakat vágni a fejéhez, amik észhez térítik, mert józan ember nem tör rá a másikra az éjszaka közepén, hogy verekedjen és veszekedjen… főleg nem akkor, ha az illető egy élvonalas forgatókönyvíró, nem mellesleg a főnöke.
A szorítás egy kicsit enyhült a másik csuklómon is, de közel sem annyira, hogy ki tudjak szabadulni. A következő pillanatban ugyanis a mellkasomon éreztem meg a teljes súlyát. Hangosan, hörögve kaptam levegőért. Igen, igen… keménynek tűnök, de közel sem vagyok olyan edzett, mint ez az átkozott kölyök. Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy nyáron magam mögött hagytam Los Angelest. Talán egy héttel az indulásom előtt jártam utoljára edzésen, azt is csak azért, mert az orvosom előírta pár évvel korábban… mert Karl aggódott. Satnya, sovány egy kölyök voltam, akinek az egyetlen szerencséje a szép pofija volt és a szépen csillogó, sötétkék szemei. A mozgás jót tett nekem, megférfiasodtam kicsit. Csak azok az átkozott ősz szálak maradtak volna távol tőlem még néhány évre!
„Nekem te nem vagy a főnököm! És tudod mit? Igen, megtehetem, mert ez vagyok ÉN!” Gyűlöltem azt az átkozott ellenállást, ami megint kizökkentett az átmeneti nyugalmamból. Igen, toporzékolni támadt kedvem, amiért nem úgy történik minden, ahogyan nekem tetszik, amiért éreznem kell magamon az illatát és látnom kell minden porcikáját. Csak hallgattam az ostoba szövegelését, mindent, amivel azt hiszi, hogy elbizonytalanít. Ebből is látszott milyen tapasztalatlan. Vele ellentétben én már sokat megéltem. Talán ezért fásultam bele, talán ezért is lettem olyan hideg… nem, valójában Karl formált ilyenné. Engem is ő alkotott meg, mint azt a sok fiatal modellt, akik bemásztak az ágyába.
Láttam, ahogy a tekintete az ajkaimra siklik. Volt ebben valami nagyon ijesztő… vagy ahogyan mostanában mondani szokás „para.” Éreztem, ahogy minden idegszálam megpróbál ellenállni annak az ostoba gondolatnak, ami először siklott az elmém mélyéről a felszínre.
– Nincs mit rendbe hoznom… – Vicsorogtam rá. Ennek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy félre sodorjam azt az ostoba kis gondolatfoszlányt és legalább a testem megmaradjon a maga ingerült békéjében. Éppen elég volt, hogy Karl szórakozik velem, nem volt szükségem újabb fájdalmakra és gondokra… főleg nem olyanokra, amik valószínűleg csak az én fejemben léteztek.
Nyeltem egyet a fenyegetésére. Nem azért, mert megijedtem, egyszerűen csak nem akartam még ingerültebbnek tűnni. Elég volt, hogy egész testemben remegtem, mintha nem tudnám irányítani az érzéseimet. Valójában még mindig csak a korábban említett gyűlölet volt. El akartam érni, hogy behódoljon nekem… de csak nem akart sikerülni. Persze a szavai után, nem is voltam róla meggyőződve, hogy még látni fogom. Nem ő lett volna az első, aki be akarja mocskolni a nevem és talán körbe is röhögnék, hogy éppen én ütöttem volna le. Viszont ott volt az a talán, na meg az ujjaim egyre liluló ábrázata. Már nem egy újság írt az alkohol problémáimról, holott azok valójában sosem léteztek. Egyszerűen csak sokszor vásároltam bort, mert Karllal rendszerint azzal nyugtattuk le az idegeinket egy hosszú nap után. Nem lett volna jó egy ilyen pletyka.
– Nem kell elmondanod senkinek. Én magam fogom bejelenteni Daltonnak, hogy zaklattál és bemostam egyet. – válaszoltam olyan nyugodtan, mintha nem is futottak volna át az előző kis gondolatok rajtam… mintha nem is léteztek volna.
Folytatta. Nem fejezte be és ezzel csak még tovább dühített. Ha nem éreztem volna azt az átkozott fájdalmat az ujjaimba, meg azt a furcsa, szorító érzés, bizonyára még egyszer behúztam volna neki, csakhogy befejezze a szövegelést. Az előző is jobban fájt nekem, mint neki. Egyszerűen nem érte volna meg sérülten tovább kockáztatni.
Valamit éppen mondani akartam, mikor előre dőlt és ajkai finoman súrolták az enyémeket. Megint az az átkozott gondolat futott át rajtam. Aztán jött az újabb fenyegetőzés. Elegem volt, megint azt éreztem, hogy most rögtön szétrobban fejem, ha még egy szavát el kell viselnem. Fújtattam, mozgolódtam, de nem szabadultam tőle. Szédültem az alkoholtól, fájt a kezem és még mindig ott volt bennem minden sértettség, ami Karl miatt talált rám.
– Nem érdekel, az a rohadt szád! Anélkül sem vagy több, csak egy üres agyú baba, akit oda mozgatok, ahova akarok… és tudod hova foglak mozgatni? El innen és még hozzá teszek egy jó kis vádat szexuális zaklatásért! – válaszoltam olyan indulatokkal, hogy már magamra sem ismertem jóformán.
Megint felemeltem a kezem, a mellkasára fektettem, el akartam tolni. Csakhogy a fájdalom megint belém villant, esélyem sem volt küzdeni. Ujjaim megint lüktetve a kínoktól feküdtek az ágyneműn. Én meg lehunytam egy pillanatra a szememet.
– Mi a francot akarsz tőlem, te nagyon hülye? Mit?! – üvöltöttem rá, éreztem, hogy mindenem remeg. Talán könnyfátyol is gyülekezett a szemeim előtt, talán más homályosította el a látásomat – nem tudom. Mindenestre éreztem, ahogy a hisztéria egyetlen hatalmas hullámként borít be. Már nem volt visszaút, nem tudtam leállni. Szabadulni akartam tőle, győznöm kellett valamilyen úton-módon vagy botrány lesz.
Karl tudta a módját, hogy megnyugtasson. A hangjában lehetett valami vagy csak ismerte a megfelelő szavakat… és igen, engem hozott ki hibásnak, de mellett ez a fajta viselkedés enyhült, visszahúzódott. Csakhogy most nem engedtem neki, hogy megpróbáljon belém magyarázni valamit, így nem csak a mai nap, nem csak a dedós kölyök, hanem még a Los Angelesben történtek is rám nyomtak valami ostoba bélyeget, ami ott égett a bőrömön, mióta eljöttem.
– Elegem van… nagyon elegem… – Ismételgettem.
 ~ outfit ~ 938 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Vas. Nov. 04, 2018 9:59 am



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Hiába is kerít hatalmába ennyire az a sok elfojtott harag, valójában egyáltalán nem akarom itt hagyni a forgatást. Nem csak nagyképűségből mondogatom, hogy nekem találták ki ezt a szerepet, hanem mert így is érzem. Mindig is szerettem az olyan történeteket, amik elrugaszkodnak a hétköznapoktól, és egy teljesen más világba repítenek. Ezért jó a színészkedés, mert így sok életbe kóstolhatok bele, s olyan érzéseket is elsajátíthatok egy-egy igazán átélt jelenetben, amiket amúgy nem lennék képes produkálni. S most ugyan pont a seggfej oldalamat mutatom, de számomra a pénz inkább a második helyen áll. Az igazi szenvedélyt az jelenti, hogy annyiféle karakter bőrébe bújhatok bele. Ez a különös és titokzatos vámpír figura már az első olvasásra megragadt, s szinte azonnal éreztem a végtagjaimban, hogy tudnám tökéletesen megeleveníteni, milyen az a hangszín, ami illene hozzá, s melyik az a mosolyom, ami ott fog virítani a plakátokon. Arról meg ne is beszéljünk, hogy egyszerűen imádom az izgalmas jelenetek. A túl veszélyeseknél természetesen valami ócska kaszkadőr helyettesít, de jobb szeretem én magam megoldani a kényesebb jelenetek is. Mert hogy abból lesz most is bőven, az biztos. Harc, vérontás, szerelem... Előbbieket imádom, utóbbit viszont nem, bármennyire is ezt gondolja rólam mindenki. A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok egy csajozógép. A leghosszabb kapcsolatom is maximum három hétig tartott, de abból kettőt nem is láttuk egymást. Túl sokat utazok, túl sok a munka, és így egyszerűen nem fér bele egy kapcsolat. Néha irigykedve figyelem anyámat és apámat, ahogy még ennyi idő után is úgy imádják egymást, mintha csak megállt volna a pillanat ott régen, azon a musicalen, ahol megismerkedtek. Szerencsések, de tényleg. Olykor még Larryvel is viccelődök, hogy mivel ő és Dwayne van mellettem folyamatosan, majd valamelyikük kezét megkérem egy tíz év múlva, ha még addig kitartanak. Valahogy egyik se tud ezen röhögni... Nehéz eset vagyok, tudom, de ha még azt is elrejteném magamban, amilyen valójában vagyok, mi maradna belőlem? Nem csak a stílusa, de például ez is idegesít Jerben, hogy ő tényleg annak a buta izomagynak tart, mint aminek az utálóim többsége. Az nem érdekel, hogy neten olvasom őket, sőt, még jót is röhögök rajtuk. Ám így személyesen, ha az arcomba vágnak ilyen dolgokat, az rettentően dühítő.
- Ó, ne haragudj, akkor talán már az ötvenhez közelítesz? Mondjuk ezt a pulóvert elnézve; még az öregapám is fiatalosabb, mint te! - valójában egyáltalán nem azt gondolom, ami kiömlik a számon, csupán az a telefonbeszélgetés túlságosan is hasznos volt ahhoz, hogy csak úgy elmenjek mellette. Próbálok vájkálni a gyenge pontja körül, hátha sikerül megtörnöm, hogy láthassak végre rajta valami gyengeséget. Az pedig, hogy miért csinálom ezt az egészet ennyire átszellemülten, kezd egyre homályosabb lenni még a számomra is.
- Ez már több a soknál! - utánozom gúnyosan, direkt magasabb hangot megütve, és még jobban megszorítom a csuklóját. Annak mondjuk nem igazán örülnék, ha véletlenül valaki ránk nyitna, mert biztosan nem fogom lemosni magamról az egészet, hogy az éj leple alatt mégis mit csinálok a nagyságos úron ücsörögve... Mégsem vagyok képes visszafogni a hangerőt, sem magamat. Csupán akkor hallgatok el végre, mikor valahogy kiszabadítja a kezét a szorításomból, és megérzem az erős fájdalmat az arcomon. Ez pedig... Kurvára meglep. Szépen fogalmazva.
- Te... Megütöttél?! - most az én mély hangom csattan fel vékonyabban, és a szám széléhez kapok fájón, ahonnan kibuggyan a vér. Lefagyva nézek végig az ujjamon, s egy pillanatra még a szám is megremeg a dühtől.
- Normális vagy?! Hogy fogom mégis ezt kimagyarázni holnap?! - fakadok ki hisztérikusan. Azért is ért ennyire váratlanul az ütés, mert ugyan járok konditerembe, és elég sokat edzek, de még soha életemben nem verekedtem senkivel. Sőt, még pofon se csattant soha. Így ebben rohadtul nincs tapasztalatom, ez pedig nagyon nem tetszik.
- Máshogy is hozzád tudnék érni, hidd el! - morgom, mikor is az arcomon landol a párna. Kezd lankadni a figyelmem, hiszen ez a barom rohadt nagyot ütött, akkorát, hogy még most is szédelgek tőle. De az a párna...
- Ez komoly? - pillantok felé hitetlenkedve, mikor is megragadom azt a csuklóját, amelyikkel kaptam az ütést. Jó erősen megszorítom, egyelőre még ügyelve arra, hogy ne törjem el a kezét. Egyelőre...
- Leszarom, hogy te milyen magaslatokba képzeled magad, ahogy azt is, hogy azt hiszed, hogy mindenki fölött állsz! Nekem te nem vagy a főnököm! És tudod mit? Igen, megtehetem, mert ez vagyok ÉN! - sziszegem ingerülten, mikor újra megszédülök. A szorításom is enyhül, a másik kezemmel meg ki kell támasztanom magam a mellkasán, mielőtt még lefordulok róla. Kellemetlen lenne kiesni a közepén a játékból. S jön az a fenyegető suttogás... Bármennyire is játszom a kemény srácot, akinek az egója valahol a fellegekben jár, ettől a hangtól mégis megborzongok. Már értem, miért félnek tőle annyian, ez a hidegség még engem is meg tud fagyasztani, s szinte arcomon érzem, ahogy a szavak belém marnak. Ám a tüzet nem tüntetni el, épp ellenkezőleg. Még inkább csak szítja ezzel a fenyegetőzéssel.
- Azoknál maradok, ezért vállaltam el a te perverz és romantikus vámpír fiúdat is... - fordulok felé, de közben nem távolodok el tőle. Igazán közelről suttogom vissza a szavakat már majdnem az ajkainak, annyi gúnyt ültetve a betűk mögé, amennyit csak tudok. S megint az a kellemes illat, mely egyszerűen nem összeegyeztethető számomra a stílusával... Érzem az alkoholt is rajta, de jelenleg ez a legkevesebb, ami zavar, hiszen én magam is legurítottam pár pohárkával. Valahogy el kellett viselnem Annabellt.
- Remélem tudod, hogy ezt te fogod helyre hozni! - értem a számra, ami valószínűleg holnapra már lila lesz. Ekkor hirtelen bevillan valami, mire aljasan elvigyorodok. Egy szempillantásra ajkai felé szökik a szemem, de gyorsan visszapillantok a szemeibe.
- Tudod, mi lesz ha innen kimegyek? Mindenkinek elmondom, hogy átjöttem hozzád bocsánatot kérni. Te pedig sokat ittál, és megütöttél... Nem is tudtam ellenkezni, hiszen teljesen részeg voltál. - mondom tettetett ártatlansággal, ami annyira hitelesre sikerül, hogy majdnem én is elhiszem. Közben még mindig rajta ülök, s nem is vagyok hajlandó lemászni róla. Élvezem, hogy ilyen helyzetbe hozhatom a főnök urat...
- Mit gondolsz, milyen fényt vetne ez rád a későbbiekben? A kiégett forgatókönyv író, aki annyira megcsömörlött, hogy az alkoholba fojtja a bánatát, és képtelen kezelni a dühét... - még mindig halkan beszélek, sőt, némi fenyegető lassúságot is beleviszek, hogy hatásosabb legyen.
- Senkinek sem fogsz így kelleni. Senkinek! - én mégis itt vagyok... Ekkor azonban megint enyhén megszédülök, s ha csak eddigre nem hajolt még el, úgy halványan összeérnek ajkaink, ahogy kicsit megingok rajta. Ha így történik, én akkor sem húzódok el. Azt hiszem az alázás egy újabb szintjére kell lépnem...
- Nagyon megkeserülöd, ha valami bajom lesz a rohadt kezedtől... - lehelem felé, majd újra megkapaszkodok a felsőjében, hogy még véletlenül se tudjon eltávolodni tőlem, de ha mégis sikerülne, úgy még szép, hogy követem! S még ha tényleg ki is rúg innen holnap... Minden percet megért ez az este...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Szomb. Nov. 03, 2018 5:10 pm

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

A szavai talán már nem is dühítettek annyira. A puszta jelenlététől hevesen kalapált a szívem, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Éreztem, ahogy minden porcikám megremeg az indulatok hulláma alatt. Máskor csak üvöltöztem, az emberek meg úgy tettek, ahogy én azt megparancsoltam nekik. Nem kell tovább fokozni. Egyszerűen csak a kellő hangerővel közöltem, mit tegyenek. Ha nem vált be, hát bevetettem a hisztériát, mint Karl esetében. S éppen ez csendült fel akkor is, mikor Arian nem volt hajlandó felfogni hol van ő és hol vagyok én. Talán nagy a szája, talán lát a szavai mögött rációt, csakhogy én már sokkal régebben bekerültem a gépezetbe. Sokakat láttam kizuhanni, mert az ilyen kis sztárok, mint ő, azt hiszik elég a közönség imádata. Valójában kevés, iszonyatosan kevés, ha össze vetjük mennyi minden múlik a kapcsolatokon és nekem az a legmagasabb helyeken is volt. Tizennégy év munkája volt ebben. Tizennégy kegyetlenül nehéz évé, amit egy ilyen kölyök a legjobb esetben is hosszú tapasztalatszerzés után érthet meg.
Arian egyértelműen nem tudta, mi az alázat és a tisztelet, még ha a világnak egy visszafogottabb arcát is mutatta. Undort éreztem, ahogy a testünk egymáshoz ért a túl kis térben. Nem voltam vak, láttam, hogyan néz ki és valószínűleg tudja is használni a testét. Tudtam, hogy fizikai küzdelemben nem arathatok olyan fényes győzelmet, mint a szócsatákban és telefon nélkül még csak védelmet sem tudok szerezni. Őszintén felháborított a tény, hogy ilyesmitől kell tartanom a saját forgatási állásomon, ahol én, csakis én parancsolok. Szerettem volna összpontosítani, mondani valamit, ami észhez téríti, de már csak ömlött belőlem az indulat sértések formájában.
Meggyűrte a kötött, barna anyagot, vele együtt az alatta viselt inget is. Éreztem, hogy ránt rajtam egyet. Arcom közelebb került az övéhez láttam a szemében az a csillogást. Tudtam, mennyire bosszantja, hogy nem voltam hajlandó vele úgy bánni, mint mások. Nem pátyolgattam, nem mondtam, hogy segítek neki. Azóta pedig csak tovább rontotta az esélyeit. Vajon másokat is ezzel vett meg? Valahol ott szakadt el minden, hogy negyven évesnek titulált, de hamarosan újra a fejemhez vágta, hogy vén vagyok.
- Nem vagyok olyan öreg, mint hiszed. Közel sem vagyok negyven éves, te taknyos hisztigép! – elszakadt bennem valami immáron másodjára. Éreztem, ahogy minden izmom megfeszül, ahogy szabadulni akarok tőle. Gyűlöltem, ahogy az ő hangján kellett hallanom legnagyobb félelmemet. Karl sosem mondta ki, mennyire megváltoztam és ez velük kapcsolatban is mindent megváltoztatott. Már csak egy biztos pont voltam, aki mellett ő hajkurászta a nőket és a férfiakat. Nyelnem kellett, mert maradni akartam... aztán lassan egyre több ősz szál színezte ezüstre a hajamat, egyre több apró ráncocska jelent meg a szemem sarkában. Nem csúnyultam meg, nem lettem aszott vagy görnyedt. Egyszerűen csak elkezdtem egy felnőtt férfi vonásait viselni az arcomon. Ez Karl szótárában a romlást fejezte ki, azt amit már nem tud megformálni.
A hátam az ágynak csapódott. Észre sem vettem a zuhanást, csak amikor a puha matracba süppedt a fejem. Egy pillanatra megszédültem, talán mert keveset ettem. Az utóbbi időben ez így ment. Remegés, gyomorégés, végtelen étvágytalanság.
- Ez már több a soknál... – olyan töménytelen hisztéria szakadt fel belőlem, mint Rebbeca húgomból, mikor anya nem vett neki édességet. Hallottam, ahogy a hangom nagyon magas szinteket ér el és már nem is hasonlít arra, ahogyan beszélni szoktam.
Rám mászott és lefogott. A csuklóimat az ágynak szegezte, mintha most akarná közölni: ez a vége. Remegve, lihegve vártam, mi lesz ennek a vége. Tekintemmel már meg sem próbáltam a messzire hajított telefont kutatni. A matracról amúgy sem láthattam volna. Éreztem a levegőjét az arcomon, ahogy vadul fújtatott. Egy megvadult, veszett állatnak látszott, akit egyre jobban ajzott a vér szaga.
- Takarodj... – sziszegtem ismért korábbi mondandómat.
Elhúztam a kezemet a szorítástól. Csak a jobbal voltam elég erős a szabaduláshoz. Ujjaim pillanatok alatt ökölbe szorultak s az arcán csattantak. Talán kívülről keménynek látszom, olyannak, aki sokat megélt. Mégsem volt szerencsém verekedéshez. Fogalmam sem volt, hogy a becsapódás után reccsenést hallok majd, három ujjam is fájdalmasan kezd lüktetni.
Kezem fájdalmasan omlott vissza az ágyra. Vadul fújtattam már én is. Tudtam, hogy az izmaival nem vehetem fel a versenyt. Utáltam a gyengeségem s hogy nem hajlandó behódolni nekem. Mások minden szavamra ugrottak vagy ha nem, hát megtörnek a sértések alatt. Elegem volt, utáltam, látni sem akartam.
- Befejeztem ezt veled! Elegem van, húzz el! – toporzékoltam, mint egy kislány, akitől elvették a kedvenc játékát. Fájós ujjaim rámarkoltak a rendetlenül vergődő párnára. Éreztem, milyen gyűrött már az az átkozott huzat és majd ki kell oktatnom a személyzetet, hogy naponta cseréljék le... de túlságosan elborult az agyam. Meglendítettem a párnát, hogy arcon találjam vele. Szabadulni akartam, mert éreztem, hogy az éhgyomorra elfogyasztott alkohol nem épp a legjobb hatást váltja ki belőlem.
- Nem érhet így hozzám senki! Főleg nem te! Érhető?! – Még mindig ugyanaz a hang. De egy pillanatra bevillant Karl arca, ahogy az arcomhoz közel hajolva kéri, nyugodjak meg, ahogy a kezembe nyom egy ajándékot, két repülőjegyet egy egzotikus országba. „Pihenned kell, Jer. Az majd rendbe hoz mindent, ami gyötör téged.” Mindig így nyugtatott, hogy tudjam, az én hibám minden feszültség. Egy pillanatra az ő illatát, az ő testét éreztem magamon. Aztán megszűnt minden és előkerült Arian arca, a valóság, a lakókocsi.
- Hogy a francba képzelted ezt? Hogy? – folytattam a kiabálást.
Egy részem azt remélte valaki bejön és megment, egy másik részem viszont nem akarta, hogy így lássanak. A srác fölém kerekedett és ez egy főnökkel aligha történhet meg. Én pedig nem tehettem mást, mint a hasonló helyzetekben, hát hisztiztem, követeltem.
Felemelkedtem, amennyire tudtam. Közel hajoltam az arcához, úgy hogy értse a suttogásomat. Rajtam volt a sor ugyanis a fenyegetőzésben.
- Most ástad el magad örökre. Ez a szakma nálad okosabbaknak való. Maradj a szappanoperáknál, kisfiú. – Suttogtam egyenesen az arcának. Érezhette az alkoholos leheletem a bőrén... ahogyan én is éreztem az ő illatát, ami még mindig Karléra emlékeztett. Ez pedig végig csiklandozott a testemen, annyira hogy beleborongtam.
 ~ outfit ~ 971 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Szomb. Nov. 03, 2018 2:08 pm



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Fogalmam sincs, mit keresek itt. Hogy miért megyek a nagyságos úr után ennyire átszellemülten, hogy még képes vagyok azt is kifigyelni, mikor tűnik el végre mindenki. Rettentően idegesít az egész jelleme, és ezt egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Az a lekezelő stílus, amit délben produkált... Nem tudok elsiklani felette. Mégis mit képzel, hogy kivel beszél? Nem valami amatőr, ócska statiszta vagyok, akit csak úgy félresöpörhet. Igen is sokat tettem le az asztalra, és lehet, hogy jóval fiatalabb vagyok nála, ám az még nem jelenti azt, hogy ilyen hangnemet érdemlek.
Az ajtó könnyedén nyílik, én pedig úgy libbenek be rajta, mint valami baljós árny. Kellemetlen lett volna, ha épp alvás közben zavarom fel, bár mondjuk azt is megtettem volna, ám most ébren van. S ahogy meglátom a képét, egyből érzem, hogy a düh ellepi az agyam. Nem vagyok "annyira" veszekedős típus, bár ezt minden bizonnyal Dwayne-nek és Larrynek köszönhetem, hiszen ha elborul az agyam, ők általában ott vannak, és már tudják jól, hogy kell kezelni az ilyen helyzeteket. Ezért vannak mindig a nyomomban, teljesen mindegy, hogy elzavarom-e őket, vagy sem. Eléggé indulatos és heves vagyok, és néha nem egyszerű befogni a pofám. Nem hazudtolhatom meg az ártatlan, jó lelkű, szép fiú képét, amit annyira imád a világ. Néha mondjuk a gyomrom felfordul attól a sok szar bájolgástól és mosolytól, és utálom, hogy nem vághatom az emberek arcába azt, amit gondolok. Talán ez hajt most is? Hogy levezessem ezen a bunkón a feszültséget?
És már megint kijavít... Kissé talán fenyegetően lépek hozzá közelebb, mit sem törődve az eldobott telefonnal, amit ha kell, még jól meg is taposok. Ám a szekrényen túl nincs hova mennie, így igazán közel állok meg előtte, s bal kezem kitámasztom a válla mellett.
- Igazán örülök, hogy fiatalítani próbálsz, de nincs rá szükségem, köszönöm, így is tökéletes vagyok, ellenben veled. Negyven évesen egy mogorva senki vagy, és egyre lejjebb süllyedsz, míg egyszer csak azt veszed észre, hogy eltűntél. Mert mindenki utálni fog... - gúnyosan formálom a szavakat, sőt, még az a kellemetlen vigyor is felszökik az arcomra. Viszont mikor hozzám ér, a mosoly eltűnik, s dühösen fújok a levegőbe.
- Előttem az élet, és nem a te szar sorozatod lesz a csúcspontom. De neked talán ez lesz az utolsó erőlködésed, mielőtt kiégsz teljesen, és elfelejtenek az emberek! - mikor mozdulni akar, a másik kezem is a válla mellé teszem, hogy teljesen lezárjam az útját. Sőt, még közelebb lépek hozzá úgy, hogy még a lábaink is összeérjenek.
- És hol van a helyem, rendező úr? - kérdem erélyesebben, miközben látványosan végigpillantok rajta, s haragosan összeszűkítem a szemeim. A mellkasom kissé hevesebben emelkedik, hiszen még most sem képes normálisan beszélni. Jó, én se viszem túlzásba, de na... Az én vagyok. Nekem lehet. Neki viszont nem!
- Kigyúrt idióta?! - hirtelen köpni-nyelni nem tudok. A hangom is eléggé indulatos, és már kezdek hangosabban beszélni. Váratlanul azonban megragadom a felsőjét, gyűrök rajta egy apró a mellkasánál, s közel húzom magamhoz úgy, hogy orrunk majdnem összeér.
- Lehet, hogy találnál mást... Népszerűbbet... De jól nézd meg ezt az arcot, mert még egy ilyet sehol sem fogsz találni. Most lenne lehetőséged felkapaszkodni egy feltörekvő sztár mellett, hogy talán neked is jusson még egy kicsi a fényéből, de úgy látom, hogy még ehhez is bolond és öreg vagy! - az utolsó sértéseket lassan ejtem ki, s még a hangerőt is visszaveszem, hogy hatásosabb legyen. Ám még nem engedem el, ó, dehogy, ennyivel nem ússza meg!
- Jól gondold meg, hogy keresztbe teszel-e nekem! Hát nem emlékszel? Te vagy a mogorva öregember, aki mindenkit utál, és aki magasan hordja az orrát, én pedig a fiatal, sármos, kedves, jó lelkű színész, akit mindenki imád! Ha elküldesz, azzal a saját sírod ásod meg, nem veszed észre?! - olyan indulatos leszek hirtelen, hogy már a szívem is vadul kalapál. Végül elengedem a ruháját, de ekkor elkezd lökni az ajtó felé, ettől pedig csak még jobban bepipulok... Tudom, hogy már most sokáig mentem, és ennek nagyon nem lesz jó vége, de akkor sem fogom hagyni, hogy egy ilyen senki így beszéljen velem. Talán ha itt lenne Dwayne is Larry, biztosan le tudnának állítani. Ám most végre nincs itt az a két tahó... S úgy szárnyalhatnak az érzéseim, ahogy csak akarom! Így váratlanul lökök rajta egy erőset úgy, hogy egyenesen az ágy felé célozzam be. S ha ez nem lett volna elég, úgy még utána is lépek rögtön, és még egyszer rásegítek, hogy biztosan leessen. Tudom még tetőzni, ó, de még mennyire! Hirtelen ráülök, majd csuklóit az ágyra szorítom, s megint csak közel hajolok hozzá.
- Addig nem megyek el, amíg nem kérsz bocsánatot ezért a sok szar sértésért, te bunkó! - úgy fújtatok, mint valami felbőszült bika, s kezdek már kissé hisztissé válni, de valójában... élvezem ezt az egészet. Gyűlölöm, hogy állandóan vissza kell fognom magam, hogy mindenki csak le akar korlátozni, és utálom ezt az idióta szép fiús szerepet is. Olyan régóta ki akartam osztani már valakit úgy istenesen, de nem lehetett, mert valamelyik gyökér biztos ott volt körülöttem. Ám most nincs itt senki... Csak Jer és én... Túl sokáig megyek, de nem érdekel. Ma ennek pontot teszünk a végére, azt garantálom!

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Szomb. Nov. 03, 2018 8:57 am

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Morgással válaszoltam arra, hogy mekkora „bók” is van a szavaim mögött. Többet nem érdemelt Arian. Szánalmas egy alak volt, akinek a seggnyalása, ha elutasításban részesül átmegy zaklatássá. Nekem nem dolgom a nagyra nőtt óvodások megtűrése és kezelése, nekem nem dolgom elviselni a hisztériáját, miközben én vagyok a főnök… addig legalábbis mindenképpen, míg Dalton reggel elő nem kerül. Igaz, gond nélkül dobom ki a kis színészpalántánkat az ő akarata ellenére is. Ha kijelentem, hogy válasszon közte vagy köztem, úgyis mellém fog állni. Sok ugyanilyen mézes-mázosnak tűnő kölyköt összeszedhet még az utcán, csakhogy egy ilyen forgatókönyvet nem írnak meg neki olcsóbban vagy jobban. Arian nem volt több egy buta kelléknél az én alkotásomban. Bármikor lecserélhető volt.
A nap további részében apróbb jeleneteket vettünk fel. Újabb vágóképeket, amik jól mutattak a lemenő nap rózsaszínes fényében. Csodásan nézett ki az egyre ránk nehezedő, borús felhők alatt. Egy kicsit olyan „idegen” volt ez az egész. A kölyök is szerencsére új barátot talált magának, így nem környékezett meg a nap hátralévő részében és nyugodtan vonulhattam el a saját helyemre. Előtte persze meghagytam Charles-nak, hogy ne kerüljön többé a szemem elé, ha gond van úgyis jelzek neki.
Mire egészen besötétedett, már a lakókocsiban voltam. Újabb és újabb pohárka whiskyt öntöttem ki a pohárba. Karl nevét bámulva a telefonomban. Egy részem azt kívánta, bár fel tudnám hívni, bár azt mondhatnám neki, hogy: „akkor most magyarázkodj!” Az ujjaim csak nem mozdultak. Hatalmas sóhajt szakadt ki belőlem. Kezem kicsit erősebben markolt rá a műanyag pohárra, ám közel sem annyira, hogy összeroppanjon, mint az a villa az étkezőben. Finoman emeletem az ajkaimhoz, hogy egy nagyot kortyoljak. Lehunyt szemmel vártam meg, hogy a kellemes forróság szétterüljön a torkomban, majd lassan végig folyjon a gyomrom irányába.
Talán csak véletlenül, de rányomtam az instagramra. A szívverésem azonnal felgyorsult. Abban reménykedtem, hogy legalább láthatom, hogy Karl mit csinál… hogy most éppen kivel van. Unottan kerestem meg a profilját. Még egy kortyot vettem magamhoz, amíg betöltött – hiszen itt az isten háta mögött az internet sem volt éppen tökéletes.
– Te vén perverz… – morogtam, ahogy ujjaim alatt ismét életre kelt a készülék.
Felugrott a legutolsó kép, amit feltöltött. Egy fotókiállításon ácsorgott, természetesen nem egyedül, hanem azzal az olasz modellel, akit újra és újra felkarolt. Utáltam a srácot, magas volt, izmos, illatos, volt egy különleges kisugárzása. Ezt Karl is tudta, azért szerette a közelében tudni. Azt hiszem, én sosem voltam igazán ilyen… mindig is egy kicsit a szürke tömeghez húztam. Nem véletlenül nem kerültem soha a kamerának a másik oldalára. Világéletemben írtam. A betűket szerettem, a szavakat, amik egy másik helyre repítenek. A rendezés ennek csupán kiterjesztése lehetett. A fejemben élő világokat tettem láthatóvá az emberek számára. Valójában minden filmet és sorozatot úgy rendeztem meg, amilyennek nekem tetszett. Magamnak akartam megfelelni és láthatóan ez a közönségnek is bőségesen elég volt.
– Te rohadék… – Morogtam a képet bámulva.
Felpattantam a helyemről. A homlokomat a karcsú beépített szekrény fehér ajtajának támasztottam. Éreztem, hogy túl sokat ittam, hogy beleszédültem a hirtelen mozdulatba. Átkozottul megalázott voltam és mocskosul féltékeny. Gyűlöltem Karlt, de nem tudtam rajta bosszút állni. Soha életemben nem ismertem még egy olyan embert, mint ő… akit közel engedhettem volna magamhoz. Pedig én is szívesen töltögettem volna fel olyan képeket, hogy lássa, milyen remekül elvagyok nélküle.
Fel sem fogtam, hogy kinyílt az ajtó. Egy pillanatra még engednem kellett annak az átkozott kellemetlenségnek, ami bennem tombolt. Csakhogy jött az az illat, ami egyenesen pofon vágott s ezzel térített magamhoz igazán. Arian… az az átkozott név lüktetett bennem.
– Te meg mi a francot keresel itt? – Indulatosan fordultam felé. Ujjaim már a telefonon keresték a megfelelő hívószámot, de elkapta a kezem. Kitépte belőle a készüléket és eldobta valamerre. Csak azt hallottam, ahogy csattanva földet ért. Bele sem gondoltam, hogy tönkre is mehetett. Nem volt időm apróságokon agyalni.
A hátam ütközött ezúttal a szekrénynek. Ahogy közelebb lépett, én hátrálni próbáltam, de túl kicsi volt a tér, így a testünk egészen összeért. A felháborodottság minden szikrája kiülhetett az arcomra, ahogy megszólított. Gyűlöltem, ahogy azt mondja: „Jer.” Nem akartam az ő szájából is ezt a nevet hallani.
– Jeremiah… – Javítottam ki megint.
A kezemet ökölbe szorítva érintettem a mellkasához. Megpróbáltam eltolni magamtól, hogy ne érjen hozzám. Nem akartam érezni magamon sem az illatát, sem a leheletét. Éppen eléggé bosszantott, hogy nem tud békén hagyni és még a telefonom is túl messzire került tőlem.
– Hát úgy látom azóta még jobban visszafejlődtél, de talán a három éves szintet még ütögeted nagyon alulról. – Vágtam a fejéhez.
A mellkasom hullámzott az indulatoktól. Éreztem, hogy egy újabb hisztérikus hullám készül kiszabadulni belőlem. Mielőtt ez még kiszakadhatott volna belőlem, odébb akartam lépni, hogy ne kelljen ennyire közvetlen közelről bámulnom. Az persze csak remény volt, hogy nem akadályoz meg, hogy el tudok húzódni, talán hátat is fordítani neki. Túl erőszakos jellem volt ahhoz, hogy biztosra vegyem, elenged ilyen könnyen.
– Nem tudom, hogy más rendezővel is ennyire bizalmaskodtál-e, de láthatóan nem érted meg, hol is van neked itt a helyed. – Magyaráztam olyan indulatosan, hogy észre sem vettem, megint mennyire lüktet a szívem. Valójában ott volt bennem egy kis rettegés is. Fogalmam sem volt, mi fog történni, mit mer még megtenni, mert a zaklatást már bőven kitett az is, amit addig művelt.
– Mégis mit képzelsz magadról? – Hangos voltam, éreztem, hogy ezt már akár kint is hallhatják, de nem különösebben érdekelt. – Holnap reggel beszélni fogok Mr. Daltonnal. Ezer ilyen kigyúrt idiótát találok a főszerepre, mint te! Sőt, talán még népszerűbbet is. Elég a kisujjamat megmozdítani, hogy tönkre tegyelek.
A hangom dühösből hisztérikussá váltott. Pont olyan volt, mint amikor Karl nem akarta azt tenni, amit én akartam. Gyűlöltem veszíteni, gyűlöltem ha nem nekem volt igazam. Toporzékolni tudtam volna.
– Takarodj ki innen, míg jó kedvem van! – Megint neki feszültem és megpróbáltam az ajtó felé lökdösni.
 ~ outfit ~ 959 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 10:19 pm



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.



Sosem gondoltam még bele, hogy mi lett volna, ha a tehetség apró lángja sem pislákolna bennem. Hogy mit csinálnék akkor, ha más útra kellene lépnem, s magam mögött kellene hagynom a színészkedést. Csak egy szar érettségeim van, ami semmire sem jó, hiszen egyetemet nem végeztem ezután. Túlságosan is sok lett volna abba is belevágni, különösen hogy a tizennyolcadik születésnapom után már egy nappal újabb szerződéseket írtam alá. Olyanokat, amik nem feltétlenül egy kis korúnak szóltak... Teljesen ugyan sosem vetkőztem még le, így egy bármilyen jó hacker sem találna rólam meztelen képet a neten. Viszont nem egy takarós szexjelenetem volt már, s ebben a sorozatban is azt írtam alá, hogy ha ilyen adódik, akkor attól nem zárkózom el. Szóval én ehhez értek, hogy olyan érzéseket adjak át az embereknek, amire vágynak. Düh, harag, félelem, öröm, erotika... Hogy annyi oldalam mutassam meg a nagy világnak, amennyit nem szégyellek. Hogy eladjam a lelkem egy jobb élet reményében... Ha vége lenne a karrieremnek, az az én végem is jelentené. Olyan lassan ez az egész számomra, mint a drog. Újabb és újabb szerepek, egyre több aljas húzás, hogy feljebb törjek, egyre több eltiport ember... Ennek pedig élvezem minden percét. A fények és a rajongás éltet, mintha ez jelentené számomra a levegőt. S nem hagyhatom, hogy bárki is megkérdőjelezzen a közvetlen közelemben.
A gúnyolódásra csak elmosolyodom, sőt, még a feltételezésen is, hogy akár a kisujjamat is megmozdítom bármiért. Milyen megkeseredett egy ember! Ha én ilyen leszek ennyi idősen, ki kell adnom az utasítást valakinek, hogy lőjön agyon. Komolyan, én így nem akarnék élni.
- Még szerencse, hogy az íráson és az önfényezésen kívül téged semmi sem érdekel. Így viszont ha kirúgnál véletlenül, akkor mindenki sajnálná ezt... - mutatok az arcomra, megvillantva egy igazán szenvedélyes mosolyt. Sőt, még végig is simítok a borostámon az államon, s egy felettébb ártatlan és szomorú ábrázatot öltök magamra.
- És megutálná ezt... - mutatok végig Jer-en, miközben kicsit közelebb hajolok hozzá. A mogorvaságával mondjuk egyáltalán nincs összképben ez a jó illat, ami belőle árad. Fura, de mindegy.
- Ha egy kicsit kibújnál a megsárgult újságokból, és felfognád, hogy 2018-at írunk már, és mondjuk felmennél egy kicsit a netre, láthatnád, hogy már most velem hirdetik a sorozatot. Képzelheted, milyen port kavarna, ha hirtelen szakítanánk... Ez a szerep már akkor az enyém volt, mikor még csak gondolatban volt ez az egész vámpírosdi. - közlöm öntelten, de nem is tudom, mit akarok neki bizonyítani. Utálom, hogy utál. És utálom, hogy ilyen egyszerűen tudja a fejemhez vágni a hülye sértéseit. Az én indulataim is ott tombolnak, de megtanultam a helyén kezelni őket. Bár ez nem minden esetben sikerül. Mikor meghallom összeroppanni a villát a kezei alatt, megint hozzávágnék valami aljas dolgot, de a végén megálljt parancsolok magamnak. Addig azért nem mennék el, hogy teljesen idegbeteg legyen, és esetleg kapjak egyet. Ilyen botrányra most pont nincs szükségem. Legalábbis a nagy közönség előtt biztosan nincs...
- Na nee... Ugye ez csak valami szar vicc? Rám hívtad a hülye testőröd?! - és már jön is a hiszti. Felháborodva tárom szét a karjaim, mikor megpillantom a kolosszust, aki mögött ott lohol Dwayne is a hasonló méreteivel. Ő azonban megáll mögöttünk szótlanul, kicsit távolabb.
- Nem is tudom, kit minősít szarabbul: hogy engem öt évesnek titulálsz, vagy hogy te nem bírsz el egy öt évessel... - vágom hozzá egy gúnyos mosollyal, majd eltüntetem az utolsó falatot is a tányérról.
- Azért én látom a bókot a szavaid mögött. Erősítést, hozzám... Ugyan, annyira erős azért nem vagyok, mint amilyennek hiszel, de kedves tőled, komolyan. - mosolygom felé aljas módon, s szívem szerint behatolnék az aurájába, de nem teszem. Még nem vezettek el biztonságiak, s ezt sem most szeretném elkezdeni. Azért igazán megsértett ez a bunkó, hogy idehívta a testőrét. Várd csak ki a végét, leszel te még egyedül...
- Igenis Uram, ott leszek, ahol csak akarja... - integetek felé széles vigyorral, mikor lelép. Nagy sóhajjal iszom ki még az utolsó kortyot, mikor megérzem a vállamon Dwayne kezét.
- Arian, Arian... Miért vagy ekkora pöcs? Csak magad alatt vágod a fát ezzel a hülye stílussal. Most viszont kelj fel, és öltözz fel normálisan, mielőtt megfázol. - közli ellentmondást nem tűrően, én pedig szemforgatva kelek fel a helyemről, és durcásan indulok meg a lakókocsi felé. Remek, ez a nap is el lett baszva, kösz, Jer...
Pár apróbb jelenetet leforgatunk, de azok inkább egyszerű távolba révedő pillantások, amikor a kamera körbeforog, és szenvedélyes, ijedt, vagy épp bús ábrázatot kell magamra öltenem. Könnyedén megy, de az a bunkó egyszerűen nem akar eltűnni a fejemből. Egyre dühösebb vagyok rá, és csak hergelem magam folyamatosan. A forgatás után az egyik cipőm Larry felé is röpül, aki szerencsésen kitér előle, különben igazán ronda púp lenne most a fején. Végül egy újabb pohár kávé után megnyugszom... Pontosabban, ezt mutatom. Mikor leszáll az éj, könnyed csevegésbe bonyolódok Annabellel az egyik sátor alatt, aki annak ellenére, hogy milyen butának tűnik, nem is annyira az. Vagy egy órát is cseveghetünk, de ezt leginkább eszköznek tekintem arra, hogy Dwayne és Larry is azt lássa, hogy letettem Jeremiahról. Pedig ha tudnák... Ez alatt az egy óra alatt magamba döntök közben egy pohár vodkát tisztán, amit a végére már enyhén érezni is kezdek a fejemben. Kicsit megdörzsölöm a szemem, mikor ott terem mellettem Larry, és közli a holnapi menetrendet. Annabell is elsétál, én pedig csak egy mosollyal hallgatom végig az asszisztensem.
- Kösz, Larry, nem tudom, mi lenne velem nélküled. - helyezem a vállára a kezem biztatóan.
- Sikerült lenyugodnod végre? - kérdi lágyan, mire ott terem mellettünk a fekete mackó is, s érdeklődve pillant rajtam végig.
- Ó, persze. Csak megbolondított kicsit ez a sok újdonság, és eléggé kimerült voltam, de már minden oké. Holnap bocsánatot kérek Mr. Hilltől. - felveszek egy bűntudatos pofát, amit olyan könnyedén vesznek be, hogy majdnem elröhögöm magam. Még mit nem! Hogy én kérjek bocsánatot... Azt majd meglátjuk!
- Feküdjetek le nyugodtan, mindenkinek hosszú napja volt. Én is ezt teszem szerintem, nagyon álmos vagyok. Jó éjt! - azzal sarkon fordulok, és kissé kótyagos fejjel megindulok vissza a lakókocsim felé. Magamra zárom azt, s egy ideig ugyan még ég a villany, amíg lefürdök, meg telefonozok egy kicsit, aztán minden elsötétül. Mintha aludnék. De nem! Egészen addig ott állok az ablak előtt, amíg a két csatlósom el nem tűnik. Sőt, ezután is várok egy fél órát, hogy mindenki elhúzzon végre a francba. Valamikor pedig éjjel, a sötétség leple alatt nyílik ki halkan az ajtóm...
Körbenézek vagy ötször, van-e valaki körülöttem, de semmi mozgást nem látok, így osonva indulok meg a rendező úr lakrésze felé. S csak hogy ne hazudtoljam meg magam, most sem takar semmi felül, alul pedig egy pirosas, feszülős farmer van rajtam. Odaérve halkan lépkedek fel a pár lépcsőfokon, s megpróbálkozok azzal, hogy egyből benyitok, hátha... A kopogás talán feltűnhet valakinek. Úgyhogy kezem lenyomja a kilincset lassan, és... nyitva van! Ebben a pillanatban fel is tépem az ajtót, s olyan hirtelenséggel ugrok be rajta, hogy még egy erős széllökés is beszökik. Azonnal visszacsukom, sőt, ha van benne esetleg kulcs, még be is zárom. Egyből Jeremiaht kezdem keresni, s legyen bárhol, rögtön odalépek hozzá. Persze, ha eddigre fejébe vette azt a balga dolgot, hogy hívná megint az öt méteres testőrét, úgy ez esetben megfogom szépen a kezében levő telefont, egy határozott mozdulattal kitépem ujjai közül, majd elhajítom valahova messzire.
- Szóval, Jer, hol is tartottunk? Ó, igen, már emlékszek. Nem tudtál kezelni egy öt évest, ezért erősítést kellett hívnod... - lépek hozzá egészen közel. Nem kötekedek, és nem lépek fel agresszíven, inkább azt a gúnyos élt hozom, amit az étkezőben is, mintha csak fel akarnám húzni. Talán így is van... Bár felettébb kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni rám a rendező úr, hogy most nincs a közvetlen közelében senki, aki megvédhetné...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 8:26 pm

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Gyűlöltem a feltűnősködést, leszámítva, ha azt én csináltam. Jeremiah Hill sokat tett már le az asztalra, már akkor filmeztem, mikor ez az Ariadné fagyiért hisztizett az anyukája szoknyáját rángatva. Mégis bosszantott. Más esetben a kávés jelenet után könnyedén átnéztem volna rajta, még a meztelen felsőteste ellenére. Láttam már egy-egy újságban, hiszen Karl minden lapot megvett, amiben előfordulhatott bármi filmezéssel kapcsolatos hír. Azt hitte az ilyesmi motiválni fog, ám az utóbbi időben már nem volt erre szükség… egyszerűen minden a kisujjamban volt. Úgy teremtettem csodát, hogy nekem az fel sem tűnt. A díjak meg egyszerűen csak rám zúdultuk. Néha nehéznek éreztem ezt a fajta hírnevet. Sok rajongom volt, még ha ennek a kölyöknek ilyesmi fel sem tűnhet. Sekélyes, mint az egész megjelenése. Ő is csak a csillogó-villogó sztárvilágot látta a híres színészekkel. Bele sem gondolt, hogy nem az a művészet, amit ő csinál. Hiszen annak alapját egy olyan szellemi alkotás adja, ami az én elmémben áll össze egyetlen egységgé. Csak álmodhatott ilyen képességről.
Láttam, ahogy Emma is megbámulta. Az ő szeme is pont úgy csillogott, mint Karlé, mikor a szépfiúja távozott. Alaposan megbámulta, ahogyan elhaladt mellettem… de nekem csak ugyanazt a fakó tekintetet tartogatta, amivel nap napután kellett szembe néznem. Az emberek bele sem gondolnak, hogy a fiatalság egy szempillantás. Egyik reggel már ott csillognak az ezüstös szálak az ember halántékán.
A villámmal még mindig a zöldséget piszkáltam. Egy falatot sem emeltem a számhoz… undorodtam tőle. Megint ott dolgozott bennem az a korábbi feszültség, mintha a gyomromat akarná szétvetni. A gombóc is megnőtt a torkomban, ahogy a szemem sarkából láttam a közeledő félmeztelen kölyköt. Öklendeznem kellett, ám megint sikerült visszafognom. A testem éppen csak egy kicsit rándult, ahogy ujjaim az ajkaimra simultak. Nem mintha ez az aprócska mozdulat visszatartotta volna, hogy feltörjön a gyomortartalmam – az sem volt több kávénál és egy darabka keksznél.
Leülte mellém. Éreztem az agyon parfümözött, zavaró illatát. Az keveredett bele a pizza aromájába. Gyűlöltem azt az egyveleget, sőt mindent, amit a srác képviselt. Erősen markoltam meg a villámat, közben elképzeltem, milyen lenne, ha mondjuk átszúrnám vele azt az átkozottul szép bőrét vagy valamelyik izmát… közel sem voltam elég erős ehhez, ráadásul csak egy műanyag villa volt. Mindenesetre jó volt elképzelni, hogy esetleg leeresztene mint egy átkozott lufi.
– Pont leszarom. – Jelentettem ki a lehető legnyersebb formában. Komolyan kezdtem dühös lenni, amiért nem akad le rólam és ez valószínűleg egyértelműen látszott az arcomon is. Már odakint is csak Dalton korábbi fenyegetései miatt nem üvöltöttem rá, hogy szedje össze a cuccát és húzzon innen, mert nála profibb színészt is találok, aki nem személyeskedik.
Felé fordultam és undorodva néztem végig a felső testén. Elképzeltem, ahogy Karl éppen egy ilyennel tette ugyanazt, mint velem. A vizes poharamért nyúltam, mielőtt tényleg elhánytam volna izomagy barátunkat és nagyot kortyoltam.
– Majd felveszel valami mást vagy elviszed a tisztítóba, ami eddig rajtad volt. Gondolom néhány mérföldön belül találsz egyet. – Gúnyolódtam. Nem, mintha az én dolgom lett volna megnevelni ezt a nagyra nőtt gyereket. Szívem szerint megint felálltam volna, hogy aztán ott hagyjam a francba, de volt egy olyan érzésem, hogy megint követne.
– Jeremiah… – javítottam ki a mondandója közepén.
Annyira bosszantott, hogy nem képes megtisztelni a főnökeként. Annyira, de annyira dühös voltam, hogy a műanyag villa összeroppant az ujjaim között a szorítástól. Már megint remegtem, már megint ott dolgozott bennem az az átkozott hányinger. Ám a villát eldobtam és a telefonomért nyúltam. Csak megnyomtam az egyes gombot. Tudtam, hogy csak egy csörrenés és máris elő kerül a testőröm, az a Charles vagy ki a franc, akit az ügynököm állított a nyakamra még odahaza.
– Nem láttam és nem is én választottalak ki. Ha rajtam múlt volna, egy felnőtt ember kapja a szerepet, nem egy öt éves. – válaszoltam idegesen. – Ha nem adod meg a tiszteletet, akkor ez volt az utolsó nap, amit a forgatáson töltöttél, kölyök.
Közben Charles a maga két méterével belépett a sátorba. Kétszer olyan széles volt a válla, mint ennek az Arian kölyöknek. Ezen a gondolaton még el is mosolyodtam. Tetszett, hogy nagyobb darab az emberem nála. Őszinte elégedettség járta át minden porcikámat és ki is húztam magam. A hányinger is kicsit megszűnt.
– Uram, segíthetek? – kérdezte, de a tekintete azonnal a félmeztelen kölyökre siklott. Láttam, hogy az ő szemei is kikerekednek. Nem szokott ilyesmi túl sűrűn előfordulni.
– Megkérném, Charles, ha Mr. Sağlam még egyszer meztelenül jön a közelemben, akkor távolítsa el a forgatás területéről. Ha szükséges hívjon erősítést. Nem szeretem, ha zaklatnak. – Magyaráztam és egyetlen pillantással jeleztem, hogy most maradjon inkább mellettem. Általában nem szerettem, ha ott áll és figyeli, ahogy eszek, de néhány millió dollárral még mindig többet érek ennél a kis izomagynál, így hát jobbnak láttam, ha tényleg vigyáznak rám. Este úgyis elküldöm a helyére, hogy teljesen egyedül lehessek és egy pohárka whiskyvel a kezemben sajnáltassam magam.
– Nos, ideje visszatérni a munkához… – Felkeltem és elindultam kifelé. – Ja és nem tűröm a késést. – Tettem hozzá Arianra pillantva.
 ~ outfit ~ 815 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 6:31 pm



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


Sokan nem bírják a képem, ezzel tisztában vagyok. Minél nagyobb népszerűségnek örvendek, annál inkább szélesedik a rajongóim s utálóim tábora egyaránt. Persze, tudom jól, hogy utóbbiak csupán a sárga szemű szörny ivadékai. Ki ne irigyelné az életem? Jól nézek ki, izmos vagyok, szép a bőröm, ellenállhatatlanul tudok mosolyogni, sokat utazok, és az emberek imádnak. A színészi játékomra sem lehet panasz, ezt pedig a díjak és a felkérések is remekül bizonyítják. El sem tudnék magamnak képzelni egy unalmas életet, bár valószínűleg azért, mert ebbe nőttem bele. Mikor kibújtam anyámból, rá két órára már kattantak a gépek. Egészen innentől ahhoz vagyok szokva, hogy mindig nagyon sok ember vesz körül, s ha nem lenne egy határozott jellemem, akkor könnyedén ki tudnának készíteni a kritikusok. Ám a jellemem egy részét a szüleimtől örököltem, akik szintén híres színészek. Sokat köszönhetek nekik... Különösen azt, hogy higgadtan tudom kezelni a kellemetlen embereket. Mint például Jert is. A szavai sem űzik el a mosolyom, sőt, pontosan ugyanolyan lelkesen pislogok felé a nagy és kék szemeimmel, mint eddig.
- Ha szépen kértél volna, talán még el is gondolkoztam volna rajta, hogy leszek oly' kedves és segítőkész, hogy megkíméllek a járástól, és lehetőséget adok arra, hogy megtisztelve érezd magad attól, hogy tőlem veheted el a kávéd. Ám így sajnos be kell érned az asszisztensemmel... - vágok vissza, mintha viccnek szánnám az egészet, legalábbis a levakarhatatlan bájvigyor ezt sugallja. A hangszínem különlegesen búgó és mély, de erre is rá kell segíteni, hiszen hetente egyszer el kell mennem egy öreg nyanyához, akivel énekelgetek, mint valami kis iskolás. Gyűlölöm minden percét, hánynom kell attól a mogorva öregasszonytól, de ettől még el kell ismernem, hogy hatásos. Semmi rekedtség, semmi megingás, komolyan még szeretem is hallgatni a saját hangom.
- Tényleg, de modortalan is vagyok. A te korodban már biztos nem divat a becézgetés. - túrok bele a hajamba egy szellő után, majd könnyedén simítom azt hátra. Kicsit összecsúszik a mosolyom, de csak azért, hogy komolyabb élt adjak a szavaimnak. Mintha csak egy naiv és fiatal fiúka lennék,  aki teljesen komolyan gondolta azt, amit mondott. Holott igen csak erős gúnynak szántam, persze nem akarom őt megbántani... Még én is lökjek rajta párat, mint ez a Karl fickó? Miért ne?
- Köszönöm az elismerést, ez igazán kedves tőled. - biccentek büszkén a szavaira, mintha csak a "nagy sztár"-t hallottam volna meg. Valójában nagyon jól játszom a hülyét, néha még el is hiszem, amit mondok.
- Majd csak figyelj. - lépek egy kicsit közelebb hozzá, s enyhén halkabbra veszem a mondandómat. Látom a szemem sarkából, hogy Dwayne már tobzódik a sátornál, és szép lassan felénk evickél.
- Erre majd visszatérünk a premiernél, amikor az egész világ az én nevemet fogja kántálni. Az enyémet... Nem pedig másét. S mikor azt látod, hogy ott állok a rivaldafényben a hatalmas rajongótáborommal, te pedig valahol hátul a statiszták közt, jusson eszedbe ez a mai beszélgetés. - semmi fenyegető él, egyszerűen csak tényeket közlök. Azt azért annyira nem szeretem, ha az egómat próbálják rombolni, ez a seggfej pedig... Egyesek képtelenek értékelni a kedvességem. Bár, ahogy vesszük. Eléggé váratlanul ér a kávé a ruhámon, s talán egy másodpercre még le is fagyok. Ehhez azért nem vagyok hozzászokva, főleg mert kevesebbért is könnyedén kiakadok. Ha Larry csinálta volna ezt például, biztosan felképeltem volna. Egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy megragadom Jer felsőjét és egy icipicit megrángatom, de a dühöm végül hamar elszáll. Istenien jó ötletem támad... Így felvéve egy színészi bús ábrázatot, csak szótlanul kezdek sétálni a másik irányba, a lakókocsim felé. Eddigre már a testőröm is ott terem, és fejcsóválva teszi vaskos kezét a vállamra.
- Ugye tudod, hogy ezt magadnak köszönheted? Miért nem hagyod őt békén? Sokkal magasabban van, mint te... - ekkor hirtelen drámaian kapok a szívemhez, elfelejtve, hogy a ruhám még mindig tiszta kávé. Undorodva rázom le a löttyöt a kezemről, majd beletörlöm a tiszta részekbe.
- Ez most fájt, Dwayne. Támogass, ne pedig baszogass. - vigyorgok felé önelégülten, majd eltűnök az ajtóban, míg a mackóm odakint vár. Talán öt perc se telik el, mire újból nyílik az ajtó, de a feketeség már a fejét fogja.
- Ugye ez csak valami szar vicc... - sétálok el mellette könnyedén fedetlen felsőtesttel, meg sem hallva a szavait. Rohadt hideg van, mindjárt megfagyok, de nem különösebben érdekel. Könnyedén libbenek be a sátorba, ahol Larry már ott vár a csak nekem készített ebéddel. S persze enyhén lesápad, mikor meglát.
- Arian, kérlek ne csinálj hülyeséget! Öltözz fel, de azonnal! És hagyd békén Mr. Hillt, a közelébe se menj! - mosolyogva veszem el tőle a szénhidrát csökkentett tésztából készült pizzaszeletet, melyen temérdek zöldség pihen, némi különleges sajttal. Vega menü, de most nem is vágyom nehezebb ételre. Egyelőre nehezen szokom még az angliai kosztot, kissé fűszeres számomra itt minden.
- Ez tökéletes lesz Larry, te majdnem mindig tudod, hogy mit akarok. Most pedig leléphettek, mindketten. - vigyorgom feléjük, mire megfordulok, s kinézem magamnak Jert. A lábaim már indulnának felé, de ekkor Dwayne megragadja a karom.
- Én ebben kurvára nem támogatlak, remélem tudod. - kitépem a kezem az övéből, majd dühösen pillantok felé.
- Nem a véleményedért fizetlek, seggfej. Most pedig tipli van, mindkettőtöknek. - azzal lassan kioldalaznak a sátorból, de ettől még látom, hogy Dwayne megáll odakint pont úgy, hogy még lásson engem. Csak ne legyenek a közelemben... Szóval a minden mentes kis pizzával megindulok a rendezőúr felé, s ha csak nem ragadja meg két kézzel a széket, ami mellette van, úgy lehuppanok rá. Ám még ha esetleg fogja is a kezével, vagy a lábával, úgy mindenféle szó nélkül hozok egy másikat a mellettünk levő asztaltól.
- De, valójában egyedi darab volt, az egyik jelenetedre kellett volna. Szóval magyarázkodhatsz majd, miért cseszted el még jobban azt az elég béna ruhát. Úgy néztem ki benne, mint valami kiégett apuka, szóval még meg is kell neked köszönnöm, hogy megszabadítottál tőle. Mégis ki tervez ilyen ócska ruhákat? - ártatlan, tudatlan sértés. Nem tudom, hogy Jernek volt-e köze a "jelmezekhez", de nagyon remélem, hogy volt. Teljesen természetesen harapok egyet a pizzából, s kortyolok egy nagyot a kávémból.
- Amúgy, Jer, mégis honnan jött ez a vámpíros ötlet? Valld be, hogy láttad a vérfarkasos filmem. Mintha csak nekem írtad volna ezt a szerepet! - mosolygok felé, mintha meg sem történt volna a nem régi kis jelenet. Én nem vagyok sértődős, sem haragtartó, vagy bosszúálló, csupán mindenkit kategóriákba sorolok, és ez alapján viselkedek velük. Nem Jer az első, aki ennyire nem bírja a képem, bár tény, hogy eléggé meglepett a mogorvasága. És ha a lelkem legmélyére nézek... Talán nem is annyira tetszik, hogy így vélekedik. Pedig aztán ő is egy a sok közül. Csak az a bizonyos megfelelési kényszer... Jól kezelem az utálóim, de valahol szörnyen idegesít is egyben, hogy sokan nem bírnak. Jerrel pedig még egy ideig együtt fogok dolgozni. S mivel úgy tűnik, hogy a talpnyalás nála nem menő, így stratégiát kell váltanom...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 3:57 pm

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?

Elátkozott egy élet ez. Miért pont ez a mondat jutott eszembe, ahogy a zsebembe csúsztattam a mobiltelefont? Fogalmam sincs. Talán csak azért, mert állandóan bevillant lelki szemeim előtt, ahogy az a barnás bőrű szépfiú leszegett fejjel, csendesen osont ki mellettem a bejárati ajtó, mikor utoljára láttam szemtől szemben Karlt. Egészen úgy tűnt, mintha előbbi szégyellte volna, ami történt, utóbbi meg teljesen természetesnek vette. Nem ez volt az első olyan alkalom, ez még is túl mély nyomot hagyott bennem.
Nem tudom, kinek mentem neki. Egy darabig nem is nagyon érdekelt, hiszen annyi itt az ember, hogy képtelenség lenne mindenki arcát és nevét megjegyeznem – főképp úgy, hogy nem is nagyon érdekel. Aztán láttam persze, hogy Dalton magas, izmos, napbarnított török szépfiúja az. Nem véletlenül dörgöltem a képébe, hogy hozz a kávémat. Nem tartottam túl sokra, még ha egy halom tinilány a nevét is fogja sikoltozni a premier napján. A rendezésbe és a forgatókönyvbe legalább nem lehet belekötni, ha alaposan el is cseszi a jeleneteket.
– Érdekes, pedig én téged kértelek meg kölyök és nem Larryt vagy hogy hívják a nyomorultját! – Mutattam az elsiető alak után.
Jól van, Jer, semmi gond! Próbáltam én nyugtatni magam, még egy nagy levegőt is vettem. Azt hittem, ha szokás szerint tízig számolok, eltűnik a dühöm… de mintha ez a srác sem lett volna több, mint egy ellenfél. Ó igen, Karl biztosan örömtáncot járna, ha megpillantaná. Jobban megnézve nagyon is hasonlított azokhoz a törékeny kis jószágokhoz, akiket hazavitt magához… aztán mikor megjelentem szégyenkezve menekültek ki a házból. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy ha ők ott is töltenek néhány órát, én ücsörgöm vele a teraszon és én beszélgetek vele. Aztán jöttek az őszhajszálak, az első ráncok, amiket a borostás képem sem tudott örökre elfedni.
Csakhogy ebben az Ariadnéban… ja nem, Arianban… volt valami irritáló. Talán az, hogy egy cseppet sem szégyellte magát a társaságomban. Az ilyen alakok tényleg mindig lehajtott fejjel osontak ki, mintha legszívesebben láthatatlanná váltak volna. Ez viszont csak bámult, egyenesen a szememben, amitől egyenesen dühös lettem.
Aztán az a „Jer” is elhagyta a száját. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Csak éreztem, ahogy a testem mellett pihenő, semmibe lógó kezem egyszerűen ökölbe szorul. Az ujjaim fájdalmasan erőlködnek és egész testemben remegek. Még rajtam volt a beszélgetés súlya. Karl szavai ott csengtek a fülemben. Meg akarta beszélni, csak tudnám mit. Annak is az lenne a vége, hogy „Jer, csak túl reagáltad, menj jógázni, menj kocogni… majd az megnyugtat és helyre tesz.” Ismertem nagyon is jól a vén fotós barátomat. Gyűlölte a konfliktust, míg én egyenesen szítottam. Ha valami zavart, azt nyíltan kimondtam… ő pedig azzal próbált nyugtatni, hogy túl gondolom, rosszul látom. Egy ideig bevált, de elegem volt.
Ingerülten vettem át a kávémat.
– Neked Jeremiah vagy Mr. Hill vagyok. – Jelentettem ki hűvösen és ez volt a szerencséje. A felháborodás ugyanis máskor üvöltést, idegességet… nem egyszer dobálózást váltott ki. Abban is pillanatban is egyetlen hajszál választott el attól, hogy rá öntsem a kellemesen langyos italt. Felőlem aztán bármekkora sztár lehet, ha nem tetszik a pofája és a seggnyalás, amivel éppen próbálkozott, gondolkodás nélkül kidobom. Nem különösebben érdekelt, hogy Dalton kifejezetten ráutazott a főszerep miatt.
– Miért velem hajlandó vagy megenni a „szar” és „undorító” salátát? – kérdeztem vissza morogva. – Akkor most felvilágosítalak: nem szoktam taknyos kölykökkel ebédelni. Nem a stílusom és a fonnyadt salátát, amúgy is egyedül szeretem bevágni… de ez esetben tehetnék kivételt, mert egy ilyen nagy sztárral van dolgom.
Csípőre tettem azt a kezemet, amelyikben nem a kávé volt, hanem eddig a zsebemben turkált, hátha megint megrezdülne a készülék. Tudtam, hogy Karl nem fog felhívni. Kivár, míg meg nem nyugszom és én nem keresem a társaságát. Csakhogy már a történtek óta éreztem, hogy ez egy másik helyzet. Arian meg éppen kéznél volt, hogy rajta vezessem le a feszültséget, ami ennek kapcsán felgyűlt bennem.
– Csakhogy nem fogok. Mert nem sokat bizonyítottál még, kishaver. – Folytattam kis vártatva és mint egy véletlenül felemeltem a kezemet, megbillent a poharam és véletlenül, Mr. Izomagy ruháján landolt az egész. – Remélem, nem egyedi darab volt… – Tettem hozzá.
Otthagytam, illetve éppen csak elléptem mellőle. Direkt lassan, kíváncsi voltam követ-e és közben azon gondolkodtam, hogy vajon Karl szépfiúja is egy pincsikutya volt, aki a nyakába lihegett állandóan? Én gyűlölöm az ilyeneket, nem véletlen, hogy a testőröm is csupán távolról figyelhetett. Szerettem, ha megvan a magánterületem, ahová nem hatol be senki. Arian már az első közelebblépéssel átlépte azt a határt, amit gyűlölök.
Persze, ha követett is volna, sem mordultam rá. Egyszerűen besétáltam az étkező sátorba és odasétáltam a pulthoz, ahol a megmaradt dolgok vártak. Nem volt túl nagy a választék, elvégre már majdnem mindenki végzett, éppen csak egy-két ember ücsörgött még ott, legtöbben a telefonjukat nyomkodták. Én is rápillantottam az enyémre – ami természetesen nem mutatott semmi aktivitást a szokásos instagram követéseken és like-okon kívül –, míg nem megjelent egy kesztyűt viselő, fehér ruhába bugyolált nő. Tetszett, hogy ügyelnek a tisztaságra.
– Mr. Hill, ez a mai menü. Salát, grillezett csirkemell, de vannak krémleveseink is. Ebben az időben mindenkinek jól esik a meleg étel. – Magyarázta.
Csak kedvesen elmosolyodtam. Leolvastam a névtábláról a nevét: Emma. Az ilyen emberekkel jóba kell lenni, hogy elrakják a legjobb falatokat, hogy észben tartsák a kedvenceket. Ugyanis sosem ők hibáznak, hanem az asszisztensek és az olyan kis talpnyalók, mint Arian.
– Csak salátát kérek. – válaszoltam és amin megkaptam a tányéromat, még egy mosolyt villantottam. – Köszönöm, Emma.
A szemem sarkából még láttam, hogy elvörösödik. Miközben leültem, figyeltem, hogy vajon a kölyök a nyomomban van e. Aztán elkezdtem a villámmal piszkálni a fonnyadt leveleket. Azt kívántam bár újra hívna Karl, hirtelen nagyon is hiányozni kezdett… mint minden étkezésnél. Nem véletlenül fejlődtek vissza azok a régi izmok, tűntek el a széles vállak. Alig ettem és alig aludtam. Minden kezdett rám nehezedni.
 ~ outfit ~ 952 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 2:24 pm



Jeremiah & Arian

I'm flyin' high like a bird, but my fluttering wings can't keep you from pullin' me down.


- Arian, bevetted a tablettát? - kérdi Larry, miközben a hatodik cipőmet gyűri be a bőröndömbe. Utáltam mindig is a pakolást, és ha rajtam múlott, biztosan kihagytam valamit. Így persze a magánélet mára a nullára csökkent, és számomra olyan, hogy titok, nem is létezik. Csak itt bent, a fejemben. Hol őrizhetném máshol jobban?
- Arian, bevetted a tablettát? - utánozom gúnyosan Larry vékony és felettébb idegesítő hangját. Hogy bírja ki mellettem? Nem is értem. A nap minden percében cseszegetem és szekálom, ő viszont még mindig itt van már évek óta mellettem.
- Nem egy fél órája nyitottam ki nagyra a szám, hogy lásd, ahogy lenyelem? - röhögök fel még aljasabban, mint az előbb, majd lemászok a futógépről, és elterülök az ágyon. Szegény olyan zavarba tud mindig jönni a szexuális célozgatásaim hallatán, ami számomra rettentően vicces, hiszen ezt az egy dolgot nem tudta még megszokni mellettem. Látom néha, ahogy elpirul a kis szemüvege alatt, vagy épp elmosolyodik. Tudom, hogy érez irántam valamit, ez nem is kérdés. Én meg vagyok olyan seggfej, hogy ezt enyhén szólva ki is használom. Biztos nem sejtette, mikor mellém szegődött, hogy ekkora bunkó vagyok, ő is csak azt a gyönyörű összképet látta rólam, amit az egész világ.
- Bakker, megint egy idióta vámpíros kép... Mi a faszért kell kifehéríteni? Ennyi rasszista köcsögöt, komolyan... - hajítom el oldalra a telefont egy ásítás kíséretében. Ezek az idióta rajongók néha ki tudnak akasztani. Olyan hülyeségeket tudnak csinálni, hogy sokszor elképedek azon, miért létezik ennyi ostoba ember ezen a világon.
- A vámpírok eleve sápadtak, nem láttál egy olyan filmet se, amiben vérszívó volt? - ezt a kérdést meg sem hallom. Minek néz mégis, valami ötven éves öregembernek?
- Szerinted, Larry? Szerinted? - pillantok felé értetlenül, majd levetkőzök meztelenre - jó szokásom mutogatni magam mindenki nagy örömére -, majd odasétálok hozzá, és átkarolom a vállát. Kicsit lefagyva pislog felém, az ajtóban álló testőröm pedig már fogja a fejét röhögve.
- A világ... Kurva unalmas. Most majd szépen meglátja mindenki, hogy egy sápadt és aszott vérszívónál mennyire izgalmasabb egy napbarnított bőrű Adonisz! Így van, Dwayne? - pillantok magam mögé vigyorogva az én fekete mackómra, azzal nyomok egy csókot Larry arcára, és eltűnök a fürdőben.
Ha ruhákról és cipőkről van szó, akkor rosszabb vagyok, mint egy csaj. Talán tíz bőrönd pihen most is a lakókocsi végében levő kis helyiségben. Biztos vagyok benne, hogy semmit sem hagytunk a lakáson, hiszen tudja jól mindenki, hogy mekkora hisztit tudok levágni, ha valami kimarad. Ez is egy szempont, miért nem szeretek én pakolni. Így lehet mást hibáztatni! Egyetlen dologban nem szeretek senkire sem hagyatkozni, az pedig az erőnlétem. Lényegében egy árucikk vagyok, akinek jól kell kinéznie, márpedig ha én nem emelem fel a súlyzókat, nem töltök hosszú időt a konditeremben, és nem táplálkozok egészségesen, akkor ugyanolyan leszek, mint bárki más, hiszen Larry nem tud helyettem edzeni vagy enni - sajnos. Így ezt a részét nagyon is komolyan veszem, s az első reggelemet is már futással kezdem. Zenét dugok a fülembe, majd a kapucnit a fejemre húzom, s úgy indulok meg valahova a nem messzi erdő felé. Ám alig teszek meg pár lépést, Dwayne már ott robog mellettem.
- Ó baszki, mondtam, hogy kimenőt kapsz. Csak egyedül akarok lenni egy kicsit a gondolataimmal, ekkora nagy kérés ez? - a testőröm az egyetlen ember, akit nem hat meg a hisztim. Őt nem tudom kikészíteni, őt nem érdekli a rinyálásom, vagy hogy megsértődök. Ezt pedig... Valójában nagyon bírom benne. Mindenki annyira meg tud hunyászkodni, de őt nem tudom megtörni.
- Itt a lakókocsik körül tudod, hogy egyedül lehetsz. De távolabb nem. Legutóbb is hamar megtaláltak a rajongók, honnan tudod, hogy ezt a helyet nem fedezi fel valamelyik elmebeteg picsa? - jó, jogos amit mond, tudom. Ettől függetlenül néha tényleg nagy szükségem lenne egy kis magányra.
- Jó, de akkor mögöttem gyere, hogy legalább megpróbáljam azt képzelni, hogy egyedül vagyok. - legyintek felé unottan, majd újra megindulok. Talán egy órát lehetünk távol. Csinálok sok húzódzkodást az egyik vastagabb ágon, fekvőtámaszt a levelek közt, s még sok mindent. Imádom a reggeli mozgást, különösen ilyen mesés vidéken, mindig feltölt egy kis élettel, amire a mai napon nagy szükségem is lesz...
A reggel ezen része gyorsan eltelik, és már azon kapom magam, hogy valahol a tömeg szélén ácsorgok egyik oldalamon Larryvel, másik oldalamon Dwayne-nel. Mr. Dalton kezd el magyarázni, aki egy pökhendi, idegesítő kis senki. Aztán megjelenik Jeremiah...
- Hú baszki... Élőben sokkal sármosabb, mint a képeken. - súgom oda a mackómnak, aki csak helyeslően bólogat, mire én magam is heves tapsolásba kezdek széles mosollyal az arcomon, amikor bemutatják őt. A beszéde végén pedig lassan szétszéled a tömeg, én pedig odasétálok hozzá. Annabell is ott terem mellettem, akivel ugyan már találkoztam párszor, de közös jelenetünk még nem volt. Porcelánszépségű lánynak mondják, aki olyan gyönyörű, mint valami... fogalmam sincs. Szerintem tök átlag, bennem semmit sem mozgat meg. S mivel az illem kissé hiányzik belőlem, így pofátlanul elé állok, hogy én foghassak előbb kezet Jeremiah-val.
- Helló, Jeremiah! - nyújtom felé a kezem egy igazán bájos és kedves mosollyal. Pontosan olyannal, amit a nagy közönség is megszokhatott. Jó fiús, sármos jellem, amiért döglik mindenki. Persze, ez csak a szolgáltatás része...
- Nagyon örülök, hogy enyém lett a főszerep. Nem fogsz bennem csalódni, ígérem. - mondom szenvedélyesen, s csak nehezen tudom visszafogni, hogy ne röhögjem el magam. Végül félreállok, hogy aztán Annabell is odaférjen a rendező úrhoz... Már most a gyomrom forog, ha arra gondolok, hány szerelmes jelenetet kell letolnom ezzel a kislánnyal...
A délelőtt is hamar letelik, s mikor közeleg az ebédidő, nekem sokkal jobb ötletem támad. Miért ne környékezhetném meg most azonnal Jeremiaht? Az egyik lakókocsinál meg is pillantom, de úgy látszik, hogy ő nem tart a tömegekkel. Úgyhogy megvárom, amíg szétszélednek az emberek, kiadom a két alattvalóm útját, majd megindulok utána. Az egyik lakókocsihoz érve pedig meghallom a hangját... S mivel vagyok olyan kedves, hogy ne zavarjam meg, így megvárom a beszélgetés végét. Ezt pedig inkább a lakókocsi oldalánál teszem, hogy ne lásson, s hogy tényleg, igazán ne zavarhassam... Így azonban egy felettébb érdekes beszélgetésnek lehetek a fültanúja. Féltékenység, kiábrándultság, düh... Ó, Jeremiah, te kis vén bolond, ennyire megkönnyíteni a helyzetem...
Mikor érzékelem az elköszönést, hátrébb lépek párat, s mikor előbukkan a telefonját bámulva, én úgy lépek elé, mintha véletlenül sétálgattam volna pont erre. Felveszem a bájos és szépfiús ábrázatom, s egy hangyányit közelebb lépek hozzá.
- Ó, nem, azt én nem hozhatok... Larry! - üvöltöm el magam, mire loholva pillanatokon belül ott terem mellettem a leghűségesebb szolgám.
- Hozd ide a kávét, amin a rendező úr neve van, és azt is, amin az enyém. És mondd meg az étkezőben, hogy nem kell az a szar saláta, amit rendeltem, mert undorítóan néz ki, és meggondoltam magam. Szóval készítsenek mást; tudod az ízlésem, találj ki valamit, de gyorsan. - adom ki az utasítást kicsit zsarnokul, majd újra az uraság felé pillantok.
- Olyan meggyötörtnek látszol. Minden rendben, Jer? Remélem nem baj, ha így hívlak... - villantom ki tökéletes fehér fogsorom, s mikor épp folytatnám a beszédet, az inasom már ott is terem mellettünk.
- Kösz. Elmehetsz. - Jeremiah társaságában még inkább zavarban van szerencsétlen, de hát meg is értem. Úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal lép odébb, én pedig kortyolok egyet a kávéból.
- Nincs kedved velem ebédelni? Szívesen meghallgatnám a részleteket is, és a tanácsaid. Fejben már eléggé megfogalmazódott a szerep, és jó lenne összehozni azzal, ami a te fejedben van. - beszélek hozzá kedvesen, sőt, a rikítóan kék szemeim játékát is kicsit bevetem. Enyhén a fejem is oldalra biccentem érdeklődve, mintha tényleg annyira érdekelne minden a szerepemről. Ami valamilyen szinten így is van, de most nagyon nem ez a fő célom...

média
avatar
Korom :
22

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
28

reagok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 9:06 am

Jeremiah & Arian
You got a cold, cold heart
Do you feel at all?
Hideg, fagyos hideg és átkozott eső. Mintha Anglia másból nem is állt volna… mert ha ki is ütött a nap, akkor is maradt a fagy. Talán éppen úgy működött az időjárás, ahogyan azt megrendeltem korábban: sápadt fények, köd és harmat a fűszálakon reggelente. Hát ilyen volt ez az ország s távolodva Londontól, mintha csak még jobban felerősödött volna mindez. Nyár óta dolgoztunk a sorozat helyszínén, a fogatókönyvekkel és a színészekkel, habár a főbb szereplőket nem én, hanem a producerek választották ki… főleg, miután üvöltve közöltem nem egy mellékszereplő jelölttel, hogy érdemes lenne szakmát váltania. Ezután Mr. Dalton jobbnak látta, ha a saját „szakterületemmel” foglalkozom és belenyugszom a döntéseibe. Hiába bizonygattam neki, hogy csak az általam kiválasztottakkal tudok dolgozni, nem érdekelte. Nekem meg szükségem volt a pénzre ahhoz, hogy eladható műsort hozzak létre… olyat, ami talán több évadot is megél.
Előző nap szálltunk ki az észak-angliai kis parasztházhoz – ami pár napig a forgatás fő helyszínét adja –, később pedig majd egy onnan nem is olyan messze fekvő kastélyban folytatjuk a munkákat. Jó pár hetet el fognak venni a városon kívül jelenetek az életemből… de annyira nem is bántam. Talán pont arra a csendre volt szükségem, ami annak idején, a Los Angelestől kicsit távolabb eső házban – igen, Karl otthonában – megadatott. Ott tudtam dolgozni, ott nem gyötörtek állandóan őrült álmok, amiktől végleg legcsökkent az alvás időm négy órára és amitől lényegében állva is el tudtam aludni.
Azt a bizonyos első reggelt is a lakókocsi előtt töltöttem kávéval a kezemben és csak bámultam a ködös angol tájat. Mások még nem voltak ébren… csak én ácsorogtam ott a legvastagabb kabátomban is vacogva. Nem érdekelt, hogy égeti a szememet, a tejfehérségben is a nap narancssárgás fényeit bámultam. Valamikor ugyanezt tettem odahaza, Karl ott ült mellettem a teraszon… egy újságot lapogatott, nem foglalkozott velem. Valójában régóta nem foglalkozott velem, csak nyugtatott, ha elégedetlen voltam. Megpróbáltam félre sodorni az emlékek hirtelen előkeverőd árját, koncentrálni arra, amit ma fogunk tenni. Eddig csak a másodrangú, ócska színészekkel dolgoztam, vágóképeket vettünk fel és kevésbé fontos jeleneteket. De itt már egészen más irányt vett a munkám. Eljutottunk a lényegig, addig, ami igazán meg fogja határozni a történetet. Így az sem lepett meg, mikor jó pár órával később, a füvön ácsorogva, egy gyorsan összeállított, fehér, leginkább esküvői sátorra hasonlító valami alatt találkoztam a színészekkel. Nem volt több egyik sem üres fejűnek tűnő cicababánál és szépfiúnál. Undorodva bámultam rajtuk végig.
~ Hogy Karl mennyire imádna titeket.
Éreztem, ahogy gombóc nő a torkomba és talán öklendezni is kezdtem volna, ha Mr. Dalton nem szólal meg. Valamiféle összekötő szerepet vett fel az elmúlt időszakban. Minden forgatásnapon megjelent a méregdrága autójával… mintha ellenőrizgetni akarna, hogy nem üvöltök-e megint. Egyelőre azonban nagyon is a szerepemben maradtam.
– Üdvözlünk mindenkit. Edward Dalton vagyok, a sorozat egyik producere, de ezt bizonyára már mindannyian tudják, hiszen én kerestem meg magukat. – Magyarázta olyan komolyan, mintha csak magam mondta volna. – A mai naptól kezdve elsősorban Mr. Hill utasításait kell követniük, ő lesz úgymond a közvetlen főnökük.
Erre többen megtapsoltak. Büszkén húztam ki magam és még egy halovány mosolyt is megengedtem magamnak. Imádtam azt az érzést, mikor mások rajonganak értem. Volt benne valami kellemes melegség, amiből tudtam: kitűnök a tömegből. Gyerekként a hét testvér egyike voltam „csak” egy Taylor, semmi több. Sokan még a keresztnevemet sem tudták.
– Örülök, hogy megismerhetem magukat. Az első jelenetbe máris belevágunk, míg ilyen szép ködös az időnk. Gondolom megkapták az általam felvázolt menetrendet, így Ariant és Annabellt megkérném, hogy maradjanak itt. A többiek addig szolgálják ki magukat, a távolabbi sátorban éppen most készítették elő a reggelit. Szükségük lesz az erejükre, hosszú nap áll még előttünk. – Magyaráztam.
A délelőtt nagyrészt munkával telt. Aztán eljött az ebédidő… mindenki átvonult az étkezésre felállított nagyobbacska sátorba, csak én maradtam ott a lakókocsik környékén. Megcsörrent ugyanis a telefonom. Bejövő videóhívás Karltól – jelezte a képernyő. Sóhajtottam egyet, majd körbe néztem. Nem láttam senkit, de azért behúzódtam a kocsik közé. Elhúztam a kis jelet, hogy aztán újra belenézzek a kék szemekbe, lássam a mindig tökéletesen ápolt ezüstösen csillogó, barna hajkoronát.
– Karl… – Ennyit mondtam. Nehezemre esett rá nézni, ezért inkább az ujjaimat bámultam, amikor görcsösen markolták a készüléket.
– Megbeszéltük, hogy minden héten felhívsz. Október közepén kerestél utoljára. – Szokás szerint azon a lágy hangon beszélt, amiből mindenkinek az jött le, milyen rohadtul intelligens. Hát engem kivételesen csak bosszantott és szívem szerint a földhöz vágtam volna az egész készüléket vele együtt. Csakhogy mégis vad kalapálásba kezdett a mellkasomban az a valami, ami talán még szerette őt.
– Mi a francot akarsz tőlem? Nincs ott az a kis fiatal kölyök? – kérdeztem gúnyolódva.
– Jer, félreérted! – próbált megnyugtatni, láttam a szemem sarkából azt a szokásos kézmozdulatot is. – Nem jó ez, hogy ilyen távol vagy. Így nem tudjuk rendesen megbeszélni.
Mély levegőt vettem, majd hörögve fújtam ki azt.
– Nem akarok semmit sem megbeszélni. Nincs mit. Értettem, hogy megöregedtem és már nem vagyok olyan izgalmas, mint amikor még a saját kényed-kedved szerint tudtál engem formálni. Felnőttem… és dolgom van. Szia!
Egyetlen mozdulattal szakítottam meg a videóhívást. Dühösen bámultam a készüléket egy darabig. Észre sem véve merre haladok, de nagyon kellett volna nekem is az az átkozott ebéd, mert mióta Angliába űzött a munka csak fogytam, nem aludtam. Kiléptem a kocsi közül, addigra már akadt ott egy-két ember, de nem nagyon bámultak meg, szóval valószínűleg nem hallották meg a vitánkat.
A zsebembe süllyesztettem a telefont. Csak egy pillanatra nem néztem fel, de máris beleütköztem valakibe.
– Ó, de jó, hogy itt van, hozzon nekem egy kávét! De ne abból a szar löttyből, amit maguk itt kávénak neveznek. Az olaszból kérek, amin a nevem szerepel. – Magyaráztam, nem is figyelve ki az.
 ~ outfit ~ 936 szó ~ ~
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies Pént. Nov. 02, 2018 9:04 am
Helyszín: Észak-Anglia, valahol távol a városoktól, stb.
Játékosok: Arian Saglam & Jeremiah Hill
média
avatar
Korom :
32

Tartózkodási hely :
London

Hozzászólások száma :
30

reagok :
23

Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Arian & Jeremiah :: Secrets and Lies
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heart of Europe :: Európa szíve :: anglia-
Ugrás: